SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

VI. FEJEZET.
Rémuralom Magyarországban.

Rudolf betegségének fejlődése. A komornyik-korszak. Az örökösödés ügye. Viszály Rudolf és Mátyás között. Rudolf önkényuralmi tervei. Pénzügyi politikája. Harcz a gazdag főurak ellen. A rendiség szétzüllése az uj század első éveiben. Rudolf magyar tanácsosai. A főpapok. Szuhay István egri püspök. A kamarák. A jószágfoglalások. A hűtlenségi pörök. A főuri világ rettegése. Illésházy István pöre. A közvagyon hűtlen kezelése. A fegyverjog elmélete. Belgiojoso. Kisérlet az ország elnémetesítésére. Az udvar magyargyűlölete. A katholikus vallás fegyveres visszaállításának terve. A protestánsok üldözése. Harcz a városok ellen. A kassai főtemplom elfoglalása. Az 1604-iki országgyűlés. A nemesek és a városok egyesülése a reactio ellen. A papi tized ügye. Az országgyűlés berekesztése. A betoldott XXII. articulus. A közvélemény tiltakozása a törvénykoholás ellen. A gálszécsi gyűlés. A fegyveres ellenállás eszméje. A protestans papok üldözése. Az ország a forradalom küszöbén

Mig Magyarországot a hosszu háboru, Erdélyt meg Basta keze sodorta mérhetetlen inségbe, Rudolf király prágai palotájában kedvteléseinek élt. 1598 óta lelki baja jelentékenyen fokozódott. Őrülési rohamok gyötörték, s dühöngése rettenetes kitörésekben nyilvánult. Állapota időnkint javult ugyan, de rendetlen életmódja teljesen kizárta felgyógyulását. Ivásnak adta magát s ez is egész betegséggé fajult nála. Izgatta minden, elzárkózott a külvilágtól, templomba sem igen járt s legföllebb istállóját kereste fel, hogy paripáiban gyönyörködjék. Szolgáit ütötte, verte, sőt magamagát is meg akarta ölni. Azt hitte, hogy megbabonázták, s az ördögöt idézte, hogy végre már elvigye. Másrészt félt a haláltól, mély vallásossága daczára pedig gyűlölte a katholikus papokat, főleg a szerzeteseket, mert azt jövendölték neki, hogy egy barát fogja megölni.

A beteg ember körül a tanácsosok, udvaronczok és szolgák igazi söpredéke gyülekezett. Jellemes, tisztességes ember meg sem maradhatott környezetében. Őrült módra, gorombán, kiméletlenül bánt velük s némelyiköket – a fáma szerint legelőkelőbb tanácsosait is – tettleg fenyitette, halállal fenyegette. Csak olyanok maradtak tehát udvarában, kik állásukat és befolyásukat – mert a beteg király végre is környezetének rabja volt – a legarczátlanabbul használtak önzésük kielégitésére. Udvarának legfőbb jellemvonása a megvesztegethetőség volt. Hivatalnokai, szolgái, szeretői, szóval mindenki, aki tehette, pénzt kértek befolyásáért. Csak „a ki ken, az halad,” csak a ki fizetett, birt bármi csekélységet végezni tanácsosainál, kiknek egy része titokban külföldi udvarok szolgálatában állt.1 1600-ig Trautson és Rumpf voltak a vezető miniszterek. Ez évben elcsapta őket, s ekkor kezdődött, mint a cseh rendek mondották, a komornyik-korszak, a szolgák, udvaronczok és más apró emberek uralma. Erkölcsileg ez sem volt – mert már nem is lehetett – rosszabb az előbbinél. A komornyikok csak születésre s nem erkölcsi érzésre nézve voltak alacsonyabbak a bukott tanácsosoknál. Csak a régi gazdálkodást folytatták, s legföllebb azt a körülményt aknázták ki, hogy 1601 óta Rudolf senkivel, még a pápa és a spanyol király követeivel sem akart személyesen érintkezni. A ki tehát akár főfontosságu állami, akár magán ügyben hozzá óhajtott férkőzni, az előbb szolgáival alkudott meg, s csak pénzzel érhetett czélt. Vilmos bajor herczeg egy kályhafűtővel juttatott a császár kezébe egy levelet. Egyik komornyikja, Machovszky ilyen s hasonló módon négy év alatt 200,000 tallért szerzett. A másik komornyik, Lang (1603–7.) még szertelenebbül zsarolt, még inkább vásárt csinált mindenből, s fejedelmek, főherczegek, a leghatalmasabb urak keresték kegyét, ha a királynál végezni akartak valamit.

Ez állapotokat Rudolf családja és országai egyaránt megsinylették. A rokonság sürgetni kezdte, hogy az örökösödés ügyét rendezze, s valamelyik testvérét német királylyá választassa. A spanyol király Albrecht főherczeget, ki spanyol herczegnőt vett feleségül, ajánlotta német királynak. Ez ellen azonban Mátyás főherczeg, a császár halála esetén a család feje s igy a családi szerződések szerint a trón várományosa, a saját jogaira hivatkozott. Prágába sietett (1599 május havában), hogy rá vegye bátyját, hogy vagy megházasodjék, vagy atyáik szokása szerint még életében rendezze a trónöröklést. De Rudolf ide-oda kapkodott, hol nősülési tervekkel foglalkozott, hol biztatta Mátyást, és beteg természetéhez képest általában nem akart határozni. Mátyás főherczeg hosszu várakozás után megsürgette (1600 őszén), de ekkor Rudolf beszámithatósága már nagyon megcsökkent. Sohasem szerette öcscsét, de ettől fogva az az agyrém üldözte, hogy Mátyás a tróntól akarja megfosztani, sőt életére tör. Őt tekinté legfélelmetesebb ellenségének s gyűlölte engesztelhetetlenül.

