II. Rákóczi Ferencz.
Mányoki Ádám eredeti festménye Albert szász király taschenburgi kastélyában
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Rákóczi a magyar határon. A kurucz haderő első szervezése. Rákóczi bejövetelének hatása a népre. A munkácsi vereség. Bercsényi csapatainak bevonulása. A kurucz tábor átkelése a Tiszán. A német haderő. A kurucz sereg alkotó részei. A mozgalom terjedése az országban. A nemesség magatartása. Rákóczi első sikerei. Károlyi hazatérése Bécsből. A nagykárolyi vár a kuruczok kezén. Szatmár- és Mármarosmegyék csatlakozása a fölkeléshez. Ungvár, Szatmár, Szolnok megvétele, Selmeczbánya meghódolása. A kuruczok a Dunán innen. Az erdélyi felkelés. Károlyi Sándor csatlakozása Rákóczihoz. A ráczság fellázítása a magyarok ellen. Lipót uralkodásának utolsó éveiben. Savoyai Eugen itélete az udvar szelleméről. Eugen a haditanács élén. A bajor-franczia hadak Tirolban. A látszólagos engedékenység politikája. Lipót olctóber 18-iki kiáltványa. Schlick tábornok vereségei. Bercsényi Nagy-Szombat alatt. Lőcse elfoglalása. Lipót adóengedményei. Eugen herczeg itélete a helyzetről. Magyarország Rákóczi táborában. A nagyszombati deákok. A nemzeti érzés kitörése. Magyar viselet. II. Rákóczi Ferencz szabadságharczának nemzeti jelentősége.
Még lengyel földön, Drohobiczban vette Rákóczi június 12-ikén a dolhai vereség hirét. Gondolkodóba esett, folytassa-e útját vagy legalább Bercsényit várja be. De a visszavonulás szégyen lett volna, mihelyt egyszer megigérte, hogy a felkelőkhöz csatlakozik. Isten nevében előre ment tehát s noha lengyel földön is nehézségekkel kellett küzdenie, június 14-ikén a magyar határra ért. Ott valami ezer ember várta s leirhatatlan lelkesedéssel üdvözölte. Ott fogadták a mozgalom eddigi vezérei, Esze Tamás, a tarpai jobbágy, Kiss Albert, a régi kurucz és utóbb hires zsivány, Móricz István, egykor munkácsi katona, Horváth, ki a németeknél őrmester volt. Noha fontosabb katonai tisztségre nem igen voltak alkalmasak, a nép szertelenűl ragaszkodott hozzájuk s másnak, különösen nemes embernek, nem akart engedelmeskedni, mert, mint Rákóczi mondja, a tömeg és a nemesség közt természetes gyűlölség forgott fenn. A tábor bottal, kaszával, vasvillával, karddal fölfegyverkezett szegénységből állt. Száma egyre szaporodott s valósággal özönlött a nép Rákóczihoz, mint szabadítójához; sirtak, térdre borultak előtte s hálálkodtak neki, hogy bejött megmentésükre. A fejedelem első sorban fegyelmezni, rendezni próbálta a tömeget, a mi nagyon nehezen ment, mert olyan ember sem igen akadt, a ki akár a tizedesi tisztet betölthette volna. Mindazáltal néhány nap alatt valami 3000 ember, közte 300 lovas nyert, habár fölötte kezdetleges, katonai szervezetet, mire a fejedelem június 16-ikán a vereczkei szoroson magyar földre nyomúlt. A hir, hogy a Beszkid hegységben áll, villámgyorsan terjedt el szerteszét. Azt beszélték, hogy „a portiót az országból kiűzni s a sót felszabadítani” jön, a mi mindenütt megnyerte neki a sziveket. Sok felől érkeztek táborába a követek, kik esdve kérték, szálljon le a sikságra, keljen át a Tiszán, hogy a nép ott is hozzá csatlakozhassék. Csakhogy ez nehéz feladat volt. De a fejedelem nem riadt vissza tőle. Munkácsnak nyomult s június 24-ikén megszállta a várost, honnan egyes csapatai a Tiszáig száguldoztak, mig a többiek a munkácsi német őrséggel csetepatéztak. De június 24-ikén hajnalban vasas németek érkeztek a vár segítségére s bekerítették a várost, melyből Rákóczi csak nagy nehezen vágta ki magát.
