SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

IV. FEJEZET.
Vallásos élet. Közműveltség.

A hitujitási mozgalmak. A régi vallás tekintélye. János király és a curia. A főpapi székek betöltése. A katholikus egyház oszlopai. A segesvári hitvita. György barát fellépése a hitujitók ellen. Ferdinánd egyházpolitikai magatartása. V. Károly és a hitujitás. Ferdinánd rendszabályai a lutheránusok ellen az osztrák tartományokban. A magyarországi nemesség a reformáczio pártján. Ferdinándba vetett reményeik. Csalódásuk. A hitujitás terjedése. Erőszakos eszközök. Átmeneti állapotok. A régi és új irány teljes különválása. Az egyházi vagyon kérdése mint az egyházellenes irány terjesztője. Visszaélések a búcsuval. Az egyház-kormányzat gépezetének megakadása. A főpapság és a közterhek. Az egyházi vagyon csökkenése. Az ujitások visszhangja az alsó papságnál. Az urvacsora kérdése. Huszita hagyományok. A papi nőtlenség. A vallási egység felbomlása. Más vallásuak a mohácsi vész előtt. Görögkeletiek. Zsidók. A pécsi egyetem pusztulása. Mátyás könyvtára. A humanismus és a nemzeti érzés. A magyar nyelv fejlődése. A politika nyelve. A magyar nép és a magyar nyelv. A nemzeti irodalom megszületése. Zsengéi. Az első magyar irók. Iskolázásuk; műveltségük forrásai. A külföldi egyetemek. Hazai iskolák. A könyvnyomtatás. Az újszigeti nyomda. Pesti Gábor. Az első magyar nyelvtan. A nemzeti polgárosodás, mint az összetartás új kapcsa.

Még a mohácsi vész előtt áthatottak hazánkba azok a világtörténelmi mozgalmak, melyeket Németországban a vallásügy terén Luther Márton keltett. A magyar nemzet volt a legelsők egyike, mely kegyetlen törvényekkel igyekezett gátat emelni az új tanok terjedésének. Ezek azonban a mohácsi csata utáni években ellenállhatatlan erővel özönlötték el az ország minden részét, ahol katholikus lakosság egyáltalán élt. Pedig épen a vallásügy volt azon egyetlen-egy kérdés, melyben Magyarország mindkét királya az első percztől kezdve állandóan egyetértett. Mindketten rendületlen hivei voltak a régi vallásnak s mindketten egyenlő komolysággal, de egyenlő eredménytelenséggel foglaltak állást az új tanok ellen. Politikai érdekeik és egyéni meggyőződésük egyaránt a régi egyházra utalták őket. János a római curiánál keresett támaszt s talált is egy ideig, mig a szentszék a Habsburgokkal ki nem békült. Ekkor a pápa politikájában változás állt be, sőt új barátai kedvéért egyházi átokkal sujtotta Jánost. Az intézkedés azonban saját meggyőződésével is ellenkezésben állt s azért komolyan meg sem próbálta nyomatékossá tenni, hanem folyton fentartotta érintkezését a budai udvarral. Mindazáltal a királyt kinosan érintette a nem várt, meg nem érdemelt büntetés. Elnézőbb lett az új tanok terjesztői iránt s mikor Budán, néha a király jelenlétében kezdték hirdetni, azoknak, kik az illetők megfenyitésére nógatták, azt szokta felelni, hogy nem tehet semmit, mert ki van az egyházból közösitve.1 Ez azonban csak pillanatnyi hangulat, a rajta ejtett méltatlanság érzetének fellobbanása volt. Néhány hét mulva mégis elzáratta Bebek Imre fejérvári prépostot, ki egy görög leányt vett feleségül. Általában Jánosban a magyarok nemcsak a nemzeti királyság, hanem a régi egyház képviselőjét is látták. Ő szintén annak érezte magát, ámbár békés természetével ellenkezett az erőszak alkalmazása. Teljesen tétlen azonban nem maradt. 1533-ban méltán mondja róla Frangepán, hogy egyenesen a király érdeme, hogy az egész ország még nem csatlakozott az új hithez.

1533-ban János kezén voltak a kalocsai érsekség, melyet a török szertelenül feldúlt, az erdélyi, váczi, váradi, pécsi, csanádi és boszniai püspökségek. Betöltötte őket, de a kinevezettek nem akarták a pápától megerősitésüket kérni, mig tettekkel nem bizonyitja be jóakaratát Magyarország iránt.2 A király maga kérte megerősitésüket, mihelyt viszonya a curiával csak némileg megjavult. Általában hive maradt a szentszéknek3 s kész volt az egyetemes zsinaton a pápát nyomatékosan támogatni, mihelyt ügyei rendbe jönnek.4 Legbizalmasabb tanácsosai ugyanezen egyházi alapon állottak. Verbőczy István már a mohácsi vész előtt szembeszállt Lutherrel és tanaival s vallásában, melyben született, meg nem ingott soha. Bánffy János nádor is katholikus volt s fájdalmasan panaszolta a pápának, hogy a háború a legjobb terjesztője az eretnekségnek, mely immár Magyarországot is megmételyezte.5 Pöstyéni Gergely, a főudvarmester, a leghatározottabban hangsúlyozta a szentszék előtt hűségét az ősi egyház iránt.6 Ama férfiak, kiket János az egyházmegyék élére állitott, szintén nem feledkeztek meg egyházuk iránti kötelességeikről. Czibak Imre váradi püspök, bármennyire igénybe vették a háború és hadműveletek, vas kézzel vezette egyháza kormányzatát is, védte a mindenfelől üldözött szerzeteseket, s az újitásokat lehetőleg távol tartotta egyházmegyéjétől. Utóda, György barát, már „más ir” alkalmazásától sem riadt vissza. Első sorban a szó erejével, az érvek súlyával akart hatni ő is s 1538-ban Segesvártt hitvitát tartott. De mikor a béke eszközeivel nem boldogult, azzal a szigorral, mely egyéniségét jellemzi, teljesitette egyháza iránti kötelességét is. Ha törvény mondta ki, hogy a lutheránusokat megégessék, ő a törvényt végre akarta hajtani. A segesvári hitvita után az eretnekséghez kitartóan ragaszkodó Szántay István kassai tanitó megégetését követelte, s csak a türelmes, jószivű János király akadályozta meg a kegyetlen eszköz alkalmazásában. A többi főpapok, Frangepán, Statileo, Brodarics, Eszéky, noha egyik-másiknak igazhitűsége minduntalan gyanuba vétetett, diplomatiai s másnemű elfoglaltságuk közepett egyházuk érdekeit is szivükön hordták. Egyik-másik püspök azonban nem zárkózott el némely újitás és reform szüksége elől, amint azon időben Rómában, a pápa közvetlen környezetében sem hiányoztak olyanok, kik szintén tettek engedményt a kor hevesen nyilvánuló vallásos követeléseinek.


