SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

VII. FEJEZET.
Az egyházi viszonyok.

A katholikus irány és az állam érdeke. Az üldözés. A társadalomból indul ki. A Regnum Marianum. Az 1681. és 1687-iki törvények alkalmazása. Az 1715. XXX. t.-cz. A pesti commissio. Kölcsönös vádak. A kath. clerus előterjesztése. Gróf Erdődy Gábor. A protestáns államok közbenjárása. Ujabb üldözések. A földesuri jog. A városi privilegium. A törvényes eskü az 1728-iki dietán. A király döntése. Az articularis templomok. A Carolina Resolutio. A protestánsok kivánságai. Althan bibornok. Az eskü kérdése. A küzdelem igazi jelentősége. A congrua. Cassa parochorum. Uj püspökségek terve. Idegen főpapok. A belső missio. A protestánsok gyanusitása. Dubrovay Gáspár esete. A superintendentiák

II. Rudolf, még inkább II. Ferdinánd óta a német Habsburgok foglalták el spanyol atyafiak helyét, mint a katholicismus előharczosai. A vallásos meggyőződés és a politikai törekvés összeforrott bennük azon igyekvésben, hogy egyházukat Európaszerte diadalra segitsék, és mindenek előtt azon tartományokban juttassák ismét kizárólagos uralomra, melyeken uralkodtak. Szinte lehetetlennek tartották, hogy más, mint katholikus, hű alattvalójuk lehessen.

A harminczéves háborúban ez eszméért küzdenek a protestánsok coalitiója ellen, melyet a katholikus Francziaország, sőt néha maga a pápa is támogatott. Azóta XIV. Lajos Francziaországának túlsúlya szövetségeseikké tette a protestáns tengeri és szárazföldi államokat. Európai politikájukban tehát változás áll be: de saját országaikban nem mondanak le a régi hagyományokról. XIV. Lajos nem üldözte nagyobb fanatismussal a franczia hugenottákat mint I. Lipót a magyar protestánsokat. Mindkettő, úgy itélték, egy közös, az egész világot átölelő hatalomnak, a jezsuita rendnek vált akaratlan eszközévé. A nápolyi gályák rabjai, az eperjesi vértörvényszék áldozatai az egész világ előtt fennen hirdették, mennyire el van tökélve a római császár, a magyar király arra, hogy birodalmaiban ép oly teljes legyen a vallás egysége, mint Spanyolországban.

Hanem az állami raison követelései elől a bécsi Burg sem zárhatta be kapuit. I. József, Lipót fia, bár jó katholikus, eltért a jezsuiták üldöző irányától. Szövetségben hollandusokkal, angolokkal, poroszokkal, kész volt Magyarországon megerősiteni a protestansoknak az utolsó országgyűlések által különben már törvényesen megnyirbált vallásszabadságát. Alatta legalább nyilt üldözése a protestánsoknak nem történt, bár az ország azon részében, mely még neki hódolt, teljesen fenntartotta a katholihus egyház suprematiáját.

III. Károly trónra lépése elé nagy aggodalommal néztek a protestánsok. „Bizony ebben a császárban minden virtus megvagyon”, irja a jó Cserei, „csak szintén mivel már tiz esztendőtől fogva Hispaniában neveltetett, azoknak baromi zelusokat és a reformata religió ellen való gyülölséget felette imbibálta, és a jezsuiták tanácsán jár, a honnan, hanemha Isten csudálatos gondviseléséből akadályt vet elejekben, nem remélhetünk egyebet persecutiónál.”

Valóban e változásnak nemcsak az új uralkodó nagyobb buzgalma vagy csekélyebb tehetsége volt az oka. Trónralépésével azonnal megváltozott az európai államok azon állásfoglalása, melynek a császári ház a spanyol örökösödési háborúban kivivott nagy győzelmeit köszönheté. Anglia külön szerződésre lépett Fnancziaországgal, Hollandia és Poroszország is békére készültek. A nagy coalitio szétbomlóban volt. Ennek oka épen nem volt az, hogy a protestáns szövetségesek nem akartak volna támogatni oly fejedelmet, ki hitfeleiket elnyomja – hisz I. Lipótot is segitették. Cserei káröröme: „igy jár, a ki az Isten anyaszentegyházát üldözi” – épen nem volt alapos. De az nem szenved kétséget, hogy az európai viszonyok ezen változása visszahatott az uralkodó politikájára, mely ily módon felszabadult a protestáns szövetségeseknek tartozó tekintet alól.

Már 1711-ben kezdetét vette az üldözés. Pápán, Rimaszombaton, Losonczon erővel elvették a reformátusok templomait és nem engedték, hogy csak magánháznál is összegyüljenek a hivek isteni tiszteletre. A régi kereszténység jelenetei ujultak meg: nyilt mezőre mentek ki a hitükben meg nem tántorodók, ott énekelték a zsoltárokat. A sárospataki collegiumot is el akarták venni a reformátusoktól a regensné egy rendelete alapján, de a nők lelkesedésének és a gondnokok előrelátó bölcseségének sikerült megoltalmazni a protestáns tudomány e várát.1 Hasonló módon jártak el a felső-magyarországi evangelikusokkal Eperjesen és Bártfán.

Épen ezen panasza ügyében volt először alkalma az új királynak a döntésre.

Történetileg a következő módon állott a kérdés: Törvény szerint kétségtelen volt a városokban a protestáns vallás szabad gyakorlatának joga. Mindamellett Kollonics idejében megfosztották őket templomaiktól. A forradalom alatt visszavették azokat, és Pálffy a király képében megerősitette őket azok birtokában. Később azonban ismét elvették a bártfai templomot, arra hivatkozva, hogy I. József 1710-iki patense mindenben a forradalom előtti állapot visszaállitását rendelte el.

Eperjesen nem akarták a protestánsok a részükre kijelölt helyet elfogadni, mivel az a hóhér és gyepmester szomszédságában volt. Ezért 1711 június 28-ikán új és megfelelő hely rendeltetett számukra. Templomukat és iskolájukat azonban csak fából épithették, legfölebb egy rőfnyi az aljából lehetett kőből. De most meg a jezsuita főnök, Kolb akadályozta meg az átadást.

A kanczellária teljesen a törvényes álláspontra áll. Az 1681: XXV–XXVI. t.-czikkek szerint a templomépités jogához nem fér kétség. Ennél fogva a szabad vallásgyakorlatot vissza kell állitani. A király teljesen elfogadja a „hű kanczellária” véleményét.2

Az ujonnan koronázott király tehát törhetetlenül fenn akarja tartani a törvényt, ott is, a hol az a protestánsok javára itél. És mégis, egész uralkodása egy folytonos sorozata a protestánsok ellen elkövetett igazságtalanságoknak, a sértéseknek, a nem kegyetlen, de mégis vérlázitó, mert a jog örve alatt történő üldözéseknek. Nem karddal, hanem apró tűszurásokkal akarják megölni a protestantismust.

A XVI. és XVII. századokban a királyi hatalom volt e földön az ellenreformácziónak legfőbb eszköze. Pázmány ideje óta annyiban állott be változás, hogy azóta már nem áll egyedül, hanem egy tekintélyes magyar pártban talál támogatást. De a török kiüzéseig mégis olyan volt a felek hatalmi viszonya, hogy a magyar katholikusok a protestantismus elleni küzdelemben nagyon is reászorulnak a külföld és az udvar gyámolitására. Most ez a viszony megfordul. A protestantismus elleni harczot az uralkodó magyar társadalom vivja első sorban. Igaz, hogy ezt az uralmat mindenek fölött a trónnak köszöni.

Már az 1708-iki országgyűlésen meglátszik a beállott fordulat. A király az 1681. és 1687-iki törvények megtartását óhajtja s követeli, hogy a földesurak ne éljenek vissza jogukkal. „Ha pedig reményünk ellenére máskép történnék és erőszakot követnének el bárkinek lelkiismerete ellen, azt királyi kezünkkel és méltóságunkkal mindenkép meg fogjuk akadályozni.” Mert a rendek el akarják ugyan fogadni a törvényeket „propter bonum pacis”, de a protestáns egyházakat csak toleráltaknak nevezik és kijelentik, hogy minden más sectát meg egyenesen elitélnek.3 A katholikus papság már eleve protestált az akatholikusoknak adandó minden eredmény ellen s felszólitja a királyt, helyezze vissza „az apostoli hitet az apostoli királyságban ősi jogaiba”.4

Mint annyi másban, a vallás ügyében is teljesen csonka elődjének nyomába lépett az 1712/15-iki orsággyűlés. A legkisebb alkalom elegendő volt a keblekben dúló harag kitörésére. A korona lehozására rendelt deputatio tagjai közé megválasztották Okolicsányi Pált is, de később a nádor felszólittatta, hogy ne vegyen részt a menetben. A május 20-iki országos ülésen Okolicsányi elpanaszolta az esetet, mint megyéjének sérelmét. „Melyre nagy zendülés leve, némelyek kiáltván: a nem vármegyének semmi inuirája, némelyek pedig: nagy dolgok vannak, és azt most meg sem hallgathatni. Ekkor előállván Ráday Pál uram, elkezdvén szavait, hogy a status evangelicus nevével kér audientiát a szólásra. Az egész clerus táblája nagy fervorral megzendüle és a zengő szók az egész házat betelék, melyeknek sokasága közt ezek hallattak: nincs evangelicus status, nincs ötödik status, – bezeg status – ki tette statussá – igenis ollyakból áll: a status stb. Az urak táblája mellől pedig vala ilyen szó: Mit akar kegyelmetek, fel akarja ismét kötni a kolompot, igen is kegyelmetek communitást és statust akar erigálni, oly helyütt veszi kegyelmed magát fel, a hol nem gondolja.” 5 A vallásháborúk szelleme kisértett a magyar országgyűlésen.

Minden alkalommal, különösen az ünnepi beszédekben hangoztatta a clerus követelését és reményét, hogy a király, ki nemcsak katholikus, hanem apostoli is, helyre fogja állitani a boldogságos szűz és Szent-István országában a hitegységet. Minden alkalommal kitört a rendek közt a harag a máshitüek ellen. A protestánsok ellenben, kik teljesen egy értelemmel jártak el, a királyi felségnél kerestek menedéket. Benyujtják folyamodásukat, hivatkoznak arra, hogy ha nem a diétán, de az országban többségben vannak, és kijelentik, hogy, a kik törvényes állásuk ellen törnek, „új zavarok magvát hintik el, melyek szétzúzzák az emberi társadalom törvényeit”. Különösen a földesurak üldözése ellen panaszkodnak és sorsukat rosszabbnak mondják az anabaptisták, a nem egyesültek és a zsidók sorsánál. Egymás közt collectát is rendeztek, és „neveztek bizonyos személyeket a miniszterek informálására és megnyerésére”. Mert, úgy vélték, „discretióval”, mely pénzben és tokaji borban szokott állani, ott is leghamarabb czélt érnek. A királyi válasz késett, mit a protestánsok, méltán, rossz jelnek vettek. A porosz követ meg is irta királyának, hogy e késés aggodalmat okoz, mert most olyanok a viszonyok, hogy a király teljesen ki lett volna mentve a papság előtt, ha kedvező választ ad.6 Az országgyűlés ujabb összeülése után, 1714-ben, az ujonnan koronázott királynéhez, Erzsébethez, ki protestánsnak született, folyamodtak pártfogásáért az elnyomottak. Mindezen fáradságnak és utánajárásnak az 1714 április 28-iki királyi parancs volt az eredménye.


Erzsébet királyné koronázási érme.
Előlapján a királyné mellképe, ELISAB(etha) CHR(istina) • AVGVSTA IMP(eratoris) • CAR(oli). VI • REG(is) HISP(aniarum) • HVN(gariae) • BOH(emiae), A hátlapon Juno diadalszekeren ülő alakja látható, jobbján fellegeken ülő, koronás lávát tartó geniussal; felette: AVGVSTA • ITERVM • ET • TERTIVM •, a szelvény alatt: DIADEMATER(egni) • HVNG(ariae) IMPOSITO • M • DCCXIIII. felirattal; ez alatt W pénzverési jegy.
A Magyar Nemzeti Muzeum érem- és régiségtárának eredeti példányáról

Ez azonban egy lépésnyire sem tért el az udvarnak addigi útjától. Érvénytelennek mondja ki a mozgalmak idejében végbe ment változásokat, úgy mint azt I. József 1710 november 10-ikén kelt resolutiója tette. Rosszalja, hogy az akatholikusok a törvény ellenére sok helyütt folytatják „az átkozott utolsó mozgalmak” alatt megkezdett törvénytelen vallásgyakorlatot. Csaknem minden nem-articularis helyen és nemesi házakban nyilvános isteni tiszteletet tartanak, lelkészt, mestert, tanitót hoznak be, az articularis helyeken pedig egyre szaporitják a papok és oktatók számát. Új philosophiai és theologiai intézeteket állitanak fel. A szám feletti papok álruhában gyakran kijárnak a szomszéd falvakba, titkon eljárnak dolgukban és magukhoz ragadják a plébánosok jövedelmét. A katholihus egyházak alapitványait sok helyütt eltagadjak, maguknak tulajdonitják s igy Isten egyházát megrabolják. Nem tartják meg a törvényes ünnepeket, sőt advent és nagyböjt idején házasodnak, tánczolnak, és sok mindent engednek meg maguknak, mire a felkelés előtt még sem vetemedtek. „Mindezt az esperesek és plébánosok igaz jelentéséből királyi lelkünk erős megbotránkozására tudtuk meg.” Kijelenti tehát a király, hogy agostai és helvét hitvallásu alattvalói tartsák magukat a törvényekhez és a patensekhez, melyeknek áthágóit példás és önkényes büntetés fogja sujtani.7

A király, kinek igazságszeretete az elnyomottak utolsó menedéke, teljesen az elnyomókkal azonositja magát. Ez által igazolja, bátoritja azokat, kik még tovább is akarnak haladni a jogfosztásnak annyira ismert útján.

*

Bizonyos, hogy az annyiszor idézett 1681. és 1687-iki czikkelyek érvényes törvények oly érvényesek, mint a Corpus Iuris bármely más határozata. Az is bizonyos, hogy a magyar törvényhozásnak joga van régibb törvényeket megváltoztatni, még akkor is, ha az országgyűlés egy része ellenmond. És a mint a clerus ellenmondása nem tesz érvénytelenné törvényt, úgy a protestánsok tiltakozása sem bir azon erővel. Mert nálunk nem volt két külön, egyenlő rangu status, a katholikus és a protestáns, mint a német birodalmi gyűlésen, közjogunk mindig csak egységes törvényhozó hatalmat ismert, melynek hatalma alól egy rész sem vonhatja ki magát.

