SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

VII. FEJEZET.
A nemzet és a kormány versenye a haladás terén.

Közoktatásügyi reformok. Metternich és Széchenyi közgazdasági programmja. A kormány a Tisza-völgy rendezése érdekében. Széchenyi tevékenysége a Tiszaszabályozás körül. Széchenyi közlekedési rendszere. A vukovár-fiumei vasut. A gyáralapító-részvénytársaság. A magyar kereskedelmi társaság. „Iparárda.” A pártszellem elvadulása

A kormány az ellenzék lefegyverzését kettős irányban kisérli meg. Egyrészről az administratori rendszer segélyével megveti a lábát a megyékben, másrészről a haladás terén vezérül tolván fel magát, a parlagon heverő közoktatás rendezését és a közgazdaság előbbrevitelét saját működési körébe vonja.

A közművelődés terén a század derekán már nevezetes alkotások hirdették a társadalom tetterejét. A Magyar Tudományos Akadémia mellett a Nemzeti Múzeum is virágzásnak indult s 1846-ban már készen állott új palotája a nemzeti mult emlékeinek befogadására. A közoktatással azonban a nemzet addig vajmi keveset törődik, mig a hűbéri kötelékek meglazitásának, majd teljes felbontásának ideje el nem érkezik. A nemesség, melynek kizárólagos politikai befolyása a nép műveletlenségén alapul, természetszerű idegenkedéssel viseltetik minden olyan intézmény iránt, mely a nép értelmi színvonalának emelésére szolgálna. Kivételszámba mennek azok a humánusabb érzületű földesurak, kik jobbágyaik számára iskolát állitanak, tanitót fogadnak s az iskolás gyermekeket tankönyvekkel látják el; de a paraszt, ki az úrbéri szolgáltatások tekintetében annyi méltatlanságot szenved, bizalmatlansággal fogadja még a földesura által nyujtott jótéteményt is, úgy hogy a gyermekeket a szolgabirónak kell az iskolába hajtania. Csupán a felekezetek s különösen a két protestáns felekezet által fenntartott iskolák, de ezek is csak addig, míg a szorgosabb mezei munka meg nem kezdődik, foglalkoznak némi sikerrel a népoktatással.


A Magyar Nemzeti Múzeum a század derekán.
Fuchsthaller aczélmetszete Haeuffler J. rajza után Haeuffler „Buda-Pest” (Pest, 1854.) czímű munkájából.

A mint azonban a politikai átalakulás kezdetét veszi, a mint a jogok megosztását a haladás első és legfőbb feltételéül tűzik ki, a nép műveltségi állapotában is szükségképen be kell következnie a változásnak, hogy a nép képessé váljék a politikai jogok élvezetére. Széchenyi megforditja a tételt s a népet politikai jogokkal kivánja felruházni, mielőtt a felvilágosodás malasztjában részesittetnék. Ő, ki a forradalomtól iszonyodik, azt tartja, hogy a forradalom csak úgy kerülhető el, ha előbb kitágitják a nép ruháját, mielőtt oktatás által kinőne abból, éppen ezért a közoktatásra eleintén nem is fektet súlyt. De az 1843/44-iki országgyűlés után, mely az alkotmány alapjainak kiszélesitését megkezdi, már ő is sürgeti a népiskolák szaporitását.

Az 1843/44-iki országgyűlés birtok- és hivatalképességgel ruházván fel a nem-nemeseket, ezzel logikai kapcsolatban áll a népoktatás ügyének rendezése. Az országgyűlés által Bezerédj István elnöklete alatt kiküldött u. n. nevelési választmány elkésziti tehát a tanítóképző intézetek, elemi iskolák, vasárnapi iskolák és kisdedóvodákról a törvényjavaslatot, melynek egyes intézkedései, ha az akkori viszonyokhoz képest utópiáknak tekinthetők is, világosan mutatják a rendek meleg érdeklődését az ügy iránt.