Czibak Imre pecsétje.
Dűlt pajzsban a Gutkeled nemzetség czimere: jobbra néző három sárkány fog; a pajzs felett csillag és félhold. Az országos levéltár eredeti példányáról Morelli G. fametszete után

Ferdinánd király magatartása az egyház-politika kérdéseiben szintén soha sem volt kétszinű vagy ingadozó. Spanyol földön a legvallásosabb nevelést nyerte, politikai érdekei pedig még inkább a régi egyházhoz fűzték. Ugyanakkor, mikor a Habsburgok háborúi folytattak az egyház feje ellen, midőn hadaik Rómát kirabolták, a pápát fogságra vetették, Németországban s másutt is ép oly gyilkos háborúban igyekeztek a Luther-féle tanokat vérbe fojtani. Nemcsak eretnekségnek tartották e tanokat, hanem családjuk világhatalmi állását, fényét, tekintélyét, magát a császári méltóságot féltették tőlök. Eleinte az ifjú Károly császártól azt remélték a németek, hogy maga áll a Róma-ellenes mozgalom élére s igy igyekszik megnyerni a német nemzet szivét. De a császár 1521-től7 kezdve mindvégig, soha sem tántorodott meg abbeli meggyőződésében, hogy Luther tanai a világi hatalmat is megtámadják. Azt mondotta: ha igaz az, amit Luther hirdet, hogy már 1000 évvel ezelőtt sem volt valóságos pápa, úgy a pápa a császári méltóságot sem ruházhatta át keletről nyugatra; úgy nincs sem birodalom, sem császár, sem választó-fejedelem, nincs semmi, amihez eddig az egész földgömbön ragaszkodtak s a régi khaoszba sülyedünk vissza. Felfogása szerint a pápaság s a világi hatalom, trón és oltár a legszorosabban egymásra utalvák s a fejedelem, ki a lutherséget támogatja, azt az ágat fűrészeli le, melyen maga ül, melyből saját világi hatalmát származtatja. Ferdinánd király – aki különben is mindenben bátyja után indult – ugyanigy gondolkodott s nem egyszer mondotta, hogy élete főfeladatai közé sorolja a lutherség kiirtását.8 Örökös tartományaiban nyomban munkához fogott s elűzte a protestáns papokat. Mihelyt Prágában megkoronázták, itt sem késett állást foglalni. 1527 augusztus 20-ikán Budáról kelt rendelete újabb szigorú büntetéseket szabott az örökös tartományok lutheránusaira. Mindazáltal Magyarországban jó ideig azt hitték róla, hogy vele nemcsak az idegen uralom, hanem az idegen vallás is befészkeli magát nálunk s ki fogja szoritani valamint a magyarságot, akképen azt a vallást is, melyet a magyarság már fél évezred óta követett. Eleinte még a főpapok is igy gondolkodtak,9 az alsóbb körökben pedig általános volt e meggyőződés.10 A régi egyház hivei Ferdinándot, „ezt a majdnem eretneket, a lutheránus secta védőjét és szerzőjét, a kereszténység ellenségét s a mi szegény magyar nyelvünknek nyilván való veszedelmét,” vallásos szempontból is gyűlölték. Ellenben a szászok s a német városi polgárok ugyanez okból rokonszenveztek vele. De Ferdinánd nem késett tisztázni a helyzetet s a régi egyház érdekében Magyarországban is erélyes rendeleteket adott ki.11 Védte a szerzeteseket a városi polgárok ellen, Bártfát utasitotta, hogy Láng Ézsaiást, kit a polgárok papjoknak választottak, fogja el és küldje Egerbe.12 De Ferdinánd hitbuzgósága ép oly kevéssé gátolhatta az új tanok terjedését, mint a János királyé. Rendeletei mind hatástalanok maradtak s különben is, bármilyen hű katholikus volt egyénileg, politikai érdekből sokszor mérsékelte hitbuzgalmát. Nemcsak Magyar-, hanem Csehországban sem igen merte erélyes rendeleteit végrehajtani, mert attól tartott, hogy János király karjaiba hajtja alattvalóit. Örökös tartományaiban a rendek közt többségben voltak az ujitások hivei s minthogy háborúiban rászorult a rendek segélyére, inkább csak szóban volt erélyes, a tettek mezejére ellenben kivételesen lépett. Sőt környezetében, legkiválóbb tanácsosai közt is sokan voltak az új tanok barátai és támogatói.


Az úrvacsora.
Dévai Biró Mátyás Hiszekegye krakkai (XVI. századi év nélküli) kiadásának záróképe. A Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában meglevő eredeti példányból

