SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

IV. FEJEZET.
Erdély és Mihály vajda.

Erdély a hosszu háboru idején. Báthory Zsigmond házassága. Mária Krisztierna. Mihály oláh vajda. Havasalföld és Moldva meghódolása. Báthory Zsigmond Prágában. Leköszönési tervei. Törekvése a házasság felbontására. Kapkodásai. A török-barát párt feléledése. Carillo követsége Rudolfhoz. Titkos szerződés az ország átengedéséről. Rudolf biztosai Erdélyben. Zsigmond második lemondása és távozása. Mihály vajda és a biztosok. Zsigmond visszatérése. Báthory Endre bibornok. Zsigmond megbizottjai Prágában. Zsigmond harmadik lemondása. Báthory Endre fejedelemsége. Mihály vajda magatartása az új fejedelem irányában. Rudolf szövetkezése Mihály vajdával. A curia felfogása az erdélyi kérdésről. Báthory Endre III. Zsigmond lengyel királynál keres szövetséget. Malespina nuntius Erdélyben. Mihály vajda betörése. Rudolf kétszinüsége. Mihály vajda egyénisége. Erdélyi hadjáratának czélja. A székelység a vajda pártján. A sellenberki ütközet. Báthory Endre meggyilkoltatása. Mihály vajda mint a császár helytartója. Báthory Zsigmond visszatérési kisérlete. Erdély kormánya Mihály vajda alatt. A vajda és az oláhság. A prágai udvar csalatkozása Mihály vajdában. A vajda hatalma tetőpontján

Bármi szörnyű csapások sujtották a királyi Magyarországot, azok a szenvedések, melyek a hosszu háboru folyamán Erdélyre zúdultak, még a magyar terület megpróbáltatásain is túltesznek. Erdélyt ez időben csak elvétve dúlták török-tatár hadak. A mohamedánok ellen biztositva maradt s a rombolás művét majdnem kizárólag keresztények végezték, alaposabban, lelketlenebbűl, mint a török szokta tenni. Az ország irgalom nélkül esett áldozatul Rudolf király és Báthory Zsigmond fejedelem beszámithatatlanságának s mindketten vetélkedve döntötték véginségbe.

Báthory Zsigmond, középtermetű, izmos, jó kinézésű ifjú volt, jeles lovas, vívó és tornász; igazi vasgyúró s roppant súlyokat birt emelni. Ügyes szónoknak tartották. Rendesen jó kedvű, barátságos, bőkezű volt, de, ha megharagudott, rettenetes volt haragjának kitörése. „A mi a szerelmet illeti, most is szűznek tartják.”1 1595-ben Rudolftól feleséget kért és megkapta Károly, stiriai főherczeg és neje, a bajor Mária herczegnő leányának, Krisztinának (Mária Krisztierna)2 kezét. Az erdélyi „menyasszony”, mint az egykorúak nevezték, a nyáron anyja kiséretében indult az ismeretlen országba ama férfiúhoz, a kinek élettársává rendelte a politika, s kinek nevét fölvéve, egész élete a szenvedések megható szomorujátéka lett. Már az úton kezdődtek bajai; nehéz betegségbe esett, otthon meg egyik öcscse időközben meghalt. Megkésve végre megérkezett Erdélybe, s Zsigmond augusztus 6-ikán oltárhoz vezette. Csakhogy a fejedelem három nappal azelőtt azt a végzetes felfedezést tette, hogy – nem férfi s nincs asszonyra szüksége. Az ifjú fejedelemné beletörődött szánalmas s egyszersmind nevetséges helyzetébe, s nem mint feleség, hanem mint nővér akart férje mellett maradni. Ez azonban nem birta a szegény asszony közelségét elviselni. Valami daemoni erő hajtotta el mellőle, s vitte a legképtelenebb elhatározásokba. Zsigmond elsietett ifjú felesége köréből, hogy Szinán pasa ellen készülődjék, hadait összehivja, s hűbérese, Mihály oláh vajda megsegitésére vezesse. Mihály 1593 óta ült a vajdai székben, de már előbb Zsigmondnál keresett támaszt, kinek ajánlata is hozzá járult, hogy a porta őt tette meg oláh vajdává. Ez állásban országa zavart belviszonyai még inkább Erdélyre utalták. Báthory Zsigmonddal ő is, a moldvai vajda is (1595 május 20-ikán) szerződésre lépett, melyben püspökeivel és bojárjaival meghódolt a fejedelemnek, s teljesen hűbérurasága alá adta magát és országát. A szerződés értelmében még jószágadományozást is csak Zsigmond beleegyezésével és pecsétjével tehetett, s az erdélyi országgyűlésen képviseltetnie kellett magát. Mikor Szinán pasa megtámadta, erdélyi hadak siettek segélyére, s őszszel Zsigmond maga is bevonult Havasalföldre, honnan rövid, de fényes hadjáratban kiverte a törököt. A fejedelem babérkoszorúsan tért haza, s Európaszerte ünnepelték nevét és hőstetteit, mert nagy reklámot fejtett ki s gondoskodott a hadjárat történetének megismertetéséről. Hadi dicsősége azonban nem változtatott nejéhez való viszonyán. Még inkább irtózott az asszonytól s nem birt közelében maradni.


