SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

VI. FEJEZET.
A trónváltozás.

A király halála. V. Ferdinánd neveltetése, jelleme. A rendek részvét-felirata. Ujabb összeütközés Reviczky és a nádor közt. Péchy Ferencz és a kormánypárti követek visszahivatása. Az uj király czíme. Wesselényi ügye. Balogh János beszéde. Békésmegye körlevele. Az erdélyi sérelem. Erdélyi küldöttségek. Az unio. A sajtószabadság. A vallásügyi és egyéb sérelmek. A magyar nyelv ügye. Metternich kisérlete a nyelvtörvény kijátszására

Márczius 4-ikén elegyes ülést tartanak az ország rendei, hogy meghallgassák a márczius 2-ikán kelt királyi leiratot, melyben értésükre adják, hogy Ferencz király meghalt.

A király halála felett természetesen kifejezik részvétüket; de ennek a részvétnek mélyebbre ereszkedő gyökerei épp oly kevéssé vannak, mint annak a szeretetnek, melyet a hivatalos Magyarország Ferenczczel szemben minden ünnepélyes alkalommal emleget ugyan, de a mely annyiban a képmutatás szinét viseli magán, a mennyiben csakis a nemzet hagyományos hűségét és loyalitását fejezi ki.

Ferencz egyéniségét a nemzetnek nem is nyilik soha alkalma közvetlen közelből megismernie, annyival kevésbé megszeretnie, mivel az országban nagy ritkán s akkor is csak rövid időre mutatja magát s mivel legbizalmasabb tanácsadójának, Metternichnek vallomása szerint, annyira túlhalmozza magát az apró-cseprő administrativ ügyekkel, hogy a tulajdonképeni kormányzásra nem marad ideje.1 Az actákba temetkezve, jóformán elrejtőzik a nemzet elől. Az administrativ ügyek elintézésében rendkivül pedans és éppen ezért nehézkes. Minden fontosabb dologban kikéri úgy a legalsó hatóságok, mint a legfelsőbbek, sőt még az állam-conferentia véleményét is s mindezeken kivül még titkos referensei is vannak, kiknek nevét, még a hozzá közel állók sem ismerik.2 Eleme az igazgatás és nem a kor-. mányzás. Uralkodói egyénisége éppen ezért nem domborodhat ki eléggé nemzete előtt.

Uralkodása kezdetén, a midőn a nemzet még ridegen elzárkózik minden reformtól s a midőn ő is a franczia forradalom eszméitől való félelmében, elődei politikájával szakitva, szövetkezik a rendekkel, hogy a hűbéri Magyarországot közös erővel megvédelmezzék a kivülről beáramló szabad eszméktől: olyan nagy a népszerűsége, mint egyik elődjének sem. Ebben az időben a hűség és szeretet nyilatkozatainak, melylyel elárasztják, megvan a reális alapjuk abban az érdekközösségben, mely a királyt és a nemességet egymásra utalják. Sőt a szeretet tettekben is nyilvánul a nemzet részéről. A király az életét és vérét feláldozni kész nemességnek köszönheti, hogy a forradalom seregein diadalmaskodik.

A Napoleon elleni hadjárat befejeztével azonban a király és a nemzet közti viszony lassanként megváltozik; útaik mindinkább szétválnak egymástól. Amaz a szent szövetséghez csatlakozik s tabula rasának tekinti az alkotmányos jogokat; emez, midőn védelmére kél a régi alkotmánynak, igyekszik egyszersmind annak kereteit többé-kevésbé kitágitni. Heves küzdelem fejlődik ki köztük, mely változó szerencsével, mind a két részről szivós kitartással foly egészen Ferencz haláláig.

A gyászeset éppen ezért inkább csak külsőleg boritja gyászba a nemzetet. A hazafiak szivében a gyász sötétségét ellensúlyozni látszik a remény derűje. Mikor felolvassák a márczius 4-iki elegyes ülésben a királyi leiratot, melyből a király haláláról értesülnek, a jegyzőkönyv szavai szerint „enyhülni látszik a közfájdalom érzése ezen kegyes királyi levél vígasztaló, lelkes tartalma által, mintegy nyugtató biztos reményt nyujtva a kétesnek tetszhető jövendőre nézve; annyira derülének a jelenlévők búsongva aggódó elméik, hogy szorongó elfogódottságuk mellett is hangos éljen-kiáltásra fakadának”.

Ámde ezt a nyilatkozatot sem lehet őszintének tekinteni, miután a körülményekből éppenséggel nem következtethető, mintha a trónváltozás az alkotmányra nézve kedvezőbb aera kezdetét jelentené. Metternich a helyén marad, s igy, még ha nem adná is tudtukra a követségek utján a külföldi udvaroknak, hogy a király halálának semmi befolyása sem lesz az udvar külső és belső politikájára, a mennyiben 35 millió hű alattvaló leghőbb óhajtása, hogy minden maradjon úgy, a mint van; ha nem röpitené is világgá ugyanabban a köriratában ama botor phrasist, hogy „Ausztria ma az, a mi tegnap volt s a mi holnap lesz”: 3 már magában az a tény, hogy ő rendületlenül ott áll a kormány élén, elég világos bizonyiték arra nézve, hogy a fejedelem személyében történt változás a Metternich által képviselt rendszer bukását nem vonhatja maga után, annyival kevésbé, mert az új uralkodó, még ha fogyatékos szellemi képességei mellett lenne is elegendő ereje és tehetsége a kormánypolitika irányára döntő befolyást gyakorolni: olyan szellemben neveltetett, hogy atyja nyomdokairól már ennélfogva sem igen térne le.


I. Ferencz a halálos ágyon.
Wolf F. rajza után készült kőnyomat után, a Journal Pittoresque 1835. évi folyamából.
Ernst Lajos gyűjteményének példánya után.

Úgy őt, mint öcscsét, Ferencz Ferdinánd trónörököst, Metternich vezeti be a politikai tudományok csarnokába, s mint tanitójuk, természetesen saját politikai elveit igyekszik becsepegtetni lelkükbe. Hátrahagyott iratai közt ott vannak sajátkezű följegyzései a tananyagról, melynek egyes tételei világosan visszatükrözik nemcsak azt, hogy miféle politikai kérdésekre fektet súlyt, hanem azt is, a mi különben hosszú közszereplésének minden lépéséből kitűnik, hogy milyen szellemben tárgyalhatta ifjú növendékei előtt ama kérdéseket. Előadást tart például nekik a következőkről: a valódi politika és diplomatia fogalma; ezeknek az állam állandó és reális érdekei által való korlátozása; a tisztán szenvedélyekre alapitott politika hátrányai; Ausztria politikája; a kor szelleme; a franczia forradalom; a principes de droit et de fait; a franczia forradalom által felizgatott közszellem hatása egész Európára; a titkos társulatok, ezeknek általános törekvése; a titkos társulatok csupán eszközök a czélhoz; a szabadkőmüvesség eredetileg megengedett czélokra törekedett, később annyi sectára oszlott, hogy már most csak formailag létezik s az állam és vallás elleni titkos összeesküvéseknek mindenkor kész eszköze; carbonarismus: adolphismus; a carbonarismus szervezete bámulatos annyiban, a mennyiben a lehető legegyszerűbben formulázott fogalmakkal a legalsó néposztályokhoz is hozzáfér stb.4

Ilyen anyag és ilyen tételek Metternich előadásában mennél inkább megtermékenyitik a fiatal Ferdinánd főherczeg lelkét, szükségképen annál inkább kiirtják belőle a hajlandóságot és a bizalmat minden iránt, a mi az atyjától öröklött politikával ellentétben áll.

Ferencz – mint Metternich a követekhez intézett s fennebb emlitett ama reservált körlevelében irja, melyben hivatalosan értesiti őket a császár elhunytáról, 5 – halálos ágyán kifejezte abbeli végső akaratát, hogy utódja ne forgassa fel az állam épületének általa lerakott alapját; hogy kormányozzon és ne változtasson; hogy szilárdul és rendithetetlenül ragaszkodjék azokhoz az alapelvekhez, melyeknek folytonos figyelembe vételével ő a nehéz időkben nemcsak hogy fenntartotta a monarchiát, de arra a magas polczra emelte egyszersmind, mely méltán megilleti; végre, hogy kövesse Lajos főherczeg tanácsait s különösen legyen bizalommal „leghűbb szolgája és legjobb barátja”, Metternich iránt.

A fiúnak meg kell hajolnia atyja végső akarata előtt, nem csupán az atyja iránti kegyeletből, hanem mert a maga lábán járni úgy sem lenne képes. Ott áll tehát mindig mellette Metternich, mint főtanácsadó, megosztván a tanácsadás felelősségteljes kötelességét Ferencz legfiatalabb testvérével s legbizalmasabb hívével, Lajos főherczeggel és gróf Kolowrattal.


