SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

III. FEJEZET.
Bethlen Gábor első támadása.

Bethlen és a cseh forradalom kitörésének hire. Készületei a helyzet kizsákmányolására. A nagyszombati szerződés. A károlyi értekezlet. Bethlen fejedelmi czímének elismerése. Esterházy Miklós és Bethlen Gábor. Bethlen tanácsai a cseh lázadás lecsillapítása ügyében. Kamuti Farkas portai követsége. A moldvai zavarok. A jenei ügy. Molard Konstantinápolyban. Borsos Tamás kapitiha. Mikó Ferencz küldetése. Bethlen találkozása a temesvári pasával. Érintkezése a cseh felkelőkkel. Puhatolózásai a magyar rendeknél. A felkelés jelszavai. A Querela Hungariae. Pázmány felelete. Bethlen elindulása. Rákóczy elfoglalja Kassát. Bethlen diadalutja. Pfalzi Frigyes cseh király. A kassai gyűlés. Bethlen Magyar ország és Erdély fejedelme. Hajsza a katholikus papok ellen. A nyugati részek meghódítása. Forgách felkelést hirdet Bethlen ellen. Bethlen Pozsonynak tart. Buquoy és Dampierre. Bethlen Nagy-Szombat alatt. Pozsony elfoglalása. Thurzó egyezségre lép Bethlennel. A koronaőrök. Rhédey csapatai Thurn táborában. Dampierre és Buquoy visszavonulása. Az ulrichskircheni csata. Thurn, Hohenlohe és Bethlen pozsonyi tanácskozása. Az egyesült csapatok támadása. A pozsonyi országgyűlés. A szent korona átadása. A csehek átkelése a Dunán. Bécs ostroma. Bethlen Ebersdorfban. A magyar sereg Bécs alatt. Homonnay betörése Erdélybe. Kudarcza. Bethlen Sopronban. A dunántúli harcztér. Esterházy Miklós. Az 1619-iki hadjárat eredménye. Az országgyűlés vallási czikkei. Bethlen királyjelölt. Követei Frigyes cseh királynál. Thurn és Hohenlohe Pozsonyban. A magyar és cseh rendek szövetsége. Bethlen terve Magyarország helyzetéről a birodalomban. A protestáns fejedelmek nürnbergi gyűlése. Ausztria tiltakozása. A magyar király követe a portán. Lipthay Imre küldetése. A palánkok ügye. A porta semleges magatartása. Nádasdy Tamás és Forgách békeajánlatai. Ferdinánd biztosai Pozsonyban. Készületek a királyválasztásra és koronázásra. Ferdinánd előterjesztései. A rendek válasza. Az ellenzék sürgeti a királyválasztást. Fegyverszünet. A császár ügyének jobbrafordulása. A würzburgi gyűlés. Buquoy diadalai. A liga hadserege. Bethlen mint békeközvetítő. Bethlen diplomata viselkedése az udvarral szemben. Bethlen és a rendek követei Prágában Rupert herczeg keresztelőjén. Thurzó Imre. Szilézia és a két Lausitz hozzájárulása a pozsonyi szerződéshez. Magyar hadak a szövetségesek szolgálatában. A szövetkező felek közös követsége a portán. A török támogatására. A váczi kérdés. Az erdélyi fejedelemség feldarabolásának terve. Illyei János és társai portai követsége. Bethlen Váczot odaigéri a töröknek. A magyar követek a szultánnál

Midőn Bethlen Gábor meghallotta a cseh forradalom kitörését, rögtön átérezte az esemény nagy jelentőségét. „Az úristen az övéire mindenkor gondot szokott viselni. Nem is hihetem el magamban, hogy könynyen az csehek leszálljanak, mert az Siska támadásnál ez százszorta nagyobb dolog” – igy nyilatkozott. Régóta várta az alkalmat, hogy megtorolhassa az udvar oktalan fenhéjázását, nyilt és leplezett támadásait. Régóta szerette volna terjeszteni hatalmát s megtörni a katholikusok megujuló erejét. De bármily kedvezőnek találta a perczet régi vágyai teljesitésére, semmit sem akart elhamarkodni. Nyugodt maradt, várt, figyelt és csendesen dolgozott. Az emberek azt hitték, hogy „elaluszsza dolgait”. Pedig csak „ilyen nagy dolognak derekas fundamentomot akart vetni, olyant, melylyel az egész magyar nemzet élhessen minden szükségnek idején bátorsággal.”1

Először is rendezni akarta ügyeit jóbaráttal és ellenféllel. A második nagyszombati szerződés okiratai még nem voltak kicserélve; hiányzott a magyar országgyűlés megerősitése; az értekezlet, mely mind a két szerződés értelmében a határkérdések és vitás magánügyek rendezésére lett volna hivatva, egyre halasztódott, noha a második szerződés 1617 szeptember 21-ére tüzte ki megtartását; Bethlen fejedelmi czímét a magyar király még nem ismerte el. Bethlen követeket akart küldeni az 1618-iki országgyűlésre a szerződés megerősitése végett, de Pázmány meghiusitotta szándékát. Azt mondotta, hogy zavart okozna, ha az erdélyi követ az országgyűlésen ülést és szavazatot kivánna. Továbbá korai volna az országgyűlés megerősitése, mert a béke az okiratok kicserélése s a károlyi értekezlet megtartása előtt nem nevezhető véglegesnek. Pázmány végűl majdnem nyiltan megvallotta Bethlennek, hogy követének pozsonyi utját Ferdinánd megválasztása előtt veszedelmesnek tartja. Hiába czáfolta meg Péchy Simon az érsek okait, a követküldés elmaradt. Bethlen, kifejezve sajnálatát a történteken, nem mulasztotta el megjegyezni, hogy mindamellett alázatos és odaadó igyekezete ő felsége szolgálatában a napnál fényesebben fog tündökölni.2

Bármily béketürőnek látszott Bethlen, az udvar nem merte türelmét tovább is próbára tenni. 1618 végén Esterházy Miklóst bizta meg a károlyi alkudozás vezetésével. Bethlen is kinevezte biztosait s 1619 márczius 26-án a károlyi értekezlet befejezte tárgyalásait a vitás kérdésekről. Április 11-én Ferdinánd megadta Bethlennek a fejedelmi czímet s noha a királyi levél formája ellen kifogása volt a fejedelemnek, meg volt elégedve az eredménynyel, melyet okos türelmének köszönhetett.3


Bethlen Gábor levele Pázmányhoz. Az 1617. deczember 17-ikén kelt levél eredetije az esztergomi primási levéltárban.

A szöveg olvasása.

Esterházy hevesen gyülölte az erdélyi fejedelmet. Károlyban állitólag azt mondotta, hogy „ám egy kis mézes madzagot vonánk által Bethlen Gábor száján, de bizony nem viszi messzire.” Bizonyos, hogy Bethlen hallott valamit Esterházy csipős szavairól, de egyelőre titkolta neheztelését.4 Minden áron Ferdinánd hű emberének akart feltünni. 1619 február 28-án találkozott Dóczy Andrással Nagy-Károlyban. Az uj kassai generális folyvást érintkezett Bethlennel, izent s irt neki. Bethlen szivesen válaszolt s maga kérte a generálist, hogy küldje be hozzá Károlyi Mihályt a titkos ajánlatok átvételére.

A fejedelem örömet mutatott a császár győzelmeinek hallatára. „Legyen áldott az uristennek nagy neve érette és ő felsége ilyen több nagy kegyelmes gondviselését tartsa meg ő felségén, tiszta szűből kivánom.”


Bethlen Gábor.
Kiefer E. rézmetszete, Meissner Dániel festményéről.
Felirása: GABRIEL BETHLEN, D(ei) G(ratia). TRANSSYLVANIAE PRINCEPS, PARTIVM VN- | GARIAE REGNI DOMINVS ET SICVLORVM COMES etc(etera). Alatta párversek és legalul: E. Kefer exc(udit): D(aniel) M(eissner) C(omotowiensis) B(ohemus.)
A „Thesaurus Philopoliticus das ist Politisches Schatzkästlein” czimű munkából.

Ép ily tiszta szivvel adott tanácsokat a lázadás lecsillapitása czéljából. Úgy látszott, mintha közvetitőnek akart volna fellépni, hadi segitséget is ajánlott, jutalmakat kötött ki magának. Az udvar azt a nagy hibát követte el, hogy Bethlent nem fogta szaván. Dóczy Ferdinánd király és Lipót főherczeg nevében 1619 augusztus elején azt irta Bethlennek, hogy a király nem felejtkezik el ajánlatáról, de most nincs szüksége az erdélyi segitségre. E félig gyanakvó, de mégis inkább büszke visszautasitás nem sértette Bethlent. Az ő czélja el volt érve. Az udvart biztosságba ringatta, Dóczy András és Forgách nádor erősen meg voltak győződve arról, hogy Bethlen Ferdinánd szolgálatában keresi előmenetelét.5

Ennek a meggyőződésnek Bethlen többféle hasznát vette. Bátran küldözhette követeit mindenfelé, hadi készületeinek ártatlan szint adhatott s a császárral való barátságát a portán is értékesithette.

Emlitettük már, hogy 1618 elején a porta nem volt megelégedve Bethlennel. A fejedelem többet kért, mint adott, szolgálatainak értéke könnyü volt kérelmeinek sulyához képest. Kamuti Farkas, az 1618 május 14-én Konstantinápolyba érkezett erdélyi főkövet, ujra csak athnamét kért az adó elengedéséről s a Jenőre vonatkozó követelés elhagyásáról. Kamuti alig volt egy hónapig a török fővárosban, midőn az Oláhországból érkezett hirek igen megijesztették.

A Sándor vajda ellen föllázadt bojárok Erdélybe menekülve arra unszolták Bethlen Gábort, hogy adjon nekik segitséget a kapzsi görögöket pártoló zsarnok ellen. Bethlen méltányosnak találta a kérelmet, talán nyereségesnek is gondolta a vállalatot s politikai hasznot várt a vajda változásától. Június elején Jancsó Pál és Török István vezérlete alatt körülbelül hétszáz hajdu és székely oly váratlanul jelent meg Tergovistben, hogy Sándornak alig volt ideje a menekülésre. A törökök nem igen sajnálták Sándort, de elűzésének módját sem helyeselték. Bethlen határozottan tagadta, hogy része volt a vajda elüzésében. A kajmakám a Duna felé küldötte Dauth pasát, valószinüleg annak a kikutatására, hogy valóban ártatlan-e Bethlen s hogy mi volt a czélja az oláh forradalomnak? Dauth és a mellé küldött Szkender arra az eredményre jutottak, hogy a változásnak nincs nagy politikai jelentősége; a szultán tekintélyén esett sérelmet pedig két bojárnak felnyársolásával torolták meg. Az uj vajda, Mogila Gábor, Bethlen hivének igérkezett.6

Ez a felhő tehát vihar nélkül vonult el. De Kamuti utjai mégis tövissel voltak boritva. Várták a portán, hogy „most meghozza Jenőt”, de a helyett még néhány évi adó elengedését is kérte. Az adót már meg is igérte volna a főkövet, ha látja, hogy Jenőt megválthatja rajta. Kért is arról levelet, hogy mikor kezdje el Bethlen az adófizetést, de erre az volt a válasz: „nincs szüksége az hatalmas császárnak az ti pénzetekre, semmi az hatalmas császárnak az az pénz, ha Jenőt meg nem adjátok, el lehet az hatalmas császár az ti pénzetek nélkül.”

Kamuti körülbelül ily válaszszal indult ki Konstantinápolyból 1618 augusztus 10-én. Igaz, hogy Kamuti hirtelenkedő, büszke s összeférhetetlen ember volt, de a sokkal eszesebb Borsos Tamás, a portán maradt kapitiha sem ért el nagyobb eredményt. Fejedelmi jelöltek emlegetésével is ijesztgették, különösen Báthory Andrásra czélozgattak, de e fenyegetésnek kevés volt a jelentősége.7

Már Kamutinak is az volt egyik főerőssége a pasák követelései ellen, hogy Jenőért „az német kész felbontani az hatalmas császárral az frigyet”. Starczer, Mátyás portai agense, nem akarta gyöngiteni ez oknak hatását, sőt Borsossal egyetértve, tőle telhetően fáradozott Jenő megmentésén.8 Midőn 1618 deczember 23-án Molard Lajos, a német császár főkövete, Konstantinápolyba érkezett, Borsos ujabb segitséget nyert a Jenő védelmére meginditott munkában.9 Molard utasitása szerint Lippát s a hozzá tartozó várakat visszakérte a szultántól.10 Ez a követelés ép kapóra jött Borsosnak. Szkender pasa azt mondotta neki: „urad tanitotta Mátyás császárt, s azt irta neki, hogy én soha Jenőt különben meg nem tarthatom, hanem felséged – úgymond – ne hagyja könnyen Lippát, hanem kérje erősen, és ha ugyan azt vissza nem adják is, akár csak azzal tarthassuk meg Jenőt.” A pasák úgy tüntették fel a dolgot, mintha semmit se érne a német császárnak Bethlen mellett való törekedése. Pedig mégis könnyebben forgathatták volna ki az erdélyi követet, ha a német is aknát ás Bethlen ellen. Szkender már pecsétes adóslevelet igért Bethlennek harminczezer tallérról, ha Jenőt megadja.11 Borsos még a cseh forradalom kitörése után is annyira veszedelmesnek látta a helyzetet, hogy szükségesnek tartotta a sokat unszolt várnak odaigérését. „A mi kegyelmes urunk” – irja a kapitiha 1618 november 6-án – „igen felette kedves ember most itt az portán, de azért én látom, hogy bizony csak Jenőig áll, ha valahogy ő nagysága azzal kedvet kereshet, bezzeg én is mondom, hogy ő nagysága mindenik oldalán bátran alhatik ismét az felől.”12 De Bethlen tudta, hogy a török még nem mondotta ki az utolsó szót.

Midőn Mikó Ferencz 1619 július 5-én a portára érkezett, Jenő átadása másodrangú kérdéssé lett. Mikó azzal volt megbizva, hogy a szultán engedelmét, katonai s pénzbeli segitségét kérje Bethlen hadi vállalatára. Mikó épen egy hónapig volt a portán. Halasztó választ kapott. A nagyvezér Deák Mehemet temesvári pasát bizta meg Bethlen kérelmének elintézésével. A pasa megbizása, a saját szavai szerint, igy hangzott: „én elmegyek tömösvári tisztembe, és ott valahol szemben lévén az erdélyi fejedelemmel, minden dolognak jól végére menjek, egyetértsek az erdélyi fejedelemmel, és meg Jenő miatt is az megkötött frigynek felbontása iránt semmiképpen okot ne adjunk; mindenben onnét kell okot várni hogy adjanak – ha miben módunk vagyon – az erdélyi fejedelemmel, el se mulassuk, ne is hirtelenkedjünk.” A Mikótól kért ötvenezer aranyra nézve is az volt a válasz, hogy „ezt Mehmet basa az fejére vötte, hogy ha kivántatik, hogy meg kell lenni az pénznek,” . . . megküldik.

Bethlen ugyan nem találkozott Mehemet pasával, de Mikó jelentéséből azt a reményt meritette, hogy a porta az események kedvező fordulatával mind tevékenyebben fogja támogatni.13

A fejedelem ekkor általában nagy reményekkel volt eltelve. A Prágából visszaérkezett Markó vajda nagyon jó hireket hozott. Bethlen nem igen bánta, hogy nem sikerült Markónak az oláh vagy moldvai vajdaságot megszereznie. Igy is kitünő szolgálatokat tett neki az ügyes vajda a portán. 1619 márcziusban Markó megunta a konstantinápolyi tartózkodást s Erdélybe szökött. Bethlen 1619 nyarán Prágába küldötte, mivel a csehek júliusig már két levelet irtak Erdélybe „28 pecsét alatt”, melyekben igen kivánván Bethlennek „velek való conjunctióját, szép dolgokkal igérték, offerálták magokat.” Markó július 29-én indulva ki Prágából, augusztus 14-én Bethlenhez érkezett a cseh igazgatók üzenetét hozva. A csehek megigérték, hogy Bethlen hire nélkül semmit sem tesznek s reményt adtak neki a cseh koronára.14

Hasonlókép biztatták a fejedelmet a magyar rendek. Bethlen élénk figyelemmel kisérte az 1619-iki országgyülés tárgyalásait. Ezekből vette észre, hogy Magyarország érett a forradalomra. Az ifjú Rákóczy György biztatásai is megerősitették e hitében. Rákóczy magával ragadott más főurakat is, különösen Széchy Györgyöt s Thurzó Imrét. Zmeskal Jeromos, a kit a kamara az adóhátralékok dolgában erősen zaklatott, izgatott az országban s Bethlennel tudatta a főurak s vármegyék izeneteit. A kálvinista prédikátorok szenvedélyes szónoklatai háborut hirdettek s különösen Alvinczi Péternek, a nagy befolyásu kassai prédikátornak felszólitása élénk hatással volt Bethlen elhatározásaira.


Gróf Thurzó Imre aláirása 1621 szeptember 30-ikán anyjához irt utolsó levelében.
Olvasása: Groff Thurzó Imre mp. A levél eredetije az árvai uradalmí levéltárban.