Mária Krisztina.
Egykorú metszet után. Khevenhiller idézett művéből

Alig hogy Havasalföldéről haza tért, értesitette Rudolf királyt, hogy a következő évi hadjárat tervének megállapitására Prágába óhajt menni. Rudolf szivélyes meghivására a fejedelem 1596 február 7-ikén Prágába, érkezett, hol – egész útjában is – nagy ünnepélyességgel fogadták. Márczius végén tért meg országába, s megint izgatottan sietett felesége mellől a Temesközbe. Fölmentette ugyan Lippát, de Temesvárt nem tudta megvivni. Bosszúsan indult haza. De otthon meg felesége várta, kitől immár minden áron szabadulni igyekezett. Hasztalan biztatta az ifjú herczegnő, hogy belenyugszik sorsába. Hasztalan tett neki a szultán szemkápráztató igéreteket, ha visszatér hűségére. Föl akarta menteni az adófizetéstől, s át akarta neki engedni Oláhországot. De Zsigmond nem hallgatott senkire, mert megvoltak a maga tervei. Carillo útján alkudozni kezdett Rudolffal. Le akart köszönni a fejedelemségről, hogy Erdélyt közvetlenűl a király uralma alá helyezte. De nem ez volt tulajdonképpen szándéka, hanem az, hogy feleségétől elválasztassa magát s Rudolf közvetitésével a pápa felbontsa a házasságot. Addig is, mig a tárgyalások folyamatban voltak, minél távolabb óhajtott lenni nejétől. Hadaival Magyarországba vonult tehát, s részt vett a végzetes keresztesi csatában, vitézül harczolva, mintha a halált keresné. De nem találta, s megint csak haza kellett térnie Erdélybe, felesége közelébe. Ott azonban nem volt maradása. Ismét Prágába ment (1597 január), hogy lemondása ügyében személyesen alkudozzék a királylyal. Tulajdonképeni szándékát azonban hamar elárulta. Nem akart ő lemondani, hanem csak nejétől szabadulni. Mihelyt Rudolf kilátásba helyezte a házasság felbontását, mihelyt Zsigmond remélhette, hogy Krisztinát haza viszik anyjához, mindjárt olyan kivánságokat emelt, melyeket a király nem tudott, vagy nem akart teljesiteni. Ezuttal nem is létesűlt egyesség, s a fejedelem egész hirtelen elutazott Prágából. Ugy látszik nem hitte, hogy Rudolffal a házasság ügyében czélt érhet s egyszerre nagyot forditott politikáján. A porta biztatásai következtében követet küldött Konstantinápolyba, hogy újra megegyezzék a szultánnal. De ez is csak pillanatnyi szeszélye volt s ugyanez időben Rudolfnak Buda ostromát ajánlotta, maga meg Szolnokot készűlt vívni. De nem azt, hanem Temesvárt vétette ostrom alá, ismét sikertelenűl, mert hóbortos kapkodásai közepette a hadműveletek előkészitése könnyelműen, hanyagul történt.

A fejedelem érthetetlen, változékony politikája a közvéleményben lassankint erős visszatetszést keltett. A török párt újra feléledt, nagyon elszaporodott s mindenfelől sürgették a törökkel való kibékülést. E helyett azonban Zsigmond a katholikus egyház érdekében kezdett működni, a mivel még inkább magára zuditotta alattvalói haragját. Önhatalmilag visszaállitotta a gyulafejérvári római katholikus püspökséget s a törvény ellenére bevitte a jezsuitákat Váradra, mi az őrséget csaknem zendűlésre ragadta. Egyfelől elégedetlen alattvalói, másfelől szerencsétlen neje, ki panasz nélkül tűrte ugyan sorsát, de némaságával örök szemrehányásképp állott férje előtt, mindinkább elviselhetetlenné tették Zsigmondnak az Erdélyben maradást. Carillot újra Prágába küldte s Erdélyért Rudolftól azt kérte, hogy bontassa fel házasságát, szerezze meg neki a bibornokságot, engedje át Oppeln és Ratibor herczegségek birtokát s 100,000 aranyat rendeljen évdíjáúl. Azt ajánlotta Rudolfnak, hogy Erdély élére ne vajdát, hanem fejedelmet nevezzen, még pedig testvérei egyikét, ki Krisztinát feleségül vegye. Szóba is kerűlt Miksa főherczeg, ki kész volt a fejedelmi széket elfoglalni, de csak az esetre, ha Rudolf Felső-Magyarországot szintén átengedi Erdély részére. Prágában nem siettették a tárgyalásokat, hasztalan nyugtalankodott otthon a fejedelem, ki szellemidézéssel, valamint olasz komédiásaival igyekezett a hosszú időt agyonütni. Jó sokára, 1597 végén Carillo mégis csak befejezte művét s meghozta a Rudolffal kötött szerződést, melynek titkába azonban egy ideig csak négy tanácsurat avattak be, ámbár a porta és a lengyel udvar némi értesitést nyert róla. Erdélyben sem lehetett a dolgot sokáig titkolni, mert (1598) ápril elején megjöttek Gyula-Fejérvárra a király biztosai, Pezzen, Szuhay és Istvánffy, hogy az országot átvegyék a fejedelemtől. Az erdélyiek szivesen megváltak ugyan Zsigmondtól, de sem azzal, hogy tudtuk és akaratuk nélkül határozott sorsukról, sem pedig az új gazdával, a kit nekik rendelt, nem voltak megelégedve. Zsigmond ezúttal is a szokott módon némította el az ellenzéket. Alig hogy az országgyűlésen nehézségek támadtak, elfogatta addigi legbizalmasabb tanácsosát, Jósika Istvánt, azután Nagy Tamást, ki a tanácskozások szabadságának megsértése ellen fel mert szólalni. Erre a rendek megijedtek, belenyugodtak mindenbe s letették az esküt Rudolfnak, kinek megbizásából, mig az ország jövendőbeli kormányzatának kérdése megoldást nem nyer, Krisztina főherczegnő vette át az ügyek vezetését. Zsigmond ápril 10-ikén elbúcsuzott egykori alattvalóitól s örömmel távozott felesége közeléből a külföldre.