Ismét a hegységbe kellett huzódnia, hogy ott Bercsényit bevárja, ki július első napjaiban (3–4-ikén) csatlakozott hozzá, „nem üres kézzel”, hanem 800 lengyel, oláh, kozák és tatár harczossal. Ez lett az elite-csapat, mert kellően föl volt szerelve s katonailag is eléggé szervezve. Az egyesült sereg ujra megpróbálta, hogy a Tiszán átvergődjék s ott a magyarság tömegeivel érintkezésbe juthasson. Július 7-ikén kezdte meg a mintegy 2800 főből álló had az előnyomúlást s július 14-ikén Tisza-Becsnél kierőszakolta az átkelést. Ezzel Rákóczi előtt megnyilt a tulajdonképeni Magyarország, a Tisza vidéke gazdagabb segélyforrásaival, lelkes, harczedzett magyarságával, mely ép oly hőn várta, mint a határszéli szegénység.
Magyarországon 1703 nyarán valami 5000 német gyalog és lovas, Erdélyben 5446 gyalog és 2984 lovas, a várakban és városokban szétszórva pedig 37 század őrség állt.1 Ez a német had biztosan számíthatott a ráczok és horvátok, sőt a legtöbb vármegye támogatására, melyek még szeptember végén 2000 főnyi igen jól felszerelt lovast és gyalogost küldöttek a németek szeredi táborába. A haderő elég lett volna tehát a fölkelés vérbe fojtására, ha Bécsben komolyan veszik a magyar mozgalmat. De hónapokon át csak zsiványbandák, gyámoltalan parasztok fészkelődésének tartották, sőt zokon vették Nigrelli kassai főkapitánytól, ki folyton segélyt kért, hogy olyan hűhót csap semmiért. A dolhai és munkácsi győzelmek után meg épen nevetve mondották, hogy ezzel a fölkelés majd csak beéri. Rákóczi előnyomúlásának hirére a ministerek dühöngtek, vérrel-vassal fenyegetőztek ugyan, de nem használták fel seregüket azon időben, mikor a kurucz had számra még jóval csekélyebb volt s többnyire fegyvertelen, rongyos népből állt s mikor 3-4000 jó katona kellő vezetés alatt országszerte helyreállíthatta volna a nyugalmat.2 Általában parasztfölkelésnek tartották, mely kevésbbé az állam, mint inkább a földesurak ellen irányul s titkos kárörömmel nézték a nemesség veszedelmét. Valóbán főleg az sürgette az erélyes eszközöket, a mozgalom gyors elfojtását, mely Rákóczi vezetése alatt is jó ideig a jobbágyság s a birtoktalan nemesség lázadásának látszott. A nemesség a várakba menekült, a kuruczok meg elhajtották barmait és gulyáit, kifosztották, fölperzselték lakóházait. Ekképen hónapokon át socialistikus mozgalom maradt a fölkelés, melyhez még a hajdú városok sem csatlakoztak, mig a labancz urak csodálkoztak, hogy a nagybirtokos Rákóczi és Bercsényi ilyen elemekkel fogtak kezet. „Jobb volna Miklósnak (Bercsényi) – irta még novemberben, mikor a mozgalom már országos volt, gróf Forgách Simon császári ezredes – Mária Magdolnaként a kereszthez mászni; még most ideje volna, mert bizony azzal a kóborló, rendetlen haddal sem végez; nincsen köztük, semmi rend, sem fegyver, sem pénz, sem disciplina.”3 Ez megfelelt ugyan az igazságnak, a mennyiben a töméntelen ember, a ki Rákóczi zászlai alá özönlött, nem volt katona s tábora nem volt hadsereg. Kanászok, gulyások, borbélyok, szabók s más ilyenek voltak a csapatok önválasztotta vezérei. Csakhogy nagy eszményekért küzdöttek; melyek hősökké avatták őket s a kanászok, borbélyok, parasztok csakhamar magát Forgáchot is kegyetlenűl elverték.
A mint Rákóczi a Tiszán átkelt, a mozgalom országos jelleget öltött s „az egész föld, majd Budáig” mozgásba jutott. A vezérek biztatásai még inkább fokozták a nép reményeit. „Üres kézzel és nagy fundamentum nélkül felbolondítani az országot nem kivánjuk, – irta Bercsényi július 8-ikán. – Pénzünk, hadunk, királyokkal kötésünk, minden készületeink megvannak.”4
