SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

IV. FEJEZET.
Erdély romlása. Barcsay fejedelemsége.

A pillanatnyi fegyvernyugvás. Rhédey árnyék-fejedelemsége. Rákóczy ragaszkodása a hatalomhoz. A török gyanuja. Sebesi Ferencz a portán. Rákóczy kűzdelme a fejedelemség visszaszerzéseért. Gyulai Ferencz. Jenő birtoka. A Rákóczy-párt izgatásai. A medgyesi 1658. január havi gyűlés. Rákóczy visszahelyezése a fejedelmi székbe. Elszakadás a portától. Rákóczy alkudozásai az udvarral. A német ministerek politikája. A török háború veszélye. Rákóczy ügye a portán. Köprili engesztelhetetlensége. A török hadak meginditása Erdély megfenyitésére. Az erdélyi rendek zavara. Szakitások Rákóczyval. A trónüresedés veszedelme. Erdély védtelen állapota. Barcsay Ákos. Rákóczy a magyarországi részekben. Lippai győzelme. Habozása. Jenő a török kezén. A török-tatár hadak pusztitása Erdélyben. Gyula-Fejérvár romlása. Az erdélyi követség a nagyvezérnél. Barcsay fejedelemsége. A török feltételei elfogadása.

Élesebb látású emberek azonban a trónváltozás után is aggodalommal néztek a jövő elé. „E haza – irta Barcsay csakhamar – elég veszedelemben forog; egyik vizözön el nem mulik, másik következik.” Valóban, Rhédey megválasztása csak pillanatnyi fegyvernyugvás volt, melyet gyorsan követett az új összeütközés. A fejedelmet a porta készségesen elismerte, még pedig ugyanolyan feltételek mellett, mint annak idején Rákóczyt. Sem nagyobb adót, sem valamely terület átengedését nem kivánta. A nagyvezér általában nyugtot akart Erdélyben s nem bolygatta tovább a dolgot, hogy végre valósíthassa szándékát s döntő csapást mérhessen Velenczére. Tengeren vagy Kréta szigetén ez nehezen ment. Nagy sereget gyűjtött tehát, melylyel Velencze birtokát, Dalmácziát akarta elárasztani. Hogy előkészületeiben ne háborgassák, Rhédey megválasztásával az erdélyi kérdést elintézettnek tekintette. Csakhogy Rhédey komoly kisérletet sem tett a fejedelmi hatalom gyakorlására. In partibus fejedelem maradt mindvégig s tétlenül nézte, hogyan szervezkedik ellene az ellenzék. A részeket s a legfontosabb véghelyeket Rákóczy kezén hagyta, ki bent ült az országban s nem sok hajlandóságot mutatott arra, hogy a hatalmat kiadja kezéből. A legtöbb végvár kapitánya, sőt a fiscalis jószágok tisztei is megtagadták a hűségesküt az új fejedelemtől. Tényleg két fejedelme volt Erdélynek, a mi csakhamar fölkeltette a török gyanúját, ki méltán hihette, hogy a fejedelemválasztás merő komédia volt a porta tévedésbe ejtésére. „A téltől fogva – irták török részről Erdélybe – minden leveletek rakvák voltak hazugsággal s mindenkor egyik a másikkal ellenkezett.”1 Maga Erdély ártatlan volt ugyan a dologban, mert az ország őszintén szakitott Rákóczyval. De mivel nem birt akaratának súlyt adni, mivel a terület egy része tényleg Rákóczy kezén maradt, a távoli Konstantinápolyban úgy itélték meg a helyzetet, hogy Rhédey választása általában csak szinből történt s Rákóczy uralmának leplezésére szolgál. Hogy véget vessen a kétszinűségnek, a nagyvezér újolag kijelentette, hogy „Rákóczy György örökre kivettetett a fejedelemségből”, s hogy az erdélyiek soha se reméljék, hogy kegyelmet nyerhet. „Vessétek ki elmétekből s jól meggondoljátok, nem okosság az, hogy egy személyért olyan országot elpusztíttattok.”2

Mindezt a nagyvezér olyan időben mondotta, midőn Rákóczy küldötteivel is értekezett, ki őszszel egyik legügyesebb diplomatáját, Sebesi Ferenczet a portára indította. Sebesi a nagyvezért nem találta a fővárosban, s a táborban nyujtotta át neki ura, valamint a három nemzet kérő levelét. De a nagyvezért mi sem engesztelhette meg. Azt felelte, hogy sem Rákóczyt, sem maradékát, sem nemzetségének bármely más tagját nem tűri a trónon s ha a három nemzet túl nem ad rajta, porrá teszi az egész országot. Konstantinápolyba visszatérve, Sebesi más főemberekkel beszélt s kérdezte, nem nyerheti-e meg pénzzel a nagyvezért. De ezek már ismerték Köprili Mohammedet. „Ha ezt a sátort megtöltenék is aranynyal”, felelték Sebesinek, „akkor sem érne czélt”.3 Végül a nagyvezér súlyos fenyiték alatt még azt is megtiltá, hogy Rákóczy érdekében csak kéréssel is forduljanak hozzá. Rákóczy sem hitt többé a kibékülés lehetőségében. „Próbáltuk mi – irja deczember 23-ikán – igérettel a portát; de hiába. A vén eb vezér megdühödött ellenünk, jóakaróink sem mernek szólani, a pénz nem kell az ebnek.”4

Tisztában volt tehát a helyzettel. Tudta, hogy a török egész hatalmát magára idézi, ha veszteg nem marad. De nem birt nyugodni s még a télen megindította a mozgalmat a fejedelmi szék visszaszerzésére. Ezzel kezdődtek Erdély tulajdonképeni gyászévei; megindult az a küzdelem, mely az országot a végromlásba, Rákóczyt a halálba vitte, ki fegyvert fogott a maga és családja jogaiért s élete fogytáig elszántan küzdött érettük. Bátorsága, hősi halála tiszteletet parancsol s alakjára a férfiasság fénysugarát veti. De politikája idézte föl Erdélyre s a magyar részekre azt a szörnyű, tollal le sem irható veszedelmet és romlást, mely őket a következő években érte s Erdély hatalmi állását végleg megdöntötte. Az ellenmozgalmat Gyulai Ferencz váradi alkapitány inditotta meg; szájas, erőszakos katona, kinek sejtelme sem volt, hogy fondorlatai milyen végzetes következményekkel járhatnak. Azt kezdte hirdetni, hogy, mivel a részek a fejérvári országgyűlésen képviselve nem voltak, az ott eszközölt trónváltozás is érvénytelen. Ez eszmének hamar megnyerte a szomszéd véghelyek kapitányait és őrségét, kiket mind Rákóczy nevezett ki s fizetett, valamint a nyilt helyen lakó bihari és szabolcsi hajdúkat. A hajdúk ragaszkodtak ugyan Rákóczy személyéhez, de nem ellenkeztek volna az országgal, mert a budai pasa külön figyelmeztette őket, hogy Rhédeynek engedelmeskedjenek. Csakhogy Gyulai hadnagyaikat Váradra rendelte s ott csalárdúl rávette őket, hogy a pasának olyan választ küldjenek, mely a legnagyobb mértékben felbőszíthette s mely utóbb csakugyan a hajdú városok romlását okozta. A szerencsétleneket Gyulai azzal ámitotta, hogy Rhédey a töröknek akarja területüket átengedni. Ugyanezzel rémítette a jeneieket s hogy e sorsot kikerüljék, mindnyájan azt üzenték Budára, hogy ragaszkodnak régi urukhoz, s csak neki engedelmeskednek. Ezzel nyiltan Rákóczyhoz pártolt az ország egy része, mert elhitették vele, hogy máskülönben török uralom alá jut. Pedig ekkor még ilyesmiről szó sem volt s Rhédeytől eleinte a rendes adónál s az engedelmességnél egyebet a porta nem kivánt.