Ezzel kezdődött Erdély tragédiája.

Rudolf két kézzel kapott ugyan az országon, de az új szerzemény megtartásával nem törődött, biztosait ügyetlenül választotta meg, az idegen földön pénz és katona nélkül hagyta őket, úgy hogy Erdélyben csakhamar minden felfordult. A zűrzavart első sorban a furfangos, nagyratörő Mihály vajda használta fel. Szabadulni igyekezett Erdély hűbéri felsőbbsége alól s felbontotta a Zsigmonddal kötött szerződést legalább azon pontjaiban, melyek reá nézve terhesek voltak. A királyi biztosok, kik különben is a legnagyobb nehézségekkel küzdöttek, hogy ellenségükké ne tegyék, engedtek sürgetéseinek s Mihály sokkal kedvezőbb szerződés alapján tette le a hűségesküt Rudolfnak. A király végre Miksa főherczeggel is megegyezett, ki nem mint fejedelem, de mint kormányzó Erdélybe indult, hogy ott rendet csináljon. Már útra kelt, midőn egy nem sejtett fordulat, egy kinos meglepetés otthonmaradásra kényszerité.

Báthory Zsigmond megelőzte. Zsigmond rosszul érezte magát új herczegségeiben, s minthogy a kikötött évdijat sem kapta meg, elillant onnan, s álruhában augusztus 20-ikán Kolozsváron termett. Kétségkivül azt hitte, hogy nejét, Krisztina főherczegnőt nem találja többé Erdélyben. De a fejedelemné éppen másnap akart indulni, s igy Zsigmondnak újra találkoznia kellett vele. Felkereste s maradásra kérte kisasszony-feleségét. A jószivű hölgy mellette maradt, s készségesen támogatta ama törekvésében, hogy visszanyerje a hatalmat. Ez könnyebben ment, mint a hogy gondolta, mert az ügyet ismét Bocskay István vette a kezébe s immár másodizben behelyezte Zsigmondot a fejedelmi székbe. A fejedelem eleinte nem tudta, minő politikát kövessen. Elfogatta a királyi biztosokat, Szuhayt és Istvánffyt s a törökkel kezdett alkudozni. Utóbb a biztosokat kicserélte a királyiak kezén levő apródjaival és podgyászával, és Miksa főherczegtől kért segélyt a török ellen.

Az erdélyi dolgok Prágában természetesen nagy megütközést keltettek, s Zsigmond ellen ingerült, ellenséges hangulat támadt. Egyelőre nem szakitottak ugyan vele, de már ekkor érintkezésbe léptek Mihály oláh vajdával, hogy alkalom adtán Erdély ellen játszhassák ki. Zsigmond meg eközben folytatta kapkodását. A portán újra bekopogtatott, sőt kibékült unokatestvérével, Endre bibornokkal, ki már előbb figyelmeztette, tartsa meg Erdélyt családjának.3 A bibornok nem akart belenyugodni a gondolatba, hogy a Báthory-nemzetség elveszitse Erdélyt, mely – mint mondá – kétszáz évnél régibb idő óta van kezükön. Endre, mint igaz Báthory, különben sem rokonszenvezett a Habsburgokkal. Követet küldött tehát Zsigmondhoz és szivére kötötte, maradjon meg a fejedelmi székben, s különösen Rudolfnak ne adja át az országot. Figyelmeztette, hogy a császár nem képes neki olyan kárpótlást adni, mely Erdélylyel felérne. Ha minden áron le akar köszönni, adja át neki a trónt, mely esetre kész Zsigmondnak akár Erdély jövedelmeiből állandó évdijat adni, akár Olaszországban megfelelő jószágot venni, akár pedig, ha Zsigmond papi pályára óhajt lépni, a saját egyházi állásait átengedni, csak azért, hogy nemzetségük el ne essék Erdély birtokától. Zsigmond érintkezésbe lépett a bibornokkal, de emellett Rudolffal is alkudozott. A király eleinte hajlott a békés megegyezésre, de mikor biztosai bosszútól lihegve kiszabadultak az erdélyi fogságból, jelentéseikkel és fölterjesztéseikkel mindinkább Zsigmond ellen ingerelték. Ekkor már egyszerűen lemondását s Erdély átadását követelte tőle.4

Zsigmond erre is késznek nyilatkozott, s Bocskayt és Náprágy Demeter erdélyi püspököt Prágába küldte, hogy Erdély átadása s saját kielégitése iránt egyezségre lépjenek. Sok nehézség elháritásával a két követ megoldotta feladatát s megkötötte Rudolffal az alkut. Csakhogy e közben Zsigmond mást gondolt. Magához kérette Endre bibornokot s tudtára adta, hogy megfelelő évdij fejében a trónt ő neki engedi át. Endre habozott s a prágai tárgyalásokra való tekintetből is el akarta halasztani a döntést. De Zsigmond kereken kimondta, hogy mindenesetre leköszön, s ha Endre ellenkezik, mást választat utódjává. Az országgyűlés éppen együtt volt, de senki sem sejtette Zsigmond szándékait, mig márczius 17-ikén (1599-ben) Endrével meg nem jelent a rendek közt s le nem leplezte terveit. A rendek nem szivesen ugyan, de mégis csak belenyugodtak a trónváltozásba, mire márczius 20-ikán Endre bíbornok letette a fejedelmi esküt. Zsigmond e kapkodásaiban ismét az asszony vitte a főszerepet. Végre már szabadulni akart nejétől; a mint a trónváltozás megtörtént, nyomban haza küldötte Krisztina főherczegnőt s ezzel örökre elűzte köréből. Ő még egy ideig Erdélyben maradt s csak a nyáron távozott Lengyelországba.