II. Rákóczi Ferencz.
Mányoki Ádám eredeti festménye Albert szász király taschenburgi kastélyában
A birtokos nemesség azonban e biztatásokra sem hallgatott. Egyesek Ungból és Beregből, de csak kis-birtokosok szállingóztak ugyan a táborba, ellenben Szabolcsmegye nemessége a kis-várdai várba húzódott s még a hajdúk sem akartak fegyvert fogni, mig Kálló vár német kézben van. A legközelebbi feladat e vár megvétele volt tehát. Rákóczi ostromolni kezdte s csakhamar elfoglalta. A várkapitány, Eckstein János vagy 40 némettel Rákóczi szolgálatába lépett, ki itt szerzé első ágyúit, négy darabot, néhány mázsa lőporral. „Ebből állott tüzérségem” – mondá később. Csakhamar bevonúlt Debreczenbe, mely lelkesen üdvözölte s fejlett iparával a sokféle katonai szükséglet kielégítését lényegesen megkönyítette. Innen Rákóczi érintkezésbe lépett Bihar vármegye felkelőivel. E vármegyében számos egykori Thökölyféle tiszt és katona élt s az egész nép sokat szenvedett a váradi őrségtől, valamint a diószegi uradalom idegen tiszteitől. Rákóczi közeledtének első hirére kitört tehát a felkelés. Bóné András valami 4000 lovast és 3000 gyalogost gyűjtött, kikkel július 19-ikén hajnalban rá tört a diószegi kastélyra s a benne levő németeket egy szálig levágta. Csakhamar azonban seregének egy részét a váradi németek és ráczok megverték. Váradon, Olaszi külvárosban, mely akkor külön község volt, nagyszámú ráczság települt le, mely bosszújával fenyegette és sújtotta is a mozgalomhoz csatlakozó magyar községeket. Messze föld biztossága kivánta tehát, hogy a kuruczok ezt a veszedelmes fészket megsemmisítsék. Rákóczi legjobb katonáival Olaszi ellen küldte Bercsényit, ki augusztus 6-ikán hajnalban rajta ütött a városon, az egész rácz lakosságot, valami 7000 embert lekaszabolta s roppant zsákmánynyal tért meg. A kuruczok Somlyót is megvették, mire Erdély szélein szintén föllángolt a fölkelés.
E gyors sikereit a mozgalom a többek közt annak köszönte, hogy a felvidéken nem volt senki, a ki az ellenállást szervezze. A német parancsnokok fejüket vesztették, a vármegyék keze megbénult, mert Károlyi Sándor még mindig Bécsben volt, hol nagyon előzékenyen bántak vele. Lipót király a hadi tanács útján köszönetét fejezte ki5 neki a hasznos szolgálatért, melyet a dolhai győzelemmel tett. Az udvar jutalmazni is akarta e szolgálatot, és ama folyamodványára, melyben Majtényt és némely csengeri birtokrészeket kérte, maga a király azt irta: placet, mert Károlyi nem csupán ennyit, hanem még több kegyelmet érdemel.6 Ellenben a közérdekben tett javaslataira nézve húzták-halasztották a döntést s igy Károlyit épen akkor, midőn erélyére és belátására otthon a legsürgetőbb szükség volt, Bécsben tartóztatták. Ott hallotta, hogy a kuruczok feldúlták károlyi jószágát. „A felkelők igy állanak bosszút a dolhai vereségért, de isten levivén – irta augusztus 1-jén – visszamérem a károlyi kölcsönt.”7 Bécsből, a hol az udvarnak „érdemem felett való gratiáját tapasztaltam és vettem,” csakugyan azzal az eltökéléssel indult haza, hogy minden áron „Törökországon vagy Lengyelországon által Moldvára s Erdélyre kerülve is, de haza megyek”. Kassára igyekezett, hogy ott katonaságot kapjon, melylyel kiverheti Szatmármegyéből a felkelőket. Csakhogy időközben károlyi vára és ott lakó felesége a kuruczok kezébe került. Ezt augusztus 25-ikén, útközben tudta meg s annál inkább sietett Kassára, hogy az ottani németeket erélyes cselekvésre ösztönözze. Kassán azonban nem azt találta, a mit várt. A beteges főkapitány, Nigrelli gróf a város védelmére szorítkozott, másrészt meg Rákóczi egyre nagyobb hódításokat tett. Báró Melith Pál, az első magyar főúr, a ki hozzá csatlakozott, ekkor már táborába vitte Szatmármegye nemességét is. Melléje állott Nagybánya a pénzverő házzal, Kapnik- és Felsőbánya. Ugyanezt tette Máramaros vármegye, melynek orosz és oláh lakossága már a tavaszszal sopánkodva hangoztatta, „csak isten hozná ki hamar Rákóczi urunkat”. A jobbágyság az öt koronaváros magyar lakóit csatlakozásra kényszerítette s mikor Huszt vára meghódolt, a nemesség, a vármegye is kurucz lett. Rákóczi hadai annyira megszaporodtak, hogy Szatmár, Munkács és Tokaj várait ostromzár alá vétethette. Három báró Sennyey, kik közűl István később kiváló szerepet vitt; Rákóczihoz állott, a Krajnák harczedzett népe fegyvert fogott s megvette Ungvár városát, mig a nemesség a várba zárkózott. A várakba menekült a zempléni nemesség is, de a megye többi területe a felkeléshez csatlakozott. Ugyanezt tette végre Szabolcs vármegye, mig Rákóczi a lakosság segélyével megvette Szatmár városát. Noha a vár a németeké maradt, ezek nem támaszkodva többé a városra, az ostromzárolt várban egyre sanyarúbb helyzetbe jutottak. Szeptember 21-ikén elesett Szolnok vára, s a mozgalom ellepte a Duna-Tisza közét s mélyen a dunáninneni vármegyékbe nyomult.