V. Ferdinánd.
Herz 1835-iki kőnyomata után, az országos képtár arczképgyűjteményének 1868. számú példányáról.

Hogy az új király Ferencz 43 évi uralkodásának az alkotmányra nézve káros következményeit jóvá akarná vagy jóvá tudná tenni, ebben Magyarország rendei oly kevéssé biznak, hogy midőn a Ferencz – elhunytára vonatkozó részvét-feliratot tárgyalják, a politikai tapintat ellen soha nem vétő Deák Ferencz kezdeményezésére élénk vita fejlődik ki köztük a felett, vajjon csakugyan beletegyék-e a feliratba, hogy sérelmeik orvoslását ő felségétől teljes bizalommal remélik.

Még az a kegyelet, melylyel a halott iránt tartoznak, sem akadályozza meg az országgyűlés legkiválóbb tagjait, Bezerédjt, Klauzált, Borsiczkyt, Baloghot, hogy Deáknak a többség által különben elvetett amaz inditványa mellett, mely szerint a kérdéses bizalmi nyilatkozatot hagyják ki a feliratból, az alkalomhoz nem illő heves kifakadásokkal állást foglaljanak. Balogh János például, ki legkevésbé tud uralkodni szilaj vérmérsékletén, minden tartózkodás nélkül kifejezi abbeli véleményét, hogy a király és nemzet egyaránt felelősek a miatt, hogy a sérelmeket 43 éven át nem orvosolták; a király annyiban, a mennyiben tanácsosai megválasztásában nem volt szerencsés; a nemzet viszont annyiban, a mennyiben „a nemzetnek képviselői ezelőtt többnyire hízelkedve, sőt gyakran csúszva-mászva szólottak fejedelmökkel és a számtalan dicséretek, magasztalások közt elhitették néha a fejedelemmel azt, hogy ő az, a mi soha se volt és a minek őtet tettei nem szentelték”.

A halottal szemben gyakorolt szigorú kritikában benne foglaltatik egyszersmind a figyelmeztetés az élővel szemben arra nézve, hogy mit vár tőle a nemzet. A trónváltozás ismét felszinre hozza a régi sérelmeket, melyeknek orvoslása nélkül a korona és nemzet közti bizalom helyreállitását még csak megkisérleni sem lehet.

A kormány botor politikájáért, melylyel mind inkább elidegeniti magától a nemzetet, a mennyiben áldozatokat követel tőle s ugyanakkor elzárkózik jogos kivánalmai elől, első sorban Reviczky kanczellár a felelős, ki daczára annak, hogy az új király, a nádor tanácsát követve, mindjárt trónra lépte után meghagyja neki, hogy a praeferentialékra készitse el a királyi válasz szövegét6 – a rendszeres munkálatokat elébe helyezve a sérelmeknek, a legfelsőbb parancsnak vonakodik eleget tenni.

A nádort Reviczky magatartása aggodalommal tölti el, s aggodalma annál inkább fokozódik, mert, midőn Metternich útján az állam-értekezletet fölkéri, hogy döntse el a közte és a kanczellár közt fölmerült differentiát, a helyett, hogy érdemleges választ kapna, az értekezlet egyhangulag abban állapodik meg, hogy még gondolkozik a dolog felett.7

Az ő terve az, hogy mindenekelőtt siettetni kell az immár elkészült úrbéri munkálatok fölterjesztését s e czélból ki is eszközli azt a királyi leiratot, melyben a rendek felszólittatnak, hogy az emlitett munkálatokat szentesités végett haladéktalanul mutassák be.8 Ha addig, mig ez megtörténnék, a sérelmekre a resolutio le nem érkeznék: bizonyosan hozzáfog az országgyűlés a többi rendszeres munkálatok tárgyalásához, ezt pedig határozottan károsnak tartaná. A hangulat ugyanis annyira izgatott, hogy e miatt sikeres munkát végezni teljes lehetetlenség. Ehhez járul, hogy maguk a rendek is óhajtják az országgyűlés feloszlatását, csak kezdeményezni nem akarják. De a mire különös súlyt fektet, az, hogy a kormánypárti követeket egymásután visszahívják s igy – irja Reviczkynek, – ha az a 18-20 jobb érzelmű követ is eltávozik, kinek támogatására a kormány föltétlenül számithat, csakugyan nem marad más hátra, mint a „boutique-ot bezárni, nehogy csúfúl szét kelljen verni”.9

A kormány, legbuzgóbb híveitől, Császártól, Aczél Antaltól stb. egymásután kénytelen megválni s 1835 szeptemberében a nádor megütközéssel hallja, hogy Ocskay Ignácz és Andrássy József ellen is megindult már Nyitra, illetőleg Esztergom megyékben az izgatás.10

Legjobban bántja azonban a nádort, hogy még az ő megyéje is vissza akarja hivni kormánypárti követét, Péchy Ferenczet.

A mint erről értesül, fölkéri a kanczellárt, hogy akár a megyében, akár az országgyűlésen, tegye meg a szükséges intézkedést Pestmegye szándékának meghiusitására, mert ha elnézi a kormány, hogy azt, a ki mellette szavaz, bármikor megfoszthatják mandátumától, Balogh János ellenben ma is tagja az országgyűlésnek: akkor a többi megyék is vérszemet kapnak.11 A kanczellártól erre ő felsége nevében megkapja ugyan a fölhatalmazást, hogy a rendelkezésére álló eszközökkel akadályozza meg Péchy visszahivását;12 de mivel semmi kilátása sincs rá, hogy czélt ér: a nagyobb botrány kikerülése végett rábirja Péchyt, hogy önként mondjon le. A megye azonban minden áron ki akarván fejezni követe iránt bizalmatlanságát, jegyzőkönyvébe iktatja, hogy „minekutána a legközelebbi közgyűlés alkalmatosságával az ott előadott okoknál fogva Péchy Ferencz követ úrnak visszahivattatása csaknem, egészen kijelentetett, ezen mostani resignatiója késő legyen”, s ha mégis elfogadják lemondását, ezt csak azért teszik, mert „további követségétől meg akarnak szabadulni”.13

A Péchy-féle incidens személyi részével a nádor nem sokat törődik, mert – irja Metternichnek – habár Péchy a conservativek közt harczolt is, még sem volt nagy segitségére a kormánynak, sőt sokszor inkább ártott, mint használt neki túlságos hevével; hanem annál inkább érdekli az ügy tárgyi oldala.

Úgy Péchy, mint a többi kormánypárti követ visszahivását azért tartja veszedelmesnek, mert ez által az ellenzék erősödik. Metternich előtt egyenesen Reviczkyt vádolja a történtekért. Egészen természetesnek találja, hogy a kormánynak nyakára nő az oppositio, mikor eltűri, hogy saját embereit harczképtelenné teszik, az ellenzék vezéreit ellenben, például Balogh Jánost, szabadon hagyja garázdálkodni.14

Ily körülmények közt jobb tanácsot a felségnek nem adhat, mint hogy az előleges sérelmekre a választ – és pedig akár kedvező, akár kedvezőtlen választ – adja meg s azután nyomban oszlassa fel az országgyűlést. Ámde nemcsak hogy nem követik tanácsát, hanem a régi sérelmeket még újakkal tetézik.

Az új király legelső tette, melylyel uralkodását megkezdi s melynél fogva a diplomatiai iratokban I. Ferdinándnak nevezi magát, jóllehet e néven, mint magyar király, ötödik volt, – durva provocatio a nemzettel szemben.

Bekövetkezni látszik tehát, a mire 1804-ben, midőn Ferencz az osztrák: császári czímet fölvette, sem az országgyűlés, sem a törvényhatóságok nem gondoltak, hogy t. i. az osztrák császári czim alapjául fog szolgálni ama kisérleteknek, melyeknek végczélja a központositás. Erre akkor annál kevésbé gondolhattak, mert ma már egész bizonyossággal állitható, hogy a császári czim fölvételének tulajdonképeni és közvetlen czélja csupán Ausztria hatalmi állásának megóvása volt, s mert abban a rendeletben, melyben Ferencz tudtára adja a magyar nemzetnek; hogy a császári czimet fölvette, világosan kimondja, hogy „a mit az egész monarchia fényének és méltóságának emelésére elrendeltünk, az mindenkor kedvelt magyar királyságunk és kapcsolt részei jogainak, törvényeinek és alkotmányának épségével történjék.”

De már a következő években, midőn az osztrák császárság czíme és jelvényei a magyar dicasteriumok körében is tért kezdenek hóditani: az országgyűléseken hangok emelkednek, mely szerint mégis jó lenne azt a biztositékot, mely az emlitett rendeletben foglaltatik s mely Magyarország törvényeit és alkotmányát az osztrák császári czím fölvételének minden esetleges következményeitől megóvja, törvénybe iktatni.

Hogy ez nem lett volna fölösleges, arról az 1832/36-iki országgyűlésnek nyilik alkalma világosan meggyőződni, midőn V. Ferdinánd helyett I. Ferdinánd mutatja be magát neki, daczára annak, hogy Magyarországnak ő előtte már négy Ferdinánd nevű királya volt, daczára annak, hogy, midőn Ferdinándot még atyja életében megkoronázták, a rendek őt mint V. Ferdinándot üdvözölték.