Endre valósággal belecseppent a fejedelmi székbe. Ideje javát idegenben töltötte; papi pályán működvén, nem ismerte az életet, különösen Erdélyt nem a maga sajátos viszonyaival és embereivel. Elődjének legalább egy hatalmas támasza volt, Bocskay István. Endre ezt is nélkülözni kényszerült, mert Bocskay, mikor Prágában megkötötte Zsigmond javára az egyezséget, a királyhoz csatlakozott s megmaradt hűségén, miért az erdélyiek csakhamar lefoglalták jószágait.

Az új fejedelem magára hagyatva állt tehát alattvalói között. Nagy műveltségű, megnyerő, de könnyen hivő ember volt, s „csaknem gyermekes naivsága képtelenné tette, hogy a politika bonyodalmaiban megválassza a helyes utat”.5


Báthory Endre bibornok czímere.
Egykorú himzés a gyulafejérvári székesegyházban levő pluvialeján. Körirata: ANDREAS BATHORI DE SOMLO S(ancte) R(omane) E(cclesie) CARDINALIS. Az ezredéves országos kiállitás történelmi főcsoportjában kiállitott eredetiről rajzolta Székely Árpád

Törökkel, némettel egyaránt a legzűrzavarosabb volt a viszony, mikor trónját elfoglalta. De a legnagyobb veszedelem Mihály oláh vajda részéről fenyegette, mert a vajda volt hozzá legközelebb. Gonosz, veszedelmes egy szomszéd, aki nem riadt vissza semmiféle eszköztől, és mestere volt a képmutatásnak. Nemcsak a dicsvágy, hanem a legfőbb fontosságu politikai érdekek választották el egymástól Endrét és ravasz hűbéresét. Endre Lengyelországból jött, lengyel rokonszenveket hozott, sőt később Erdélyt lengyel védelem alá akarta helyezni. Ellenben Mihály vajda éppen Lengyelországot tekinté főellenségének, veszedelmesebbnek akár a töröknél. A lengyel politika Moldvát mindig a saját hatalmi és érdekkörébe tartozónak vette s még Havasalföldére is igényt emelt. Mihály vajda viszont Moldva megszerzésére törekedett s minthogy általában a lengyelektől félt leginkább, semmi áron sem tűrhette, hogy Erdély lengyelbarát uralkodó kezén legyen. Endre viszont Lengyelországból hozta magával a bizalmatlanságot Mihály iránt s tényleg fegyverkezni kezdett ellene. De a ravasz oláh folyton port hintett szemébe, letette neki a hűbéresküt, követeivel és leveleivel bolonditotta, minden alkalommal hűségét és esküjének szentségét hangsúlyozta. Végül a hiszékeny Endre, kit erdélyi tanácsosai szintén biztositottak a vajda hűségéről, elhitte neki, hogy fegyverkezése a török ellen irányul.

Endrének egyébiránt kénytelenségből is meg meg kellett nyugodnia Mihály vajda békés biztositásaiban, mert törökkel, némettel egyaránt meggyűlt a baja. Mindkettőt meg akarta nyerni, de mindegyik ellene fordult. A török elvette tőle Lugost és Karánsebest, mire a fejedelem az udvarában levő csauszt elzáratta. Rudolf meg semmi áron sem akarta a trónon megtűrni s elűzése érdekében Mihály vajdával alkudozott. Hasztalan tett neki Endre ajánlatokat a békés megegyezésre, hasztalan lépett közbe VIII. Kelemen pápa, Rudolf még azt sem akarta tűrni, hogy a pápa külön követe, Malaspina6 Erdélybe menjen s ott a békés kibontakozás eszközeit keresse. Malaspina azonban a nyáron megjelent Endrénél. A legnemesebb szándék vezette, de tényleg mégis ő sodorta a fejedelmet a bukásba és a halálba.

A pápa általános keresztény szövetséget tervezett, s számitván Endre csatlakozására, meg akarta tartani a trónon. A római politika azon helyes felfogásból indult ki, hogy Erdély élén csak erdélyi ember állhat, s még a császári család egy tagja sem tarthatná ott magát. Ellenben a bennszülött fejedelemmel a császár szövetséget köthet, s igy közvetve, de teljesen ura lehet Erdélynek. A curia e felfogás helyességétől annyira át volt hatva, hogy még azt sem kifogásolta, hogy a császár esetleg a protestáns Bocskay Istvánt, ki ez időben Prágában tartózkodott, tegye meg Erdély fejedelmévé. Rudolf azonban egész más irányban kereste a megoldást s Mihály vajda segitségével igyekezett czélt érni. Ezzel Endrét egy kétségbeesett lépésre vitte. Minthogy török is, német is ellene dolgozott, III. Zsigmond lengyel királyhoz fordult azon tervvel, hogy Erdélyt lengyel védelem alá helyezze, s nyerje meg az eszmének a szultán támogatását.7 Maga is új kisérletet tett a porta kibékitésére s ezúttal sikerrel, mert a török kész volt fejedelemnek elismerni s fegyverrel támogatni. E közben érkezett meg udvarába Malaspina, s noha ismerte a prágai udvar ellenséges indulatát Endre iránt, először is azt kivánta tőle, hogy újra szakitson a szultánnal s ne fogadja el a fejedelmi jelvényeket, melyek beküldését éppen akkorra várták. Endre tehetetlenségében ezt is megigérte, sőt abban hagyta készülődéseit Mihály vajda ellen, ki minduntalan esküvel erősitett hűségéről biztositotta. Elvonva Endrét a töröktől, Malaspina immár a királylyal igyekezett őt kiegyeztetni, s végül a nuntius a fejedelemmel következő szerződés-tervezetben állapodott meg: A király és a fejedelem véd- és daczszövetségre lépnek; Endre nőül veszi Krisztina főherczegnőt, a töröknek hadat üzen, s segélyül 6 hóra havonként 32,000 tallért kap; Váradot átengedi a királynak, de csak hűsége biztositásául, két évi időre.