E körülményeket s izeneteket Markó vajda és Mikó Ferencz jelentéseivel együtt már számba vette Bethlen, midőn közvetlenül kiindulása előtt ezeket irta Rákóczy Györgynek: „Meggyőzött sokképen nemzetemhez való igaz affectusom, az nagy istennek igaz tiszteletéhez való nagy érzelmem és magamban elvégeztem, hogy az isten tisztessége mellett nemzetünknek szabadságáért kitámadjak.”15

Isten tisztessége s a nemzet szabadsága, ezek voltak a felkelés jelszavai. Nem sokkal Bethlen elindulása után egy röpirat jelent meg, mely bőven kifejtette, hogy minő sérelmeket szenvedett a nemzet egyház és politikai szabadságaiban. Az Alvinczinek tulajdonitott Querela Hungariae a csehek Apologiájának példájára bizonyitani akarta a fegyveres támadás jogosságát Ferdinánd kormánya ellen.

Foglalkoznunk kell e röpirat eszméivel, mert bármit gondoljunk róluk, nem szabad elfelejtenünk, hogy azoknak ereje és hatása nélkül a személyes okok nem lettek volna elégségesek a makacs küzdelem meginditására s folytatására. A Querela alapgondolata az, hogy II. Mátyás egész uralkodása alatt s Ferdinánd kormányzásának kezdetén a bécsi béke megsemmisitésére törtek. A bizonyitás szenvedélyesen vádaskodó s igazságtalanul gyanúsitó, de mégis tényeken alapul. Nem volt-e elégséges csak emliteni is Forgách és Homonnay támadását Erdély ellen? S Homonnay országbiróvá lett, Dóczy András pedig kassai generálissá, Esterházy Miklós, Lónyai András az udvar kegyeiben részesültek. Huszt, Kővár és Ecsed árulói jutalmakat kaptak. Igaza volt a Querelának abban, hogy Mátyás nem tisztelte a nádor s a magyar tanács törvényes hatáskörét. De nem a legszerencsésebb példát választotta, midőn az 1615-iki bécsi békével bizonyitja a vádat. Azt akarja mondani, hogy Thurzó távolléte volt az oka a hatvan falu átengedésének, s hogy az udvar jutalmul adta a magyar falukat azokért a szabadságokért, melyeket a béke a katholikus vallásnak biztositott a török birodalomban. Ily formában a vád nem volt alapos. Pázmány jól jegyzi meg czáfolatában, hogy a falvak átengedéseért Thurzó nádort s azokat a biztosokat illeti a felelősség, a kik nem vették észre a török hamisitást a zsitvatoroki béke példányaiban. Különben nem is áll, hogy a bécsi béke egyszerüen átengedte a magyar falukat, noha Khlesl és társai ebben a tekintetben is jobban védelmezhették volna a keresztény érdekeket, ha figyelmüket nem foglalja el az a pont, melyet az udvar a béke nagy vivmányának tekintett. A palánkok elrontását értjük, vagyis azt a nagy államcsinyt, melyet Khlesl először is a hajdúvárosok s általában az összes magyar hadi erő ellen tervezett.


A „Querela Hungariae” czimlapja.
A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának eredeti példányáról.

E ponthoz érve, a Querela szerzőjének ékesszólása erősebb és méltóságosabb, mint más helyeken. A tiszántuli hajdúkat – úgymond – Rudolf császár és a szultán közös megegyezéssel telepitették le. A hajdúk puszta területeket szállottak meg, szorgalmukkal a farkasok és medvék tanyáját jól megművelt s bőven termő vidékké alakitották át. Isten segitségével szépen gyarapodtak s ha a haza védelme kivánja, jól gyakorlott s számos sereget küldenek a csatatérre. Minden józan eszü embernek óhajtania kell boldogulásukat. Annál is inkább, mert vad szokásaikból kivetkőztek és sokkal emberségesebbek, mint az ország belsejének lakói. Vendégszeretők, törvénytisztelők s békés életüek. És e békében s háboruban egyaránt hasznos polgárokat a kormány ki akarta irtani.

A Querela vádjaiból is látszik, hogy minő mély elkeseredést okozott Khlesl czéltalan ravaszkodása. Pázmány czáfoló iratának egyszerü tagadása keveset nyomott, már csak azért is, mert mindenki tudta, hogy Molard Lajos Konstantinápolyban még most is a Khlesl nyomait tapossa.

Nem ily szerencsés a Querela az 1618-iki országgyülés ellen szórt vádjában. Pázmány sikerrel védelmezte Ferdinánd választásának törvényességét. De ellenfelét e kérdésben az a körülmény támogatta, hogy a kormány megkisérlette 1618-ban a királyválasztás szabadságának eltörlését.

A röpirat vádjai a vallásszabadság tárgyában viszhangot keltettek a protestánsok körében. Hiában jegyzi meg Pázmány, hogy a katholikusok nem a támadó, hanem csak a védő helyzetében vannak ellenfeleikkel szemben. Semmi sem ingathatta meg a protestánsoknak azt a meggyőződését, hogy a hivatalok betöltésének, a templomok elfoglalásának, a protestáns lelkészek jövedelmének s a jezsuiták birtokszerző jogának kérdéseiben a bécsi béke meg van sértve.

Refrainszerű ismétléssel fordúl elő a Querelában az a vád, hogy minden bajnak a papság az oka. Bármily erőszakos itt a röpirat okoskodása, ki tagadhatta, hogy Khlesl bukása óta az esztergomi érseknek volt a legnagyobb befolyása a magyar ügyek vezetésére?

Igaza volt Pázmánynak abban, hogy a röpiratban felsorolt vádak legnagyobb részeért nem Ferdinándot illette a felelősség. De vajjon rendszerváltoztatásnak volt-e jele az 1619-iki országgyűlés? És vajjon ok nélkül féltek-e a protestánsok Ferdinándtól?16

Midőn Pázmány a Querela Hungariae szerzőjének válaszolt, már javában folyt a küzdelem a csatatereken. Bethlen Debreczen felé tartott, midőn megtudta, hogy Rákóczy György elfoglalta Kassát. Ez volt egyelőre a hadi czél, a fölkelés sikere a város gyors elfoglalásán fordult meg. „Ne lenne ott akadályunk, mivel az felföld az egy városra néz teljességgel,” írja Bethlen Széchynek Kassára czélozva.17 A fejedelemé volt az irányadó gondolat, de a végrehajtás Rákóczy Györgyre volt bizva. Rákóczy ép oly titokban készülődött, mint Bethlen. Augusztus vége felé alkudozott a hajdúkkal. „Sokat fáradoza, vigyáza és nyargala” köztük. Más hadat is fogadott; „de Patakon nem mennek bé, hanem hagyott helyben vagynak titkon”.18

E készülődésről Dóczy, a ki hajdan Szatmárból annyi kósza hirt tudott közölni az udvarral, csak nagyon későn értesült. Eléggé meg volt lepve, midőn Rákóczy György szeptember 3-án Kassa előtt termett. A főkapitány ellenállásra gondolt, de kevés volt a katonája. Szeretett volna a polgárokra támaszkodni, de azoknak protestáns többsége a gazdag és nyakas Reiner Menyhért példáját követve, cserben hagyta a főkapitányt és némi alkudozás után szeptember 5-én megnyitotta a város kapuját Rákóczy Györgynek. A gyűlölt főkapitány most ellenségei kezében volt. Rákóczy Patakra szállittatta, honnan Bethlen parancsából Fogarasba került. Itt raboskodott atisztességes állapottal, noha vas volt lábain.” Néhány hónap mulva a halál kiszabaditotta börtönéből.19

Bethlen szeptember 17-én kelt át a Tiszán és Kassa felé sietett. Az ország keleti részének várai meghódoltak a fejedelemnek, kivéve Munkácsot, az Esterházy várát, melynek kapitánya, Farnosi János, csak a szent korona birtokosának akart engedelmeskedni.20

Más csalódás is érte Bethlent könnyű diadalútjában. Kiindulása előtt számba vette, hogy Ferdinánd császárrá választása nem bizonyos és hogy egy párt a cseh koronát neki igérte. De az augusztus 28-ki frankfurti szavazás és Frigyesnek, a pfalzi választónak cseh királylyá választása augusztus 26-án meghiusították reményeit. Választása szóba került ugyan Prágában, de egy szavazatot sem kapott. E hirek kellemetlenül hatottak rá, nem is tagadta, hogy „búsul rajtoka, hanem rögtön kijózanult az álmokból s a tényekkel számolva tovább haladt útján.21

Először is azt akarta, hogy a rendek beleegyezése törvényesitse hóditásait. Felső-Magyarország követeinek 1619 szeptember 21-iki kassai gyűlése kijelentette, hogy nyomorult és keserves állapotunkban . . . nagy bizalommal folyamodtunk a felséged kegyelmes patrociniumjához és hivtuk s kivántuk ilyen ügyünkben segitségünkre jönni, nem különben mint Jephtát régentén.” A gyűlés Bethlent „egyenlő szivből és szabad akaratból” az ország „fejévé, előttejárójává és főgondviselőjévé” választotta, végzéseit Bethlen mint Magyarország és Erdély fejedelme erősitette meg. Különös hatást tehettek a katholikusokra a végzések bevezetésének következő sorai: „Nem azért (hivtuk a fejedelmet), hogy vagy a római, vagy más religiókat persequáljuk.” Pedig a fölkelés azon kezdődött, hogy Fáy Péter szeptember elsején fölverte Jászón „az egri káptalanban levő papokat és minden jószágokban, a mit kaphatának, zsákmánt vetének.” Majtényi László püspök ötszáz forintnyi váltság lefizetésével szabadult meg a hajdúk kezéből, Nyári István Leleszt verte fel.

A szepesi káptalan is úgy járt, mint az egri. De még komolyabb dolog történt Kassán. Rákóczy hajdúinak valamelyik kapitánya szeptember 6-án éjjel kegyetlenül felkonczolta Pongrácz István, a sziléziai Grodeczi Menyhért jezsuitákat s Kőrösi Márk, esztergomi kanonokot. A városi tanácsnak nem volt része a vérengzésben. Fölteszszük, hogy Rákóczy nem éreztette haragját féktelen katonáival, de nem bizonyos, hogy a hajdúk az ő parancsából gyilkoltak.22

Bethlen még nem volt Kassán, midőn Széchy György és Rhédey Ferencz körülbelül nyolczezernyi haddal a nyugati határ felé siettek a várak elfoglalására. Kevés vérontás és emberhalál nélkül hóditottak. A fizetetlen őrségek örültek az ellenségnek. Morgenthaler Fülöp, a gyarmati kapitány nem akart meghódolni, de katonái kiszolgáltatták az erdélyi csapatoknak. „Az ujvári vitézlő rend négy főlegény követek által bizonyossá tették” Széchyt, hogy bátran jöhet a vár alá. Elfogták Koháry Pétert, az udvarhoz hű kapitányt s átadták Bethlen vezérének a várral együtt. Fülek és Léva már előbb meghódoltak. Szeptember 20-án Széchy a bányavárosokat „az ország hűségére kötelezte”. Érsekujvár elfoglalása után hadának egy része a Csallóközre indult, „valami német gyalogra”, kik egy révet őriztek a Duna partján.23


Kassai bástyamaradványok.
Rajzolta Cserna Károly.

Bethlen hadi csele tehát tökéletesen sikerült. A meglepett udvar csak az utolsó perczben készülődött. Forgách ép Kassa elfoglalása napján hirdette ki a közfelkelést, Érsekujvárt választva gyülekező helyül. De a megyékre nagyobb hatással volt Bethlen szeptember 12-iki debreczeni körlevele, s még inkább hatott reájuk a fejedelem gyorsasága és növekedő ereje.24

Bethlen nem sokáig időzött Kassán. Szeptember végén már Poprádon volt, innen Liptómegyén át Nagy-Szombatnak tartott. Útjának czélja Pozsony volt. Az ország fővárosának elfoglalásával támadásának sikerét akarta biztositani. Azért vonult a Kárpátok mentében, hogy hódolatra kényszerítse az északi vármegyéket is és hogy közeledjék Morvaország határához, mert az ottani hadi események változásai szerint akarta igazitani útját.25

Bethlen támadása döntő hatással volt a cseh háborúra. Buquoy Prága felé nyomult s úgy látszott, mintha a pfalzi választó nem érhetné el uj királyságának fővárosát. Ekkor érkezett Buquoy táborába Bethlen támadásának hire. Dampierre nyolczezer emberrel Morvaországban harczolt a fölkelőkkel. Buquoy attól tartott, hogy a morvákkal egyesült magyarok megverhetnék Dampierret. Bécset is féltette. Szeptember 19-én tehát elhagyta mirowitzi táborát és Ausztria felé vonult, keresve az egyesülést Dampierre hadával.26

Dampierre szándékai nyugtalanitották Bethlent. Hozzá érkezett hirek azt rebesgették, hogy Dampierre nem akar kimozdulni Morvaországból, honnan a határszéli vármegyéken „kapdoshatna.” Október harmadikán Liptó-Szent-Miklóson már arra gondolt a fejedelem, hogy egész erejével Dampierre ellen kell fordulnia, mert nem akarta, hogy Pozsonynak tartva, háta mögött érezze a császári hadak zaklatását. De mivel a morvaországi hirek nem voltak alaposak, Bethlen folytatta útját s október 9-én Nagy-Szombat elé érve, másnap Rhédey Ferenczet tizezer válogatott lovassal küldötte szövetségesei segítségére.27

Most nyitva állt az út Pozsonyig. Bethlen jól ismerte a pozsonyi állapotokat. A protestáns polgárság biztos hírekkel látta el. Mint az egykorú katholikus vers irja a pozsonyiakról:

Mint hamis tanácsok, tanácsot tartátok,
Éjjel Bethlehemhez Kampert bocsátátok,
Hogy nagy hamarsággal jűne, azt írátok.

Lipót főherczeg, Ferdinánd helyettese, Bécsből három ágyút és már Magyarországban szolgált ezerkétszáz főnyi csapatot küldött Pozsony városának, várának s az ott őrzött koronának védelmére. A bécsi segítség október 13-án este érkezett Pozsonyba. Bethlen nem akarta bevárni, hogy az ellenség kipihenje és elsánczolja magát. Gyalog és lovas hajdúi a hűvös és sötét éjszakán megtámadták a nyugvó katonákat és sokat megöltek közülök. Tieffenbach Rudolf jelentése szerint csapatának egyharmada elveszett. Ő maga Bruck felé menekült, három ágyúját a Dunába sülyesztette, hogy ne jussanak az ellenség kezébe.28


A jezsuiták menekülése Bethlen hadai elől.
A „Relatio nuperi itineris proscriptorum Jesuitarum ex Regnis Bohemiae et Hungariae” (Prága, 1619.) czimü munkában megjelent metszet után. A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának példányából.

Oktober 14-én Pozsony városa meghódolt Bethlennek, aki most Forgách Pétertől, a székelyek kapitányától a nádorhoz üzenetet küldött, hogy csatlakozzék hozzá. A nádor Lipót főherczeg tudtával már előbb is alkudozott Bethlennel. Remélte, hogy feltartóztatja Bethlent az alkudozással s időt enged az udvarnak az ellenállásra. De átpártolásának útját sem akarta elvágni. A koronaőrökkel egyetértve nem bocsátotta be a várba Tieffenbach német katonáit. Legjobban szerette volna, ha „tiszte szerint békességet szerezhetne az nemes országnak.” E reményben meghajolt a győző előtt s a Bethlennel kötött egyezség értelmében október 20-án országgyűlést hirdetett Pozsonyba november 11-ére. Ezután Bethlen felszólitotta Révay Péter és Pálffy István koronaőröket, hogy csatlakozzanak hozzá es az országhoz. De a koronaőrök esküjökre hivatkoztak és csak annyit igértek meg, hogy híven eljárva tisztükben a következő országgyűlésig a koronát el nem távolítják.29 „Eddig még csak elkezdettük a hadat az ellenséggel” – irja Bethlen e napokban Rákóczynak – „ide elé vagyon az dereka.”

Október 12-ike körül érkezett Rhédey lovassága a morva felkelők neumühli táborába. Rhédey kijelentette, hogy Bethlen utasitása szerint alárendeli magát Thurn parancsainak. Rhédey lovassága sokat ártott Dampierrenek. A császári tábor magyar katonái az ellenséghez szökdöstek; Dampierre kémszemlére kiküldött három század lovasságát Rhédey csapatai lekaszabolták. Dampierre nem mert ellenállni Thurn és Rhédey egyesült seregeinek, október 20-án már elhagyta Morvaországot s nemsokára Buquoyval együtt Mistelbachon át Bécs felé vonult vissza. Október 23-án a Hohenlohetől vezetett cseh felkelők egyesültek Thurnnal s másnap a két ellenséges tábor Ulrichskirchennél szemben állott egymással.30


Dampierre tábornok.
Kilian egykoru metszete után.
Felirata: HENRICVS DVVAL COMES DE DAMPIER HVNGARIAE ET BOHEMIAE REGIS CAMERARIVS NE CNON CONSILIARIVS BELLICVS ET SVPREMVS IN MORAVIA BELLIPRAEFECTVS.
Bubics Zsigmond püspök gyűjteményének példányáról.

