SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A királyi Magyarország. Kormányzata. Arisztokratiája. A vármegye. A városi élet. A rémuralom következményei. A vagyontalanság terjedése. Az udvar közgazdasági politikája. Becher nemzetgazdászati kisérletei. A bécsi kereskedelmi társaság. A királyi terület elnéptelenedése. A földmüvelés hanyatlása. Földesurak és jobbágyok. A socialismus csirái. A görögkeleti jobbágyság. Az uniált görög egyház. A zsidóság. Kisérletek a nép sorsának javitására. A török uralom alatt álló terület. A végbeli katonaság és a hódolt részek. A paraszt vármegye. A hódoltság népesedése. A török-magyar terület szervezete. Buda a török uralom utolsó éveiben. Az utolsó budai magyar. A Corvina maradványai. A közegészségyügyi viszonyok. A pestis. A vallásüldözések hatása a szellemi életre. Az iskolaügy. A jezsuiták Magyarországon. Szerepük a protestánsok elleni harczban. Iskoláik. A magyar nyelv romlása. A latinoskodás terjedése. A tiszta magyar nyelv menedékhelye. Gyöngyösi István Murányi Vénusa. Balassa Bálint és Rimai János istenes énekei. A nemzet vágyainak megnyilatkozása a népköltészet termékeiben.
Mig Erdély teljes szabadsággal intézhette ügyeit s vezetői a szabadsággal korlátlanúl visszaéltek, a királyi Magyarország rettenetes rémuralom alatt állt vagy a kuruczok mozgalmaitól sújtatott. Egyfelől az idegen kormányzat s a gyűlöletes vallásháború, másfelől a fegyverrel védekező tömegek tettek lehetetlenné minden szabályos fejlődést s pusztították el azt, a mi a múltak munkájának gyümölcsekép megmaradt. Hogy a szerencsétlenség teljes legyen, a török szakadatlanúl folytatta a hóditást és hódoltatást. Végre csak 12 olyan vármegyéje maradt a királynak, melynek uralmában nem kellett a törökkel osztoznia, a többi egészben vagy részben behódolt.
A királyi terület földrajzi fekvése is fölöttébb kedvezőtlenűl alakúlt. Hosszú foltként húzódott végig az Adria partjától ívalakban a Kárpátokon át Erdély határáig. Az egykorúak azt mondták, olyan sok veszett el az országból I. Ferdinánd óta, hogy a maradékon, a hol legtágabb, két, több helyeken csak egy nap általmehetni. Ellenben hosszúságát száz német mértföldnél többre becsülték.1 Igy e terűletnek csupán az örökös tartományok oltalma szempontjából volt értéke, ellenben nyitva állt minden támadásnak, sőt 1683-ban nagyobb részt tényleg Thököly kezén volt. Kormányzatában határtalan zűrzavar kapott lábra. A gubernium halva született intézmény volt s soha sem birt számba vehető tevékenységet kifejteni. Mikor 1679-ben Ampringen külföldre távozott, megszűnt a gubernium is, de helyére nem lépett más központi kormányzat. 1681-ben visszaállíttatott ugyan a nádori méltóság, de az új nádor csak névleg volt a kormányzat feje, tényleg pedig nem kapott hatáskört s az ország azután is központi kormányzat nélkűl maradt. A legkülönbözőbb idegen, bécsi hatóságok rendelkeztek belügyeiben minden terv és czél nélkűl, gyakran egymás intézkedéseit hiúsítva meg. Nem kormányzás volt ez, hanem fejetlenség, melyet az önzés és haszonlesés a legkiméletlenebbűl kihasznált s melyet az egyes néposztályok annál súlyosabban éreztek, minél szegényebbek voltak. A főúri társadalom azt a részét, mely az idegen-uralom szolgálatába helyezkedett, természetesen legkevésbbé sújtotta ez idők viharos járása. Az urak készségesen lemondtak a közszereplésről, hogy békén birhassák s az udvar kegyelméből szaporíthassák jószágaikat. Bécsben nem sokra becsülték őket s azt mondták róluk, hogy sok a vérük, de kevés az eszük.2 Csakugyan kiválóbb ember ez időben nem támadt közöttük, mert a ki nem az átlagemberek közé tartozott, az nagyobbrészt áldozatúl esett az 167071-iki válságnak. A ki megmaradt, az katonáskodott vagy máskép szolgálta az udvart, de sem ezen, sem más téren nem fűződik emlékezetes esemény nevükhöz. Élték világukat, gondozták magánérdekeiket, viselték a köztisztségeket s a velök járó kötelességek teljesítésében nem igen erőltették meg magukat. Hazájuk szenvedései csak olyankor jutottak eszükbe, mikor az udvar valami magánérdeküket vagy egyéni hiúságukat károsította. Máskülönben meglehetősen kivűl helyezkedtek a nemzeti érdekközösség sorompóin. Mig az ország legeslegnagyobb részére súlyosan rá nehezedett isten keze, az udvari párti urak a biztos Nagy-Szombatban, hol gyermekeiket iskoláztatták, szoktak telelni s víg mulatságok közt töltötték a farsangot. A Cobok vérengzéseinek idején is egymást érték hol Zichyéknél, hol Forgáchéknál, hol Bercsényiéknél, hol Révayéknál a zajos estélyek s nyoma sincs, mintha azok a kűzdelmek, azok a mozgalmak és keserű szenvedések, melyeknek a nemzet tömegei ki voltak téve, e körökben részvétet keltettek volna. Az illető családok akkor még magyarúl beszéltek, de már idegenűl álltak szemben a nemzettel, melyről csak mint rebellisről emlékeztek meg. Igy készült elő az udvari aristokratia elnémetesedése, mely a XVIII. században valósággá lett.