Az ellenmozgalomnak azonban az volt leghatásosabb izgató eszköze, hogy az új fejedelem Erdély nagy részét, a végeket, Jenőt, Váradot, Biharmegyét, a hajdúságot a töröknek igérte, s általában csak ilyen szörnyű áron vásárolta meg trónusát. E hamis hirek hatottak s a lakosság egyre szélesebb körei, még a székelyek is, Rákóczyban látták az ország területi épségének egyedüli megmentőjét. A hangulat e rohamos megváltozását fölöttébb elősegitette az a körülmény, hogy a nagyvezér immár csakugyan követelte Jenő átengedését. E kivánságot egyedül az keltette benne, hogy a vár még mindig Rákóczy birtokában volt. Ha idejében Rhédey kezére száll, a törtök nem törődött volna Jenővel, Rákóczynál azonban semmi áron sem akarta hagyni. Ez okból követelte a vár átadását, melyre különben is rég vágyott, mert az őrség folyton háborgatta a szomszéd török területet. Még júliusban hire járt, hogy meg akarja támadni s mikor Rákóczy vissza nem adta Erdélynek, sokan előre látták, hogy Jenő végre is „oda csúszik”, vagyis a töröké lesz.


Hajdúk a XVII. században.
Egykorú festmény után, gróf Berchtold Arthur birtokában, Moszlavinán

Rákóczy sietett a közhangulatot a maga érdekében értékesíteni. A kivánságra, hogy adja vissza Jenőt, azt felelte, hogy soha, inkább koldusbotra jut, semhogy ezt megtegye. „Átkozott magyar haza fia az, ki Rákóczy György kegyelmes urunk mellől eláll”, ilyen s más efféle szólamok használatára utasította hiveit.5 Deczember 18-ikán figyelmeztette a törvényhatóságokat, hogy a porta „ma Jenőt kivánja, azután hamar Lugost, azután Brassót vagy Szebent kivánhatja, végre Váradot; apródonként gyengítvén oltalmát, erejét, pasát helyeztethet Erdélybe”.

Az izgatás egyre nagyobb arányokat öltött s elvette Rhédey Ferencz tninden kedvét az uralkodástól. E közben a nagyvezér újra meg újra értesitette Rhédeyt, hogy Rákóczy számára nincs kegyelem, siessen tehát Erdélybe s foglalja el székét, különben az ország ki nem kerüli a romlást.6 Ez időben sem kivánt tőle egyebet, mint azt, hogy Jenőt átadja s pontosan fizesse az adót. Máskülönben a nagyvezér azon igyekezett, hogy Rhédey állását megszilárdítsa s sürgősen utasította, küldjön a portára követséget, mely megvigye neki a fejedelmi jelvényeket. De Rhédey megelégelte a rövid fejedelemség kétes örömeit s a rendeket 1658 januárban Medgyesre hivta össze. A gyűlés eleinte a Rákóczy érdekében folyó mozgalom ellen elég határozottan állást foglalt. Elküldé követét, Bánffy Dénest Gyaluba s könyörögve kérette Rákóczyt, adja ki Jenőt és Váradot s ne idézze a török dühét az országra. A rendek a hajdúk lecsöndesítését is megpróbálták, csakhogy követük el sem jutott hozzájuk, mert Gyulai Váradon letartóztatta. Rákóczy, ki folyton éleszté az ellenállás szellemét, természetesen megtagadta a rendek kivánságainak teljesítését. Azt mondta, hogy Jenőt majd ő védi meg s erősen megfenyegette a gyűlést. Fenyegetésének nyomatékot adandó, seregével Medgyes ellen nyomult. A rendek egy része nem akarta ugyan Rákóczyt s a töröktől kért segélyhadat. De télviz idején a törököt csak hetek mulva várhatták, ellenben Rákóczy katonáival ott ült a nyakukon s erőszak alkalmazásától sem riadt vissza. Rémületükben fejüket vesztve, 1658 január 16-ikán formaszerűen visszaültették tehát Rákóczyt a fejedelmi székbe. Csakhogy ugyanekkor Budáról és Drinápolyból a legfenyegetőbb jelentéseket vették. A szultán s a pasák egyaránt tudtokra adták, hogy Rákóczyt semmi szin alatt sem tűrik meg a trónon. Igy az ország újra meggondolta a dolgot s január 19-ikén követség útján kérte föl a három nappal azelőtt visszahelyezett fejedelmet, hogy a török fenyegetésekkel szemben köszönjön le s hárítsa el az országról a végromlást. De Rákóczy meg volt győződve, hogy a fenyegetések nem komolyak s a nagyvezér belenyugszik a változásba. Nem engedett tehát, hanem inkább Rhédeyvel egyezett meg, ki maga vezette be január 22-ikén Medgyesbe. Két nappal később megalkották a törvényeket, melyek, a menynyiben nem tisztán adóügyiek, egyszerű elszakadást jelentenek a portától. A rendek kimondották, hogy a török csak azt akarta, hogy Rákóczyt, „mint egy hűséges pásztort nyáj mellől elszakasztván, minket Nagyságod pásztori gondviselése alatt levő igaz hiveit, szabadosabban megszaggathatna, és hazánknak határit magáévá tehetné. Ez abból is világosan kitetszik, hogy az első parancsolatjában a Nagyságod méltóságos személyének letétele alatt egyéb kivánsága nem volt, hanem azután Jenőnek, olyan szép végháznak odaengedését is kivánta”. E veszedelem elháritására – mondják a rendek – ismét Rákóczy fejedelemsége alá adták magukat.7