Abauj, Sáros, Szepes szintén fölkeltek, habár az itteni városok és várak német kézben maradtak. Arra a hirre, hogy itthon kitört a fölkelés, a külföldön levő magyarok is megmozdultak. A császári sereg számára újonnan alakított magyar ezredek katonái vagy a francziákhoz álltak, vagy Német- és Csehországból ezer veszély közt haza vergődtek s Rákóczi zászlai alá siettek. A török birodalomban, Havasalföldén s másutt élő bujdosók apró csapatokban szállingóztak haza.
Selmeczen már július végén hire járt, hogy Rákóczi és Bercsényi hadai közelednek. A kamarai tisztek egy része megszökött, a másik rész báró Hellenbach János vezetése alatt védélemre készült. De a lutheránusok a fölkelőkkel rokonszenveztek, a többinek meg inába szállt a bátorsága. A mint szeptember 14-ikén Ocskay László8 40 huszárja megjelent, a város megadta magát.9 Hellenbach Rákóczihoz csatlakozott s az egész háború folyamán egyik legbuzgóbb tisztviselője maradt.
A kuruczok folytatták az előnyomulást. Pozsony vármegye kivételével az egész dunáninneni földet ellepték s a morva határig barangoltak. Erdélyben szintén terjedt a fölkelés s Rákóczi már az őszszel azon helyzetben volt, hogy 2000 magyart küldhetett az erdélyiek segítségére. Ekképen még mielőtt az 1703-iki esztendő véget ért, a mozgalom igazán országossá, nagy nemzeti küzdelemmé fejlődött. „A mely dolgot Kis Albert 70 talpassal kezdte áprilisban, májusban 700, júniusban 7000, deczemberben 70,000 számra nőtt”.10
Károlyi Sándor éles esze idejében észrevette a viszonyok e gyökeres változását. Mikor Kassán a németeket hasztalan biztatta a cselekvésre, családja meg a fölkelők kezében volt, titokban maga is érintkezésbe lépett a kuruczokkal. Végre, mivel „már öt hete, mióta mind várom (a hadműveletek megindítását), de semmi láttatját nem ismervén, bele fáradtam, a heverést elúntam” kiszökött Kassáról, még házi gazdájától, Klobusiczky Ferencztől is „parasztul, bucsuzatlanul” válva meg.11 Október 9-ikén már Bercsényi tokaji táborában volt, hová csakhamar Rákóczi is megérkezett. Bercsényi ajánlatára a fejedelem Károlyit, kit addig nem ismert, tábornokká nevezte ki s a Duna-Tisza közére, Kecskemét vidékére küldötte, hogy a fölkelést szervezze s megvédje a magyar községeket a délvidéki ráczok rabló támadásaitól. Rákóczi és Bercsényi még lengyel földön elhatározták, hogy megnyerik a ráczokat s egy részüket zsoldjukba fogadják.12 De az udvar megelőzte őket s magához fűzte a rácz papságot, mely a tömegeket korlátlan hatalommal vezette. Maga a nép szivesen csatlakozott volna Rákóczihoz, kinek seregében folyton szolgáltak rácz katonák. De a patriarcha az udvar zsoldjában állt, mely már 1703 november 22-ikén utasította, hogy alattomban, feltűnés nélkül szervezze a közfelkelést a magyarok ellen s e végből tegyen látogatást az összes szerb egyházmegyékben. Jutalmúl a szecsői uradalmat igérték neki.13 Igy a ráczság az ország minden részében a magyarok ellen fordult s még a Dunán túl is, mely 1703-ban még nem fogott fegyvert, a legkegyetlenebb dúlás-fosztást követte el, úgy, hogy deczember 7-ikén a király maga volt kénytelen őket megdorgálni. Rákóczi mindazáltal ismételve kisérletet tett, hogy a ráczokat magához vonzza. Leveleivel és küldötteivel fordult a patriarchához s a ráczok kiváltságainak megerősítésén kivül külön jutalmúl 20,000 forintot s más kedvezményeket igért neki. De a patriarcha többet várt az udvartól s a ráczság az egész háború folyamán a magyarok ellen harczolt. Töméntelenszer megverettek ugyan, de a hol megjelentek, sivataggá tették a földet, raboltak és gyilkoltak irgalmatlanúl. Végre Rákóczi is irtó harczot indított ellenük; hadai a Dráván túl, a Maros táján s a déli megyékben kegyetlen visszatorlást gyakoroltak rajtuk s egy részüket valóban kiirtották. A hadjáratban elpusztult ráczok számát valami 120,000-re teszik.
