SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

VIII. FEJEZET.
Magyarország a török uralom utolsó éveiben.

A királyi Magyarország. Kormányzata. Arisztokratiája. A vármegye. A városi élet. A rémuralom következményei. A vagyontalanság terjedése. Az udvar közgazdasági politikája. Becher nemzetgazdászati kisérletei. A bécsi kereskedelmi társaság. A királyi terület elnéptelenedése. A földmüvelés hanyatlása. Földesurak és jobbágyok. A socialismus csirái. A görögkeleti jobbágyság. Az uniált görög egyház. A zsidóság. Kisérletek a nép sorsának javitására. A török uralom alatt álló terület. A végbeli katonaság és a hódolt részek. A paraszt vármegye. A hódoltság népesedése. A török-magyar terület szervezete. Buda a török uralom utolsó éveiben. Az utolsó budai magyar. A Corvina maradványai. A közegészségyügyi viszonyok. A pestis. A vallásüldözések hatása a szellemi életre. Az iskolaügy. A jezsuiták Magyarországon. Szerepük a protestánsok elleni harczban. Iskoláik. A magyar nyelv romlása. A latinoskodás terjedése. A tiszta magyar nyelv menedékhelye. Gyöngyösi István Murányi Vénusa. Balassa Bálint és Rimai János istenes énekei. A nemzet vágyainak megnyilatkozása a népköltészet termékeiben.

Mig Erdély teljes szabadsággal intézhette ügyeit s vezetői a szabadsággal korlátlanúl visszaéltek, a királyi Magyarország rettenetes rémuralom alatt állt vagy a kuruczok mozgalmaitól sújtatott. Egyfelől az idegen kormányzat s a gyűlöletes vallásháború, másfelől a fegyverrel védekező tömegek tettek lehetetlenné minden szabályos fejlődést s pusztították el azt, a mi a múltak munkájának gyümölcsekép megmaradt. Hogy a szerencsétlenség teljes legyen, a török szakadatlanúl folytatta a hóditást és hódoltatást. Végre csak 12 olyan vármegyéje maradt a királynak, melynek uralmában nem kellett a törökkel osztoznia, a többi egészben vagy részben behódolt.

A királyi terület földrajzi fekvése is fölöttébb kedvezőtlenűl alakúlt. Hosszú foltként húzódott végig az Adria partjától ívalakban a Kárpátokon át Erdély határáig. Az egykorúak azt mondták, olyan sok veszett el az országból I. Ferdinánd óta, hogy „a maradékon, a hol legtágabb, két, több helyeken csak egy nap általmehetni”. Ellenben hosszúságát száz német mértföldnél többre becsülték.1 Igy e terűletnek csupán az örökös tartományok oltalma szempontjából volt értéke, ellenben nyitva állt minden támadásnak, sőt 1683-ban nagyobb részt tényleg Thököly kezén volt. Kormányzatában határtalan zűrzavar kapott lábra. A gubernium halva született intézmény volt s soha sem birt számba vehető tevékenységet kifejteni. Mikor 1679-ben Ampringen külföldre távozott, megszűnt a gubernium is, de helyére nem lépett más központi kormányzat. 1681-ben visszaállíttatott ugyan a nádori méltóság, de az új nádor csak névleg volt a kormányzat feje, tényleg pedig nem kapott hatáskört s az ország azután is központi kormányzat nélkűl maradt. A legkülönbözőbb idegen, bécsi hatóságok rendelkeztek belügyeiben minden terv és czél nélkűl, gyakran egymás intézkedéseit hiúsítva meg. Nem kormányzás volt ez, hanem fejetlenség, melyet az önzés és haszonlesés a legkiméletlenebbűl kihasznált s melyet az egyes néposztályok annál súlyosabban éreztek, minél szegényebbek voltak. A főúri társadalom azt a részét, mely az idegen-uralom szolgálatába helyezkedett, természetesen legkevésbbé sújtotta ez idők viharos járása. Az urak készségesen lemondtak a közszereplésről, hogy békén birhassák s az udvar kegyelméből szaporíthassák jószágaikat. Bécsben nem sokra becsülték őket s azt mondták róluk, hogy sok a vérük, de kevés az eszük.2 Csakugyan kiválóbb ember ez időben nem támadt közöttük, mert a ki nem az átlagemberek közé tartozott, az nagyobbrészt áldozatúl esett az 1670–71-iki válságnak. A ki megmaradt, az katonáskodott vagy máskép szolgálta az udvart, de sem ezen, sem más téren nem fűződik emlékezetes esemény nevükhöz. Élték világukat, gondozták magánérdekeiket, viselték a köztisztségeket s a velök járó kötelességek teljesítésében nem igen erőltették meg magukat. Hazájuk szenvedései csak olyankor jutottak eszükbe, mikor az udvar valami magánérdeküket vagy egyéni hiúságukat károsította. Máskülönben meglehetősen kivűl helyezkedtek a nemzeti érdekközösség sorompóin. Mig az ország legeslegnagyobb részére súlyosan rá nehezedett isten keze, az udvari párti urak a biztos Nagy-Szombatban, hol gyermekeiket iskoláztatták, szoktak telelni s víg mulatságok közt töltötték a farsangot. A Cobok vérengzéseinek idején is egymást érték hol Zichyéknél, hol Forgáchéknál, hol Bercsényiéknél, hol Révayéknál a zajos estélyek s nyoma sincs, mintha azok a kűzdelmek, azok a mozgalmak és keserű szenvedések, melyeknek a nemzet tömegei ki voltak téve, e körökben részvétet keltettek volna. Az illető családok akkor még magyarúl beszéltek, de már idegenűl álltak szemben a nemzettel, melyről csak mint rebellisről emlékeztek meg. Igy készült elő az udvari aristokratia elnémetesedése, mely a XVIII. században valósággá lett.