Rhédey Ferencz aláirása 1657 november 22-iki levelén.
Az irat eredetije az országos levéltárban

Tényleg azonban nem önkényt, hanem kénytelenségből, mert fegyverrel erőszakolta, történt Rákóczy visszahelyezése. Az új fejedelmet népszerűvé tette Jenő megtartásának kérdése, melyet immár még inkább előtérbe tolt. Valóságos plebiscitumot rendezett arra nézve, átadja-e Jenőt, vagy utolsó csepp vérével is megvédje-e? A törvényhatóságok lelkesen felelték, hogy ne adja, mert Jenő védelmében „készek vagyunk feleséginket, gyermekinket egy halomban vágatni”. Rákóczy bizott a hazafiasság e megnyilatkozásaiban s hasztalan figyelmeztette február 25-ikén az okos Haller Gábor, hogy „nem vármegyék, nem székelység, nem hogy Jenőnek, sőt a magok oltalmára is fel nem ülnek”.8 Bethlen Gábor egyik legnagyobb államférfiúi tette az volt, hogy egykor hasonló, sőt kevésbbé veszélyes körülmények közt nem késett a porta kivánságára Lippát átadni. Nehezen tette, de inkább megtette, semhogy az erős török hatalom támadását országára zúditsa. Rákóczy György ellenben hanyatló ügyét Jenő kérdésével kapcsolta össze, sőt törvénybe igtatta, hogy hűtlenség bűnébe esik mindenki, ki Jenő átadását csak indítványozni merészli. Azt hitte, hogy ragaszkodva Jenő várához, mely nem erdélyi, hanem partiumbeli, tehát magyar terület volt, a magyar király támogatását is megnyeri. Immár ebbe vetette reménye horgonyát s már akkor, mikor visszahelyezését előkészítette, a bécsi udvarnál keresett támaszt. Ott azonban azt kérdezték tőle, mit ajánl a segély fejében, s minő ellenszolgálatokat várhat tőle a király és a kereszténység? Erre Rákóczy februárban Sámbár jezsuitát küldte Lippay György érsekhez s kijelentette, hogy, ha a király támogatja, ő meg a katholikus egyháznak ad Erdélyben kedvezményeket. Lippay szivesen vette ez ajánlatot s ki akarta bővíteni azzal, hogy Lórántffy Zsuzsánna engedje el a százezer forintot, melyet a kincstárnak kölcsön adott, Rákóczy meg Szatmárba és Ecsedbe német őrséget vegyen be. Ez esetre hajlandó volt megsegítése érdekében az udvarnál közbenjárni. Lippay és más magyar urak csakugyan felkarolták ügyét. Ellenben a német miniszterek hidegen, ellenszenvesen nézték Rákóczynak a trón visszaszerzésére irányuló erőlködéseit.

Ügynöke, Mednyánszky, már 1658 elején egész határozottan értésére adta, hogy ne számítson az udvarra, mely hajlandó ugyan érdekében a portán közbenjárni, de háborúba bonyolódni ő miatta nem akar.9 Visszahelyezése után Rákóczy még nagyobb buzgalommal folytatta kisérleteit. Azt akarta, hogy az udvar támogassa törekvéseit a portán a kibékülés iránt s ha ez nem sikerül, segitse meg fegyveres erővel. A magyarok mindkét kivánságát készségesen teljesítették volna. De befolyásuk általában csekély volt s Lipót királylyal különben sem érintkezhettek, mert akkor a császárválasztás hosszú ideig messze külföldön tartóztatta. Csak leveleikkel kereshették fel, mit meg is tettek, kérve az ifjú királyt, segitse meg Rákóczyt, mert ezzel nemcsak a maga politikai, hanem a katholikus egyház érdekeinek is szolgálatot tesz. A vérmes Rákóczy bizott a sikerben. „A mi az udvart illeti, – irta Keménynek10 – ott mi dolgunkat megcsináltuk. Az urak mind jóakaróink; mind azt ajánlották, a regimenhez nyuljunk. A király Schmidtet küldte be a portára, mellettünk segitséget is igérnek és hogy Jenőt ne adjuk”. Márczius elején követe, Bánffy Dénes Bécsben a pápai nuntiusnál tisztelgett,11 hogy törekvéseinek az ő befolyását is megnyerje. Kövér Gábor pedig Frankfurtba sietett Lipót királyhoz. Az udvart Rákóczi ajánlatai kétségkivül nagy elégtétellel töltötték el. Első sorban örültek a veszedelmes ember megaláztatásán, kitől még nem rég a magyar koronát féltették, ki ellen a mult évben hadat küldöttek Lengyelországba, a portán meg erős izgatást folytattak. Jenő sorsa sem érdekelte az udvart, mert ez a vár messze esett a királyi területtől, melynek védelme szempontjából katonailag is kevés értékű volt. Arra tehát, hogy fegyveresen megsegítsék Rákóczyt, a német miniszterek egy pillanatig sem gondoltak. Tudták, hogy az erdélyi dolgokba avatkozás beláthatatlan bonyodalmakra, esetleg háborúra vezethet, ők pedig békében akartak a törökkel élni. „A magyar uraknak az a nézetük, – irja az egyik miniszter április 16-ikán Lobkowitz herczegnek, – hogy mindenképen támogatni kell Rákóczyt. Én azonban nem tudom, hogyan történhetik ez hosszú török háború nélkül. Én azt tartom helyesnek, végezzék a dolgot háború nélkül.”12

Másrészt azonban; épen azért, mert békét akartak, azt sem óhajtották, hogy a török Rákóczyval való viszályát a hatalmi és területi viszonyok gyökeres kiforgatására használja. Portia herczeg, mikor a törököt értesítette, hogy belenyugszik Rhédey megválasztásába, kifejezte királya azon óhaját s, hogy további változás Erdély állapotában ne történjék. Különben is nyugtalanító hirek keringtek a török szándékairól; azt beszélték, hogy Kállót követeli, sőt a tavaszszal Kassát fogja megtámadni, mi az illető vidékek lakosságában nagy rémületet keltett.13 Mindez okokból az udvar az erdélyi kérdés békés elintézését óhajtotta s támogatta is Rákóczy hasonló törekvéseit a portán. Méltán attól tartott, hogy az erdélyi háború királyi területre is átcsaphat, s csakugyan már a tavaszszal óvatossági intézkedéseket volt kénytelen tenni. Lipót április 30-ikán felhatalmazta Gonzaga herczeget, a hadi tanács alelnökét, hogy a határszél védelméről megfelelően intézkedjék; mit a nádor is sürgetett. Mindez azonban épen a béke fentartása, nem pedig Rákóczy érdekében történt. Május elején várták a Vág völgyében a német katonaságot, „de nem a fejedelem segítségére, hanem csak veszteg fognak lenni, mig meglátják, merre akar indulni, vagy kiszállni a török”.14 Bécsben különben is komolyan attól féltek, hogy Velencze, Svédország vagy a francziák állanak Rákóczy háta mögött s hogy ezek nagy keleti háborúi akarnak felidézni. Tényleg Rákóczy fordult X. Károly svéd királyhoz s szövetségük megújítását szorgalmazta. De levele a dánok, az emlitett államok ezektől meg az udvar kezébe került s még inkább fokozta a gyanút törekvései iránt. Hasztalan hirdette tehát, hogy ha a magyar király veszni hagyja Erdélyt, utána vesznek a még kezén levő magyar vármegyék, sőt örökös tartományai is. Bécsben nem azonosították Rákóczyt Erdélylyel.