Ez időben Lipót király már elaggott, összetöpörödött ember volt, ki leginkább lelki üdvösségével foglalkozott. Világi dolgok kevéssé érdekelték, mert meg volt győződve, hogy sikereit egyedül vallásosságának köszöni s a végszükségben az isten csodával is segítségére jövend. Végképen gyóntatói és Kollonics befolyása alá jutott tehát. Csak ezek közvetitésével lehetett hozzá férni s tábornokai, valamint a külföldi követek és fejedelmek, ha boldogulni akartak nála, először a gyóntatóhoz folyamodtak.
A franczia udvarban gúnyolva beszéltek a császárról, ki örökösen imádkozik s idejét papok, főleg tudatlan szerzetesek társaságában tölti. Lipót ellenben megütközve szokta emlegetni a Versaillesben divó léha erkölcsöket s valóságos undorral utasította el az eszmét, hogy József, az ifjú király az orleansi herczeg leányát, Bourgogne franczia királyi herczeg meg valamelyik főherczegnőt vegye feleségűl.
Ekképen a császári udvar, mint egy angol minister mondá, csak árnyéka lett hajdani nagy nevének. Az uralkodó tanácsosai vagy beteges vagy öreg emberek voltak, minden államférfiúi képesség nélkül. „A ministerekkel – ír Eugen herczeg – még beszélni akarni is olyas valami, mintha a falnak beszélnénk. Vagy idegen pénz kering ebben az udvarban, vagy a tunyaság és lustaság szörnyű nagy, talán mind a kettő.” József, az ifjú király hasonlóképen gondolkozott róluk s mindent elkövetett, hogy a spanyol örökösödési háború veszedelmes idejében új emberek vegyék át a kormány gyeplőjét. De a császár kicsinyes féltékenységgel őrködött jogkörén s a közügyekből kizárta fiát, ki csak nagy nehezen tudta kieszközölni, hogy legalább a hadügyek vezetését bizza alkalmas emberre, Eugen herczegre, ki 1703 július 8-ikán végre a hadi tanács elnöke lett.14
Ez az 1703 év volt Lipót király uralkodásának legválságosabb éve. Külső ellenségei és saját alattvalói egyaránt a legkomolyabban fenyegették s attól lehetett félnie, hogy Bécs alatt kezet fognak egymással. A bajor-franczia hadak Tirolba és Felső-Ausztriába nyomúltak, Rákóczi meg az osztrák határon állt s Magyarország a várak és a Dunán túl kivételével lelkesülten támogatta. De hónapok múltak el, mig a király és tanácsosai a nemzeti fölkelés komolyságának tudatára ébredtek s csupán ősszel, a bajorok höchstädti győzelme (szeptember 16.) után fordítottak több figyelmet a magyar ügyekre. A ministertanács október 5-ikén foglalkozott először velük, s hogy a még hű, föl nem lázadt vármegyéket a fölkeléshez való csatlakozástól visszatartsa, bizonyos adóengedményeket ajánlott részükre, de máskülönben a mozgalom fegyveres elfojtását sürgette. Javaslatait, melyeket a nádor, a kanczellár, Kollonics s számos német tanácsos részvételével a József király elnöklete alatt október 7-ikén tartott titkos értekezlet felülbirált, Lipót október 9-ikén hagyta jóvá. Ezekhez képest az 1703. évi négy milliomos adóból egyet elengedett, a katonai adóvégrehajtást megszüntette s a jövőre további könnyítéseket helyezett kilátásba. Másrészt bármi kedvezőtlen volt a helyzet a nyugati harcztéren, onnan gróf Schlick tábornokot néhány ezreddel Magyarországba rendelte, hogy a ráczok és horvátok, valamint a toborzandó magyar katonák és hű megyék nemessége segélyével helyreállítsa a nyugalmat.