Ellenben a közép és alsó nemességet, mely 1670 óta szörnyű csapásokat szenvedett, a Kollonicsok és Cobok minden kegyetlensége sem birta a nemzeti eszmétől eltántorítani. Egy része a bujdosók sorában kűzdött, másik része, mely otthon maradt, úgy a hogy épen lehetett, kormányozni igyekezett a vármegyét.

A vármegye, vagyis a kis- és középbirtokos nemesség volt az egyetlen magyar hatóság, melyet a romboló viharok megdönteni nem tudtak. Épen e nehéz napokban gyökerezett meg a közélet sivatag földjében. Nemcsak a helyi közigazgatás, az adóbehajtás, a katonaság élelmezése, az igazságszolgáltatás körűli teendőket végezte.3 Ő levén az egyetlen törvényes magyar intézmény, a politikai élet terén is vezérszerepre vergődött. Ő alkudozott az udvarral, a német kapitányokkal, a törökkel, a kurucz vezérekkel, a szomszéd törvényhatóságokkal. Követei szakadatlanúl ide-oda jártak, ő maga meg parancsolt, intézkedett minden néven nevezendő ügyben, törvény erejű szabályzatokat alkotott, adót vetett ki, katonaságot tartott. De a nemességbe is tömegesen hatoltak be új elemek. Már Nádasdy Ferencz panaszolta, hogy „a nemességet egykor dicsőséggel szerezték, ma 36 tallér a nemességnek ára”. Csakugyan szaporodtak a „tegnapi, tegnapelőtti nemesek” – mint egy régi iró nevezi őket.4

A magyar városi életben ez az időszak szomorú jelentőségre vergődött. Még 1668-ban igy jellemezhette Nádasdy Ferencz a városi polgárságot: „Ti kényesen élitek világtokat, mesteri vagytok a pénzgyűjtésnek, azzal mindent elnyomtok. Használ sokat a plundra és hogy más nyelvet is tudtok, nemcsak magyarul”.5 Akkor tehát a polgárság még gazdag volt s pénzzel nem egy csapást elháritott magáról. 1670 óta azonban ez a kedvező vagyoni állapot mindinkább megromlott. Egyetlen egy város sem csatlakozott ugyan a fölkeléshez, de azért a városok is belesodortattak a nagy országos válságba. Nyakukra ültek a német zsoldosok s velük jöttek a jezsuiták. Amazok vagyonuktól, ezek vallásuktól fosztották meg őket s az 1670-iki évvel véget ért a városok virágzásának kora. Számokban kifejezhető, statisztikailag igazolható, hogy ez időtől kezdve a városokban is megkezdődött a hanyatlás, melyet helyi bajok, elemi csapások még inkább gyorsítottak. Lőcsén 1667-ben 726, ellenben 1690-ben csak 697 lakott ház volt.6 Ugyanígy volt ez mindenütt, mert az állami intézmények, az adóügy, a valláspolitika, a katonai beszállásolások a polgárság egyenes megrontására irányúltak. A legfájdalmasabban a vallásüldözés sújtotta a városi elemet, mely egészen protestáns volt. A polgárok egy része szétfutott, a megmaradt rész pedig tönkre ment. A czéhek száma általában, a czéhek tagjainak száma pedig különösen megfogyott s ezzel a városok védett körébe is behatott az inség és nyomorúság.

Noha a törvény rég megnyitotta a város kapuit a nemességnek, nemesség és polgárság a jó időkben nem igen közeledett egymáshoz s legfölebb az Isten házában szokott találkozni. Mikor azonban az üldözés e közös szentélyüktől is megfosztotta őket, nemes és polgár közt végre fejlődni kezdett a közösség érzete. A német városi elemnek beolvadása a nemzeti társadalomba, a magyar állameszmébe a közös szenvedés e végzetes napjaiban több haladást tett, mint a virágzás korában századokon át.7 Városi és vidéki elem, úr és polgár ugyanazokon a szenvedéseken esett át s a közös ellenség elleni védekezés meggyőzte őket, hogy egymásra utalvák s hogy mindnyájan egy közös anyának a gyermekei.

A sok szenvedés minden rétegét egyaránt megviselte. A városok levéltárai, az urak leltárai, ingóságaik lajstromai, a jószágfoglalások idején eszközölt összeirások fogalmat adhatnak a jólétről, melyben a társadalom uralkodó rétegei 1671-ig éltek. Az akkor kezdődő véres vajúdások azonban évről évre fogyasztották ezt a jó módot. Egy pár főúri nemzetség kivételével az úri vagy polgári családok legnagyobb része alig valamit menthetett meg abból a töméntelen értékből, melylyel a levéltárak tanúsága szerint a véres polgárháború előtt még rendelkezett.