Noha tehát mindkét király hiven ragaszkodott a régi egyházhoz, a mohácsi csata utáni években a hitújitás mégis rohamosan elterjedt nálunk. Már 1533-ban irja Frangepán Ferencz a pápának, hogy a lutherség teljesen elárasztotta az országot. 1539-ben a pápai követ ismét csak azt jelenti haza, hogy az új irány szörnyen terjed mindenütt. Pedig itt-ott erőszakos eszközökkel is fel akarták tartóztatni. Szalaházy püspök Dévai Biró Mátyást, Kassa lutheránus papját 1531-ben Pekry Lajos huszárjaival fogatta el s a lakosok ellenszegülése daczára Bécsbe hurczolta, honnan csak a következő év nyarán szabadult ki.13 A püspök elfogatta az eperjesi papot is, Lőcsén pedig, noha maga a biró a hitújitás hive volt, az újitókat kegyetlenül üldözték, tömegesen vetették börtönre s esküt tétettek velük, hogy a tévtanokról lemondanak.14 1533-ban Kazianer támogatta a plébánost az új hit elleni erőszakos föllépésben. 1538-ban Fels Lénárd császári vezér figyelmeztette Bártfát, ne merjen nős papot fogadni s ha már felfogadta, bocsássa el, különben a király rendeletéhez képest katonáival fogatja el. Mindez azonban semmit sem használt. Mint mindenben, e tekintetben is ellensúlyozták a központi hatalom törekvéseit a centrifugál elemek. Az urak, s velük a városok, melyek legalább saját jószágaikon majdnem teljes királyi jogokat gyakoroltak, feljogositottaknak érezték magukat arra, hogy saját körükben a vallás kérdését souverain hatalommal rendezzék. Amint királyt adtak az országnak, akképen új vallást adtak a népnek. A köznép, a tömegek körébe akkor még nagyon kevéssé hatoltak be a vallásviták és egyházi küzdelmek hullámai. A vallás terén ugyanoly passivitásra volt kényszeritve, mint a politikában. Könyvet nem olvasott, még a tudósabb szinezetű prédikácziót sem igen értette, a hitviták szőrszálhasogatásai iránt meg épen nem volt érzéke. Legfeljebb a legszélső irányok keltettek benne visszhangot, azok az irányok, melyek nemcsak egyházi, hanem sociálpolitikai reformokkal is biztatták. Ahol ilyen szélső tanok hirdetői a tömeghez férkőzhettek, ott csakugyan megragadták képzeletét s a németországi anabaptistáknak már 1540 előtt akadtak nálunk is, főleg Szepesben hiveik.15 Néhol a hussitaság emlékei befolyásolták, melyek érvényesültek egész a mohácsi vészig; a cseh eredetű Jaksicsok mindig hussiták maradtak s jószágaikon e tanokat hirdették, mig a hitujitáshoz nem csatlakoztak.16 Teljesen elzárva a kor hatalmas vallásos mozgalmaitól a magyar nép tömegei sem voltak. Mindazáltal ezeket a tömegeket „mintegy tudta és akarata nélkül”17 urai vezették át, és pedig csak a későbbi évek folyamán, az új hitbe. Habár urak és nemesek legnagyobb része, a városok pedig általában a hitujitás felé hajlottak, 1540-ig mégis inkább csak kivétel, hogy az ujitások hivei nálunk teljesen tisztában lettek volna álláspontjukkal. Akadtak ilyenek is. Egészben azonban ekkor még csak átmeneti állapotban, vajudásban volt a magyar közszellem s az, mit itt lutherségnek neveztek, inkább bizonyos ujitó törekvés, reformvágy volt, afféle szellemi irány, mint a mult század végén a fölvilágosodás. Az aufklärerek, mint nálunk nevezték őket, legnagyobb részt épen nem voltak forradalmárok, hanem csak az állami, társadalmi, gazdasági élet legkirivóbb hiányait, kinövéseit óhajtották orvosolni. Az új korszellemnek tettek a fennálló rovására bizonyos, részben szerény engedményeket. A mohácsi vész utáni magyarországi úgynevezett lutheránusokról körülbelöl ugyanezt mondhatni. Némely ujitásokat, reformokat sürgettek anélkül, hogy óhajaik jelentőségéről kellően tájékozva lettek, a régi egyházzal végleg szakitottak volna. Már ez időben jártak ifjaink német egyetemekre, fölkeresték magukat a reformátorokat s közvetlenül az új hitalapitók ajkairól hallották az igét. Az ilyenek az új hit külső és belső mivoltának titkaiba is be voltak avatva. Mások meg a reformátorok és ellenfeleik közt folyó irodalmi vita legfontosabb termékeit, melyek Magyarországban is elterjedtek, olvasták s belőlük alkották meg maguknak az új tan tiszta képét. Hogy valaki „tiszta luther” legyen, annak első föltétele volt, hogy tanult ember, lehetőleg egyetemen járt legyen.18 Mindazáltal együttvéve sem sokan voltak 1540-ig nálunk az ilyenek s a műveltek szélesebb körei még nagyon kevéssé voltak tisztában a hitujitás tartalmával és jelentőségével. Minthogy azonban a kor ujitásvágya az ő lelkükben is visszhangot keltett, minthogy ők is egyházi reformokat sürgettek, őket is lutheránusoknak nevezték. Annak nevezték még a püspököket is, mihelyt a legcsekélyebb engedményt akarták a korszellemnek tenni. Ilyen hirbe kerültek Brodarics, Statileo és mások, noha mint jó katholikusok éltek és úgy is haltak meg. Pedig Károly császártól kezdve a műveltebbek, az olvasni tudók legalsóbb rétegeig reformokat sürgetett akkor mindenki, s a római főpapok sorában, a pápa környezetében is akadtak ez iránynak hivei. Éppen az általános reformszükséglet kielégitése végett követelték egyháziak és világiak a közzsinat összehivását. A magyar püspökök mindkét király táborában élénken rokonszenveztek a közzsinat eszméjével s Frangepán Ferencz ismételve ajánlotta összehivását a pápának. De alighogy ez 1536-ban megtörtént, Ferdinánd király azt kivánta III. Pál pápától, hogy tekintve az ország zavaros állapotait, a magyar püspöki kart ne hivja meg. A pápa azonban az uralkodók viszályában nem látott okot arra, hogy Magyarországot, a kereszténység bástyáját és őrszemét, mellőzze.19 Ha tehát már a püspöki karba is behatolt a kor uralkodó iránya, természetesen még inkább elterjedt az a műveltebb világiak körében. Mindazáltal 1540-ig olyan ember, ki a Luther tanitását alapjában ismerte, kit tehát igazi lutheránusnak lehetett nevezni, aránylag csak kevés élt Magyarországban. A rokonszenv általános volt ugyan az új tanok iránt. De ki ezt, ki amazt vette át belőlük anélkül, hogy a régi egyházzal szakitott volna. Az elharapódzott visszaéléseket ki akarta ugyan irtani mindenki, de a reformok mértékére és részleteire nézve szertelenül nagy volt az eltérés. Az egyik püspök az úrvacsora, a másik a coelibatus elleni tanban hajlott Lutherhez. Egy másik a képek tiszteletére nézve volt vele egyetértésben. Thurzó Elek, a királyi helytartó kétségbe vonta a szentek imáinak hatását, sőt tagadta, hogy imánk javukra szolgálhatna az elhunytaknak, hisz a halottak csak itélet napján láthatják a mennyeket. Midőn Várday érsek azt mondta neki: „velem lészsz a paradicsomban” – azt felelte: „igen, a földi paradicsomban!”20 Mindez megingatta ugyan, de még nem döntötte meg a régi hitet s szervezetét. Ugyanakkor, midőn a szerzetes rendek felett annyi sötét felhő tornyosult össze, még mindig alapitottak klastromokat, igy az Ábránfyak Gerlán (1531),21 hagyományoztak barátoknak és katholikus templomoknak végrendeletileg pénzalapitványokat, igy 1535-ben Palásthy András,22 s általában a régi és új irány különválása csak jóval később ment végbe. Közös alapjuk az ujitás hiveinek az evangelium volt s nem a hitelvekben, hanem az evangeliumban való általános egyetértés alkotta ez időben a magyar hitujitás lényeges tartalmát. Mikor Perényi Péter 1537-ben Ferdinándhoz akart átállani, külön biztositékot kért az iránt is, hogy a király nem háborgatja vallásában, mely az evangeliumon nyugszik (fidem christianam per Christum iuxta evangelium). Egészben megvolt tehát még a régi egyház, de az újnak alapjai kétségkivül a tizennégy évi, átmeneti időben tétettek le. Igen sok körülmény működött közre, hogy a nemzet, mely eleinte a leghatározottabban Luther ellen foglalt állást, csakhamar az új eszmék uralma alá jusson. Általában az újitásvágy, a reformszükséglet, mely a társadalmat áthatotta, sem az állami, sem a gazdasági életben nem érvényesülhetvén, teljes erővel az egyházba vetette magát. Ebben meg kevés volt az ellenálló képesség, mert a mohácsi csatában a magyar egyház számos főpapja elhunyt s a rá következő mozgalmak még inkább megbontották régi, szilárd szervezetét. Hitbuzgalma sem tartóztatta vissza a két király egyikét is sok oly intézkedéstől, mely az egyháznak nyilvánvaló kárára szolgált s a főpapi kinevezésekben, az egyházi vagyon eladományozásában igen gyakran politikai és nem egyházi érdekek vezették őket.


