SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

IV. FEJEZET.
Gazdasági viszonyok.

Az ország közgazdasága III. Károly korában. Magyar bank terve. Folyamszabályozási tervek. Törvények. A Mária Terézia alatti állapot. A béke. A földművelés haladása. Harruckern telepitései. Békésmegye fejlődése. A porták. Az alföld és a Dunántúl déli részének emelkedése, Az osztrák ipar fejlesztése. A magyar kereskedés. Pesti vásár. A magyar ipar elnyomása. A gazdasági elnyomás a vámrendszer által. Ennek okai. A magyar nemesség elégedettsége

A szatmári békéig a nemzet és a dynastia közötti küzdelmeknek az alkotmányos és nemzeti érdekek mellett a vallásos ellentétek adják meg külön szinezetét. Mária Terézia alatt, bár a vallásos téren sem szünik meg a harcz, a gazdasági és pénzügyi érdekek küzdelme nyomul előtérbe. A kor haladása sem a dynastiára, sem hazánkra nem maradt hatás nélkül.

Már Károly király idejében igen sokat szóltak és irtak a monarchia és különösen Magyarország rejtett kincseinek kiaknázásáról. Francziaországnak és a tengeri hatalmaknak nagy pénzgazdasága követendő példát nyujtott, az állam nagyobb követelései pedig szükségessé tették a kellő eszközök előteremtését. De sem az uralkodó, sem tanácsosai nem igen voltak tisztában a követendő módszerrel. Mivel a kereskedésből s különösen a tengeri kereskedésből fakadó nagy haszon volt leginkább szembetűnő, Károly ez úton óhajtott volna sok pénzhez jutni. Kereskedő társaságot alapított Ostendében, összeköttetéseket, gyarmatokat keresett Afrikában és Ázsiában; az Adria melletti kikötőket is lehetőleg gyámolitotta. Különösen sokat köszönhetnek neki Triest, Fiume és Porto Ré. De a belga társaságot csakhamar megbuktatta az angolok és hollandusok concurrentiája, kik mindaddig politikailag is szembe szállottok a császárral, mig e kedvencz alkotásáról le nem mondott és őket e versenytársuktól meg nem szabaditotta. Az adriai kikötők fejlődését pedig Velencze akasztotta meg. Velenczében gyülölik a császárt és félnek tőle, irja Montesquieu 1729-ben. Mindezen magas röptű terveknek egyetlen maradandó emléke a tengermellék összekötése a belfölddel a Semmeringen és a Karst hegysivatagán keresztül. Mindkét nagy út Károly nevéhez van kötve.

Egyáltalában aranykora ez az internationalis tervezgetésnek, pénzcsinálásnak. A papir mint pénz elvakítja az embereket, elveszteti velük az érzéket az igazi gazdasági értékek iránt.

Law bankjának rövid csillogó pályafutása és a nagy csendestengeri szédelgés Angliában épen Károly uralkodásának első korába esnek. Bécsnek is volt már bankja, mely azonban lassankint egészen állami kezelésbe jutott és abba belé is bukott. Pozsonyban is bankot akart alapitani 1716-ban egy zsidó, és a király jóvá is hagyta a tervet, csak azt kivánta, hogy ne zsidó valósitsa meg. Nem is lett belőle semmi.

A pénzforgalom mellett a közlekedés könnyitése vonta magára a tervkovácsok érdeklődését. Egy Vogemont nevű lotharingiai pap 1715-ben nagy javaslatot nyujtott be a monarchia összes folyamainak, különösen a Dunának szabályozására és hajózhatóvá tételére. A folyókon saját szerkesztésű malmokat épitett volna, melyek nem zavarják a hajózást; a különböző vizkörnyékeket csatornákkal akarta összekötni. Szabadalmat azonban nem kapott, és a folyók a régi vad állapotban maradtak, bármennyire óhajtandóvá tették is jobb felhasználásukat katonai czélokra a török háborúk.