Betegségét, beszámithatatlanságát hadi sikerei is fokozták. A mint valamelyik hadjárat kedvezőbb eredménynyel végződött, a királyban felébredt a vágy önkényuralmi terveit végrehajtani. Teljesen meg akarta törni a rendiséget s vele a protestantismust. Erdélyben hozzá is fogott a munkához s az ottani rémuralmat minden borzadályával csakhamar Magyarországba akarta átültetni. Czéljai eléréséhez pénzre volt szüksége. Azt mondta tanácsosainak, a kamara, a hadi tanács, s más főhatóságok tagjainak, hogy elcsapja őket, ha pénzt nem szereznek, mert ha képtelenek rá, majd szereztet másokkal. Minthogy pedig ez uraknak állásuk dúsan jövedelmező űzlet volt, melyet nem akartak elveszteni, a legszörnyübb terveket terjesztették Rudolf elé, ki különben rég megjelölte nekik a pénzszerzés módját. Azt, a mit 1593-ban Csehországban a Lobkowitzokkal tett, a legnagyobb arányokban kivánta folytatni Magyarországban. Ki akarta fosztani a magyar nagybirtokosokat, akkor az ország egyedül vagyonos elemét s el akarta szedni a nemesség jószágait. A nagybirtok, a nagy vagyon aránylag kevésbbé érezte a háboru s az elemi csapások sulyát. Mig a köznép mindenéből kifosztatott, a nagybirtok, az akkori nagytőke, aránylag kedvezőbb helyzetben maradt s az általános pusztulás közepett is roppant készpénz s más ingó vagyon halmozódott fel kezein. Mig a zsoldoshad hónapokon át nem kapott fizetést, a köznép pedig a rossz termések következtében az éhhalállal küzdött, az uraknak pénzük és gabonájuk töméntelen volt. Ez években ők is adóztak ugyan a kincstár számára. De vagyonukkal ez a teher nem állt összhangban s ők sem követték azt a tanácsot, melyet Kovacsóczy Farkas már 1593-ban adott az erdélyi aristocratiának, midőn azt mondotta: „Hagyjunk fel a fényüzéssel, a gazdag lakmározással, s áldozzuk jövedelmünket a haza oltárára; ne a szegénységtől, hanem önmagunktól várjuk a pénzbeli segitséget”.2 E tanácsot azonban senki sem szivlelte meg s ezzel Erdélyben csakhamar, Magyarországon pedig pár évvel később a gazdagok kis csoportja magára idézte a közhatalom pénzszomját.


A prágai Hradsin Rudolf király idejében.
Hufnagel egykorú rajza után. Felirata: PALATIVM IMPERATORVM | PRAGAE QVOD VVLGO RATZIN APPELLATVR. Brawn idézett munkájából

A gazdagok ellen fordult Rudolf, a mi azonban nem azt jelentette, hogy legalább a szegényebbek vagy a koldusbotra jutott tömegek iránt kiméletet, irgalmat akarna gyakorolni. Kedélybetegségében a király elvesztette minden érzékét a jog és törvény iránt. Kényuralmi vágyait egyházi, közigazgatási és közgazdasági téren egyaránt kiméletlenül hajtotta végre s hatását minden népréteg megérezte. Erdély mintájára igyekezett megtenni azokat a mélyreható változtatásokat, melyeket a korlátlan uralom megalapitása s a magyarság tulsúlyának megtörése megkivánt. A körülmények nálunk is fölöttébb kedveztek vállalkozásának. A rendiség teljes szétzüllésnek indult a töméntelen csapás s a kiséretükben jelentkező erkölcsi bajok hatása alatt. A felekezetek egymással, a nemesek és városok szintén egymással, a nemesek a köznyomor által a hajdu életre kényszeritett tömegekkel a késhegyig menő, elkeseredett küzdelemben álltak. A gyűlölet szelleme lebegett a lelkeken s egyik társadalmi réteg a másikat, mindegyik azonban önnönmagát is kegyetlen tusában marczangolta szét. A hajdúk ellen egyik országgyűlés a másik után hozta a vérengzőnél vérengzőbb törvényeket s ezzel az idegen hatalom karjaiba hajtotta őket. A városi elem, mely mindig ellensége volt a magyarságnak – ezt az 1582-iki országgyűlésen mondták a rendek, – s általában az ország más német lakossága nemzetiségi gyűlölettel volt tele a nemesség irányában. Még a kis Rozsnyón is az a vers járta, hogy a magyar nemzet mindig gyülöletes volt a rozsnyaiaknál, kik németek akarnak maradni.3 Az ellentéteket anyagi érdekek még inkább elmérgesitették s épen az új század első éveiben támadt heves összeütközés nemesek és városok közt, mely több országgyűlésen zajos vitákra adott alkalmat. A nemesség a borkivitel terén kárositva érezte magát a városok árúmegállitó kiváltsága által s törvény utján akarta saját érdekeit biztositani. Ez ellen az összes magyarországi városok – még Zágráb és Varasd is – egyesültek és Prágába fordultak, hol, mint egyenesen kijelentették, nemzetiségi tekintetből a német városokat védték a nemesség ellen. Az egyes osztályok e bősz socialis küzdelmei még inkább biztathatták a királyt politikai és egyházi önkényuralmi terveinek valósitására. Csak alkalmaznia kellett az „ebet ebbel maratok” – közmondást4 s biztosan czélhoz jutott; a hajdukkal és városokkal, mint Erdélyben csakugyan megtörtént, a nemességet tiporhatta agyon s mihelyt ezt leigázta, a többiekkel könnyen elbánhatott.