A tanitóképző intézetek – a javaslat szerint – felekezeti jellegűek ugyan, de azoknak felállitásához az ország is hozzájárul tíz éven át évenkint 100.000 forintnyi segélylyel, mely szükség esetén a nemesekre és nem-nemesekre egyaránt kivetendő adókból fedeztetnék. Népiskolákról minden keresztény vallásfelekezet részére a község gondoskodik. Ott, a hol erre a község nem képes, az összes községbeli keresztény felekezetek részére egy közös népiskola szervezendő. A tanitás nyelve magyar; ott, ahol az egész lakosság idegen ajkú, csak az utolsó iskolai osztályban lesz kizárólag magyar a tanitás nyelve. Minden rendes iskolatanító az „álladalom köztisztje”; fizetése egy úrbéri telek, mely „a népnevelés örök tőkéjéül” tekintendő s adóval nem terhelhető, továbbá 100-tól 300 forintig készpénz és minden iskolás gyermek által havonkint fizetendő 4 krajczár tandij. A kisdedóvó intézetek községi jellegűek; azokat „vallásfelekezeti iskolákká változtatni tilos”; tannyelvük magyar. Az izraeliták a keresztény tanitóképző intézetbe bejárhatnak, ezen kivül számukra Budapesten egy külön tanitóképző intézet szerveztetik, melynek fenntartásához az ország összes izraelita lakói az önmaguk által megállapítandó kulcs szerint évenkint ötezer forinttal járulnak. Elemi iskolák felállitására a törvényhatóságok népnevelési küldöttségei szintén kötelezhetik az izraelitákat. A felügyeletet az összes népiskolák felett a helyi bizottságok, a törvényhatóságok népnevelési küldöttségei és a legfőbb felügyeletet a helytartó-tanács népnevelési bizottsága gyakorolják, ez utóbbinak kötelességében állván minden országgyűlésre kimerítő jelentést terjeszteni be a népnevelés állapotáról.

Ezt a javaslatot, – melynek tárgyalására az országgyűlésnek nem marad ideje, – szabadelvűség tekintetében nem szárnyalja túl az a törvénytervezet, melyet az elemi oktatásról báró Eötvös József közoktatásügyi miniszter terjeszt az 1848-iki törvényhozás elé; de viszont mind a két javaslat, az igazi szabadelvűség rovására, nevezetes engedményekben részesiti a felekezeteket, miután még Német- és Angolországban is általános a panasz, hogy a különböző hitfelekezetbeliek által lakott helyeken a közös iskolák üresek s a növendékek a felekezetek által fenntartott magániskolákban tanulnak.

Hogy a közoktatás ügye, mint állami ügy, a törvényhozás körébe tartozik, e tekintetben törvényeink semmi kétséget nem hagynak fenn, éppen ezért 1832-től kezdve az országgyűlés többször foglalkozik a közoktatás kérdésével és nemcsak a tanitóképző intézetekre és népiskolákra, hanem az egyetemre, műegyetemre, katonai nevelőintézetre, reáliskolákra is kiterjeszti figyelmét.

A kormány azonban folytonosan magának vindicálja a jogot, a mit a törvény az országgyűlésnek biztosit, s igy egy darabig válasz nélkül hagyja az országgyűlésnek a közoktatásra vonatkozó feliratait, majd megváltoztatva ezt a taktikáját, a joggal tényleg élni kezd, hogy annak érvényt szerezzen.

Báró Mednyánszky Alajos, a tanulmányi bizottság elnöke, – kit a polytechnicum, ipariskola és praeparandiák tervének kidolgozásával 1841-ben megbíznak, – az ipariskolákra vonatkozó javaslatát, melyre Lonovics József csanádi püspök a vallásoktatás szempontjából megteszi észrevételeit, elkésziti ugyan;1 de a József ipartanodának nevezett intézetet, a József nádor félszázados jubilaeuma emlékére, csak 1846 szeptember 1-én nyitják meg. S a közvélemény úgy ezt, mint a tervezett reáliskolákat is – jóllehet felállitásuk módja alkotmányjogi szempontból alapos kifogás alá eshetik szivesen fogadja, mert régen érzett szükséget pótolnak. Az iparos és kereskedői pályára lépő ifjak ugyanis eddig sehol nem képezhették ki magukat, miután – a népiskólák és latin iskolák e czélra nem voltak alkalmasak, a pesti kereskedelmi iskola, melyet 1830-ban Bibanco Emánuel Gyula állitott fel, teljesen idegen szellemű volt, a temesvári evangelikusok magyar, reáliskolájába pedig nagynehezen tudtak összetoborzani 18–20 növendéket.