Ellenben a közép és alsó nemességet, mely 1670 óta szörnyű csapásokat szenvedett, a Kollonicsok és Cobok minden kegyetlensége sem birta a nemzeti eszmétől eltántorítani. Egy része a bujdosók sorában kűzdött, másik része, mely otthon maradt, úgy a hogy épen lehetett, kormányozni igyekezett a vármegyét.
A vármegye, vagyis a kis- és középbirtokos nemesség volt az egyetlen magyar hatóság, melyet a romboló viharok megdönteni nem tudtak. Épen e nehéz napokban gyökerezett meg a közélet sivatag földjében. Nemcsak a helyi közigazgatás, az adóbehajtás, a katonaság élelmezése, az igazságszolgáltatás körűli teendőket végezte.3 Ő levén az egyetlen törvényes magyar intézmény, a politikai élet terén is vezérszerepre vergődött. Ő alkudozott az udvarral, a német kapitányokkal, a törökkel, a kurucz vezérekkel, a szomszéd törvényhatóságokkal. Követei szakadatlanúl ide-oda jártak, ő maga meg parancsolt, intézkedett minden néven nevezendő ügyben, törvény erejű szabályzatokat alkotott, adót vetett ki, katonaságot tartott. De a nemességbe is tömegesen hatoltak be új elemek. Már Nádasdy Ferencz panaszolta, hogy a nemességet egykor dicsőséggel szerezték, ma 36 tallér a nemességnek ára. Csakugyan szaporodtak a tegnapi, tegnapelőtti nemesek mint egy régi iró nevezi őket.4
A magyar városi életben ez az időszak szomorú jelentőségre vergődött. Még 1668-ban igy jellemezhette Nádasdy Ferencz a városi polgárságot: Ti kényesen élitek világtokat, mesteri vagytok a pénzgyűjtésnek, azzal mindent elnyomtok. Használ sokat a plundra és hogy más nyelvet is tudtok, nemcsak magyarul.5 Akkor tehát a polgárság még gazdag volt s pénzzel nem egy csapást elháritott magáról. 1670 óta azonban ez a kedvező vagyoni állapot mindinkább megromlott. Egyetlen egy város sem csatlakozott ugyan a fölkeléshez, de azért a városok is belesodortattak a nagy országos válságba. Nyakukra ültek a német zsoldosok s velük jöttek a jezsuiták. Amazok vagyonuktól, ezek vallásuktól fosztották meg őket s az 1670-iki évvel véget ért a városok virágzásának kora. Számokban kifejezhető, statisztikailag igazolható, hogy ez időtől kezdve a városokban is megkezdődött a hanyatlás, melyet helyi bajok, elemi csapások még inkább gyorsítottak. Lőcsén 1667-ben 726, ellenben 1690-ben csak 697 lakott ház volt.6 Ugyanígy volt ez mindenütt, mert az állami intézmények, az adóügy, a valláspolitika, a katonai beszállásolások a polgárság egyenes megrontására irányúltak. A legfájdalmasabban a vallásüldözés sújtotta a városi elemet, mely egészen protestáns volt. A polgárok egy része szétfutott, a megmaradt rész pedig tönkre ment. A czéhek száma általában, a czéhek tagjainak száma pedig különösen megfogyott s ezzel a városok védett körébe is behatott az inség és nyomorúság.
Noha a törvény rég megnyitotta a város kapuit a nemességnek, nemesség és polgárság a jó időkben nem igen közeledett egymáshoz s legfölebb az Isten házában szokott találkozni. Mikor azonban az üldözés e közös szentélyüktől is megfosztotta őket, nemes és polgár közt végre fejlődni kezdett a közösség érzete. A német városi elemnek beolvadása a nemzeti társadalomba, a magyar állameszmébe a közös szenvedés e végzetes napjaiban több haladást tett, mint a virágzás korában századokon át.7 Városi és vidéki elem, úr és polgár ugyanazokon a szenvedéseken esett át s a közös ellenség elleni védekezés meggyőzte őket, hogy egymásra utalvák s hogy mindnyájan egy közös anyának a gyermekei.
A sok szenvedés minden rétegét egyaránt megviselte. A városok levéltárai, az urak leltárai, ingóságaik lajstromai, a jószágfoglalások idején eszközölt összeirások fogalmat adhatnak a jólétről, melyben a társadalom uralkodó rétegei 1671-ig éltek. Az akkor kezdődő véres vajúdások azonban évről évre fogyasztották ezt a jó módot. Egy pár főúri nemzetség kivételével az úri vagy polgári családok legnagyobb része alig valamit menthetett meg abból a töméntelen értékből, melylyel a levéltárak tanúsága szerint a véres polgárháború előtt még rendelkezett.