Arról, hogy az állam öntudatos gazdasági politikájával nagyban fokozhatja a nép anyagi jólétét, annyi sok külföldi ragyogó példa daczára Bécsben ez idő tájt vajmi keveset tudtak. Még évtizedek multán is azt mondták a miniszterek, hogy iparról és kereskedésről, a vagyonosság fokozásáról gondoskodni nem az ő dolguk; elég ha figyelmeztetik az országokat és alattvalókat, hogy a contributiókat és más adókat kivetették s bekivánják; a hozzá való pénzt onnan veszi a szegény ember, a honnan tetszik.8 Az udvari kamara hirhedt elnöke, Sinzendorf gróf, pénzügyminiszter, gazdasági felfogását mi sem világítja meg jobban, mint az a tény, hogy az üres kincstárt az aranycsinálás segitségével igyekezett megtölteni. 1670-ben Lobkowitz herczeg beleegyezésével Borri József Ferencz olasz alchymistának pénzt adott, hogy megkezdje az aranycsinálást. 1666-ban alakult ugyan Bécsben kereskedelmi bizottság, mely azonban hat év alatt csak 10–12 ülést tartott. A bizottságban egy-két tanult külföldi is helyet foglalt. Ezek közt a legkiválóbb volt dr. Becher nagy eszű, de kalandos hajlamú nemzetgazda, ki olyan eszméket pendített meg, melyek Magyarországot közelebbről érdekelték. Azt ajánlotta, hogy a Duna s a Rajna, valamint a Visztula közt csatorna-összeköttetést hozzanak létre, hogy a magyar bornak Hollandba, Hamburgba, Holsteinba kivitelt teremtsenek, Fiumét pedig, mely akkor még osztrák uralom alatt állt, nyissák meg a hollandi hajózás számára. Minthogy Sinzendorf gróf 1668-ban Francziaországból új szerkezetű szövőszékre kapott szabadalmat, Szelepcsényi érsek érintkezésbe lépett a bizottsággal s tanácsára szervezte az első magyar posztógyárat Gután. Becher a czukornád meghonosításával is tett hazánkban kisérletet, de mivel 1678-ban ott hagyta a bécsieket, a kereskedelmi bizottság megszűnt, mert különösen a papok dolgoztak megbuktatásán.


Magyar főúr és köznemes a XVII. század második felében.
Egykorú festmény gróf Berchtold Arthur birtokában, Moszlavinán

Alakúlt Bécsben keleti kereskedelmi társaság is, mely több magyar városban, igy Pozsonyban, fiókot nyitott, s kezében összpontosította a Magyarországból Bécsbe menő marhakereskedést. Erdélyben a társaság teljes kereskedelmi egyedárúságot szerzett s Magyarországban szintén élvezett előjogokat, melyek a forgalom szabadságának, de egyszersmind a magyar kincstári bevételeknek is ártalmára voltak, úgy hogy 1681-ben a rendek a társaság megszűntetését sürgették. De fennállása idején sem tudta megtermékenyíteni a gazdasági életet.

A zord időket természetesen a föld nép érezte meg a legsúlyosabban. Őt igazán zsarolta mindenki, a ki hozzá férhetett s valóságos csoda, hogy egyáltalán maradt valamije, sőt maga is teljesen ki nem veszett. Messze földön megtörtént ez is. Egyrészt a hallatlanúl magas adó, másrészt a német, később a kurucz hadak pusztításai, a lelkiismereti kényszer és vallásűldözés ezreket és ezreket kergetett el ősi telkéről. Menekültek mindenfelé: a kuruczok táborába, török földre, Lengyelországba, csak Erdélybe nem, jeléűl annak, hogy ott a szegénység még szánalmasabb helyzetben volt. Igy a királyi terület rettenetesen elnéptelenedett. Zemplén alig egy évtized folyamán annyira elpusztult, hogy 300 portájából 1680-ban 100 sem maradt.9 A vidéki népesség csökkenésével a földmivelés rohamos hanyatlásnak indult. 1683-ban a nádor kénytelen volt figyelmeztetni az udvart, hogy a császári sereget gabonával Csehországból lássa el, mert Magyarországban legfölebb húsra és szénára számíthat.10 Heves vármegyében a jobbágy népességet 1647-ben 14,630, 1682-ben már csak 7.910 lélekre számítja a megye monographusa.11 1650 körül a nemességgel a népesség valami 19,000, 1686 körül csak 12,000 lehetett. Ennek megfelelően csökkent a művelés alatti terület 57,800 holdról 29,400, illetve 22,600 holdra.

A mozgalmaknak jobban kitett vagy a németek által megszállt vidékeken általában úgy élt a nép, „mint az elrepülő madár, se van, se nincs otthon lakása”. A mit a kurucz meghagyott, azt elvették a németek, kik „sokaknak házait elhordották, sokaknak épen megégették”. Iszonyú gyűlölet halmozódott fel a tömegek szivében a német uralom ellen. A ki tehette, a kurucz táborba menekült, az otthon maradottak meg legalább rokonszenvükkel kisérték őket. „Utczákon, korcsmákon – irják 1682 október 7-ikén Nagy-Szombatból, mikor a nádor Thököly ellen fegyverre hívta a vármegyéket, – csak publice kiált Dunán túl való nép: elmegyünk mink pogány ellen, de bizony magyar ellen kardot nem vonszunk.”12