De az is bizonyos, hogy az 1681. és 1687-iki egyházi törvények magyarázatában és végrehajtásában úgy a király, mint a földesurak annyira túlmentek a törvényes alapon, hogy annak szine is alig maradt meg. Azok a czikkelyek az ország nyugati és északi megyéiben szük korlátok közé szoritották ugyan a protestantismust, oly korlátok közé, minőket a régibb törvényhozás nem ismert, de létét meg nem támadták. Azóta azonban, 1703-ig, midőn a Rákóczi-forradalom közbelépett, az egész ország szinhelye volt a katholikus püspökök és földesurak apró és nagy garázdálkodásainak, a protestáns templomok elfoglalásának, a papok üldözésének, hitükhöz hű családok elűzésének. Ez az év jelölte úgyszólva a nadirt a hazai protestantismus fejlődésében. És most az a királyi akarat, hogy ez az év maradjon meg maximumnak, a melynek mértékén túl a protestantismus ne nyerhessen jogot, ne élvezhessen szabadságot. Ha történik változás, az csak kárára, vesztére történhetik.

Nem általános elvek kimondásáról volt szó, mire a protestánsok és a túlzó katholikusok egyaránt törekedtek. Az eszmék küzdelme, a nehézségek gyökeres megoldása nem felelt meg annak a kicsinyes, megfontolt, opportunista kornak és nemzedéknek. Mint a politikai viadal, úgy a vallásos is részletessé vált, községenként, néha családonként kellett azt megoldani, a szerint, a mint külömböző helyeken más-más volt az érdekek és erők aránya.

Maga a törvény (1715: XXX. t.-cz.) egészen az addigi, a protestánsokra nézve annyira kedvezőtlen fejlődés alapján áll. Elmondja, hogy a dietán éles viták folytak a vallás dolgáról és mindkét fél a királyi felséghez fordult. „Ő Felsége kegyesen elhatározta, hogy az 1681. és 1687-iki czikkelyeket az eddig kijelentett igazi értelmükben még fenntartja.”

„A mennyiben pedig időközben nem hajtattak végre, vagy a mennyiben mindkét részről visszaélésekkel és kihágásokkal vétettek ellenük, igen kegyesen azt határozta, hogy ezeket a törvényesen rendelt királyi biztosok vizsgálják meg, és ő felségének teendő előzetes jelentésük és annak kegyes jóváhagyása után egyenlitsék ki és hajtsák végre. Oly módon, hogy mindenben a törvényes állapot, a törvények igazi értelme, a királyi magyarázatok szerint állittassék vissza és tartassék fenn.” Az 1691. és 1701. évi, a protestánsokra nézve annyira sérelmes explanatiókat ilyképen iktatták törvénybe.

„Az ilynemű határozat ellen, ha azt valami ágostai vagy helvét hitvallásu személy magára nézve, akár magánügyében, akár a vallás ügyében sérelmesnek tartja, e sérelem orvoslására a saját nevében, de nem a közönség nevében forduljon a királyi felséghez.”

A király az országbirót, a tárnokmestert, a kamara elnökét és a personalist rendelte biztosaiul. A rendek ezekhez még 20 biztost választottak, kik közt protestánsokat is találunk: Révay és Hellenbach bárókat, Okolicsányi Pált, Szirmay Miklóst, Ráday Pált, Kenessey Istvánt.

Érvényben marad addig is az 1687: XXIII. t.-cz., mely a protestánsoktól megtagadja a birtokjogot a kapcsolt részekben. Érvényben maradtak továbbá a városok, községek és társulatok eddigi, ide vonatkozó privilegumai. Ezek egyes városokban a polgárjogot, sok czéhben a mesteri jogot kizárólag a katholikusoknak tartották fenn.

Tulajdonkép az volt az elvi kérdés, hogy a vallás ügyében a földesúr döntsön-e, mint a katholikus érdek követelte, vagy pedig az ország, mint a protestánsok óhajtották. Az országgyűlés megkerülte ezt a kérdést. De nem tehette a nélkül, hogy egy más fontos elvi határozatot ne hozzon. Az egészegyházi kűzdelemnek, minden ágával és szövevényével, a királyt tette legfőbb birájává. A katholikus társadalom teljesen és méltán bizhatott fölkent fejében: a katholikus, az apostoli királyban. Viszont a protestánsok is nagyobb méltányosságot várhattak ott, hol nagy politikai érdekek is nyomtak a latba, mint saját honfitársaiknál.

Akkor még nem igen lehetett gondolni arra, hogy a királyi hatalom valaha más utat fog követni, mint a melyen a katholikus ellenreformatio annyi nemzedéken át haladt. Mégis e határozatban nemcsak a királyi hatalom ujabb kiterjedésének, hanem közállapotaink gyökeres átalakulásának volt meg a csirája.

A commissio a kitört háború miatt csak évek multán gyűlt össze. Időközben a katholikus papság, felhasználva felekezetének tulnyomó erejét és a király jóakaratát, egyre új rendelkezéseket tett és tétetett a protestánsok birtok-állapotának csökkentésére. Egy 1716 július havában kelt királyi rendelet eltiltja a prédikátorokat attól, hogy katholikusokat eskettessenek és hogy az articuláris helyekről kijárjanak. Felszólitja a megyei tisztviselőket, hogy büntessék az ellenszegülőket. A kanczellária természetesnek és szükségesnek tartja, hogy mindazon helyeken, hol 1681-ben, a törvény hozásakor, az akatholikusoknak nem volt templomuk, most pedig van, azt tőlük elvegyék. Igy elvették Sopronmegyében a protestánsok három templomát.

Másféle eset volt a veszprémi. Ott 1681-ben volt protestáns isteni tisztelet, sőt megvolt az emberemlékezet óta. Most Volkra püspök, mint földesúr, el akarja azt törülni. Igaz, hogy az 1681-iki törvény szabad vallásgyakorlatot engedett a végvárakban, de Veszprém már nem az. A mostani német őrségnek nincs szüksége protestáns papra. Szörnyüség volna, ha püspöki székhelyen, végvárban a protestánsoknak szabad vallásgyakorlatot engednének. Pedig azok csak most épitettek tornyot és felszerelték azt harangokkal és oly erősek, hogy veszélyesekké válhatnak az őrségre nézve. Ily argumentumok előtt meghajlik a kanczellária. Más véghelyeken is beszüntették a protestáns isteni tiszteletet, miért maradna az meg épen Veszprémben? A király jóváhagyja a püspök rendelkezését.8 Épen úgy jóváhagyták, midőn a földesurak: gróf Esterházy Ferenci és József beszüntették a pápai kálvinisták isteni tiszteletét,9 és Léván, Báthon Vezekényen is elvették a templomot a „makacs, kemény nyaku” jobbágyoktól.10

Jobbágygyal, várossal könnyen bántak. Igazi nehézség csak ott támadt, hol a vallás szabadsága a nemesi jog oltalma alatt állott.

A felső vidéken, az esztergomi egyházmegye területén, mint a primás panaszkodik, a zavarok alatt mindenütt befészkelődtek a protestáns papok, úgy, hogy miattuk a plébánosoknak nincs maradása. Csaknem minden nemes és armalista tart a házában prédikátort. Ezek kijárnak a falvakba, keresztelnek, esketnek, temetnek, a katholikus papok stoláját csökkentik. Ha az esperesek megintik őket, nem törődnek vele és tovább nyugton megmaradnak.11

Mosóczon Okolicsányi Pál oltalmazza a lutheránus prédikátort, Nyitramegyében Ujfalussy Pál, Hellenbach, Pécsy tartanak papot. Sókon olyat tartanak a kálvinista nemesek, ki az esperes visitatiója alkalmával még a keresztelés formuláját sem tudta. Tót-Prónán a község sehogy sem akarta megmondani, mi papjának a neve. Hontmegyében Szent-Ivány, Ráday és Palásthy tartanak papot. Barsba, Nemes-Kosztolánba Justh Judit hozatott. Léván visszahozták az Esterházy nádortól elűzött kálvinista prédikátort. Ott egyáltalában nagyon terjeszkednek, mióta nincs őrség a várban. Korponára Bohus Ferencz erőszakkal hozott be papot, pedig az már nem véghely.

Mindez oly megyékben történik, melyekre nézve az 1681: XXVI. t.-cz. két-két, ú. n. articuláris helyre nézve enged csak szabad vallásgyakorlatot. Természetes, hogy azon megyékben, melyekre nézve ilyen megszoritást nem állitott fel a törvény, még nagyobb a protestánsok szabadsága. Tornában „büntetlenül maradnak az eretnekség bünei”; a katholikus papság ott nem számithat a világi karra. Megvetik Eleonóra császárné parancsát, mely az elvett templomok visszaadását rendelte el. Gömörben valóban nyomorult a katholikus papok állapota, annyira elnyomják, üldözik őket a lutheránusok. Assistentiát ott sem kapnak. Oly nagy a gyűlölet ellenük, hogy nemcsak azt tagadják meg tőlük, mi nekik jár, hanem még saját pénzükön sem élhetnek meg.12

Ennyi kölcsönös panasztól, vádtól visszhangzott az ország, midőn végre a király 1720 július 12-ikén megparancsolta a commissió összeülését Budán, november 1-én, Koháry István országbiró elnöklete alatt. Szükség van reá „a köznyugalom fenntartása és az egység helyreállitása miatt”.13 Uj halasztás következett be, a bizottság csak 1721 márczius 3-ikán kezdte meg működését és pedig Pesten, mely ekkor szerepel először, annyi század után, ismét mint az ország egyik politikai központja.

Nagy reményekkel jöttek el a protestáns urak, tele bizalommal a királyi jó szándék iránt. Örvendettek, hogy valahára az ország szine előtt szabadon tárgyalhatják vallásuknak és saját maguknak sérelmét, hivatkozva törvényre, szentirásra, oly autoritásokra, melyek előtt ellenfeleik is meghajolnak. Mindjárt kezdetben nagy csalódás éri őket.14 Nemcsak a katholikus papsággal találják magukat szemben, hanem a katholikus világi urakkal is, és a királyi biztosok, kiknek pártatlanságára számitottak, a legfontosabb kérdésekben szinten ellenfeleikhez csatlakoztak. Gyakran hivatkoztak volt arra, hogy a katholikus urak nyugodtabb része elismeri panaszaik jogosultságát, de itt, midőn kenyértörésre került a dolog, párt áll szemben párttal, elkeseredetten, igazságérzet, kimélet nélkül. Mindjárt kezdetben megtagadták a protestánsok azon kérését, hogy Pesten, a commissió székhelyén, isteni tiszteletet tarthassanak.


Koháry István gróf.
Pfeffel János Antal egykoru metszete. Brand Károly Vilmos festménye után. Aláirása: Excellent(issimus): ac Illustriss(imus): Dominus Dominus Comes STEPHANVS KOHARI de Csabragh et Szitnya, perpetuus in Murany, Sacrae, Caesareae Regiaeq(ue). Majestatis aclualis intimus Consiliarius, Colonellus, Inclyti Comitatus Hontensis perpetuus, ac Supremus Comes, Generalis Campi-Mareschalli Locumtenens, et partium Inclyti Regni Hungariae cis-Danubianarum, Confiniorumq(ue). ante-montanorum Vice-Generalis, &c. &c. IVDEX CVRIAE REGIAE Regnante Augustissimo Romanorum Imperatore, et Rege Hungariae CAROLO VI. Alul jobbra: Carol(us) Wilhelm(us) Brand pinxit Tyrnaviae., balra: p(er) Ioh(annem) Ant(onium) Pfeffel Aug(ustae) Vind(elicorum).
Ő Felsége hitbizományi könyvtárának eredeti példányáról

A protestánson nagy, országos gravamenjeiket akarták volna előbb tárgyaltatni, de a bizottság a részletes sérelmek tárgyalását határozta. A legfontosabb, a szivet, elmét legjobban elfoglaló kérdésekből hosszadalmas, kicsinyes pernek vált a tárgya. Egymásra halmozódtak a replicák és duplicák, óriási, beláthatatlan tömeggé nőtt az acták sokasága. Végezni pedig nem lehetett, mert a felek egyre azt hajtották, hogy készületlenül jöttek, nem adhatják be utolsó, döntő érveik összeállitását. Igy tanácskoztak, vitatkoztak június 17-ikéig, a midőn a király, kérésükre, elhalasztotta egy időre az üléseket, hogy gazdaságuk után nézhessenek.

Lehetetlen, hogy a midőn oly nagy, világot mozgató érdekek és eszmék állanak szemben, prókátorsággá torzuljon az egész. Az igének, az eszmének, a végső czélnak, mely a táborokat lelkesiti, nyilt kifejezésre kellett jutnia.

A katholikus clerus előterjesztésének I. pontja igy szól: „A birodalom nyugalma és a lakosok egyetértése nem áll másban, mint a vallás egységében. Ezért és e czélból ki kell küszöbölni az evangelikusokat. Felséged azért rendelte a commissiót, hogy az ország békéje és nyugalma és a lakosok egyetértése megőriztessék. Ez a nyugalom és belső béke és a lelkek egyetértése nem tartható fenn másként, mint az igaz Isten egyféle tiszteletével, a hivek egységében. Semmi más nem köti annyira a fejedelemhez a népek lelkét, mintha egy szivvel, lélekkel azt a vallást követik, melyet a fejedelem vall.”

Úgy is egy pásztornak, egy akolnak kell lenni. Most már remélhető, hogy Magyarországon is kigyomlálják az eretnekséget, az 1550: XII. t.-cz. értelmében, és a római katholikus egyháznak régi állapotába való visszahelyezése által az ország meg fog szabadulni ellenségeinek tévelygéseitől. Ha ez nem történik, vége a békének és a nyugalomnak. Például szolgálhatnak a külső országok és a felség örökös tartományai. „A vallás egysége az ország ereje; a vallás külömbözősége az ország veszte.”15

Mint természetes következése kapcsolódik ez elvhez a clerus második kivánsága: „Valamennyi a vallás ügyében hozott törvény eltörlendő.”16 Ebben követelésben a katholikus világi urak is egyetértettek a clerussal.

Oly tanokat hirdetnek, melyek Francziaországban egy emberöltővel azelőtt a nantesi edictum visszavonásához, a hugenották kiűzéséhez vezettek, oly tanokat, melyek néptelenné és nyomorulttá tették Spanyolországot és egy félszázadon át tartó háborúk szinhelyévé tették a német birodalmat. És hazánkban még az az érv sem állott, melynek alapján Spanyolországból kiűzték a moriscókat és zsidókat, a melynek alapján a protestáns brittek rabszolgáikká tették a katholikus ireket. Nem alávetett, idegen népességről van szó, hanem magának a magyar nemzetnek mindenben, számban is egyenrangu feléről. Nem igen maradt más igazi érv hátra, mint az, melyet Magyarországon és Erdélyben oly sűrűn hangoztatott a katholikus papság, az, melylyel XIV. Lajos hizelkedő udvari theologusai legyezték a „napkirály” kegyetlen hiuságát: nem illendő, hogy az alattvaló másként gondolkozzék, mint ura, fejedelme. A királyi hatalom korlátlanságától várták vallásuknak kizárólagos uralmait. Megfeledkeztek arról, hogy e korlátlanságnak e hazában nem volt se törvényes, se történeti alapja.