Arról, hogy az állam öntudatos gazdasági politikájával nagyban fokozhatja a nép anyagi jólétét, annyi sok külföldi ragyogó példa daczára Bécsben ez idő tájt vajmi keveset tudtak. Még évtizedek multán is azt mondták a miniszterek, hogy iparról és kereskedésről, a vagyonosság fokozásáról gondoskodni nem az ő dolguk; elég ha figyelmeztetik az országokat és alattvalókat, hogy a contributiókat és más adókat kivetették s bekivánják; a hozzá való pénzt onnan veszi a szegény ember, a honnan tetszik.8 Az udvari kamara hirhedt elnöke, Sinzendorf gróf, pénzügyminiszter, gazdasági felfogását mi sem világítja meg jobban, mint az a tény, hogy az üres kincstárt az aranycsinálás segitségével igyekezett megtölteni. 1670-ben Lobkowitz herczeg beleegyezésével Borri József Ferencz olasz alchymistának pénzt adott, hogy megkezdje az aranycsinálást. 1666-ban alakult ugyan Bécsben kereskedelmi bizottság, mely azonban hat év alatt csak 1012 ülést tartott. A bizottságban egy-két tanult külföldi is helyet foglalt. Ezek közt a legkiválóbb volt dr. Becher nagy eszű, de kalandos hajlamú nemzetgazda, ki olyan eszméket pendített meg, melyek Magyarországot közelebbről érdekelték. Azt ajánlotta, hogy a Duna s a Rajna, valamint a Visztula közt csatorna-összeköttetést hozzanak létre, hogy a magyar bornak Hollandba, Hamburgba, Holsteinba kivitelt teremtsenek, Fiumét pedig, mely akkor még osztrák uralom alatt állt, nyissák meg a hollandi hajózás számára. Minthogy Sinzendorf gróf 1668-ban Francziaországból új szerkezetű szövőszékre kapott szabadalmat, Szelepcsényi érsek érintkezésbe lépett a bizottsággal s tanácsára szervezte az első magyar posztógyárat Gután. Becher a czukornád meghonosításával is tett hazánkban kisérletet, de mivel 1678-ban ott hagyta a bécsieket, a kereskedelmi bizottság megszűnt, mert különösen a papok dolgoztak megbuktatásán.
Magyar főúr és köznemes a XVII. század második felében.
Egykorú festmény gróf Berchtold Arthur birtokában, Moszlavinán
Alakúlt Bécsben keleti kereskedelmi társaság is, mely több magyar városban, igy Pozsonyban, fiókot nyitott, s kezében összpontosította a Magyarországból Bécsbe menő marhakereskedést. Erdélyben a társaság teljes kereskedelmi egyedárúságot szerzett s Magyarországban szintén élvezett előjogokat, melyek a forgalom szabadságának, de egyszersmind a magyar kincstári bevételeknek is ártalmára voltak, úgy hogy 1681-ben a rendek a társaság megszűntetését sürgették. De fennállása idején sem tudta megtermékenyíteni a gazdasági életet.
A zord időket természetesen a föld nép érezte meg a legsúlyosabban. Őt igazán zsarolta mindenki, a ki hozzá férhetett s valóságos csoda, hogy egyáltalán maradt valamije, sőt maga is teljesen ki nem veszett. Messze földön megtörtént ez is. Egyrészt a hallatlanúl magas adó, másrészt a német, később a kurucz hadak pusztításai, a lelkiismereti kényszer és vallásűldözés ezreket és ezreket kergetett el ősi telkéről. Menekültek mindenfelé: a kuruczok táborába, török földre, Lengyelországba, csak Erdélybe nem, jeléűl annak, hogy ott a szegénység még szánalmasabb helyzetben volt. Igy a királyi terület rettenetesen elnéptelenedett. Zemplén alig egy évtized folyamán annyira elpusztult, hogy 300 portájából 1680-ban 100 sem maradt.9 A vidéki népesség csökkenésével a földmivelés rohamos hanyatlásnak indult. 1683-ban a nádor kénytelen volt figyelmeztetni az udvart, hogy a császári sereget gabonával Csehországból lássa el, mert Magyarországban legfölebb húsra és szénára számíthat.10 Heves vármegyében a jobbágy népességet 1647-ben 14,630, 1682-ben már csak 7.910 lélekre számítja a megye monographusa.11 1650 körül a nemességgel a népesség valami 19,000, 1686 körül csak 12,000 lehetett. Ennek megfelelően csökkent a művelés alatti terület 57,800 holdról 29,400, illetve 22,600 holdra.