Az udvarnak kitünő összeköttetései voltak Konstantinápolyban, s Reninger épen ez időben jelentette haza, hogy a portán arról sem akarnak hallani, hogy Rákóczy él s ha az erdélyiek más fejedelmet nem választanak, okvetetlenül rájuk megy a tatár s a végbeli törökség.15 Reninger azt is jelentette, hogy a portán a többi hatalmak a nagyvezért harczias politikára ösztönzik; angolok, francziák, svédek csakugyan teljes erővel dolgoztak ott a háború érdekében, nem annyira a Rákóczy, mint inkább a Lipót elleni háború felidézésén, mert e hatalmak az ifjú császárt keleten akarták foglalkoztatni, hogy kezét a nyugoton megbénítsák. Itthon csakugyan fölmerült a gyanu, hogy a nagyvezér a császár ellen készül s a nádor és Lippay érsek figyelmeztették a még Frankfurtban levő Lipótot a veszélyre.16

Bécsben számba kellett tehát venni az eshetőséget, hogy a török-erdélyi háború átcsaphat Magyarországra. Ettől annál inkább tarthattak, mert a török azzal vádolta az udvart, hogy megtűri, hogy a magyarországi urak támogassák Rákóczyt, mit a császári követ a leghatározottabban tagadott. Bécsben szivesen látták volna tehát, ha a nagyvezér nem bántja többé Erdélyt s a zsitva-toroki békeszerződés alapján Reninger ez értelemben fel is szólalt. Többet azonban ez idő szerint tenni nem akartak, s a magyarok hamar belátták, hogy Rákóczy Bécstől semmit sem várhat. Sürgősen ajánlották tehát neki, keresse minden áron a portával való megegyezést. „A fejedelem dolgai – irja Vitnyédy május 10-ikén – most kevésbbé tetszenek, mint midőn Lengyelországba indult; bizony elveszti magát.” Attól félt, hogy Rákóczy is úgy jár, mint a dán király, kinek mindenfelől igértek segélyt s ki a svédekkel szemben mégis magára maradt. Intette tehát, hogy fegyvert ne fogjon a török ellen, mert „a kozák, moldvai és havasalföldi vajdák segitsége jó ugyan, de nem elég”, ellenben a német segély rákháton jár. „Nem hiszem, hogy oly hadviselő embere legyen, ki hadait vezérelni tudná a nagy bestia ellen.”17 Rákóczy, mint mindig, mostan is a legkalandosabb terveket eszelte ki. Zrinyihez s más magyar urakhoz fordult segélyért. Palásthy nevű ügynökét küldte ki Magyarországba, hogy az urak katonai diversiót tegyenek érdekében s ezzel elvonják Erdélyről a törököt. De helyesen jegyezte meg Vitnyédy: „messziről való barátkozások ezek, messziről való segélykérés”, melyhez egyrészt Lipót király engedélye és parancsolata, másrészt nagy költség kell, mert „a ki jó bélest akar sütni, annak szép fehér lisztinek és bőven vajának kell lenni, a mi tárházunkban nincsen”.18 Mindazáltal Rákóczy folytatta igyekezeteit az udvarnál, noha immár Lippay érsek is azt ajánlotta, béküljön ki a törökkel s ne számitson a németre. Még határozottabban nyilatkozott (június 24.) Gonzaga herczeg; felszólította, köszönjön le s ne igyekezzék a királyt háborúba bonyolitani. E veszély elhárítására az udvar mindent elkövetett s hogy a porta aggodalmát eloszlassa, Reninger utóbb azon hivatalos nyilatkozatot tette (1658 szeptember 16.), hogy a császár nem avatkozik Rákóczy dolgába, mert sem maga, sem elődei nem szereztek rá érdemet, hogy a Habsburgoktól segélyt várjon s az ő kedvéért Lipót nem hajlandó azt a jó viszonyt megbontani, melyben a szultánnal él. Rákóczy már a nyáron belátta ezt s fájdalmasan irta június 25-ikén: „némettől segitséget nem várhatunk”. Mindazáltal sem ekkor, sem később nem akart a helyzet kényszerűségéhez alkalmazkodni. Kezdettől fogva kereste ugyan a törökkel való megegyezést, de nem oly módon, mely czélhoz vezethetett. A nagyvezér ez időben is következetesen a Velencze elleni döntő csapást készitette elő s minthogy terveit az erdélyi bonyodalmak komolyan veszélyeztették, súlyt fektetett békés elintézésükre. Folyton gyűjtötte a birodalom minden részéből a hadat, hogy régi tervét immár valósitsa s Velenczét megfenyítse. Cattarót vagy Dalmáczia más pontját akarta szárazföldi úton megtámadni. Kora tavaszszal már befejezte előkészületeit s egyes török csapatok be-betörtek Dalmácziába. Egyre nagyobb súlyt helyezett tehát arra, hogy Erdélylyel rendbe jöjjön s mikor meghallotta, minő mozgalmat keltett ott azon követelése, hogy Jenőt török kézbe adják, kész volt a kivánságától elállani, mihelyt a rendek visszahelyezik Rhédeyt s elszakadnak Rákóczytól.19 Ez azonban ismerte a nagyvezér velenczei terveit s belőlük azt a reményt meritette, hogy a nagyvezér végre is engedni fog s Erdélyt ezúttal nem bántja.20


IV. Mohamed szultán.
Egykorú metszet után. Eredeti példányról

E téves föltevésben s az udvar támogatására számitva, azon kisérletei, melyeket a porta megengesztelésére tett, nem a helyzetnek megfelelő óvatossággal és tapintattal történtek. Február 12-ikén levélben jelentette ugyan, hogy holtig hű szolgája lesz a szultánnak, kire dicsőségesebb a kegyelemadás, mint az, hogy nagy hatalmát egy „egér” ellen indítja. Csakhogy hozzá tette: ha kegyelmet nem kap, a kardhoz folyamodik.21 E részben alázatos, részben fenyegető levelén a nagyvezér – mint a császári követ jelenté – szertelenül felháborodott s ezt kifejezte Reninger előtt is, ki mélyen sajnálta, hogy az „erdélyiek küszöbön álló romlásukat el nem hárítják magukról, hanem Rákóczyval akarnak tartani, ki leveleivel még inkább felboszantotta a nagyvezért. Siralmas dolog – folytatja – hogy egy ember együgyűsége miatt annyi sok ezeren vagy életüket fogják veszíteni, vagy a legnagyobb inségbe jutnak”.