De nemcsak a német, hanem saját földesurai ellen is egyre inkább elkeseredtek a tömegek. Sok mindenféle körülmény táplálta ez érzést, mely a következő évtizedekben socialistikus mozgalmakban jutott kitörésre. A jobbágynak törvényes oltalmazója földesura volt. Védelmét azonban a jobbágy e nehéz időben nem érezte, sőt ellenkezőleg, a földesúr, a mennyiben nem bujdosott el, hanem részt vett a megyei életben, hajtotta be rajta a nehéz adót, gyakran katonai executióval. Másrészt a földesúri terhek sem apadtak a jobbágy egyre kedvezőtlenebb helyzete daczára: Ehhez járultak s talán legdöntőbben hatottak, az erkölcsi mozzanatok. A földesúr sok helyen áttért s a jus reformandi-t kiméletlenűl alkalmazta jobbágyai ellen, kik rendesen buzgón ragaszkodtak átöröklött hitükhöz s nem egyszer, fegyvert fogtak védelmére, sőt vértanúivá lettek. A jobbágyok mindenütt leverettek ugyan, de csak morogva viselték sorsukat s mivel sok helyen a földesúrnak része volt az üldözésben, a köznép őt is meggyűlölte. Egyes szerencsésebb községek már ez időben azon fáradoztak, hogy megváltsák magukat a földesúri hatalom alól. A magánföldesurak azonban ezt semmikép sem engedték. De mikor 1670 óta roppant jószágokat kobzott el a kincstár, a mindig pénztelen kamara hajlandó volt az örökváltságra s például Csepreg mezőváros 1676-ban 10,000 frtban alkudott meg a kamarával, sőt a pénzt le is fizette. Mindazáltal az ügylet utólag mégis dugába dőlt.13

A jobbágyság azonban, nemcsak a prot., hanem némely vármegyékben túlnyomóan a görög-keleti vallást követte. A görög-keletieket már II. Ferdinánd idején megkezdték a katholikus egyházzal szerves kapcsolatba helyezni, unioba hozni, mint Lengyelországban történt. Zemplén, Ung, Szepes és Sáros megyék orosz papságának egy töredéke el is fogadta az uniot, leginkább azért, hogy a katholikus papság kiváltságaiban részesűljön. Minthogy azonban az unio nem köztörvényen nyugodott, a földesurak nem vették számba s az unitus pap ép olyan jobbágy maradt a század egész folyamán, mint azelőtt volt; az urasági hajdú az oltár elől is elhajtotta úr dolgára.

Sem az uniált, sem a nem uniált egyház nem gondoskodott a hivek tanításáról, kik a legnagyobb tudatlanságban éltek, a miben papjaik sem igen különböztek tőlük. A pap rendesen a saját vagy valamelyik jó embere fiát vette maga mellé, megtanította irni, a nyomtatott ó-szláv betűket olvasni, az egyházi szertartásokat végezni s a tanitvány, a ki különben időközben jobbágytelkét művelte, ha ugyan volt, harmincz éves korában pappá szenteltetett.14 Ilyen pap azután igen sok akadt. „A hány patakocska, annyi papocska”, volt 2–4, sőt néhol 8 is egy falúban. Úgy dolgoztak, úgy éltek, mint hiveik, szegényesen, nehéz munkában; még zsinatjaikon is gubában, subában, bocskorban, tarisznyával jelentek meg s csak hosszú szakállukkal különböztek hiveiktől. Minthogy a várakozások, melyeket anyagi és társadalmi helyzetük javulása iránt az uniohoz fűztek, nem teljesűltek, az eszme nem igen hódított tért. A lelkészek nagy többsége megmaradt régi állapotában, sőt egyenesen hadi lábra helyezkedett az unitus papokkal s a munkácsi egyházmegyének gyakran volt egyszerre unitus és nem unitus püspöke. Igy a valláskűzdelem ez időben még a görög kel. egyházba is benyomult, a mint Kollonics üldözéseit kivétel nélkűl minden felekezet, még az anabaptisták és zsidók is megérezték. Amazok a nehéz viszonyok közt mindinkább a bomlás állapotába jutottak. Meg kellett a vagyonközösséget szűntetniök, mire, mint az oldott kéve, széthullottak. Az áttérések egyre szaporodtak, a hivek száma egyre fogyott s a következő században az anabaptisták tényleg eltűntek.15 A zsidók, egy-két város kivételével, a földesurak jószágain éltek, kereskedéssel foglalkozva s végig kóstolva a köznép többi elemeivel a nehéz idők minden keserűségét. 1670-ben Alsó-ausztriából kiűzettek s Sopron krónikása szerint Magyarországból is. De legfölebb csak egyes, Ausztria közelében levő községekből, mert általános tilalomnak nincs nyoma. Kollonics küztük is megkezdte a térítést, de csak egyesek engedtek fenyegetéseinek vagy csábításainak16. Várad elfoglalása után az ottani görög kereskedők nagyobb számmal menekűltek magyar terűletre; Miskolczra, Patakra s más helyekre. Egy részük nemességet szerzett, a többiek azonban akár a Tiszán innen, akár túl éltek, országos felügyelő alá helyeztettek, a ki érdekeiket védte s egyszersmind ellenőrizte őket. Éltek czigányok is a földesurak védelme alatt, kik vajdáiknak kiváltságlevelet szoktak adni. De a vármegyék nem igen tűrték meg őket. Heves 1679-ben nemcsak kiűzte terűletéről „a czigányok istentelen fajzatát,” hanem felhatalmazott mindenkit, hogy elfoghatja s javaiktól megfoszthatja őket.17