A mozgalmaknak jobban kitett vagy a németek által megszállt vidékeken általában úgy élt a nép, mint az elrepülő madár, se van, se nincs otthon lakása. A mit a kurucz meghagyott, azt elvették a németek, kik sokaknak házait elhordották, sokaknak épen megégették. Iszonyú gyűlölet halmozódott fel a tömegek szivében a német uralom ellen. A ki tehette, a kurucz táborba menekült, az otthon maradottak meg legalább rokonszenvükkel kisérték őket. Utczákon, korcsmákon irják 1682 október 7-ikén Nagy-Szombatból, mikor a nádor Thököly ellen fegyverre hívta a vármegyéket, csak publice kiált Dunán túl való nép: elmegyünk mink pogány ellen, de bizony magyar ellen kardot nem vonszunk.12
De nemcsak a német, hanem saját földesurai ellen is egyre inkább elkeseredtek a tömegek. Sok mindenféle körülmény táplálta ez érzést, mely a következő évtizedekben socialistikus mozgalmakban jutott kitörésre. A jobbágynak törvényes oltalmazója földesura volt. Védelmét azonban a jobbágy e nehéz időben nem érezte, sőt ellenkezőleg, a földesúr, a mennyiben nem bujdosott el, hanem részt vett a megyei életben, hajtotta be rajta a nehéz adót, gyakran katonai executióval. Másrészt a földesúri terhek sem apadtak a jobbágy egyre kedvezőtlenebb helyzete daczára: Ehhez járultak s talán legdöntőbben hatottak, az erkölcsi mozzanatok. A földesúr sok helyen áttért s a jus reformandi-t kiméletlenűl alkalmazta jobbágyai ellen, kik rendesen buzgón ragaszkodtak átöröklött hitükhöz s nem egyszer, fegyvert fogtak védelmére, sőt vértanúivá lettek. A jobbágyok mindenütt leverettek ugyan, de csak morogva viselték sorsukat s mivel sok helyen a földesúrnak része volt az üldözésben, a köznép őt is meggyűlölte. Egyes szerencsésebb községek már ez időben azon fáradoztak, hogy megváltsák magukat a földesúri hatalom alól. A magánföldesurak azonban ezt semmikép sem engedték. De mikor 1670 óta roppant jószágokat kobzott el a kincstár, a mindig pénztelen kamara hajlandó volt az örökváltságra s például Csepreg mezőváros 1676-ban 10,000 frtban alkudott meg a kamarával, sőt a pénzt le is fizette. Mindazáltal az ügylet utólag mégis dugába dőlt.13
A jobbágyság azonban, nemcsak a prot., hanem némely vármegyékben túlnyomóan a görög-keleti vallást követte. A görög-keletieket már II. Ferdinánd idején megkezdték a katholikus egyházzal szerves kapcsolatba helyezni, unioba hozni, mint Lengyelországban történt. Zemplén, Ung, Szepes és Sáros megyék orosz papságának egy töredéke el is fogadta az uniot, leginkább azért, hogy a katholikus papság kiváltságaiban részesűljön. Minthogy azonban az unio nem köztörvényen nyugodott, a földesurak nem vették számba s az unitus pap ép olyan jobbágy maradt a század egész folyamán, mint azelőtt volt; az urasági hajdú az oltár elől is elhajtotta úr dolgára.
Sem az uniált, sem a nem uniált egyház nem gondoskodott a hivek tanításáról, kik a legnagyobb tudatlanságban éltek, a miben papjaik sem igen különböztek tőlük. A pap rendesen a saját vagy valamelyik jó embere fiát vette maga mellé, megtanította irni, a nyomtatott ó-szláv betűket olvasni, az egyházi szertartásokat végezni s a tanitvány, a ki különben időközben jobbágytelkét művelte, ha ugyan volt, harmincz éves korában pappá szenteltetett.14 Ilyen pap azután igen sok akadt. A hány patakocska, annyi papocska, volt 24, sőt néhol 8 is egy falúban. Úgy dolgoztak, úgy éltek, mint hiveik, szegényesen, nehéz munkában; még zsinatjaikon is gubában, subában, bocskorban, tarisznyával jelentek meg s csak hosszú szakállukkal különböztek hiveiktől. Minthogy a várakozások, melyeket anyagi és társadalmi helyzetük javulása iránt az uniohoz fűztek, nem teljesűltek, az eszme nem igen hódított tért. A lelkészek nagy többsége megmaradt régi állapotában, sőt egyenesen hadi lábra helyezkedett az unitus papokkal s a munkácsi egyházmegyének gyakran volt egyszerre unitus és nem unitus püspöke. Igy a valláskűzdelem ez időben még a görög kel. egyházba is benyomult, a mint Kollonics üldözéseit kivétel nélkűl minden felekezet, még az anabaptisták és zsidók is megérezték. Amazok a nehéz viszonyok közt mindinkább a bomlás állapotába jutottak. Meg kellett a vagyonközösséget szűntetniök, mire, mint az oldott kéve, széthullottak. Az áttérések egyre szaporodtak, a hivek száma egyre fogyott s a következő században az anabaptisták tényleg eltűntek.15 A zsidók, egy-két város kivételével, a földesurak jószágain éltek, kereskedéssel foglalkozva s végig kóstolva a köznép többi elemeivel a nehéz idők minden keserűségét. 