Bárminő túlzottaknak látszanak is ma e követelések, akkor nem maradtak elszigetelve. A tüzes szellemü egri püspök, gróf Erdődy Gábor, a magyar ecclesia militans-nak igazi vezére, egész könyvet iratott e tételek bizonyitására és azt tulajdon autoritása alatt bocsátotta közzé és ajánlotta az országos vallásügyi bizottságnak.17 E könyv egyenesen be akarja bizonyitani a fejedelem jogát arra, hogy eretnek alattvalóit erőszakkal is megtéritse – hisz egy részük azt maga is óhajtja18 – vagy, ha makacsok, kiűzze országából. Hazai példákra nem igen hivatkozhatik: előtte II. Ferdinánd és XIV. Lajos az igazi ideálok. Csak látszólag szól a bizottságnak, valósággal az udvart akarja megnyerni.

Tévedés azt hinni, igy szól, mintha az eretnekség csak a pápa ellen lázadna fel. „Mutassatok egy szögelletet Európában, a hol kétszáz év óta ne lázadtak volna fel a katholikus fejedelmek ellen az eretnekek, ha valami erejük volt, a hol ne hivták volna segitségre a szomszédokat és távolesőket, sőt még a pogányt is, a katholikus törvényes uralom ellen.” „Soha se szenvedett a keresztény egyház annyit a pogányoktól és hitetlenektől, mint az eretnekektől.” Egyenesen a császár-királynak és a központi kormánynak szól ez az utalás a magyar protestánsok felkeléseire, szövetkezéseikre törökkel, francziával. Még világosabban szól az a mondat: „Mily nagy a nyugalom Ausztriában, Csehországban, az osztrák tartományokban, mióta II. Ferdinánd kiűzte őket!”

Ez a kapcsolat az akkor diadalmasan előre törő katholikus világgal, mindenek fölött pedig a Habsburg-házzal és az örökös tartományokkal, melyekben a visszaállitott hitegység volt a korlátlan uralom legszilárdabb támasza, tette a magyar katholikus egyházat oly harcziassá, oly nagy és végzetes czélok után törővé. De a magyar protestantismus sem állott védtelenül. Százados küzdelmekben oda nőtt a nemzet szivéhez, megsemmisitése egyenlő lett volna a nemzeti önállóság utolsó nyomainak elenyésztével. Arra, hogy a magyar protestánsokat tömegesen téritsék vagy kiűzzék, mint a hogy a hugenottákkal tették, vagy épen azon időben a salzburgi érsek protestáns alattvalóival, még sem volt elegendő a katholikus pártnak és a kormánynak hatalma. De a mellett a magyar protestantismus számithatott a protestáns nemzetek és udvarok rokonszenvére. Azt a nagy hatalmat, melyet ezek képviseltek, a császár sem hivhatta ki könnyelmüen.

Már 1719 elején felszólitották a protestáns svájczi kantonok I. Frigyes Vilmos porosz királyt, járjon közbe a császárnál szorongatott magyar hitfeleik érdekében.19 A király kész az intercessióna, de attól tart, hogy az többet árt, mint használ. Mindig úgy tekintik az ilyen fellépést, mintha az elnyomottak kivánságára történnék. Mindamellett utasitja majd bécsi követét, „járjon utána, mikép lehetne e szegény embereken alkalmas módon segiteni”.20

A követnek, Burchardnak válasza egyaránt megvilágitja a vállalkozás nehézségeit és szükségét. Lelkiismeretbe vágó dolog volna ezeket a jó embereket pártolás nélkül hagyni, annyival is inkább, mert a császár annyira igazságos, hogy a clerus és a többi vakbuzgó ember által megkezdett üldözés sehogy sem tetszik neki. Érdeke is kivánja a császárnak, hogy még a görögöket, arianusokat és más sectákat is megtürje Magyarországban, mely külömben nagy részt pusztán maradna. Ha a protestánsoktól elveszik templomaikat és ha papjaikat elűzik, félő, hogy egészen elvadulnak. A császár, mint mondják, máris megintette a nyitrai püspököt, hogy rossz úton járó bárányait jó móddal terelje a jó útra. Minthogy a császár igen gyengéd lelkiismeretü, figyelmeztetni kellene őt, mily bün az, ha keresztényeket vallástalanokká tesznek, az által, hogy minden eszközt, mely Isten megismerésére vezet, megvonnak tőlük. A közbelépés csak úgy vezetne czélhoz, ha az angol királyné és a hollandus rendek elől járnának. Mindaddig jobb, ha nem történik semmi.21

A commissio összeülése ujra magára vonta a porosz király érdeklődését. Már 1721 május 3-ikán felszólitja követét, kisérje figyelemmel annak tanácskozását. Midőn onnét rossz hirek érkeznek, késznek nyilatkozik arra, hogy az, üldözött protestánsokat, „ha a kivándorlás siralmas jótéteményét igénybe akarják venni”, országaiba befogadja.22 A porosz uralkodó hitbuzgalmával és jószivüségével, mint látjuk, jókora egészséges önzés vegyült. Ő a nagy telepitő, a salzburgi emigránsok befogadója. Minő pompás emberanyagot nyer parasztoknak és katonáknak! De rosszul számitott. A protestánsok az országban maradtak; a király rosszalta Erdődy művét és kivétette azt a forgalomból, és az udvarnál nyiltan elitélték a magyar főpapok vakbuzgóságát. A nádor azt ajánlotta a császárnak: fékezze a katholikus papságot, mert különben örökös lesz a zavar az országban, és a protestánsok, kik nagyon makacs emberek, azért még sem fognak áttérni.23 Savoyai Eugén pedig, a protestáns Calisius ezredes elbeszélése szerint, nagyon felindult, midőn a protestáns deputatusok emlitették, hogy Károly koronázása óta több mint 140 egyházukat vették el. Kijelentette, hogy a katholikus papság Magyarországon nagyon vakmerően jár el, és azt tovább türni nem lehet.24 E változásra a külső hatalmak nem gyakoroltak egyenes befolyást. A magyar protestánsok annyira tartózkodók voltak, hogy nem is mertek szóba állani a külföldi követekkel.25

Királyi parancsra a pesti commissio 1721 augusztus 10-ikén félbeszakitotta áldatlan munkáját. Midőn azt Pozsonyban folytatta, ép oly kevéssé birtak a pártok megegyezni, mint azelőtt. Mindkét fél a királynak adta elő deputatusai által véleményét. A döntés tehát, egész törvényesen, teljesen az uralkodótól függött. Egyelőre minden azon állapotban maradt, melyben a commissio összeülésekor volt.

Nem lehet kétség afelől, hogy az akkori viszonyok közt ez a határozat kedvező volt a protestánsokra nézve. A királyt különösen a pragmatica sanctio, az az óhaj, hogy a protestánsokat megnyerje az új örökösödési törvénynek, birhatta e kedvezésre. Az egész 1722-iki országgyűlés alatt tart ez a jó hangulat. A király 1722 november 1-én meghagyja Pálffy nádornak, hogy az országgyűlés hallgassa meg a protestánsok sérelmeit és tegyen ezek felől neki jelentést.26 Félévvel később szigoru rendeletet küld a megyékre, hogy többé ne háborgassák a protestánsokat és adják vissza, előbbi parancsa értelmében, azokat a templomokat, melyeket a pesti commissio óta tőlük elvettek.27 Ugyanazon időben elrendelte azt is, hogy Debreczen városának adják át azt a Leidában nyomtatott bibliát, melyet Erdődy egri püspök még 1719-ben lefoglalt. A lefoglalásnak az volt az oka, hogy a keresztség formulájánál az atya, fiu és szentlélek nevében helyett nevére volt szedve. Debreczen városának kötelességévé tétetett, hogy e hibát javittassa ki.28 A püspök azonban nem adta ki a példányokat és azok csak 1789-ben jutottak a város birtokába.29


Komáromi Csipkés György bibliájának czimlapja.
A budapesti egyetemi könyvtár példányáról

Ezek a rendeletek azonban már eleve is a végre nem hajtásra voltak kárhoztatva. Egyes pillanatokban túlsúlyra juthatott az igazságérzet vagy a politikai számitás, de általában véve a kormány iránya a régi maradt. A király akkor is keményen válaszol a magyar protestánsoknak, a katholikus clerussal ellenben nagyon jól bánik, „úgy mint Absalonnal”.30 Voltakép, a király előtt is kedves volt a „Mária országának” megvalósitása. Csak azt óhajtotta, hogy ezt a kivánatos czélt minden nagyobb nyilvános erőszak, törvénytelenség, lelkiismeretének, királyi kötelességének megsértése nélkül érjék el. Bárminő buzgó katholikus volt, vak eszköze nem akart lenni a jezsuitáknak. Tudta, mennyi bajba keverték ezek Lipót idejében a monarchiát. Montesquieunek is feltünt, hogy a jezsuiták nem uralkodnak Bécsben. Hanem a vallásnak, a lelkiismeretnek szabadságáról nem volt és nem is lehetett fogalma. Hitéhez való buzgóságát csak igazságérzete és a törvény betűjéhez való ragaszkodása mérsékelték. Ezekkel pedig környezete, azok, kikbe legjobban bizott, a spanyolok és Althanék könnyen elbánhattak.

A magyar katholikus társadalom tehát tovább folytathatta a térités és elnyomás munkáját. 1724 óta hatalmas új eszközzel rendelkezett e czélra: a királyi helytartó tanácscsal. Ez az új alkotás nem teljesitette egyikét sem azoknak a nagy állami feladatoknak, melyeket reá biztak, hanem a püspökök és főurak terveinek keresztülvitelére elsőrangu tényezőnek bizonyult. Az egyes vidékeken történő jogfosztásokat ő tette általánosakká, ő szentesitette a törvénytelenségeket a király, az állam tekintélyével.

Teljes nyiltsággal tör elő ez a tendentia a helytartó tanács azon javaslatában, hogy a protestánsok panaszai és sérelmei fölött a megyés püspök vagy vicáriusa döntsön, vagy pedig valamely szomszéd vármegyéből való katholikus földesurak itéljenek. Ezt még a kanczellária sem hagyhatta jóvá.31

Igy az egész ország ujra erőszakoskodásoknak lett szinhelye, csak úgy mint a commissio előtt. Pátyon (Pestm.) a földesúr katonai segitséggel elfoglalta a kálvinista templomot. Ettyeken nemcsak az otthoni isteni tisztelettől fosztották meg a jobbágyokat, hanem büntetés alatt eltiltották nekik, hogy máshová menjenek templomba. Demétén, Sárosban Bornemissza Antal embereivel erőszakkal ki akarta hordatni a templomból a harangokat, és midőn ez nem sikerült, nyelvöket vitette el. A váci püspökség területén Szent-Márton-Kátán, Kosdon, Vörös-Egyházán, Szadán, Némethin, mindenütt elveszik a templomokat, a lakosokat pedig börtönbe vetik, úgy kényszeritik, hogy fizessék a plébánost. Komáromban a kálvinisták régi iskoláját zárták be, megtiltották, hogy ott mást tanitsanak, mint az olvasás elemeit. Léván a protestáns mesterembereket kizárják a czéhekből. Pápán a piacon kihirdettette a földesúr, hogy protestáns mesterembertől nem szabad semmit vásárolni. A bátaszéki apátság és a bozóki uradalom, mely jezsuita kézen volt, bezáratja a protestáns templomokat, vallásukkal ellenkező szertartásokra kényszeriti a hiveket, külömben börtön és birság vár reájok.

Legalaposabban végeztek a lutheránusokkal Galgóczon, melynek uradalmát akkor szerezte meg gróf Erdődy György kamarai elnök. A tiszttartó 1723 elején az áttérés határnapjául husvét napját tűzte ki. Időközben többen el akartak távozni, úgy hogy házaikat és egyéb birtokukat eladják, de a tiszttartó azt eltiltotta, sőt egy katholikus vevőt egy ház visszaadására kényszeritett. Mindez nem vezetett czélhoz. Erre április 7-ikén összehivta az állhatatosakat és kijelentette, hogy ha délutáni 3 óráig át ne térnek, ki kell vándorolniok. Másnap reggel fegyvereseket hozott le a várból és házanként küldve őket, mind az ellenszegülőket a várba vitette. Ott többet szörnyü fenyegetésekkel áttérésre kényszeritett, azokat, kik megmaradtak hitükön, mint gonosztevőket kikergette. Midőn éjjel némelyik visszalopódzott házához, hogy holmiját megmentse, az őrök elfogták, ruháit elszedték és őt magát tömlöczbe vetették. Ujra fenyegetés, kényszerités; csak nagy bajjal szerezhettek egy napi halasztást. A legtöbb az éjjel megszökött, ott hagyva mindenét. A tiszttartó még a nemeseket is megakadályozza abban, hogy istentiszteletre menjenek. Vagyonukban is kárositja őket, eltiltva őket a közerdő, legelő és víz használatától. A vegyes házasságban élő párokat önhatalmulag szétválasztja és az ágostai hiten levő felet elköltözésre kényszeriti.

A mit az ország legtöbb helyén a földesuri önkény hajtott végre, ugyanazt tette meg a városokban a nyárspolgári önzés és a vallásos elfogultság. Pest városa sehogy sem akarta engedni, hogy benne református ember birjon házat. Utoljára pénzben fizették ki a jogos örököst, csakhogy akatholikust ne kelljen befogadni.32 Nagy-Szombat 1714-ben új statutumot hozott, mely szerint protestánst többé nem fogadnak be polgárnak. A még élő lutheránus polgárok 1727-ben folyamodnak, hogy legalább fiaikra nézve tegyenek kivételt. A város erős pártfogóra talál a helytartó tanácsban, mely azt hajtja, hogy az akadémiának, a papnevelő intézetnek székhelyén csak zavart okozhat az akatholikus ember és káros befolyást gyakorolhat a diákságra. Mindazonáltal a király 1727 november 12-ikén a kérelmezők mellett dönt. De a város sem enged, a primást és nádort nyeri meg közbenjáróknak, és végre is azt a döntést nyeri, hogy a helytartó-tanács tegyen jelentést az ügyről.33

Ilyen előzmények után gyűlt össze az 1728. évi országgyűlés. A papság és követői előtt már mi sem látszhatott elérhetetlennek. Nyomról nyomra sikerült visszaszoritaniok a protestantismust, és ha néhol ellenszegülésre találtak is, megtorlásról soha sem lehetett szó, bárminő világos volt a jogtalanság. A protestánsok viszont már legalább egyelőre lemondanak arról, hogy régi szabadságaikat, jogaikat visszanyerhessék. Elég, ha megtarthatják annyi szorongatás közt azt, a mit még birnak. A katholikus támadókat az biztatta, hogy vállalkozásuk tulajdonkép nem járhatott semmi koczkázattal reájuk és ügyökre nézve. Igy keletkezhetett aztán az a szándék, hogy más vallásu honfitársaikat, csakis felekezetük miatt, teljesen kizárják a polgári jogok birtokából. Minthogy új törvényt hozni nem igen lehetett, erre az ősrégi törvényes eskü-formula szolgált alapul, mely a Hármaskönyvben is megvan, és melyben a boldogságos szűzre és a szentekre is történik hivatkozás.