A nagyvezér még ekkor sem alkalmazta a végső eszközt, a fegyvert, hanem még egyszer felszólította az országot, helyezze vissza Rhédeyt a fejedelemségbe. A rendek május 22-ikén össze is gyűltek; de szint vallani, döntő határozatot hozni a nehéz pillanatban sem mertek. Követeik jelentették a portán, hogy Rákóczyhoz ragaszkodnak, a ki azonban a szultán hű alattvalója lesz. De ha a porta semmi áron sem kegyelmez Rákóczynak, ennek beleegyezésével készek új fejedelmet választani. A nagyvezér, ki épen akkor akart Dalmáczia ellen nyomulni, az ilyen kiegyezés eszméjétől sem idegenkedett. Kész volt Rákóczynak megbocsátani, de csak az esetre, ha személyesen megjelenik Drinápolyban s ott maga kéri a kegyelmet. Ha kegyelmet akar, – irta még májusban a nagyvezér Rákóczynak – jelenjék meg a portán s a nagyvezér esküvel vállal kötelezettséget, hogy nem lesz bántódása.22 Többen ajánlották is, hogy ne féljen a veszélytől s tegye meg a döntő lépést:

De potiorb lőn itt a konty a kalapnál,
S a pataki tanács Barkóczy Lászlónál.23

Rákóczy nem fogadta el a meghivást s a nagyvezér kénytelen volt magasra törő terveit Velencze ellen elodázni s Erdély megfenyítését komolyan előkészíteni. Még a tavaszszal utasította a tatár khánt, induljon hadaival Erdélybe. Hogy a tatárok útja szabad legyen, elcsapta a moldvai és havas-alföldi vajdákat, Rákóczy hiveit s olyanokat ültetett helyükre, kik parancsainak föltétlenül engedelmeskedtek. A budai s más magyarországi, valamint a szilisztriai pasák is utasíttattak, hogy megfelelő haddal Erdélynek induljanak s a Velencze ellen rendelt roppant haddal végre a nagyvezér is oda nyomult. Mindezt tudta Rákóczy és tudta az ország, mert egész sereg török és tatár követ jelent meg s jelezte a közelgő zivatart. De a nagyvezér még akkor is menekülést s bűnbocsánatot igért az esetre, ha Rhédeyt visszahelyezik, vagy ha őt nem akarják, mást választanak fejedelemmé. Ekkor azonban már azt is követelte, hogy Rákóczyt s az elcsapott moldvai és oláh vajdákat, kik Rákóczy védelme alá Erdélybe menekültek, kiszolgáltassák. A nehéz fenyegetések, a lesujtó jelentések hatása alatt a rendeknek foglalkozniok kellett a kibontakozás eszközével, a fejedelemválasztással. A nagyvezér, a budai és temesvári pasák már megindultak, a rettenetes tatárhad közeledett, Rákóczy meg teljesen magára volt hagyatva s akkor már rég tudta, hogy a bécsi udvartól semmit sem remélhet. Tudták a rendek is, hogy Erdély maga nem állhat ellent a töröknek, de gyámoltalanságukban nem merték a tényekből ridegen levonni a következtetéseket. Ismételve fölkérték a fejedelmet, találjon módot, melylyel az országot a végveszedelemből megmentheti. Ez alatt azt értették, adja be lemondását s tegye lehetővé, hogy a porta parancsának megfelelően más fejedelmet válasszanak. Rákóczy azonban bujósdit kezdett játszani s mindig azt felelte, hogy előbb az ország nyilatkozzék. Az ország viszont nem nyilatkozhatott szabadon; a rendek többsége szivesen teljesitette volna a nagyvezér kivánságát, de lehetetlen volt új fejedelmet választani mindaddig, mig Rákóczy le nem mondott, mert az ő kezén voltak a várak, a katonák, a kincstári javak. Napokig huzódtak a tárgyalások, s utoljára is a legszerencsétlenebb módon végződtek. A szakítás Rákóczyval megtörtént, csak hogy nem elégíthette ki a nagyvezért, mert a rendek elálltak ugyan Rákóczytól, de új fejedelmet nem mertek választani. Rákóczy viszont kijelentette, hogy a maga sorsának engedi át Erdélyt, ellenben saját javait fegyverrel fogja a török ellen megvédeni. Ezzel olyan helyzet alakult, melynél képtelenebb alig gondolható. Minthogy a rendek új fejedelmet nem választottak, magukra zúdították a török-tatár hadak özönét s minthogy Rákóczy nem volt többé fejedelem, hivatásának sem tartotta Erdély védelméről gondoskodni. Egy katonát, egy pénzt sem hagyott az országban, hanem hadait Várad felé indította, hol nem állt ellenség. Hasztalan figyelmeztette Barcsay, hogy épen megfordítva kellene cselekednie, a részekben levő csapatokat kellene berendelnie s a föld népét is felfegyverezve Temesvár felé nyomulnia, hol a török gyülekezett.24 Mikor Rákóczy távozott, a védtelenűl hagyott országnak még kormánya sem maradt s nem volt senki, a ki akár a védelem, akár az alkudozások ügyét törvényszerűen kezébe vehette volna. „Isten előtt is kárhozatos vétek, irja Barcsay augusztus 21-ikén Rákóczinak, hogy a szegény haza igy romol. Valóban is átkozódik, zugolódik az ország, nagyságod az ő pénzeken tarja a fizetett hadat s most szükségeknek idején csak száz lovast sem érdemel Nagyságodtól; átkot eleget hallana Nagyságod.”25 Nem volt tehát sem hadsereg, sem kormány, mely az országról gondoskodott volna, noha mindenfelől hangzott az óhaj, hogy föltétlenűl meg kell egyezni a nagyvezérrel, kegyelmet kell tőle vásárolni minden áron. De nem volt a ki kezébe vegye, vezesse akár az ellenállást, akár a békeügyet, mig akarata ellen, hozzájárulása nélkül maguk az események előtérbe nem tolták Barcsay Ákost. Barcsay akkor valami 40 éves, tanult, olvasott, férfias szép ember volt, józan ítélettel s erős érzéssel a polgárosodás nagy nemzeti jelentősége iránt. „Termete középszerű, de jó alkotású; szeme kék, orra nagy, arczszine élénk, arczkifejezése szelid és megnyerő.26” Egyszerű, becsületes ember volt, ki ritka éles elmével itélte meg a viszonyokat s hónapokkal azelőtt előre megmondta a jövőt. De nem termett tettre, cselekvésre s lelkéből minden dicsvágy hiányzott. Ha csak kis ujját mozgatja, Rhédey helyett már 1657 őszén őt választják a rendek fejedelemmé. De nem vágyakozott ez állásra s az uralmat épen oly kevéssé akarta a rendek, mint a török kezéből elfogadni, ki szintén már 1657-ben gondolt reá. Érezte, hogy nem ura a nehéz helyzetnek s nem kivánkozott első, irányadó szerepre. Mikor a nagyvezér Erdélyhez közeledett, megengesztelésére maga akart táborába sietni. De mihelyt neszét vette, hogy a török őt is a fejedelemjelöltek sorába igtatta, nem ment el, s ezt augusztus 23-ikán megirta Rákóczynak. Ez azonban mégis azzal gyanusitotta, hogy a trónra vágyik. Barcsay őszintén felelt. Kijelenté, hogy ha nem Rákóczyról, kinek háza nevelte, lenne szó, „talán kisértetbe estem volna a jó alkalmatosságok jelen levén. De igy ne adja isten, csak szivem gondolatjában is tünjék”. Csakugyan épen a nehéz napokban dolgozott a legkomolyabban Rákóczy javára, mert váratlanúl ismét oly mozzanat merült föl, mely reményt nyujtott a békés kibontakozásra. Miközben a nagyvezér Erdélyhez közeledett, azt a hirt vette, hogy Ázsiában veszedelmes lázadás tört ki. Még nagyobb súlyt fektetett tehát az erdélyi ügyek gyors rendezésére s augusztusban újra felhivta Rákóczyt, hogy bántatlansága biztosítása mellett jelenjék meg táborában s tisztázza magát, mely esetre kegyelmet remélhet. Barcsay, ki a levelet vette, nyomban megküldte Rákóczynak, sőt önként ajánlkozott, hogy elkiséri a török táborba. „Kész vagyok – irta neki augusztus 23-ikán – Nagyságoddal bemenni s jó és gonosz szerencsét Nagyságoddal együtt szenvedni; noha tudom (azt tartván a törökök, Nagyságod az én tanácsomból cselekedett mindent) szintén úgy járnék, mint Török Bálint János király idejében, de azzal sem gondolnék.”27 Én kegyelmes uram úgy hinném, Nagyságodnak semmi bántódása nem lenne, sőt nagyobb becsülettel megékesittetvén térne meg, s az egész világon örökké való hire, neve, dicséretes emlékezete fenmaradna. A török deák is azt mondja, ha ezer feje volna is, bele merné kötni, Nagyságodnak semmi bántódása nem leszen.28