Tervei kivitelére megvoltak a megfelelő emberek Magyarországban. A jelesebb magyarok, Pálffy, Nádasdy (1604 január 4-ikén) s más tapasztaltabbak, józanabb gondolkodásuak meghaltak s a magyar kormányzat teljesen olyanok kezébe ment át, kik a király engedelmes szolgái, mindenre kész eszközei voltak s kiknek jogérzéke, törvénytisztelete, politikai belátása egészen a beteg király erkölcsiségének szinvonalán állt. A magyar tanácsosok nemcsak vakon követték a Prágából vett parancsszót, hanem maguk buzditották, serkentették a királyt az államcsinyre, a fenálló viszonyok erőszakos felforgatására. Fölfelé a királyi tanács különben is elveszté minden jelentőségét; csak azt a szerepet hagyták neki, hogy a király önkényuralmának támasza, végrehajtója legyen. A tanács általában papi intézménynyé vált, s például 1601-ben 14 püspök mellett csupán 6 világi tagja volt.5 E főpapok közül csak nehánynak volt egyházmegyéje, a többi mind szegény ember volt, ki a király kegyén élt, azon jövedelemből vagy világi állásból, melyet a királytól kapott. Tőle remélte további előmenetelét, melyet föltétlen engedelmességgel igyekezett kiérdemelni. „Néma kutyák” maradtak, – ezt a pápa számára készült, tehát föltétlenül katholikus forrásból származó emlékirat6 mondja róluk – mikor az ország jogainak megvédéséről volt szó, melyeket különben sem ismertek. Tisztán papi nevelést nyerve, az ország alkotmányáról, közjogáról fogalmuk sem lehetett. Ennélfogva nem volt az a törvénytelenség, az jogtiprás, melyet nem helyeseltek, sőt esetleg maguk nem ajánlottak volna. A világi tanácsosok egy követ fujtak velük s a királyi tanács – az egyházi és világi magyar katholikus tanácsosok 1604 april 6-iki nyilatkozatában – a magyar királyt korlátlan uralkodónak nyilvánitotta, kinek a többek közt joga van minden templomot elfoglalni. Egyszersmind „véres” harczra hivta fel a királyi hatalmat a katholikus vallás érdekében. Itt valláskérdésről van ugyan szó, melynél a tulbuzgalom még érthető katholikus főpapoknál, ámbár korlátlan uralkodó a vallásügyekben sem volt soha Magyarország koronás királya. De a pap urak világi, politikai kérdésekben is hasonló elveket hirdettek. „A prágai német tanácsosok, – mondja róluk a pápa számára készült emlékirat, – a magyar püspökök hatalmát nem az egyház érdekében növesztették oly nagyra, hanem azért, hogy e püspökök, mint saját teremtményeik segélyével kényük-kedvük szerint és a maguk zsebe javára foszthassák meg a lakosságot s az országot jövedelmeitől és tisztségeitől.” A római curia maga kiméletlenül elitélte a magyar püspöki kar politikai szereplését, s azt, hogy világi tisztségeket vállal, melyek elvonják papi teendőitől s egyháza iránti kötelességeitől. Pedig minden fontos állást ők foglaltak el. Kutassy János esztergomi érsek halála után Pethe Márton kalocsai érsek volt (1602 óta) királyi helytartó, Migazzi Miklós, váradi püspök a Kassán székelő szepesi, Szuhay István egri püspök, a pozsonyi magyar kamarának elnöke. E kamarák voltak a törvénytelenség, önkény és erőszak főközpontjai. A magyarok „romlásunknak főfészkét” látták bennük, „minden gonoszságnak kutfeje, minden törvényünknek, szabadságunknak romlási onnan buzogván ki.”7 E kamarák élén pedig püspökök álltak. Mindnyájok közt Szuhay vált a leghirhedtebbé; fölfelé csuszó-mászó, lefelé erőszakos ember, minden jog- és erkölcsi érzék nélkül, kiben Rudolf beteges lelke megtalálta a maga feltétlen eszközét. Nincs a királyi hatalomnak olyan kicsapongása, melyben Szuhay részt nem vett, melyet maga ne sugallt volna. 1603-ban ő hozta javaslatba az államcsinyt, s azt hirdette, hogy nem kell többé országgyűlést tartani, hanem egyszerűen meg kell a vármegyéknek parancsolni, hajtsák be az adót. Nemcsak törvénytisztelet, hanem közönséges emberi érzés, barátság, irgalom sem volt fekete lelkében. Lesujtott, kifosztott mindenkit; ha kellett, hamis itéletleveleket gyártatott, sőt ha a király maga visszariadt a koholt itélet végrehajtásától, ha kiméletet akart gyakorolni, Szuhay volt az, a ki nem engedte, a ki szándékait meghiusitotta. „Vas iga alá, a Szuhay királysága alá vetette az országot” – mondja Illésházy, hozzátéve, hogy egy maga többet vétkezett, mint együtt sok más gonosztevő, a ki akasztófán és karóba huzással végezte életét.8


Kutassy János síremléke.
A nagyszombati érseki sírboltban. Az ezredéves orsz. kiállitás történelmi főcsoportja részére készült gipszmásolatról rajzolta Mühlbeck Károly

A kamarák ellen régóta panaszok hangzottak, hogy mindenféle ürügy alatt elkobozzák a jogos tulajdonostól jószágát. A hosszú háboru folyamán azonban e jószágfoglalások egyre szaporodtak, s az országgyűlés 1597-ben erősen kikelt ellenük. De a birtokviszonyok biztossága ennek daczára teljesen megrendült s jószágaik békés használatában a nemességet részint közvetlenül a kamarák, részint meg olyanok háborgatták, kik a királytól, vagy a főherczegektől adománylevelet szereztek valamely kiszemelt jószágra, melyet azután erőszakkal, gyakran a végbeli kapitányok karhatalmával szedtek el jogos tulajdonosától. 1599-ben a rendek ki tudták vinni, hogy törvény hozatott, mely a kamarákat bármily igényükkel a rendes pörre utasitotta. Ez a törvény tetőzte be a nemesség kifosztását. A kincstár a pör utjára lépett, csakhogy ez a törvényes út még rettenetesebb volt, mint az addigi erőszak. Ha a rendeknek pör kellett, a kincstár akasztott a nyakukba eleget. Épen pereivel léptette életbe a tulajdonképeni rémuralmat. Többé nem apró-cseprő jószágokkal bibelődött, hanem rendszeres hadjáratot intézett az összes gazdagok ellen. A kinek akkor vagyona volt Magyarországon, arra gyászos napok virradtak. Alig van vagyonos uri család, melynek törvényes uton való kifosztására kisérlet nem történt. Mihelyt valaki meghalt, mint (1602-ben) Dobó Ferencz családjának utolsó sarja, a kamara emberei, mint éhes farkasok, úgy rontottak hagyatékára, s rabolták el a törvényes örököstől. Az élők ellen még kiméletlenebbül jártak el és pedig törvény utján.9 Csakhogy rettenetes volt a Szuhay törvénye, ki a rabló hadjáratot vezette. Sem a király iránti hűség, sem atyái érdemei nem mentettek meg senkit a kifosztástól. Ürügyet a hütlenségi pörre Szuhay talált bőven. Pethő Ferenczre ráfogta, hogy egy nemes embert megcsonkitott, mit vádlott a leghatározottabban tagadott, Nádasdy Tamásra, mert unokahugát vette feleségül, hogy vérfertőztető házasságra lépett. Az egy Telekessy Mihály kivételével, ki rablásaival is rászolgált a pörre s elitéltetésére, ilyen üres ürügyek alatt inditottak hütlenségi pört, s itéltek fej- és jószágvesztésre egész sereg vagyonos főurat. Folytak pörök Homonnay Bálint és György, Rákóczy Zsigmond, Illésházy István, Nádasdy Tamás, Pethő Ferencz, Ispán István, Sulyok István, Farkas Tamás, a Csetneki, Lorántffy, Bakos, Balassa, Dersffy, Deregnyey, Kállay, Csapy, Telegdy, Kun, Alaghy családok és még sokak ellen. Az elitélteken az egy Telekessy kivételével nem hajtották ugyan végre a fejvesztés büntetését, sőt némely esetben itélethozatalra sem került a dolog, s a kamara megelégedett azzal, hogy az illető roppant váltságösszeget fizetett. Ez alól azonban még a nagy befolyású Bocskay István sem menthette meg unokaöcscsét, Bánffy Dénest, kit a kassai kapitány minden ok nélkül elfogott. Hasztalan fordult érdekében Prágába, meg kellett a váltságdijat fizetnie.10 Csupán Telekessy, a két Homonnay, Illésházy s a Dobó-örökösök kifosztásával két milliónyi érték jutott a kamarák kezébe.11 A leghivebb embereket gyanusitották s a király Rákóczy Lajost, egyik vitéz katonáját is el akarta fogatni,12 azon ürügy alatt, hogy a törökkel, kivel éppen akkor vitézül hadakozott, áll titkos egyetértésben. Rettegés fogta el a főuri világot. „Rémülve várja ki-ki, – irja a főbűnös, Szuhay, – mi fog történni.” Báthory István országbiró 1603-iki végrendeletében nagyszerű katonai készületeket és óvatossági intézkedéseket tett, hogy halálával törvényes örököseinek biztositsa vagyonát. „Megbocsássa ő felsége,” mondja végrendeletében,13 „de nem módja, hogy az ő felsége kamarási és emberi a tősgyökeres (sőt akárki) urak és nemesek tárházait, a mint kezdetett felverjék, kifosszák.” „Fosztogató hárpiáknak”, „kinzó műhelyeknek” tekintette s nevezte ez időben a közvélemény a kamarákat.