A népoktatásra vonatkozó, 1844 július 24-ikén kelt s 1845 július 16-ikán módositva és megbővitve kiadott rendelet2 ellenben – habár a népoktatás rendezését a haladás barátai szintén az elsőrendű feladatok közé sorozzák – nagy visszatetszést szül, miután erre nézve már az illetékes országgyűlés elkészitette a törvényjavaslatot s igy a kormánynak egyéb teendője nem lett volna, mint vagy elvetni vagy elfogadni a javaslatot.

A rendelet szerint alsó elemi iskolákat, – két-két osztálylyal, – ott; a hol tanulásra alkalmas gyermekek nagyobb számmal vannak, a községek kötelesek állitani, e czélból több község egyesülhet s a földesurak is tartoznak a községek ebbeli terhében osztozkodni; felső elemi iskolák pedig – szintén két osztálylyal – nagyobb helyeken állitandók. Tanitó csak az lehet, kinek oklevele van s felsőbb helyről engedélyt nyert a tanitásra. Ahol alsó iskola van, ott a gyermekek 6-tól 12 éves korukig pénzbirság terhe alatt kötelesek iskolába járni. Végre az elemi oktatással foglalkozó intézetek felett a főfelügyeletet a tanulmányi főigazgatók útján a helytartó-tanács, a vallásoktatásra nézve pedig az u. n. kerületi felügyelők útján a megyés püspökök gyakorolják.3

Egy másik, 1846 február 10-ikén kelt rendeletben a kormány meghagyja, hogy városokban és népesebb községekben az elemi iskolák mellett vasárnapi iskolák is szervezendők, a hol a 12 évet meghaladott inasoknak, legényeknek, napszámosoknak elmulasztott elemi tanulmányaikat kell helyrepótolniok, úgy hogy az inas fel nem szabaditható, hacsak bizonyitványnyal nem igazolja, hogy az elemi iskolát elvégezte vagy a vasárnapi iskolába szorgalmasan járt.4

A megyék, a nélkül, hogy tanügyi és administrativ szempontból az emlitett rendeletek birálatába bocsátkoznának, egymásután megtagadják azoknak végrehajtását, sőt Somogy, Trencsén, Pozsony elhatározzák, hogy a törvényhozás jogkörének a népoktatási rendeletek által történt megszoritását, mint sérelmet, az országgyűlés elé fogják vinni.

Igy válik a kormány tapintatlansága miatt közjogi sérelemmé az az ügy, melynek alkotmányszerű rendezését különben a közvélemény az államfejlődés elsőrendű követelményének ismeri el.

Hogy közgazdasági téren a kormányt hasonló kudarcz nem éri, ez részben annak is tulajdonitható, hogy közgazdasági terveinek keresztülviteléhez munkatársul Széchenyit sikerül neki megnyernie. Midőn 1845 első felében a helytartó-tanács kebelében a közlekedési bizottságot szervezik s annak élére, Metternich meghívása folytán, Széchenyi áll, Apponyi kanczellár valóságos elragadtatással üdvözli új dolgozótársát.5 Valóban, Metternich után Apponyinak van legnagyobb oka örvendeni az esemény felett, nem csupán azért, mert Széchenyiben páratlanul kitűnő munkaerőt nyer, hanem főképen azért, mert az ő neve a kormány irányában az ellenséges hangulatot még azoknál is mérsékli, a kik különben a rendszerváltozásban nem bíznak.

Metternich és Széchenyi nézetei azonban a közgazdasági reformokat illetőleg nem mindenben egyeznek meg. Metternich természetesnek találja Magyarországnak a nemzeti ipar megalapitására irányuló törekvését; de azt, a mi ez irányban addig történt, részint a túltengésben levő pártszellemnek, részint a tömeg és az izgatók tudatlanságának tulajdonitja. Az ő álláspontja az, hogy az ipar kifejlődése természetszerű eredménye a civilisatiónak, melynek hatalmas épületét ha szilárdul akarják felépiteni, az épitést alulról kell kezdeni. Úgyde Magyarországon éppen az alap hiányzik, melyre az ipart fektetni lehetne. A legelső feladat a földművelést talpra állitani. Szükség van tehát mindenekelőtt törvényre, mely a földtulajdont biztositja; munkás kezekre, melyek a földet, a nemzet gazdagságának eme főforrását megtermékenyitik; közlekedési eszközökre, melyek az árúk kelendőségét biztositják. A gyárak ellenben bátran mellőzhetők. Majd eljön ezeknek is az idejük, de addig kár velök kisérletezni.