Mihály vajda.
Sadeler Egyed egykorú metszete után. Körirata: MICHAEL WAIVODA WALACHIAE TRANSALPINAE, VTRAQVE FORTVNA INSIGNIS: ET IN VTRAQ(ue) EADEM VIRTVTE. AET(atis). XLIII. Alul: Cum priu(i)l(egio) S(acrae). Cae(sareae). M(aiesta)tis. A kép alatt, a Mihály hőstetteit dicsőitő sorok után: S(acrae) Caes(areae) M(aiesta)tis sculptor AEg(idisas) Sadeler ad vinum delineavit et D(edit). D(icavitque). Pragae MDCI. Az országos képtár eredeti példánya után.

Rudolf királytól a nuntiusnak semmiféle megbizása vagy meghatalmazása az egyezkedésre nem volt, s a király utólag sem fogadta el a tervezetet, mely általában megkésett, mert az udvar e közben rázuditotta Endrére az oláh veszedelmet. Endre azonban bizott a Malaspinával kötött egyezségben, s abban hagyta a készülődéseket Mihály ellen. A nuntius is ily irányban befolyásolta, mert meg volt győződve, hogy mihelyt a fejedelem békét és szövetséget köt Rudolffal, Mihály részéről baj nem fenyegetheti, hisz a vajda csak Rudolf nevében és megbizásából vállalkozhatik a támadásra. Annál lesujtóbb volt mindkettejükre a csalódás, melyben csakhamar részesültek. Endrét a nuntiussal való tárgyalások annyira igénybe vették, hogy az oláh ügyeket figyelemmel sem kisérte s csak akkor értesült Mihály betöréséről, mikor ez már rég erdélyi földön állt. Hasztalan sietett maga a nuntius a vajda táborába, hogy az Endre és Rudolf közti egyezségről értesitse s távozásra birja. Mihály azt felelte, hogy Rudolf király bizta meg az ország birtokba vételével, s csak az esetre pihenteti a fegyvert, ha Endre leköszön, eltávozik, s neki, illetve Rudolfnak engedi át az országot. A vajda e követelést első sorban a saját érdekében emelte. Neki nem kellett semmi áron Endre fejedelemül s nem a király, hanem ő maga tűzte ki conditio sine qua non-nak lemondását s eltávolitását. A nuntiust kétségbe ejtette Mihály makacssága, s nemcsak ezt, hanem az udvar kétszinű játékát is élesen kárhoztatta. „Nem hihetem, nem akarom hinni – irta a prágai nuntiusnak még október 21-én is – hogy a császár keze vezette Mihályt e vészthozó vállalatra!”8 Pedig akár hihette, akár nem, csakugyan úgy történt s Endre a leglelketlenebb ármányoknak esett áldozatul. Ugyanakkor, mikor hűségéről biztositotta, Mihály megegyezett Rudolffal a támadás iránt s ugyanakkor, midőn Rudolf a Malaspina és Endre közötti fegyverszünetet jóváhagyta, a leghatározottabban utasitotta Mihályt a harcz megkezdésére. Mihály a parancsot sietett végrehajtani. De kétségkivül megtámadta volna Erdélyt e nélkül is, mert sereget gyűjtött már oly időben, mikor még épen nem volt kizárva, hogy Rudolf elismeri Endrét fejedelemnek. A vajda azonban ekkor sem ismerte volna el, s haddal készült ellene.

Mihály vajda, a „vitéz”, mint honfitársai nevezik, kétségkivül messze kimagasodott azok sorából, kik előtte vagy utána következtek az oláh vajdaságban. Más anyagból gyúrta a sors, mint azokat, akik a porta kegyelméből szoktak e században a moldva vagy oláh tartományok élén állani. Tehetséges, tapasztalt ember volt, de minden erkölcsi érzés hiján, a hirhedt graeca fides egyik legtökéletesebb megtestesitője, ki esküvel, adott szóval, szerződéssel nem törődött, aki ámitott, kizsákmányolt erdélyit, németet, magyart, törököt, tatárt, s mindig csak durva önzéstől vezettette magát. Eleinte talán valóban csupán Endre elűzésére tört Erdélybe. Evés közben azonban megjött az étvágya; sikereivel czéljai is megnőttek, s minden erejével azon buzgólkodott, hogy Erdély övé maradjon. Jól ismerte ez ország katonai értékét, s azt mondta róla, hogy könnyebben megvédhető, mint a mindenfelől nyilt Havasalföld. A bérczes országban akarta tehát – ezt később nyiltan bevallotta Rudolf követeinek – a maga, fiai és maradéka számára fészkét megrakni.