A császáriak száma vagy hatezerrel kevesebb volt, mint ellenfeleiké. Buquoy nem mert támadni, védelmezte magát s azon volt, hogy biztosítsa az átkelést a Duna jobb partjára. Bécstől egy mértföldnyire a hosszú híd előtt kezdődött a harcz, mely három napig tartott. A szövetségesek az átkelés védelmére fölhányt sánczot vívták, azzal a szándékkal, hogy Buquoyt elvágják a hidtól. A szándék nem sikerült, de az átkelés mégis nagy áldozattal járt. Bethlen csak október 26-án, a „bécsi hidak előtt” való harcz harmadik napján jelent meg szövetségesei táborában. Azt hitte, hogy még jókor érkezik a „derekas” viadalra, de miután Buquoy már a jobb parton volt s leromboltatta a híd balparti részét, a szövetségesek nem követhették, hanem a további teendőkről gondolkoztak.31

Thurn, Hohenlohe s Bethlen Pozsonyban tanácskoztak a hadi tervről. A szövetségesek vezérei a cseh hadsereget a balparton akarták marasztani Buquoy visszatérésének megakadályozására. De Bethlen azt akarta, hogy az egész hadsereg keljen át a Dunán s egyesült erővel támadja meg Buquoyt. Ez a terv győzött. Nemsokára megkezdődött az átkelés Pozsonynál, de „nem lévén hidunk, igen késedelmes a hajókon való költözés,” mint Bethlen irja. Először Rhédey lovasai keltek át s az útjokat álló hainburgi várkapitány kis csapatát szétverték. Midőn Buquoy és Dampierre meghallották a történteket, néhány ezer gyaloggal és vagy hatszáz lovassal elindultak, hogy fölverjék a magyar tábort. A vitéz Török István hadát visszaszoritották Köpcsényig, de a falvakban elszállásolt csapatok makacs, kilencz óráig tartó küzdelemben ellenkeztek a császáriakkal. Buquoy és Dampierre kénytelenek voltak „igen nagy kárvallással visszavonulni”. Magyar részről is elveszett vagy ötszáz ember; Bethlen nagyon meg volt elégedve kopjás lovassága vitézségével.32

A harczmezőről a tanácsteremre fordúlt figyelme. Népesnek s tekintélyesnek óhajtotta a pozsonyi országgyűlést, egyenlő rangúnak a királyoktól hirdetett országgyűlésekkel. Még messzebb terjedtek vágyai. Nem két megyei követet akart választatni, „hanem ha lehet tizet-tizet”, mert a Mohács előtti gyűlések emlékét szerette volna megujitani. Bethlen a nádor meghivójának a maga nevében irt felszólitásokkal nagyobb súlyt adott. A vármegyék és főurak nagy része rögtön engedelmeskedett az intésnek. A többség készséggel engedett, mások a hatalomhoz simultak. Legtovább késtek a dunántúliak, akik inkább féltek az ellenség erejétől, mint Bethlen fegyvereitől. Végre ők is megjelentek; az összes magyar vármegyék közül csak Győr, Mosony és Veszprém nem küldöttek követeket. A főurak közül kevesen maradtak el. De a főpapok hiányoztak, közülök csak a csanádi püspök és két kanonok jelent meg.33

A távolmaradók érzelmeit Pázmány fejezte ki a nádorhoz intézett levelében. Tagadta, hogy a nádornak joga volna országgyűlés hirdetésére.

Forgách meghivójában az 1618: 56. törvényczikkre hivatkozott. Pázmány azt állitja, hogy e czikk csak tanácskozó, de nem törvényhozó gyűlés hirdetésére hatalmazza fel a nádort.

Hivatkozik arra, hogy a legutolsó országgyűlést a nádor csak a távollevő király megbizó levele alapján nyithatta meg. Törvénytelen a gyűlés – mondja továbbá Pázmány – mert a király eltiltotta. Már pedig Ferdinánd törvényesen választott királya az országnak. „Magam felől” – igy kiált fel az érsek – „resolute irom kegyelmednek, hogy valamig Ferdinánd király él, soha mást nem uralok.”34

Nem igy gondolkozott a pozsonyi országgyűlés többsége. November 18-án nyitotta meg a nádor a tanácskozásokat és a rendek rögtön azon voltak, hogy megszerezzék a pozsonyi várat és a koronát. Révay és Pálffy nem akarták a várba bocsátani az „ország” őrségét. Esküjökre hivatkoztak; a rendek azt felelték, hogy a koronaőrök Mátyásnak esküdtek hűséget s különben is szolgái az országnak, mely tetszése szerint parancsolhat nekik. Révay és Pálffy nem akartak daczolni Bethlen seregeivel, csak bizonyságlevelet kértek a rendektől arról, hogy híven jártak el tisztükben. November 22-én az ország biztosai Monaki Miklóst és Mérey Gáspárt 200 gyalog élén a várba kisérték a szent korona őrizetére.35

S igy a korona Bethlen katonáinak hatalmában volt. E kezdet jellemzi az országgyűlés hangulatát. Bethlen most azon volt, hogy a korona megszerzését döntő hadi tényekkel ünnepelje. „Ha Isten adja, Bécs is rövid nap az én kezemben lészen”, – irja Bethlen november elején Szkendernek.36 November 21-ikén kezdődött a cseh hadak átkelése a jobb partra. Három nap mulva Bethlen is követte szövetségeseit; Buquoy Bécsbe zárkozott a több mint harminczezer főnyi ellenség elől. Bethlen nemsokára elfoglalta Ebersdorfot, „ki szép erős vár és császári mulatóhely”. A felső- és alsó-ausztriai protestánsok is támogatták Bethlen hadimozdulatait, és azon voltak, hogy elzárják a vízi utat Bajorország felől. Bethlen hadai Bécs-Ujhelyig dúlták és égették a vidéket.

„Bécs alatt három nap és éjtszakán minden nap az hóstátokban (külváros) harczoltanak a magyar vitézek.” Nagy volt a zavar a mindenfelől körülzárt Bécsben. Hiányzott az élelem és segitségre alig volt remény. A fővárost, a hová Ferdinand hosszas távolléte után csak az imént tért vissza, a kiéheztetés veszélye fenyegette. Ekkor váratlan fordulat állott be. November 27-ikén ijesztő hireket kapott Bethlen Homonnay betöréséről.37

Bethlen régi ellensége nem nyugodott. Midőn a fejedelem kiindult Erdélyből, szivére kötötte Rákóczynak, hogy mindenekelőtt Homonnayt „látogassa meg. Bizony tiszta szivből kévánnám, ha az Úristen kegyelmed kezében ejtené, fizetne meg sok hamis cselekedetiről” – irta akkor Rákóczynak.38

Ez a kivánság nem teljesült. Rákóczy szeptember 1-én meg akarta lepni Homonnayt Terebes táján, de a gyanakodó főúr már régóta vigyázott a „naponként áradó praktikákra” és még ideje korán Lengyelországba szökött.39 Jó helyre fordult. Igaz, hogy prédára hagyta magyarországi jószágait s csak kővárait őrizte számára fizetett népe, de ekkortájt perrel várat szerzett Lengyelországban, melyet száznyolczvanezer forintnál többre becsült.40

De nem csupán a maga erejében bizott. Jól tudta, hogy III. Zsigmond lengyel király támogatására is számithat. A király sógora volt Ferdinándnak, továbbá politikai szempontból veszedelmesnek tartotta Bethlen hatalmának növekedését, mert attól tartott, hogy Bethlen segitségével a török a magyar határ felől is országába férhet. A lengyel főurak nem óhajtották a köztársaság fegyveres beavatkozását oly uralkodó javára, aki ellen alattvalói a rendi kiváltságok nevében küzdöttek.41 Zsigmond nem akart ellenkezni az ország nagyjaival. De a midőn Althan Adolf gróf Ferdinánd nevében engedelmet kért a királytól, hogy önkénteseket fogadhasson országában, Zsigmond megengedte a toborzást. Úgy gondolta, hogy az ily toborzás nem ellenkezik a köztársaság régi szokásaival, s örült, hogy ily módon minden költség nélkül használhat a császár, a lengyel politika és a katholikus vallás érdekeinek. Tovább is ment. Fontolóra vette, vajjon nem volna-e tanácsos, Bethlent egy Erdély ellen intézett támadással visszatérésre kényszeriteni? E czélból Homonnay úgy látszik, Koniecpolsky Szaniszló lengyel generális közvetitésével érintkezett Gratiani Gáspárral, a bécsi udvar e bizalmas emberével, aki 1619-ben moldvai vajdává lett.42 Althan és Homonnay tagjai voltak annak a „Christiana Militia” nevű lovagrendnek, mely 1619. márcziusában alakult meg Bécsben. A lovagrend eredetét Gonzaga Károly herczeg törekvéseiben kell keresnünk. A herczeg nemzetközi hadsereget akart gyüjteni a kereszténység védelmére a török terjedő hatalma ellen. Ez a védelem volt a Bécsben alapitott rend egyik czélja. A keresztes hadjáratoknak az ellenreformáczió hatása alatt megújult szellemét akarta terjeszteni a „Militia Christiana”. E szellemnek tehát része volt a lengyel földről Bethlen ellen megindított mozgalomban. Annál is inkább, mert Serbán Radul, a ki Gratianival együtt szőtte a cseleket Erdélynek Bethlen távollétében való elfoglalása végett, szintén tagja volt az említett lovagrendnek.43


Rákóczy György aláirása 1617. április 5-ikén kelt levelén.
Olvasása: Rákóczy Georgy mp.
Az irat eredetije az országos levéltárban.

A vajdák nem értek czélt, de Althan III. Zsigmond felhatalmazása alapján Ferdinánd zsoldjába fogadta a kozákokból és lengyelekből álló Liszowszki-sereget, a nemzetek e söpredékét, mint Lubomirszki főkapitány mondotta, mely a moszkvai háborúban megszokta a gyilkolást s rablást s most a béke után tél idején ostora lett volna a lengyel szegénységnek.44

Bethlenre annak idején kellemetlenül hatott a hír, hogy Homonnay elmenekült Lengyelországba. De nem hitte, hogy ebből komoly veszély származnék. Nem igen zavarta útjában a lengyel király békére intő levele s midőn a kassai gyűlésből Vinnai Kristófot Zsigmond udvarába küldötte azzal a kéréssel, hogy ne segitsen Homonnaynak, nem szép szavainak erejében bizott, hanem a lengyel viszonyok ismeretéből meritette azt a reményt, hogy az 1619. évben a köztársaság derekas hadi vállalatot nem indit ellene. A Homonnaytól fogadott hadaktól pedig nem félt. „Ha szintén valami hadat fogadhat is, de azzal országot nem vehet” – irja Rákóczynak, a ki, mint a kassai gyülésen választott felsőmagyarországi kapitány, figyelemmel tartozott kísérni a kibujdosott főúr készülődéseit. Bethlen remélte, hogy Rákóczy a legnagyobb éberséggel fogja teljesiteni e kötelességét s ha idején értesül Homonnay közeledtéről, „valami szoros helyen” feltartóztatja hadát. De csalódott.

Homonnay a saját állitása szerint nagyobb sereget is fogadott volna, ha Althan a reá bizott harminczezer tallért el nem pazarolja. De igy is majdnem nyolczezer főnyi csapattal jelent meg november 21-én Zemplén-megyében, meglepve Rákóczyt. A fiatal generális vagy háromezer emberrel indúlt Homonnay ellen s megütközött vele Homonna körül. A magyar csapat nagy önbizalommal fogadta el a harczot, de szemben állva a számosabb ellenséggel: „szivök és bátorságok mindjárást meglankada”. Csak az előljáró hajdúk harczoltak vitézül, de a sereg dereka cserbe hagyta az előljárókat. Vagy hatszáz magyar maradt a csatatéren. Homonnay diadalmas kozákjai Abaújba törtek és pusztítva, rabolva benyargalták a vármegyét.


Homonnay György pecsétje.
Pólyával vágott pajzsban hét seregély, a pólyában csatszerü diszítés, a pajzsot sisak fedi oromdiszében hét kiterjesztett sasszárnynyal.
Körirata: GEORGIVS DRVGET DE HOMONNA COMES COMITATVS VNG.
A bécsi állami levéltár eredeti példányáról.

Homonnay november 30-án széplaki táborából feladásra szólította Kassa városát, de midőn nem boldogúlt, Eperjes felé indult. Az eperjesi polgárok sem hallgattak szavára. Általában igen kevesen csatlakoztak Homonnayhoz; a ruthén jobbágyokban, a kik katonáival egyesülve, bosszút akartak állani a magyar urakon, nem nagy támaszát lelte hatalmának. Mindenfelől gyülekeztek a hadak Ferdinánd hive ellen. Midőn Homonnay Szebent meg akarta lepni, Abaffy Miklós, a tokaji kapitány a sárosmegyei hadakkal, az eperjesi és szebeni polgárok segítségével hat óráig tartó ütközetben visszaverte a lengyel-kozák támadókat. A vereség kedvét szegte a rabló csapatnak, s midőn Homonnay a zsoldot sem birta fizetni, serege lassanként haza rándúlt.45

Bethlen a homonnai vereség hirére elhatározta, hogy ott hagyja Bécset. Szertelenül nagyította a hir Homonnay seregének számát. A szövetséges hadsereg nem volt ellátva az ostromhoz szükséges ágyúkkal, már pedig a hosszú ideig tartó körülzárás erősen megviselte volna a mostoha időjárástól úgy is elcsigázott csapatokat. S ki tudja, hogy mi történik ezalatt a keleten? Bethlen eddig nagy optimismussal fogadta a Homonnayról szóló híreket, most meg a nagyító hírek hatása alatt sötétnek látta a helyzetet. Attól félt, hogy a lengyel csapatok elvágják útját Erdély felé, s ha Gratiani cselszövényére gondolt, még ennél is rosszabbtól tartott.46

Visszafordúlt tehát Sopron felé. A soproni polgárok november 30-án meghódoltak a fejedelemnek. Bethlen deczember 2-án érkezett Pozsonyba, de Sopron külvárosába elszállásoltatta Bucsi Benedeket tizenkétszáz emberrel. Ez őrségnek fele Bográdi János vezérlete alatt deczember közepén elfoglalta Kőszeget. A dunántúli részek a Muráig nem birtak jelentékeny ellenállást kifejteni, a mi könnyen érthető, ha tekintetbe vesszük, hogy a Kanizsa elleni véghadak 1616 óta „zsoldúl egy kispénzt sem kaptak”. Esterházy Miklós volt e környéken az ellenállás lelke. Lánzséri várába zárkózva tiltakozott Bethlen uralkodói tényei ellen, az országot és az udvart a fegyveres védelemre izgatva. Bethlen pártja nem ok nélkül gyűlölte az eszes, erélyes és gyorsan emelkedő főurat. A pozsonyi alispán fia, ki mint fiatal ember, a hatalmas Mágócsi Ferencz zászlaja alatt szolgált, előljárójának özvegyét vette nőűl. Azért nevezte őt Thurzó Imre „tegnap gyúrt úrnak, mert először is asszonyának, kit szolgált, kegyelméből a nagyságos czimet nyerte”. S azután mennyire kitűntette az udvar. Királyi tanácsossá lett, majd királyi udvarmesterré, két megye főispánjává nevezték ki, végre bányavidéki főkapitánynyá. Mind ezt fecsegő nyelvének s a római katholikus ügy iránt mutatott buzgalmának köszönheti, irja Thurzó. Esterházy nyelve ugyanis érzékenyen sértette Thurzót. Levelében, melyet november 22-én olvastak fel az országgyűlésen, Thurzó, Rákóczy és Nádasdy Pál ifjúságára czélozva azt mondotta, hogy három gyermek igazgatja Bethlen alatt az országot.

Körülbelűl azt mondotta Esterházy e levélben, a mit a környezetében keletkezett egykorú vers igy fejezett ki:

Az egy préda lén csak támadások oka,
Gyermekekre szálla országunknak gondja,
Kiknek teli kupa, erős bor tanácsa,
Majd fejeken telik nyomorúltak átka.

De Esterházy nem csupán szidalmakkal illette ellenfeleit. A magyar nemzethez intézett kiáltványában s Thurzóhoz irt levelében politikáját fejtegeti. Figyelmezteti a nemzetet a támadás törvénytelenségére; Bethlentől félti a nemesi szabadságot s attól tart, hogy az országot a bukás örvényébe sodorják azok, a kik el akarnak szakadni Ferdinándtól. „Vagy bennhagyja az török az erdéli fejedelemségben” – irja Thurzónak – „az kit választandó kegyelmetek, avagy nem; ha benne hagyja, rabjai leszünk és csak addig maradunk benne, még ő akarja; ha nem, koronástól és országostól az némettől subjugáltatunk megoszolva . . . Két tar között az hajasnak utolsó vége leszen.”


Sopron XVII. századi képe.
Kreckwitz György „Totius Regni Hungariae superioris et inferioris accurata descriptio” (Nürnberg, 1685) cz. munkája metszete után.