Luther Márton.
Cranach Lukács fametszete után. Felirata: D(ivus) Martinus Luther. A kép alatt Epitaphium D(ivi) Mart(ini) Luth(eri) czímmel Luthert magasztaló versek. A Grote czég reproductioja után

János király előbb Gritti Lajost, azután fiát, Antalt tette meg egri püspökké, Ferdinánd meg, hogy a kassai tromfot (Kassa elfoglalását 1536 deczember 4-ikén) visszafizesse, 1537 január 7-ikén megengedte Serédy Gáspárnak és Bebek Ferencznek, hogy Eger várát megrohanják s elfoglalják, márczius 28-ikán pedig Bebek vejét, Perényi Ferenczet nevezte ki püspökké.23 Ugyanez évben, hogy Perényi Pétert megnyerje, fiát Gábort váradi püspökké nevezte ki.24 Mindez csak tervezgetés maradt s nem jutott a kinevezési okmányok kiállitásánál tovább, de mindenesetre az egyházellenes irányt ápolta a hatalmasokban. Másrészt a polgárháboru nemcsak általában elvaditotta az erkölcsöket, hanem néha hallatlan állapotokra vezetett. 1528-ban a gyulai vár kapitánya s más urak erőszakkal lefoglalták az egri püspökség dézsmáinak egy részét. Erre a püspök tizedszedői s később maga a püspök a gyulai várnak Zarándmegyében levő községeit egyházi tilalom alá vetették. Ennek következtében hónapokig nem tartatott a templomokban nyilvános istentisztelet.25 Igy a köznép, mely a dologban teljesen ártatlan volt, mert ő rajta megvették a dézsmát, jó ideig megfosztatott a vallás lelki táplálékától, melyre épen a nehéz időkben annyira rászorult. E helyett szédelgők lepték el az országot s az indulgentiákkal „szégyenletes vásárt” csaptak, mint Frangepán Ferencz a pápának keserűen panaszolta, ki azt felelte, hogy nincs tudomása a dologról. Növelte a bajt, hogy az egyházszervezet maga éveken át úgyszólván a levegőben függött s legfőbb közegei, a püspökök, nem kormányozták teljes hatalommal megyéiket. Mindkét király betöltötte ugyan az üresedésben levő püspöki székeket, sőt némelyik kétszeresen is be volt töltve. Csakhogy János püspökei egy ideig nem kérték megerősitésüket a pápától. Később meg pénzügyi nehézségek merültek föl. Az új püspök ugyanis első évi jövedelmét annata czímen a curiának volt köteles befizetni. Midőn 1539-ben a pápa végre kiállitotta a megerősitő bullákat s Rorario nuntiust bizta meg az értük járó dijak beszedésével, az érdekelt püspökök határozottan vonakodtak a dijat megfizetni. Frangepán Ferencz megirta Aleandernek, hogy pénzzel nem szolgálhat, mert jövedelmeit Eger megerősitése s diplomatiai küldetései, melyekért – nem úgy, mint a pápa legatusai és nuntiusai, – fizetést nem kap, teljesen felemésztették. Szóval nincs pénze, s ha a pápa pénzt akar a bullákért, a nuntius mindjárt vissza is viheti azokat a római levéltárba.26 Ugyanily helyzetben voltak a Ferdinánd által kinevezett veszprémi és nyitrai püspökök, s kivált Ujlaky Ferencz győri püspök, előbb pozsonyi prépost, tiszteletreméltó komoly, ámbár – az egykorú jelentés szerint – kevés tudományú ember. Ujlaky nem is kérte a pápai megerősitést, mert elpusztult vagy Török Bálint által elfoglalt egyházmegyéjét és székesegyházát birtokba sem vehette. Így jövedelme nem lévén, az annaták elengedését kérte, mely kérést, valamint a másik két püspök ingyenes megerősitését, a nuntius is melegen ajánlotta.27 A főpapokra ez időben általában roppant katonai kiadások rovattak, másrészt birtokaik nagy része elpusztult vagy idegen kézre jutott, s így jövedelmükből sajátos egyházi czélokra, templomra, iskolára, papnevelésre nem igen fordíthattak valamit. Mint Frangepán az egri, akképen Várday érsek az esztergomi vár megerősitésére – ezt Ferdinánd dicsérettel ismerte el – roppant összegeket forditott. 1538-ban maga beszélte a nuntiusnak, hogy a vár s más épületek kijavitására 25,000 frtot, más közügyekre ugyanannyit költött. Ez időben évi jövedelmét csak 12,000 frtra teszi, mely még 8000 frttal szaporodnék, ha János király területén levő jószágait is megkapná. A kalocsai érsekség, mint mondá, már akkor szörnyen elpusztult s területe a török kezén volt. 1539-ben Várday következő képet adott a magyar püspökségek állapotáról. Az erdélyi püspökség évi 18,000 frtot hoz. Igen gazdag s a mellett legnyugalmasabb az egri püspökség, melynek csupán tizedből 16,000 frt és 1000 hordó jó bor s a censusból még 1000 arany jövedelme van. E püspökség vagyona és területe ekkor meglehetősen ép volt s az érsek ezt mondotta a legjobbnak, noha máskülönben rangban és jövedelemben a veszprémi megelőzte. A pécsi püspökséget is gazdagabbnak mondá a kalocsai érsekségnél, ámbár a török miatt már csak 10,000 frtot hozott, úgy hogy a váczi és főleg az erdélyi is megelőzi, mert ez utóbbi még sértetlen.28


Várday Pál aláirása 1549 július 17-ikén kelt okiratáról.
Olvasása: Paulus archiep(iscop)us Strigonien(sis) manu p(ro)p(ri)a. Az irat eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában

A magyar egyház egykori roppant gazdagsága már ez időben nagyon megcsökkent. Hazánkban nem támadtak ugyan Sickingenek és Huttenek kik a nemességgel a főpapokra törjenek, kik a dúsgazdag egyház ellen az evangelium nevében keresztes háborút hirdessenek, s vagyonát elszedjék. Tényleg azonban itt is elszedték ingó és ingatlan javait, a hol csak tehették. Alkalom kinálkozott a zavaros időkben elég. A nagy urak a püspökségek, apátságok, gazdag szerzetesrendek javaira tették rá kezöket. A kis urak az egyes templomok és plébániák javait ragadták magukhoz. Ekképen anyagi érdekek is elősegitették, hogy a magyar nemesség, mely a mohácsi vészig oly erőteljesen visszautasitott minden Luther-féle eszmét, csakhamar annyira fogékony lett a hitujitás iránt.