A köznép nehéz szenvedései magát a kormányt teljesen hidegen hagyták. Lipót király ismételve bocsátott ugyan ki rendeletet, hogy kiméletesebben bánjanak vele, de uralkodói gondjai közt nem sokat törődött a nép jajszavával, habár olyan hangos volt, hogy még hozzá is eljutott. A bécsi miniszterek meg épen nem tekintették az állam hivatásának a gyöngék védelmét s a tömegek a legszörnyűbb katonai és közigazgatási kegyetlenségeknek maradtak kitéve. Ellenben mihelyt a magyar szellem önállóan gondolkozni, elmélkedni, bölcselkedni kezdett, szót emelt a szegény jobbágyok helyzetének javítása érdekében. A pap, első sorban a kornak egyik legjelesebb szónoka, Tofeus Mihály, irgalomra, könyörűletességre intette az urat jobbágya iránt. A fejlődni kezdő bölcselet számos művelője, Apáczai és utódai, Alistali Farkas Jakab, Vörös Lőrincz, Sylvanus János, tovább mentek s számos reformeszmét pendítettek meg. Elismerték ugyan a születés adta előjogot, de hangoztatták a noblesse oblige elvét s azt kivánták, hogy a nemes ember minden erényben is első legyen. Jogával ő sem élhet vissza bűntetlenűl, „a ki bűntényt elkövet, annak ugyanazon büntetésben kell! részesülnie akár nemes, akár jobbágy legyen”. Vörös Lőrincz meg épen a közteherviselés, az általános adókötelezettség elvét hirdette, melyet a papokra is ki akart terjeszteni. E zord idők magyar bölcsészeinek műveit nemes, emberséges szellem hatja át, habár nem termékenyíthette meg a közlelket s socialpolitikai reformokra az örökös háborúban nem vezetett.

A mennyire az egykorú emlékekből kivehető, aránylag a legnagyobb anyagi jólétnek a török uralom utolsó éveiben a magyar államterűletnek ama része örvendett, mely közvetlen török uralom alatt állt. Ez a. jólét annál nagyobb volt, minél távolabb esett az illető vidék a királyi területtől. Az 1663–64-iki háborúban még ezek a távoli vidékek is sokat szenvedtek ugyan, de hamar kiheverték a csapást. Ellenben a királyi területtel szomszédos rész örökösen ki volt téve a végbeliek rablásainak, kik nem kapva zsoldjukat s kimélni akarva a királyi alattvalókat, minduntalan kisebb-nagyobb csapatokban, néha csak ketten-hárman, a hódoltságba kalandoztak s ott fegyverrel szerezték meg szükségleteiket. E dúló-fosztó katonaság ellen a parasztság némi katonai szervezetet nyert. Tizedesek, hadnagyok, kapitányok vezetése alatt „a paraszt vármegye” közbiztonsági intézménye működött. Pest megye maga szervezte. Hevesben még 1682-ben is fennállt s Thököly utasította a „paraszt község”-et s a „paraszt kapitány”-t, ki azonban nemes ember volt, hogy csak fogdossa össze a saját, szerteszét barangoló katonáit.18 De a török nem szivesen látta fegyverben a köznépet. Fölfogása az volt, hogy „szultán Szolimán botot, szántóvasat engedett és ostort kezetekben, és nem szablyát”.19 Ekképen ez a rendőri intézmény csak itt-ott alakulhatott meg, de teljes védelmet sehol sem nyújtott, mert a török féltékenysége megbénította. A királyi véghelyek közelében levő török föld sokat szenvedett tehát. Csanád vármegye példáúl nagyon elpusztult, a magyar jobbágyság kiveszett vagy néhány városban húzta meg magát, mig a török ráczokat telepített helyére. Ellenben a távolabbi területek, Tolna, Baranya, a Szerémség egész Belgrádig, egykorú úti rajzok szerint, népes és jómódú vidék benyomását tették s tényleg sokkal kedvezőbb anyagi helyzetben éltek, mint a királyi vagy erdélyi országrész. Mindkettőből szakadatlanúl folyt a kivándorlás a hódoltságba, melynek népessége, főleg a nagyobb helyeken, ez időben gyarapodott. Kecskeméten 1672-ben csak 1036, 1685-ben már 1203 volt az adózó házak száma.

Maga a török-magyar terület öt tartományra (budai, temesvári, váradi, egri és kanizsai pasalik) oszlott. A legnagyobb volt a budai; élén beglerbég állt s alája tartoztak bizonyos tekintetben a kanizsai és egri pasalikok is. Sőt területe a Száván túlra átterjedt Szendrőig. Ellenben az eszéki és pozsegai szandsákok a boszniai tartományba voltak osztva.20 A földbirtok egy része ez időben is gyalog és lovas hűbéreseknek volt haszonélvezetre átengedve. Mindazáltal a katonai szervezet, mely az előző században kitűnően bevált, az idők folyamán, a török állam másnemű intézményeivel együtt, erős hanyatlásnak indult. A leghiresebb török-magyar vár és város, az iszlam oszlopainak egyike, a „jól őrzött” Buda volt. A város 1669-ben teljesen leégett. Már előbb is török jelleget öltött, de a nagy égés után külsőleg ronda keleti várossá változott át. A várban, mely a mai királyi palota helyén állt s a Szent-György téren erős fallal és mély árkokkal volt a várostól, a várhegy többi beépitett részétől elzárva, magyar lakosság azelőtt sem élt. Ellenben az akkori városban, a várhegynek szintén fallal övezett másik részében, Szulejmán szultán régi kiváltsága alapján a magyarok megmaradhattak. De mivel új beköltözőket oda sem bocsátott a török, a magyarság a városban lassankint kihalt, s végűl csak egyetlenegy maradt. Haller Gábor erdélyi követ 1663-ban ennél az „utolsó magyarnál” lakott. Ez maga birta a régi templomot, melyben naponkint kétszer harangoztatott. Az istentiszteletet az óbudai pap végezte.21 Mátyás király fényes építkezései ez időben már romban hevertek. A hires Corvina maradványait a török őrizte ugyan, de minden szakértelem és gondosság nélkül s általában nem sokra becsülte őket.22