Esterházy intései s aggodalmai nem törhették meg Bethlen hatalmát. Deczember második felében hiában próbálta a Ferdinándtól küldött Dampierre Sopront visszahóditani. Az év vége fele nevezte ki Bethlen Sennyey Gáspárt a dunántúli részek kapitányává. Hatalma itt meg volt alapitva, valamint Felső-Magyarországban is, mert midőn a Homonnay elüzésére küldött Széchy György deczember 20-án Abaújba érkezett, már nem volt előtte ellenség.47

Bethlen tehát megelégedéssel tekinthetett vissza 1619-iki hadjáratának eredményeire, de a siker állandósitása a rendek hangulatától s a külügyi helyzettől függött. „E mulandó és pillanatnyi élet összes javai közt semmi sem lehet nagyobb és becsesebb, mint az isten iránt való kegyességből származó érzés, melyet a keresztények vallásnak neveznek” – e szavakat irta a protestáns többség az országgyűlés törvénykönyvébe. De nevezetes az, hogy a többség a dicsőitett érzést nem oly felekezeti egyoldalusággal értelmezte, mint a minő várható volt a fölkelés kezdetén történt események után. Akkor a krónikás szavai szerint „a püspökök, papok és egyéb szerzetesek ki Bécsbe, ki Győrré, és ahol ki bátorságosb helt találhat vala magának, oda szaladozának.” Bethlen nem szivesen látta a papság távol maradását; bizonyos határig óhajtotta a vallásos ellentétek kiegyenlitését. Mérsékelt szellemének befolyását észrevehetjük az országgyűlés vallásügyi czikkein.

Alvinczi Péter a deczember 23-iki ülésen előadta a kálvinista „eklésiák tanitóinak” kivánságait. A tizenkét pontból álló előterjesztésnek csak kisebb része ment át az országgyűlés törvénykönyvébe. A rendek bizonyára méltányolták Alvinczi kivánságait, de nem akarták a törvényhozó tisztét összetéveszteni a felekezeti előljáróéval. Az előterjesztésnek csak azt a részét vették tekintetbe, melyben általánosabb szempontból van tárgyalva a vallásszabadság ügye. Ezt a szabadságot a rendek minden kétértelmüséget kizárva biztositották az ágostai evangelikusok, a kálvinisták s a római katholikusok számára s Alvinczi inditványára „a confoederatus cseh, morvai és sziléziai uraink dicséretes példájok szerint” a törvény végrehajtására ügyelő defensorok választását határozták el. Csakhogy Alvinczi a „helvétiai confession lévő urak közül” akarta választatni a defensorokat, a rendek azonban oly testületet kivántak, melyben mind a három vallásnak szava legyen.48 A vallási türelem elvének e kijelentése ritka dolog volt akkortájt. Németországban a három felekezet jogainak egyenlőségét ekkor még sehol sem ismerték el.


Alvinczi Péter aláirása 1618. szeptember 3-ikán Thurzó Györgyhöz irt levelén.
Petr(us) P(aulus) Alvinci mp.
A levél eredetije az árvai uradalmi levéltárban.

Természetes azonban, hogy mihelyt az elvnek alkalmazására került a sor, a történeti jogaira hivatkozó s különben is hóditani vágyó felekezet jogtalanságnak érezte azt, amit a győztes ellenfél méltányosságnak hirdetett.

A templomok felosztásának izgató kérdéséről az országgyűlés azt határozta, hogy a főtemplom minden városban azé a felekezeté, melyhez a lakosság többsége tartozik. A határozat az egyenlőség józan következményének látszott, de a katholikusok még sem nyugodtak meg abban, hogy az országgyűlés nyolczvanhárom szavazattal tizenegy ellenében a protestánsoknak adta át a pozsonyi Szent Márton egyházat. Az ünnepi szertartás, melylyel deczember 7-én megnyitották a templom ajtait a protestánsok előtt s Alvinczi Péter alkalmi szónoklata aligha enyhitették a katholikusok érzelmeit. Azzal sem voltak megelégedve, hogy a szentgyörgyi és bazini templomok ujra a protestánsok kezéhez jutottak. Az országgyűlés a soproni nagy templom birtokát örökre biztositani kivánta a protestánsoknak, a szakolczai, köpcsényi s holicsi templomokat közös használatra engedte át a két felekezetnek. Nevezetes volt a Nagyszombatra vonatkozó határozat. Itt a katholikusok voltak többségben, az országgyűlés tehát a protestánsok birtokában levő főtemplomot nekik itélte s a jezsuiták templomát adta át a protestánsoknak. Ez intézkedéssel egyik fél sem volt megelégedve. Bethlen ismételt rendeletekkel hajtatta végre a nagyszombati templomosztást.49

Nem igen egyezett az egyenlőség elvével a jezsuitákról szóló czikk. „Igen szigorú és örök törvényben” hagyják meg a rendek, hogy soha jezsuita meg ne forduljon a királyságban s hozzá tartozó részeiben, senki se merje titkon vagy nyilván házába fogadni a veszedelmes szerzet tagjait. Még erősebben támadta meg az országgyűlés a katholikus vallást, midőn jóvá hagyta az egyházi jószágok jövedelmének lefoglalását a végvárak ellátására s Bethlen kormányának czéljaira. A papokat s azokat a világiakat, a kik az országot elhagyták, mindaddig száműzték a rendek, mig Bethlentől kegyelmet nem kapnak, de Pázmány, Balásfy, Homonnay és Kendi nem is remélhettek kegyelmet.50

A nádor a deczember 6-iki gyűlésen tartott beszédében felemlitette, hogy nem is tudhatjuk, ki fogja megerősiteni az országgyűlés törvényeit. De a rendek fölöslegesnek tartották a nádor aggodalmát. Nem azért szerezték meg a koronát még az országgyűlés elején, hogy visszaadják Ferdinándnak. Már Bethlen koronázásának napját is emlegették, de a fejedelem óvatosabb volt, mint hivei; számba véve körűlményeit, halasztani akarta a döntést.51

Számba vette, hogy mit várhat a cseh mozgalomtól.

Láttuk, hogy Bethlen támadása s a fölkelők táborába küldött csapatai megszabaditották Csehországot és Morvaországot a császári fegyverektől.

A fölkelők vezérei Bethlennek köszönhették, hogy 1619 végén újra megjelentek Bécs falai előtt. Igaz, hogy eredmény nélkül vonúltak el, de azért nem egyedűl Bethlen volt a felelős. Bethlen sem jutott volna Pozsonyig, ha a csehek és morvák le nem kötik Buquoy és Dampierre hadi erejét. A fejedelem nem érte be a katonai együttműködés hasznával. Midőn a cseh választás meghiusitotta reményeit a koronára, kisebb jutalmat várt a szövetségesnek adott segitségért. Szeptemberben Kassáról Prágába küldötte Markó vajdát Huszár István főlovászmesterrel. A követek jelentést tettek Bethlen reményeiről és sikereiről. Magyarország már a fejedelemé, ki nemsokára Csehországban lesz táborával és seregének egy részével fellázitja majd Stájerországot. Vegyék fel a cseh fölkelők a tartományok szövetségébe a fejedelmet és a magyar királyságot. Bethlennek sok a költsége, hadseregének zsoldjára és fölszerelésére egész vagyonát elköltötte. Illő volna, hogy tekintélyes összeggel kárpótolják költségeiért. A cseh igazgatók halasztó választ adtak; a szövetségbe lépés ugyanis sok formasággal járt s időt kivánt. A pénz pedig ritka dolog volt a cseh fővárosban.52

Midőn Bethlen Rhédeyt Morvaországba küldötte, felhasználta az alkalmat a morvaiaknak megsürgetésére, hogy küldjenek pénzt a hadak számára, „igy jobb kedvvel vihetjük és szolgáltathatjuk őket az szomszéd atyánkfiai szükségekben.” Kapott is a morvaiaktól október havában húszezer forintot.53

De ez nem volt elég. Pfalzi Frigyes koronázásának alkalmából Bethlen Erdődy Kristófot és Kassay Istvánt október 30-án Prágába küldötte. Úgy látszik, hogy ők voltak hivatva azoknak a követeléseknek átadására, melyek igen alkalmasak voltak az ünnepi hangulat elrontására. Bethlen eddigi költségei fejében százezer birodalmi tallért, a magyar végvárak fentartására pedig háromszázezer forintot követelt. Ha a Habsburgok trónja összeomlanék, Magyarországnak jusson a két Ausztria, Stájerország, Karinthia és Krajna. E kivánságok nagy megütközést keltettek Prágában. Igen erős dolgok ezek, mondogatták Frigyes tanácsosai. Igazság szerint a két Ausztria Csehországhoz tartozik. Naponként tanakodtak az alkalmas feleletről s végre abban a válaszban állapodtak meg, hogy Hohenlohe majd eligazitja a dolgot Pozsonyban.54


Frigyes cseh király.
Crispin van der Queborn egykoru metszete után, eredeti példányról.

Emlitettük, hogy Thurn és Hohenlohe október végén Pozsonyba mentek s itt Bethlennel tanácskoztak a hadi tervről. Hohenlohe a diplomatiai tárgyalások vezetése végett a magyar fővárosban maradt. E tárgyalások kétféle természetűek voltak: nyilvánosak és titkosak. A nyilvános tárgyalások az országgyűlés szine előtt folytak. Hohenlohe a deczember ötödiki ülésen német beszédben, melyet Krausz, Bethlen titkára tolmácsolt, mentegette urát és a cseh királyság rendjeit, hogy mindeddig nem köthettek forma szerint szövetséget a magyar királysággal. Az ily szövetséget csak a cseh királyság nagy gyűlésén erősithetik meg a rendek. Kéri tehát a magyarokat, hogy méltóztassanak vele közölni pontokba szedett feltételeiket.

Másnap tárgyalták a rendek Hohenlohe előterjesztéseit. Nagyon illetlen dolog, – igy nyilatkoztak – hogy mi tegyünk ajánlatokat. A magyar királyság rangja előkelőbb, mint a cseh királyságé. Előbb kérték a csehek a szövetséget, mint a magyarok, s nem a csehek segitettek a magyaroknak, hanem a magyarok mentették meg a cseheket. Illő volna tehát, hogy a cseh követ fogalmazza a szövetséglevél pontjait. Hohenlohe azt válaszolta, hogy erre nincs utasitása.55

A csehek most már nem halaszthatták tovább a dolgot. A szövetséges tartományok rendjei közűl követséget választottak s Frigyes megbizta Hohenlohet a szövetség megkötésével.

Még igy is késedelmes volt az alkudozás. A magyar országgyűlés sietésre intette a szomszéd tartományok követeit, a kik végre 1620 január 15-én aláirták a néhány nap mulva Bethlentől is megerősitett szövetséglevelet. A csehek lassúságát megmagyarázza az oklevél hatodik pontja. A szövetséges tartományok a végvárak fentartására Magyarországnak fizetett rendes járulékon felől évenként ötvenezer tallért igértek. A szerződés nem volt teljes érvényű, mert a Hohenlohenak adott utasitás értelmében még hátra volt a cseh király és a királyság nagygyűlésének ratifikálása.56

Bethlen örült, hogy egyelőre rendezte ügyeit a szövetséges tartományokkal, de még messzebb is gondolt, midőn november első felében Hohenlohevel beszélgetett. Szeretné – igy szólt – ha Magyarország tagja volna a római birodalomnak. S még jobb volna, ha mint választófejedelemség helyet foglalhatna a választók kollégiumában.

Bethlen terve mai fogalmaink szerint veszedelmesnek látszik. Pedig ő csak biztositani kivánta a protestáns magyar királyság függetlenségét. Ha terve sikerül, – igy számitott – a választófejedelmek kollégiumában a protestáns szavazatok többségre jutnak s vége van a katholikus császárságnak. Az osztrák örökös tartományokkal megnagyobbitott Magyarország szövetségben a cseh királysággal, vezető hatalom volna a német birodalomban s nemhogy féltenie kellene alkotmányát, hanem még felhasználhatná a birodalom erejét területe felszabaditására. Phantasiája játszott e tervekkel, kivált a Bécs ellen tervezett támadás előtt.

Hohenlohe ajánlotta Bethlen tervét a protestáns fejedelmek nürnbergi gyűlésének. Anhalti Keresztély, a protestáns unió lelke, figyelemre méltónak találta Hohenlohe jelentését, mert Bethlen megérdemli a bátoritást, s mivel ajánlatos volna Magyarországnak a római birodalomhoz való csatolása. Tekintetbe vette, hogy, ha Bethlen örökös nélkül hal el, a magyar korona Pfalzi Frigyesre szállana, hanem abban kételkedett, hogy a választók testületükbe fogadják-e majd a magyar királyt. Az alsó-ausztriai protestáns rendek követe, Kufstein Lajos is szóba hozta Nürnbergben Bethlen terveit. Kijelentette, hogy Ausztria nem akarja elfogadni Bethlen uralmát s nem akar elszakadni a birodalomtól.57

Az anhalti herczeg jóindulata s Kufstein tiltakozása nem nagy hatással voltak Bethlen elhatározására. Képzelődéseinek ugyan nagy része volt tetteiben, de ha valami csekély bizonytalanság nyugtalanitotta, a legnagyobb könnyüséggel szakadt el messzelátó terveitől, visszatérve józan s biztos számitásaihoz.

Döntő hatással volt reá, hogy a porta mennyiben támogatja.

Emlitettük már, hogy a magyar király megbizottjai Bethlen diplomatáival egyetértve védelmezték Jenőt a portán. De a király nem csupán ebből a czélból küldötte Molard Lajost Konstantinápolyba. A nagykövetre volt bizva a komáromi béke okiratainak kicserélése.


Keresztély anhalti herczeg.
Egykoru metszet után.
Körirata: CHRISTIANVS II. D(ei) G(ratia) PRINCEPS ANHA TINVS COMES ASCANIAE DOMINVS CEREVISIAE ET BERNBVRGI etc(etera).
A „Theatrum Europaeum” id. kiadásából.

Küldetésének egyik czélja föltünővé lett, midőn Lipthay Imre, a barsi alispán Werner Hundpiss Jánossal 1619 augusztus 24-én Konstantinápolyba érkezett. Lipthay nem a király követe volt; az 1619-iki országgyűlés választotta s rendi utasitással látta el. Német utitársát az udvar nevezte ki. Azért küldötték a rendek Lipthayt, hogy „informálhassa” Molardot a magyar felfogásról. Különösen a palánkok „eligazitása felől” kellett Lipthaynak informálnia az oratort, „mivel hogy az palánkoknak ez mostani állapotba való megmaradásával erősödik meg az békeség.” A rendek ugyanis illetlen s veszedelmes dolognak tartották a hajdúk lakóhelyeinek háborgatását. Molard azonban ép oly illetlen s veszedelmes dolognak tartotta egyszerüen a palánkok fentartását kérni a portától. Ez alig volna elérhető s a török ártalmas következtetést vonna le abból, hogy a keresztények el akarnak térni a béke rendelkezésétől. A császári követ rábirta Lipthayt, hogy a palánkok fentartása helyett a vitás ügy újabb elhalasztását kérjék a portától. Az eddigi határidő 1619 október 10-ikén letelt, a követek tehát e naptól számitva ujabb halasztást kértek s kaptak is, tizezer tallért fizetve az engedelemért. Igaza volt Molárdnak abban, hogy a Lipthaytól hozott utasitás érvényesitése sok akadályba ütközött, de a tizezer tallért talán több haszonnal fordithatta volna az akadályok elháritására, mint Khlesl politikája romjainak megőrzésére. Midőn Lipthay Imre 1619 deczember 23-án a pozsonyi országgyűlésen előadta jelentését, oly gyülekezet előtt beszélt, mely nyugodtan fogadta a rendi utasitáson ejtett csorbát, mert tudta, hogy Lipthay távolléte alatt elég biztos módot talált a magyar nemzet a hajdúk lakóhelyeinek megmentésére.58

Midőn Lipthay elbúcsúzott Molardtól, a császári követ már neszét vette a magyarországi eseményeknek. Bethlen már ura volt az ország nagy részének, midőn Molard végre tisztán látta, hogy Borsos Tamás és a pasák rejtegettek előtte valamit. Molard még ekkor sem fejezte be szerepét. A porta ugyanis semleges, bár nem önzetlen szemlélője volt a magyarországi háborúnak. Molarddal szemben a békéhez való ragaszkodását hangoztatta, s másrészt óvakodott attól, hogy Bethlent nyiltan buzditsa. Várta az események fejlődését; egyelőre jutalmat kivánt az egyik féltől jó maga viseleteért, a másik félnek pedig minél drágábban akarta eladni támogatását. Deák Mehemet pasa megbizatása is csak arra való volt, hogy Bethlen vissza ne riadjon, de ne is hivatkozzék egyenes felhatalmazásra.


Lipthay Imre.
Botka Tivadar gyüjteményében levő festmény után.