Hogyan indittattak, hogyan folytak le ezek a hűtlenségi pörök, arra például szolgálhat a leghiresebb, a legismertebb,14 az Illésházy-per. Illésházy István (szül. 1540-ben a Habsburg-uralom egyik leghivebb támasza, a magyar conservativ royalisták fejének, a hős Pálffynak sógora, Mátyás főherczeg kedvencze volt, ki még a főherczeg bécsi környezetével, a „sógor bandával” is, (mint I. Ferdinánd idején, az udvariak ezuttal is mind közeli rokonok és sógorok voltak) – igen bizalmas érintkezésben állt. Mint alispán, kamarai tanácsos, főispán, a királyi tanács tagja alaposan megismerkedett az államgépezettel és a közügyekkel. Igen jó iró, jeles szónok, tanult jogtudós, kitünő gazda és nagy vagyonszerző volt, ki rengeteg jószágot gyűjtött. Emberségesen bánt jobbágyaival, „szekeressé, ekéssé” tette őket, ha marha hiányában a földet nem művelhették. Eszével és vagyonával összhangban állt a tekintély és tisztelet, melyben részesült. Szavára ugy figyeltek az országgyűlésen, mint az atheniek Solonéra, mondja egy kortársa. Nejével, Pálffy Katával dús vagyont kapott, mely szorgalmából óriásilag megnőtt. Vagyona gyarapitásában néha épen nem kifogástalan eszközökhöz folyamodott ugyan, de e tekintetben sem volt rosszabb kortársainál. Ellenben sok olyan erénynyel dicsekedett, melyet a többiekben csak elvétve találni. Roppant gazdagsága sodorta a 63 éves embert fényes állásából örvénybe. Szt-György és Bazin városok nála voltak elzálogositva. Kincstári érdekből Rudolf király felmondotta neki a zálogot, de Illésházy a felmondást nem fogadta el (1599). Ebből támadt az összeütközés. Ráfogták, hogy a királyi tekintély ellen vétett s 1601-ben hűtlenségi pert inditottak ellene. A legcsekélyebb jogalapja sem levén, a pör sokáig elhúzódott. De Rudolf nem hagyta abban, a mint nyiltan kimondta, azért nem, hogy pénzhez jusson. Csak 1603 márczius 10-ikén vette elő a biróság az ügyet s néhány nap mulva befejezte a tárgyalást a nélkül, hogy a birák itéletet hoztak volna. Az elnök, Istvánffy Miklós azonban a király parancsára koholt itéletet adott ki, mely a biróság nevében Illésházyt fej- és jószágvesztésben marasztalta el. Illésházy a fejvesztés elől Lengyelországba futott ugyan, de óriási jószágait elkobozták, s még nejét is megfosztották saját régi, első férjétől s atyjától származó vagyonától, noha őt magát nem is pörölték. Ilyen szokott lenni a Szuhay igazságszolgáltatása, mert az Illésházy-pörben ő játszotta a döntő szerepet a hamisitó Istvánffy mellett, ki tettéért még jutalmat is kért. Igy értette ő a törvényt, mely a jószágelkobzásban a rendes pörre utasitotta a kamarát.


Illésházy István aláirása 1605 deczember 10-ikén kelt levelén.
Olvasása: St(epha)nus Illeshazj. Az irat eredetije a gróf Forgách család levéltárában, a Magyar Nemz. Múzeumban

E pörök utján töméntelen kincs, rengeteg ingó és ingatlan koboztatott el. Közczélra azonban igen csekély része fordittatott. A valóságban ezek „a fiscalis pörök” – ez volt hivatalos nevük – csak egy csomó udvari élősdit hizlaltak, kiknek kezén a lefoglalt vagyon java része elkallódott. Az önkény ez ideje, mint rendesen, ekkor is, aranykor lett a sikkasztókra, a zsarolókra, a hűtlen tisztviselőkre, kik roppant vagyont gyűjthettek, mert senki sem ellenőrizte sáfárkodásukat. Hogy minél tovább folytathassák a rablást, egyre új meg új jogczimeket eszeltek ki s a beteg királyt minden képzelhető jogtiprásra ösztönözték. A töröktől visszafoglalt várakkal egész sereg olyan község került ismét királyi uralom alá, melyből a török annak idején elűzte a magyar földesurat s jogát egyszerüen semmisnek nyilvánitva, az illető jószágot a maga embereinek adta hűbérül. Mihelyt egy ilyen község ismét felszabadult a török uralom alól, régi magyar földesura természetesen újra birtokba vette. Rudolf azonban ez új szerzeményeket illetőleg megdöntötte a régi jogszabályt s felállitotta a fegyverjog elméletét. Azt hirdette, hogy az ilyen jószágokat nem az ország, illetve a régi földesúr, hanem önmaga és családja számára hóditotta vissza s e javakra nézve a régi földesúrnak semmi joga sincs. Főleg Fülek, Szécsény, Nógrád s más felvidéki várak visszafoglalása után emelkedett az ügy főfontosságra, mert nehány százra ment a felszabadult községek száma s töméntelen nemesi család igyekezett régi jogait érvényesiteni. A rendek, kik vérükkel és pénzükkel vettek részt a visszahóditásban, igen erélyesen tiltakoztak (1604-ben) a fegyverjog hamis elmélete ellen. Ezzel azonban még inkább magokra lázitották a hatóságokat, gyanuba kerültek, új üldözés tárgyai lettek, melytől ismét csak nehéz pénzáldozattal szabadultak. A német katonai és polgári tisztviselők felhasználták az alkalmat s megzsaroltak, kifosztottak mindenkit, a ki csak utjokba akadt. Krausenegg császári tanácsos hűtlenség s minden képzelhető más czimen nehány hónap alatt 100,000 tallért harácsolt össze,15 s példáját követte, a kinek csak módja volt benne. A zsarolók csoportjából állásával és elvetemültségével egyaránt kimagaslott Barbiano János Jakab belgiojosoi őrgróf. Belgiojoso 1603-ban lett Felső-Magyarország főkapitánya, s Kassán székelt. Ő is olasz volt s a felvidéken sietett Basta gyászos erdélyi nyomdokaiba lépni. Basta azonban ekkor már öreg, köszvényes ember volt, mig Belgiojoso java férfi korában kezdte meg átkos működését, s egy régi kézirat szerint „fejvétellel, akasztással, agyonéheztetéssel” folytatta. Zsarolásait, önkénykedéseit, hallatlan brutalitásait hivatalos vizsgálatok deritették ki. Még hajduitól is elrabolta a zsákmányt. Azt szokta volt mondani: „ez a jó idő a meggazdagodásra, ne pihenjünk tehát.”16 Nem maradt ember bántatlan, nem maradt jog érintetlen e szörnyű időben. Rudolf minden évben összehivta ugyan az országgyűlést, mert pénzt akart tőle. De királyi parancsokkal, ijesztéssel tartotta távol vagy némitotta el az ellenzéket, hogy a „haszontalan vitáta megakadályozza. És minthogy a rendek mégis panaszkodtak, semmibe se vette panaszaikat vagy kéréseiket, sőt határozataikat, törvényczikkelyeiket is kénye-kedve szerint, néha minden ok nélkül, – hadd bosszankodjanak a magyarok, mondta egy izben Himmelreich Tibor,17 a király prágai magyar titkára s e törvénytelenségek eszközlője – módositotta, átalakitotta s eredeti értelmükből kiforgatta. Tartott tehát országgyűlést, de tényleg, épp úgy mint Erdélyben, megfosztotta azt a törvényalkotás jogától.