A rendek tehát most már határozottan felismervén a császári czím használatának az ország függetlensége szempontjából veszélyes voltát, e felirati javaslatot készitenek, melyben egyenesen az ország függetlenségének megóvása szempontjából kivánják az I. Ferdinánd elnevezés mellőzését, s annak a másik feliratnak a boritékán, melyben a királyt névnapja alkalmából üdvözölni szándékoznak, már tényleg a közjogilag helyes czímet használják. De a főrendi tábla sem a király elnevezése tárgyában készitett repraesentatiót, sem a levélboriték czimét nem fogadja el.

Az 1835 május 10-iki országos ülésen Tarnay Mihály, csanádi követ, mint a kerületi gyűlés elnöke, a kerületek ama megállapodását terjeszti elő, hogy a boritékon ő felsége ekként czímeztessék: „Ferdinánd, mint ausztriai császár 1-ső, mint Magyarország királya 5-ik.” A személynök viszont arra hivatkozva, hogy a czímkérdésben adott válasza a főrendi táblának még tárgyalás alá nem vétetett, s igy ez a kérdés még nincs eldöntve, azt a közvetitő inditványt teszi, hogy csupán ő felsége nevét irják a boritékra, a nélkül, hogy neve elé számot tennének. A többség azonban ragaszkodik a kerületi megállapodáshoz.

Az ügy sürgősségénél fogva ekkor az a szokatlan eset adja elő magát, hogy ugyanazon ülés folyamán hét izben vált egymással üzenetet a két tábla. A harmadik üzenetet a főrendi tábla küldöttségének szónoka, Scitovszky János rozsnyai püspök azzal teszi nyomatékosabbá, hogy a nádor megbizásából megkérdezi a rendektől, vajjon a nádornak, mint az országgyűlés elnökének tekintélyével összeegyeztethetőnek tartják-e ezt a huzavonát? A személynök hasonlóképen a nádor érdemeire hivatkozva kéri a rendeket, hogy járuljanak hozzá inditványához. Beöthy Ödön azonban a többség véleményét fejezi ki, midőn az ország függetlensége szempontjából annyival inkább megköveteli az V. Ferdinánd elnevezés használatát, mert az ország függetlensége különben is több oldalról meg van támadva, mert diplomatiai téren Ausztria már elnyelte Magyarországot, a külföld Magyarországnak még a nevét is elfelejtette, magyar katonaságról szó sincs, a lobogókon a nemzeti szinek helyét a kétfejű sas foglalta el.


V. Ferdinánd ezüst talléra.
Előlapján a király mellképe: FERD(inandus) · I · D(ei) · G(ratia) · AVST(riae) · IMP(erator) · HVNG(ariae) · B(ohemiaeque) · REX · H(uius) · N(ominis) · V · körirattal és B pénzverési jegygyel. Hátlapján: a boldogságos szűz, a gyermek Jézussal, és S(ancta) · MARIA · MATER · DEI · PATRONA · HVNG(ariae) · 1837. körirattal.
A Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiségtárának eredeti példányáról.

Mennél makacsabb a főrendi tábla, annál inkább fokozódik az alsó tábla aggodalma a tekintetben, hogy a jelentéktelennek látszó czímkérdésnek a főrendi tábla kivánsága szerint való eldöntése közjogilag veszedelmes következményeket vonhat maga után. Minthogy pedig egyik fél sem tágít az; üdvözlő felirat elmarad de késik egyszersmind az úrbéri, ismételve átdolgozott javaslatok, valamint a már elkészült többi javaslatok felküldése is, miután nem tudják elhatározni, hogy az ezeket kisérő feliratokat kihez czímezzék.

A főrendek arra fektetik a súlyt, hogy az ország függetlenségét a királyi hitlevél biztositja s hogy ennélfogva az, hogy a király hatalmi állásának megfelelő czímet használ, az alkotmányt nem veszélyezteti. Ámde ezzel az okoskodással nem lehet félrevezetni az oppositiót, a mely előtt tisztán áll az alternativa, hogy az V. Ferdinánd elnevezés használata vagy nemzeti érdek, melyet tehát a főrendeknek is respectálniok kell, vagy nem az: akkor meg nincs értelme akadékoskodásuknak.

Hogy a törvényhozás gépezete, mely a fölmerült controversia miatt hónapok óta tétlenül vesztegel, folytathassa működését, a közvetitő inditványok egész sora merül fel az alsó táblán. Igy például, hogy a név emlitése nélkül, „Sacrae Caesareae et Regiae Apostolicae Majestati Imperatori Austriae et Regi Hungariae” czím alatt küldessenek fel a készen levő feliratok; hogy Ferdinánd neve elől a számot hagyják el; hogy az öt feliratot vagy egy küldöttség adja át vagy a nádort kérjék fel azoknak átadására.

Végre maga a felség is megsokalván a huzavonát, arra a szokatlan lépésre határozza el magát, hogy ő tesz javaslatot a rendeknek az ügy elintézésére nézve. Az augusztus 12-diki rescriptumban ugyanis I. Ferdinánd – tehát nem ötödik – azt ajánlja a rendeknek, hogy a két tábla megegyezésével immár elkészült feliratokat minden boriték és czím nélkül a nádor- vigye és terjessze fel hozzá.

A király ajánlatát, melylyel a kérdést különben sem oldanák meg, csak megkerülnék, többen visszautasitják. Somssich Miklós, Majthényi Antal, sőt Deák Ferencz sem tartja megengedhetőnek, az országgyűlésben rejlő erkölcsi erővel összeférőnek, hogy a királyi leirat az országgyűlést elhatározásában megingassa. A leirat ama kifejezésére pedig, mely szerint az úrbéri törvények életbeléptetését a nép sorsának javitása érdekében siettetni kell, Palóczy azt jegyzi meg, hogy, ha ez őszinte óhajtása a koronának, mért nem teljesiti a nemzet képviselői nagy többségének kivánságát az V. Ferdinánd név használatba vétele által, s ha annyira aggódik a nép sorsa felett, mért adta ki az első izben fölterjesztett úrbéri javaslatokra csak tiz hónap múlva a resolutiót.

A többség azonban, egyedül a jelen körülményekre való tekintetből s egyedül azon országos felirásokra nézve, melyek a két tábla kölcsönös egyezségével már elkészültek”, valamint fenntartásával amaz álláspontjának, mely szerint a jövőben készitendő feliratok boritékán az alsó tábla addigi üzeneteiben jelzett czim fog használtatni, – hozzájárul a felség propositiójához.

Beöthy Ödön jövendőlése, hogy t. i., ha a rendek a fennforgó kérdésben engednek, az V. Ferdinánd nevet soha többé nem használhatják, nem teljesül ugyan; de engedékenységük annyiban mégis megboszúlja magát, hogy nehány hét múlva a felség egy resolutiójában határozottan kijelenti, hogy elődei, különösen közvetlen elődje példáját követve s az ország függetlenségét épségben tartva, az I. Ferdinánd nevezet mellett megmarad.


Az 1836 márczius 28-iki leirat kezdősorai.
Az irat eredetije az országos levéltárban.

A harczot már most a rendek újult erővel folytatják annyival is inkább, mert míg máskor, ha ellentét volt a főrendi és az alsó tábla közt, a főrendek cselszövényeikkel többnyire meg tudták törni az alsóházi többséget: a jelen esetben az egyes megyék pótutasitásai következtében az eredeti többség fokozatosan növekedik s a megyék nagyobb része oly állhatatosan ragaszkodik az V. Ferdinánd nevezethez, hogy például Ocskay Ignácz nyitrai követ kijelenti, hogy, ha a dicasteriumoktól I. Ferdinánd nevében bármiféle rendelet bocsáttatnék ki, azt az ő megyéje, mint törvénybe ütközőt, félretenné.

Az alsó tábla tehát felirati javaslatában az emlitett resolutio minden tételét visszautasitja. A felség ama kijelentése, mely szerint az ország függetlenségét tiszteletben tartja, a nemzetet csak akkor elégitheti ki, ha tettekben is nyilvánul. Az ország függetlenségét azzal ismeri el, ha nem használja az osztrák császári czimet. Az elődökre való hivatkozása helytelen: Mert I. Ferencz, úgy is mint osztrák császár, úgy is mint magyar király, e néven első volt; a mi pedig azokat a királyokat illeti, kik római császárok voltak, ezek mint római császárok bármily czimet használtak, e miatt nem kellett félnie Magyarországnak, hogy a nem létező római császárságba be fog olvasztatni.