Azt a közgazdasági politikát, melyre az oppositio esküszik, agyrémnek tartja Metternich s az annak érvényesitésére irányuló kísérletek ő szerinte csak azt bizonyitják, hogy a magyarok szeretik az üres jelszavakat, s könnyen felülnek a szédelgésnek. Széchenyi működésével épp oly kevéssé van megelégedve, mint a Kossuthéval s mint az előbbi országgyűlésekével. A magyar iparélet föllenditésére az első lépést az 1825/27-iki országgyűlés tette meg, de oly módon, hogy intézkedéseit a nemzetiség legelvontabb, vagyis nyelvi értelemben vett fogalmával kötötte össze. Ahelyett, hogy a föld sikeresebb kihasználásának s a fölösleges termények értékesitésének módját kereste és állapitotta volna meg, lóversenyeket, kaszinót, magyar szinházat adott az országnak; majd egy későbbi országgyűlés milliókba kerülő, de járható útak hiányában alig használható hid épitését határozta el. A király jóakaratú inditványai az 1843/44-iki országgyűlés kezdetén figyelembe nem vétettek. Hanem ezek helyett kárpótlásul a védegyletet alakitották meg, mely „titkos czéljánál fogva honárulás, bevallott czéljánál fogva valóságos képtelenség”.

Az államkanczellár a közgazdaság életrekeltését és helyes irányba terelését a kormánytól várja. A kormánynak szerinte meg kell tennie e tekintetben mindent, a mi hatáskörében áll s előkészitenie, a mi az országgyűlés elé tartozik. Különösen gondoskodnia kell egy hitelintézet felállitásáról s a közlekedési utak, nevezetesen az országut, vasut és folyamhajózás tekintetében az előmunkálatok megtételéről. Ezekre a vállalatokra nézve a kormánynak kell kidolgoznia a terveket és a költségvetést. Hogy a kormány a közelebbi országgyűlésre kész közgazdasági tervekkel álljon elő s hogy a közbeeső idő alatt nagyobb tevékenységet fejtsen ki, erre Metternich annál nagyobb súlyt fektet, mert az ellenzéket így és csakis így gondolja legyőzhetni.6

A Széchenyi és Metternich programraja közt mutatkozó lényeges eltérés daczára, az előbbi önmagával jönne ellenmondásba, ha a részére fölajánlott hivatalos munkakört visszautasitaná. Politikai axiomái közé tartozott mindig, hogy a kormánynyal való egyetértés és a kormány felhasználása vagy, hogy az ő kedvencz kifejezésével éljünk – „utilisatiója” nélkül semmi nagyobbszerűt, az egész nemzetre kihatót véghezvinni nem lehet s hogy a mint vannak idők, midőn lehetetlen a kormánynak egy lépését is nem ellenezni, úgy vannak viszont olyan időszakok, midőn ha még azok se nyujtanak segédkezet a kormánynak, kik soha sem adtak a nemzetnek okot a bizalmatlanságra s kiknek másrészről alapos reményük van a kormány támogatása által nagyobb mértékben szolgálhatni hazájukat akkor haladni nem lehet. Államhivatalnok létére is igyekszik azonban a kormánynyal szemben megóvni egyéni függetlenségét. Amint a pártfegyelem alól mindenkor sikerült magát emancipálnia: a közhivatalban is élvezni akarja a szabad kéz kiváltságát. Apponyitól kezdve, – kiről azt tartja, hogy ott hagyja helyét, mihelyt alkotmányellenes intézkedéseket kivánnak tőle – le egészen Wirknerig, a kormány emberei előtt ismét és ismét kijelenti, hogy hivataláért nem áldozza föl meggyőződését.7


Gróf Széchenyi és fia Béla a Dunán.
Sterio K. szines kőnyomata után.
Ernst Lajos gyűjteményének eredeti példányáról.

Amint hivatalba lép, megragadja az alkalmat, hogy egy régi kedvencz tervének megvalósitásához hozzáfogjon. A Tisza-völgy rendezése programmjában elejétől fogva fel van véve, de várnia kell vele, mert egyrészről egyéb vállalatai annyira igénybe veszik minden erejét és idejét, hogy addig, míg azoknak továbbfejlődését kellőképen nem biztositotta, újabb, nagyobb szabású vállalatokba nem foghat s mert másrésztől a Tisza-völgy rendezéséről a kormány hathatós anyagi és erkölcsi támogatása nélkül szó sem lehet, erre pedig biztosan csak akkor számithat, a midőn hivatalos összeköttetésbe lépvén vele, elhatározásaira módjában lesz közvetlen befolyást gyakorolni.