Hogy ilyesmire csak gondolhatott, sőt tervét majdnem megvalósitotta, azt, s általában erdélyi sikereit, kevésbbé tehetségeinek, mint tisztán Erdély feldult, mélyében fölzavart közállapotainak köszönheti.9 Ismerte a székelyek szörnyü nyomoruságát, a tömeg bősz elkeseredését a fennálló rend iránt s a székely kérdést használta tervei valósitására. A székelyek nélkül soha be nem tehette volna lábát erdélyi földre, soha hóditó gondolatok agyán át nem villanhattak volna. Seregének szine-java, magva, különösen a lovasság csupa székely volt, kik mellett ezernyi számmal szolgáltak magyar hajduk, fogadott zsoldosok zászlai alatt. Mihály magyar hadakkal tört Erdély ellen s ottani háboruja inkább magyar polgárháboru, mint oláh hóditó hadjárat. A magyar néptömegek harczoltak a gyűlölt Báthoryak és kegyetlen elnyomóik: a nemes urak ellen. Évekig kaczérkodott Báthory Zsigmond a székelyekkel; velük rettegtette a nemességet, hogy német politikája ellen moczczanni ne merjen. A nemesség, tudva, hogy a fejedelem bármely pillanatban reá uszithatja a székelyeket, hallgatag türte vérengzéseit s azt a sok szeszélyt, hóbortot és változást, mely politikáját négy éven át kisérte. Türnie kellett akármit, mert égett lába alatt a föld, s a fejedelem első intésére a székelyek ezrei reá támadhattak s agyontiporhatták. Az eszelős Báthory nem adta meg az intést, de mikor az 1595-iki havasalföldi hadjáratban szüksége volt a székelyek kardjára, ünnepélyes okmányban állitotta vissza mindazon jobbágyok régi szabadságát, kik hozzá csatlakoznak. A székelyek boldogan, lelkesülten siettek köréje, sok ezeren kűzdöttek zászlai alatt, s az ő halálra szántságuknak köszönhette ama hadjárat fényes sikerét. De alig hogy diadalmasan visszatértek szülőföldjükre, az országgyűlés nyomban, még deczemberben semmisnek nyilvánitotta a fejedelem kiváltságát. A zsarnok, ki akarata ellenzőit máskor kiméletlenül szokta örökre elnémitani, nem törődött székelyeivel, kiket e hitszegés a végnyomorba döntött. A nemesség fegyverrel állitotta helyre a jobbágyságot, s minthogy a székelyek fegyverrel védekeztek, kegyetlenül töltötte ki rajtok boszuját. Erre azt az időt használta, mikor a fejedelem 1596 elején Prágában járt. A nemesi összeesküvés tagjai titkon felkészűlve megrohanták, tömegesen összefogdosták s válogatott kinzások közt kivégezték az ellenkezőket.10 A kit le nem öltek, azt megcsonkitották, orrát, fülét vágták le. Ez volt a székelyek „hires 1596-iki farsangja” s ez nyitotta meg Mihály vajdának Erdély kapuit. A székelyek végleg elkeseredve a fejedelem ellen, ezernyi számmal menekültek a hazai szolgaság elől a vajdához, ki zsoldjába vette s czéljaira használta fel őket. Ez a székely kivándorlás tette lehetővé Mihálynak Erdély meghóditását. Seregének jó egy harmada11 – az egész had számát legföllebb 36,000 emberre teszik – magyar volt. És ez a magyar rész harczolt véglehelleteig a csatamezőn, mert tudta, hogy halál vagy győzelem közt kell választania s vereség esetén ismét visszakerül egykori urainak igája alá. Tisztei, Mihály legjobb csapatvezérei mind csupa magyarok voltak, s ilyen sereggel, melynek minden áron győznie kellett, nyomult be Mihály 1599 októberben erdélyi földre. Ott azzal a biztatással, hogy visszaállitja régi szabadságukat, csatlakozásra hivta fel az otthon maradt székelyeket is, kik őt szabaditójukként üdvözölték.


A sellenberki csatatér.
Rajzolta Székely Árpád

Endre fejedelem nagy későn értesült a támadásról. Lázasan fogott a készülődéshez s rövid nap alatt nagy sereggel ment Mihály ellen, hogy kiverje az országból. Október 28-ikán Szeben közelében, Sellenberk és Szent-Erzsébet közt vivott meg egymással a két sereg. Eleinte Endre hadai voltak előnyben, de a csata folyamán kozákjai az ellenséghez pártoltak s ezzel eldöntötték a küzdelmet. Endre megveretett s „lett az napon sok magyar asszony özvegy”.12 A veszteség mindkét részen tetemes volt. A fejedelem egész tábora, minden ágyuja és podgyásza Mihály kezébe került.13 Az erdélyi had szerteszét futott s a megvert fejedelemnek ama szerencsétlen gondolata támadt, hogy székely földön, a legrövidebb úton meneküljön Moldvába. Már csaknem a határra ért, midőn a székelyek neszét vették futásának. Noha ő maga soha sem vétett nekik, annyira gyülölték benne a Báthoryt, hogy rá támadtak és csekély kiséretével legyilkolták. Zsigmond büneiért őt, az ártatlant sujtotta a sors keze. Fejét Fejérvárra vitték, hol Mihály vajda lefesteté és Prágába küldé.14