Azzal az argumentummal, hogy, ha a felség elismeri az ország függetlenségét, az osztrák császári czimet a magyar közjog világos sérelmével mint magyar király nem használhatja, – a kormány annyira sarokba van szoritva, hogy az országgyűlés vége felé kénytelen megadni magát. Az 1836 márczius 28-ikán kelt királyi rescriptumot, – melyben „Ferdinandus Primus, Divina favente Clementia Austriae Imperator, et Hungariae hujus nominis Quintus rex apostolicus” az országgyűlés határnapját május; 2-dikára tűzi ki, – a rendek olyan kitörő lelkesedéssel fogadják, hogy, a jegyzőkönyv szavai szerint, „az itélőmester a harsogó számtalan éljenkiáltások által a rescriptum további olvasásában akadályoztatván, azzal felhagyott, mig a rendeknek zajló örömük kevéssé lecsillapodván, annak felolvasását folytathatta.

Metternich a nádor előtt bármennyire hangsúlyozza is, milyen nagy tévedésben vannak, a kik azt hiszik, hogy a kormány eme lépésével az engedmények útjára tért: kénytelen elismerni, hogy, a mennyiben a király czíme a történelmen alapúl, mindjárt a trónra lépés alkalmával meg lehetett volna tenni azt, a mit tényleg az országgyűlés közbelépése után intéztek el. De másrészről szépítgetni igyekszik a kormány meghátrálását, ő felsége ama szilárd elhatározását közölvén a nádorral, hogy soha, semmi körülmények közt sem fog beteljesedni az oppositio abbeli reménye, hogy ezentúl Magyarországba minden legfelsőbb irat V. Ferdinánd aláirásával s a császári czím elhagyásával fog küldetni s hogy a magyar katonaság is ezt a czimet használja.15

Az új király nevének meghamisitásával egyidejüleg követi el a kormány a szólásszabadság elleni merényletét. A kettő közt okozati összefüggés van s egyik, mint a másik hiven kifejezi az új aera irányát. A kormány azért adja Ferdinándnak azt a czimet, mely csakis mint osztrák császárt illeti meg, mert ezzel hallgatólag a Magyarországot absorbeáló egységes Ausztria eszméjének utját kivánja egyengetni; a szólásszabadságot pedig Wesselényi perbe fogatásával azért támadja meg, mert a magyar nemzeti állam létföltétele a municipális önkormányzat és a törvényhozás függetlensége, melyet ha a szólásszabadság megsemmisitésével romba dönt, ezzel a nemzeti állam sírját ássa meg. A császári czím használata s a szólásszabadság korlátozása tehát egyértelmű az önálló nemzeti állam negatiójával.

De éppen ezért mind a két kisérlet ellen egyforma erélylyel – habár nem egyforma sikerrel – szállnak szembe Magyarország rendei.


Metternich átirata a nádorhoz a király czíme ügyében.
Az 1836 márczius 29-ikén kelt irat eredetije az országos levéltárban.

Wesselényi ügyét annál melegebben karolják fel, mert az erdélyi; ellenzék vezére iránt a legmelegebb rokonszenvvel viseltetnek s mert ennek párthivei lankadatlanul buzditják őket az igaz ügy védelmére. Báró Bánffy László, báró Kemény Dénes, gróf Teleki Domokos, báró Jósika Miklós Pozsonyba menvén, gondjuk van rá, hogy a magyarországi ellenzék tüze, melyet az erdélyi események szítottak fel, el ne aludjon.

A kormány emberei, a politikai momentumok mellőzésével, jogi és formai szempontból igyekeznek a perbefogatás tényét igazolni. Szerintük a fiscusnak joga, sőt kötelessége volt Wesselényi ellen, ki törvénysértésével a közrendet zavarta meg, a közkeresetet meginditani. Ha ártatlan: fölmentik; ha bűnös: elmarasztalják. A törvényhozás a biróság dolgába nem avatkozhatik. Az 1723-iki törvény kimondja ugyan, hogy a széksértést maga az illető gyülekezet torolja meg; de ugyanezen törvény a fiscust sem tiltja el, hogy, ha a széksértésben büntetendő cselekményt lát, azt külön kereset tárgyává ne tegye. A hűtlenség bünét – bárhol, akár szóval, akár tettel és bárki által követtetik el – kötele üldözni a biróság.

Hogy a nyilvános gyűlésekben elkövetett tettek a széksértés büntetésén kivül más büntetést maguk után ne vonhatnának, ezt az elvet Ragályi Tamás sem fogadja el, miután ez a közrend megzavarására vezetne s a törvénynyel is ellenkezik. Ha tehát a rendek azt az álláspontot foglalják el, hogy a kormány törvénytelenül fogta Wesselényit kereset alá, akkor szerinte szükségképen vesztett perük van. Hanem igenis ajánlja, hogy fejezzék ki aggodalmukat a tekintetben, hogy, ha a jelen esetben a fiscus a keresettől el nem áll: minthogy Wesselényi perbe fogatásában az ország a szólásszabadság veszélyeztetését látja,16 az ügy erőltetése káros politikai következményeket fog maga után vonni; kérjék egyszersmind a kormányt, hogy, mind a két pert szűntesse meg, biztositván ő felségét, hogy a két rendbeli; per megszüntetéséből a szólásszabadság korlátlanságára következtetést húzni nem kivánnak.

Ragályi tanácsát annyiban követi az ellenzék, a mennyiben a kérdés politikai oldalát tolja előtérbe, s habár egyesek a kereset jogszerűségét semmikép sem akarják elismerni, sőt példákra hivatkozva még azt is kétségbe vonják, hogy a királyi tábla meg tudná óvni függetlenségét, midőn a fiscus perében kell itélnie: a legtöbben arra az álláspontra helyezkednek, hogy a törvényhatóság csak addig töltheti be nagy fontosságú missióját; csak addig tekinthető az alkotmány igazi védbástyájának, míg szabad, míg nem terrorizáltatik a kormány által; ha tehát a törvényhatósági gyűlésekben a szabad vélemény-nyilvánitás lehetetlenné válik.; ha megtiltják, hogy ott a kormány törvénytelen cselekedeteit szóba hozzák: a mellett, hogy a municipális önkormányzat tönkre megy, az országgyűlés, mely a megyéktől nyert utasitások szerint dönti el az egyes kérdéseket, szintén megbénittatik működésében.

Ez a felfogás annál indokoltabb, mert a kormány határozott szándéka valóságos rendszerré avatni a törvényhatósági tanácskozásoknak önkényes korlátozását. Erre mutat az az eset is, hogy, midőn a király meghallja, hogy Ungmegye nyári közgyűlésén Fodor András főadószedő és Szemere György táblabiró Wesselényi nézeteit nemcsak magukévá tették, de kinyilatkoztatták, hogy azt sem tartanák felségsértésnek, ha valaki a pragmatica sanctio felbontását inditványozná, miután a népnek különben sincs szüksége olyan drága királyra s igy ideje lenne már olcsóbbat választani: a mellett, hogy az illetők megbüntetése végett elrendeli a vizsgálatot, meghagyja egyszersmind a kanczellárnak, hogy, ha Petrovayt visszahívnák küldői s Fodor Andrást választanák meg helyette követté, ez utóbbi megbizólevelét ne fogadják el.17

Sőt a kormány csakhamar elárulja, hogy a szabad vitatkozás jogát az országgyűléssel szemben sem szándékozik tiszteletben tartani.

A június 22-iki országos ülésen, melyen a Wesselényi ügyében készitett feliratot a többség elfogadja, Balogh János, mintegy bebizonyitandó, mennyire nincs korlátozva sem az országgyűlésen, sem a törvényhatóságok gyűlésein a szólásszabadság, Wesselényi inkriminált beszédét a következő szavakkal erősiti meg: „Szabadon kinyilatkoztatom, hogy bánó Wesselényinek Szatmár vármegye közgyűlésében az úrbéri V, t.-czikk 2-ik szakasza érdemében tartott beszédét, melynek foglalatja úgyis mindenkinél a tek. karok és rendek közül tudva van, nemcsak nem kárhoztatom, de azt helyben hagyom, és talán nem is vétenék, ha azt magamévá tenném.” Midőn Balogh Jánost ezért a merész föllépéseért, „szabadosságáért” (licentia), a személynök megfenyegeti, Beöthy Ödön nem mulasztja el figyelmeztetni a rendeket, hogy az országgyűlés elnöke, ki egyszersmind a Wesselényi perében itélő királyi táblának az elnöke is, a barsi követ megrovása által előre jelezte, milyen itélet várható a királyi táblától.

A személynök fenyegetését a kormány csakugyan nem sokára beváltja, a mennyiben Balogh János ellen szintén megindítja a hűtlenségi pert.

Barsmegye második követe, Tarnóczy Kázmér, a „házi foglalatosságai miatt” távol levő követtársa ellen emelt vádat azzal akarná tárgytalanná tenni, hogy mást ad a szájába, mint a mit tényleg mondott. Azt állitja ugyanis, hogy Balogh szó szerint igy nyilatkozott: „Én, a mit báró Wesselényi mondott, nemcsak nem kárhoztatom, nemcsak hűtelenségét boszuló per tárgyának nem tartom, hanem talán az által se vétenék, hogy ha az általa mondottakat helybe hagynám és az általa kijelentett elveket magamévá tenném.” Ebben a föltételes formában a nyilatkozat kétségtelenül elveszítené minden élét s a kormány által meginditott hűtlenségi perhez alkalmas anyagul nem igen szolgálhatna. Ámde a rendek, ha abba beleegyeznének is, hogy Balogh, vonja vissza nyilatkozatát: a napló hitelessége szempontjából azt nem engedik meg, hogy a beszédet, melyet mindenki úgy értett, a mint az a naplóban volt, kiigazitsák.