Buda és Pest a visszafoglalás előtt.
(Az 1684-iki ostrom idejéből.) Darányi Ignácz gyűjteményének eredeti példányáról

Ama töméntelen csapáshoz, mely a magyarságot ez időben sújtotta, 1678 óta a pestis járult. Az örökös háborúk miatt minden közegészségügyi politika hiányában Magyarország állandó járványfészek volt. Budán 1665-től 1678-ig csaknem szakadatlanúl pusztított a pestis,23 mely azonban időszakonkint az egész országot ellepte. Ez történt 1678-ban s megszámlálhatatlan embert vitt sirba. Kecskeméten ez évben 2570-en, Debreczenben 1679–80-ban 7800-an, Eperjesen 3000-en, Pozsonyban 11000-en haltak meg pestisben. Sopronban 1679 első hét hónapjában a havi halálozás átlag 34–35 volt, de már augusztusban 230-ra, szeptemberben 780-ra, októberben 882-re ugrott. Azután ismét leszállt, de deczemberben is 75 maradt. A járvány egyrészt Erdélyre, másrészt Ausztriára is áthatott s ott hasonló rombolóan lépett föl. A császári udvar Prágába menekült, de a kór onnan is elűzte s Linzbe kellett átköltöznie. Tettek bizonyos vesztegzár-intézkedéseket, de olyanokat, mintha „az embereket szándékosan akarták volna megölni.” Csupán igazoló jegygyel, hogy vészmentes helyről jön, bocsátották az idegent más községbe.24 Mindez azonban csak a forgalom akadályozására szolgált, de nem enyhítette a bajt s a járvány még 1682-ben sem szűnt meg s főleg török területen pusztitott.

Ez örökös rombolás, inség, nyomor a szellemi életet ép oly fájdalmasan megviselte, mint az anyagit. A vallásűldözés első sorban a protestáns oktatásügy ellen irányult s szétrombolta a virágzó iskolákat s az egész tanügyi szervezetet. A „magyar Sion”, Sáros-Patak régi hires ref. főiskolája épen úgy bezárult, mint a lutheránusok által csak kevéssel az előtt alapított eperjesi föiskola. Megszüntek a soproni, pozsonyi s bányavárosi iskolák. Kassán a reformátusok 1657-ben jeles papjuk, Czeglédy István buzgólkodására állítottak hittudományi tanfolyammal ellátott iskolát, mely gyors virágzásnak indúlt. Ugyanakkor ott Kisdy Benedek egri püspök akadémiát alapított s a jezsuitáknak adta át. A két intézet közt élénk versenygés fejlődött ki;25 mindegyik nyilvános vitatkozásokat és iskolai szinjátékokat rendezett s a jezsuiták dicsekedve mondották, hogy a protestánsok majmolják őket. De mikor elérkezett az üldözés ideje, vége volt a békés versenynek, s az erősebb megrontotta a gyöngét. A harczot, valamint az egyházban, akképen a közoktatás terén a jezsuita rend vezette, mely 1671 óta nagyon megszaporitotta telepeit s tagjai számát. 1674-ben 27 telepük volt, a tulajdonképeni királyi területen 25, a hódoltságban 2, Gyöngyösön és Pécsett, melynek vidékén ők hozták be 1671-ben a Gergely-féle naptárjavitást; összesen 353 tagjuk működött az országban. Középpontjuk a magyar Róma, Nagy-Szombat volt 64 taggal, azután következett Trencsén 54, Kassa 49, Pozsony 25, Győr 22, Sopron 22 taggal26 Rendesen a német őrséggel vonúltak a protestánsok fészkeibe, vagy legalább nyomon követték a német katonát.

Kollonics minden más szerzetes vagy világi pap között e rendet tekintette a legalkalmasabbnak magyarországi czéljai valósítására. Sürgetésére Lipót király különös kiváltságokkal, a többek közt a lehető legszélesebb körű vámmentességgel ruházta fel a jezsuitákat.27 Csakugyan folytattak űzleteket is, különösen banküzleteket, váltók leszámitolását. Nagyobb telepeiken, így Pozsonyban, Kassán gyógyszertárt nyitottak, hol pénzen árulták a gyógyszert. Leginkább azonban a paplakba és az iskolába ültek be, ámbár lelkészűl a nép nem szivesen látta a jezsuitát. Mikor Zsolna meghódolt az erőszaknak s elfogadta a katholikus vallást, felkérte Kollonicsot, bizza világi papra az ottani plébániát. De Kollonics két jezsuitát ültetett be, mire az asszonyok megrohanták a paplakot. Munkácson sem igen boldogultak s évkönyveikben följegyezték, hogy sokáig csak gyermekek látogatták istentiszteletüket. A népnek a protestáns vallást első sorban az tette oly drágává, hogy anyanyelvén imádhatta istenét. Ellenben a katholikus mise nem elégitette ki, mert mint mondotta, nem érti. A munkácsi jezsuiták intézkedtek is, hogy a reggeli és esti ima a nép anyanyelvén mondassék, mire nyomban megszaporodott a templomba járók száma. Egyébiránt a ragaszkodást, melyet a tömeg anyanyelve iránt táplált, a főpapság rég számba vette. Már 1651-ben jelent meg katholikus magyar énekeskönyv, melynek nem csupán szövege volt magyar, hanem dallamuk is lehetőleg a népdalok s a nép ajkán forgó más énekek dallamát követte. A „közszükséglet” kielégitésére később a jezsuiták maguk állítottak össze magyar énekgyűjteményt,28 melyet azonban nem nyomattak ki. De más ily gyűjtemények jelentek meg, ámbár csupán miseénekeket tartalmaztak, mert a pápa 1661-iki szigorú rendelete szerint magán a mise latin szövegén változtatni a legcsekélyebbet sem volt szabad.