A győzelem után Mihály lett Erdély ura. Fejérvár megnyitotta kapuit s a lakosság egy része lelkesülten csatlakozott hozzá, másik része meg kénytelenségből hódolt meg. Ő azonban, minthogy Rudolf nevében jött, Rudolf felső-magyarországi főparancsnokát, Basta Györgyöt és Bocskayt is segitségül hivta. De Basta nem jött be s csak a részeket szállotta meg. Mihály nem bánta, hogy nem jött; nem volt rá szüksége. Sehol sem találkozott ellenállással s a nemesség letette neki és Rudolfnak a hűségesküt. A vajda, mint a császár helytartója és főkapitánya vitte a kormányt s öszszehivta az országgyűlést. Báthory Zsigmoná lengyel földről már az év végén kisérletet tett ugyan a trón visszaszerzésére s ismét nagybátyját, Bocskayt igyekezett terveinek megnyerni. De Bocskay végkép elfordult a „Kain”-tól; követét elfogatta s a királyiaknak szolgáltatta ki. Ekképpen Mihályt e részről nem fenyegette veszély. Annál kevésbbé tetszett azonban szereplése akár Rudolfnak, akár Bastának s bármennyire hangoztatta a vajda a király iránti hűségét, szavai az Endrével szemben követett esküszegés után hitelre nem találhattak. E mellett seregei szörnyen dulták az ország nem székely részeit, a székelyek pedig uraikon töltötték vérengző boszújokat. A többi jobbágyok szintén megmozdultak s főleg az oláhok, papjaik vezetése alatt, támadtak az urakra. Mindez a legnagyobb zürzavarba dönté az országot és rémületet keltett a nemesség soraiban.


Báthory Endre halotti képe.
Egykorú metszet után. Körirata: ANDREAS BATHORI AVS SIBENBVRG(e)N CARDINAL. Alúl: OCCVBVIT. IX. NOVEMB(ris) | ANNO MDXCIX. Ortelius krónikájának idézett kiadásából

Erdély régi kormányzata külsőleg Mihály alatt sem változott. Ő is tartott országgyűlést, magyarul tette meg előterjesztéseit s a gyűlés magyarul hozta a végzéseket. A vajda rendesen magyarul levelezett még a szászokkal is, ámbár leveleit oláhul irta alá, talán azért, mert jól beszélt ugyan magyarul, de irni e nyelven nem tudott. A király biztosaival szintén magyarul tárgyalt, de az adományleveleket, mint az előbbi fejedelmek, ő is latinul állitotta ki, ámbár erdélyi oláh oklevelei is maradtak. Seregének szine java, főleg igazi ereje, a lovasság, magyar volt s minthogy a székelyekre támaszkodott, ezzel uralmának jellege természettől meg volt adva. Magyar volt az s más nem is lehetett, bármi sulyosan nehezedett a nemességre, mely jobbágyait és jószágait részben elvesztette s másnemű üldözéssel is sujtatott. Az erdélyi magyarság segélyével jutott Mihály a hatalom birtokába, a magyarság közt dúló socialis küzdelemnek köszönte sikerét, nem pedig valamelyes nemzetiségi érzésnek vagy mozgalomnak. Erdélyi szereplésének nincs, nem is lehetett nemzetiségi jellege. Őt épp oly kevéssé vezették nemzetiségi szempontok, mint a székelyeket vagy azokat az urakat, kik tömegesen szolgálták. Az erdélyi oláh jobbágyokért nem tett semmit. Nem adta, meg nekik azon szabadságot, melyet a székelyeknek adott. Meghagyta őket a régi elnyomatásban, mert küzdelmeiben semmi hasznukat nem vette. A harczmezőn és a közszolgálatban egyaránt nem értékesithette őket, mert a polgárosodás legalacsonyabb fokán állottak.15 Báthory István, a ki igen jól meg tudta az embereket itélni, még az erdélyi oláh nemeseket, a boéreket is rossz katonáknak mondja. Társadalmilag, műveltség tekintetében szintén nem szolgálhatta a vajda czéljait az erdélyi oláhság, melyet az egykorú diplomata a „népek söpredékének” nevez.16 Nem is emelkedett magasabb állásra udvarában egyetlen egy erdélyi oláh, még pap sem, habár a kalugyerek nagyban lelkesedtek érte. De tették ezt más papok és deákok is és a Mihály vajda alatti mozgalmaknak mindenütt socialis s nem nemzeti volt a jellege. A szegények harcza volt az a gazdagok, az elnyomottak lázongása az uralkodó rétegek ellen. Mihálynak magának sem voltak nemzeti eszményei. Erdély ura akart lenni, nem pedig az oláhság felszabaditója. Az erdélyi oláhság Mihálynak nem köszönhet semmit, sem politikai, vagy közművelődési vagy anyagi téren. Minden közállás magyarok vagy havasalföldi oláh urak kezében volt. Az utóbbiak természetesen készséggel követték vajdájukat a győzelmes hadjáratba s Erdélyben dús jutalmat nyertek. Mihály vajda többeknek nagy jószágokat adományozott, a minek idővel talán nemzetiségi tekintetben is meg lettek volna a maga következményei, ámbár az is megtörténhetett volna, hogy az oláh földesurak magyarosodnak el. Egyelőre azonban csak socialis hatása volt a jószágadományozásnak. A magyar földesúr helyét az oláh foglalta el, kinek az oláh jobbágy ugyanazon szolgálatokkal tartozott, mint előbb a magyarnak. Egy ideig csak e birtokadományozások s a katonák szörnyü dúlása jelezték, hogy Erdély idegen uralom alatt áll. Máskülönben a magyarság vitte a kormányzatban a főszerepet vagy legalább megosztozott benne a Mihály környezetében levő havasalföldi bojársággal. Határozottan kifejezett magyarellenes jellege Mihály uralmának épen nem volt. Igaz, hogy keze kegyetlenül nehezedett rá a nemességre, melylyel egészben könyörtelenül bánt. De még számosabb volt a nemességnél az az erdélyi magyarság, mely a vajdát teljes odaadással támogatta.