Ez üldözések és jogtiprások nem maradhattak mély hatás nélkül a közvéleményre, mely meggyűlölte a fennálló uralmat, elfordult tőle, s a törökre, mint megmentőre vetette szemét. Pedig még egy-két évvel azelőtt olyan erős volt minden körben a török iránti ellenszenv, hogy az idegenek, kik az országban jártak, meg voltak tőle lepetve, mert külföldön évtizedek óta azzal rágalmazták a magyarságot, hogy a keresztények ellen a törökkel tart. Még Erdélyben is azt találta Ungnad Dávid, császári tanácsos, hogy mindenütt erős a harczkedv a török ellen, hogy a föld népe önkényt csatlakoznék a felállitandó királyi hadhoz, s örülne, ha űzhetné a törököt18 Ez a hangulat alapjában megváltozott, s immár mindenki a némettől rettegett.


Rudolf király.
De Bry egykorú metszete. Felirata: RODOLPH(us) II. D(ei). G(ratia). ROM(anorum). IMP(erator). Boissard idézett munkájából

Midőn 1604-ben Báthory Istvánt az erős Ecsedből ismételve hivták Pozsonyba az országgyűlésre, azt felelte: „Elmennék a gyűlésbe, ha Ecsed vára eljönne velem.”19 Nem is bújt ki Ecsed várából, s nem akart a király vagy emberei közelébe kerülni. A beteg király pedig e közben egyre képtelenebb terveket kovácsolt a magyarság ellen. Az az eszme, hogy a német lovagrend hazánkban megtelepittessék s egyes véghelyek védelme reá ruháztassék, tudvalevőleg már Miksa alatt fölmerült, s Rudolf is több izben foglalkozott vele. 1605-ben azonban a király nem többé a német lovagrendet, hanem általában a német nemességet akarta behozni, Magyarországba átplántálni. Egyik tanácsosa azt a javaslatot tette, hogy nagyobb terület, először a Tokajtól Szatmárig terjedő vidék adassék át az ott megtelepülő német nemeseknek. A tervet titokban akarták valósitani. Tokajban téli tábort terveztek, melyben 1000 német, 600 hajdú és 300 lovas legyen. Csakhogy a németek állandó lakosok lettek volna, s a határozottan kifejezett czél itt is az volt, mint Erdélyben, hogy magyar földön mennél több német telepedjék meg.20

A gyűlölet ragadós lévén, a király magyarellenes érzelmei gyorsan visszhangot keltettek embereiben. 1604 deczemberben Bars vármegye hivatalos megbizással Bécsbe küldte Gyürky Menyhértet, hol a német urak, kikkel dolga volt, vendégségre hivták meg. Egy izben nagy társaság volt együtt, s ebéd közben a magyarokról kezdtek beszélni. Az egyik német vendégnek a bor megoldozta nyelvét, s többek közt azt mondotta: „valamennyi magyar van, mind kiirtjuk őket, mert annak előtte is németeké volt Magyarország”.21 A többiek zavarba jöttek e szavakra, s a szabad szájú embert azzal a figyelmeztetéssel, hogy magyar is van jelen, igyekeztek elhallgattatni. De a borban igazság volt, s az őszinte német csak azt mondta ki, amit ez időben a király, sőt Mátyás főherczeg összes tanácsosai és hadvezérei éreztek. Mindnyájan magyarságából kiforgatni, a császári önkényuralom igájába hajtani igyekeztek Magyarországot. Amit Erdélyben hivatalosan kimondottak, azt meg akarták tenni Magyarországban is, és mint ott, akképpen itt is a protestantismus kiirtásával akarták munkájukat betetézni.

Minthogy jogfosztásai sokáig ellenállással nem találkoztak, Rudolf király beteg lelke azt hitte, hogy neki már minden szabad. Elérkezettnek látta az időt, hogy eleget tegyen a pápa s a magyar főpapság sürgetéseinek és meginditsa a katholikus vallás fegyveres hatalommal való visszaállitását. Ez az adott viszonyok közt a legmerészebb vállalkozás volt, mert a királyi területen alig akadt már katholikus lakosság, csak a püspöki kar volt aránylag nagyon számos, minthogy Rudolf betöltötte a régi magyar birodalom összes püspöki székeit, ámbár a legtöbb csak czimzetes volt. A magyar főpapság fényes és befolyásos vezérkar volt, de nemcsak hadsereg, hanem még megfelelő tisztikar nélkül is. A pápa számára ez időben készült emlékirat szerint22 az egész magyar-horvát-szlavón-erdélyi területen a püspökökkel, szerzetesekkel és lelkészekkel együtt összevissza sem élt háromszáz katholikus pap. Természetesen, a hivek száma ennek megfelelő lehetett, s maga a pápa mondotta, hogy Magyarországban igen kevés a katholikus lakos.23 Az urak és nemesek sorában ritkasággá lettek, a városokban pedig csaknem teljesen eltüntek a régi egyház hivei, s minthogy a jobbágyok földesuruk vallását követték, az ő soraikban szintén elenyészően kevés katholikus lehetett. Mindenütt felülkerekedtek a protestáns felekezetek. Már ez időben kezdődtek ugyan a visszatéritések, de a protestáns társadalom az áttértek iránt kérlelhetetlen volt, s a vallásváltoztatás a legbensőbb vérségi kapcsokat is felbomlással fenyegette.24 A protestáns társadalom maga sokféleképen meg volt ugyan oszolva, s a felekezeti harcz szertelenül megbénitotta erejét. Mindazáltal a katholikus egyház visszaállitása és a protestantismus megtörése a legnehezebb feladatok egyike volt. Midőn Rudolf meg merte próbálni megoldását, valósággal felidézte magára a végzetet. E vállalata elviselhetetlenné tette rémuralmát, s az ország végre megmozdult testi-lelki szabadságának visszaszerzésére.