Az országgyűlés befejezése felé biztosokat választott a porták kiigazitásának commissiójába. Tagokul többek közt megválasztották az evangelikus Zsemberi Sámuelt, és a helvét hitvallású Katona Pált. Azt követelték tőlük, tegyék le a törvényes esküt, mit ők, mint vallásukkal ellenkezőt, megtagadtak. Erre a rendek másokat választottak helyükbe és kijelentették, hogy törvényesen járnak el mindenki ellen, ki az esküt letenni nem akarja. A protestánsok arra hivatkoztak, hogy ez vallásbeli ügy; annak eldöntése a királytól függ, az pedig még nem határozott. Zsitkovszky István, a hires jogtudós, a király jogai sértésének mondta ez eljárást, mi a katholikus papságot annyira felbőszitette, hogy őt rágalmazással vádolták. Másnap azonban Zsitkovszky megmagyarázta, hogy szavainak nem volt sértő tartalma, és a kedélyek látszólag lecsillapodtak. A katholikusok azért nem hagyták abban a dolgot, hanem a királyi biztosokhoz, Kinsky és Nesselrode grófokhoz fordultak, hogy királyi rendelettel kényszeritsék a protestánsokat az eskü letételére. A határozatot azonban nem várták be, hanem augusztus 8-ikára Ördögh György turóczmegyei és Szent-Péteri András borsodmegyei követeket az országgyűlés törvényszéke elé idézték. Ezek a királyi biztosokhoz fordulnak oltalomért, kimutatva, mennyire a törvénybe ütköző és a királyi tekintélyt sértő ellenfeleik eljárása. A biztosok felszólitották a dietát, várja be e rendkivül fontos ügyben a király döntését.

Ekkor lép ki a küzdő térre a katholikus párt igazi vezére, gróf Erdődy Gábor egri püspök. Szenvedélyes beszédére elhatározták a karok és rendek, hogy a törvényes eljárást azonnal meginditják. A vádlottakat odaidézik, actiót kiáltanak. Arra a kérdésre: le akarják-e tenni az esküt? – azt válaszolják, hogy csak az atyára, fiúra, szentlélekre esküsznek. Miután irásban is előadták válaszukat, távozásra szólitják fel őket és hitsorsosaikat. Ők ezt megtagadják, mert ez sérti küldőiket, a megyéket, és beleütközik a királyi menedéklevél szentségébe. Oly nagy a harag, oly erős a fenyegetés, hogy végre az erőszaknak engedve, mégis kimennek. A helytartó-tanács ajtónállója vezeti ki őket. Ekkor gróf Esterházy József azt inditványozza, hogy egyszerűen itéljék el őket, úgy mint azt a Hármaskönyv az eskütagadókra nézve előirja.34 Az egri püspök és gróf Berényi Tamás szintén ilyen értelemben szólanak.

Csak egy hang emelkedett e törvényes erőszak ellen. Jeszenák Pál, a kor hires ügyvédje, Savoyai Eugén képviselője szólalt fel hitsorsosai mellett. Az országgyűlés szerinte nem határozhat, mig a királyi döntés, melyet sürgetett, le nem érkezett. Nagy zaj támad, az egri püspök azt kiáltja, hogy erre, a Boldogságos Szűz sértőinek védelmére, nem lehet Jeszenáknak felhatalmazása a nagy, kegyes hőstől. „Nekem felhatalmazásom van a királyi felség jogainak védelmére és az ország javának előmozditására, és ezért felelek ő Fenségének” – volt a derék férfiú válasza. Ritka eset, hogy férfias, nyugodt beszéd lecsillapitson egy zajongó, indulatos sokaságot; ekkor sem sikerült. Kimondták az ítéletet, amely 64 forint birságra itélte a vádlottakat, azért, mert eskütagadó megátalkodottságukkal késleltetik az ország legfontosabb ügyét, a conscriptiót. Ez a megokolás a királynak volt szánva, kinek annyira szivén fekszik az összeirás foganatositása.

Ismét behivják Ördöghöt és Szent-Péterit, és kihirdeitk előttük az ítéletet. Ők bejelentik, hogy a királyi felséghez felebbeznek. Ezt nem akarják elfogadni, mert az országgyűlési törvényszék csak magasabban áll mint a hétszemélyes tábla, pedig még attól sincs megengedve a fölebbezés. Csak Erdődy György kamarai elnök szól a fölebbezés megengedése mellett, minthogy királyi jogról, salvus conductusról is van szó. De a többi annál erősebben sürgette, fenyegette őket, hogy azonnal tegyenek eleget az itéletnek. Midőn ők ezzel késnek, gróf Nádasdy Tamás kimegy, hogy a várból katonákat hozzon elfogatásukra. Esterházy József azt mondja, hogy börtönben kell maradniok, mig nem fizettek.35 Amint a katonák megjelentek, Ördögh jótállót nevez, de Szent-Péteri tovább is állhatatos marad. A zúgó tömeget bántja, hogy egy ember ellenáll dühének. A szenvedély tettekben készül kitörni. Talján, Vasmegye alispánja már félig kirántja kardját, és csak nehezen sikerül őt visszatartani. Radics bácsi követ azt kiáltja: az ablakon kell kidobni.36 Általános a zúgás: ki vele, nem becsületes emberek közé való. Igy végre ez a kemény ember is enged.

De ezzel még nem volt vége az üldözésnek. A fanatismus keveselte az áldozatok számát. Nádasdy Tamás siet bejelenteni, hogy Kenessey István veszprémi, Gencsy György krasznai és Dobay Péter középszolnoki követek ugyanazon bűnben leledzenek. Ezek ellen augusztus 11-ikére tűzik ki a tárgyalást. Hanem időközben Kenessey István elment Bécsbe és királyi rendeletet eszközölt ki, mely az egész eljárásnak elhagyását parancsolja meg. A katholikus túlzók most sem engedtek. Kenessey és Bohuss ellen keltek ki, kik Bécsben jártak, hogy ők nem követek, hanem ágensek, hogy nem becsület velük együtt ülni, mert rágalmazták a rendeket és hamis jelentést tettek a királynak. Károly azonban, kit biztosai is kellően informáltak, megparancsolta, hogy rosszalását közöljék a lármázókkal és fenyegetődzőkkel, és megsemmisitette az itéletet, mint magában véve is semmist, mivel a rendek az új statutum kimondásával túlléptek jogaikon. Csak annyiban volt tekintettel a katholikus érzületre, hogy e határozatai kihirdetését a dieta bezárása utánra halasztotta.37

Valószinű, hogy ezen nagy szenvedélylyel kezdett és folytatott mozgalom meginditóinak szeme előtt az angol „Testact” példája lebegett. Ez minden tisztviselő részére oly esküt irt elő, minőt lelkiismeretesen csak anglikán vallású ember tehetett le. Ez az a törvény, mely 1829-ig kizárta a katholikusokat nemcsak a hivatalokból, hanem a parlamentből is. De ott tudatos és hatalmas alkotmányos küzdelemnek volt eredménye, mely nemcsak a katholikusok, hanem a hozzájuk hajló, korlátlan uralomra törekvő Stuartok ellen irányult. Ott a közszabadságnak volt egyik leghatalmasabb bástyája, nálunk, ha keresztülviszik, az elnyomásnak, az idegen uralomnak egyengeti útját.

Nem is egyenesen, őszintén fogtak e terv foganatositásához: mellékesen, kerülő utakon készültek a protestánsokat hivatalból, országgyűlésből kizárni. A terv meghiúsulásának ez volt legfőbb oka. Az egész korra nézve jellemző, hogy ily elsőrangú közjogi kérdés elintézéséhez ügyvédi fogással kezdenek, és hogy a nagy világtörténeti eszmék viadala kicsinyes, személyes és becsületbeli perek posványában vész el.

A protestánsok összetartása és állhatatossága mellett kétségtelenül a koronáé a legfőbb érdem a támadás visszaverésében. A király valóban mint a nemzet feje itél, nem mint egy pártnak részrehajló vezére. Ebben nemcsak az volt a döntő, hogy a törvényes gyakorlat a protestánsok mellett szólott, hanem az is, hogy a támadás velük együtt a praerogativát is érte. Minő fordulat! a protestánsok joga a királyi hatalomban leli oltalmazóját.

Egy ponton tehát vissza volt verve a roham, de azért a küzdelem tovább folyt, és a harczi mód sem változott. A helytartótanács, melynek tagjai oly szenvedélyesen vettek részt az ülésen a harczban,38 csak most fogott igazán munkához. 1730-ban azt javasolja, hogy minden egyházi és politikai munka censuráját katholikus papok végezzék „az állam és az igaz vallás minden kárának elkerülésére”. Hála Istennek, van már katholikus pap minden szabad királyi városban, ki a belföldön nyomtatott és a külföldről behozott könyveket átnézhesse. Előzetes tudomásuk és beleegyezésük nélkül semmit se legyen szabad ebben az országban kinyomatni vagy újra kiadni. A király ezt is enyhiti: csak az egyházi és dogmatikus könyvek censuráját bizza a papokra, a politikai művekét pedig a világi előljárókra.39

Azt a királyi rendeletet, mely a commissio idejebeli állapotot irja elő, teljes szigorral, nagy buzgalommal hajtják végre. Kis-Kőrösön a lutheránusok időközben templomot épitettek. A helytartótanács rendeletére Pest-megye 1728 október 3-ikán bizottságot küldött oda, hogy azt lebontassa. A lakosok kérték, hogy várjanak a lerontással, és követelték, mutassák meg a mandátumot. Ezt aztán kiszakitották a jegyző kezéből. Midőn a templom felé mentek, a nép baltákkal, furkósbotokkal támadt reájuk, úgy hogy a küldöttségnek el kellett menekülnie. A templomot később mégis lebontották, a nép vezetőit pedig halálbüntetéssel akarta sujtani a helytartó-tanács. A király ezt megváltoztatta. Tóth Péter előtt ki kell ugyan hirdetni a sententiát, de azt ne hajtsák végre. A többi kolompos, kik közt egy asszony is volt, Pesten, a piaczon, 50–50 botot kap, de nem a hóhér, hanem a megyei hajdu kezétől. Az igazi büntetés az, hogy a város elveszti a nyilvános vallásgyakorlat jogát. Világos, hogy az ilyen ellenszegülések mennyire kedvére voltak a katholikusoknak. Nem csak büntetésre, ijesztésre szolgáltattak alkalmat, hanem arra is, hogy oly helyeken szüntessék meg a protestáns isteni tiszteletet, hol azt törvényesen sehogy sem lehetett volna megtámadni.40 Igy jártak el Monokon is, hol a kálvinisták ellenállottak, midőn földesuruk, Andrássy Ferencz bepecsételte templomukat.41

Ezek csak egyes esetek. Az igazi nagy munka azon megyékben ment végbe, melyek területén az 1681-iki törvény csak két-két akatholikus templomot engedett meg. Vasmegyében 13 templomot békén elvettek a protestánsoktól, de sok helyütt a népesség ellenállása miatt nem volt végrehajtható. Különösen Kercsmár Mihály prédikátor izgatja ott a népet. Pozsonyban és Sopronban békésebben ment végbe a redukctio.42 Nyitrában a helytartótanács Strász helyett, mely közel van a morva határhoz, úgy hogy a morva lutheránusok is oda járhatnának, a távolabb eső Pretesdet ajánlja articuláris helynek. Brezova, Verbócz, Turaluka, Krajna, Botfalu és Bukócz egyházait, mint usurpáltakat, el kell venni a lakosoktól.43 A fenyegetett községek, melyekhez Miava és Szakolcza is csatlakoztak, a protestáns fejedelmeknek, különösen a porosz királynak közbenjárásáért folyamodtak.44 A külföldi követek a legnagyobb buzgalommal karolták fel ez ügyet, sorra járták a német minisztereket, Batthyány alkanczellárt is felkérték a szerencsétlenek pártolására, de eredményt nem értek. A reductio mindenütttt a legnagyobb szigorúsággal vitetett végbe.

A protestánsok ellen követett politikának ez időből legmaradandóbb és leghiresebb emléke a Carolina Resolutio. (1731 márczius 21.) Ez foglalja magában a döntést mindama pontokra nézve, melyeket a commissio a király elé terjesztett.

Mint minden nagyfontosságú ügyben, ebben is a ministeriális conferentia döntött, melynek Eugén elnöklete alatt Sinzendorf, Starhemberg, Dietrichstein, Nesselrode és Kinsky voltak tagjai. Magyar részről csak Batthyány Lajos alkanczellár vett részt a tanácskozásokban. A tanács első sorban a törvényt és királyi rendeleteket tartotta szem előtt, de ezek értelmezésében természetesen inkább a püspökök felfogásához közeledett. A király elfogadta a javaslatot, és Radvánszky Jánosnak és Vay Ábrahámnak kérései, kik hitsorsosaik érdekében 1731 február 20-ikán kihallgatáson voltak a Felségnél, nem tántoritották meg elhatározását.

Az első pont az 1681. 25. pontot, mely a protestánsoknak mindenütt szabad vallásgyakorlatot enged, úgy értelmezi, hogy az csak magán istenitiszteletről szól. A nyilvános istenitisztelet joga csak az 1681:XXVI. t.-czikkben egyenként megnevezett helyeken illeti meg őket.

II. Az articuláris helyeken annyi papot tarthatnak, amennyit a felekezethez tartozóknak száma, úgy a helyben lakóké, mint a máshonnét besereglőké, szükségessé tesz. De minden egyes esetben kell, hogy az előzetes királyi jóváhagyást kinyerjék. Ott helyben látogathatják és vigasztalhatják a betegeket és foglyokat.

A III. czikkely azt állapitja meg, mit kell érteni a magán istenitisztelet joga alatt. A nem anticuláris helyeken a jobbágyokat sem szabad attól eltiltani, hogy otthon vallásos könyveket olvassanak családjukkal. De más lakosokat odahívniok nem szabad. Minden lelkészségi ügyben a katholikus plébános alatt állanak, ki azonban nem szedhet tőlük nagyobb stólát, mint saját hiveitől.

IV. A földesurak joga teljes épségében fenntartatik. De ha ezentúl bármi változást akarnak végrehajtani a vallás ügyében, előbb a királyhoz, „mint az ország fejedelméhez és a vallás védőjéhez” forduljanak intézkedésük helybenhagyása végett. Törvényes orvoslása a földesúri önkénynek tehát nincs; a királyi kegytől függ minden.