„Az én uram azt kivánja”, – mondotta Borsos Tamás augusztus vége körül a vezérnek – „hogy nagyságod mindjárt most egy fő kapucsi-pasáját készitené el és küldene az én uramnak királyi méltóságához való főlovat, öltözetével, köves szablyájával, bottal, 40 vagy 50 kaftánnal – ki felől hitire irja az én uram, hogy hamar üdőn tiz annyival küldené meg, mind az hatalmas császárnak s mind nagyságodnak.” Borsos ismételt sürgetéseiből kivehetjük, hogy Bethlen Pozsonyba várta a szultán követeit és a királyi méltósághoz való ajándékokat. A vezér ugyan száz kaftánt is igért, de egyre azt hajtotta, hogy Mehemet pasa jelentését meg kell várnia. Október 12-én érkezett a hír Konstantinápolyba, hogy Ferdinándot császárrá választották. Molard most nagyobb nyomatékkal szólhatott s a vezérek divánjában a nagy többség elitélte Bethlent, „mert olyan szent békességet nem kellett volna felbontani Ferdinandus ellen, kinek frigyét az hatalmas császár immár újolag confirmálta.”

Október 17-én a vezér azt mondotta Borsosnak, hogy a zászló, bot, szablya s a kaftánok készen vannak. Csak Bethlen tartaná meg igéretét. Megigérte a főkövet küldését az adóval s ezért hagyta hátra a vezér Jenő dolgát. De most híre sincs a követnek. „Az én orczám az hatalmas császár előtt megfeketedett az miatt”, – így panaszkodott a vezér bő beszédü szemrehányásokkal ijesztve Borsost. Szerencsére a kapitiha azt válaszolhatta, hogy a főkövet már utban van.

Valóban úgy volt. Balassa Ferencz, a főkövet, Tholdalagi Mihálylyal deczember 11-én vonúlt a török fővárosba. Néhány nap mulva Korláth István követte, a kit a kassai gyűlés választott a rendek követévé.59


Balassa Ferencz aláirása 1623 január 17-ikén atyjához irt levelén.
Olvasása: Franciscus Balassa mp.
A levél eredetije a Magyar Nemzeti Múzeumban a báró Balassa család levéltárában.

Molard tiltakozott az ellen, hogy Korláthot, mint Magyarország követét, fogadják a török fővárosban. Fenyegetődzött, hogy kénytelen volna elutazni, ha becsületében megsértik. Erre azt felelték neki, hogy a porta mindenki előtt nyitva van, senkit sem zárhatnak ki, a ki bebocsátást kér, de azért Molard ne féltse a békét.60 A császári követ nem utazott el, okosabbnak tartotta megzavarni az erdélyi és magyar követség munkáját. Úgy látszott, hogy sikerrel dolgozott.

Pedig Bethlen emberei bőven el voltak látva mind azzal, a mi a török államférfiak szivét megnyerni képes volt. Balassa kezére volt bizva az erdélyi adó. Évek óta most történt először, hogy az erdélyi főkövet elhozta az athnamékban kikötött évi adót. Bethlen az adó mellett a szultánnak sólymokat s aranyos kupákat küldött. A fővezérnek s a többi vezérnek is küldött pénzt és ajándékot. S a fővezér mégis kemény dolgokat mondott Balassának a deczember 14-iki audientián. Hivatkozott Bethlen jelentéseinek s igéreteinek megbizhatatlanságára. A fejedelem a porta hire nélkül indult ki Erdélyből. Nem igaz, hogy az egész ország hivta. Az sem volt igaz, hogy a csehek királyukká akarták választani. „Az urad hatalmas császárnak valamit fogadott, semmit meg nem állott, ember emlékezetitől fogván erdélyi fejedelmek, valamennyien voltanak, nem vétettenek az császároknak, mint egyedül az te urad.” Ily módon beszélt a vezér. Korláth fogadtatása sem volt kedvezőbb. Látszott, hogy a portának még nem elég az, a mit eddig kicsikart Bethlentől. Balassa nagyon megijedt. Kétségbeesetten jelentette urának: „Kegyelmes uram, felséged innét semmi jót nem remélhet.61

Bethlen csak 1620 január közepe táján olvashatta Balassa és Korlát jelentéseit. De már előbb is tudta, hogy a portától egyelőre nem várhatja azt a támogatást, melyre szüksége van nagy czéljai biztositása végett. Igaz, hogy a török nem akarta Bethlent egészen elriasztani szándéka követésétől. Deczember 21-én a szolnoki bég, mint a budai pasa küldötte, megjelent Pozsonyban a rendek előtt. A pasa levelében mindennemü támogatást igért a rendeknek, a nádor azonban a nagyvezér levelét kérte, mire a bég kénytelen volt megvallani, hogy a nagyvezértől nem hozott irást. Bethlen örült, hogy a rendek bátoritásnak fogták fel a bég követségét s annak is örült, hogy a budai pasa izenete Bécsben nyugtalanságot keltett, de más jelentőséget nem tulajdonitott a dolognak.62

Bethlennek az volt egyik legjellemzőbb szokása, hogy a nagy remények mámorában is óvatosan egyengette a kibontakozás utját. Diplomatiája szerette a két felől, sőt a több felől való biztositás módszerét. November elején azt hitte, hogy Ferdinándot kiszorithatja fővárosából s noha kereste a csehek szövetségét s a török pártfogását, a Bécs felől érkező ajánlatot is meghallgatta. Ekkor ugyanis Nádasdy Tamás, a király dunántuli hadainak egyik kapitánya, valószinüleg az udvar tudtával, a béketárgyalás meginditását ajánlotta Bethlennek. A fejedelem büszke ironiával válaszol „a német hüség alatt” vitézkedő urnak, de azért felszólitja, hogy fáradjon Pozsonyba s hitesse el ott a rendekkel, hogy elfogadható s megbizható békét szerezhet. „Semmiben ellentartó nem leszek.” Bethlen jól tudta, hogy a helyzet még nem eléggé érett a jó béke kivivására, de legalább figyelmeztetni kivárta a békekeresőket, hogy alkalmasabb időben készséggel szóba áll velük.63

Forgách Zsigmond folytatta Nádasdy kezdeményét. Már a november tizenkilenczediki gyűlésen közvetitőnek ajánlkozott. Hallgatással mellőzték ajánlatát. A nádor minduntalan ismételte kisérletét, vagy legalább mérsékelni próbálta a szenvedélyes többség határozatait. Ez magában véve is nehéz feladat volt, de Forgách nem is termett ily feladatra. Érzékenykedése s határozatlansága csorbitották tekintélyét. Bécsben azonban örömmel látták fáradozását. Ferdinánd helyzete lényegesen javult, a mióta a szövetségesek katonái elvonultak Bécs alól, de mégis szabadulni akart a magyarországi zavaroktól, hogy lealázhassa Csehországot s hogy megmentse Győrt és Komáromot, mert ha a háborús állapot folytatásával e két vár Bethlen kezébe kerül, az örökös tartományokat komoly veszély fenyegetné. A király tehát deczember 7-én értesitette a nádort, hogy Pozsonyba küldi biztosait az alkudozás megkezdése végett. De küldötteinek személyes biztossága kedveért azt kivánja, hogy az ellenfél túszokat küldjön Bécsbe. Most váratlan nehézségek támadtak. A rendek eleintén tiltakoztak az ellen, hogy a király magyar biztosokat küldjön. Abból a felfogásból indultak ki, hogy a császár pártján lévő magyarok inkább büntetést érdemelnek, mint megtisztelő fogadtatást. Nádasdy Tamás ellen nem igen volt kifogásuk, hanem nehezen nyugodtak meg abban, hogy magyar főpap is alkudozzék velük. Különben meglehetős közömbösséggel vették a biztosok küldését. Deczember 16-án elkészitették az új király számára a választási föltételeket, mintha nem is tudták volna, hogy Lépes Bálint, Meggau, Preiner és Nádasdy Pozsonyba készülnek.64


Pozsony a XVII. században.
Merian metszete után.
Felirata: TOPOGRAPHIA REGIAE LIBERAEQ(ue) CIVITATIS POSONIENSIS VVLGO Pressburg HVNGARIAE SVRERIORIS AD DANVBIVM SITA CVM ADIACENTI CASTRO VBI REGNI HVNGARIAE CORONA CONSERVATVR.
A „Newe Antololegia Cosmica” czimű munkából.

Midőn a biztosok Lépes kivételével deczember 27-én Pozsonyba érkeztek, meglepetve látták, hogy már készitik a koronázásra a zászlókat s a pénzt, hogy a templom és az érseki palota már el van látva mindazzal, a mi a nagy ünnep rendezésére szükséges. Bethlen bizonyára elégülten mosolygott, midőn arra gondolt, hogy minő hatással vannak e készületek Ferdinánd biztosaira.65

Deczember 30-án a királyi biztosok megjelentek Bethlen s az országgyűlés szine előtt. Lépes Bálint, az ismeretes iró volt a küldöttek szónoka. Átadta Ferdinánd királynak Bethlen, a nádor s az ország rendjei számára küldött előterjesztését. S igy a király az eleintén forradalminak bélyegzett gyűlést mintegy törvényesiti kegyes izenetével. Kijelenti, hogy készséggel orvosolta volna a sérelmeket, ha a zavarok be nem állanak. De igéri, hogy teljesiteni akarja mindazt, a mire esküvel kötelezettnek érzi magát. Reményli, hogy a fejedelem, a nádor s a rendek eléggé sajnálják az ország pusztulását s rajta lesznek, hogy a haza jogai, szabadsága s jóléte érdekében a béke helyre álljon. A nádor átvette az előterjesztést s választ igért.66

A rendek január 2-án kelt válasza nem tetszett a biztosoknak. „Ez mostani irása és propositumja” – igy kezdették a rendek – „ő felségének császár urunknak igen késő és nem mostani üdőre s állapotra való”. Nem arra való, mert Ferdinánd nem orvosolta a sérelmeket trónralépte után. Választási feltételei egyik pontjának ellenére hadat vitt az országból a szövetséges tartományok ellen. Az idegen országokra kivitt magyar nemzetet ő felsége népei nagy gyalázatos halállal ölték és vágták. A rendek itt arra a kegyetlen fegyelmi rendszabályra czéloztak, melylyel Buquoy fékezni akarta magyar katonáit. Buquoy vérengzését többször s nagy elkeseredéssel emlegették az egykorúak.

Ő felsége – igy folytatják a rendek – megakadályozta a magyar nemzet érintkezését a szövetséges országokkal. Az utolsó országgyülés öt czikke „főképen csak klerus által mentenek véghez” s azokat sem hirdették ki a vármegyékben. A király pusztán hagyta a végvárakat. A lengyelek „ő felsége pénze s eszköze által” pusztitották az országot. A magyar nemzet tehát segitségre hivta az erdélyi fejedelmet s hálából már átadta neki a választási feltételeket. Most már nem lépnek vissza. A Csehországgal és a többi tartománynyal kötött szövetségtől sem akarnak elállani.67

A rendek háromszor is megsürgették a választ január 2-iki iratukra. Türelmetlenek voltak, mert a királyválasztást minél hamarább akarták végrehajtani. A biztosok tehát január 4-én elkészitették a választ. Nem ő felsége az oka – fejtegették a biztosok – hogy a múlt országgyűlésen maguk a karok és rendek halasztották el a sérelmek orvoslását jobb időre. A királynak joga van kivezetni az országból a saját költségén toborzott katonaságot. Lehetetlen volna fentartani a fegyelmet szigorúság nélkül. Különben Buquoy magyar csapatai fegyvert fogtak vezérük ellen. Ő felsége miatt a szövetségi tartományok szabadon érintkezhettek a magyarokkal. Nem egyedül a papság alkotta az utolsó országgyűlés czikkeit. Nem a király az oka a kihirdetés elmulasztásának. Nagy részt a beállott zavarokban kell annak okát keresnünk, hogy a végbeliek zsoldja nem volt kifizethető. A tartományokkal kötött szövetségek ő felsége jóváhagyása nélkül nem érvényesek. A lengyeleket nem a király fogadta. A nemzet hűséggel tartozik a király iránt; ha sérelmei vannak, a nádor mint közvetitő a trón és nemzet közt elintézi azokat, de az erdélyi fejedelemnek a magyar királylyal kötött szerződései értelmében egészen más hivatása van, mint a minőt a rendek szántak neki. Felhivják tehát a királyi biztosok az országgyűlést, hogy fogadja el Ferdinándnak, a kegyes atyának intéseit.68

A biztosok érvelése rosszul hatott a rendekre. Megunták a vitatkozást. Nem akartak válaszolni a január 4-iki iratra. Életét veszélyeztette, aki csak gyöngéden is arra figyelmeztette őket, hogy jobb volna válaszolni a királyi biztosoknak. Slavata és Martinitz sorsával fenyegették a bátortalan ellenzéket. A fenyegetések és szenvedélyes kifakadások lármája elfojtotta Forgách Zsigmond intő szavát. Adja ki a fejedelem a választási feltételeket, hadd fogjunk a koronázáshoz, igy kiáltoztak a rendek. Némelyek azt mondották, hogy Pfalzi Frigyest kell megválasztani, ha Bethlen vonakodnék. Mások kijelentették, hogy inkább meghódolnak a töröknek, sem hogy Ferdinánd hűségére térjenek vissza.


Bethlen Gábor.
Kilian Lukács rézmetszete után.
Felirata: GABRIEL BETHLEN D
(ei). G(ratia). PRINCEPS | TRANSSYLVANIAE, PART(ium). REGNI HVNGARIAE D(omi)N(n)S | ET SICVLORVM COMES, etc(etera) AEtatis | sue XXXX. A(nn)O CHRISTI. M. DC. XX. | L(ucas) Kilian excudit.
Eredeti példányról.

A királyi biztosok tehát lemondottak a rendekkel való alkuvás reményéről. A nádor biztatására egyenesen Bethlenhez fordultak. A fejedelem nem igen könnyitette munkájukat. Azt mondotta, hogy el nem hagyhatja a rendeket, pedig tulajdonkép nem haladt egy úton vérmes hiveivel. Pécsy kanczellár a január 11-iki gyűlésen előadta a fejedelem határozatát. Bethlen megköszönte a rendek jó indulatát. Olybá veszi e jó indulatot, mintha meg volna koronázva s nem is fog megfeledkezni kötelességéről az ország iránt. De jól megfontolván a körülményeket, úgy látja, hogy tanácsosabb lesz fegyverszünetet kötnie Ferdinánddal.69 Pécsy nem beszélt teljes nyiltsággal e körülményekről. De mi tudjuk, hogy azok közt első helyen volt Bethlen pénztelensége. A fejedelem tudta, hogy a rendek hamar lelkesednek, de ép oly hamar megunják az áldozatokat. Időt akart tehát nyerni, hogy ez alatt jövedelmeit szaporítván vagy jó békét kössön, vagy kedvezőbb körülmények közt szólítsa fel a rendeket ujabb áldozatokra.

Különösen rosszul hatott reá a porta ridegsége. A Bécsben tartózkodó „záloguraktól” ekkortájt levelet kapott, melyben tudtára adták, hogy az udvarhoz egy csausz érkezett, aki körülbelül úgy beszélt róla, mint a nagyvezér a Balassinak adott audientián. Ez a hír gondolkodóba ejtette. Tudni akarta, hogy mi a török valódi szándéka, mert nem hitte, hogy a porta sokáig pártolhatná Ferdinándot.70


Bethlen Gábor magyar fejedelmi érme.
Előlapján a fejedelem mellképe magyar diszben, fején kócsagtollas föveggel.
Körirata: GABRIEL D(ei) G(ratia) REGNORVM HVNGARIAE a hátlapon zárt koronával hasított pajzs 1. vágott mezejében fent hármas halomból kiemelkedő kettős kereszt, alant a hét vágás; a 2. mezőben az erdélyi czimer, a szivpajzsban a Bethlen család czimere; a körirat folytatása: TRANSYL(vaniaeque) PRINCEPS. AC SICVLORVM COM(es).
A Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiségtárának eredeti példányáról.

Január 16-ikán megkötötte a fejedelem a biztosokkal az 1620 szeptember 29-ikéig tartó fegyverszünetet. E napig mind a két fél ura marad a birtokában levő területnek. A fegyverszünet e pontja tulajdonkép az országgyülés január 8-iki határozatát szentesiti; e napon választották Bethlent Magyarország kormányzójának. A fegyverszünetben a király jóváhagyja az országgyűlés egybehivását május 31-ikére Beszterczebányára.