József ifjabb király.
1687-iki koronázása alkalmával készült nürnbergi metszet után. A kép jobb sarkában: Nürnberg, zu finden bey Johan Christ(ian) Lochner Buchhändler. – Ernst Lajos gyűjteményének példányáról
Biztatással és fegyverrel, szép szóval és erőszakkal akarták tehát a tüzet eloltani. Csakhogy az apró engedmények sem komolyan tétettek. A császár a viszonyok kényszerűségének meghajlott, de azon eltökéléssel, hogy alkalom adtán visszaveszi ezeket a tisztán adóügyi engedményeket is. „E biztatások, – mondotta rendeletében – csak in generalibus adassanak.”15 Az udvar igazi czélzatait eléggé jelezte azon intézkedése, hogy Rákóczi és Bercsényi fejére ismét nagy összeget tűzött ki. Hasonlóképen közhirré teendő, – folytatja a császár – hogy az a magyar, ki egy fölkelőt megöl, a megölt vagyonának felét vagy egészét is kapja, s „talán igy az egyik farkas a másiknak felfalására buzdítható”. Ez tehát nem az engesztelődés, hanem a régi hirhedt „ebet ebbel maratok” politikának folytatása volt. A hirek, melyek időközben a kuruczok újabb sikereiről érkeztek, valósággal tajtékzó dühhé fokozták a ministerek hangulatát. Tűzzel-vassal akarták „az eszeveszett pártütés ragályát” irtani. A király október 18-ikán kiáltványt adott ki, melyben kegyelmet igért azoknak, kik hat hét alatt megtérnek. Ellenben utasította a hadvezéreit; hogy a gonosz pártütőket, a kiket elcsipnek, irgalmatlanúl kivégeztessék. Azoknak, kik a lázadók közül egyet vagy többet megölnek, első sorban azon kuruczoknak, kik pártütő társaikat levágják, a király a legyilkoltak vagyonát, de legalább is e vagyon felét biztosította, még pedig nyomban, minden peres eljárás mellőzésével.16
E kiáltványnak olyan hatása volt, minőt megérdemelt: senkit sem buzdított orgyilkosságra s az ország néma megvetéssel fogadta. De ép oly kevéssé teljesülték az udvar azon reményei, melyeket Schlick műveleteihez fűzött. A tábornok október második felében Pozsony alól 5200 német, több ezernyi magyar és rácz haddal Lévának nyomult s megszállta. De Bercsényi és Károlyi rátörtek, hadának azon részét, mely gróf Forgách Simon alatt Zólyomnál állt, november 15-ikén keményen megverték és Zólyomba szorították. A vereség hirére Schlick is meghátrált, egy másik német hadosztály, mely Ricsán alatt készűlt vele egyesülni, Trencsénmegyében szenvedett vereséget. Forgách november 19-ikén éjjel seregét kivezette ugyan Zólyomból, de csak nagy veszteség közt birt Schlickhez eljutni, ki deczember 4-ikén vert, megfogyott népével ismét Pozsonyban táborozott. Bercsényi hadai megszállták Nagy-Szombatot s Pozsonyt is annyira fenyegették, hogy az udvar Bécsbe vitette a koronát. Fegyvert fogott a Fehérhegység népe, s Bercsényi deczember 15-ikén csatlakozásra hivta föl Morvaországot és Alsó-Ausztriát, hová Károlyi betört s minthogy a nép nem állt hozzá, megkezdte a pusztítást. Másfelől a kuruczok a Csallóközben Komáromig portyáztak. Számos vár megadta magát s november 11-ikén megnyitotta kapuit Lőcse városa, melynek birtoka a lengyel-magyar forgalom és érintkezés biztosítása szempontjából különösen fontos volt. Azok a főurak és nemesek, kik Szepes, Sáros, Abauj, Zemplén és Gömör vármegyéből Lőcsére menekültek, immár szintén a fejedelem hűségére tértek.
Eugen savoyai herczeg aláirása 1734 június 26-iki levelén.