V. A két felekezeten levő evangélikusok jelentsék be, hány superintendensre vagyis egyházi elöljáróra van szükségük és hol? Ezeknek tiszte az alájuk rendelt papok erkölcseire felügyelni, és a jó úttól eltérőket megbüntetni. Egyebekben azonban, különösen pedig az iránt: ismerik és gyakorolják-e a keresztelés helyes módját? az akatholikus papok a katholikus esperes visitatiójának és vizsgálatának is alá vannak vetve. Házassági pereiket a megyés püspökök törvényszékei elé kell beterjeszteniök, de azokban az ágostai, illetőleg a helvét hitvallás elvei szerint kell itélni. Meg van engedve a föllebbezés az érsekekhez.


Gróf Sinzendorf Fülöp.
Müller G. A. egykoru metszete Rigaud K. festménye után. Aláirása: PHILIPPVS LVDOVICVS Sac(ri). Rom(ani). Imperii Haereditarius Thesaurarius Comes a SINZENDORF Liber Baro in Ernstbrun, Dominus in Geföll, Superiori Selovitz & Carlswald, Schritenz, Freyholtzmühl Berenau, Fridenau, Smilau & Bastinau, Burgravius in Rheinek, Supremus Haereditarius Scutifer, ac Praecisor in Superiori & inferiori Austria, Haereditarius Pincerna in Austria ad Anasum, Aurei Velleris Eques, Sacratissimae Caes(areae) Regiaeque Catholicae Majestatis Camerarins, Consiliarius actualis intimus ac Conferentiaeis & Supremus Aulae Cancellarius &c. &c. Alul jobbra: K. Rigaud pinxit Par(isiis)., balra: G. A. Müller S(acrae). C(aesareae) et C(atholieae) M(aiestatis) Chalcograph(us) fe(cit) Viennae.
Eredeti példányról másolta Cserna Károly

A hatodik pont az apostasia büntetését irja elő. E felől törvény nem rendelkezett, csak az 1701-iki rendelet 3. pontja nyilvánitotta bűnnek a katholikus hit elhagyását és valamely protestáns felekezetre való áttérést. Az 1728 márczius 5-iki helytartótanácsi rendelet pontos összeirását követelte az ily hitehagyóknak. Súlyositó körülmény, ha az illető előbb protestáns volt, és igy másodszor is változtatta hitét. A büntetést világi biróság szabja meg, de végrehajtás előtt esetről esetre jelentést kell tenni az udvarnál.

VII. Különböző felekezetű párok, akár articuláris, akár nem articuláris helyen, csak a helyi katholikus lelkész előtt köthetnek házasságot.

VIII. A katholikus ünnepeket és szünnapokat, legalább nyilvánosan és külsőleg, az akatholikusok is kötelesek megtartani. A mesteremberek kötelesek részt venni a czéhjeik privilégiumain alapuló körmenetekben.

IX. A protestánsok esküje dolgában az a határozat, hogy a birák, más tisztviselők és az ügyvédek, addig, mig mást nem határoznak, a decretális forma szerint esküdjenek, melyben a Boldogságos Szűz és a szentek előfordulnak, a tanuk ellenben a közönséges forma szerint tegyék le az esküt, hogy az igazságszolgáltatás menete ezáltal ne késleltessék. Ebben a pontban tehát a király lehető közel lép a katholikus clerus álláspontjához.

Az eddigi kihágásokat, vallás dolgában, kölcsönösen elfeledik. De ha ezentúl, e rendelkezések ellenére, bántaná a katholikus a protestánst, vagy megforditva, a királyi fiscus el fog járni a vétkező ellen. Ha pedig ezentúl valaki személyében vagy vallása dolgában sértve érzi magát, saját nevében, de ne a község nevében folyamodjék a királyi felséghez.45

*

Mintegy ki van e resolutióban számitva: mennyire lehet leszállitani a protestánsok egyházi és politikai jogát ebben az országban, anélkül, hogy egyenesen megtiltsák vallásukat, és anélkül, hogy kivándorlásra vagy nyilt felkelésre kényszeritsék őket. És még ez a puszta megmaradás is csak kétes, a király kegyétől függő. A király kijelenti, ahogy csak ezen esetre szól határozata, úgy amint az 1715-iki törvény csak egyelőre erősitette meg az 1681-iki törvényeket. A legnagyobb baj az, hogy úgyszólva minden egyes pont, minden látszólagos szabatossága mellett, további zaklatásoknak és üldözéseknek rejti termékeny magvát. Most már nem recipiáltnak, egyenjogúnak, hanem toleráltnak, megtűrtnek tekintik hivatalosan a protestáns felekezeteket. Hiveik, csak mint magánemberek, elszigetelve állanak szemben a királyi hatalom teljességével és a katholikus társadalom túlnyomó erejével.

A határozatok szűkkeblűsége és ridegsége annál szembetűnőbb, ha összevetjük a protestánsok törvényeken alapuló kivánságaival, melyeket a commissio elé terjesztettek.

I. Mindenki, rendi különbség nélkül, szabadon gyakorolhassa vallását, ebben senki se háborgassa, a papok tartása is szabad legyen.

II. Senkinek se tiltsák el, ha isteni tiszteletre elmegy oly helyre, hol templom van.

III. Senkit se kényszeritsenek hite megváltoztatására; senkinek se vegyék el birtokát; senkit se mozditsanak el hivatalából és senkitől se zárják el annak elérhetését. Ne kényszeritsék őket, hogy a katholikus plébános uraknak nagyobb stólát fizessenek; ne tiltsák meg nekik a sirkertek és a harangok használatát.

IV. Senkit, ki vallásukat el akarja fogadni, ne helyezzenek vád alá, ne idézzenek szentszék elé, ne fogjanak el és ne kárositsanak.

V. A földesurak ne kövessenek el erőszakot alattvalóik lelkiismeretén, ne kényszeritsék őket vallásuk elfogadására. Ne foglalják el az evangélikus templomokat, és ne zavarják őket vallásuk gyakorlatában.

VI. Superintendenseket rendelhetnek, kik szabadon tarthatnak gyűléseket. Ne vegyék el tőlük a törvénykezési jogot házassági és más hasonló ügyekben. A katholikus püspökök ne gyakorolhassák a visitatio jogát a protestáns egyházak fölött. Azokat, akiket eddig ilyen ügyekben perbe fogtak és beidéztek, mentsék fel és adjanak nekik teljes kárpótlást.

VII. Protestáns papot egyházától ne távolitsanak el. Keresztelhessék a vegyes házasságból eredő gyermekeket, ha a szülők úgy akarják, és adhassák össze a vegyes felekezetű párokat. Számukat ne csökkentsék.

VIII. Ne akadályozzák meg az evangélikus könyvek behozását, és a lefoglaltakat adják vissza.

IX. Senkit se háborgassanak vallásában, és a külföldről hazajövő tanulókat ne zaklassák.

X. Ne kényszeritsék őket szertartásokra, körmenetekre és ünnepek megtartására, és ne itéljék őket birságra ezek miatt.

XI. Ne kényszeritsék őket a Boldogságos Szűzre és a szentekre teendő esküre sem a hivatalos alkalomkor, sem egyébkor. Fogadják el, ha istenre és a felség iránti hűségükre esküsznek.46

Épen tiz év folyt le a kérés és a válasz között. Ennek a válasznak csaknem minden pontja egyenes megtagadása a kérelemnek. Ahol legalább némi vigasztalást találnak, ott is csak mint magánosok lelik azt, nem mint multjára, hatalmára, nemzeti missiójára büszke egyház.

Annyira törhetetlen vala a katholikus papság meggyőződése ügyének szentségéről, a királynak és tanácsosainak jóakaratáról, elejének túlnyomó voltáról, hogy túlbuzgó tagjait még ez a megoldás sem elégitette ki. Althan Mihály bibornok, váczi püspök, Pestmegye rendjei előtt irásban tiltakozott a királyi resolutio ellen. A bibornok, Károly kegyenczének unokatestvére, előbb Nápoly kormányzásával volt megbizva, és ott oly makacsul és önkényesen járt el, hogy bár családja annyira kedves volt a császár előtt, vissza kellett őt hivni.47

Tiltakozó levele nemcsak jellemének e sajátságait mutatja, hanem azt is, minő fogalma volt az ilyen, idegen légkörben nevelkedett, a császári kegy által elkényeztetett, felelősség nélkül való kormányhoz szokott, külföldi főpapoknak a hazai alkotmányról. Kijelenti, hogy rémülettel és lelkének keserűségével olvasta azt a rendeletet, mely az 1608. és 1681-iki törvényeken alapul. Tartalma ennélfogva ellenkezik a katholikus hittel, az isteni tisztelettel, a lelki üdvvel és az apostoli szék jogaival. Kötelessége nyája iránt, melyet Krisztus vérével váltott meg, azt követeli, hogy ezennel a szentháromság, a szeplőtelenül fogantatott Boldogságos Szűz és a szentek, és Pestmegye tekintetes közönségének közgyűlése előtt tiltakozzék a resolutiónak káros következései ellen. Azok magukban hamisak, igazságtalanok, és a katholikusokra nézve nem kötelezők. Ügyét a pápa, XII. Kelemen elé viszi, ki hit dolgában egyedül itélhet, „csalatkozhatatlanul, mint az igazság oszlopa és boltozata”.48

A királyi méltóság ilynemű sértését még bibornoknak sem nézték el. A tiltakozást, „mint lázitó iratot”, királyi parancsra a megye széttépette, őt magát az udvarba hivták, és midőn másodszori felhivásra sem engedelmeskedett, lefoglalták javadalmait.49 A kemény férfiú engedett, és a királyi nagylelkűség sietett őt visszahelyezni beneficiumainak élvezetébe.50 De vicariusának nyolcz nap alatt el kellett hagynia az országot. Neki tulajdonitottak legfőbb befolyást Althan elhatározásaira.

Ezen esetből mégis kitűnik annyi, mily kevéssé számithat a katholikus rendek kész engedelmességére a király, mihelyt a protestánsokat, bárminő ügyben oltalmába fogadja. Az 1731-iki resolutio úgyszólva keletkezésétől fogva arra volt kárhoztatva, hogy egyoldalúlag hajtsák végre.

Különösen az esküről szóló czikkely végrehajtása járt kezdettől fogva sok nehézséggel. A protestánsok belátták, hogy minden hivatalból való kirekesztésük, polgári joguk megcsonkitása következik a decretalis eskünek kötelezővé tételéből. Egyelőre nem számithattak arra, hogy királyi kinevezéstől függő méltóságot elnyerhessenek, bár arra is mindig fenntartották jogukat. Hanem a megyékben és városokban, hol még befolyása alatt állott volt a kormányzat, nem akarták azt kezükből kiadni. Annál kevésbbé, mert visszavonulásuk újabb területet nyit meg a katholizálásnak és üldözésnek. Panaszaik visszhangra találtak a protestáns udvaroknál, melyekkel a császár 1731 óta ismét szövetségben állott. Az angol, a hollandus, a dán és porosz követek sorban közbenjártak a császárnál hitsorsosaik érdekében. Eugén 1732 február 2-ikán igen mérsékelten nyilatkozott. Nem birja felfogni, miért sürgeti annyira a magyar helytartótanács az eskü ügyét. Azt sem titkolta azonban, hogy a császárnak oka van szigorúan eljárni a magyar protestánsok ellen, mert azok minden lázadásnál a vallást vették ürügyül.51 Különösnek találta az angolok és hollandusok fellépését, kik egyre új törvényeket hoztak a katholikusok ellen. Később azt is kijelentette, hogy a magyar vallási ügyekben nincs helye idegen beavatkozásnak.52 A követek azért mégis biznak a sikerben, nemcsak a császárnak és minisztereinek mérséklete miatt, hanem azért is, mert a protestáns hatalmaknak le vannak kötelezve.

A helytartótanács, midőn újólag foglalkoznia kellett e kérdéssel, teljes őszinteséggel tárja fel végső czéljait. Ha az akatholikusok nem akarják letenni az esküt, úgy vélekedik, mondjanak le. Helyükbe amjd katholikusok jönnek, és a protestánsok ily módon csakugyan elvesztik a polgárjogot. A kanczellária, mely már 1730-ban lándzsát tört az eskü kényszere ellen,53 most is méltányosabb. Megköveteli ugyan, hogy az esküben bennfoglaltassék a Boldogságos Szűz és a szentek, de a befejezése csak az legyen: úgy segitsen Isten és szent evangéliuma. A protestánsokat nem lehet teljesen kizárni a hivatalokból, különben némely helyen, mint Szatmárban és Debreczenben, fennakad a közigazgatás. Ezért kibúvót keres és abban találja meg, hogy a protestáns tisztviselők előtt olvassák ugyan fel az esküformulát, de kegyelemből ne kényszeritsék őket az utánamondásra. A miniszteri conferentián megoszlottak a vélemények. Három titkos tanácsos a formula fenntartása mellett szavazott. Nagy botrány volna mindjárt engedni, mihelyt az akatholikusok panaszkodnak. Hisz a katholikusok is panaszkodnak a resolutio miatt. Kellő szilárdság ellenben meghozza azt az eredményt, melyet a helytartótanács remél. Öt titkos tanácsos ellenben, és velük az elnök, a savoyai herczeg, a magyar kanczellária véleményéhez csatlakozott.54 A rendelkezést úgy sem lehetne mindenütt végrehajtani. Nagyobb botrány, ha az akatholikusok olyat mondanak, mit nem hisznek, mintha egyes szavakat elhallgatnak. A magyar törvénynyel is ellenkezik a tolerált (igy) valláshoz tartozókat olyanra kényszeriteni, mi dogmájukba ütközik, és ilymódon megfosztani őket a polgárjogtól. A szigorúság nagy elidegenedést okozna az országban és a külföldre is, különösen a protestáns hatalmakra, káros hatással volna.55 A császár elfogadja a többség tanácsát, és ily értelemben utasitja a helytartótanácsot és a kamarát. Az utóbbi vezette ugyanis a városi tisztújitásokat.

A resolutio egy annyira lényeges pontjának e módositása káros lehetett volna a királyi tekintélyre nézve, és sérthetné a papságot. Ezért az utasitás titkos marad. A választást vezetőknek arra legyen gondjuk, hogy a formulát felolvasó katholikus legyen, és minden egyes esetben jelentést kell tenniök arról, mikép tették le az illetők az esküt.56 A helytartótanács, természetesen, most sincs megelégedve, két izben is felir a határozat ellen és kijelenti, hogy egy tagja szóval fogja felvilágositani a Felséget arról, mit irni nem lehet.57

Valóban különös látvány! A kormány nyiltan pártolja az elnyomást, és ha valamiben méltányos is, ezt titkolja, mint a bűnt. Az általános jogfosztásért részletes elnézésben ad kárpótlást. Úgy tesz, mint a Stuartok, kik egyes katholikus hiveiknek és tisztjeiknek adott indulgentiák által igyekeztek kiforgatni valójából a Test-Actát.