Magyarország rendjei is kezdtek már foglalkozni gazdasági kérdésekkel. Nem indultak elméletek után, nem építettek légvárakat; a legégetőbb szükségek fedezése is elég munkát adott a kétszázados rombolás után. A systema csak a kivitel emeléséről szól általánosságban. Az 1715. LXXV. t.-cz. csak a borkivitel és a marhahajtás szabadságát kéri az osztrák tartományokba és azokon keresztül. Az ipart illetőleg kemény czikkelyben fordulnak a czéhek visszaélései ellen, melyek az árúkat méltatlan módon megdrágitják (LXXIX. cz.). Ismét külön czikk korholja a malomkövek megdrágitását, melyek ára 4 1/2 frtról már 9 frtra szökött föl, pedig ez a természet adománya és most sem kerül több munkába és költségbe mint azelőtt. Azonfelül commissiót küldenek ki, mely a politikai és katonai ügyeken kívül a gazdaságiakban1 is dolgozzon ki javaslatot.

Sokkal fontosabb az 1723-iki dieta munkássága. Előirja, hogy a kereskedők rendes üzleti könyveket vezessenek, különben követeléseik igazságát külön kell bizonyitaniok.2 Meghagyja, hogy csak egyféle pénz forogjon az országban (LXVIII. cz.). A borok kivitelét már észak felé és az Adria felé is sürgetik (LXXVIII.). Az alakítandó helytartó tanács feladatáúl tűzi ki a néptelen vidékek népesitését, a bevándorlás előmozditását (CIII. t. cz.), a tüzvészek elleni óvó intézkedések megtételét (CIX.), a kereskedés felemelését oly módon, hogy még előleget is adjanak (CXVI.), mindenféle kézművesek betelepitését (CXVII.), a borok hamisitásának meggátolását (CXVIII.), a marhakereskedés előmozditását (CXIX.) és csatornák és vizvezetékek épitését (CXXII.). A külső kereskedelmet illetőleg legyen gondja arra, hogy káros és haszontalan árúkat ne hozzanak be, és azok fejében, melyeket behoznak, terményeket fogadjanak el a kereskedők.3 Vasat sem kell behozni, van az az országban elég is, jó is. Azonfelül még ki kell dolgoznia: milyen is legyen az a közgazdaság?4 Világos, hogyha az akkori bécsi gazdasági politikát a kapkodás, az üres tervezgetés jellemzi; a magyar viszont nagyon is a földhöz ragad, kizárólag a gyakorlati sérelmeket és kivánságokat tartja szem előtt.

Nem is az országgyűlések és törvények végezik akkor a gazdasági munkát, még kevésbbé a helytartótanács, mely csak annyi gazdasági műveltséggel birt mint a rendek, és melyet egészen elfoglalva tart az ellenreformatio vezetése. Igazi gazdasági politikusaink akkor azok a földesurak, kik benépesitik a pusztákat, azok a községek, melyek bevetik és művelik a parlagon maradt talajt.

Ha Mária Terézia uralkodására gondolunk, legjobban szemünkbe ötlő jótéteménye a béke. Negyven hosszú éven át ellenség nem tette lábát e földre, és csekély jelentőségű határőr- és pórmozgalmakon kivül belső zavar sem akasztotta meg a gazdasági fejlődést. Hazánk egész történetében csak Nagy-Lajos uralkodásához hasonlítható korszak. 1743 óta a pestis is csak el-elvétve pusztit egy-egy határfaluban. A népesség természetes szaporodása óriási mértékben halad és a munkaerő gyarapodását a telepítés még nagy mértékben fokozza.

Természetes, hogy ennek a fejlődésnek első sorban a régi hódoltsági terület, az alföld és a Dunántúl déli része látja hasznát. A Harruckern és Károlyi-birtokok mintegy mintaképéül szolgálhatnak az ott végbemenő haladásnak.

Midőn Harrucker báró elkezdte puszta jószágainak betelepitését, eleinte senki se akart oda költözni, mert féltek a folytonos hadi zavaroktól. De ez a toleráns úr megtalálta módját annak, hogy ide csábitsa az embereket Magyarország minden részéből, sőt a sváb, frank és rajnai kerületek távoli vidékeiről is. Az új lakosoknak szabad vallásgyakorlatot engedtek: minden nemzetet, magyart, német, tótot, ráczot, oláht barátságosan fogadtak, de minden nemzetnek, minden felekezetnek külön községekben kellett megszállnia. Már ezzel is elejét vették ezernyi kártékony pernek. Csak igen kevés község vegyes lakosságú.

„Harrucker! ez a még sírjában is szeretett földesúr atyja és védője vala minden alattvalójának. Csak igen kevés robotot követelt tőlök, ellenben megvolt az a ritka gyönyörűsége, hogy szivesen végezték az úr dolgát. A földesúri jövedelmeket átengedte nekik, úgy hogy azokat készpénzfizetés mellett magok szedték be, kezelték és állandó pénzalapot alapitott részökre. Nemcsak, hogy hasznos rendelkezéseket tett, végre is kellett azokat hajtani annak, ki jó kenyerét ette.”