Különösen az iskolaügy jutott teljesen a jezsuiták kezébe. Ők tanitottak mindkét egyetemen, a régi nagyszombatin, melynek ez időben már jogtudományi kara is volt a hittani és bölcseleti mellett, valamint az új kassain, mert Kisdy ottani akadémiája az alapító bőkezűségéből s a király jóváhagyásával 1660-ban egyetemmé (studium generale) bővült. Épen úgy ők uralkodtak a középiskolákon. Ezen iskolák mindnyájan a müveltség terjesztői voltak, s egészben magas szinvonalon álltak. De abban a tekintetben, hogy a papi pályán kivűl más szakembereket neveljenek az állam, a közügy számára, nem javították a régi protestans iskolaügy hiányait.

Már Zrinyi Miklós megismerte, hogy a nemesség ifjai nem nyernek az iskolában olyan szakszerű képzettséget, minőt jövendőbeli hivatásuk a közélet mezején megkiván. Később egy tudós tanár, Buzinkay Mihály még erélyesebben rá mutatott a magyar iskoláztatás ez alaphibájára s nyiltan megmondotta, hogy a magyar ifjúság kellő előkészület nélkül lép az iskolából a kormányzat terére. „Mily szerencsétlenek a mi Magyarországunk nemesei – irja – kik, mihelyt a nyelvtan szabályaiból megizleltek valamit, egyébbel sem törődve, mosdatlan kézzel s elmével rohannak a politika szentélyébe, az ország kormányzatába!” Mi várható az ilyenektől, mint az, – folytatja – hogy a vigyázatlanság sziklájának viszik a vezetésükre bizott hajót s elveszítik az országot.29 E hiányon a jezsuita iskola sem segített, sőt bizonyos tekintetben egyenesen hátrányosan befolyásolta a nemzeti polgárosodást. A jezsuiták nagyrészt magyarok voltak ugyan s nem mellőzték az anyanyelvet. Mindazáltal a latinosság volt nevelésük sajátos jellemvonása, és az ifjú nemzedék ellatinosodása, a latin szavaknak a magyar beszédbe és irásba való tömeges betódulása, az ő iskoláikkal áll összefüggésben. A művelt osztályok a XVII. század végén a magyar nyelvet többé nem a maga ősi tisztaságában használták, hanem oly annyira keverték latin szavakkal, hogy megértéséhez ép úgy szükséges a latin, mint a magyar nyelv ismerete. Innen már csupán egy lépés kellett a középosztály teljes ellatinosodásához, mely évtizedek multán tényleg bekövetkezett. De már ekkor is elijesztő mérveket öltött a nyelvromlás, mely nem volt felekezetekhez kötve. Erdélyben ép úgy találkozunk vele, mint Magyarországon, de csak is a művelt, iskolázott osztályoknál, ugy hogy kétségtelen, hogy a baj legfőbb kútfeje az iskola volt. Ez pedig Magyarország nagy részében jezsuita vezetés alatt állt s mindenesetre részt vett a nyelv elrontásában, mely annyira ment, hogy közkeletű, ősrégi, szép magyar szavak helyett is latin szót használtak. Haller János már 1682-ben megrótta a deákos embereket, kik a magyar szót annyira elegyítik a deákkal, hogy meg sem érthetni. Pedig „egy nyelvet sem találni – mondotta – magában elégségesebbet a magyarnál.” Lelkesen ajánlotta tehát a nyelv tisztaságának megóvását, ámbár egyes kifejezések, bölcseleti fogalmak megjelölésére szolgáló műszavak ellen neki sem volt kifogása, noha – mondá – ha igazán magyar lenne az iskola, ezek helyett is találna megfelelő magyar szót. De intését senki sem vette számba. A tiszta magyarság mindinkább a tömegekbe, az iskola keretén kivűl maradó szegény nemesi és jobbágy rétegekbe huzódott vissza.