Néhány megyében, mint Szabolcsban,58 Veszprémben, Gömörben, továbbá Debreczenben, Szatmárban, Pozsony, Sopron, Bazin, Modor városokban a protestánsok igy megtartották tisztségeiket. Több helyütt, hol már volt katholikus elegendő számmal, felváltva szoktak választani protestáns és katholikus birákat, a tanácsban pedig egyenlő számmal voltak képviselve. De ez nem változtatott azon a tényen, hogy a protestánsok mintegy királyi kegyelemből és elnézésből, nem pedig törvényes joguknál fogva, vehetnek csak részt az ország igazgatásában.

Teljesen átlátta a helyzetet az a protestáns magyar, ki 1732 elején német emlékiratban kifejti, hogy az udvar intézkedéseinek a végső czélja ugyanaz, mint a salzburgi érseké, ki akkor kiűzte országából a protestánsokat. „Azzal, hogy romlásunkat kissé halasztják, annál biztosabbá teszik azt.”59 A püspökök politikája kegyetlenebb, de talán szabad mondanunk, őszintébb és becsületesebb, mint ez a kicsinyes csűrés-csavarás, a legapróbb előnyöknek és kárositásoknak hideg kimérése. Amazoknál a vallásos buzgóság sokat igazol; itt az hiányzik, de a politikai számitás és az állam kötelességeinek felfogása még nem lép helyébe.

Tán soká időztünk a szomorú kornál. De meg akartuk ismertetni leglényegesebb vonását, meg akartuk mutatni azt a küzdelmet, melynek oly nagy hatása volt a magyar nemzet lelkének, jellemének formálására. A törvény világos szavának elferditése, kijátszása, mások jogának elkobzása volt hosszú időn át a magyar társadalom egy jelentékeny, mondhatni legelőkelőbb részének legfőbb feladata, és e törekvésében majdnem mindenütt számithatott az állami hatalom tevékeny támogatására. A tönténetirónak enyhén kell itélnie ott, hol a vallása iránti igazi hevülés ragadja túlzásra a lelket. De ahol voltakép nagy a vallásos közöny, ahol a hit inkább külső formalitásokban nyilatkozik, a türelmetlenségnek nem isteni a forrása. Az a küzdelem, mely itt a vallás örve alatt folyik, tulajdonkép csak egy ága annak, melyet a nemzet urai, mint láttuk, e föld birtokbavétele végett folytatnak. Csak tárgya más: czéljai ugyanazok: amott a kuruczoknak, itt a protestánsoknak jogtól, befolyástól, vagyontól meggyőződéstől való megfosztása. Azonos még a formája is: a törvényes eljárás látszatának párositása a meztelen erőszakkal.

Bizonyos, hogy ez a belső harcz mély sebeket ejtett mindkét félen. Az uralkodó párt megszokta, hogy a törvényt valami üres, önkényesen csavarható formaságnak nézze. A protestánsok ellenben a törvény tiszteletében és fenntartásában látják védelmüket, de mély és alapos gyanúval kellett hogy elteljenek a törvény végrehajtói, a király és kormánya, a papság és a katholikus világi urak iránt. Ily módon a régi harczok emléke egyre dúl, a nemzet nem csillapodhatik, csakhogy a zaklatás, mivel annyira aprólékos, ha lehet, még gyűlöletesebb szint ölt, mint régen, midőn legalább a fegyver döntött.

Mindkét felekezetnek a harci követelményei szerint kellett szervezkednie. A katholikus egyház sem elégedhetett meg a politikai túlsúlylyal, szellemi, erkölcsi felsőségre is kellett törekednie.

Nem csoda, ha a vallásos élet a forradalom után a teljes hanyatlásnak mutatja képét. Magyarország primása 1714-ben azt jelenti a királynak, hogy az esztergomi érsekség és a győri püspökség papnevelő-intézetei 14 év óta üresen állanak. Senki sem fizette azóta alapitványai kamatjait. Az adósok azzal mentegetődztek, hogy a rebellisek elvették jószágaikat. Sok alapitványt egyenesen elvettek, katholikus és protestáns urak egyaránt.60

E nagy bajon az egyesek nem segithettek. Mint e kor minden nagy feladatánál, úgy ennél is a királynak és kormányának kellett előljárniok tanácscsal, tettel.

Midőn 1732~ben a protestáns nem articuláris templomok elvétele forgott szóban, a miniszteri conferentia erősen kiemelte, mily nagy szükség van derék plébánosokra. Hivatkozott arra, hogy már két éve sürgeti a papi státus kimutatását, de azt mai napig sem kaphatta meg. A király elfogadja az egész javaslatot, de különösen tetszik neki annak utolsó, most idézett pontja.61 1733-ban kezdetét veszi a lelkészségek rendezésének nagy munkája.

Mindjárt az első intézkedések tanusitják a király vallásos buzgalmát és belátását. A bizottság két nagy alaphibát jelölt meg. Először azt, hogy néhány püspökségnek egyáltalában nincs papnevelője, se tápintézete; azoknál pedig, a hol van, igen csekély a növendékek száma a megyék nagyságához képest. Pedig a magyar plébániákban, a nyelv különbözősége miatt, csak magyar seminariumokban képezett papokat lehet alkalmazni. Másodszor nincs gondoskodva a lelkészek kellő eltartásáról,62 még ott sem, a hol már fennállanak a plébániák. Szükséges tehát első sorban egy közpénztár, Pozsonyban, az egyházi bizottság kezelése alatt.

Károly kijelenti, hogy a vallásról és a lelkipásztorkodásról való gondoskodás kiválóan a jó és elegendő száma lelkészben, seminariumokban és tanulmányokban áll és e czélra első sorban az elődje, II. Ferdinánd által alapitott évi 6000 frt és még 4000 frt évi kamarai járulék szolgál. Annál nagyobb szükség van erre, mert, mint csipősen megjegyzi, a püspökök nem gondoskodtak a plébániák ellátásáról úgy, mint tartoztak volna. Ehhez járul még Lipót király fogadalmából, Csáky bibornok hagyatékából és némely vacantia jövedelméből szintén 6000 frt. Azon plebániákban, melyeket e 16,000 frtból alapitanak, a királyt illeti meg a kegyuri jog. Ha valaki egy új plébánia alapitásához vagy réginek helyreállitásához a költség felével járul, ő is részesül a patronátus jogában.

Nem hajtották végre azt a régi törvényt, mely szerint a tized tizede a királyé. Most ez végrehajtandó és az illetők készpénzben fizessék meg ezt az adót, melyet szintén a parochusok pénztárának gyarapitására kell forditani.

Ép oly kevéssé hajtották végre az 1625. és 1647. évi törvények azon rendelkezését, mely szerint a papok hagyatékának fele egyházukat illeti. Ez iránt szoros vizsgálatot követel a király a multra nézve is.

A bizottság congrua gyanánt évi 150 frtot állapit meg, nem számitva a plébániát és annak telkét, sem a stólát, melyet a világi előljárósággal együtt kell megállapitani. A hol nincs ennyi alap, ott a lelkészek pénztárának kell azt pótolni. Különben az 1723: LXXI. t.-czikk szerint a püspököknek úgy is kötelessége a lelkészek kellő eltartása, és ez a törvény megköveteli, hogy erre forditsák a tizednek egy nyolczad vagy 1/16-od részét.

A király ezzel nem elégszik meg. Fölötte kivánatosnak tartja, hogy a stola, „mely gyülöletessé teszi a vallást”,63 egészen szünjék meg, vagy ha ez lehetetlen, csak a házassági áldás és a halotti beszéd után járjon. Az esperesek a megyei tisztekkel együtt vizsgálják meg az illető állapotokat és a földesur és a kegyurak pótolják az esetleges hiányokat. A püspököknek is tudtára kell adni, mennyire szivén fekszik ez az ügy a királynak. Ő maga is ir a primásnak, a nyitrai, váczi, egri, zágrábi, pécsi püspököknek, hogy megismerjék atyai szándékát és hogy azt tőlük telhetőleg elősegitsék. Egy hónap alatt választ vár tőlük a felől: mennyivel járulnak a pénztárhoz? és hány parochiát alapitanak?64


Csáky Imre bibornok.
Kolb J. Kristóf egykoru metszete után. Aláirása: EMERICVS CZACKI Hungarus Archiepiscopus Colocensis S(anctae). R(omanae). E(cclesiae). Presbyter Cardinalis creatus a S(anctis)s(i)mo D(omi)no N(ost)ro CLEMENTE PAPA XI. in Consistorio secreto die 12 Iuly 1717., et publicatus in simili Consistorio die 1. Octobris eiusdem Anni, A bal szegletben: 1. Christoph(orus). Kolb exc(udit). Legalul: Cum Gratia et Privil(egio). Sac(rae). Caes(areae). Maj(estatis). Cath(olicae).
Az országos képtár arczképgyűjteményének 1025. számu példányáról

A nagy munkához hozzá kell járulniok a földesuraknak és a népnek is. A földesur kötelessége, hogy jó karban tartsa a plébániát és az iskolát. A hol nincs még e czélra rendelt ház és telek, ott ki kell azt hasitani. A föld népe pedig művelje a plébánia földjét.

Egyszerre még sem lehet pótolni a lelkészekben való nagy hiányt. A török hódoltság idejében a kolduló barátok buzgósága és vállalkozó bátorsága pótolta nagyrészt e hiányt a behódolt területen. A kapuczinusok és cseribarátok tartották akkor egyedül fenn, nagy nélkülözések s folytonos üldözések közt, a katholikus hit folytonosságát az elszórt, elnyomott községekben. Ezeknek munkássága most sem volt teljesen nélkülözhető. A hol nincs világi lelkész, ezentul is szerzetes viselje gondját a lelkeknek. De mivel a barátok kóborlása sok visszaélésre adott okot, a király elrendelte, hogy ezentul lehetőleg egy helyen maradjanak meg. Természetes, hogy a püspökök és esperesek visitatiója reájok is kiterjeszkedik.

Igazi változást csak a seminariumok alapitása és jobb berendezése idézhet elő. Ebben a megyés püspökök tehetnek legtöbbet. A hol már van papnevelő, ott csak a humaniorákat már végzett fiatal embereket, vagy a még tanultabbakat fogadják be. A tanfolyam 5 esztendőre terjed, és pedig két év philosophia, azután különösen morális és controversia. Mert ebben az országban, hol oly jelentékeny a mást hivők száma, nagy gondot kell forditani arra, hogy a papok a hitelvek megvitatásában is birjanak kellő ügyességgel és gyakorlattal. Hol még nincs, ott legfölebb öt év alatt ujat kell berendezni, úgy hogy a dogmatikát előadni képes tanárokat alkalmazzanak.

Ujabb segédforrásokul még a következőket jelöli meg a kanczellária:65 A zágrábi és esztergomi egyházmegyékben az a statutum, hogy az alsóbb praelatusok nem rendelkezhetnek hagyatékuk felől, ha az egyház szükségeire nem hagynak bizonyos összeget. Ezt általánossá kell tenni minden dioecesisben. Kivánatos továbbá, hogy a javadalmazott apátok66 is járuljanak az alaphoz jövedelmeik arányában.

A király ezt jóváhagyja, sőt a szentgotthárdi és pécsváradi apátságok jövedelmét több éven át a lelkészalapra szánja. De királyi hatalmával egyedül még sem tehet mindent. Elkerülhetetlenül szükséges, hogy a püspökök teljes erővel kivegyék részüket a nagy munkából. Az ő feladatuk a tulságos nagy parochiák felosztása, a leányegyházaknak anyaegyházakká való emelése; a templomok épitése, hol erre szükség van; a papok rendelése. A világi patronusok is megintendők, hogy bitorlók, ha nem ők gondoskodnak a templomról és papról, hanem más adja a congruát.

Mindezek inkább külső intézkedések. Az anyagi létfeltételek előteremtése még nem elég biztositék arra, hogy oly intézmény, melynek első sorban szellemi és erkölcsi a feladata, meg is felel majd feladatának. De a király valóban mélyére tekint a kérdésnek. Kormánya főczéljául tüzi ki, hogy úgy a népnevelés, mint a magasabb oktatás jobb karba helyeztessék.67

A lelkészség rendezése maga után vonta a püspökségek számának szaporitását, a püspöki megyék arányositását. A magyar korona területén ezen a téren még nagyjában azok a viszonyok állottak fenn, melyeket az Árpádok rendeztek be. Igen nagy változásnak, a korona jogai erős gyarapodásának kelle beállnia, hogy az érdekelt egyházak beleegyezzenek területük megnyirbálásába, jövedelmeik csökkentésébe. A feladatot különösen az könnyitette meg, hogy a püspökök és káptalanok nagy része úgy szólva csak most foglalhatja el ujra régi birtokát. A birtokviszonyok nagy bizonytalansága és a koronának tulnyomó befolyása azok megállapitására, mint a közélet minden terén, úgy az egyházin is érezteti hatását.

Méltán lehet apostolinak nevezni Károlynak azon elhatározását, hogy az egri és a győri püspökségeket megoszsza és azok területéből két új megyét hasitson ki.

A részletes terv a következő: Az egri püspökség hat tiszántuli esperességéből új püspökséget alkotnak. Zalamegyét, mely eddig a veszprémi püspökséghez tartozott, és a zágrábi püspökséghez tartozó Muraközt egyesitik Győrrel, de aztán Szombathelyen külön püspökséget alapitanak Vas- és Zalamegye részére. A muraközi dézsma megváltása fejében a zágrábi káptalan évi 1000 aranyat kap. A pécsi püspökség egy részét Zágrábhoz, a másikat Szerémhez csatolják. Figyelemre méltó a törekvés, hogy az egyházmegyék beosztásánál az új politikai beosztást vegyék alapul.

Az egri püspök, mint buzgalmától nem is lehetett mást várni, készségesen elfogadta a tervet. Lemond a 6 esperességről és közülök négynek dézsmájáról. Új püspöki székhelynek nem Szatmárt ajánlja, hol annyira túlnyomók a reformátusok, és hol még palánk sincs a püspök leendő védelmére, hanem Nagybányát. A helytartótanács és a király jóvá is hagyják e véleményét.68

Kevésbbé előzékeny volt azon összeg meghatározásánál, melylyel évenkint a lelkészek pénztárához járul. Sem ő, sem a nyitrai és veszprémi püspökök nem válaszoltak három hónapon át arra a királyi levélre, mely őket e hozzájárulásra felszólitotta.69 A váczi püspök válaszol ugyan, de kijelenti, hogy ajánlata attól függ, mikor üzik ki a protestánsokat? Mert mig azok dioecesise nagy részét elfoglalva tartják, úgy sem tarthatná meg, a mit igér. Mindamellett halasztást nyer egy évre.70 Halasztást nyer a pécsi püspök is, ki azzal mentegetődzik, hogy nagyon el van adósodva.71 A zágrábi püspök azt állitja, hogy száz forintja sincs, oly szegény. Mégis inkább kölcsönt vesz fel, csakhogy évenkint 100 frtot fordithasson e szent czélra.72 Sokkal könnyebben bánhattak el azon püspökökkel, kiket épen akkor neveztek ki. Luzsenszky, az új váradi püspök megelégszik évi 17,000 frt jövedelemmel, a többi 24,000 frtot a pénztárnak köti le.73 Ehhez még pápai beleegyezésre sem volt szükség, minthogy a püspök ezt önként ajánlotta fel.74

A területi elosztás sem ment nehézség nélkül. A zágrábi püspök ellenmond Muraköz átengedésének, különösen azért, mert ott horvát papokra van szükség.75 Még erősebb oppositiót fejtett ki a zágrábi káptalan ugyanezen kérdésben.76 A pécsi püspök sem akar belényugodni megyéje Drávántúli részének elvesztésébe. Utoljára is azt határozza a miniszterek tanácsa, hogy Rómába kell fordulni az ügy teljes elintézése végett. Onnét azonban Cienfuegos bibornok, a császár megbizottja, azt a választ nyerte, hogy a mostani birtokosok beleegyezését meg kell szerezni, hogy a tervezett változtatások végbemehessenek.77 E nehézségek és a háború kitörése okozták, e hogy a szombathelyi püspökség ügyét csakhamar elejtették. Egyelőre elegendőnek tartották, ha a győri püspök ott vicariust tart. Igy hiusult meg Muraköz egyházi visszacsatolásának szándéka. A nagybányai püspökségről elvben nem mondtak le, de tényleg azt sem valósitották meg.