Alattvalói, kik a telepitésnél többnyire igen szegények voltak, csakhamar képesek lettek az uradalmi adóknak, robotnak, tizednek, pusztai bérletnek készpénzben való fizetésére. Kevés év alatt a puszta földön 15 majdnem új község szinte hihetetlen nagyságra emelkedett. Ott hol 50–60 év előtt füstös pásztorkunyhó, török fürdő, örmény szállás vagy major állott, most 5–6–8000 lakost számláló községek terülnek. Egy félszázad előtt alig nehány ezer – most 60–70,000 ember él a Harruckern-jószágokon.

A török és keresztény vértől öntözött, századokon át kinyugodt föld kevés munkával is dúsan fizetett, egyszeri szántásra is gyönyörű búzát hozott. A marha oly füben legelt, melyből a magyar ökröknek, ha százával benne hevertek, csak czimeres szarvuk hegye látszott ki. A földműves, különösen eleinte, ott szánthatott és kaszálhatott, hol neki tetszett, annyira bővében volt a mezőnek és legelőnek. Nem is nevezték azt másként, mint Magyarország Kanaánjának”.

Már a korszak vége felé észrevették ezen gyors fejlődés árnyékoldalait is. „A községek szemlátomást szaporodtak, de még sem annyira, hogy egyik zavarta volna a másikat. Még most is (1784-ben) egy-hét-három mérföldnyire esnek e mástól. De a paraszt és az örmény5 a nyomni kezdte egymást, mert az erős népesedés sértette érdekeiket. A földműves, ki előbb csak egyszer szántotta meg a zsiros, kipihent földet és mégis hosszú éveken át szép búzát kapott, most a kizsarolt földet is csak egyszer szántja és búza és árpa helyett vad zabot, repczét, kórót és gazt arat. Ha száraz az esztendő, sem embernek, sem jószágnak nincs eledele. A folyók áradása is sok kárt okoz. Előbb alacsonyabb volt a medrük, most évről évre emelkedik. Az annyira ártalmas posványok és mocsarak egyre szaporodnak. A legelő évről évre romlik, a jó fű fogy, a gaz szaporodik. A földművesnek évről évre nagyobb költséggel, időveszteséggel és marhája rontásával kell ellátnia gazdaságát, mert a mint a lakosság száma nő, kénytelen távolabb eső földeket és pusztákat bérelni. Ily módon nem nézhet házától távoleső földjei és gazdasága után, és ezen oly módon akar segiteni, hogy a községtől 1–2–3 mérföldnyire házat és istállót épit, oda hordja gabonáját, röviden, ott végzi minden dolgát.” Ennek a tanyai gazdálkodásnak aztán az a következése, hogy elvadul, templomba nem jár, fiát iskolába nem küldheti.6

Az érdemes észlelő körülbelől azon gazdasági állapotnak adja rajzát, melyben a külterjes tanyai rabló gazdálkodás lép a helyébe a régebbi még kezdetlegesebb baromtenyésztésnek. Az ő korában már aranykornak nézték e század elejének szinte paradicsomi állapotait. „Áldott föld az, a melyet báró Hérók bir; mi baja vagyon az ő jobbágyainak? Ők azt sem tudgyák, micsoda a jobbágyság? mitsoda a nyomorúság?” Mégis ezen állapot bajainak nem a régihez való visszatérésben keresi orvoslását, hanem a gazdálkodásnak még intensivebbé tételében. Mert világos, hogy még ez az átmeneti állapot is mennyire gazdagabbá és műveltebbé tette a nemzetet az előbbihez képest.


Báró Harruckern János György.
Egykoru festmény után
Éble Gábor, a „Harruckern és a Károlyi család” czimü munkájából

Nagy eredménye az, hogy Magyarország ismét gabonatermelő, termésének fölöslegével a külfölddel kereskedő országgá válik. Addig a fő kereskedelmi czikk a szarvasmarha, most a búza lép a helyébe. Annak termése adja meg a jólétet a magyar úrnak, parasztnak egyaránt. Grassalkovics kiemeli, hogy az ő vagyonosodását, azt, hogy 15 év alatt 640,000 frtnyi adósságot kifizethetett és még több új birtokot is szerezhetett, kizárólag az Isten áldásának, különösen a jó terméseknek köszönhette.7 De a paraszt is többet termelt, mint a mennyire szüksége volt, hisz a telkek, legalább az alföldön, nem igen voltak felaprózva. A gabonának pedig van ára, el kell látni a sereget, és a háborús időkben emiatt szabad volt a bevitel Ausztriába.