Csakhogy Rákóczy ekkor még kevésbbé bizott a törökben, mint annak előtte. Mikor Erdélyből kivonult, a nélkül hogy lemondott volna, valami 10,000 főnyi hadat gyűjtött Várad környékén, hogy saját területét megvédje s különösen Jenő várát biztositsa. E közben a nagyon békés érzelmű s Rákóczy iránt jó indulatú budai pasa a nagyvezér parancsára hadait a Maros felé vezette. De Rákóczy megtámadta s június 26-ikán visszaszoritotta. E sikeren neki bátorodva, csakhamar Arad és Gyula közt török területre nyomult s július 5-ikén ujra megharczolt az ellenséggel. A törökök élén a budai s az egri pasák és az esztergomi bég álltak. Rákóczy a jobbszárnyon Gyulai Ferencz és Barkóczy István vezetése alatt a zsoldos katonákat, a balszárnyon Szuhay Mátyás kállói kapitány és Keresztes András alatt a hajdúkat s a tüzérséget helyezte el, mig Ébeni István és Bakos Gábor a tartalékot vezették. A harczot, mely Lippa és Arad közt folyt le,29 az döntötte el, hogy Gaudy András ezredes a tüzérséggel idejében közbe lépett és nagy sikerrel működött. A törökök több száz főnyi veszteséggel hátráltak meg s a győzelem általános feltünést keltett. Hire járt, hogy a török hadnak szine-java elveszett és a budai pasa eltünt.30 Pozsonyban és Bécsben is sokat beszéltek Rákóczy sikeréről. „A nagyságod győzelme hangoslik mindenik fülében”, jelentették onnan.31 Tényleg azonban a diadal katonai szempontból egészen jelentéktelen volt s a helyzetet nem változtatta meg. Maga Rákóczy sem tulajdonított neki értéket s nemcsak nem folytatta az üldözést, hanem már másnap, július 6-ikán levélben felajánlotta hódolatát a megvert budai pasának. Az erdélyieket pedig a váratlan győzelem nemcsak fel nem lelkesítette, hanem egyenesen megrémítette. Augusztus első napjaiban a rendek ujra összegyülvén, most már határozottan felkérték a távollevő fejedelmet, hogy tekintve a török, tatár és oláh hadak támadását, mondjon le. Rákóczy nem tudta magát elhatározni. Az erdélyiek lemondását kivánták, a nagyvezér táborába hivta, de sem ezt, sem amazt nem tette. Győzelme vált reá végzetessé. Minthogy győzött, nem akart lemondani, másrészt meg győzelme után még kevésbbé mert a török táborba menni. Habozásban, tétlenségben veszett el a drága idő. A nagyvezér már Temesváron állt s megengesztelésére még mindig nem történt semmi. Igy a török minden békeóhaja kárba veszett s ezzel elveszett Erdély, elveszett Rákóczy ügye is. Az ellenség az egész vonalon megindítatta a hadműveleteket s augusztus 29-ikén Jenő vára alá érkezett. Rákóczy a várról kitünően gondoskodott; falait jó karba helyezte, eleséggel, lőszerrel, minden készlettel bőven ellátta s a nagyszámú őrség kapitányai teljesen birták bizalmát; ő meg folyton kitartásra bátorította s segélyével kecsegtette őket. Csakugyan készült fölmentésükre, de lehetetlen volt bármit is tennie, mert az őrség már szeptember 2-ikán átadta a várat a töröknek. Igy került ellenállás nélkül, szégyenletesen az ellenség kezébe az a hely, mely, ha idejében átadatik, Erdélyt a legszörnyűbb romlástól menti meg. Most azonban a romlást nem lehetett többé feltartóztatni. Jenővel elveszett Lugos és Karánsebes s csaknem az egész terület, mely az egykori Szörény vármegyéből Erdély kezén volt.