A Balogh esetét már most együvé kapcsolják a Wesselényiével s nyomban elkészitik a kerületi üzenetet, melyben erélyesen tiltakoznak az ellen, hogy „hűtlenségi per alá vétetik egy oly hazai polgár, ki mint országgyűlési követ a törvényeknek és törvényes szabad oltalomnak paizsa alatt, nem ön nevében, hanem küldőinek személyében vett részt a köztanácskozásokban”.

A mentelmi jog, illetőleg a szabad szó elnyomása annál nagyobb visszatetszést idéz elő a rendek körében, mert még csak az imént maga a megboldogult király ösztönözte őket arra, hogy a rendszeres munkálatok tárgyában minden tartózkodás nélkül, teljes őszinteséggel nyilatkozzanak: Úgy a rendszeres munkálatok, mint a szőnyegen forgó többi fontos tárgy kedvező elintézésének alapföltétele a discussio teljes szabadsága; mert a törvényhozás függetlenségének biztositásával ez teszi lehetővé az eszmék tisztázását. Éppen ezért addig, mig a Balogh ellen meginditott pert a kormány meg nem szűnteti, a rendek a tanácskozásokat folytatni sem akarják

Az ellenzék felfogásának ez alkalommal is Deák Ferencz a leghívebb és legszabatosabb tolmácsa. A kitűnő jogász éleslátásával, az iskolázott politikus finom tapintatával és mély belátásával apostrophálja a kormányt s a kormány eljárását pártoló főrendeket.

Midőn súlyos politikai hibával vádolja a kormányt, közjogi szempontból is hibáztatja annak eljárását. Ha – úgymond – rossz vért szül a nemzetben, hogy egy polgárt azért a beszédért fognak hűtlenségi perbe; melyet a szegény adózó nép érdekében tartott s nem hiszik többé el, a mit a kormány váltig állitott, hogy a köznép boldogságát óhajtja: még inkább neveli a keserűséget az a tény, hogy még a törvényhozói állás sem nyujt biztosságot a nemzet képviselőinek. A közjogi sérelem pedig abban rejlik, hogy a kormány a biróságokat mintegy kényszeriti olyan dolgokba avatkozni, amik csakugyan nem tartoznak rájuk; „mert – úgymond – azt csakugyan senki sem tagadja, hogy a szólásszabadság korlátait, melyeket csak a törvényhozás határozhat meg, kiszabni vagy bármely nemzeti juss felett biráskodni az itélő székek hatalmához nem tartozhatik.”

Ha csupán a hatalmi ágak egymáshoz való viszonyára s a törvényhozás politikai szerepére és közjogi állására vonatkozó fogalomzavar eloszlatásáról volna szó: Deák beszédének bizonyára fényes sikere lenne, miután az ő logikája előtt az ellenfélnek is meg kellene hajolnia. Ámde a szólásszabadság elnyomása tisztán erőszak ténye, mely által a kormány a nemzetnek az országgyűlés függetlenségében és a municipális szabadságban rejlő erejét szándékszik megtörni, mely által – mint Bezerédj mondja – a vármegyéket „cs. kir. Kreisamtokká”, az országgyűlést „ausztriai dietává” akarja átváltoztatni; ennélfogva az erőszakkal szemben a légfényesebb logika fegyvere is életlenné válik. A kormányra nézve egyszerűen hatalmi kérdés a szabad discussio jogának elkobzása. Alkalmazza tehát a terrorismust, mert azt hiszi, hogy – Deákkal szólva – többségben lesznek a gyöngelelkűek, kik a fenyegetéstől megriadnak, az erősekkel szemben, kiket a megfélemlitési kisérletek exaltatióra gerjesztenek.

A főrendek még a terrorismus politikájától sem tagadják meg támogatásukat, úgy hogy az alsó tábla látva, hogy nem boldogul velük, a szólásszabadság tárgyában kifejtett álláspontjának fenntartásával hozzájárul ahhoz, a mit Zsedényi s általában a kormánypárt ajánl, hogy t. i. a nádort, ki az 1807-iki országgyűlésen ugyanilyen tárgyban már egyszer sikeresen közbenjárt, most ismét kérjék fel, hogy „a szólásszabadságot veszélyeztető intézkedéseket oly módon, hogy soha például se hozassanak fel, enyésztesse el.”. De a nádor ezúttal nem vállalja magára a közbenjárást. Ennélfogva a két tábla folytatja egymással az üzenetváltást s oly sűrűn küldözik egymáshoz a nuntiumokat, hogy Bernáth Zsigmond megsokalva a dolgot, küldői nevében azzal a közjogi szempontból képtelen inditványnyal áll elő, hogy az alsó tábla maga küldje fel a feliratot, melyhez a főrendek hozzájárulását nem képes kieszközölni.

Az egyik sérelem e közben annyira-amennyire tárgytalanna válik, hogy helyet adjon egy másik, hasonló sérelemnek.

A kormány, hogy Balogh Jánost egyrészről ártalmatlanná tegye, másrészről hogy saját eljárását vele szemben erkölcsileg igazolja, mindent elkövet, hogy megyéje őt visszahívja. E czélból gróf Keglevich János főispán útján a köznemesség egy részét megvesztegetteti. „A kormány emberei mint Kubinyi Ferencz, nógrádi követ mondja egyik beszédében – lélekvásárlást űztek”; de ugyanő hozzáteszi, hogy „az erkölcs előtt gyalázattal hátrálni kénytelenittettek”. A július 25-iki megyei közgyűlés Baloghot nagy lelkesedéssel visszaküldi Pozsonyba, hogy ismét foglalja el követi székét, megbízza egyszersmind a tiszti főügyészt, hogy Baloghot a biróság előtt védelmezze.

A kormány által szenvedett kudarczot a nádor egyenesen Reviczky kanczellárnak tulajdonitja.

A mint a pert Balogh ellen megindítják, a nádor az országbiróval, tárnokkal és személynökkel abban állapodik meg, hogy ha Balogh a személynök tilalma ellenére a gyűlésben megjelenik, a személynök a gyűlést oszlassa fel, miután ahhoz nincs joga, hogy a tanácskozásból bárkit is kizárjon, de ahhoz igen, hogy a gyűlést feloszlassa.18 De szükségesnek tartja egyszersmind a nádor, hogy ama legfelsőbb elhatározást, melyre a személynök, emlitett tilalmát alapitja, s mely szerint a hűtlenségi perbe fogott Balogh az országgyűlésen a per eldöntéseig nem vehet részt, közöljék a megyével. Tanácsát azonban nem követik, sőt ellenkezőleg a felség Reviczky kivánsága szerint – egyenesen utasitja a nádort, hogy ő ra Baloghnak a gyűlésből való kitiltása alkalmával nem szabad hivatkozni, miután ez az actus tisztán az elnökség dolga.19

Minthogy pedig Balogh a per meginditása után nem mutatja magát többé a gyűlésben s igy a személynöknek nem nyilik rá alkalma, hogy kiutasitása által documentálja a kormány ama felfogását, mely szerint hűtlenségi per alatt álló egyén a köztanácskozásokban nem vehet részt: Barsmegye minden akadály nélkül adja meg követének a kormánynyal szemben az elégtételt.

Balogh Pozsonyba visszatérvén, népszerűsége annyira fokozódik, hogy a kormány jónak látja az ellene inditott pert megszűntetni. De azért az országgyűlés az ügyet tovább is mint sérelmet tárgyalja, miután Barsmegyének Balogh által kifejezett s a per tulajdonképeni tárgyát képező nézetei a pertörlést tartalmazó királyi decretumban is kárhoztatva vannak.

Wesselényi ellen e közben a hajszát folytatják, sőt – mint emlitők – újabb merényletet is követnek el a szólásszabadság ellen. Békésmegye ugyanis 1835 február 3-ikán tartott közgyűlésében elhatározván, hogy körlevélben fel fogja szólitni a többi megyéket, hogy az országgyűlés által megbuktatott örökváltságot és a jobbágyok személy- és vagyonbiztonságára vonatkozó törvényt jövőre vegyék pártfogásuk alá, e miatt a kormány királyi biztost küld a megye nyakára s a biztos megindítja a nyomozást azok ellen, kik az emlitett határozat hozatalába befolytak.

Nem elég tehát, hogy a kormány az iskolákban a szabad gondolkozást lenyűgöző rendszabályokat léptet életbe; hogy az országgyűlési újság meginditását lehetetlenné teszi: hogy a sajtót a censura bilincseibe veri; hogy a szabad vélemény-nyilvánitást még az országgyűlésen és a törvényhatóságok körében is meggátolni törekszik: most már azt sem engedi meg, hogy a megyék egymással szabadon érintkezzenek.