1670-ben Alsó-ausztriából kiűzettek s Sopron krónikása szerint Magyarországból is. De legfölebb csak egyes, Ausztria közelében levő községekből, mert általános tilalomnak nincs nyoma. Kollonics küztük is megkezdte a térítést, de csak egyesek engedtek fenyegetéseinek vagy csábításainak16. Várad elfoglalása után az ottani görög kereskedők nagyobb számmal menekűltek magyar terűletre; Miskolczra, Patakra s más helyekre. Egy részük nemességet szerzett, a többiek azonban akár a Tiszán innen, akár túl éltek, országos felügyelő alá helyeztettek, a ki érdekeiket védte s egyszersmind ellenőrizte őket. Éltek czigányok is a földesurak védelme alatt, kik vajdáiknak kiváltságlevelet szoktak adni. De a vármegyék nem igen tűrték meg őket. Heves 1679-ben nemcsak kiűzte terűletéről a czigányok istentelen fajzatát, hanem felhatalmazott mindenkit, hogy elfoghatja s javaiktól megfoszthatja őket.17
A köznép nehéz szenvedései magát a kormányt teljesen hidegen hagyták. Lipót király ismételve bocsátott ugyan ki rendeletet, hogy kiméletesebben bánjanak vele, de uralkodói gondjai közt nem sokat törődött a nép jajszavával, habár olyan hangos volt, hogy még hozzá is eljutott. A bécsi miniszterek meg épen nem tekintették az állam hivatásának a gyöngék védelmét s a tömegek a legszörnyűbb katonai és közigazgatási kegyetlenségeknek maradtak kitéve. Ellenben mihelyt a magyar szellem önállóan gondolkozni, elmélkedni, bölcselkedni kezdett, szót emelt a szegény jobbágyok helyzetének javítása érdekében. A pap, első sorban a kornak egyik legjelesebb szónoka, Tofeus Mihály, irgalomra, könyörűletességre intette az urat jobbágya iránt. A fejlődni kezdő bölcselet számos művelője, Apáczai és utódai, Alistali Farkas Jakab, Vörös Lőrincz, Sylvanus János, tovább mentek s számos reformeszmét pendítettek meg. Elismerték ugyan a születés adta előjogot, de hangoztatták a noblesse oblige elvét s azt kivánták, hogy a nemes ember minden erényben is első legyen. Jogával ő sem élhet vissza bűntetlenűl, a ki bűntényt elkövet, annak ugyanazon büntetésben kell! részesülnie akár nemes, akár jobbágy legyen. Vörös Lőrincz meg épen a közteherviselés, az általános adókötelezettség elvét hirdette, melyet a papokra is ki akart terjeszteni. E zord idők magyar bölcsészeinek műveit nemes, emberséges szellem hatja át, habár nem termékenyíthette meg a közlelket s socialpolitikai reformokra az örökös háborúban nem vezetett.
A mennyire az egykorú emlékekből kivehető, aránylag a legnagyobb anyagi jólétnek a török uralom utolsó éveiben a magyar államterűletnek ama része örvendett, mely közvetlen török uralom alatt állt. Ez a. jólét annál nagyobb volt, minél távolabb esett az illető vidék a királyi területtől. Az 166364-iki háborúban még ezek a távoli vidékek is sokat szenvedtek ugyan, de hamar kiheverték a csapást. Ellenben a királyi területtel szomszédos rész örökösen ki volt téve a végbeliek rablásainak, kik nem kapva zsoldjukat s kimélni akarva a királyi alattvalókat, minduntalan kisebb-nagyobb csapatokban, néha csak ketten-hárman, a hódoltságba kalandoztak s ott fegyverrel szerezték meg szükségleteiket. E dúló-fosztó katonaság ellen a parasztság némi katonai szervezetet nyert. Tizedesek, hadnagyok, kapitányok vezetése alatt a paraszt vármegye közbiztonsági intézménye működött. Pest megye maga szervezte. Hevesben még 1682-ben is fennállt s Thököly utasította a paraszt község-et s a paraszt kapitány-t, ki azonban nemes ember volt, hogy csak fogdossa össze a saját, szerteszét barangoló katonáit.18 De a török nem szivesen látta fegyverben a köznépet. Fölfogása az volt, hogy szultán Szolimán botot, szántóvasat engedett és ostort kezetekben, és nem szablyát.19 Ekképen ez a rendőri intézmény csak itt-ott alakulhatott meg, de teljes védelmet sehol sem nyújtott, mert a török féltékenysége megbénította. A királyi véghelyek közelében levő török föld sokat szenvedett tehát. Csanád vármegye példáúl nagyon elpusztult, a magyar jobbágyság kiveszett vagy néhány városban húzta meg magát, mig a török ráczokat telepített helyére. Ellenben a távolabbi területek, Tolna, Baranya, a Szerémség egész Belgrádig, egykorú úti rajzok szerint, népes és jómódú vidék benyomását tették s tényleg sokkal kedvezőbb anyagi helyzetben éltek, mint a királyi vagy erdélyi országrész. Mindkettőből szakadatlanúl folyt a kivándorlás a hódoltságba, melynek népessége, főleg a nagyobb helyeken, ez időben gyarapodott. Kecskeméten 1672-ben csak 1036, 1685-ben már 1203 volt az adózó házak száma.