Nagyobb szerencsével jártak el az alapitvány növelése dolgában A király azt az elvet tüzi ki, hogy a birtokban levő püspökök jövedelmöknek egy tizedét; azok pedig, kik ezentul kapnak javadalmakat, annak egyharmadát legyenek kötelesek a cassa parochorumba befizetni.78 A szerémi, boszniai, zengi, erdélyi, csanádi és belgrádi püspököket, tekintettel szegénységökre, fölmentik a kötelezettség alól. A primás önként vállalta el évi 6000 frtnak befizetését.

Összesen 1738-ban ez volt a pénztár helyzete: A kincstár évi 19,000 forintot fizetett oda, az esztergomi érsek 6000 frtot, ugyanannyit a győri, váczi és nyitrai püspökök, a váradi 12,000-et, a pécsváradi apát 4000-et, a földvári 600-at. Ebből az 59,600 frtból azon évben körülbelől 52,000 frtnyi kiadást kellett fedezni. Ebből 14,700 az esztergomi egyházmegyére jut, 7000 a győrire, 4–4000 az egrire és váradira, 3–3000 a veszprémire és nyitraira.79 Maga az egri püspök 1715–1737 közt 133 új plébániát állitott fel, melyek közt már csak 18-ban látja el szerzetes a lelkészi teendőket.80

Új seminarium is alapult Kalocsán, az új érseknek, gróf Patachich Gábornak érdeméből, két tanárral és kilencz növendékkel.81

Általában az egész szép tervből Károly uralkodása alatt csak csekély rész valósulhatott meg. Ennek pedig nemcsak a vállalat nagyszerüsége volt az oka, hanem részben maga a király is. Bármennyire szivén feküdt is valamely ügy, még sem birt eltekinteni másodrendü, személyes tekintetektől, melyeknek belejátszása aztán magát a főtörekvést hiusitotta meg. Még miután egyenesen kimondták, hogy Magyarországon csak magyar nevelésü ember legyen pap, sorban adományozza a magyar püspökségeket külföldi hiveinek. Váczot Althan halála után egy más Althan kapja, Pécsett Nesselrode, Cienfuegos és gróf Thurn következnek egymás után. Egész rendes dolog, hogy németországi vagy osztrák főrendi családokból származó papok, német vagy osztrák egyházak püspökei vagy kanonokjai folyamodnak magyarországi javadalmakért s azokat meg is kapják, bár a kanczellária mást ajánlott. Ezek pedig még csak el sem látogatnak az országba és jövedelmeik a nemzeti egyházra nézve elvesznek. Ha pedig itt laknak, még több bajt okoznak. Althant, a harczias váczi püspököt már ismerjük. Nesselrode, a pécsi püspök, perben, háboruságban áll mindenkivel, a primással, püspöktársaival, káptalanával, melynek prépostját börtönbe vetteti és kinoztatja, a jezsuitákkal, megyéjével, melynek főispánja és zsarnoka. Igy a király azon politika következtében, mely birodalmi érdemeket magyarországi javadalmakkal jutalmaz, lerontja egyik kezével azt, mit a másikkal alkotott.

Mindamellett a magyar katholikus egyházat általában hazafias szellem hatja át. A kivivott diadalok emelték önérzetét, a még folyton tartó harcz új erőfeszitésekre serkentette. Midőn a „marianus” birodalmat akarta megvalósitani, nagy nemzeti traditiókra támaszkodhatott. Nemcsak a protestánsok ellen küzdött: nem szakadt meg a török elleni harcz sem, és a déli vidéken kétségtelenül a katholikus egyház volt a magyar birodalmi eszmének legbuzgóbb előharczosa.

Már annak is látjuk némi jelét, hogy a magyarságot elválasztó nagy vallási ellentét épen a katholikus főpapság körében nem idézi fel a régi, megszokott gyülölséget. Esterházy Imre herczegprimás 1725-ben ugy nyilatkozott, hogy a katholikusok és protestánsok egyesülésének alig állja utját más, mint az, hogy egyik sem fogja fel kellően a másiknak hitét. De addig is, a mig Isten ezen változtat, testvérek módjára kell együtt élniök, mint Európa közös polgárainak.82 Altharon kivül a püspökök közt csak Erdődy Gábor mutatkozott engesztelhetetlennek. Az ő nyomába lépett aztán növendéke, Sorger György erdélyi püspök, majd Biró Márton veszprémi püspök.


Esterházy Imre herczegprimás.
Egykoru metszet után. Aláirása: Cels(issim)us ac R(evere)nd(i)ss(i)mus S(acri). R(omani). I(mperii). Princeps EMERICVS e Comit(ibus). ESZTERHAZY I Archi: Ep(isco)pus Strigniexsis ex Ord(ine): S(ancti). Pauli primi Eremitae.
Ugyanonnan, a 29. számu példányról

Az egyház hatalmas előhaladásának megfelel a külső kiterjedés is, templomok épitése, iskolák alapitása. Az új tanitórendek között az 1715-ben befogadott piarista szerzet ekkor jut először nagyobb jelentőségre.

„A belső missiónak és a téritésnek fokozott munkásága nem volt eredménytelen. A katholikusok nagyon buzgók, különösen tisztelik a boldogságos szüzet, annyira, hogy királyságukat Mária országának nevezik. Őbenne látják Magyarország védőasszonyát és még az ország zászlóján is ott diszlik a képe.”83 Csodatevő képei között ezen korban különösen a pécsi Szabolcsban s az andocsi Somogyban örvendtek nagy tiszteletnek és látogatottságnak. „A papság igen számos. Az egyházi rendnek igen jelentékeny a birtoka és talán ez az egész nemzetnek figyelemre legméltóbb része. A püspökségek, apátságok, monostorok, klastromok, kegyes alapitványok, papi iskolák száma szinte bámulatos, és ez fenntartja és még növeli a különben is meglevő nagy vallásos buzgalmat. Mivel a papnevelőkben az alapitvány költségén élnek az ifjak, mindig nagy számmal vannak a jelentkezők.”

„Különösen a püspökök élnek oly példás módon, hogy szinte közmodásossá vált a magyar püspökök szentsége. Mégis úgy látszik, hogy mióta azokat, kiknek főpapi süveget szántak, elküldik Rómába, ezek már enyhitik e komoly s annyira dicsőitett szentséget azon elvek alkalmazása által, melyeket e hires városban sajátitottak el.”84

A világi hatalomnak és a katholikus egyháznak szövetsége adja meg ezen kor vallásos törekvéseinek igazi jellegét. De a hivatalos, úgyszólva politikai egyházon kivül is él a hit.

Épen ellenkező viszonyok közt kellett szervezkedniök a protestáns egyházaknak. A katholikus egyháznak támadását sokszorosan veszélyessé teszi reájok nézve az állami hatalomnak határozott ellenségeskedése, mely úton-útfélen a legnagyobb és a legapróbb ügyekben egyaránt gátolta szabad mozgásukat, fejlődésüket.

Még nem csöndesedtek el Európaszerte a reformáczió okozta viharok. Még a vallás az igazi államalkotó elem, és szinte lehetetlennek látszott azoknak őszinte hódolata és hűsége a fejedelem vagy kormánya iránt, kik a legfontosabb ügyben, a hit dolgában, nem értettek vele egyet. Az üldözés és a lázadás szükségkép előidézték, vonták egymást. E tekintetben nem volt különbség protestánsok és katholikusok közt. Csakhogy, mig a nyugoti államokban a nemzeti egységet majd mindenütt megszilárditotta már a vallásnak nagy véráldozatok árán helyreállitott egysége; mig Németországban legalább az egyes fejedelemségek és városok váltak külön vallás tekintetében: hazánkban a nemzet igen jelentékeny része más hitet vallott mint királya, és sem erőszak, sem szelidség nem volt népes attól eltériteni.

Ebből következett aztán a katholikus pártnak az a folytonos törekvése, hogy alattomos pártütőknek vagy nyilt lázadóknak mutassa be a protestánsokat. Hogy csak a legfontosabb eseteket emlitsük: az egri püspök mindjárt a Péró lázadása kitörésénél kifejezi azt a gyanuját, hogy a tiszamelléki kálvinista nép és különösen „Borbély Mihály uram, ki a tájékán az calvinisták közt nagy becsülésben vagyon,” egyetért a pártütő ráczsággal.85 Minő szerencse, ha így egy-egy csapással lehet az udvart meggyőzni a protestánsok és az óhitüek veszedelmes voltáról! – Midőn 1738 márcziusban, hazug névtelen feladás alapján elfogták Erdély több tekintélyes emberét, mindjárt a reformátusokat vádolták hűtlenséggel, kiknek superintendense is egyike volt e foglyoknak. A lutheránus szászok ekkor is nagyon büszkélkedtek hűségükkel a kálvinista magyarokkal szemben.86

Ez az árulkodás néha egész nevetséges szint ölt. Midőn a pestis Erdélyben terjedni kezd, 1718 elején, a szepesi kamara ezeket irja a magyar kamarának: „mivel a praedestinatióba ostobául bizakodó kálvinisták nem törődnek az elővigyázattal, a természet nyujtotta eszközöket pedig megvetik, az Erdélylyel határos megyében erőszakkal kell őket kényszeriteni, mert azokon a részeken igen sokan vannak az ilyen gondolkodásu emberek.”87 Még a közös isten-csapása is csak eszköz a vallásos gyülölet szitására.

Folytonos táplálékot ad ennek a gyanunak a király és a kormány szemében a külföldi protestáns hatalmasságoknak ismételt közbenjárása magyar hitfeleik érdekében. Valóban ennek a diplomatiai beavatkozásnak igen csekély volt a haszna, és a porosz és angol királyok, a hollandus renden és a svájczi kantonon inkább saját lelkiismeretük megnyugtatására tettek lépéseket, mintsem azért, hogy azoktól valami nagy eredményt reméltek volna. Nem is lehet rosz néven venni a császártól és tanácsosaitól, hogy e pontban féltékenyen megőrizték az állam souverainitását, melyet mi sem ás alá annyira, mint ha idegen hatalmakban látja védőit a polgárok egy része. Károly maga a következőkben fejezte ki álláspontját akkor, midőn a vasmegyei evangelikus egyházak érdekében jártak nála a protestáns követek: „Ámbár más fejedelmeknek semmikép sem szabad a magyar ügyekbe avatkozni, mégis, a protestánsok roszakaratának és félelmének elkerülése végett, ajánlatosnak tartom, hogy irásban, de alaposan kimutassák, hogy azok, mik most Vasmegyében történnek, semmikép sem mondanak ellen az 1681: XXV–XXVI. t.-czikkek igaz értelmezésének. Egyuttal el kell sorolni, minő jótéteményekben részesülnek az akatholikusok Magyarországon azon czikkelyek alapján, és ki kell emelni, minő jóakaratnak adtam taraságát irányukban mindig.”88 A politikai beavatkozás kizárásával, mégis tekintettel volt a külföld közvéleményére.

Az is természetes, hogy a folytonos üldözés és gyülölség a protestánsoknál is felkeltette az uralkodó vallás elleni visszahatást. A kormány és a papság aztán fegyvert kovácsolt ez ellenszenv nyilatkozásaiból. Igy p. o. Erdélyben 1711-ben egy oly kifejezésekben irt káromlás hallatszott a katholikus vallás és különösen a boldogságos szűz ellen, hogy annak szövegét a miniszterium nem is merte az özvegy császárnéval, mint regensnővel közölni.89 Annak szerzőjét, Gálffy Dánielt törvényesen üldözték, és a kormány sietett szigoru rendeletet bocsátani ki azok ellen, kik Szűz-Máriát, a szentséget és a kath. vallást káromolják.90 Egy selmeczi lutheránus borbély legény Szent-János napján részeg fővel azt mondta egy polgárnak: „ez jobban megérdemli az ünneplést, mint kutya királyaitok. Nektek katholikusoknak sok a szent heverdel napotok.”91 Ezért a városi tanács őt, mint istenkáromlót, halálra itélte. A király enyhitette büntetését; háromszor kell 50–50 botot kapnia a piaczon, mikor sok nép jár ott.92 Ugyancsak Selmeczen történt, hogy egy részeg legény bicskájával levágta az orrát egy feszületnek, melyet egy gyermek faragott. A bányatörvényszék őt ezért halálra itélte; a király megkegyelmezett neki, de három évi kényszermunkára és kemény fogságra itéli.93 Kassán a Mária-szobornál találtak egy meglehetős durva gúnyverset. A gyanu Gyöngyössy Pál kálvinista prédikátorra háramlott, kit be is zártak. Ő esküvel fogadta, hogy nem vétkes, hanem talán Gyulai András turkevii iskolamester szerezte a verset, ki akkor utazott Erdélyből Amsterdamba. Mivel azonban kijelentette, hogy dogmája szerint a kép bálvány, a városi tanács őt halálra itélte. A király ezt megváltoztatta, de Gyöngyössyt örök időkre kiutasitották nemcsak Magyarországból, hanem az örökös tartományokból is.94 A porosz király közbejárása sem segitett szomoru sorsán.95

Legnagyobb feltünést keltett mégis Dubrovay Gáspár kisuczaujhelyi, trencsénmegyei lakosnak esete. Midőn haldokolt, a plébános elvitte hozzá, bár lutheránus volt, az utolsó szentséget. Az agonia görcsében, vagy az akaraterő utolsó felvillanásával – csak Isten tudhatja – a szerencsétlen kiköpte a szentelt ostyát. A megye szigorú vizsgálatot inditott és különösen azt akarta megállapitani, nem-e veje és leánya csábitották a már megholtat a végzetes tettre. Ezeknek bűne nem volt bebizonyitható és így a szörnyü itélét egész kegyetlensége egy hulla ellen fordult. Bár, mire a helytartótanács hozzájárult az itélethez, Dubrovay már egy éve és négy hónapja el volt temetve, kiásták hulláját, hóhér keze által elégették és hamvait a folyóba dobták. Leányainak és vejének esküvel kellett erősiteniök ártatlanságukat és azonfelül 50 frtnyi birságot fizetni. A király elfogadja e borzasztó szentencziát. Csakhogy, mint igazán vallásos fejedelem, azt a szigora parancsot köti hozzá, hogy a kath. papok ezentul csak lelkiismeretes előzetes tudakozódás után vigyék el a halotti szentséget a hitben nem megbizható emberekhez.96