A legnagyobb visszhangot azonban, legalább némely ujitások, magában az alsó papságban keltették. Várday érsek még 1539-ben is jónak mondja ugyan katholikus érzelmeire nézve az alsó papságot s a hívek tömegét. De Luther tanai kétségkivül kezdettől fogva mély benyomást tettek reá. Az alsó papság általában kevéssé volt anyagi helyzetével megelégedve, s a Dózsa-lázadásban nem egy tagja vett részt. A mohácsi csata utáni zürzavarban pedig, felügyelet és vezetés nélkül maradván, maga kezdte a szertartásokat az új tanok szerint átalakitani s itt ezt, amott azt az ujitást léptette életbe. Az úrvacsorát mindinkább két szín alatt szolgáltatta ki, s a kehely használata a husszita hagyományok hatása alatt nagyon elterjedt. De a legmélységesebb rokonszenvet az alsó papságnál a coelibatus elleni mozgalom ébreszté. A világi papokra nézve a nőtlenség kötelezettségét az előző századokban is nálunk csak ügygyel-bajjal lehetett érvényre emelni. Most pedig, midőn az új tanok megengedték a papok házasságát, ismét kitört a coelibatussal való elégedetlenség. Már néhány évvel a mohácsi csata után sok olyan pap akadt Magyarországon, ki megmaradt ugyan a régi egyházban, de megházasodott, még pedig a törvényes formák megtartásával. Püspökök s más főpapok adták a példát. Podmaniczky István nyitrai püspök, ki mindkét királyt megkoronázta, ott hagyta a püspöki széket és feleséget vett. Ugyanezt tevé Bebek Imre fejérvári prépost. Horvát János szepesi prépost csak később házasodott ugyan, de maga bíztatta papjait, hogy ne ágyast tartsanak, hanem törvényes feleséget vegyenek.29 Némely püspök legalább a coelibatus törvényes, közsinat általi megszüntetését óhajtotta. Brodarics püspök nem titkolta e nézetét s elmondta a primásnak, kivel benső barátságban állott s a ki e nézete daczára is jó és tudós embernek tartotta.30 Várday érsek maga a régi egyházi törvényekhez ragaszkodott; már 1535-ban vizsgálatot inditott a beszterczebányai és zólyomi papok ellen, kik ágyast tartottak, vagy a mi – mondja – még rosszabb, az egyház szine előtt házasságra léptek.31 De a szigor nem állta útját az ujitásnak s főleg Ferdinánd király megyéiben mindinkább szaporodott a nős papok száma.32 Egész nyilvánosan házasodtak. Még csak kivételesen váltak el a régi egyháztól, de természetesen féllábbal már idegen talajon álltak s előre volt látható, hogy összeütközés esetén egészen el fognak szakadni. Csakugyan, az alsó papság nagyban elősegitette az új eszmék későbbi teljes diadalát, mely a politikai szétszakadozottságot a vallásegység széttépésével tetézte. A reformáczió kétségkivül nagy és értékes kincsekkel gyarapitotta a magyar nemzeti szellemet. De midőn az uralkodó osztályokba bevitte az egyházi megoszlást, megszüntette az erőt adó vallásegységet, még inkább szétforgácsolta a nemzeti erőket, s utóbb a politikai és katonai küzdelmeket elkeseredett vallásos tusákkal tetézte.

Vallásegységről természetesen még a régi államban is csupán az uralkodó osztálynál lehetett szó. A földesuri hatalom alatti tömegekben mindig voltak más felekezetüek, az őstermeléssel foglalkozó elemekben görögkeletiek, a kereskedelmet és forgalmat szolgáló rétegekben zsidók. A görögkeletiek a mohácsi csata előtt leginkább a hegyvidék lakói voltak, s részben földművelést, leginkább azonban marhatenyésztést űztek. A keleti vármegyékben s Erdély bérczei közt sűrűbben éltek s a vallásos beolvasztásukra tett kisérletek mindig meghiusultak, mert egyházi különállásuknak igen fontos gazdasági előnyöket köszönhettek. Kevesebb adót fizettek az államnak, mint a többi jobbágyok, sőt nagy részök egészen mentes maradt az állami adótól. Dézsmát az uralkodó egyháznak szintén nem adtak, pedig a „keresztény” jobbágyságot ez az egyházi adó mód nélkül terhelte. Ők azonban rendesen csak földesuraiknak adóztak, s mivel papjaikat is nagyon szegényesen látták el, sajátos helyzetük biztositotta vallásos különállásukat, mely olyan előnyökkel járt, melyekhez érdemes volt ragaszkodni. Nyelvre ruthének és oláhok voltak, de a délvidéken ráczok járultak hozzájuk; harcziasabb faj mint ők, csakhogy azok, kik sorukból az ország nagybirtokosai közé emelkedtek, mint Bakics Pál és Petrovics Péter, elhagyták régi vallásukat s a reformáczióhoz csatlakoztak.

A zsidók a mohácsi vész előtt a szabad királyi városokban laktak, a király és kamarája jobbágyai voltak. Már a nagy nemzeti pusztulás előtt nehéz idők virradtak reájuk. Németországból, hol heves támadásoknak voltak kitéve, melyek ellen Reuchlin és a legjelesebb humanisták egy kis köre hasztalan igyekezett őket megvédeni, az antisemita mozgalom áthatott hozzánk is, s itt az elzüllésben levő állami és társadalmi viszonyok közt élénk visszhangot keltett. De csak a mohácsi csata után csaptak össze a magyar zsidók feje fölött a hullámok. Sopron polgárai még 1526-ban elűzték őket azért, mert a törökkel állitólag titkos egyetértésben állottak. Pozsonyból meg ugyanakkor Mária királyné a polgárok kérésére azért űzte el őket, mert a török elől elmenekültek a városból. Végre szintén ekkor a szultán Budáról és Esztergomból vagy harmadfélezer zsidót hurczolt el Törökországba. Üldözte tehát őket mindenki és mindenféle ürügy alatt, s az 1526-iki fejérvári országgyűlés egyszerűen száműzte a zsidókat Magyarországból. János király azonban ez országgyűlés törvényeit nem erősitette meg, s így a zsidókra vonatkozó törvényczikk sem lépett életbe. Az erős vallási és nemzetiségi forrongásban levő időben azonban mindig ujra és ujra üldözték őket. Egymás után emeltek ellenük sokféle vádat s a szörnyű vérvád réme minduntalan kisértett. A bazini grófok 1528-ban ily vád alapján egész tömegesen küldötték a zsidókat a máglyára. Pár év mulva a vád Nagy-Szombatban megujult, s kiűzésükre vezetett. 1539-ben hire terjedt, hogy János király kitiltotta a zsidókat országából, mi azonban vakhírnek bizonyult. A zsidók, a királyi hatalomtól elhagyatva s több városból kiszoritva, a földesurak jószágain, falvakban, mézővárosokban huzódtak meg s a kiskereskedelem és forgalom közvetitői voltak. Ezzel azonban jogi állásuk megváltozott. Legnagyobb részük többé nem a király, hanem a földesurak alattvalója lévén, ezek oltalma alatt élt s nekik fizetett adót. Ennek következtében a király kamarája is megvonta tőlük ama kedvezményeket, melyeket a vámmentesség terén addig élveztek s melyek csaknem oly terjedelmüek voltak, mint a városi polgárságé.