Maga a török-magyar terület öt tartományra (budai, temesvári, váradi, egri és kanizsai pasalik) oszlott. A legnagyobb volt a budai; élén beglerbég állt s alája tartoztak bizonyos tekintetben a kanizsai és egri pasalikok is. Sőt területe a Száván túlra átterjedt Szendrőig. Ellenben az eszéki és pozsegai szandsákok a boszniai tartományba voltak osztva.20 A földbirtok egy része ez időben is gyalog és lovas hűbéreseknek volt haszonélvezetre átengedve. Mindazáltal a katonai szervezet, mely az előző században kitűnően bevált, az idők folyamán, a török állam másnemű intézményeivel együtt, erős hanyatlásnak indult. A leghiresebb török-magyar vár és város, az iszlam oszlopainak egyike, a jól őrzött Buda volt. A város 1669-ben teljesen leégett. Már előbb is török jelleget öltött, de a nagy égés után külsőleg ronda keleti várossá változott át. A várban, mely a mai királyi palota helyén állt s a Szent-György téren erős fallal és mély árkokkal volt a várostól, a várhegy többi beépitett részétől elzárva, magyar lakosság azelőtt sem élt. Ellenben az akkori városban, a várhegynek szintén fallal övezett másik részében, Szulejmán szultán régi kiváltsága alapján a magyarok megmaradhattak. De mivel új beköltözőket oda sem bocsátott a török, a magyarság a városban lassankint kihalt, s végűl csak egyetlenegy maradt. Haller Gábor erdélyi követ 1663-ban ennél az utolsó magyarnál lakott. Ez maga birta a régi templomot, melyben naponkint kétszer harangoztatott. Az istentiszteletet az óbudai pap végezte.21 Mátyás király fényes építkezései ez időben már romban hevertek. A hires Corvina maradványait a török őrizte ugyan, de minden szakértelem és gondosság nélkül s általában nem sokra becsülte őket.22
Buda és Pest a visszafoglalás előtt.
(Az 1684-iki ostrom idejéből.) Darányi Ignácz gyűjteményének eredeti példányáról
Ama töméntelen csapáshoz, mely a magyarságot ez időben sújtotta, 1678 óta a pestis járult. Az örökös háborúk miatt minden közegészségügyi politika hiányában Magyarország állandó járványfészek volt. Budán 1665-től 1678-ig csaknem szakadatlanúl pusztított a pestis,23 mely azonban időszakonkint az egész országot ellepte. Ez történt 1678-ban s megszámlálhatatlan embert vitt sirba. Kecskeméten ez évben 2570-en, Debreczenben 167980-ban 7800-an, Eperjesen 3000-en, Pozsonyban 11000-en haltak meg pestisben. Sopronban 1679 első hét hónapjában a havi halálozás átlag 3435 volt, de már augusztusban 230-ra, szeptemberben 780-ra, októberben 882-re ugrott. Azután ismét leszállt, de deczemberben is 75 maradt. A járvány egyrészt Erdélyre, másrészt Ausztriára is áthatott s ott hasonló rombolóan lépett föl. A császári udvar Prágába menekült, de a kór onnan is elűzte s Linzbe kellett átköltöznie. Tettek bizonyos vesztegzár-intézkedéseket, de olyanokat, mintha az embereket szándékosan akarták volna megölni. Csupán igazoló jegygyel, hogy vészmentes helyről jön, bocsátották az idegent más községbe.24 Mindez azonban csak a forgalom akadályozására szolgált, de nem enyhítette a bajt s a járvány még 1682-ben sem szűnt meg s főleg török területen pusztitott.
Ez örökös rombolás, inség, nyomor a szellemi életet ép oly fájdalmasan megviselte, mint az anyagit. A vallásűldözés első sorban a protestáns oktatásügy ellen irányult s szétrombolta a virágzó iskolákat s az egész tanügyi szervezetet. A magyar Sion, Sáros-Patak régi hires ref. főiskolája épen úgy bezárult, mint a lutheránusok által csak kevéssel az előtt alapított eperjesi föiskola. Megszüntek a soproni, pozsonyi s bányavárosi iskolák. Kassán a reformátusok 1657-ben jeles papjuk, Czeglédy István buzgólkodására állítottak hittudományi tanfolyammal ellátott iskolát, mely gyors virágzásnak indúlt. Ugyanakkor ott Kisdy Benedek egri püspök akadémiát alapított s a jezsuitáknak adta át. A két intézet közt élénk versenygés fejlődött ki;25 mindegyik nyilvános vitatkozásokat és iskolai szinjátékokat rendezett s a jezsuiták dicsekedve mondották, hogy a protestánsok majmolják őket. De mikor elérkezett az üldözés ideje, vége volt a békés versenynek, s az erősebb megrontotta a gyöngét. A harczot, valamint az egyházban, akképen a közoktatás terén a jezsuita rend vezette, mely 1671 óta nagyon megszaporitotta telepeit s tagjai számát. 1674-ben 27 telepük volt, a tulajdonképeni királyi területen 25, a hódoltságban 2, Gyöngyösön és Pécsett, melynek vidékén ők hozták be 1671-ben a Gergely-féle naptárjavitást; összesen 353 tagjuk működött az országban. Középpontjuk a magyar Róma, Nagy-Szombat volt 64 taggal, azután következett Trencsén 54, Kassa 49, Pozsony 25, Győr 22, Sopron 22 taggal26 Rendesen a német őrséggel vonúltak a protestánsok fészkeibe, vagy legalább nyomon követték a német katonát.