Az alsó tábla a békési sérelem ügyében is elkésziti feliratát; de a főrendek makacs ellentállása következtében sem ez, sem a Wesselényi és Balogh ügyében készült felirat nem juthat rendeltetési helyére.

Ez utóbbira vonatkozólag két nappal az országgyűlés berekesztése előtt készül el az utolsó vagyis a 17-ik üzenet, melyben a rendek „a nemzet és egész Európa szine előtt ünnepélyesen kinyilatkoztatják, hogy a szabad szólás alkotmányos jussa kérdés alatt levő megsértései a törvények félremagyarázásán alapulván, minden következéseikkel és netalán ismétlendő hasonló esetekkel együtt törvénytelenek, önkényből eredők és egyedül az erőszak szüleményei”. Hasonló óvást tesznek a békési sérelem ügyében is.

De a főrendek a recriminatiókra egyszerűen azt felelik, hogy „ezen országgyűlés egész folyamatában egyedül a törvények ösvényén eljárni s a haza boldogitó alkotmányát teljes épségében megtartani igyekezvén, a mint egyrészről a nemzetnek részrehajlatlan jóváhagyásáról nem kételkednek, úgy másrészről a kérdéses két tárgyban előadott nézeteikhez és elveikhez való ragaszkodásukat most is a legnyugodtabb elmével kinyilatkoztatják”.

A kormány intentióit követő főrendek ilyetén kihívó, intransigens magaviselete az ellenzéket a sérelmek összeszedésében s előadásában fokozott buzgalomra serkenti, hogy a sérelmek nagy tömegével mintegy documentálja a nemzet előtt, mily hibás politika, sőt hazafiatlanság az aristocratia részéről a kormányt támogatni.

Az erdélyi országgyűlés idő előtti feloszlatása tárgyában az alsó tábla mindjárt Ferdinánd trónra lépte után elkésziti a feliratot. A király, azzal a kijelentéssel, hogy őt a legjobb szándék vezette, midőn az erdélyi országgyűlést feloszlatta, meghagyja ugyan a nádornak, hogy akadályozza meg ennek az ügynek a bolygatását a magyar országgyűlésen;20 de a testvérhaza sérelme – tekintve annak az egész országra kiható következményeit – sokkal nagyobb és fontosabb, semhogy a törvényhozás napirendre térhetne felette.

A magyarországi ellenzék, épp úgy, mint az erdélyi, az unióban látja a legfőbb panaceát Erdély végső elpusztulása ellenében. A három nemzet és négy vallásfelekezet, melyet Wesselényi „Erdély hét főbűnének” nevez, a saját önző érdekeit tolván mindenkor előtérbe, megbontja az ország egységét s megfosztja azt minden erejétől. „Szerencsétlen viszálykodás választá el kis hazánkat nemes Magyarországtól, – irják Alsó-Fejérmegye rendei 1832 április 27-ikén kelt köriratukban, – még szerencsétlenebb belső meghasonlás szaggatja három külön nemzetté, négy külön vallássá. S midőn számtalan más szakadásokkal is küzködni kénytelenek vagyunk, mi biztosit külső és belső elnyomások ellen?”21  Az állami életnek a széttagoltság által okozott sorvadása teszi szükségessé, hogy az erdélyi országgyűlés mielőbb összeűljön s a magyar országgyűléssel az unióra nézve megállapodásra jusson.

Az erdélyi ellenzék az életbe vágó ügy érdekében már az országgyűlés kezdetén arra a nevezetes lépésre határozza el magát, hogy, miként 1790-ben, most is a megyék útján fogja kérni a magyar országgyűléstől az unio végrehajtását.


A vak Wesselényi aláirása, Zsibón 1848 január 17-ikén a Magyar Kereskedelmi Társasághoz irt levelén.
A levél eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.

A mint Reviczky kanczellár megtudja, hogy e tárgyban előbb Torda, majd utána nyolcz megye feliratot szándékszik intézni az országgyűléshez s a felirat átadásával küldöttségeket bíz meg, nyomban felvilágositást kér az erdélyi kanczelláriától, s erre báró Miske József értesiti, hogy Torda – elhatározta ugyan a feliratot, de deputatiót az ő tudomása szerint nem küldött ki, megnyugtatja egyszersmind Reviczkyt és a nádort, hogy a gubernium utján a főispánokat szigorúan utasitotta, akadályozzák meg megyéikben Torda példájának követését.22

A nádor bizik benne, hogy az erdélyi kormányszékek intézkedései czélra vezetnek, de azon esetre, ha a megyék küldöttei mégis Pozsonyba érkeznének, mivel a magyar országgyűlésen nincs semmi keresni valójuk, elhatározott szándéka meggátolni, hogy ott szóhoz jussanak, másrészről azonban, mivel akár egyeseknek, akár hatóságoknak jogukban áll kérvénnyel és panaszszal fordúlni az országgyűléshez: az erdélyiek feliratait mereven visszautasitni sem tartaná helyesnek, annyival kevésbé, mert attól nem tart, hogy az országgyűlésen, mely egyéb sürgős teendőkkel van elfoglalva, ez az ügy éppen most nagyobb port verhetne fel.23

Cziráky országbiró, kinek tanácsát ezúttal is, mint minden fontosabb közjogi kérdésben, kikéri a nádor, praecedensekre hivatkozva mutatja ki, hogy az országgyűlések máskor is fogadtak el petitiókat hatóságoktól hatósági kiküldöttektől. Igy nevezetesen 1790-ben Ürményi József személynök Erdély küldötteitől ugyancsak az unio tárgyában a petitiót átvette s a rendek elé terjesztvén, ezek a koronázási diploma készitésével megbízott országos küldöttségnek adták ki fölhasználás végett.

Úgy az országbiró, mint a nádor tartanak azonban tőle, hogy a küldöttek egyenesen a rendeknek és pedig a kerületi ülésen adják át kérvényüket s ez esetben – mivel a kerületi ülés, mint magángyülekezet, mindenki előtt nyitva áll, s csakis az elnöknek nincs ott semmi helye, – az elnökség nem avatkozhat a dologba. Erre az eshetőségre való tekintett ajánlja tehát a nádor a felségnek, hogy az országgyűlés elnökségéhez egy rendeletet bocsásson ki, melyben megtiltja az országgyűlésnek az erdélyi küldöttek elfogadását, de a melyet az elnökség csak akkor használna fel, ha szükség lenne rá.24

Midőn Torda, valamint Alsó-Fejér és Küküllő megyék, az erdélyi kanczellária számitása ellenére mégis elhatározzák a deputatiók kiküldését, s midőn Kolos és Doboka megyék szintén csatlakozni szándékoznak hozzájuk, az erdélyi kanczellár, Reviczky utján arra kéri a nádort, akadályozza meg, hogy a magyar megyék az erdélyieket izgassák. De a nádor, egyetértve Reviczkyvel, e tekintetben sem tart szükségesnek semmiféle intézkedést, sőt határozottan perhorrescál minden olyan lépést a kormány részéről, mely által maga hivná fel mintegy a magyarországi megyék figyelmét arra az ügyre, melylyel eddigelé nem sokat törődtek.25

Első sorban a nádor óvátosságának köszönhető, hogy az ügy nem mérgesedik el. A deputatiók elmaradnak s a megyék felirataikat gróf Teleki Domokos és Wesselényi utján adván át a nádornak, ez – ama meggyőződése ellenére, hogy az országgyűlésnek joga van petitiót bákitől elfogadni – követi a király parancsát26 s a kérvényeket azzal a kijelentéssel veszi át, hogy országgyűlési tanácskozás alá nem bocsátja, hanem fel fogja terjeszteni a felséghez.27

Midőn Ferdinánd trónralépte után maga az országgyűlés hozza ismét szóba az uniót, a főrendek ennél a kérdésnél sem mutatnak semmi fogékonyságot a nemzeti aspiratiók iránt s az ő akadékoskodásuk miatt kénytelen az országgyűlés a felirásról lemondani, a mi az erdélyi ellenzéket, de különösen az unio legbuzgóbb hivét, Wesselényit, anynyival inkább elkeseriti, mert ők magyarországi testvéreiktől azt várták, hogy Erdély sorsának javitása érdekében a legszélső eszköztől sem fognak visszariadni. Wesselényi egyenesen „vérárulás”-nak deklarálja, a mit Magyarország Erdélylyel elkövetett.28

A Wesselényi által ajánlott passiv ellentállásnak, melynél fogva t. i. az országgyűlés addig nem folytatja működését, mig Erdély panaszai nem orvosoltatnak, az évtizedek óta halomra gyűlt többi sérelemre nézve is helye volna, miután a kormánynak esze ágában sincs azokat jóvátenni.


Gróf Teleki Domokos.
Egykorú kőnyomat, Eybl 1848-iki rajza után. Az országos képtár arczképgyűjteményének 2145. számú példányáról.