E gyűlés, melyen a nádor s Bethlen is meg fognak jelenni, elintézi majd a fenforgó vitát. Bethlen úgy hitte, hogy akkor majd tetszése szerint szabályozhatja Ferdinánddal való viszonyát. Ferdinánd pedig a közeli béke reményében kötötte meg a fegyverszünetet. Ez a remény hajlandóvá tette Bethlen személyes kivánságainak teljesitésére. Külön okiratban megigérte neki a római birodalom herczegének czimét, a sziléziai Oppeln és Ratibor herczegségeket, Szabolcsnak, Szatmárnak, Beregnek s Ugocsának Erdélyhez csatolását s tiz megyének élethosszig való átengedését. A magyar tanács, de különösen Pázmány hevesen ellenezték a fegyverszünetet. Tiltakoztak ellene, mert sérti a királyi tekintélyt, feláldozza a király hiveit s az egyház érdekeit. Az annyira jámbor Ferdinándra erősebben hatottak a politikai okok mint az egyháziak. Némi habozás után megerősitette ugyan február 4-ikén a fegyverszünetet, de irott nyilatkozataiban biztositani kivánta magát az okiratok kedvezőtlen értelmezése ellen. Határozottan kijelentette, hogy a Bethlen személyére vonatkozó engedmények csak akkor tekinthetők véglegeseknek, ha az országgyűlésen törvényes szentesitést nyernek.71

Még nagyobb jelentősége volt annak a nyilatkozatának, mely a fegyverszünet második pontjára vonatkozott. E pontban ugyanis az van mondva, hogy a császár a fegyverszünetet ki fogja terjeszteni a csehekre s szövetségeseikre is, akik erre kérni fogják Ferdinándot s ezt a tárgyalást Bethlen mind a két félnél addig fogja támogatni, amig a fegyverszünet békévé nem fejlődik. Szerette volna a fejedelem, ha a császár még Pozsonyban kiterjeszti a fegyverszünetet a csehekre is, de a mind a két oldalról támasztott nehézségek miatt le kellett mondania szándékáról s meg kellett elégednie a második ponttal. Ferdinánd azonban e pontot is sokallotta s emlitett nyilatkozatában kijelentette, hogy a fegyverszünet csak a magyarokra vonatkozik, külömben a csehek kegyelmes válaszra számithatnak, ha hozzá fordulnak. A Pozsonyban maradt Pécsy Simon kijelentette, hogy ura távollétében meg nem változtathatja az okiratokat, de Ferdinánd és Bethlen felfogása közt nem lát eltérést.72


II. Ferdinánd fogadja a népek hódolatát.
König János 1624-iki festménye az augsburgi városháza fejedelmi termében. Felirata: REX VNICVS ESTO.
Az eredetiről másolta Túry Gyula.

Pedig nemsokára kitünt, hogy igen lényeges az eltérés.

Bethlen szövetségeseinek ügye mind rosszabbra fordult. V. Pál pénzzel segitette a császárt s 1619 őszén megigérte, hogy nagyobb összeggel fogja támogatni. A toscanai nagyherczeg, Genua és Lucca is adtak pénzbeli segitséget. Sokkal jelentékenyebb volt III. Fülöp támogatása. Noha elődjének háborúi s a maga tékozlása megrongálták az ország pénzügyeit, nagy hadsereget fogadott Ferdinánd számára s mivel Khevenhüller, a császár madridi követe, az utolsó itélet borzalmaival fenyegette, ha nem növeli a segitséget, 1620 januárjában megigérte, hogy Pfalzi Frigyest öröklött tartományába küldött csapatokkal fogja kényszeriteni a visszatérésre. A csehországi események új életre ébresztették a németországi katholikus fejedelmek szövetségét, a ligát. Ferdinánd nagy igéretei tettre buzditották Miksa bajor herczeget. 1619 végére Würzburgba hivta a liga tagjait, akik huszonötezer főnyi hadsereg felállitását határozták el. János György, a lutheránus szász választó, a cseheket gyülölő udvari papjának ösztönzésére, a weimari ház ellen érzett féltékenységből s területi nyereség reményében a császárhoz csatlakozott. A csalódott savoyai herczeg a cseh királyválasztás után elfordult a fölkelés ügyétől. A legitimista I. Jakab haragudott, hogy veje elfogadta a cseh koronát. Nagyon csekély mértékben támogatta Frigyest s általában cserben hagyta a németországi protestánsokat. A dánok pénzzel segitették Pfalzi Frigyest, a hollandiak havonkint ötvenezer forintot fizettek neki, úgy látszik, 1620 júniusáig, s katonai segitséget is adtak volna az uniónak, ha az angol király lanyhasága nem bénitja harczi kedvüket. Az unio tagjai sem voltak elszánva a küzdelemre. Az a nürnbergi gyűlés, mely Hohenlohe pozsonyi jelentése alapján Bethlen tervét is tárgyalta, csak a rajnai Pfalznak védelmét határozta el, de a fölkelőknek nem nyujtott segitséget.73

A cseh királyság tartományai el voltak hagyva, csupán az ausztriai protestánsok küzdöttek velük Ferdinánd ellen, Buquoy jelentékeny diadalokat aratott a szövetségesek csapatain 1620 elején Langenloisnál és Sinzendorfnál, de nem birván kihasználni győzelmeit, nem szorithatta ki a szövetségeseket Alsó-Ausztriából. A felső-ausztriaiakat nem is bántotta. Ugyanekkor Don Balthasar de Marradas spanyol zsoldon fogadott csapataival Passauból Csehországba tört, hol nagy ijedtséget okozott, de június végéig Budweisnál tovább nem birt nyomulni. Idő közben a vészes felhő már Csehország felé vonult. A liga hadserege május végén egybe gyült s a fölkelők ellen készült.

Ily körülmények közt feltünő, hogy Bethlen visszavonult a harcz teréről. Hollandiában s másutt is eléggé csodálkoztak eljárásán.74 Vajjon nem látta-e Bethlen a helyzetet? Vagy cserbe akarta-e hagyni szövetségeseit, hogy Ferdinándtól békét nyerjen?

Bethlen jól látta 1620 elején, hogy hatalmas coalitio készül Ferdinánd védelmére.75 De másrészt azt hitte, hogy Anglia, Hollandia és Dánia nem hagyják el Pfalzi Frigyest.76 Tehát nem hitte reménytelennek a cseh fölkelés ügyét. Különben is, bár az európai protestantismustól támogatott csehországi támadás diadalára alapitotta terveinek egyik, úgy szólván fantasztikus részét, már kezdettől fogva sem azonositotta érdekeit szövetségesei érdekeivel. Hajlandó volt bizonyos áldozatokra, de nem akarta magát feláldozni értük. Magát s a magyar protestantismust vesztette volna el, ha elrontva minden hidat útja előtt s mögött, egyszerre szembe száll a pasák és Ferdinánd haragjával, tartaléktalanul pazarolva a maga és az ország erejét.

Elhatározásában megerősitette az a remény, hogy a fegyverszünet alatt is használhat szövetségeseinek. Úgy képzelte, hogy közvetithetné a békét, vagy legalább a fegyverszünetet Ferdinánd s a csehek közt. A sikeres közvetités nagyban emelte volna Bethlen s a magyar királyság jelentőségét. Nem volt egészen tiszta képe arról a formáról, mely a két halálos ellenfél alkudozását lehetségessé tenné, de oly csábitó volt a czél, hogy nem mondhatott le róla. Már csak azért sem, mert a közvetitő szerepére való törekvés alkalmas ürügy volt a jó indulat kimutatására mind a két fél irányában s egyszersmind jó módot adott arra, hogy a fejedelem mást tüntessen fel a békebontó gyülöletes szinében, ha szükségét látja a fegyverfogásnak.

Pfalzi Frigyes, Anhalti Keresztély s a fölkelők követei egymásután jelentek meg Kassán 1620 elején, hogy bizonyitgassák Bethlen előtt békéltető szándékának képtelenségét. De mind a három követ kellemetlen dolgokat hallott Bethlen környezetétől. A pfalzi választónak nem kellene oly nagyon ragaszkodnia mostani rangjához, valamit engedhetne követeléseiből – igy beszéltek hozzájok. Különösen Pécsy Simon korholta a szövetséges rendeket, hogy nem kivánják a békét. Egészen határozottan megmondotta Dohna Kristófnak, Frigyes követének, hogy a komoly alkudozás addig nem is lehetséges, amig ura el nem hagyja Csehországot, ha nem is mond le végkép királyi méltóságáról. Ekkor azután mások közbeléphetnek s eldönthetik a vitát. Igaz, hogy az udvar lekötelezte a kanczellárt pénzzel vagy pénzbeli igéretekkel, de azért ne higyjük, hogy Pécsy mást mondott a követeknek, mint amit Bethlen mondatni akart.77

A fejedelem másrészt az udvarra is akart hatni. Február 23-ikán Haller István, küküllői főispánt Bécsbe küldötte, hogy megsürgesse a fegyverszünet második pontjának végrehajtását. A császár márczius elsején fogadta Hallert. Haller arra kérte az udvart, hogy adjon menedéklevelet az alkudozással megbizott cseh követeknek s egyelőre engedjen egy havi fegyverszünetet a cseheknek. Bethlen ezt a kivánságot a második pont természetes következményének tartotta. Az egy havi előzetes fegyverszünetet pedig a császár igérete alapján kivánta. De úgy látszik, hogy ez igéret nem volt oly határozott, mint aminőnek Bethlen magyarázta; a fegyverszünet második pontjára nézve pedig a császár az okirat megerősitésével egy időben átküldött levelére hivatkozott.

A levél csak annyit mond, hogy az okirat egyedül a magyarokra vonatkozik s nem foglalja magában a cseheknek adott fegyverszünetet. De ez a megszoritás nem másitja meg az okiratnak azt a rendelkezését, hogy a császár meg fogja adni a fegyverszünetet, ha kérik tőle. Pfalzi Frigyes el is küldötte Hallernek az előzetes fegyverszünetről szóló okiratot s a császár követei számára kiállitott menedéklevelet. Bethlen tehát a jogosság némi látszatával vádolta a császárt, hogy megszegte a pozsonyi fegyverszünetet, midőn Haller kivánságát nem teljesitette. Csakhogy e fegyverszünet nem emlékszik meg Pfalzi Frigyesről, csupán a cseheket s a többi tartományokat emliti. Ezeknek követei számára a császár ki is állitotta a menedéklevelet, de az egy havi fegyverszünetet megtagadta, hivatkozva volt alattvalóinak meg nem szünő fegyveres ellenállására. Haller tehát eredmény nélkül tért haza. Csak a cseheknek szóló császári menedéklevelet vitte magával.78 Az udvar a Hallernek adott válasz bővebb magyarázása végett Laminger Farkas Vilmos udvari tanácsost Kassára küldötte. Haller semmiképen reá nem birhatta a követet, „hogy póstán jőne alá véle együtt, hanem szekéren vontatja magát.” Laminger nem sietett. Diplomatiai küldetésének az volt a magva, hogy húzza-halassza a dolgokat. Mindenféle úton-módon azon kellett lennie, hogy meg ne foszsza Bethlent a fegyverszünet és béke közvetitésének reményétől. Márczius 24-ikén érkezett Kassára, 26-ikán volt audientiája. A császár most nem adhat fegyvernyugvást hűtlen és csalfa alattvalóinak – igy beszélt Laminger – de legyen türelemmel a fejedelem, mert Ferdinánd császárrá koronáztatása után a közvetités ügyét a birodalmi választók collegiumára bizta s igy meg kell várnia azoknak véleményét. Bethlen jól tudta, hogy mit jelent Laminger beszéde. Már a Hallernak adott resolutióból világossá lett előtte, hogy a béke közvetitésének reményéről egyelőre le kell mondania.


Haller István.
A gróf Haller-család nemzetiségi albumának egykoru festménye után. Az album eredetije gróf Haller Jenő tulajdona.

Még márczius 31-ikén megüzente a császárnak, hogy legkésőbb ápril 25-ike az a határ, „melyet immár elvár”; ha a császár addig sem adja meg a cseheknek a harmincz napi fegyverszünetet, ő nem érzi magát kötelezve a pozsonyi pontok megtartására. Laminger azzal is meg volt bizva, hogy igéretekkel igyekezzék elszakitani Bethlent s környezetét a szövetségesek ügyétől. A fejedelemnek állitólag százezer aranyat igért, ha cserbe hagyja a fölkelőket. „Nem szükség s nem illik engemet úgy próbálgatni” – ez volt Bethlen válasza. De noha visszautasitotta Laminger ajánlatait s noha panaszai voltak a császár ellen, mivel Nádasdy Tamás hadai a fegyverszünet megkötése után elfoglalták a szombathelyi kastélyt, Keszőt és a gyáki prépostságot, más hadak pedig Óvárt ostromolták, még sem szakitotta meg összeköttetését az udvarral. Maga ez összeköttetés minden közvetlen czél nélkül is elég értékes volt neki s ha már nem is a béke, de legalább a fegyverszünet kivivására még mindig volt valami reménye. Mennyire szerette volna zavarba hozni a császárt, a kinek helyzetét – úgy gondolta – a tétlenül heverő hadak mindenkép súlyosbitanák. Különben a szövetségesek érdekében is hasznosnak tartotta, ha nem ők maradnak a béke ellenségének hirében. Azért ösztönözte Pfalzi Frigyest, hogy küldje el a fegyverszünetre s egyszersmind a békére vonatkozó kivánságait is, mert az udvar azon is megütközött, hogy a csehek a fegyverszünetet újabb fegyverszünet s nem a béke megkötése kedveért kérik. Bethlen csak a fegyverszünetre vonatkozó feltételeket küldötte el a császárnak május elején.79


Frigyes cseh király fiának keresztelője.
Egykoru rézmetszet után.
Felirata: EIGENTLICHE ABCONTRAFACTVR WIE DIE INCORPORIRTEN | Lender abgesanten gevatters leuten vnd fürsten mit grosse geschenck auff des | Printzen Roberti Ko(niglicher) Mai(estät) zu Boheim Sönlein taufung bancket | erschinen sint. Alúl a jelenlevő személyek magyarázata: 1. Ihr kön(igliche) May(estä)t 2. Die kőnigin, 3. Illustrissimus comes Emericus Thurso de Bettlenffalwa, Thokaj et Bychor, serenissimi Principis Hungariae locumtenentis) et Transylvaniae Siculorumq(ue) comitis etc(etera) consiliarius eiusdemq(ue) Prin(cipis)ae inclytorum statuum et ordinum inclyti regni Hungariae ad generalem Dietam confoederatorum Legatus Primarius. stb.
A gróf Apponyi Sándor gyűjteményében őrzött egyetlen példányról.

De jól tudta, hogy nem ez alkudozások döntik el a küzdelmet Ferdinánd s alattvalói közt. Szomorú tapasztalat volt reá nézve, hogy az európai protestantismus megtagadta a segitséget a csehektől. „Magamban igen sokat csodálkozom, és okait feltalálni nem tudom, miért kellessék az angliai, dániai királyoknak, Mauritius herczegnek Belgiumban, Brandenburgicusnak, Helvetusoknak és az több imperiumbeli reformata, religión levő herczegeknek imperialis városoknak magokat ily igen ez mostani állapottól megvonni, nem kellene ebben az causában magoknak kedvezni, mert az istennek tisztessége forog ebben.”80 Kevésbbé pathetikus hangulatában megvallotta, hogy segitséget kell adnia a cseheknek, mert ha ők leveretnek, Ferdinánd könnyen beszél majd a magyarokkal. Hanem a segitségnek árát is megkivánta.

Bethlen „tanácsos főrendeinek” márczius 8-ikára Kassára hivott gyülése utasitással látta el a Prágába küldött követséget. A követek közül Thurzó Imre volt a főurak, Bossányi Mihály a nemesek és Magdeburger Joachim a polgárok képviselője. Prágában türelmetlenül várták a követséget. Napról napra halasztották Frigyes és Erzsébet gyermekének, a később Angliában népszerüvé lett Rupert herczegnek keresztelőjét, hogy ott lehessen Thurzó is, Bethlennek, a gyermek keresztapjának helyettese. A keresztelő, a cseh királyság nagy gyűlése nagy pompa kifejtésére adtak alkalmat, mintha a legjobb rendén volna a csehek dolga. Thurzó sem igen látta a fény árnyékát, de mégis ajánlotta a cseheknek a császárral való alkudozást. A békét dicsérő fejtegetései Európa előtt tetszetős szinnel takarták küldetése tulajdonképi czélját. Különben Thurzó jobban bizott a békeközvetités kisérletének sikerében, mint Bethlen.81

De még sem hanyagolta el feladatának fontosabb részét, vagyis a pozsonyi szerződés kiegészitését és végleges megerősitését. Szilézia és a két Lausitz követei nem jelentek meg Pozsonyban, most a nevezett tartományok rendjei is beigtatták a szövetséghez való csatlakozásukat az április 25-iki szövetséglevélbe. Viszont a magyarok is megigérték, hogy a következő országgyűlésen Erdély is hozzájárul a szövetséghez. A szövetségesek a magyarok első hivására négyezer főnyi segitséget igértek, s még kétszer annyit, ha szükség lesz reá. Ez azonban csak a forma kedvéért volt mondva, gyakorlatibb értéke volt annak, hogy a magyarok is ugyanakkora segitséget igértek. De ennek fejében ki volt kötve, hogy a régi szokás szerint a csehek ötvenezer, a morvák huszonötezer, a sziléziaiak huszonháromezer, a felső-lausitziak háromezer, az alsó-lausitziak kétezer s a felső-ausztriaiak huszonötezer tallért fizetnek a magyar végvárak költségeire. Az alsó-ausztriaiak nem birták megmondani, hogy mit fizettek eddig s megigérték, hogy az összeget majd a következő magyar országgyűlésen fogják bejelenteni. Az igy is 128,000 tallérra rugó évi járulékon kivül már a pozsonyi szerződésben 50,000 tallért igértek a szövetségesek. Ezt a segitséget is felosztották a tartományok egymás között, de megjegyezték, hogy ez új összeget csak a békés idők visszatérése után birják majd előteremteni. Ez a megjegyzés is mutatja, hogy a szövetséges tartományok nem könnyen vállalkoztak a magyaroktól követelt öszszegek fizetésére. Pedig Thurzó nem elégedett meg a szerződésben kikötött mennyiséggel. Emlékeztette Ruppát, Frigyes kanezellárját, hogy mit igért Erdődy Kristófnak és követtársának. Ugy tartsák, mintha a fejedelem ládájában volna a cseh királyságtól Bethlennek ajándékul szánt százezer forint – mondotta a kanczellár. Ruppa nem emlékezett az igéretre. A sziléziaiak zugolódtak az újabb teher miatt. De Thurzó fenyegetőzött, hogy nem köti meg a szövetséget, ha a szövetségesek nem szavazzák meg Bethlen ajándékát. E fenyegetés és Buquoy április 13-iki sinzendorfi győzelme nem tévesztették el hatásukat a vonakodókra. A szövetséges tartományok kötelezvényt irtak alá, melyben hetvenötezer forintot igérnek Bethlennek hálájuk fejében. S igy midőn Thurzó ápril 27-ikén négy heti tartózkodás után elhagyta a cseh fővárost, több mint 300,000 magyar forintnyi évi fizetés igéretét vitte magával.82

E nagy igéret újabban ösztönözte Bethlent arra, hogy megvalósitsa a fenyegetést, melyet a Lamingerrel való beszélgetés után a császárnak üzent. A cseheknek szüksége volt a könnyü magyar hadra, kivált a mióta a lengyel földről küldött kozákok gyarapitották a császári hadsereget. Velük szemben a csehek nehéz hadai tehetetlenek voltak. „Ameddig ezek, kegyelmes uram” – irja róluk Thurzó Bethlennek – „az regveli suppont megisszák, addig én csak háromszázad magammal is mindent tudnék cselekedni országukban, s bizony senkitől semmit sem félnék.” Bethlen is nagyra becsülte a magyar lovasság támogatásának hasznát. Május közepéig már kétezer kétszáz lovast fogadott a szövetségesek számára.83 Ezek közül Bornemisza Jánost, az „ötszáz kopjás és ötszáz puskás lovasoknak” főkapitányát Anhalt herczeg eggenburgi táborába rendelte, a többieket Thurn grófhoz küldötte.84 Csakhogy pénzt nem adhatott nekik. Azzal biztatta őket, hogy majd kapnak Eggenburgban. Bornemisza lovasai egy ideig nem akartak átkelni a határon, amig zsoldot nem kapnak s azzal fenyegetőztek, hogy oda mennek, a hol fizetést adnak nekik.