Az adó terén csakhamar éreztette befolyását a gazdasági tekintetben végbemenő átalakulás. A régi Magyarország megyéi hanyatlanak; adójuk lassankint az új Magyarországra hárul át, mely nagyobb terhet is képes elviselni.

1751-ben a porták rectificatiója alkalmával a pozsonyi kerület adóját 50 portával, azaz körülbelől 29,000 frttal csökkentették. Ott csak Pozsony városa, Győr és Komárom contributiója emelkedett valami kevéssel; a megyéké: Pozsony, Nyitra, Trencséné mind lényegesen alászállott. Szintúgy csökkentik az adót a beszterczebányai kerületben összesen 18 portával, mely összeg Árva, Turócz, Liptó, Hont, Bars megyék közt oszlik el. Itt már sehol sincs emelkedés. A soproni kerületben 17 portával csökkentik Sopron megyének és 30-al Vas megyének adóját. Zaláé, Somogyé és Veszprémé ellenben emelkedik. Még itt is felülmúlja az apadás az emelkedést 41 portával. A kassai kerületben is nagy a hanyatlás, különösen Zemplén, Sáros, Szepes megyékben. Itt csak az egyetlen Borsod megyénél látunk valamelyes emelkedést. Áthat ez a gazdasági pangás még a debreczeni kerületre is, hol a hajdúvárosok és Debreczen emelkedése korántsem birja ellensúlyozni Máramaros és Szatmár megyék sülyedését. Csak két kerületnél észlelünk határozott emelkedést: a legnagyobbnál a pestinél, és annál, mely kizárólagosan új földet foglal magában: az eszékinél. A pestiben minden egyes hatóságnak növelik az adóját, leginkább Pest megyéét, Pest városét, a jászok és kunokét és Békés megyéjét. Csak az egy Eger városa kivétel, de annak válláról is csak fél portát vesznek le. Az eszéki kerületben pedig mindenütt, Baranya-, Tolna-, Bácsban, egyenletes és jelentékeny az emelkedés. Ez a két kerület fedezi tehát a többi ötnek hiányát.

Mig a magyar föld nagy része parlagon hevert és az ország külső kereskedése nagyobbára a marhakivitelre szoritkozott, hazánk forgalma Ausztriával nem adott okot különös nehézségre. Ehhez járult, hogy Ausztria maga is csak Mária Terézia idejében kezdett iparos állammá fejlődni, addig legfölebb Szilézia volt az. Most azonban, miután a monarchia elvesztette Sziléziát, az osztrák kormány a cseh-morva-ausztriai ipart, és gyártást emelte tőle telhetőleg, és azok terményeinek törekedett piaczot szerezni Magyarországon. Másrészt pedig az osztrák termelőt, ki mint adófizető mindenkép számithatott pártolására, meg akarta menteni a magyar terményeknek versenyétől.

Ezen czélok elérésére az örökös tartományokat, először a cseheket, aztán az osztrákokat is, a gyártmányokra és iparczikkekre vetett védővámmal biztositották a külföldi verseny ellen. 1754-ben Magyarország harminczadát is az érték 20%-nyira emelték ugyanazon árúkra nézve. Másodszor a magyar nyersterményekre, kivéve azokra, melyekre az osztrák iparnak szüksége volt, szintén erős vámot vetettek. A magyar ökröt nem engedték áthajtani Karintián, minek azonban nem az alpesi tartományok látták hasznát, hanem az albánok és szerbek, mert Velencze most ezeknél vásárolta be szükségletét. És hogy a gazdaság történetében páratlan elnyomás legrikitóbb példáját is felemlitsük: magyar bort Ausztrián át csak úgy lehetett kivinni külföldre, ha a szállitó ugyanannyi osztrák bort is vitt azzal. Harmadszor, Csehországban, Morvában, Bécsben és Linzben nagy szövőgyárakat alapitottak, melyeket az állam olcsó kölcsönökkel (3%) és külföldi munkások behozásával támogatott. A dynastia annyiban volt érdekelve a vállalatokban, a mennyiben maga Ferencz császár, a kitünő gazda, volt a monarchia első gyárosa. Még Magyarországon is alapitott nagy, évenkint 300,000 forint értékű árút gyártó kartongyárt Holicsban. Végre negyedszer, mivel addig nemcsak a gyáripar hiányzott, hanem a nagykereskedés is, a kormány maga állott be a gyárak ügynökének és bizományosának. Igy többek közt maga Haugwitz fia járta be 1755-ben egy kormánytanácsos kiséretében hazánkat, hogy az itteni viszonyokat tanulmányozza és a kereskedőkkel érintkezésbe lépve, megismerje a magyar piacz szükségleteit és oda hasson, hogy ők ezentúl ne a külföldön, hanem az örökös tartományokban vásároljanak be, és ne Lipcsébe és Boroszlóba, hanem inkább Bécsbe járjanak árúkért.