Barcsay Ákos aláirása 1657 szeptember 1-én kelt levelén.
Az irat eredetije az országos levéltárban

Mindez azonban csekélység ahhoz képest, mi e közben a fejedelemség tulajdonképeni területén történt. Augusztus második felében a török-tatár hadak betörtek Erdélybe, első sorban a Bárczaságba. Rettenetes volt már számuk is. Egykorúak szerint a tatár khán maga 80–100,000, a kozákok 12,000, a szilisztriai pasa 12,000, a moldvaiak 9000, az oláhok 12,000 emberrel jöttek. Ha csak félannyian voltak, egyszerű élelmezésük is elviselhetetlen terhet rótt volna a lakosságra. De a hadak nem az országot megszállani, hanem büntetni, rabolni, pusztitani jöttek. Sokaságukkal szemben ellenállásról szó sem lehetett s különben sem volt katonaság sehol. Barcsay összehivta ugyan a közfelkelést, noha törvényes megbizást senkitől sem kapott. Meg is jelent néhány ezer ember, de mikor látta a felégetett falvak lángját, füstjét, övéi megmentésére haza futott.

Igy tehát az ellenség mint a sáskasereg ellenállás nélkül áraszthatta el a szerencsétlen országot; a hol megjelent, porrá égetett mindent s a lakosságot vagy levágta, vagy rabszíjra füzte. A Királyföld egyes városok kivételével, melyek roppant sarcz árán mentették meg magukat, szörnyen elpusztult. Brassó 25,000 tallérral váltotta meg magát, de egész vidéke sivataggá tétetett. Szeben ugyanannyit fizetett. Fogaras sikeresen megvédte magát, de másutt alig volt ellenállás, pedig a hol volt, rendesen sikerült, mert a tatárok apró, néha 50–60–200 főnyi csapatokban lepték meg az egyes helyeket.32

Nem levén fejedelem, senki sem gondoskodott az ország, vagy a városok védelméről. A fővárosban, Fejérvárt nem volt őrség, sőt az előljárók nagy része is elfutott. A magukra maradt polgárok pénzzel igyekeztek a tatárt megengesztelni s midőn ez nem használt, védekezni kezdtek. De nem levén fölkészülve, az ellenség szeptember 5-ikén elárasztotta s teljesen feldulta a várost. Barbár módon elpusztította Bethlen Gábor fejedelmi palotáját, betört az öreg templomba, s kihányta sirjából I. Rákóczy György csontjait. Összetört, elégetett mindent, még a könyvtárt is azon kéziratokkal, melyeket Bethlen Gábor a budai Corvinából szerzett. Elégett a főiskola épülete s egész fölszerelése. Bethlen Gábor és I. Rákóczy György összes alkotásai, a szép építkezések mind elpusztultak, Erdély fővárosa romhalmaz lett s régi fénye eltünt örökre. Innen a tatárok Enyedre mentek, melynek lakói a templomkerítésben vitézül megvédték magukat. De Tordát és Toroczkót feldulták, Maros-Vásárhelyről 3000 embert hajtottak el, Kolozsvár külvárosait fölperzselték s a város maga 100,000 tallér sarczczal váltotta meg magát. Azután a Szilágyságot és Kővár vidékét Nagy-Bányáig feldulva megszámlálhatatlan foglyot szedtek össze. Az ország déli és nyugati részein több száz falu pusztult el. A kit le nem öltek, azt rabságra hajtották. A mit el nem vittek, azt összetörték vagy fölperzselték s csak mikor sivataggá tették az ország nagyobb részét, vonultak Várad felé, hová szeptember 13-ikán érkeztek. Ezzel a nagyvezér beváltotta fenyegetését; büntetése rettenetes volt s Erdély örökre megsinylette.


Török martalóczok visszaverése egy vár falai alól.
XVII. századi festmény az egri érseki lyceum birtokában

E romlás közepette Barcsay volt az egyetlen ember, ki még törődött az ország sorsával, bármily kevéssé áhítozott a hatalomra, melyet békésebb körülmények közt ismételve megszerezhetett volna. De most tényleg ő volt a fejedelem s a ki még tehette, engedelmeskedett rendeleteinek. Ő hivta össze a közfelkelést, mely azonban látva a pusztulást, hamar szétoszlott. Köréje sereglett a rendek egy része s erősen ösztönözte, tegyen valamit az ország mentésére. Barcsay még néhány nappal a tatár betörés előtt azt ajánlotta, hogy a három nemzet egy-egy követe menjen a nagyvezérhez s irgalmat kérjen tőle a védtelen ország számára. A rendek e czélra ki is küldötték Bánffy Györgyöt, Lutsch János, szász grófot s a székely Daniel Ferenczet. De csupán e kettő jelentkezett, ellenben Bánffy Rákóczyhoz állott. A két követ Déván találkozott Barcsayval, hol napokig várták Bánffyt. De nem jött, a szörnyű helyzetben pedig minden órái késedelem ezreket döntött végromlásba. A Dévára menekült rendek Barcsayhoz fordultak tehát s égre-földre kérték, menjen Bánffy helyett harmadiknak maga a nagyvezérhez. Barcsay végre engedett s szeptember 2-ikán a követség elindult. Igy jutott akarata ellen, kénytelenségből Barcsay ama követségbe, mely csakhamar meghozta neki a fejedelmi töviskoronát. Az események sodorták magukkal. Szolgálatot akart tenni hazájának, s midőn megtette, fejedelemséget szerzett ugyan, de ezzel magára. idézte a végzetet.

Az erdélyi követség szeptember 7-ikén érkezett a nagyvezér táborába. Köprili Mohammedet akkor a birodalom folyó ügyein s a velenczei háborún kivül még az ázsiai tartományokban kitört igen komoly zendülés foglalkoztatta. Nem közvetlenűl maga, hanem a budai pasa útján tárgyalt tehát az erdélyiekkel s minél előbb végezni óhajtott velük, hogy haza indíthassa seregét, melyre otthon sokkal nagyobb szüksége volt. A török immár örökre szakított Rákóczy Györgygyel. Azt követelte, hogy a rendek új fejedelmet válaszszanak, az elfoglalt területek átengedésébe bele egyezzenek, s minthogy a háborút ők idézték fel, fedezzék annak költségeit s az eddiginél jóval nagyobb évi adót fizessenek. Ezzel a török borzasztó terhet rótt a lengyel és a tatár által elpusztított országra, mely azonban egyszerűen ki volt szolgáltatva az ellenségnek. A nagyvezér csak azért nem emelt még szertelenebb kivánságokat, mert az ázsiai forradalom némi kiméletre kényszerítette.