A mohácsi csata minden téren új időszakot nyitott a magyarság életében. Megingatott, halomra döntött a régiből mindent, s új élet magvait hintette szét. Sok egyébbel a régi állam és egyház legtöbb művelődési tényezőjét is elsodorta. Igy halálos csapást mért az ország egyetlen főiskolájára, a pécsi egyetemre, noha az intézet végkép csak 1543-ban szünt meg. Működésének, hatásának nyomaival azonban már ez időben alig találkozunk, ámbár külföldön még mindig számba vették.33 Épen úgy pusztulóban volt Mátyás hires könyvtárának az a maradéka, mely 1529-ben János király birtokába került vissza. Gritti Lajos, mint kormányzó, ezt a keveset is megdézsmálta s a velenczei gyűjteményeket a Corvina kincseiből gazdagitotta.34 Mindazáltal már ez időben tekintélyes tudományos tőke halmozódott fel nemzetünk szellemében, melytől sem a török, sem bárki más meg nem foszthatta. A régi társadalom műveltsége humanista volt, s a humanismus nálunk eleinte az idegen köntöst viselő műveltséget jelenté. De már ekkor is erősen élesztette, fokozta a nemzeti érzést. A humanismus sem szoritkozott csupán a felsőbb körökre, hanem szélesebb rétegeket is megtermékenyitett. Sok volt nálunk a tanult ember már a mohácsi csata évében. Rossz idő járt ugyan rájok; a nemzeti szerencsétlenségben némelyik elvesztette nemcsak vagyonkáját, hanem családja minden tagját. Egyesek a világ nyomoruságai elől ekkor is a zárda csöndjébe akartak menekülni. Mások biztak a jövőben s biztatták egymást, hogy, ha helyre áll a belső béke, „a tudós, jó ember is illő helyet talál magának Pannoniában”.35 A békébe vetett remény nem teljesült ugyan, de a műveltség terjedt, s minél inkább lehatolt a kis emberek körébe, annál inkább nemzeti jelleget öltött s ledobta magáról a latinság béklyóit. Tudós köztársaságunk fejei, az Oláhok, Verancsicsok, Wernerek, Tordák, Forgáchok, bármi valláshoz tartoztak, még a latin nyelvet használták ugyan irodalmi működésökben; de a kis emberek már a magyar nyelv szolgálatába léptek, mely ez időben emelkedett a több mint fél évezredes magyar nemzet közéletében hozzá méltó jelentőségre. Az erős nemzeti érzés, mely az 1526-iki királyválasztás küzdelmeiben kitörésre jutott, a magyar nyelvet, a magyar nyelv fentartását, természetes jogaiba való helyezését is zászlajára tűzte. Mindenfelől felhangzott az aggodalom, hogy az idegen uralom a magyar nyelv lételét fenyegeti. Ekkor ébredt fel először a nemzet minden rétegében anyanyelve értékének tudata s az anyanyelv megvédésének, fejlesztésének szüksége. Mindazáltal ez időben sem sikerült még a magyar nyelvet a törvényhozásba, az államéletbe bevinni. János király hivatalos iratai, az udvartartásra vonatkozó számadásai és összeirásai még mindig latinul készültek, s a magyar nyelv politikai tekintetben csak a köznép nyelve maradt.36 Nem is az erőtelen, a hanyatló állam, hanem maga a magyar nép emelte diadalra nyelvének ügyét. Az állam még mindig ragaszkodott a hagyományos latinsághoz, ellenben a társadalom, a nemzeti közszellem már magyarul szólalt meg, sőt állami hozzá járulás nélkül, maga kezdé megteremteni azon eszközöket, melyek a magyaros műveltség, a nemzeti polgárosodás fejlesztéséhez nélkülözhetetlenek voltak. A nemzet saját kimerithetetlen lelki erejével kezdte megalkotni azt a magyar irodalmat, mely benső tartalmának értékével nemcsak az emberiség szellemi kincseit szaporitotta, hanem Magyarország fenmaradásának egyik legfőbb tényezője, a politikából kiszorult államegység menedékhelye lett. Ugyanakkor, midőn állami egysége elveszett, alkotta meg helyette a magyarság a nemzeti, a nyelvi egységet, azt az irodalmat, mely a századokon át szétdarabolt, különböző kormányformák alá rendelt, különböző államokba kebelezett országrészek közt az összetartozandóság érzetét táplálta. A magyar nyelv felülkerekedése s a nemzeti irodalom megszületése e komor időszak egyik legjelentősebb eseménye, mely megmentette a magyarságot a megsemmisüléstől s lehetővé tette, hogy kedvezőbb körülmények közt, igaz, csak századok multán, ismét állami egységének birtokába jusson.


Részlet a Kazinczy-codexből. (A nyelvemlék 83. lapja.)
Olvasása: Vrnak neuebe kezdetik az zenth barlaamnak elethe, keröm azert en ky ezt irtam mind azokat kyk ez konuecket oluasandok, hog zeretettel oluasak, mert igön zep. Az zenth barlaam, kinek eletet az tyztelletes damascenus Janos doctor; zerettetel özae zedögette es megh irtha, az zenth iosafath kyralth, isteny malazth vej benne cellekköduen, az pogansagnak allapatt’arol, az köröztien hytre terithe imelletten kepen: Mikoron közönsegös india köröztien baratokkkal tellies uona, feltamada eg neminemö hattalmas kyral, kynek neue uala auennix, ky az köröztienöketh: ielösbeu … A kódex eredetije, Duod. Hung. 22. jelzés alatt, a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában

Volt magyar irodalom már azelőtt is, de csak kevesek titka maradt, csak egyes kiváltságosaknak szolgált lelki táplálékul. Hogy közkincscsé váljék, hogy nemzeti irodalommá fejlődjék, ahhoz az irók nagyobb számán kivül még kettő volt szükséges. Egyrészt meg kellett tanitani élvezésükre a nép szélesebb rétegeit, másrészt hozzáférhetőkké kellett azokat a tömegek számára tenni, vagyis teremteni kellett magyar iskolát és magyar könyvnyomdászatot. A magyar irás-olvasás egyszerű tudománya a mohácsi vészkorában sem volt még annyira elterjedve, hogy a magyar irodalom termékeinek elég olvasót s megfelelő hatást biztosithatott volna.