A király ott inditotta meg a vallásháborut, hol az legkönnyebbnek látszott, leghamarabb sikerrel kecsegtethetett. A rendiség szétszakadozottsága, a nemesség és városi polgárság közötti ellentétek mellett Európaszerte a városokat szemelte ki az ellenreformáczió támadása első és közvetlen czélpontjává. Nemesség és városok közt hiányozván a közösség, az egy államhoz való tartozandóság érzése, az urak közönyösen, sőt kárörvendve nézték a gyűlölt városok elleni harczot, melyet a közhatalom a visszatérités érdekében inditott. Addig, mig a városokban be nem fejezte a munkát, nem is igen szokta bántani a nemeseket. Csak mikor a polgársággal végzett, mikor a városból a máshitűeket kiűzte, vagy fegyverrel kényszeritette az áttérésre, fordult a nemesség ellen. Stiriai Ferdinánd főherczeg 1598-ban szintén a városokon kezdte, s lakosságuk nagy részét kiűzte. A számkivetettek egy kis csoportja magyar földre futott, s a lutheránus Thurzó György jószágain keresett menedéket. De Rudolf ismételve elrendelte kiűzésüket. 1603-ban maga is a cselekvés terére lépett. A püspökök, főleg Szuhay és Forgách Ferencz nyitrai püspök unszolták rá, kik saját hatáskörükben már hozzá láttak a munkához. Nálunk is a városok voltak első áldozatul kiszemelve, noha nálunk király és város jogviszonya más volt, mint a külföldön. A király abból a külföldi jogelvből indult ki, hogy ő a városok földesura, s igy, mint minden más földesúr, ő is rákényszeritheti jobbágyaira a maga vallását. A magyarok azonban azt vitatták, hogy a városok nem a király jobbágyai, hanem a szent korona, az ország tagjai (non peculium regis, sed peculium coronae, columnae regni, membra regni) s hogy a polgárok nem olyanok, mint a földesúr jobbágyai, „kiknek semmi örökségek nincsen, mert mindaz a föld a mienk, melyen laknak,” mert a városi polgárok tulajdonjoggal birják a maguk telkeit. A király nem szokott jogi elvekkel törődni, hanem haladt azon az úton, melyre beteg lelke vitte. Első sorban Felső-Magyarország fővárosát, Kassát szemelte ki áldozatául, s helyesen úgy okoskodott, hogy ha a lutherség főbástyáját megvivta, másutt még könnyebben érvényre emelheti akaratát. Kassán egyébiránt a püspöki kar rég előkészitette munkáját. 1597-ben a törvény e várost tette az egri püspökség és káptalan székhelyévé, s ezzel a katholicismus újra megvetette benne lábát. Csakhamar (1601-ben) megjöttek a jezsuiták, köztük Pázmány Péter. Noha a főkapitány védelmében részesité őket, már a következő évben újra távoztak, de Mátyás főherczeg 1604-ben Carilloval, a rendőrfőnökkel másokat küldetett a helyükbe.25 Egri püspök ez időben Szuhay volt, ki azonban nem Kassán, hanem, mint a magyar kamara elnöke, Pozsonyban lakott. Mindazáltal ő sürgette a királyt, főleg 1603 nyarán, adassa át az egri káptalannak a kassai nagy templomot, mely a lutheránusoké volt. Rudolf nyomban megigérte, de a kassai főkapitányi állás éppen üresedésben levén, a templom elvételét akkorra halasztotta, mikor Kassára főkapitányt nevez ki. Belgiojosot küldvén le főkapitánynyá, november 8-ikán meghagyta neki, kérje vissza a templomot a főbirótól, s ha nem adja, foglalja el fegyverrel. Forgách Ferencz vitte a parancsot Kassára, mire Belgiojoso (1604) január 7-ikén ágyúval és katonával rakatta meg a főpiaczot, s a templom kulcsait kérte a tanácstól. Ez egy ideig vonakodott, de végre engedett az erőszaknak s késő este kiadta a kulesokat, mire Forgách másnap birtokba vette s fölszentelte a templomot. De a protestánsok nemcsak ezt, hanem összes templomaikat elvesztették, papjaik kiutasittattak, sőt Belgiojoso a protestáns istentiszteletet általában betiltotta, a város összes javait pedig lefoglalta. Az eset nagy örömet keltett katholikus körökben, s Carillo sietett kifejezni szerencsekivánatait Szuhaynak.26 Bármennyire csüngtek is a polgárok a protestáns valláson, az erőszaknak engedniök kellett, s a maguk erejéből nem voltak képesek a katholikus papságnak ellenállani. „Elegen járnak praedicatiókra és misékre és gyónásokra ugyan olyak is, akik felől ember nem remélhette volna, – irja egy buzgó protestáns már 1604 husvét után – igen félek rajta, hogy egész Kassa két esztendeig pápistává leszen, a kelmed jövendőlése szerint.”27 A többi felvidéki városok szintén fenyegetve levén, közös érdekeik védelmére Prágába követséget küldtek, mely azonban minden pénzáldozat daczára sem birt bármi engedményt nyerni. A városok az országgyűléshez fordultak tehát, mely (1604) márcziusban kezdte meg működését. Ez volt Rudolf király utolsó országgyűlése, s szomorú előjelek közt nyilt meg. Hogy a rendeket megfélemlitse, a király katonasággal rakatta meg Pozsonyt. Márczius 19-ikén, mikor Mátyás főherczeg épen megérkezett, a városban roppant tűz pusztitott s a főherczeg ünnepélyes fogadását is félbe kellett hagyni. Levert, elkeseredett volt a rendek hangulata. A török béketárgyalások, a katonaság rablásai, a király és emberei önkénykedése általános fölháborodást keltettek, melyet csak fokozott a kassai templomfoglalás hire. Felfogták jelentőségét, tudták, hogy politikai rémuralmát a király immár a lelkiismeret leigázásával akarja betetézni, s mihelyt a városokkal végzett, a nemesség ellen fordul. Elfeledték tehát az áldatlan viszályt, melyet a városokkal épen ez időben folytattak, s noha maguk legnagyobb részt kálvinisták voltak, kezet fogtak a lutheránus polgársággal. Magukévá tették a városok vallásügyi sérelmeit s kijelentették, hogy a királyi előterjesztés tárgyalásába sem bocsátkoznak, sőt esetleg ott hagyják a gyűlést, ha a vallás szabad gyakorlatára nézve kielégitő nyilatkozatokat nem kapnak. A nemesség e magaviseletével politikai bölcseségének adta tanubizonyságát. Legalább a protestánsok, a városok és a nemesek egyesültek immár a reactio féktelenségei ellen, melyek eddig sem hagyták egyházpolitikai kérdésekben is érintetlenül a nemességet. A felvidéken már a mult évben összeütközések támadtak a főpapsággal, mely a dézsmát, a papi tizedet természetben követelte be. Ezt a tizedet a kincstár s egyes földbirtokosok emberemlékezetet meghaladó idők óta a főpapoktól bérbe szokták venni, s készpénzben bizonyos évi átalányt fizettek érte. Eleinte, minthogy a háborús időkben nagyon nehéz volt a tizedet természetben behajtani, maga a főpapság óhajtotta a bérletet, s örült, hogy legalább a bérösszeget pontosan megkaphatta. De a hosszu háboru inséges idejében a gabonaárak jelentékenyen emelkedtek s egyes főpapok nem akarták a bérleti szerződést megujítani, hanem ismét természetben követelték a tizedet. Némely vármegyében ebből heves összeütközések keletkeztek, mert az érdekeltek az eddigi gyakorlat fentartását követelték. De a főpapok a püspöki szentszékek elé idézték azokat, kik az egyháznak ősidők óta járó tizedet fizetni vonakodtak. Az ügy meglehetősen elmérgesedett, mert a protestánsok a szentszékek illetőségét nem akarták elismerni, s minthogy ezek sok más ügyben is itélkeztek, erős elkeseredés támadt ez egyházi biróság ellen. Egyesek a szentszékek eltörlését, sőt itt-ott a dézsma megszüntetését is követelték. Úgy okoskodtak, hogy ha a görög-keletiek nem fizetnek a katholikus egyháznak tizedet, ők, akik szintén nem katholikusok, méltán tarthatnak jogot ugyane mentességre. Egyelőre azonban csak a körül forgott a viszály, pénzben vagy természetben fizetendő-e a tized, s illetékes-e a szentszék a dézsmapörökben való itélkezésre.