Az irat eredetije a bécsi állami levéltárban
Lipót, ki még deczember 10-ikén „összeverődött rablócsőcseléknek” nevezte a fölkelőket, legalább a Dunántúlt próbálta hűségében megtartani s egészen elengedte az esedékes évi adót és hátralékokat. E kedvezményt néhány nap mulva az egész országra kiterjeszté, Eugen herczeget meg Pozsonyba küldte. Csakhogy Schlick seregének romjaival még a nagy csatanyerő sem akart tettre vállalkozni. Eugen herczeg a kard embere volt s személyesen is gyűlölte Rákóczit. Minden áron fegyverrel akarta tehát a fölkelést elfojtani s ellenzett bármely engedményt. Jól itélte meg a viszonyokat. „Bizonyos, hogy, mihelyt a magyarok egyszer föllázadtak, a végletekig ellent fognak állani.” Kicsinyes, aprólékos engedményektől nem várhatott többé sikert s minthogy a császárnak nem volt elég hada, azt ajánlotta, fogadják el Ágost lengyel király segitségét, ki kész volt Felső-Magyarországba nyomúlni s néhány vármegyét megszállani. Ágost király ekkor attól félt, hogy a svédek Rákóczit választatják lengyel királylyá. XII. Károly tényleg még 1703 őszén tétetett Rákóczinak ily ajánlatot, mely azonban nem volt komoly s a svéd király sem ragaszkodott hozzá, minthogy ez a jelöltség újabb nemzetközi bonyodalmakba sodorta volna.
Másrészt Rákóczi sem távozhatott többé hazájából, nem választhatta el a maga ügyét Magyarországétól, mely mint szabadítóját üdvözölte s tömegesen csatlakozott hozzá. Még a jezsuita vezetés alatt álló nagy-szombati egyetem hallgatói is fegyvert fogtak s pater Andrássy Miklós külön szabad csapatot alakított belőlük. Bercsényi inkább tanulni küldte ugyan e diákhadat s sokat nevetett rajta. De megalakulásának egyszerű ténye eléggé jellemző, milyen messzire eljutottak a kurucz mozgalom hullámai. A nemzeti érzés elemi erővel tört ki mindenütt s még a legnémetebb városokba is behatolt. Mindenki magyar ruhát öltött s a ki német plundrában járt, azt kényszeritették, hogy letegye, különben letépték testéről, a kalapot leverték fejéről és sárba tapodták.17
Magyar nemes Rákóczi korában.
1700-iki angol metszet után, Ernst Lajos gyűjteményének példányáról
Az 1703-ik esztendővel nemzeti történetünk olyan korszaka kezdődik; melynek tusái megrendítő tragikumukkal nemzedékről nemzedékre erősen befolyásolták a lelkeket s melynek megitélésében az egymással küzdő pártok szenvedélyei és előitéletei mind e mai napig érvényesülnek. Ez idők vajudásai és küzdelmei mélyen belé nyulnak a mai emberöltő érzelmi világába. s erősen befolyásolják a szereplők és események megitélését.18 Egy korszakról sem kering annyi balfelfogás, annyi egyoldalú, alaptalan nézet, mint erről. Másfél század óta új meg új tévedések kerülnek forgalomba, hogy elhomályositsák e korszak törekvéseit s a tényekkel ellenkezően szinezzék ki a magyarság nagy szabadságharczának czéljait. Némelyek nem látnak benne egyebet a magyar elem erőszakos uralomvágyánál; mely ellen horvátok, ráczok és más nemzetiségek fegyverrel védekeztek s az udvar köré sorakoztak. Mások a nemesség lázadásának tekintik a modern eszméket képviselő királyi hatalom ellen, ama nemességét; mely csupán elavult kiváltságaiért, önző osztályérdekeiért buzgólkodott s lehetetlenné akarta tenni a többi néprétegek anyagi és szellemi haladását. Sőt még a vallás üldözést is a magyarok megférhetetlen természetére, ama törekvésükre, hogy leigázzák egymást, vezetik vissza, a vezéreket meg lázadóknak rajzolják; kik merő pénzszomjból, uralomvágyból idegen államok érdekében, külföldi uralkodók szolgálatában bujtogatták fel a tömegeket törvényes királyuk ellen.
Magyar úrinő Rákóczi korában.
Ugyanonnan
Mindez homlokegyenest ellenkezik a történeti tényekkel. A Rákóczi-mozgalom természetes következménye a Kollonics-politikának, az idegen uralomnak, a nép végtelen testi-lelki szenvedéseinek. A fölkelés gondolata nem is azok agyában fogamzott meg, kik később vezetői lettek. Tudtuk, hozzájárulásuk nélkül fogtak fegyvert a tömegek, a nemesség meg hónapokon át ellenséges állást foglalt el irányukban s támogatta a királyi hatalmat a nyugalom helyreállításában.