Még azok közt is akadtak analphabeták, akik a legelőkelőbb állásokat viselték; ilyenek Pekry Lajos horvát bán és Telekessy Imre felvidéki főkapitány,37 ámbár az urak körében az ilyenek ekkor már inkább kivétel számba mentek, sőt a társadalom legfelső rétegeiben sokan voltak tudomány-kedvelő, a lét legbonyolultabb kérdéseiről is gondolkodni szerető férfiak. Az úri körökben is akadtak igen művelt, sokat olvasó, vallásos és bölcseleti kérdéseken töprenkedő emberek, kik gondolataikat papirra vetették, sőt könyvet irtak, de csupán maguknak, s szellemi működésüket csak késő unokák élvezhették. Azokat a magyar irókat, kik könyveiket már ez időben közzétették, a nép maga szülte és nevelte. A köznépből egész tömegesen kezdettek kikerülni a nemzeti polgárosodásért apostolkodók. Szegényen, üres zsebbel, de lelkesedéssel telt szivvel, nemes eszméktől forrongó agygyal, mint irók, költők, könyvnyomtatók, papok, tanitók léptek fel az ország minden részében, s lettek a nemzeti nyelv és nemzeti eszme fáradhatatlan napszámosai. Reményük az anyagi jutalomra csekély volt; de nem is ezt keresték, hanem szent hivatást teljesitettek. Velük a tömeg, mely kiszorult a politikai életből, a szellemi élet mezejét kezdte megszállani és törhetetlen buzgalommal megmunkálni.


Komjáthy bibliaforditásának bevezetése.
Czime: AZ ROMA VAROSA BELIEK- | nek Yrth zenth Pal Leuelnek renyden | ualo Magyarsag aes (igy) ertelme. A Krakkóban, 1533-ban nyomtatott munkának a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában meglevő példányáról

A hivatásukhoz szükséges tudást egy részük külföldről hozta haza. A XVI. században szellemi életünk nemcsak Olaszországból, délről táplálkozott, honnan sokáig közvetlenül áramlott be hozzánk a műveltség és tudomány világossága. Minél inkább tért foglalt a török uralom a Balkánon, annál nehezebbé tette érintkezésünket, legalább a tengeren, a népek „hidján”, a közvetlenül Olaszországba vezető úton, az Adria tulsó partjával. A magyarság még a Jagellók alatt egyrészt nyugatra, Németország, másrészt északra, Lengyelország felé kezdett fordulni. Az ottani központokból hazánk egyre nagyobb mennyiségben kapta a nyugatnak nemcsak iparczikkeit, hanem műveltsége termékeit is. Az olasz Pádua még mindig nagy vonzóerőt gyakorolt ugyan a tudományszomjas magyar ifjúságra, de mellette már Bécs és Krakkó egyetemei is fontos tanitó iskoláivá lettek a magyarságnak, első magyar nyomtatott könyveink pedig mind ott jelentek meg. Itthon magyar nyomda nem volt38 s e tekintetben a magyarság sokáig teljesen külföldre maradt utalva. Ha tehát az idegentől e téren függetleniteni akarta magát, minden áron gondoskodnia kellett a művelődés ama fontos tényezőjéről, mely akkor a könyvnyomdászat volt. Hogy pedig a magyar könyvnek olvasója is akadjon, gondoskodnia kellett magyar iskoláról is.

Az állam által elhagyatva, az átalakulás nehéz betegségeivel vajudó egyháztól nem támogatva, a társadalom e terén kizárólag saját erejére volt utalva. A műveltebb rétegek ez eszközök megalkotásához meg is adták az emberanyagot, a tehetséget, a tudást, a lelkesedést, szóval a munkaerőt. De nem adhatták meg a pénzt, mert szegények voltak. Ezt csakugyan nem ők, hanem a hatalmas urak bocsátották a nagy nemzeti czélok rendelkezésére. Az önző, durva katona-társadalomban is akadtak egyesek, kik lelkesen áldoztak a magyar polgárosodásért, már ez időben iskolát, nyomdát alapitottak s igy fáklyát gyujtottak népüknek a sötétségben. Perényi Péter a pataki iskolát teremté meg, tudós férfiakat, Dévai Biró Mátyást, Gálszécsi Istvánt, Székely Istvánt és másokat pártfogolt s könyveik megjelenését lehetővé tette. Nádasdy Tamás a Dunán túl alapitott iskolát és nyomdát. Mindez alkotások különösen emlékezetesek a magyar művelődés történetében. Nem azért, mintha azelőtt nem lett volna nálunk iskola, sőt egyes városok modern iskolák alapitásával egyenesen megelőzték az urakat. De a városok idegenek levén, iskoláik szolgálták ugyan a műveltséget, csakhogy nem a sajátos magyar nemzeti műveltséget. A magyar iskolának alapjait néhány lelkes főur áldozatkészsége ez időben rakta le s ez az, a mi tettüket örökké emlékezetessé teszi.

Ugyanigy volt a nyomdászattal, a műveltség egy másik főfontosságú eszközével. Az erdélyi szász városok kezdtek először hazánkban nyomdáról gondoskodni, de minthogy kivül álltak a magyar műveltség légkörén, magyar könyv ez időben nem került ki belőlük. És minthogy a magyar műveltség a magyarországi városokban sem találta meg tűzhelyét, az első nyomdát a magyar nyelv termékei számára nem a gazdag városokban, hanem a vidéken kell keresnünk. Vasmegyében, Sárvár mellett, Új-Szigeten, Nádasdy Tamás pénzén és oltalma alatt létesült az első hazai nyomda, mely magyar könyvek kiadására volt berendezve. Első ismert vezetője Abádi Benedek, a ki nyomdász, betűöntő, pap és iró volt egy személyben. Nem mesterember, hanem tudós, a magyarság lelkes apostola, mint ama század majdnem mindegyik magyar könyvnyomtatója. Mindazáltal János király életében a magyar könyvpiacz termékeinek száma csekély maradt. Tárgyukat tekintve azonban sokfélék voltak s legalább csirájában magukban foglalták az irodalom majdnem minden ágát. Már köztük is túlnyomó a hittudomány, s históriás ének még csak egy jelentkezik. De Pesti Gábor már leforditotta az új testamentum egy részét; a magyar nyelv egyik legbuzgóbb apostola, Sylvester János pedig kiadta (1539-ben) az első magyar nyelvtant, még latinul ugyan, de ezzel is jelezve, hogy immár egy új tényező, a magyar nyelv lépett nemzetünk életében előtérbe.39