Ily viszonyok közt már az is nagy szerencsének volt tekinthető a protestáns egyházakra nézve, hogy egy házi és iskolai szervezetüket egyáltalában elismerte a kormány, a mit az 1731-diki resolutio – igaz, hogy csak ideiglenesen – kilátásba helyezett. Ennek alapján kelt az 1732 márczius 3-iki királyi rendelet, mely a protestáns felekezeteket felszólitja, terjeszszék fel egyházi elöljáróikat megerősités végett. Mig ez meg nem történt, addig senkit sem szabad ily elöljárónak tekinteni.97 A protestánsok arra is fel akarták használni az alkalmat, hogy egyuttal felterjesszék a resolutio elleni panaszaikat. Hanem ez alkalommal a két felekezet különvált. Az evangélikusok nagyon is merésznek tartották Ráday Pál iratát, ők külön folyamodást nyujtottak be, melyet Radvánszky György és Rakovszky Elek adtak be 1733 február 22-ikán.98 Hosszas tanácskozások után végre 1734 október 20-ikán megengedte a király a superintendentiák beosztását és az illető állások betöltését a következő módon:

Az evangelikusok egyik kerülete felterjesztésük szerint Pozsony, Nyitra, Turócz, Trencsén, Liptó, Árva megyékre terjedt volna ki. A második Nagy-Hont, Kis-Hont, Zólyom, Bars, Nógrád, Pest-Pilis-Solt megyéket foglalja magában; a harmadik Szepes, Sáros, Gömör, Abauj, Borsod, Zemplén, Szatmár, Békés, Heves megyéket, a negyedik Sopron, Vas, Győr, Veszprém, Fejér, Zala, Komárom, Somogy, Tolna, Esztergom megyéket, végre az ötödik Kassa, Eperjes, Lőcse, Késmárk és Kis-Szeben sz. kir. városokat. A kormány csak négy superintendentiát engedett; minek következtében a városok külön kerületet nem képezhettek.

A helvét hitvallásuak négy superintendentiáját a következő módon osztották be: A tiszáninneni kerülethez tartoztak: Abauj, Zemplén, Borsod, Torna, Sáros, Gömör, Kis-Hont, Szepes, Ung, Heves, Bereg, Szabolcs megyék. A Dunán inneni és tuli kerület: Pest-Pilis-Solt, Jászság, Kiskunság, Tolna-Baranya, Fehér, Somogy, Bács megyék. Tiszantul: Bihar, Szatmár, Bereg, Ugocsa, Máramaros, Heves, Közép- és Külső-Szolnok, Kraszna, Békés, Zaránd, Csongrád, Csanád megyék, Debreczen és Szatmár-Németi városai, Kővár vidéke, a Hajdukerület és a Nagykunság. Végre a dunántuli és inneni kerület kiterjed Pozsony, Sopron, Győr, Komárom, Esztergom, Bars, Nagy-Hont, Nógrád, Nyitra, Veszprém, Zala, Somogy, Vas megyékre. Az egyházkerületi beosztás nem vág teljesen össze a politikaival; a megyék közt Szabolcs, Bereg és Somogy két kerület közt vannak felosztva.

Midőn a helytartótanács e javaslatot tárgyalta, különösen arra forditotta gondját, hogy valamikép ne hasonlitson a beosztás a kath. püspökségek beosztásához, mert az vetélkedés, aemulatio volna; az 1715: XXXI. törvény eltörölte a rózsahegyi zsinat határozatait és így a kerületi beosztást is. Nagyon óvakodni kell továbbá attól is, hogy e superintendentiákat valahogy ne rendezzék be királyi diplomával. Ez még akkor sem történt meg, midőn maga a nádor is hozzájuk tartozott. A felség részére fenn kell tartani a jogot, hogy ezen mindig változtathasson, tehát csak engedelemről, megtürésről lehet szó. Ezért a király elé fel kell ugyan terjeszteni a superintendenseket tudomásvétel végett, de ő ne erősitse meg azokat és ne hagyja jóvá a választásokat. A kanczellária is ellene van a királyi hozzájárulásnak, hogy ne lássék, mintha jobban megszilárditanák őket Magyarországon, mint kivánatos, és mint eddig szokásban volt. Abban is egyetért a két kormányszék, hogy e berendezésből semmi teher se háramoljon a népre.99

Időhöz, kegyelemhez kötötték, törvényben nem gyökerezővé akarták tenni a protestantismus egész egyházi alkotmányát. Állandó, örökös csak a királyi felügyelet joga legyen, meg a földesurak joga, mely az egyes községekre oly súlylyal nehezedik, mint a kormány az egész országra.


  1. Molnár Aladár. A közoktatásügy története, I. 436–448.[VISSZA]
  2. Kancz. ref. 1712 10. sz. május 29.[VISSZA]
  3. 588. fol. lat. jelz. kézirat a Magyar Nemz. Múzeum könyvtárában: 33. czikkely, replica és királyi válasz.[VISSZA]
  4. Ribini János, Memorabilia August. Confessionis, II. 518–521.[VISSZA]
  5. Lányi Pál diaruma.[VISSZA]
  6. Berlini kir. levéltár.[VISSZA]
  7. Mandata Regia. (Vácz, 1775.) 8–10.[VISSZA]
  8. 1717. 3. sz.[VISSZA]
  9. 1718. 6. sz.[VISSZA]
  10. 1719. 8. sz.[VISSZA]
  11. A primás levele Károly császárhoz. Bécs, 1714. február 15. Orsz. levéltár, Lit. Archiepiscoporum, 422. sz.[VISSZA]
  12. Az esperesek jelentései.[VISSZA]
  13. 1720. 6. sz.[VISSZA]
  14. A pesti commissióról szóló előadásunk a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának fol. lat. 552. és 618. jelz. nagyterjedelmü kéziratain alapul.[VISSZA]
  15. 552. fol. lat. 314–316.[VISSZA]
  16. U. ott, 320.[VISSZA]
  17. Opuscolom Theologicum in quo quaeritur: An et qualiter possit Princeps, magistratus, Dominus Catholicus in ditione sua retinere Haereticos; vel contra poenis eos aut auxilio ad fidem Catholicam amplectendam cogere. (Nagy-Szombat, a jezsuita akadémia betűivel, 1721.)[VISSZA]
  18. Id. m. 87.[VISSZA]
  19. Zürich, 1719 február 20-ikán. Berlini kir. levéltár.[VISSZA]
  20. U. ott, 1719 márczius 18-ikán. A követnek szóló utasitás ugyanazon napról.[VISSZA]
  21. Bécs, 1719 márczius 29-ikén. U. ott.[VISSZA]
  22. 1721 május 20-ikán. Canngiesser bécsi követhez: „flebile migrandi beneficium – wenn sie sich aus Ungarn retiriren, und sich anderswo établiren wollen, so werden wir Ihren dazu gerne die permission in unsern Landen verstatten.”[VISSZA]
  23. Canngiesser Konrád 1721 június 14-iki jelentése a porosz királyhoz.[VISSZA]
  24. Ugyanez június 28-ikáról.[VISSZA]
  25. Ugyanaz szeptember 3-ikáról. „Dass sie sich fast nicht den Mund aufzuthun getrauen.” Canngiessert különben a császári udvar 1721 október 21-ikén kiutasitotta Bécsből.[VISSZA]
  26. Katona, Hist. Crit. XXXVIII. 448.[VISSZA]
  27. 1723 június 12. Lampe, Hist. Eccl. Reformatae in Hungaria, 550. A zárnap 1719 deczember 5-íke.[VISSZA]
  28. Komáromi Csipkés György bibliája.[VISSZA]
  29. Kancz. ref. 1723. 10. A referáda szerint Amsterdamban nyomtatták ezt a bibliát. Szücs szerint (Debreczen városa története, III. 779.) Leidában.[VISSZA]
  30. Graeve relatiója. Bécs, 1722 június 5-ikén. Berlini levéltár.[VISSZA]
  31. Ref. 1727. 3.[VISSZA]
  32. 1725. 5. sz. Kazaly András, kitől Ráday Pál örökölte.[VISSZA]
  33. 1727. 62. sz. 1728. 9. sz.[VISSZA]
  34. A Hármaskönyv (II. 28.) 16 márkányi (64 forint) birságban marasztalja el azon nemeseket, kik tanutételre meg nem jelennek.[VISSZA]
  35. Lásd az eskütagadó atheista Bradlaugh esetét az angol parlamentben, az 1880. és 1881. években.[VISSZA]
  36. A régi országgyűléseken többször előforduló fenyegetés.[VISSZA]
  37. Kancz. ref. 1729. 33. 53. 1730. 26. Ribini, Memor. II. 204–216., kinél önálló értékű, hiteles részleteket is találunk.[VISSZA]
  38. Esterházy József és Nádasdy Tamás grófok és Erdődy egri püspök helytartótanácsosok voltak.[VISSZA]
  39. 1730. 28. sz. ápril 4-én.[VISSZA]
  40. 1730. 96. sz.[VISSZA]
  41. 1731. 21. sz.[VISSZA]
  42. 1732. 48. sz.[VISSZA]
  43. 1733. 34. sz.[VISSZA]
  44. 1734 február 12. Berlini levéltár.[VISSZA]
  45. Mandata Regia, id. h. 22–25. Ribini kiadásában, (id. h. II. 250.) a III. pontot értelmetlenné teszi az a hiba, hogy a „locis non articularibus” helyett „locis articularibus” áll.[VISSZA]
  46. Lampe, Hist. eccl. ref., 540.[VISSZA]
  47. Arneth, Prinz Eugen, III. 577.[VISSZA]
  48. Kelt Váczott, 1731 május 23-ikán. Katona, id. h. 697–698.[VISSZA]
  49. Kamarai rendelet, 1731 szeptember 17.[VISSZA]
  50. U. ott.[VISSZA]
  51. Brand porosz követ jelentése, 1732 február 2. Berlini levéltár.[VISSZA]
  52. U. az márczius 19-én u. ott.[VISSZA]
  53. 1730. 62. sz.[VISSZA]
  54. 1732. 21. sz. február 19. E vélemény annál érdekesebb, mert ekkor még Acsády veszprémi püspök volt a kanczellár.[VISSZA]
  55. „Quod et in regno maximam alienationem, et apud exteros vero, signanter protestantes, hoc rerum tempore praejudiciosam certe impressionem faceret.” U. ott, márcz. 24.[VISSZA]
  56. U. ott, április 12.[VISSZA]
  57. 1732. 56. sz.[VISSZA]
  58. A szabolcsi tisztújitásról lásd gróf Zichy Miklós 1735 július 12-ikén kelt érdekes jelentését. Kam. ref. 1735. 70. sz.[VISSZA]
  59. A berlini levéltárban.[VISSZA]
  60. 1714 február 15. Literae Archiepiscorum, 422. sz. Orsz. Levéltár.[VISSZA]
  61. 1732 48. sz. Linz, szeptember 9-ikén.[VISSZA]
  62. De congrua dote.[VISSZA]
  63. „Quae religionem odiosam reddit.”[VISSZA]
  64. 1733. 28. sz.[VISSZA]
  65. 1732 deczember 17. Kancz. ref.[VISSZA]
  66. Szent-Gotthárd, Pécsvárad, Szekszárd, Báta, Földvár, Tapolcza, Kapornak, a fejérvári prépost és őrkanonok.[VISSZA]
  67. „Ut etiam studia trivialia et reliqua in meliorem statum reducantur.”[VISSZA]
  68. 1733. 60. sz.[VISSZA]
  69. 1733. 72. sz. Laxenburg, május 29.[VISSZA]
  70. 1733. 73. sz.[VISSZA]
  71. 1733. 74. sz.[VISSZA]
  72. 1733. 77. sz.[VISSZA]
  73. 1733. 26. sz.[VISSZA]
  74. Tényleg az 1734-iki kamarai kimutatás szerint 64,554 forint volt a püspökségek jövedelme.[VISSZA]
  75. 1733. 59. sz.[VISSZA]
  76. 1733. 115. sz.[VISSZA]
  77. 1735. 23. sz. Cienfuegos 1734 október 9-iki levele.[VISSZA]
  78. 1734. 58. sz.[VISSZA]
  79. 1738. 67. sz.[VISSZA]
  80. 1738. 40. sz.[VISSZA]
  81. 1734. 53. sz.[VISSZA]
  82. „Der Fürst Esterházy liess eine sehr gute Disposition und Neigung zur Toleranz, ja gar zur Vereinigung aller Religionen, wenn es nur meglich wäre, blicken. Er glaubte gewiss, dass weder die Cathol. noch Protestantische Partei eine von das andern Glauben eine rechte Idee hätten, sonst man sich leicht zusammen verstehen würde. Unterdessen bis es Gott werde ändern wollen, müsse man wie communes Europae cives zusammen brüderlich leben.” Brand Krisztián porosz követ Bécsben 1725. szeptember 26-ikán kelt relatiója.[VISSZA]
  83. Keyssler, Reisen, 217.[VISSZA]
  84. Lettres sur les hongrois par M. du B. (Amsterdam, 1742.) 31–34.[VISSZA]
  85. Levele Batthyány Lajos kanczellárhoz. Pozsony, 1735. május 9. 168. fol. lat. jelz. kézirat a Magyar Nemz. Múzeumban.[VISSZA]
  86. Erdélyi kancz. akták. 1738.[VISSZA]
  87. U. ott. 1718. l.[VISSZA]
  88. 1732. 48. sz.[VISSZA]
  89. Erd. kancz. 1711. 59. sz.[VISSZA]
  90. 1711/81. 1712. 3. sz.[VISSZA]
  91. „Ihr katholische feyert manche lüderliche Feyertage.”[VISSZA]
  92. 1722. 4. sz.[VISSZA]
  93. 1724. 17. sz.[VISSZA]
  94. 1724. 41. sz.[VISSZA]
  95. Brand 1725. szeptember 26-iki és 1726. márczius 27-iki jelentései. Berlini áll. levéltár.[VISSZA]
  96. Kancz. ref. 1727. 42. sz. Intoleranz des katholischen Clerus, 115–116. A helytartótanács rendelete a püspökökhöz: Mandata Regia 20–21.[VISSZA]
  97. Közli Ribinis, id. m. II. 393.[VISSZA]
  98. U. ott, 295.[VISSZA]
  99. 1734 augusztus 13. 80. sz.[VISSZA]