Thurzó György.
Kieser egykorú metszete Meisner Dániel festménye után. Aláirása: GEORGIVS THVRZO DE BETHLENFALVA COMES DE ARWA | EIVSDEMQ(ue) COM(itatus) : SVP(remus) AC PERP(etuus) : COM(es). DAP(iferorum). REG(ni) : HVNG(arie) : MAG(iste)R S(acre) C(aesareae). M(aiestatis) C(onsiliarius). Ez alatt Thurzót dicsőitő versek, s legalúl: E. Kieser excudit. Dan(iel) Meisn(er) Co. B. Az országos képtár eredeti példányáról

Az ügynek igen fontos gazdasági háttere volt. A földművelés a háboru s az elnéptelenedés következtében csak kis területen folyt, a termést mindenféle elemi csapás csökkentette, s még jobb években sem igen termett annyi, amennyi a nép eltartására elég lett volna. Ily körülmények közt a dézsmának természetben való fizetése rendkivül terhessé vált, s azért a nemesség a pénzbeli megváltás eddigi szokásához akart ragaszkodni, mig a dézsmaügy végleges rendezést nem nyer. Ez a viszály is hozzájárult, hogy a nemesség készségesen fölkarolja a városok sérelmét s a kassai templomfoglalás ügyét.

Mátyás főherczeg a feliratra, melyet hozzá intéztek, kicsinyes, kitérő választ adott. A rendek új felirattal járultak eléje, de ismét nem boldogulván, az országgyűlés befejeztével, április 8-ikán, Istvánffy Mikós nádori helytartó előtt ünnepélyes óvást emeltek vallásügyi kivánságaik megtagadása miatt s kijelentették, hogy minden vallásháboritás vagy templomfoglalás ellen élni fognak törvényes jogaikkal.

Mindazáltal az 1604-iki országgyűlés a vallásügy keltette ingerültség daczára elintézte a királyi előterjesztéseket, megszavazta az adót s a törvénykönyvet Mátyás főherczeggel egyetértésben állapitotta meg. De alig hogy végzésének szövege Prágába érkezett, az ottani udvari kamara és titkos tanács felülvizsgálta s némi módositását ajánlotta. A vallásügy nem levén a törvénykönyvben érintve, az ajánlott módositások sem voltak elvi jelentőségűek. Himmelreich titkár, a rendes „javitnok”, kinek az ilyenekben már az előbbi évekből jártassága volt, átalakitotta, 21 törvényczikkelyre osztotta, s Rudolf elé terjesztette, hogy május 1-én szentesithesse a végzéseket. Mielőtt azonban az igy módositott törvénykönyv szentesitést nyert, május 2-ikán Prágába érkezett Mátyás főherczeg egy előterjesztése, mely azt ajánlotta, hogy a király a törvénykönyvbe egy új czikkelyt iktasson s ebben tiltsa meg a rendeknek, hogy a vallásügyet jövőre országgyűlésen egyáltalán szóvá tegyék vagy tárgyalják. Az országgyűlés végzésének ilyen nagyarányú meghamisitásától, ilyen nyilvánvaló törvénykoholástól eleinte még a tág lelkiismeretű Himmelreich is visszariadt. De csak huszonnégy óráig, mig meg nem tudta, hogy az udvar elfogadta Mátyás főherczeg javaslatát. Már másnap meggondolta a dolgot s megfogalmazta az új törvényczikkelyt, a hirhedt „huszonkettedik articulust”, mely utólag betoldatott a május elseji kelettel ellátott 1604-iki törvénykönyvbe.28