Tatár khán II. Rákóczy György idejében.
Egykorú metszet után. Wagner „Delineatio Provinciarum Pannoniae et imperii Turcici in Oriente” (Augsburg, 1684.) cz. munkájából

Első sorban a megüresedett trón betöltéséről kellett gondoskodni. A nagyvezér nem bizott többé a rendekben, hanem a trónkérdést is a saját táborában akarta elintézni s a budai pasa még első értekezletükön felajánlotta Barcsaynak a fejedelemséget. Immár ő volt a török egyetlen jelöltje; mást a nagyvezér nem akart elfogadni s azért a budai pasa tudtára adta, hogy engedelmeskednie kell, különben újra elárasztja hadaival s „porrá téteti e hazát s többé fejedelemség nem lészen, hanem pasaság”. Ellenben ha elfogadja a fejedelemséget, török had nem megy Erdélybe, sőt a tatárok is kihivatnak s Várad bántatlan marad.33 Barcsay napokig vonakodott, de végre, hogy megmentse az országot a teljes romlástól, szeptember 14-ikén a nagyvezér egyenes parancsára engedett. Elfogadta a fejedelemséget, elfogadott minden feltételt, mert semmi sem sujthatta annyira az országot, mint a mostani állapot, mely ha még pár hétig tart, Erdélyt menthetetlenűl pusztasággá változtatja. Ennek elejét veendő, Barcsay végre feláldozta magát, hisz az éles eszű ember, a ki eddig is előre látta s megmondotta a közdolgok folyamát, kétségkivül tudta, hogy elhatározásával a legkomolyabb veszélyt idézi föl önmagára. De kész volt hazája szenvedéseit a saját személye koczkáztatásával megváltani s teljesítette a török parancsát, ki szertelenül kemény feltételeket rótt reá. Bele kellett törődnie abba, hogy a török megtartsa Jenőt, Lugost. Karánsebest, melyeket már elfoglalt, bele kellett nyugodnia, hogy az évi adó 40,000 aranyra emeltessék, sőt ezenkivül az ország 500,000 tallér (1000 erszény à 500 tallér) hadi sarczot fizessen, még pedig a legrövidebb idő alatt, mert az egyezség azt is hangsulyozta, hogy, ha a feltételek nem azonnal teljesittetnek,34 a török ujra kénye-kedve szerint fog Erdélylyel elbánni. Mihelyt az egyesség megköttetett, a nagyvezér a hadak szine előtt: „ihol a hatalmas császár botja,” szavakkal átadta Barcsaynak a tollas buzogányt s ezzel a trónkérdés el volt döntve.


Barcsay fejedelmi buzogánya.
(A bot alsó végén a fejedelem czimere A. B. 1660. felirattal). Eredetije dr. Reiner Zsigmond gyűjteményében


  1. Török-Magyar Tört. Eml. E. V. 443.[VISSZA]
  2. U. ott, 1657 október 30. Kenán pasa lev.[VISSZA]
  3. Sebesi Fogarasban november 20-ikán kelt jelentése. Szilágyi, Erdély és az é.-k. háború, II. 447.[VISSZA]
  4. Szilágyi, Oklevéltár, 590.[VISSZA]
  5. Levelét 1. Hadtört. Közl. 1894. 89.[VISSZA]
  6. Május 3-iki levél. Nagy Iván: M. Tört. Tár, XVII. 47.[VISSZA]
  7. Szilágyi, Erd. Orsz. Eml. XI. 351.[VISSZA]
  8. U. ott, 361.[VISSZA]
  9. Szilágyi Sándor, Nádasdy Ferencz és II. Rákóczy György: Századok, 1874: 449.[VISSZA]
  10. Mt. Tört. Tár, XXII. 286.[VISSZA]
  11. Bánffy márczius 11-iki levele. Szilágyi, Okmánytár, 607–609.[VISSZA]
  12. Wolf, id. m. 114.[VISSZA]
  13. Károlyi Ádám 1658 márczius 17-iki levele. Hormuzaki-gyűjtemény, V. 44.[VISSZA]
  14. Osztrosicsné május 6-iki levele. Közli Komáromy: Történelmi Tár, 1889. 158.[VISSZA]
  15. Reninger márczius 16-iki és április 3-iki jelentései. Wolf, id. m. 114.[VISSZA]
  16. Július 26-iki levelük. Hormuzaki-gyűjtemény, V. 51. Ugyanitt sok más okmány világítja meg a konstantinápolyi viszonyokat.[VISSZA]
  17. Tört. Tár, 1896. 228. és 226.[VISSZA]
  18. Levele: Tört. Tár, 1896.[VISSZA]
  19. M. Tört. Tár, XXII. 286.[VISSZA]
  20. Rómába küldött márcziusi és áprilisi jelentések: Theiner, Vetera Monum. Slav. Mer. II.[VISSZA]
  21. Szilágyi, Erd. Orsz. Eml. XI. 383.[VISSZA]
  22. Szilágyi, Okmánytár, 624–626.[VISSZA]
  23. Egykoru gúnyvers Rozsnyainál.[VISSZA]
  24. Barcsay június 26-iki levele; közli Szilágyi: Tört. Tár, 1893. 326.[VISSZA]
  25. Szilágyi, Erd. Orsz. Em1. XI. 46–47.[VISSZA]
  26. Reverend-Bethlen Tört. Emlékrajzai 32. Ford. Toldy István.[VISSZA]
  27. Szilágyi, id. m. 420–421.[VISSZA]
  28. Szilágyi, Erd. Orsz. Eml. XI. 418.[VISSZA]
  29. Basire védirata, kiadja Kropf Lajos: Tört. Tár, 1888. 562–562.[VISSZA]
  30. Kövér Gábor július 31-iki fejérvári levele Szilágyinál, id. m. X. 406.[VISSZA]
  31. Mikes Mihály augusztus 6-iki rovnai levele u. ott, 412.[VISSZA]
  32. Frank naplója. Közli Szilágyi Sándor: Tört. Tár, 1888. 36.[VISSZA]
  33. Szeptember 25-iki levél. Szilágyi, Erd. Orsz. Eml. XII. 66.[VISSZA]
  34. A nyolcz feltételt közli Frank naplója. Szilágyi, id. m. XII. 70[VISSZA]