A magyar kereskedésnek Haugwitzék jelentése igen élénk és szomorú képét festi. A legtöbb helyen görögök, németek, törökök, örmények a kereskedők. Ó-Budán két zsidót is megemlitenek, de magyart alig találnak, még Debreczenben sem. Mindenütt az aacheni posztó, hamburgi flanell, franczia és angol, lipcsei paszománt, sziléziai vászon divatos. Ipar csak a Szepességben és a szász földön van valamelyes. Amott a vászonszövés fontos és a szepesiek árúikat messze leviszik az alföldre. Erős posztós czéh csak Nagy-Szebenben van, hol 80 ilyen gyárat számlálnak, de az olcsó élet és a mesterség nem értése okozzák, hogy sem jól, sem szorgalmasan nem dolgoznak, és igy még itt is van piacza az aacheni posztónak. Ugyanott és Brassó körül a házi gyolcs szövése érdemel figyelmet. Budán aranyos és ezüstös zsinórt is készitettek két szövőszéken.

Érdekes a pesti Medardus-napi vásár leirása. A város előtt tartják, és hogy a számos idegen kereskedő sátrában biztosságban lehessen, folytonosan őrt járnak a hajduk és elejét veszik a zavargásoknak. Az ezen időben ülésező hétszemélyes és kir. táblák sok nemes embert vonnak ide és igy még tekintélyesebbé teszik az adásvevést. A legtöbb vidéki szatócs itt látja el magát, és azért érdemes, hogy Magyarországra kereskedő ember erre a vásárra eljárjon.

Külföldről elhoznak ide minden vászon és posztó árút, melynek más magyar városokban is keletje van, azonfelül sok svájczi félselyem és fél gyapot kelmét. Sok lovat, különösen csikót és más jószágot hoznak ide, mit igen olcsón lehet itt vásárolni. Volt vagy 10,000 mázsa macedoniai gyapjú, melynek azonban mégis nagy az ára (26 frt), mert az eladók, ha itt nem kapnak vevőt, tovább vihetik Sziléziába és Szászországba. Gyapot is volt meglehetősen, mázsája 28 frtjával. Dohányból több ezer mázsát hoztak, a közönségesnek mázsája 3 frt, a jobbnak, melyet rácznak neveznek, 3 1/2 frt, végre csodálatos mennyisége található a nyers bőröknek. Az ökörbőrök párja 5–6 frt, volt vagy 5–6000 darab. Tehénbőr párja 2 1/4–2 1/2 frt, lehetett vagy 4–5000 darab. Birkabőr 15,000 db., száza 5–6 frt, de sok rosz is van köztük. Az idei budai bor akója 25 garas. Hoztak még sok török árút is: szattyánt, gyapotkelmét, kávét, arab tömjént, rizst, mazsolát, datolyát, fügét, faolajat. Olyanféle képet nyerünk, mint egy nisnyi-novgorodi, vagy bokharai vásárról. Csakhogy azon különbséggel, hogy a forgalmon és annak nyereségén megosztoznak ugyan itt is kelet és nyugat üzletemberei, de a kereskedés nemzeti eleme teljesen hiányzik.

Sokat vádolták és vádolják ezért most is a magyar embernek természetes hanyagságát. Egy bizonyára pártatlan megfigyelő, a velenczei követ másként itél. „A magyarok hanyagok ugyan földjük művelésében, de nem csak a nemzet természetes tunyasága miatt, hanem azért is, mert ha megvan a termék, nem birják eladni.”8 Hasonló eredményre jut Fürst porosz megbizott is. Az ország tulajdon zsirjába fullad.