A hosszú huszonkettedik czikkelylyel bővitett törvénykönyv kihirdetésekor óriási mozgalom támadt, mely azonban a társadalom felekezeti megoszlása szerint nagyon eltérő módon nyilvánult. A horvát-szlavón tartomány-gyűlés nem a rendek törvényhozó jogának megsemmisitését, nem a kényuralom megnyilatkozását látta az új articulusban. A horvátok a protestánsok iránti vak gyűlöletükben köszönetet mondtak az articulusért a királynak s végrehajtását, a protestánsoknak az országból való kiűzését haladéktalanul elrendelték. Ellenben Mgyarországon a király eljárása a legnagyobb megütközést kelté. A felső-magyarországi rendek megjelentek Kassán, s ott a szepesi kamara előtt tiltakozva az ország tudta nélkül fölvett articulus ellen, kijelentették, hogy semmi esetre sem ismerik el törvénynek. E tiltakozásukat ismételték gálszécsi gyűlésükön, mely honvédelmi ügyekben hivatott össze. A gyűlés tagjai felhasználták az alkalmat, hogy a vallásügy terén elkövetett visszaéléseket is szóba hozzák, s különösen Belgiojosonak tettek irásban és követeik útján, szóban erős szemrehányást, hogy a vallásügybe avatkozik. Az aranybulla hires záradékára czélozva tudtára adták, hogy az önvédelem terére lépnek, ha támadásait folytatja. Belgiojoso egy pillanatra meghökkent, s azt felelte: „Magamtól semmit sem cselekedtem, szolga vagyok.” Csakugyan, joggal hivatkozhatott a király parancsaira, aki nem törődve sem az országgyűlés, sem az egyes vidékek rendei tiltakozásával, folytatta a vallásháborut. Kassa után Lőcse következett, hova Pethe Márton királyi helytartó maga ment el, hogy a protestánsoktól az összes templomokat, az egész egyházi vagyont elvegye, lelkészeiket elűzze s a polgárokat a katholikus vallásba visszaterelje. Ezek azonban (1604 október 9-ikén) fegyverrel támadtak reá s távozni kényszeritették.29 Visszatért ugyan, de másodizben is eredménytelenül kellett távoznia. Belgiojoso azonban folytatta politikai és egyházi rémuralmát, s vallonjaival – habár eltagadta – az egész vidéken űzte, hajtotta a protestáns lelkészeket. Nem vallásos buzgalomból tette. Erkölcstelen, romlott ember volt, kitől jó pénzért lehetett kapni mindent, még vallásos türelmességet is. Egyes kassai polgároknak pénzért megengedte, hogy lakásukon protestáns istentiszteletet tartsanak. Időnként azonban rájuk tört s újra megzsarolta őket. Neki a zűrzavar csak alkalom volt a zsarolásra s teljes tudatossággal hajtotta bele – a király összes többi hatóságaival és főtisztviselőivel egyetemben – az országot a forradalomba. Sőt a király is a forradalomtól, melynek gyors leverésében nem kételkedett, várta önkényuralmi törekvéseinek teljes diadalát. De csalódott a magyarság ellenálló erejében s csalódását csakhamar koronájával s egész kormányrendszerének bukásával fizette meg.


  1. Huber (Gesch. Oesterreichs, IV. 306.) idézi a wilheringi apát levelét.[VISSZA]
  2. Szádeczky id. életrajzi művében.[VISSZA]
  3. Hungarica natio,
    Semper erat odio
    Apud Rosnavienses
    Teutones esse volentes.
    idézi Mikulik József: Magyar kisvárosi élet, 32.
    [VISSZA]
  4. E mondást a régi krónikások már Ferdinánd királynak is szájába adták. Egy másik szerint Basta tanácsolta ezt Rudolfnak.[VISSZA]
  5. Károlyi (Illésházy hűtlenségi pöre, 48) felsorolja akkori összes tagjait.[VISSZA]
  6. A nagyfontosságú emlékiratot, melyet még több izben idézünk s mely 1605-ben vagy a következő évben készült, Károlyi Árpád ismerteti „A korponai országgyűlés” czimű s e kórszakra alapvető fontosságú művében, valamint a Magyar Országgy. Emlékek XI. kötetében.[VISSZA]
  7. Bocskay István 1605 julius 17-iki békepontjai. Károlyi, Magyar Országgy Emlékek, XI. 43.[VISSZA]
  8. Levelét közli Károlyi; Illésházy István hűtlenségi pöre, 211.[VISSZA]
  9. A kamara eljárását igen szépen világitja meg addig ismeretlen adatok alapján Károlyi, id. m.[VISSZA]
  10. Thaly Kálmán, Bocskay leveleskönyve. M. Tört. Tár. XIX. 80.[VISSZA]
  11. Az alább emlitendő szerencsi vádlevél Károlyinál, id. m.[VISSZA]
  12. Hadtört. Közl. 1894. 688.[VISSZA]
  13. Komáromy András, Századok, 1890.[VISSZA]
  14. Károlyi Árpád többször id. m.[VISSZA]
  15. A szerencsi vádlevél Károlyi id. művében.[VISSZA]
  16. Az 1605-ben ellene inditott hivatalos vizsgáló bizottság jelentése. Főpontjaiban közli Marczali: Tört. Tár, 1878. 923–24.[VISSZA]
  17. Fraknói és Károlyi, Magyar Országgy. Emlékek, X. 156.[VISSZA]
  18. 1600 január 2-iki jelentése Szilágyi: Erdélyi Országgy. Emlékek, IV. 356.[VISSZA]
  19. Mikó, id. m. III. 48.[VISSZA]
  20. Erben, id. m.[VISSZA]
  21. Gyürky elbeszélése alapján Thurzó Miklós irja Thurzó Györgynek. Századok, 1878. 728.[VISSZA]
  22. Károlyi, Magyar Országgy. Emlékek, XI. 230.[VISSZA]
  23. Caetano Antal érseknek, a császárhoz 1607-ben küldött nuntiusnak, adott utasitásában mondja Magyarországról: „pochissimi cattolici sono en quel regno”. Laemmer, Ann. Rom. 114. Teljesen téves tehát Ipolyinak az a nézete (Veresmarti élete, 14.), hogy ez időben az ország lakosságának többségét „kétségtelenül még a katholikusok képezték”. Ha igy állt volna a dolog, XVII. századi történelmünk egyáltalán érthetetlen maradna.[VISSZA]
  24. Melczer János eperjesi polgár 1605 szeptember 11-ikén irja azon hirre, hogy küdföldön tanuló öcscse katholizált: „so er nicht ablässt, wird er einen Bruder an mich schwerlich haben.” Hadtört. Közl., 1896. 232.[VISSZA]
  25. E viszonyokról l. Farkas R., A kassai kath. főgymnasium története. (Az intézet 1895-iki értesitőjében.)[VISSZA]
  26. Levelét közli Fejérpataky László: Tört. Tár, 1879. 813.[VISSZA]
  27. Figyelő, VII. 312.[VISSZA]
  28. E nagyfontosságú ügy felderitése Károlyi Árpád érdeme. L. „A XXII. articulus” czímű munkáját s a Magyar Országgyűl. Emlékek X. kötetét.[VISSZA]
  29. Demkó Kálmán, Lőcse a Bocskay-féle fölkelésben, Századok 1883.[VISSZA]