Sylvester magyar nyelvtanának czimlapja.
A munka czíme: GRA(m)MA- | TICA HVNGAROLATINA IN | usum pueroru(m) rece(n)s scripta Joanne | Sylvestro Pannoni autore. Ez alatt distichonok, s alul: NEANESI, An(no) 1539. die 14. Junij. Az Új-Szigeten, 1539-ben nyomtatott műnek a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött egyetlen példányáról

Igy az önzés, a haszonlesés, a vagyonhajhászat e komor korszakát meleg verőfénybe takarja a magyar nyelv és az irodalom új életre kelte. Mikor az ország egysége kettészakadt, mikor a társadalom kötelékeit a legsivárabb osztályharcz tépte szét, gazdag és szegény, hatalmas és gyönge közt az összetartás új, egyesitő kapcsait teremté meg a nemzeti polgárosodás s táplálta a reményt, hogy az Isten

… jó Magyarországot
Esmét feltámasztja és esmét hatalmat ad.40

Az uralkodó társadalomból kerültek ki e viharos napokban az irodalom, a nemzeti szellem első, nemes támogatói. Ők jutalmazták az irót, adták ki munkáját, alapitottak iskolát, állitottak könyvnyomdát. Az érzést, mely vezette őket, találóan fejezi ki Melanchton Fülöp Nádasdy Tamáshoz intézett ama levelében (1537 október 7.), melyben megdicséri, hogy iskolát alapitott. „Ezzel – folytatja – bebizonyitod, hogy nem kétkedel hazád sorsának javulásán. Mert a ki azt hiszi, hogy az ország örökkön örökké szét lesz darabolva, nem forditja tehetségét és pénzét iskola-alapitásra.”


A magyar czimer Singrenius bécsi nyomtatványain.
(Pesti Gábor szótára 1536-iki kiadásának zárókepe.) A Magyar Nemz. Múzeum könyvtárának példányából


  1. Brodarics és Frangepán 1533 deczember 1-én kelt levele. Londoni Okmánytár, 186.[VISSZA]
  2. Frangepán Ferencz július 5-iki levele a pápához. Theiner, Mon. Hung. I. 623.[VISSZA]
  3. Brodarics 1538 június 8-ikán a pápának. Nuntiaturber. II. 296.[VISSZA]
  4. Frangepán Aleandernek. U. ott, IV. 343.[VISSZA]
  5. 1533 április 25-iki levele a pápához a tört. bizotsság másolatai között.[VISSZA]
  6. 1535 május 18-iki levele a pápához. Óváry, III. Pál pápa levelei.[VISSZA]
  7. Kifejezi ezt a trienti püspökhöz 1521-ben intézett levelében. Egelhaaf, id. m. I. 302.[VISSZA]
  8. 1533-ban Vergeriónak többször mondta. Nuntiaturber. I. 199.[VISSZA]
  9. Brodarics 1527 márczius 18-iki levele. Fraknói: Századok, 1877. 66.[VISSZA]
  10. Ibrányi Péter tornai várnagy 1528 február 19-iki levele. Tört. Tár, 1895. 391.[VISSZA]
  11. Több ilyen rendelete: Tört. Tár, 1881.[VISSZA]
  12. Janota, Bártfa tót nyelvű történetében.[VISSZA]
  13. Ifjabb Kemény Lajos, A reformáczió Kassán.[VISSZA]
  14. A Sperfogel-krónika egész sorát adja a foglyoknak.[VISSZA]
  15. Prot. Szemle, 1894. 353.[VISSZA]
  16. Bunyitay, A váradi püspökség története, I.[VISSZA]
  17. Révész Imre: Prot. Figyelmező, 1870. 396.[VISSZA]
  18. Ladonyi Demeter Bécsből, az egyetemről anyjának azt irja, hogy bátyja, György a „tiszta Luter, annyira tanult”. Hazai Okmánytár, I. 406.[VISSZA]
  19. Morone nuntiusnak 1536 október 24-ikén adott utasitása Nuntiaturber. II. 58.[VISSZA]
  20. Várday beszéli Aleandernek 1538 november 12-ikén. U. ott, IV. 242.[VISSZA]
  21. Karácsonyi, id. m. I.[VISSZA]
  22. Palásthyak, II. 20.[VISSZA]
  23. A kinevezési okmányt közli Szederkényi: Heves vármegye tört. II. 433.[VISSZA]
  24. Károlyi Árpád, Adalék a nagyváradi béke történetéhez, 43.[VISSZA]
  25. Karácsonyi, id. m. I. 98.[VISSZA]
  26. 1539 július 25-iki levele Visegrádról Aleanderhez, ki azt Rómába küldte. Nuntiaturber. IV. 177.[VISSZA]
  27. Morone 1539 november 25. és deczember 16-iki levelei. Görres társ. kiadványa.[VISSZA]
  28. Nuntiaturber. IV.[VISSZA]
  29. Weber, Nedecz vára. Tört. Tár, 1893.[VISSZA]
  30. Nuntiaturber. IV. 296.[VISSZA]
  31. Báró Roszner Ervin, Régi magyar házassági jog.[VISSZA]
  32. Frangepán 1533-iki levele a pápához. Theiner, Mon. Hung. 624.[VISSZA]
  33. 1530 július 1. Croce Velenczéből azt ajánlja VIII. Henrik angol királynak, hogy hires válóperében a többi külföldi egyetemek közt a magyart is véleményadásra szólitsa fel. Calendar.[VISSZA]
  34. Kretschmayr, id. m.[VISSZA]
  35. Karancsy György 1526 deczember 25-iki érdekes levele Jászaynál, id. m. 363.[VISSZA]
  36. Az 1527-ben megajánlott vagyonadó behajtására nézve János király utasitást adott ki, mely szerint bevallására mindenki esküt tesz; az eskümintát „vulgari in sermone” mellékli; ez a mellékelt esküminta magyar. Pray, Epirtolae procer. I. 293.[VISSZA]
  37. Komáromy András: Hadtört. Közl. 1894.[VISSZA]
  38. Ballagi Aladár, A magyar nyomdászat története.[VISSZA]
  39. A legelső magyar nyelvtan azonban valószinűleg még előbb megjelent s Dévai Biró Mátyás irta.[VISSZA]
  40. Farkas András énekli 1538-ban. Régi Magyar Költők Tára, II. 24.[VISSZA]