A prágai udvar nagy örömmel üdvözölte ugyan Báthory Endre bukását, de az erdélyi dolgok fejlődésével, habár Mihály Rudolf nevében gyakorolta a főhatalmat, legkevésbbé sem volt megelégedve. A legjobban azt szerette volna, ha Mihály közvetlenül győzelme után kitakarodik az országból s Rudolfnak engedi át. Ezt a vajda természetesen nem tette, a min Prágában nagyon megütköztek. Nemcsak nem segitették, mikor Mihály e végből Bastához fordult, hanem a részeket kivonták uralma alól. De már arra, hogy az egész zsákmányt kivegyék kezéből, nem volt bátorságuk. Mihelyt Mihály megtörte az ellenállást, nem is akarta többé, hogy a német had Erdélybe jöjjön s azt irta (1599 november 11-ikén) Bastának, hogy ha akkor nem jött be, a mikor szüksége volt rá, most csak maradjon ott, a hol van. Basta, a ki sohasem bizott a vajdában, e durva válasz miatt nagyon meggyűlölte. Még inkább elkeseredett ellene, midőn a vajda Ungnad Dáviddal, kit Basta a további teendők megállapitására Erdélybe küldött, kegyetlenül összeveszett. Basta is, mások is arra ösztönözték tehát a királyt, hogy fegyverrel kell a vajdát Erdélyből kiverni. Azzal is rémitgették, hogy a magyarországi urak és nemesek várva várják Mihály vajdát, hogy felszabaditsa őket a német iga alól. Mindazáltal a beteg király nem birta magát elhatározni. Úgy bánt ugyan Mihálylyal, mint a kutyával, – ezt az oláh, tirnovai érsek mondotta később a király biztosainak – sem eléggé le nem kötelezte, sem eléggé meg nem félemlitette, de nyiltan nem mert vele szakitani. Mihály felhasználta az időt s a viszonyokat, s nem csupán Erdély, hanem csakhamar (1600-ban) Moldva urává is tette magát. Meghódoltatta e tartományt, s ezzel hatalma tetőpontjára ért, mert immár három országnak parancsolt, még pedig ama központból, Erdélyből, honnan egyedül lehet mindhármat kormányozni, mindegyiket féken tartani. A három országot egyesitvén, úgy látszott, mintha belőlük egy hatalmas birodalmat fogna, névleg Rudolf fennhatósága alatt, de tényleg teljes önállósággal alakitani.


  1. Busto Péter olasz zenész 1595-iki leirása. Tört. Tár, 1878. 971.[VISSZA]
  2. Életrajzát megirta Szádeczky Lajos.[VISSZA]
  3. 1598 február 20-iki levele Zsigmondhoz. Szilágyi, Erdélyi Országgyűl. Emlékek, IV. 141–42.[VISSZA]
  4. Zsigmondhoz küldött követeinek utasitása. Tört. Tár, IX. 96.[VISSZA]
  5. Szilágyi Sándor, Erdélyi Országgy. Emlékek, IV. 83.[VISSZA]
  6. Ambró Béla, Malaspina pápai nuntius Erdélyben. Katholikus Szemle. 1887, 253–90.[VISSZA]
  7. Ambró, id. m.[VISSZA]
  8. Ambró, id. m.[VISSZA]
  9. Mihály vajda erdélyi szereplését megirta Szádeczky Lajos, Erdély s Mihály vajda története cz. művében. Főfontosságu Szilágyi: Erdélyi Országgy. Emlékek, IV. Részben e korba vág Mika Sándor műve Weisz Mihályról (Tört. Életrajzok). Fontos okmányokat tartalmaznak a Hormuzaki-gyüjtemény többször idézett kötete, a Székely Oklevéltár, IV. 137–46., a Tört. Tár, 1879., 1882., 1883., 1884., 1885. és 1893. évfolyamai, a M. Tört. Tár, III. Jonescu Gion György elmefuttatását Mihály vajdáról románból leforditotta Veres Endre.[VISSZA]
  10. Nagy Szabó Ferencz, mint szemtanu s jó székely, naplójában erről érdekes részleteket ir. Mikó id. h.[VISSZA]
  11. Szádeczky szerint, (id. m.) 1100 huszár, 1000 gyalog és 8000 hajdu szolgált hadában.[VISSZA]
  12. Hegedüs István, Görög históriás énekek Mihály vajdáról. Irodalomtört. Közl. III. 56. Egy oláh költő énekéből.[VISSZA]
  13. Szádeczky szerint a csata eldöntetlen maradt s mindkét fél táborába vonult, sőt Mihály attól félt, hogy Endre másnap megujitja a támadást. De Endre éjjel hadaival otthagyta táborát s ezzel dönté el a küzdelem sorsát.[VISSZA]
  14. Ambró, id. h.[VISSZA]
  15. Az oláhság akkori állapotairól l. Moldován Gergely czikkét: Budapesti Szemle, 1890.[VISSZA]
  16. Pietro Duodo 1599-ki jelentése a tört. bizottság másolatai közt.[VISSZA]