Kollonics minden más szerzetes vagy világi pap között e rendet tekintette a legalkalmasabbnak magyarországi czéljai valósítására. Sürgetésére Lipót király különös kiváltságokkal, a többek közt a lehető legszélesebb körű vámmentességgel ruházta fel a jezsuitákat.27 Csakugyan folytattak űzleteket is, különösen banküzleteket, váltók leszámitolását. Nagyobb telepeiken, így Pozsonyban, Kassán gyógyszertárt nyitottak, hol pénzen árulták a gyógyszert. Leginkább azonban a paplakba és az iskolába ültek be, ámbár lelkészűl a nép nem szivesen látta a jezsuitát. Mikor Zsolna meghódolt az erőszaknak s elfogadta a katholikus vallást, felkérte Kollonicsot, bizza világi papra az ottani plébániát. De Kollonics két jezsuitát ültetett be, mire az asszonyok megrohanták a paplakot. Munkácson sem igen boldogultak s évkönyveikben följegyezték, hogy sokáig csak gyermekek látogatták istentiszteletüket. A népnek a protestáns vallást első sorban az tette oly drágává, hogy anyanyelvén imádhatta istenét. Ellenben a katholikus mise nem elégitette ki, mert mint mondotta, nem érti. A munkácsi jezsuiták intézkedtek is, hogy a reggeli és esti ima a nép anyanyelvén mondassék, mire nyomban megszaporodott a templomba járók száma. Egyébiránt a ragaszkodást, melyet a tömeg anyanyelve iránt táplált, a főpapság rég számba vette. Már 1651-ben jelent meg katholikus magyar énekeskönyv, melynek nem csupán szövege volt magyar, hanem dallamuk is lehetőleg a népdalok s a nép ajkán forgó más énekek dallamát követte. A közszükséglet kielégitésére később a jezsuiták maguk állítottak össze magyar énekgyűjteményt,28 melyet azonban nem nyomattak ki. De más ily gyűjtemények jelentek meg, ámbár csupán miseénekeket tartalmaztak, mert a pápa 1661-iki szigorú rendelete szerint magán a mise latin szövegén változtatni a legcsekélyebbet sem volt szabad.
Különösen az iskolaügy jutott teljesen a jezsuiták kezébe. Ők tanitottak mindkét egyetemen, a régi nagyszombatin, melynek ez időben már jogtudományi kara is volt a hittani és bölcseleti mellett, valamint az új kassain, mert Kisdy ottani akadémiája az alapító bőkezűségéből s a király jóváhagyásával 1660-ban egyetemmé (studium generale) bővült. Épen úgy ők uralkodtak a középiskolákon. Ezen iskolák mindnyájan a müveltség terjesztői voltak, s egészben magas szinvonalon álltak. De abban a tekintetben, hogy a papi pályán kivűl más szakembereket neveljenek az állam, a közügy számára, nem javították a régi protestans iskolaügy hiányait.