A Tisza szabályozása és hajózhatóvá tétele különben a kormányt, de különösen a nádort, kinek ez szintén kedvencz eszméi közé tartozik, régibb idő óta foglalkoztatja. Erre vonatkozólag a kormány már 1833 márczius 9-ikén elrendeli egy terv készitését s 1836 június 7-ikén megbízza az udvari épitészeti igazgatóságot, hogy a Tiszát vizsgálja meg s még mielőtt a rendszeres szabályozáshoz hozzáfognának, tegyen javaslatot a hajózási akadályok elháritására. Az épitészeti igazgatóság megbízásából Vásárhelyi Pál hajózási felügyelő Barla Sámuel folyammérnökkel az 1844-ik év őszén teszi meg tanulmányutját a Tiszán s ugyanekkor számol be egyszersmind tanulmányának eredményével. Vásárhelyi szerint Szigettől Ujlakig, a viz rohamos sebessége és medrének terjengése miatt, még szabályozás esetén sem lehet rendes hajózás; Ujlaktól kezdve pedig a torkolatig a hajózás biztositása végett egyelőre a partokat kellene tisztán tartani, a medret az alámosott vagy behullott fáktól megtisztitani s a vízi malmokat alkalmas módon elhelyezni, s mindezeknek foganatositása végett fel kellene állitani az építészeti igazgatóság által már 1830-ban ajánlott külön hajózási felügyelőséget.8 Az érdekelt törvényhatóságok küldöttei azonban, kikkel Vásárhelyi tárgyal, kinyilatkoztatják, hogy a meder tisztitására nekik nincsen pénzük, hanem a kincstárból kellene annak költségeit fedezni. A borsodi küldöttség kifejezi egyszersmind abbeli óhajtását, hogy a hajózás akadályainak elhárításával kapcsolatban az átvágások és töltések készitéséhez vagyis a szabályozáshoz is fogjanak hozzá.9

A szabályozás részleges tervét, a nádor felszólitására, szintén Vásárhelyi dolgozza ki s 1845 június 8-ikán mutatja be.

Az ártér az ő számitása szerint Bereg, Szatmár, Zemplén, Szabolcs, Borsod és Heves megyében s a Nagy-Kúnságban és a Hajdú-városokban 1.500,000 holdra vagyis 125 mértföldre tehető, tehát egy nagy vármegye területével ér fel. Hogy ezt a hatalmas területet visszaadják a culturának, mindenekelőtt az átvágások készitendők el s a mint ezek által a víztükör alább szállt vagyis a meder önmagát kellőképen kimélyitette, következnének a töltések. A Tisza egy részén, vagyis Váritól Tokajig 50, Tokajtól Ároktőig 13 átvágásra volna szükség, ami által a folyam útja egy hetedrészszel rövidülne meg. Az átvágásokat alul kell kezdeni s a felső Tiszán ezekkel egyidejűleg csak azok készittetnének el, melyekre technikai szempontból okvetetlenül szükség van vagy amelyek által nagyobb értékű földek ármentesittetnének. De mivel olvadáskor vagy nagyobb esőzéskor a legrendesebb meder sem fogadhatja be a rohamosan letóduló vizet, az emlitett vonalon a meglevő töltések felhasználásával 963,825, ezeknek mellőzésével ellenben 1.825,425 köb öl töltés is készitendő.10


Vásárhelyi Pál.
Barabás Miklós 1846-iki kőrajza után.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 4481. számú példányáról.