Az egyes törvényhatóságok kezdeményezésére ez az országgyűlés is száz meg száz új és régi panaszszal és postulatummal áll elő. Kivánja például, hogy a törvénytelen rendeletek aláirói büntettessenek meg; hogy a fölemelt só árából befolyó összeg a megyék közt a sófogyasztás arányában osztassék szét. A sajtószabadság megsértése miatt legtöbb a panasz. Igy nevezetesen Krassómegyének a lengyel nemzet ügyében a törvényhatóságokkal váltott leveleit, Torontálnak az országos rendszeres munkálatokra vonatkozó észrevételeit, Szatmár követeinek az 1830-diki országgyűlésről készitett jelentését a censura nem engedte kinyomatni; Abaujmegye pedig a helytartó-tanács 1832 november 11-iki rendeletét terjeszti elő, mely szerint Kovacsóczy Mihálynak a „Szemlélő” czimű időszaki irat kiadása csak: az alatt a föltétel alatt engedtetik meg, ha abban politikai czikkeket nem közöl. Eme panaszok képezik alapját a sajtószabadság helyreállitására vonatkozó postulatumnak. Kivánják továbbá a rendek az 1831-ben megüresedett primási szék betöltését; a testőrségbe csakis a megyék által ajánlott, nemességüket kétségtelenül igazoló egyének fölvételét s a nemzetiség jeleinek a külső viseletben leendő kitűntetése végett a testőröknek a bajusz viselésének megengedését; a nyári egyházi ünnepeknek, melyek a mezei munkát hátráltatják, a téli hónapokra való áttételét; Magyarországnak a bécsi kongresszus által megállapitott franczia hadi kárpótlásból való arányos részesitését; Lengyelország alkotmányának helyreállitása érdekében a közbenjárást stb. stb.

A sérelmek közt szerepel az is, hogy Szent-István ünnepének mint nemzeti ünnepnek megtartására a helytartó-tanács egy rendelete az összes felekezeteket kötelezi; hogy a főispánok a megyei tisztviselők egy részét kinevezik; hogy egy kúriai decisio következtében a nem nemesek fekvőséget nem szerezhetnek stb.

Mindezeken felül Beöthy Ödön, – ki az országgyűlés kezdetén a vallásügy letételét azzal a kijelentéssel inditványozta: „hadd nyugodjék még a vallás tárgya, mint a kapernaumi századosnak, Jairusnak leánya, kiről azt mondotta édes Üdvözitőnk, hogy nem holt meg a leány, hanem csak aluszik”, – megyéje részéről két vallásügyi sérelmet is bejelent s a vallásügy újból való fölvételét kivánja, a mit azonban még a kálvinista Palóczy; sem tart időszerűnek. Midőn Tirolban a József féle türelmi pátens visszavonásával a protestánsok a Mária Terézia korabeli állapotukba helyeztettek vissza; midőn a zágrábi káptalan követe a protestánsoknak Horvátországba való bebocsátása ellen csak az imént jelenti be óvását; midőn öt felirat köztük az úrbérre vonatkozó is, két hónap óta nem küldhető fel, miután a főrendek annak a történelmi és arithmetikai igazságnak, hogy a királyt nem első, hanem ötödik Ferdinándnak hivják, a boritékra való irását megakadályozzák; midőn ugyancsak a főrendek helyesnek tartják, hogy egy követet, az országgyűlésen tett nyilatkozatáért hűtlenségi perbe fognak, – ilyen viszonyok közt, a kormánynak, főrendeknek és a törvényhozás egyes tagjainak ilyetén magatartása mellett, valóban csak idővesztegetés lenne fölmelegítni s ujból vita tárgyává tenni az áttérések, a reversalisok a hat heti oktatás stb. ügyét.

Előbbre való ezeknél és minden egyébnél a nemzeti nyelv ügye melynek érdekében éppen ezért szükséges, hogy a rendek minden erejüket összpontositsák. Lépésről-lépésre kell meghóditni a tért a nemzeti nyelv számára. Ha e tekintetben a rendek a félúton megállnának, épp úgy elárulnák gyöngeségüket, mint az a vándor, ki akkor dől ki, midőn már a czélhoz közel van, s az ő gyöngeségük fokozná a kormány erejét a nemzeti törekvések ellensúlyozásában.

Minthogy a kormány a törvényhozás nyelvét illetőleg nem akar túlmenni az 1792: VII. és az 1805: IV. t.-czikkben foglalt engedményeken s csak abba egyezik bele, a mit a király engedélye nélkül is megtehetett az országgyűlés, hogy t. i. a deák nyelven alkotott törvények honi nyelvre is lefordíthatók: az alsó tábla az 1835 október 5-iki királyi resolutióra készitett felirati javaslatában ismételve kifejezi abbeli szilárd elhatározását, hogy „valamint most mindjárt, úgy ezentúl is mindenkor a törvényjavaslatokat egyedül magyar nyelven szerkesztve terjeszti fel, s abba, hogy az ország törvénykönyvébe úgy most, mint ezentúl, nem egyedül nemzeti nyelvünkön alkotandó törvények jöhessenek be, soha meg nem egyezik”.

Hiába hivatkozik a személynök a folyamatban levő országgyűlés által is tiszteletben tartott eddigi szokásra, melynél fogva úgy a törvényjavaslatok, mint az azokat kisérő feliratok két nyelven készittettek; hiába igyekszik a rendeket meggyőzni, hogy az 1833 márczius 30-ikán fölterjesztett ama kivánságuk, hogy ezentúl a törvények nyelve a magyar legyen, csak ő felsége hozzájárulásáva1válhat törvénynyé: az ellenzék annyival inkább ragaszkodik elhatározásához, mert az előbbi országgyűlések elháritották immár az útból a magyar nyelvű törvények használhatását gátló akadályokat az által, hogy a közhivatalnokokra és az ügyvédekre nézve kötelezővé tették a magyar nyelv tudását s a törvények alapjául szolgáló országgyűlési irományoknak, valamint a törvényhatóságok s részben a kúria itéleteinek is magyar nyelven való szerkesztését rendelték el.

A kormány részéről a mily hiábavaló erőlködés a dolgok természetszerű fejlődését meggátolni, épp oly taktikai hiba is. Találóan jegyzi meg Fáy András, hogy „a kormány a nemzeti nyelv ügyében engedményeit rendesen mintegy száj-édesitőül szokta használni a keserű áldozatok után”, most pedig, midőn az úrbéri tárgyakban az adóalap biztositására újabb áldozatokat hoztak, midőn a szólásszabadság ellen elkövetett hármas sérelmet el kell szenvedniök, száj-édesitőre ugyancsak szükségök van.

A kormány botor politikáját még legbuzgóbb hivei sem képesek plausibilissé tenni. Zsedényi épp úgy nevetségessé teszi magát, midőn azt mondja, hogy ő felsége nem kényszerithető arra, hogy olyan törvényekhez hozzájáruljon, melyeknek nyelvét nem érti, mint az esztergomi Andrássy József, ki azzal a régi elcsépelt nézettet áll elő, hogy az alkotmány palladiuma a deák nyelv. „Ha a kettő közt valamelyiken sebet kell ejteni – feleli ez utóbbinak Nagy Pál, – inkább történjen seb a constitutión, mert constitutiót lehet csinálni huszonnégy óra alatt, de annyi idő alatt a nemzetiséget senki fel nem ébreszti; száz esztendő kell hogy egy tót faluból magyart lehessen csinálni.”

Sem Nagy Pálnak, sem az ellenzék többi szónokának nem sikerül azonban a kormányt és a főrendeket meggyőznie, hogy ez ügyben erőszaknak nincs helye.

A capacitatio sikertelensége után tehát a mérsékeltebbek tanácsára megint a nádor közbenjárását veszik igénybe, bármennyire ellenzik is azt az intransigensek. Ez utóbbiak közé tartozik pl. Bezerédj, ki azt mondja, hogy „ha magyarok vagyunk, szóljunk magyarul, ehhez nem kell engedelem”; Beöthy, kinek „politikai katekizmusában a közbenjárás különben sem foglaltatván, azt követi pályája végén oda beiktatni nem szándékozik”; Lónyay Gábor, ki leplezetlenűl, ritka merészséggel mutatja ki, hogy a nádor közbenjárása czélra nem is vezethetne, miután „a magyar nyelvű törvény ellene volna a kormány politikájának, ellene a bécsi politikának, mely háromszáz év óta zsibbasztva nyomja hazánkat”.

A nádor a közbenjárásra mégis fölkéretvén, kijelenti, hogy „minden igyekezetét s teljes erejét oda fogja forditani, hogy a nemzet ezen forró kivánsága teljesedését kieszközölhesse”.