Már Zrinyi Miklós megismerte, hogy a nemesség ifjai nem nyernek az iskolában olyan szakszerű képzettséget, minőt jövendőbeli hivatásuk a közélet mezején megkiván. Később egy tudós tanár, Buzinkay Mihály még erélyesebben rá mutatott a magyar iskoláztatás ez alaphibájára s nyiltan megmondotta, hogy a magyar ifjúság kellő előkészület nélkül lép az iskolából a kormányzat terére. Mily szerencsétlenek a mi Magyarországunk nemesei irja kik, mihelyt a nyelvtan szabályaiból megizleltek valamit, egyébbel sem törődve, mosdatlan kézzel s elmével rohannak a politika szentélyébe, az ország kormányzatába! Mi várható az ilyenektől, mint az, folytatja hogy a vigyázatlanság sziklájának viszik a vezetésükre bizott hajót s elveszítik az országot.29 E hiányon a jezsuita iskola sem segített, sőt bizonyos tekintetben egyenesen hátrányosan befolyásolta a nemzeti polgárosodást. A jezsuiták nagyrészt magyarok voltak ugyan s nem mellőzték az anyanyelvet. Mindazáltal a latinosság volt nevelésük sajátos jellemvonása, és az ifjú nemzedék ellatinosodása, a latin szavaknak a magyar beszédbe és irásba való tömeges betódulása, az ő iskoláikkal áll összefüggésben. A művelt osztályok a XVII. század végén a magyar nyelvet többé nem a maga ősi tisztaságában használták, hanem oly annyira keverték latin szavakkal, hogy megértéséhez ép úgy szükséges a latin, mint a magyar nyelv ismerete. Innen már csupán egy lépés kellett a középosztály teljes ellatinosodásához, mely évtizedek multán tényleg bekövetkezett. De már ekkor is elijesztő mérveket öltött a nyelvromlás, mely nem volt felekezetekhez kötve. Erdélyben ép úgy találkozunk vele, mint Magyarországon, de csak is a művelt, iskolázott osztályoknál, ugy hogy kétségtelen, hogy a baj legfőbb kútfeje az iskola volt. Ez pedig Magyarország nagy részében jezsuita vezetés alatt állt s mindenesetre részt vett a nyelv elrontásában, mely annyira ment, hogy közkeletű, ősrégi, szép magyar szavak helyett is latin szót használtak. Haller János már 1682-ben megrótta a deákos embereket, kik a magyar szót annyira elegyítik a deákkal, hogy meg sem érthetni. Pedig egy nyelvet sem találni mondotta magában elégségesebbet a magyarnál. Lelkesen ajánlotta tehát a nyelv tisztaságának megóvását, ámbár egyes kifejezések, bölcseleti fogalmak megjelölésére szolgáló műszavak ellen neki sem volt kifogása, noha mondá ha igazán magyar lenne az iskola, ezek helyett is találna megfelelő magyar szót. De intését senki sem vette számba. A tiszta magyarság mindinkább a tömegekbe, az iskola keretén kivűl maradó szegény nemesi és jobbágy rétegekbe huzódott vissza.
A Murányi Vénus czimlapja.
A budapesti egyetemi könyvtár példányáról
Gazdagok és szegények nyelvileg is el kezdtek tehát válni s az urak beszédét a nép már alig értette. Még a kor legkiválóbb költőjén, Gyöngyössi Istvánon is észrevehető az ellentét. Szegény ember levén, szolgálni kényszerült, s politikai érzelmei ennek megfelelően módosultak. Hol kurucz volt, hol labancz, hol azokat dicsőitette, kik a német ellen harczoltak, hol meg azokat, kik német részen állottak. De nem a politika volt éltető eleme. Jó kedvű, vidám kedélyű, könnyű vérű poéta volt, ki pártkülömbség nélkűl megénekelte kora hatalmasait, Wesselényi Ferenczet és Széchy Máriát; Kemény Jánost és Lónyay Annát, Thököly Imrét és Zrinyi Ilonát, Esterházy Pált. Leleménye, képzelő ereje igen gyarló, de annál gördülékenyebbek versei. A verselésnek igazi virtuoza s nyelvünk szépségeit e korszak összes irói közűl ő hozza a legtökéletesebb kifejezésre. Mindazáltal a classikus latin költők erős hatása alatt állt, gondolatait, képeit leginkább tőlük kölcsönzé s az idegen szavak használatában sem fukarkodott. Jeles magyarsága mögött már ott rejtőzködik a latinosság is, melynek későbbi uralma idején művei országos népszerűségre emelkedtek. Ellenben megjelenésükkor egyik sem keltett feltűnést s még az utóbb annyira kedvelt Márssal társalkodó Murányi Venus sem ért meg a XVII. században második kiadást. Nem is Gyöngyössi volt e korszak igazán népszerű költője. A régi, de tiszta magyar Balassa Bálint és Rimay János istenes versei vonzották a XVII. század második felének nemzedékét s az ő költeményeik 1657 és 1711 között nem kevesebb, mint 13 kiadásban jelentek meg. E versekben találta meg a nép a maga nyelvét eredeti tisztaságában, üde, romlatlan szépségében. E mintákat követte a saját gondolatvilága kifejezésében, mert az irodalomtól függetlenűl nagyszerű népköltészet fejlődött; a szegények, az üldözöttek, a társadalomból kitagadottak költészete; mely ama kor alsó tömegeinek s ide tartozott a nemesség legszélesebb rétege egész lelki világát, eszményeit és nyomorúságát, panaszait és vágyait ős eredeti erővel szólaltatta meg.
Mint a kurucz mozgalom főleg a tömegek, szegény papok, tanítók, bocskorosok, egytelkesek, jobbágyok műve, akképen a tömeg névtelen hősei teremtették meg a kor igazi magyar költészetét. Mint a tárogató zúgása, mint a vihar orgonája, úgy harsogja túl ez a népköltészet a műköltők pásztorsipjait. Istenfélelem és harczi lelkesedés, honszerelem s németgyűlölet, égbe törő remény és halálra szánt kétségbeesés, mind az, mi a nép szivét mozgatta, viszhangozik belőle. Az eszmény, mely benne kifejezést nyer, nem forradalmi, nem is az agyrémek világából való. Csak azt akarja, hogy Magyarország magyar és szabad maradjon, s a társadalom szegény rétegei is megtalálják benne boldogúlásukat.
Kurucz kard és tárogató.
Rajzolta Cserna Károly