Igazi nemzeti gazdasági politika előtt – mikor álmodhatunk arról! Nyitva állott volna a követendő út. Egyrészt az ipar meglevő, elég életerős hajtásait kellett volna mindenkép erősiteni, termékeinek legalább a hazai piaczot teljesen biztositani. Állami támogatással Nyitra, Trencsén, Zólyom, Szepes, Sáros vármegyékben körülbelől olyanféle ipart lehetett volna létesiteni, mint a minő a cseh tartományokban akkor felvirágzott. Másrészt meg a hazai nyers termelést nemcsak az északi iparos vidék sürű népessége ellátására kell forditani, hanem annak biztos piaczot szerezni Ausztriában és a szárazföldi és tengeri útak felhasználásával a külföldön is.

Igazságtalanok volnánk a magyar hatóságok, különösen a kanczellária és a kamara s a magyar rendek iránt, ha tagadnók, hogy a helyzetet fölismerték. De az osztrák kormány, Haugwitz, Chotek és Zinzendorf vezetése alatt, bizonyára egy pontban sem fejtett ki annyi energiát és következetességet, mint a midőn a vám- és kereskedelmi politika föntebb elsorolt elveinek keresztülviteléről volt szó. A magyar ipart és kereskedést egyszerűen nem létezőnek tekintették, nehogy vádolni lehessen őket annak megölésével. A magyar nyers termelés pedig csak annyiban hasznos, a mennyiben az osztrák gyárakat versenyképessé teszi. Igy p. o. a magyar gyapjú nemesitése nagyon szivükön feküdt, mihelyt Nagy-Frigyes eltiltotta az addig használt sziléziai gyapjúnak kivitelét. Minden egyéb esetben a magyar mezőgazdaságban gyűlölt versenytársat látnak, melyet minden módon le kell gyürni. A földrajzi helyzet pedig hazánkat egészen kiszolgáltatta az osztrák kormány kényének. Észak, kelet és dél felé oly országok határosak, melyek ugyanazon terményekben épúgy bővelkednek, mint hazánk. Délnyugat felé egyetlen út volt a tengerhez, az is hosszú és költséges. Igy nyugot felé lehetett csak kivitel és az osztrák vevő és kereskedő teljesen uralkodott a magyar piaczon.

A földrajzi helyzet megmagyarázza ezt a példátlan elnyomást, de annak mentségére nem hiányzott a politikai ok sem, mely azt némileg jogos szinben tüntette föl. Máskülönben mégis lehetetlen, hogy az olyan uralkodó, ki szivén viseli népe javát, beléegyezik a zsarolásnak és kiaknázásnak ezen csúfos rendszerébe.

Magyarország, ez volt az állandó panasz, nem járúl gazdagsága arányában a monarchia fenntartásának költségeihez. Ez a mentessége, mint egy 1772-ben készült államirat mondja, „valóságos sérelme az osztrák közjognak”.9 Ennek oka pedig az, hogy a magyar dieta nélkül itt nem lehet adót kiróni, mig az örökös tartományokban a rendek már megadták magukat kegyelemre.

Még súlyosabban nyomott a latba a császárné szemében a másik aránytalanság. Ausztriában meg van adóztatva mindenki: Magyarországon csak a szegény ember. Tisztán gazdasági szempontból tekintve: a magyar termelés tehát nincs annyira megterhelve mint az osztrák. A legegyszerübb humanitás parancsolja tehát, hogy az osztrák adófizetőt megóvják a magyar adó-nemfizetőnek veszedelmes versenyétől. Minthogy pedig Bécsben mindig csak egy államról akartak tudni, méltányosnak tartották, hogy ennek az a része, mely szinte összeroskad az adó terhe alatt, közvetett úton kárpótlást nyerjen attól, mely csak annyi terhet visel, a mennyit maga vállal.


Báró Orczy Lőrincz.
Egykoru festmény, Abauj-Torna vármegye székházában, Kassán

Nem kétséges, hogy ez az eljárás jogtalan és hibás volt. Jogtalan, mert a központi kormány, azaz maga az uralkodó, nem tehette egyik államát, azt, melynek lételét köszönhette, a másiknak kizsákmányolható gyarmatává. Hibás, mert az ausztriai ipar is sokkal erősebben fejlődhetik, ha nem egy szegény, kizsarolt, hanem egy gazdag Magyarország a vevője. A kor dietái és röpiratai viszhangzanak e vádaktól, és nem lehet kétség afelől, hogy ez a vámpolitika a legsötétebb folt Mária Teréziának különben annyira fényes uralkodásában.