Bethlen kemény fenyegetésére tovább indultak s május 28-ikán az anhalti herczeg eggenburgi táborába érkeztek. A herczeg örömét megzavarta Bornemiszának az a kijelentése, hogy emberei haza szöknek, ha nem kapnak zsoldot. Anhalti Keresztély erre azt válaszolta, hogy a szövetségesek a magukéból kötelesek fizetni segitségre küldött csapataik zsoldját. Igen, igy válaszolt Bethlen megbizásából Thurzó Szaniszló, a bányavidéki végek főkapitánya, csakhogy Bethlennek úgy is sokat kell költenie, a szövetségesek pedig évi járulékkal tartoznak, fizessenek abból előre huszonötezer forintot a magyar segédcsapatok zsoldjára. Azonban a szövetségesek Szent-György és Szent-Mihály napjára igérték a járulék két felének lefizetését, most tehát azt mondották, hogy Szent-Mihály napja előtt nem volnának kötelesek fizetni. De mivel a magyar lovasok türelmetlenek voltak, Anhalti Keresztély annyit szerzett össze, a miből épen a legénység egy havi zsoldját fizethette, Bornemissza s a többi kapitány havi fizetését junius elején még nem birta megszerezni.85 S igy a józan valóság hamar lehütötte a prágai szövetségkötés ünnepeinek mámorát.


Erzsébet cseh királyné.
Delphius Vilmos Jakab metszete Miereveldt Janson Mihály festménye után.
Aláirása: Elisabethae Dei gratia Bohemiae Reginae, Electrici, Principi Magnae Britanniae, Comitissae Palatinae Rheni, Ducissae Bavariae, Marchionissae Moraviae, Ducissae Silesiae et Lucemburgi, Marchionissne utriusq(ue) Lusatiae etc. hanc ipsius M(aiestatis) effigiem a Mich(aele) Joh(annis) Miereveldio ad vivum depictam et Guilhelmo Jacobi Delphio coelo hac forma expressam dedicant consecrantque ijdem pictor ac sculptor. Cum priniilegio Illustr(ium) D(ominorum) Ordinum Generalium ad annos octo. Anno Dom(ini) CIC CCXXIII.

A szövetkező felek diplomatiai vállalataik közül a legfontosabbnak tartották a portára meginditott közös követséget. Mindinkább világossá lett, hogy a pénzadományokon kivül micsoda hasznot várt a porta a hadakozó felektől. A tizenötéves háborúban a török egyebek közt Váczot is elvesztette. A váczi magyar őrség Érsekujvárig védelmezte a dunáninneni területet, zavarta a hatvani törökök közlekedését a budaiakkal s kényelmetlenné tette a törökökre nézve a hajózást Buda s Esztergom közt.86 A porta biztosai vissza akarták szerezni a helyzeténél fogva jelentékeny várat, midőn a Zsitva torkolatánál a magyar király biztosaival alkudoztak. De nem értek czélt, sőt a béke okiratának külön czikke köti ki, hogy Vácz a magyar király birtokában marad. A török részről meghamisitott okirat ezt a czikket is megváltoztatta.87 E meghiusúlt kisérletek nem riasztották vissza a portát ujabb kisérletektől. A Ferdinándtól összehivott 1619-iki pozsonyi országgyülésen Forgách nádor levelet kapott Gratiani Gáspártól, melyben a vajda reá akarta beszélni a magyarokat, hogy adják át Váczot a töröknek s azzal felejtessék el vele Jenőt és a hajduk lakó palánkjai lerombolását. A ravasz olasz azt hitte, hogy a magyar közvélemény örülne a cserének; neki pedig nagyon jó néven vennék a szolgálatot Konstantinápolyban. A levélnek más volt a hatása, mint a minőt Gratiani várt; Rimai figyelmeztette a rendeket, hogy a porta már az ő követsége idején kezdette a cselszövést Vácz visszaszerzése végett. A rendek tehát tanácsokat adtak a Konstantinápolyba készülő Liptaynak „Vácz dolga felől is”.88


Thurzó Szaniszló.
Khevenhiller id. munkájának függelékéből.

Bethlen támadása kezdetén a porta rögtön arra gondolt, hogy felhasználhatja e jó alkalmat az óhajtott czélra. Midőn Ferdinándnak kedvezett s midőn Bethlent fenyegette, az a gondolat vezette, hogy vagy a császártól kapja meg a várat,89 vagy a megijedt Bethlent kényszeriti Vácz átengedésére. Ez a taktika kissé megváltozott, midőn Bethlen nagy sikereinek hire Konstantinápolyba jutott. Nagyon jól esett a portának, hogy Ferdinánd ennyire el van foglalva s nem segitheti a lengyel királyt, a kinek megtámadását 1620 elején a szultán elhatározta. De szinte sok volt a töröknek, a mit Bethlen kivivott. A vasallus szárnyai növekedését nem igen szivesen látták II. Ozmán udvarában. Már azon gondolkoztak, hogy mikép kell majd ártalmatlanná tenni, ha félelmes lesz hatalma. Nem gondolunk itt Szkender pasa s Gratiani próbálgatására, a kik a szászokat akarták Bethlen ellen izgatni. Ez csak elszigetelt kisérlet volt, vagy mint Gürcsi Mehemet pasa mondotta: „csak adományra néző praktika”.90

Sokkal jelentékenyebb dolog volt a mufti beszélgetése 1620 január 13-ikán Balassi Ferenczczel, Korlát Istvánnal és Borsos Tamással. „Immár hogy Bethlen Gábor magyarországi király leszen, ki leszen erdélyi vajda? Leszen é erdélyi vajda, vagy azt is Bethlen Gábor akarja birni?” – kérdé a mufti. Majd elbeszélte, hogy Ahmet idejében, Weiss Mihály halála után a Brassóba szorult felkelők követei azt kivánták a szultántól, hogy Erdély „három nemzetének adjon három vajdát külön-külön s hogy mindenik nemzet az ő adóját hozza be”. A mufti most elővette ezt e régi tervet s meg is kinálta Balassit a székely vajdasággal. Az öreg főkövet visszautasitotta az ajánlatot. De azután társai tanácsára elhatározta, hogy beleegyezést szinlel, mert ily módon könynyebben kiveheti a török igazi szándékát. Január 29-ikén megmondotta a muftinak, hogy neki is igen tetszik Erdélyre való gondviselése. De türelmet kér, hogy jobb móddal foghasson a dologhoz. A mufti ez alkalommal kijelentette: „Bethlen Gábor, ha Isten adja, legyen magyarországi király bátor, de Erdélyt mi Magyarországhoz soha nem engedjük, hogy birja.91 Tehát Erdélynek három egészen önállótlan vajdaságra darabolása s a magyar királyság oly viszonyban a portához, mint a minőben a régi Erdély volt: ez volt a török magyarországi politikájának ideálja. De a jövőre nézve. Most csak emelkedett Bethlen s még nem ült biztosan Magyarország trónján. Egyelőre szóbeli üzenetekkel ösztönözte a porta arra, hogy koronáztassa meg magát, de „soha semmi bizonyos irás által való reménységgel nem biztatták.” Bethlen jól tudta, hogy mire valók ez üzenetek. „Ha én magamat megkoronáztattam volna” – irja e tárgyban portai követeinek – „soha én nálam bolondabb, de nyomorultabb fejedelem nem lött volna, mert mindjárt az országnak végházait én tőlem megadni kivánta volna, melyet ha nem cselekedném, azontúl avval fenyegetne, hogy ellenem támad a német mellé.”92 Ép azért „bizonyos irásban” foglalt biztatást kivánt, hogy ennek alapján megerősitve hatalmát ne legyen játékszere a töröknek. De noha Ali pasa, az ifjú fővezér elég nagy emberséggel látta Balassit és Korlátot és szép csendesen beszélgetett velük93 nem akart nekik határozott választ adni, mert oly követeket várt, a kik nagyobb hatalmu fejedelem s már bizonyos kormányformában megállapodott rendek nevében beszélhettek.94 Ilyenekül tekintette Illyei Jánost, a damasdi kapitányt s a pfalzi származású Bitter Henriket. Illyeinek a szultántól menedéklevelet kellett kérnie a magyar főkövetek számára; Bitter pedig a szövetségesek követeinek volt előljáró postája. Illyei 1620 február 20-án indúlt el Kassáról95 s aprilis 8-ikán érkezett Konstantinápolyba, nyolcz nappal később mint Bitter.96

Illyey késedelmét a budai pasa okozta, a ki már a szolnoki bégtől megüzente Bethlennek Pozsonyba, hogy adja át Váczot. Bethlen ekkor tizezer forintot igért a basának, ha abba hagyja a követelést s a portán pártját fogja.97 Most Bethlen háromezer forintot és szép kupákat küldött Karakás Mehemednek, azonkivül tizezer forintot igért neki, ha igazán informálja a portát. De a pasa főleg Váczot kivánta s folyvást zaklatta e miatt Bethlent. Végre megüzente a fejedelem „Balassi ura apjának”, igérje oda Váczot, de titokban, „úgy hogy az ég alatt senki több magánál ne értse” s csak azon feltétel alatt, ha a vezér valóban a magyarok mellett „fogja a dolgot a német ellen, mint Bocskay idejében.” Ez az izenet már nem érte Balassit Konstantinápolyban.98

Lehetséges, hogy Illyei hasonló üzeneteket hozott a török fővárosban maradt Korlátnak. Bethlent s követeit Lippa története is emlékeztette arra, hogy az ily igérettől a vár átadásáig hosszú az út. Azonban a portán ekkor már remélték, hogy az igéret nemsokára tetté válik. Április 19-ikén a szultán „szemben lőn” Korlát Istvánnal, Toldalagival, Illyeivel és Bitterrel s e miatt „csaknem kétségbe esének az németek”, vagyis Molard és Starzer.99 Ali vezér a hó végén kelt levelében értesitette a cseh királyt, hogy szivesen látja követeit, az igen kedvelt Bethlen fejedelem embereivel együtt. Illyei és társai június elején érkeztek Budára, „istennek hála, minden jó és kedves válaszszal jőnek” irja rólok Bethlen.100