Hogy fáradozásait megfelelő siker koronázza, e czélból nincs szükség egyébre, csak hogy a közhangulatot az udvarnál hiven tolmácsolja: A követek közül – mint Deák Ferencz, követjelentésében irja – többen elhatározták, hogy inkább törvények nélkül oszlanak szét, semhogy az alkotandó törvények latin szerkezetét valaha többé eredetinek s kétség esetében elhatározónak ismerjék el.29 A felség tehát, hallgatva a nádorra, – kit mát előbb megbizott, hogy az országbiróval, tárnokkal, personalissal, de különösen gróf Majláth Antallal beszélje meg, mit kell tenni az alsó tábla ama törekvésének meghiusítása végett, mely szerint a törvények csak magyar nyelven szerkesztessenek,30 – a közingerültségre való tekintettel beleegyezik, hogy a törvények magyar és deák nyelven szerkesztessenek, de „támadható kétség esetében az eredeti magyar szerkezet legyen az elhatározó”: Hogy ez törvényben mondassék ki, a nádor erre is rábirja a felséget, jól lehet kevéssel ezelőtt még abban a véleményben volt, hogy a rendeket megnyugtatná az is, ha csupán a kormány nyilatkoztatná ki, hogy a magyar szöveg tekintendő eredetinek.31

A rendek hálás szivvel fogadják ugyan a felség elhatározását, de nyomban kifejezik egyszersmind abbeli óhajtásukat, hogy ezentúl az országgyűlési feliratok, királyi előadások, válaszok és törvények kizárólag magyar nyelven szerkesztessenek. Annál inkább duzzognak a horvátok, kik következetlenségnek tartják a magyarok részéről, hogy ugyanakkor, midőn panaszt emelnek a felségnél a miatt, mert a lengyeleket az orosz birodalmi kormány az orosz nyelv tanitására kényszeriti: ők meg a horvátokra akarják ráerőszakolni a magyar nyelvet, s ezzel a horvátokon a jelen országgyűlés folyamán elkövetett bántalmakat újabb méltánytalansággal tetőzik.


József nádor levele Metternich herczeghez a nyelvkérdés ügyében.
Az 1836 márczius 23-ikán kelt sajátkezű fogalmazvány az országos levéltárban.

A horvátok – Busán Hermann horvátországi követ kijelentése szerint – nem azt akarják, hogy a deák nyelv nálok tovább is divatozzék; hanem a magyarok példáját követve, saját nemzeti nyelvüket kivánják jogaiba visszahelyezni, a miben megakadályoztatnának, ha a deák helyett a magyar nyelvet tennék rájuk nézve kötelezővé.

Ámde még ha igaz volna is, hogy az a törvény, melynek mindössze öt pontja távolról sem meríti ki a nemzeti nyelv jogait, a magyar nyelvet „erőszakkal nyakukra tolná”: ezért az erőszakért csak hálával tartozhatnak a magyaroknak, miután – mint maguk bevallják – ez sarkalja őket saját nyelvük müvelésére, s főképen ennek tulajdonitható, hogy két év óta már hirlapjaik is vannak, pereiket anyanyelvükön folytatják, a közigazgatás körében nyelvük napról-napra nagyobb hóditást tesz, sőt már egy Zágrábban felállítandó nemzeti szinházra nézve is megtették a kezdeményezést.

Mig a rendeket csak félig-meddig elégitik ki a magyar nyelvre vonatkozó engedmények: addig Metternich azt is soknak tartja, a mit kaptak. Ezúttal a nádor győzedelmeskedett az államkanczellár felett, a mi ha már magában véve is bizonyos feszültséget idéz elő köztük, a feszültséget még inkább fokozza az a körülmény, hogy Metternichnek sikerül a már elfogadott törvény alkalmazása elé mindjárt a legelső alkalommal akadályokat gördítenie.

A nádor az úrbéri javaslatokra vonatkozó repraesentatiónak csupán magyar szövegét irván alá, a felség ezért – kétségkivül Metternich tanácsára – kiméletlenűl rendre útasitja, s egyszersmind értésére adja, hogy a mennyiben az új törvény szerint a törvények magyar és latin szövege egyaránt szentesitendő, s csak kétség esetében irányadó a magyar szöveg, addig a repraesentatióra nem válaszol, mig annak mind a két szövegét alá nem irja.

A leirat, – melynek épp oly sértő a hangja, mint a mily téves a tartalma, – a nádort kínosan érinti, s mert tudja, hogy Metternich sugalmazta azt, hozzá intézi válaszát. Méltatlankodva jelenti ki, hogy a felség őt ezúttal ok nélkül bántotta. Ősi szokás szerint ugyanis a nádor a bal, a primás a jobb oldalon irja alá a repraesentatiókat. De mivel a primási szék jelenleg üres: a felirat jobb oldalán szükségképen el kellett maradnia az aláirásnak. Hogy magyarul irta alá a nevét, ez természetes; mert már most a magyar szöveg is eredeti, a nádor tehát, kinek rangjánál fogva a baloldali magyar szöveget kell hitelesítnie, a magyar szöveg alá magyarul, a primás ellenben, ki a latin szöveget hitelesíti, latinul irja alá a nevét. Nem állhatja egyszersmind meg, hogy ki ne fejezze neheztelését a miatt, hogy míg eddig őszintén közölték egymással szándékaikat: a jelen esetben saját belátása szerint volt kénytelen eljárni, s a felség haragját vonta magára. Elvárja Metternichtől, hogy jövőre ez nem fog ismétlődni.32

A Metternich befolyása alatt álló király azonban nem enged s meghagyja a nádornak, hogy a magyar és latin szöveget külön-külön irja alá a bal oldalon, üresen maradván a primás aláirásának fenntartott jobb oldal;33 mire a nádor Reviczkyhez intézett levelében azt jegyi meg, hogy úgy tűnik fel előtte a dolog, mintha a felség azt, a mit adott, vissza akarná vonni.34


  1. * Aus Metternich's nachgelass. Papieren. VII. 617.[VISSZA]
  2. * Wirkner L.: Élményeim. 22.[VISSZA]
  3. * Metternich 1835 márczius 19-én kelt körirata. Orsz. levéltár. József nádor titkos levéltára. Diaet. extraser. 1835. XXVII.[VISSZA]
  4. * Aus metternich's nachgelass. Papieren. IV. 253.[VISSZA]
  5. * Orsz. levéltár. József nádor titkos levéltára. Diaet. extraser. 1835. XXVII.[VISSZA]
  6. * Orsz. levéltár. József nádor titkos levéltára. Diaet. extraser. 1835. XLI.[VISSZA]
  7. * U. ott. Diaet. extraser. 1835. XLVII.[VISSZA]
  8. * U. ott. Diaet. extraser. 1835. LII. LIX.[VISSZA]
  9. * U. ott. Diaet. extraser. 1835. XLIV. XLVI.[VISSZA]
  10. * U. ott. Diaet. extraser. 1835. XCI.[VISSZA]
  11. * U. ott. Diaet. extraser. 1835. LXXV.[VISSZA]
  12. * U. ott. Diaet. extraser. 1835. LXXX.[VISSZA]
  13. * U. ott. Diaet. extraser. 1835. LXXXIX.[VISSZA]
  14. * U. ott. Diaet. extraser. 1835. XCIII.[VISSZA]
  15. * Orsz. levéltár. József nádor titkos levéltára. Diaet. extraser. 1836. XXXIII.[VISSZA]
  16. * U. ott. Exhib. politiam respic. 1835. XCVIII.[VISSZA]
  17. * Orsz. levéltár. Exhib. polit. respic. 1835. CXXXII. CXL.[VISSZA]
  18. * Orsz. levéltár. József nádor titkos levéltára. Diaet. extraser. 1835. LVI.[VISSZA]
  19. * U. ott. Diaet. extraser. 1835. LVIII.[VISSZA]
  20. * Orsz. levéltár. József nádor titkos levéltára. Diaet. extraser. 1835. XIX.[VISSZA]
  21. * Orsz. levéltár. József nádor titkos levéltára. Diaet. extraser. 1833. XLIII.[VISSZA]
  22. * U. ott. Diaet. extraser. 1833. XXV. aul. 2.[VISSZA]
  23. * U. ott. Diaet. extraser. 1833. XXV. aul. 3.[VISSZA]
  24. * U. ott. Diaet. extraser. 1833. XXXII.[VISSZA]
  25. * 1833. XLI.[VISSZA]
  26. * U. ott, Diaet. extraser. 1833. XXXVIII.[VISSZA]
  27. * Kölcsey F. naplója. 100.[VISSZA]
  28. * Szilágyi Ferencz, Ifj. Báró Wesselényi Miklós 28.[VISSZA]
  29. * Deák F. és Hertelendy K. kvöetjelentése Zalamegye rendeihez. Kónyi Manó, Deák Ferencz beszédei. 220.[VISSZA]
  30. * Orsz. levéltár. József nádor titkos levéltára. Diaet. extraser. CXV.[VISSZA]
  31. * U. ott. Diaet. extraser. 1835. CXVI.[VISSZA]
  32. * Orsz. levéltár. József nádor titkos levéltára. Diaet. extraser. 1836. XIII.[VISSZA]
  33. * U. ott. Diaet. extraser. 1836. XVII.[VISSZA]
  34. * U. ott. Diaet. extraser. 1836. XIX.[VISSZA]