A „Murányi Vénus” czimlapja.
A budapesti egyetemi könyvtár példányáról

Gazdagok és szegények nyelvileg is el kezdtek tehát válni s az urak beszédét a nép már alig értette. Még a kor legkiválóbb költőjén, Gyöngyössi Istvánon is észrevehető az ellentét. Szegény ember levén, szolgálni kényszerült, s politikai érzelmei ennek megfelelően módosultak. Hol kurucz volt, hol labancz, hol azokat dicsőitette, kik a német ellen harczoltak, hol meg azokat, kik német részen állottak. De nem a politika volt éltető eleme. Jó kedvű, vidám kedélyű, könnyű vérű poéta volt, ki pártkülömbség nélkűl megénekelte kora hatalmasait, Wesselényi Ferenczet és Széchy Máriát; Kemény Jánost és Lónyay Annát, Thököly Imrét és Zrinyi Ilonát, Esterházy Pált. Leleménye, képzelő ereje igen gyarló, de annál gördülékenyebbek versei. A verselésnek igazi virtuoza s nyelvünk szépségeit e korszak összes irói közűl ő hozza a legtökéletesebb kifejezésre. Mindazáltal a classikus latin költők erős hatása alatt állt, gondolatait, képeit leginkább tőlük kölcsönzé s az idegen szavak használatában sem fukarkodott. Jeles magyarsága mögött már ott rejtőzködik a latinosság is, melynek későbbi uralma idején művei országos népszerűségre emelkedtek. Ellenben megjelenésükkor egyik sem keltett feltűnést s még az utóbb annyira kedvelt „Márssal társalkodó Murányi Venus” sem ért meg a XVII. században második kiadást. Nem is Gyöngyössi volt e korszak igazán népszerű költője. A régi, de tiszta magyar Balassa Bálint és Rimay János istenes versei vonzották a XVII. század második felének nemzedékét s az ő költeményeik 1657 és 1711 között nem kevesebb, mint 13 kiadásban jelentek meg. E versekben találta meg a nép a maga nyelvét eredeti tisztaságában, üde, romlatlan szépségében. E mintákat követte a saját gondolatvilága kifejezésében, mert az irodalomtól függetlenűl nagyszerű népköltészet fejlődött; a szegények, az üldözöttek, a társadalomból kitagadottak költészete; mely ama kor alsó tömegeinek – s ide tartozott a nemesség legszélesebb rétege – egész lelki világát, eszményeit és nyomorúságát, panaszait és vágyait ős eredeti erővel szólaltatta meg.

Mint a kurucz mozgalom főleg a tömegek, szegény papok, tanítók, bocskorosok, egytelkesek, jobbágyok műve, akképen a tömeg névtelen hősei teremtették meg a kor igazi magyar költészetét. Mint a tárogató zúgása, mint a vihar orgonája, úgy harsogja túl ez a népköltészet a műköltők pásztorsipjait. Istenfélelem és harczi lelkesedés, honszerelem s németgyűlölet, égbe törő remény és halálra szánt kétségbeesés, mind az, mi a nép szivét mozgatta, viszhangozik belőle. Az eszmény, mely benne kifejezést nyer, nem forradalmi, nem is az agyrémek világából való. Csak azt akarja, hogy Magyarország magyar és szabad maradjon, s a társadalom szegény rétegei is megtalálják benne boldogúlásukat.


Kurucz kard és tárogató.
Rajzolta Cserna Károly


  1. Károlyi Árpád, id. m. 36.[VISSZA]
  2. Renner, id. m. 6.[VISSZA]
  3. A vármegye ez időbeli jelentőségével és sokoldalú tevékenységével bővebben foglalkozom „Magyarország Buda visszafoglalása korában” cz. munkámban, 81–92.[VISSZA]
  4. Apor Péter művei, 420.[VISSZA]
  5. Nádasdy oratiója, id. h.[VISSZA]
  6. Demkó, Lőcsei Album, 23.[VISSZA]
  7. Minden egyes magyar városról, politikai és polgárosodási viszonyairól bővebben szolok id. munkámban, 197–223.[VISSZA]
  8. Mayer, Die Anfänge des Handels in Oesterreich.[VISSZA]
  9. Századok, 1869. 369.[VISSZA]
  10. Thaly Kálmán, Az 1683-iki táborozás, 7–8.[VISSZA]
  11. Szederkényi, id. m. III. 381–98.[VISSZA]
  12. Mindez idézet Knauznál: Buda ostroma, 14–15.[VISSZA]
  13. Farkas, Csepreg tört. 212.[VISSZA]
  14. Zsatkovics Kálmán: Századok, 1889.[VISSZA]
  15. Áldássy Antal: Kath. Szemle, 1893.[VISSZA]
  16. A kamara által a pozsonyi vértörvényszék idején segélyezett áttértek közt egykét zsidó is van. L. „Magyarország Buda visszafoglalása” korában cz. munkámat 111.[VISSZA]
  17. Szederkényi, id. m. III. 362.[VISSZA]
  18. Egyes okmányok: Török-Magyar Tört. Emlékek, I. 358–66. és II. 270. Gyárfás. István, A parasztvármegye.[VISSZA]
  19. Hornyik, Kecskemét tört. II. 170.[VISSZA]
  20. Marsigli (Stato militare del imp, ott. 131–32.) részletes áttekintést közöl az egész török birodalom közigazgatási beosztásáról, de ez a kimutatás is hézagos, mert Váradról szó sincs benne. A török terület kiterjedését s beosztását magyar források alapján feltüntettem a „Magyarország 1683-ban, a török hóditás legnagyobb kiterjedése korában” czimű fali térképen.[VISSZA]
  21. Rozsnyay, id. m. 477–9.[VISSZA]
  22. Ezt II. Rákóczy György irta a svéd követnek s buzdította, szerezzen meg belőlük néhány irott könyveket. Szilágyi, Erdély s az é.-k. háború, I. 212–13.[VISSZA]
  23. Kohn Sámuel: Tört. Tár, 1880. 554.[VISSZA]
  24. Majthényi personalis ilyen igazoló jegye: Tört. Tár, 1897. 291.[VISSZA]
  25. Révész Kálmán: Prot. Szemle, 1897. 491.[VISSZA]
  26. Krones, Archiv für öst. Gesch. LXXX. 80. k.[VISSZA]
  27. Maurer, id. m.[VISSZA]
  28. Bogisich Mihály, Cantionale et passionale hung., továbbá Szegedi 1674-iki énekeskönyvének ismertetése.[VISSZA]
  29. Erdélyi János, A bölcsészet Magyarországon, 148.[VISSZA]