Viszont a fölkelés egy ideig épen úgy fordult az urak, mint a király ellen. Rákóczi és Bercsényi kezdettől fogva azon fáradoztak, hogy a tömeget az urakkal kiengeszteljék s legelső, 1703 május 12-iki kiáltványukban szigorúan tiltották egyebek közt a nemes személyek bántalmazását, nemesi házak, kastélyok kifosztását vagy fölperzselését. De még akkor is, mikor személyesen átvették vezetését, a mozgalom jó ideig a birtoktalanok mozgalma maradt. A nemesség a várakban várta a császári fegyverek által való kiszabadítását s csak mikor hónapokig hasztalan várta, csatlakozott Rákóczihoz. Az alsó tömegek nyomása, erőszaka hódította meg a nemességet a fölkelésnek, melynek jellege természetesen mindinkább megváltozott, mennél sürűbben csatlakozott hozzá a nemesség s foglalta el az összes fontosabb katonai és közigazgatási tisztségeket. De a csatlakozás soha sem volt teljes. Mig a tömegek kivétel nélkül mindenütt Rákóczi köré özönlöttek, az uralkodó rétegek nagy része, mint az udvar hivei később is, hirdették: többsége állandóan távol maradt tőle. A főpapság kevés kivétellel ellensége volt. A főurak többsége szintén. Ellenben a, birtokos nemességnek csupán kisebbsége volt labancz, de ez a kisebbség is számot tett. A városok közül az ujonnan telepítettek, az egyedüli Eger kivételével mind a némettel tartottak s ugyanezt tették, habár kénytelenségből, azon régi városok, melyekben német őrségek álltak. Labancz körökben mindig úgy okoskodtak, hogy az ország négy rendje, a főpapok, főurak, nemesek és városok rendje többségében állandóan királypárti maradt s igy a fölkelést az ország többsége nem támogatja. De többségről csak a főpapok és főurak rendjében lehet szó, mig a nemesség mindinkább Rákóczihoz állott.
Gróf Bercsényi Miklós.
Egykorú festmény a Magyar Történeti Képcsarnokban. Aláirása: Nicolaus Bercsényi 1703.
Csatlakozásával természetesen a tömegeknek sem volt többé okuk, hogy ellenségnek tekintsék s ennek megfelelően bánjanak vele. De a mozgalom egész folyamán nem tünt el végképen a birtokosok és birtoktalanok közötti bizalmatlanság. „Én – mondotta 1705 végén is a katona – a szabadságért nyomorgok, pedig nincs annyi jószágom, egy csizmát vennék rajta; ők ilyen-amolyan urak; nekik fog a szabadság is többet használni; az előtt is ők rótták a portiót, most az élést, s azután is nekik fog feljebb a szabadság állani.”19
A kurucz mozgalom eszménye nem elavult nemesi kiváltságok, rendi előjogok visszállítása volt.
Kiontatom vérem apámért, anyámért,
Megöletem magam szép gyűrüs mátkámért,
Meghalok én még ma magyar nemzetemért.20
E szavakban nyer kifejezést a tömegek gondolkodása.
Családi tűzhelyét, magyarságát védte a kurucz s nem uraiért, hanem a Kollonics gyilkos kormányrendszere ellen, sőt a mennyiben uraik beilleszkedtek e rendszer keretébe, ő ellenük is harczolt. Midőn a nemesség mindinkább hozzá csatlakozott s mint műveltebb, az ügyekben járatosabb réteg természetszerűen átvette a tömegek vezetését, a mozgalom elvesztette ugyan addigi socialistikus szinezetét, de sohasem lett rendi, nemesi harcz, hanem megtartotta nemzeti jellegét s eszménye mindig Magyarország önállósága, anyagi és szellemi virágzása, a magyarság szabad fejlődésének biztosítása volt. Ezt akadályozta a Kollonics-rendszer s az első roham e rendszer ellen irányult. Recsegve-ropogva még 1703-ban összedőlt az, hogy régi alakjában soha többé föl ne épülhessen. Az a testi-lelki rabság, az a magyar-irtó irány, a lelkiismeret ama leigázása, az a nyers erőszak, melyen a kormányzat az előző években nyugodott, soha vissza nem tért többé. Ez a tömegek érdeme s e tényben nyer kifejezést II. Rákóczi Ferencz mozgalmának nagy nemzeti jelentősége.