  1. Szilágyi, Bethlen Gábor Politikai Levelei, 101. 119.[VISSZA]
  2. Frankl, Pázmány levelezése, 156. 175.[VISSZA]
  3. Eszterházy Miklós élete, I. 30–50.[VISSZA]
  4. Sepsi Laczkó Mikónál, III. 197. V. ö. Szilágyi, Erdélyi Orsz. Emlékek VII. 534.[VISSZA]
  5. Dóczy levele a királyhoz. Pray, Bethleni Principatus Transsilv. I. 42. Bethlen Forgáchhoz. Mocsáry, Nógrád vármegye esmérete, IV. 191, Forgách Pázmányhoz. Frankl, id. h. 232. Szilágyi, Erdélyi Orsz. Emlékek, VII. 531, 533. és Bethlen politikai levelei, 117.[VISSZA]
  6. Chronicon Fuchsino-Lupino-Oltard. I. 290. Mikó, Erd. Tört. Adatok, II. 14, 36, 82. Hurmuzaki, Fragmente Z. rum. Geschichte III. 72. Történelmi Tár, 1879 742, 750. (Szilágyi közlése.)[VISSZA]
  7. Mikó, id. h. II. 25, 27, 49, 53.[VISSZA]
  8. U. ott, 18, 56, 64.[VISSZA]
  9. U. ott, 87.[VISSZA]
  10. Az utasitás Khuefstamnál: Acta, az egyetemi könyvtár kéziratai között.[VISSZA]
  11. Mikó, id. h. II 153, 113.[VISSZA]
  12. Szilágyi közleménye: Történelmi Tár, 1881. 626.[VISSZA]
  13. Mikó, id. h. II. 174, 176, 182, 193, 231.[VISSZA]
  14. Markóról l. Mikó, id. h. II. 152. A cseh koronáról u. ott, 200. s 208, továbbá Bethlen Pol. Levelei, 119, s 135. Török Magyarkori Államokmánytár, I. 229. (Az itt közölt levél nem 1620-ból való, hanem 1619 július közepe táján kelt.) Végül Markó levelét l. Hurmuzakinál: Documente, VIII. 380.[VISSZA]
  15. Bethlen Pol. Levelei, 112. 118. 124. Török-Magyarkori Államokmtár, I. 229. Frankl, Pázmány, I. 503. Katona, id. m. XXX. 185. Történelmi Tár, 1888. 406. (Szilágyi S. közleménye), Alvinczihoz irott levél, közli Szilágyi: Századok, 1868. 230. Zmeskálról a már idézett Relat. Regior. Commiss. (Orsz. Levéltár.)[VISSZA]
  16. A Querela Hungariae Szalárdi Siralmas Magyar Krónikájában, 37. Pázmány, Falsae originis motuum refutatio.[VISSZA]
  17. Szilágyi, Bethlen Politikai Levelei, 125.[VISSZA]
  18. Sepsi Laczkó Mikónál, id. h. 215.[VISSZA]
  19. Kassai események Bethlen első támadásakor, közli Révész Kálmán: Tört. Tár, 1896. 113. Kassai tudósitás Gindelynél: Okmánytár Bethlen Gábor fejedelem uralkodása történetéhez. (Budapest, 1890.) 23. Ez a két leirás hitelesebb, mint a Sepsi Laczkóé. V. ö. Kemény János Önéletirása, 41. Segesvári Krónikája, 187.[VISSZA]
  20. Eszterházy Miklós élete, I. 64.[VISSZA]
  21. Gindely, Geschichte des dreissigjährigen Krieges, II. 227. Tsernembl tanácsolta a cseheknek, hogy ajánlják föl Bethlennek koronájukat. (Hurter, Geschichte Kaiser Ferd. II., VIII. 150.) Bethlen levele Thurzóhoz, 1619 szept. 23. Politikai Levelei 135. l. Borsos Tamás irataiból és más forrásokból is kivehető, hogy Bethlen számitott a cseh koronára.[VISSZA]
  22. Sepsi Laczkó, id. h. 218. Történelmi Tár, 1879. 250. és a Gindelytől s Révésztől közölt két kassai jelentés id. h. Ez a két jelentés hitelt érdemel, egyik sem szól Rákóczy parancsáról, vagy a térités kisérletéről, az utóbbi határozottan kiemeli a városi tanács ártatlanságát. Cordara mindenesetre téved abban, hogy Reiner ölette meg a papokat. S mivel ily lényeges dologban téved, kétkedve kell fogadnunk azt, amit az egykorú hiteles jelentések fel nem emlitenek. A három áldozat halálát a katholikus források nyomán részletesen irja le Ipolyi: Magyar Sion, 1888. 569. Ugyanott szól a kassai vértanúk tiszteletéről.[VISSZA]
  23. Tört. Tár, 1892. 328. Ortelius Continuatus, 66. Bethlen Politikai Levelei, 133. 136. 141. Pécs A., Alsó-Magyarország Bányamivelésének Tört., II. 284.[VISSZA]
  24. Szerémi közlése: Tört. Tár, 1891. 321.[VISSZA]
  25. Kassáról irja az oláh vajdának szept. 20-án: „messo all’ ordine alcune altre cose, senz’ alcuna dilatione si inviaremo verso Possonio” Óvári, Oklevéltár, 504. V. ö. Olchváry Ödön, Bethlen első támadása II. Ferdinánd ellen. Hadtört. Közlemények, 1890. 343.[VISSZA]
  26. Gindely, Geschichte des dreissigjährigen Krieges, II. 271. s Mittheilungen des k. u. k. Kriegs-Archivs, 1885. (Kriegs-Chronik, 13. l.)[VISSZA]
  27. Bethlen Pol. Levelei, 142. Az ott közölt levél nem október 13-án, hanem 3-án kelt, amint Olchváry kimutatta id. h. 342. Závodszky Katonánál: id. m. XXX. 229. Gindely, Okmánytár, 32.[VISSZA]
  28. Závodszky, id. h. 229. Ortelius Continuatus, 68. Hatvani, Brüsszeli Okmánytár, IV. 160. Gindely, Okmánytár, 38. Pethő Gergely Krónikája, 185. Gúnyirat Bethlen idejéből, közli: Szilágyi, Századok, 1875, 390.[VISSZA]
  29. Závodszky, id. h. Forgáchról. Ipolyi, Rimay János államiratai, 223. s Firnhaber, Actenstücke, 36. 65. 66. Szilágyi: Révay Péter és a szent korona. (Budapest, 1875.) Okmányok. 34–36.[VISSZA]
  30. Gindelyi Geschichte des dreissigjährigen Krieges II. Theatrum Europaeum, I. 236.[VISSZA]
  31. Theatrum Europaeum, I. 236–237. Onno Klopp, Der dreissigjährige Krieg, I. 444. Bethlen levele október 25. Szilágyi, Bethlen Gábor fejedelem levelezése, 83. l. s különösen Olchváry, id. h. 348–351.[VISSZA]
  32. Szilágyi, Bethlen Pol. Levelei, 155. Olchváry id. h. 351. 352. Theatrum Europaeum, I. 254. Závodszky Katonánál, id. h. XXX. 240.[VISSZA]
  33. Bethlen Pol. Levelei, 145. Esterházy Miklós élete, I. 72. Dallos Miklós politikai és dipl. iratai, 54. és Diarium Regni Comitiorum per Gab. Bethlen. (406. Quart. Lat. jelz. kézirat a Magyar Nemz. Múzeum könyvtárában.)[VISSZA]
  34. Frankl, Pázmány levelezése. 238.[VISSZA]
  35. Szilágyi, Révay Péter és a szent korona. Okmányok: 37–40.[VISSZA]
  36. Balásfi, Magyarországnak Bethlen Gábor támadásakori állapotja. 27.[VISSZA]
  37. Diarium Regni Comitiorum, id. h. Olchváry értekezése, id. h. 352. Huber, Geschichte Oesterreichs, V. 145–147. Bethlen Politikai Levelei, 156. Magyar Történelmi Tár IV. 198. Zwiedineck-Südenhorst, Venetianische Gesandtschafts-Berichte. (Grácz, 1880.) 41.[VISSZA]
  38. Bethlen Politikai Levelei 126. l.[VISSZA]
  39. Sepsi Laczkó, id. h. 218. l. és Homonnay Milithez, közli Szilágyi: Tört. Tár, 1888. 404.[VISSZA]
  40. Tört. Tár, id. h. és Sepsi Laczkó, id. h. 224.[VISSZA]
  41. Századok, 1887. 115. (Schmidt Vilmos közlése) és Onno Klopp, Der dreissigjährige Krieg I. 467.[VISSZA]
  42. Századok, id. h. 116. 117. és Hurmuzaki, Documente, Suplement. II. Volum. II. 471.[VISSZA]
  43. Fagniez, Le Père Joseph et Richelieu. (Páris, 1894.) I. 149. Gömöry G. közl. Hadt. Közl. 1892. 12. Mikó, id. m. II. 219.[VISSZA]
  44. Bethlen politikai levelezése, kiadja Szabó Károly: Tört. Tár, 1881. 317–322. Schmidt szerint (Századok, 1887. 108.) a Liszowszki-katonák nem voltak kozákok, de az egykorú levelekből látszik, hogy töbnyire azok voltak.[VISSZA]
  45. Szilágyi, Bethlen Pol. Levelei. 143. 159. Bethlen levele, kiadja Szilágyi: Magyar Tört. Tár, IV. 199. Sepsi Laczkó, id. m. 225, 242–245. Demkó Kálmán, Adatok az 1619–20. pozsonyi orsz. történetéhez Századok, 1881. 432. Hatvani, Brüsseli Okmánytár, IV. 229, 230. Horváth Mihály, Magyarország Tört. V. 205. Olchváry értek. id. h. 357. Homonnay csapatának számára nézve a források adatai s a történetirók véleményei igen eltérők. Mi Bethlen 1620-iki levelének adatát fogadtuk el.[VISSZA]
  46. Huber, Geschichte Österreichs, V. 148. Zwiedinek-Südenhorst, Venetianische Gesandtschafts-Berichte. 43.[VISSZA]
  47. Pethő, Rövid Magyar Krónika. (Kassa, 1753.) 187. Szalay, Gróf Esterházy Miklós, Magyarország Nádora. I. 69–97, 123. Chernel Kálmán, Kőszeg sz. k. város jelene és multja. (Szombathely, 1877.) II. 65, 66. Diarium Regni Comitiorum (Kézirat, id. h.) Gúnyirat Bethlen Gábor idejéből, kiadja Szilágyi Sándor: Századok, 1875. 388. Sepsi Laczkó Mikónál, id. m. 246.[VISSZA]
  48. Pethő Gergely krónikája. 186. Sepsi Laczkó, id. h. 238. Katona, id. m. XXX. 271–277. Diarium Regni Comitiorum, id. h.[VISSZA]
  49. Katona, XXX. 276. Zsilinszky, id. h. 186. Demkó id. ért. Századok, 1881. 434. Frankl, Pázmány, I. 527. és Stelzer, Geschichtliche Darstellung der Schicksale der ev. Kirchengemeinde in Tirnau. (Pest, 1870.) 131.[VISSZA]
  50. Katona, id. m. XXX. 275, 277, 290.[VISSZA]
  51. Diarium Regni Comit. Demkó, id. h. 443.[VISSZA]
  52. Szilágyi, Bethlen Pol. Levelei. 137. Gindely, Okmánytár. 12, 34. és Geschichte des dreissigjährigen Krieges, II. 268.[VISSZA]
  53. U. ott, 269. Bethlen Pol. Levelei. 142. és Szilágyi közleménye: Történelmi Tár, 1888. 409.[VISSZA]
  54. Szilágyi közleménye: Tört. Tár, 1879. 242. Innen vesszük át a követek neveit. Gindely (id. m. II. 283.) Rhédey Ferenczet (nem a hadvezért) mondja a küldöttség vezetőjének. Nem lehetetlen, hogy e Rhédey Erdődi nevének rossz olvasásából keletkezett. A követeléseket l. Theatrum Europaeum, I. 78. V. ö. még Klopp Onno, Der dreissigjährige Krieg, I. 448.[VISSZA]
  55. Gindely (id. m. II. 339.) Hohenlohe jelentése alapján egybe vonta össze a két ülés történetét. L. Diarium Regni Comitiorum.[VISSZA]
  56. A Firnhabertől (Actenstücke, 1859. 99.) közölt hiteles szöveg. Gindely (id. m. II. 343.) tehát téved, midőn azt állitja, hogy a szerződésben a fizetés nincs megemlitve. Az sem áll, hogy Bethlen közömbös volt a tárgyalások iránt. L. Diarium Regni Comitiorum s Hohenlohe utasitását Gindelynél: Okmánytár. 57.[VISSZA]
  57. Fürstl. Anhaltische gehaimbe Canzley. 1621. 216–219. Gindely, id. m. II. 308.[VISSZA]
  58. Molard jelentése Khuefstainnál: Acta, id. h. Lipthay utasitása és Molard bizonyitványa Botkánál: Kisfaludy Lipthay Imre. 84–93. Werner Hundpiss levele Firnhabernél: Actenstücke 1859. 87. l. és Diarium Regni Comitiorum id. h.[VISSZA]
  59. Borsos iratai Mikónál, id. h. II. 201, 221, 229, 231, 258.[VISSZA]
  60. Óváry, Oklevéltár Bethlen Gábor dipl. összekött. történetéhez. 508.[VISSZA]
  61. Tholdalaghi Mihály 1619-iki követjárásának történetéhez. Közli Szilágyi Sándor. Történelmi Tár, 1882. 470. Balassa és Korláth jelentései Szalaynál: Gróf Esterházy Miklós, Magyarország Nádora, I. 99–107. Balassa levele az ó naptár szerint van keltezve, mert bizonyos, hogy hatodikán még nem volt Konstantinápolyban. S igy Bethlen sem olvashatta Balassa levelét deczember 27-én, mint Szalay hiszi.[VISSZA]
  62. Firnhaber (Actenstücke, 1859. 31.) tagadja, hogy a magyar történetiróktól emlitett gyulai bég Pozsonyban volt. Pedig ott volt a szolnoki, (császári követek jelentése 1620 elejéről Jászay kéziratai között,) de követségének nem volt oly nagy jelentősége, mint a minőt történetiróink tulajdonitanak neki. L. Diarium Regni Comitiorum.[VISSZA]
  63. Nádasdy levelének töredékét közli Szalay: Esterházy Miklós, Magyarország Nádora, I. 98. Az egész levelet közli Szilágyi: Bethlen Politikai Levelei. 151.[VISSZA]
  64. Hatvani, Brüsseli Okmánytár, IV. 170–172. s Diarium Regni Comitiorum.[VISSZA]
  65. Császári biztosok jelentése Jászay kéziratai között. Gyürhy levele Kosztolányihoz, közli Szerémi. Tört. Tár, 1892. 338.[VISSZA]
  66. Demkó id. értekezése: Századok, 1881. 435. Demkó helyreigazitja Horváth tévedését, a ki azt állitotta, hogy az előterjesztést január 2-án adták át. L. Diarium Regni Comitiorum.[VISSZA]
  67. Hatvani, Brüsseli Okmánytár, IV. 185.[VISSZA]
  68. Demkó, id. h. 438.[VISSZA]
  69. A biztosok jelentése Jászaynál s Diarium Regni Comitiorum.[VISSZA]
  70. L. Bethlen 1620-iki levelét. Magy. Tört. Tár IV. 201.[VISSZA]
  71. Firnhaber, Actenstücke. 1859. 106, 110; 1860. 26–30.[VISSZA]
  72. Firnhaber, Actenstücke 1860. 28. Hatvani, Brüsseli Okmánytár. IV. 199. s Katona, id. m. XXX. 312. Thurzónak itt közölt iratát Gindely újra közli: Okmánytár 250.[VISSZA]
  73. Huber, Geschichte Österreichs. V. 153–161. Hollandiáról Opel: Der niedersächsisch-dänische Krieg I. 108.[VISSZA]
  74. L. Opel, id. h. 114.[VISSZA]
  75. Gindely, id. m. (II. 342.) elbeszéli, hogy Bethlen Hohenlohe előtt szabatos képét rajzolta a coalitiónak a nélkül, hogy sejtette volna. Miért ne sejtette volna?[VISSZA]
  76. L. a Szilágyi által közölt 1620 január 28-iki névtelen jelentést Tört. Tár. 1889. 72.; ez a jelentés Thurzó Imre véleményéről és bizonyára Bethlenéről is szól.[VISSZA]
  77. A három követről l. Gindely, Geschichte, II. 356–359. Pécsy levelét közli Firnhaber: Actenstücke, 1860. 35. Pécsyről a titkos tanács jegyzőkönyve (1620 első felében) ezt mondja: „Pécsy gratiam habebit promissa et alia.” (Jászay-féle oklevelek.) Gindely alig meri hinni, hogy Pécsy igy beszélt, de ha igen – úgymond – akkor világos, hogy az udvar pénzének hatása látszik beszédén. Nem Pécsy személyisége itt a fő kérdés, hanem az, hogy Bethlen véleményét fejezte-e ki. Már pedig, épen Gindely szerint, (id. h. 342.) Bethlen Hohenlohe előtt kijelentette, hogy a császár soha sem fog lemondani Csehországról s nincs is szüksége arra, hogy lemondjon. Pécsy sem mondott egyebet.[VISSZA]
  78. A Haller követségére vonatkozó iratokat kiadta Szilágyi: Tört. Tár. 1889. 81–85. Pécsy levelét Frigyeshez kiadta Szabó: Tört. Tár. 1881. 341. Az egy havi fegyverszünetre nézve l. Bethlen levelét Thurzó Szaniszlóhoz (Szilágyi, Bethlen fej. levelezése, 91.) V. ö. ezzel Ferdinánd levelét Bethlenhez (Gindely, Okmánytár, 89.). L. még Frigyes levelét Pécsyhez u. ott, 100. l. Frigyes nyilatkozata az egy havi fegyverszünetről 124. l. máj. 17-iki hibás kelettel.[VISSZA]
  79. Lamingernek adott instructio Firnhabernél, Actenstücke. 1860. 48. A Laminger követségére vonatkozó iratokat közli Szilágyi: Tört. Tár, 1889. 91–96. V. ö. Szilágyi, Bethlen Polit. Levelei 185, 188, 193, 197. Tört. Tár. 1888. 422. s Szilágyi, Bethlen fejedelem levelezése 95. l.[VISSZA]
  80. Bethlen Pol. Levelei 197. l.[VISSZA]
  81. Gindely, id. m. III. 106–109. Thurzóra jellemző Dohnához irt levele, közli Szilágyi: Tört. Tár, 1888. 419.[VISSZA]
  82. Firnhaber, Actenstücke. 1860. 63. Onno Klopp, Der dreissigjährige Krieg, I. 509. Katona, id. m. XXX. 363. Thurzó Bethlenhez, közli Szilágyi: Tört. Tár, 1888. 432, 433.[VISSZA]
  83. U. ott és Szilágyi, Bethlen Fejedelem Levelezése, 121. l.[VISSZA]
  84. Gindely, id. m. III. 121. Bornemisza seregéről l. a kapitánynak adott instructiót, melyet Pray közölt: Principatus Gabr. Bethlen. 137. Olchváry (Hadt. Közlemények, I. 603.) kételkedik abban, hogy Bethlennek puskás lovassága volt. Thurzó Szaniszló az anhalti herczeghez irt levelében szintén megkülönbözteti Bornemisza lovasságának két nemét: „Quingenti hastati, alii autem quingenti aliis armis armati.” Gindely, Okirattár, 118.[VISSZA]
  85. Gindely, Okmánytár, 130, 137, 143.[VISSZA]
  86. U. ott, 243.[VISSZA]
  87. Salamon, Két magyar diplomata. Tájékozás, XXVII.[VISSZA]
  88. Rimai levele Thurzó Imréhez, közli Nagy Gyula: Tört. Tár, 1880. 431, 432.[VISSZA]
  89. A nagyvezér Molardtól minduntalan kérte a várat. L. Gindely, Geschichte des 30-jährig. Krieges, III. 177.[VISSZA]
  90. Borsos iratai Mikónál, id. m. II. 253.[VISSZA]
  91. U. ott, 271, 272.[VISSZA]
  92. Török-Magyarkori Államokmánytár, I. 214.[VISSZA]
  93. Borsos iratai Mikónál, id. m. II. 283.[VISSZA]
  94. Óváry, Oklevéltár Bethlen Gábor dipl. összeköttetései történetéhez. 513. Almoro Nani Bailo jelentése, mely 1620 s nem 1619 február 4-ikén kelt.[VISSZA]
  95. Magyar Tört. Tár, IV. 207, 208 s Török-Magyarkori Államokmánytár, I. 206.[VISSZA]
  96. Molard jelentése: Khuefstain, Acta.[VISSZA]
  97. Mikó, id. m. I. 328.[VISSZA]
  98. Török-Magyarkori Államokm. I. 206., s Szilágyi közleménye: Tört. Tár, 1881. 630.[VISSZA]
  99. Toldalagi Mikónál, id. m. I. 228.[VISSZA]
  100. Bethlen Pol. Levelei. 212.; Hatvani, Brüsszeli okm.-tár, IV. 223.; ugyanez Gindelynét Okirattár, 142.; Ali levelét l. H. Forst, Der türkische Gesandte in Prag 1620 (Mittheilungen des Instituts für oest. Geschichtsforschung, XVI. 1895. 576.) Hága Kornél jelentése nem Illyei és Bitter követségére vonatkozik, mint Gindely hiszi (id. m. III. 179.). Hága jelentése (Okirattár, 157.) július 7-én kelt, a mikor a két emlitett követ már otthon volt. Huber (Gesch. Oest. V. 167.) e követségre nézve a Gindely által Okirattár 117. közölt jelentést használja, pedig ez nem egészen megbizható.[VISSZA]