De bármily elvetendő volt ez a politika, érvényben volt és maradt egy hosszú, hosszú századon keresztül. Eredménye volt: a magyar iparos és polgári osztály tönkretétele, a magyar mezőgazdaság fejlődésének visszavetése.

Drágán, nagyon drágán fizette meg hazánk a nemesség palladiumának, az adómentességnek fenntartását!

Maga a nemesség azonban, akkor legalább, nem igen érezte ezt a kárt. Arany kornak nézte Mária Terézia uralkodását.

Boldog ki született a magyar hazában
S kinek szabad telek jutott osztályában.
Jó föld, kövér mező lévén határában,
Tiz eke, száz tehén jár a majorjában.

Büszke jólétére, nemesi kiváltságára, mely azt biztositja:

Adót nem fizetel, nincs kvártély házadnál,
Szekered nem dúlják a vámos házaknál,
Lovadat nem fogják sorompós hidaknál
Meg nem állitanak harminczadosoknál.

A mely földet vettél király kegyelméből
Szabadon élsz annak kövér gyümölcséből
Panaszos részt nem adsz kalászos kévéből
Bátran adakozhatsz javad zsengéjéből.10

És mert ilyen jó a dolga, gyanúval, aggodalommal nézi azokat a terveket, melyek az ország kereskedésének emelésére czéloznak. „Álnok Udvari” főzi azokat „kárpitos szobában,” kinek az legfőbb gondja, hogy magyar termés ne jöjjön Bécsbe, „ez úgy is csak nemest, mást nem gazdagithat”. A földbirtokos úrnak egész conservatismusa fellázad azon gondolat ellen, hogy a csatornák, útak, hajózható folyók által ez az ország is megnyilhatik a világ forgalma előtt.

Boldog Isten, minek e munkás fáradság
Megfonynyad e miatt sok ezer parasztság,
Bátor hajózásból jöhet sok gazdagság
Ugy tartom, nem ebben áll igaz boldogság.

Megengedem Anglus száll Tokaj tájára
Az édes italból felrak gályájára,
De ő majd csipkét hoz asszonyink búbjára,
Drága árt fog vetni csecsés portékára.

Mi tőlünk elviszi a haszonra valót,
Sok entzenbentzével tsalja a pazarlót,
Utóbb majd jobbágyunk megveti a sarlót,
Hajós lesz, s nem fogja megjárni a tarlót.

Itt vagyon közöttünk e nagy vetekedés
Illik e magyarhoz tsalfa kereskedés.
Minél előbb jöhet erkölcs vetemedés,
Mit mondasz, mire megy az ily vetélkedés?

Zemplén, Bereg, Ungvár, Szabolcs vármegyékben,
Van pénz, van eledel, van bor a pintzébenn,
Mi kell több? miért vesse életét kétségbenn
A magyar, hogy több pénz jöjjön erszényébenn.11

Az a tudat, hogy ez a nemzet erkölcsi és szellemi tekintetben is csak úgy virágozhatik fel, ha minden osztályának gazdasági munkája előkésziti arra a talajt, csak egy félszázaddal később vert gyökeret a „legnagyobb magyarban”.


  1. „In Oeconomicis.” Ez a kifejezés itt fordul elő először törvénykönyvünkben.[VISSZA]
  2. 1723: LIII. t.-czikk.[VISSZA]
  3. CXVI. t.-cz. Igazi spártai felfogás![VISSZA]
  4. „Oeconomia regni publica, qualis esse debeat?”[VISSZA]
  5. Marhakereskedő és a puszták bérlője.[VISSZA]
  6. Thessedik Sámuel, Der Landmann in Ungarn.[VISSZA]
  7. Gazdasági jegyzőkönyve.[VISSZA]
  8. Tron 1749 deczember 27-ikén kelt jelentése. Bécsi levéltár, Dispacci.[VISSZA]
  9. A Grassalkovics-iratok közt, „Regierungssystem” czim alatt.[VISSZA]
  10. Báró Orczy Lőrincz, Futó Gondolat a szabadságról. A magyarok.[VISSZA]
  11. B. Orczy Lőrincz, Tokajban való érkezés télen.[VISSZA]