A mint a nádor Vásárhelyi tervét megkapja, a szabályozás ügyének előbbrevitele végett a helytartó-tanács kebelében báró Vay Miklós koronaőr elnöklete alatt egy bizottságot szervez, melynek tagjai Schedius Lajos, Somssich Pál, Szentiványi Vincze és Dubraviczky Simon tanácsosok s az érdekelt földbirtokosok közül hg. Bretzenheim Ferdinánd, gr. Károlyi György, gr. Andrássy Károly, gr. Szapáry József, gr. Dessewffy Emil, Lónyay Gábor stb.11

A bizottság mindjárt 1845 június 12-ikén tartott első ülésében nagyjelentőségű határozatokat hoz. Igy nevezetesen, hogy a védtöltések felülről lefelé, az átvágások alulról felfelé veendők munkába, a miről midőn Szeged városa értesül, egyenesen a királyhoz folyamodik, hogy, mivel a Tiszának töltések által való összeszoritása miatt a város fokozottabb mértékben ki lesz téve az árvíz veszélyének, a szabályozást alulról kezdjék s rendszeres és egységes terv szerint hajtsák végre.12 Elhatározza továbbá a bizottság, hogy a munkálatok egységes vezetése s a már megalakult vízszabályozó társulatok, nevezetesen a zempléni, szabolcsi, borsodi és hevesmegyei társulatok közt fölmerült és fölmerülhető differentiák kiegyenlitése czéljából báró Vay Miklóst királyi biztossá nevezzék ki; hogy a zempléni vízszabályozó társulat megbízásából Beszédes József által tervezett kerecsen-komorói 6480 öles átvágást mellőzzék, miután ez oly sokba kerülne, hogy e miatt a többi munkálat nem lenne végrehajtható; végre, hogy a szabályozás haladéktalan megkezdésére a kincstár adjon előleget.13

Az ügyet ebben a stádiumában veszi kezébe Széchenyi, hogy az ország eminens közgazdasági érdekeinek megfelelőlelt előbbre vigye.

A Tisza-völgy rendezését sokkal szélesebb alapra fekteti ő, semhogy megelégednék a technikai munkálatokkal, töltések, átvágások készitésével, az emlitett folyamok szorosabb értelemben vett szabályozásával. Politikai működésének alpháját tartva szem előtt, azt akarja, hogy a magyarság bölcsőjére a cultura áldásait kiterjeszsze, hogy megmentse a végpusztulástól azt a vidéket, melynek lakói a magyarság magvát képezik, melynek megsemmisülése tehát az egész magyar elem halálával lenne egyértelmű.

A mily nagy arányokban concipiálja magát az eszmét, az eszközök megállapitásában épp oly messzire terjednek gondolatai. A mérő láncznak, az ásónak és kapának egészen alárendelt szerepet szán a kivitelben s a hatalmas terv sikerét jogi, társadalmi és közgazdasági reformoktól föltételezi. Úgy gondolkozik, hogy a hol a föld értéke oly csekély, mint általában a Tisza völgyén, ott az óriási költséggel járó szabályozási munkálatokhoz még csak hozzáfogni is alig lehet. Emelni kell tehát a föld értékét, a mi nem történhetik másként, mint jó hitelszervezet, akadálytalan közlekedés, nagyobb fogyasztás és mindenekfölött a birtokszerzési képesség kiterjesztése által. Vagyis ugyanazok az intézmények, melyek Magyarország átalakulásának föltételei, föltételei egyszersmind a Tisza-völgy rendezésének. A vállalat alapját intézmények képezik, melynek – mint ő nevezi – „felülépitményei”: a kimeritő mérnöki terv, a lehető legnagyobb egység eme terv kivitelében, egy parancsoló és számos szófogadó, kész cassa, mindig éber és szorosan egybehangzó felvigyázat a véghezvitt munka jókarban tartására.

Hogy kik vessék meg az alapot s kik gondoskodjanak a felülépitményekről, ez a fentebbiekből önként következik. A törvényhozás a kormánynyal egyetértőleg ama reformokat valósitja meg, melyek kiindulását képezik a vállalatnak, gondoskodik egyszersmind a szükséges pénzalapról; ezen kivül a kormány a megyék közreműködésével vezeti az egész ügyet és gyakorolja a felügyeletet; de úgy a törvényhozás, mint a kormány és a megyék csak közvetve avatkoznak a dologba, a direct erőkifejtést Széchenyi azoktól az érdekelt parti lakosoktól várja, kik a szabályozás gyümölcseit közvetlenül élvezni fogják. Minthogy pedig egyesek korlátolt erejük és tehetségükkel semmire sem mennének, társulatokat kell alakitniok. Több társulatra van szükség azért, mert annak a hatalmas völgynek, mely Tisza-Újlaktól Szalánkeménig, a Szamostól a Marosig, 160 mértföldnyi hosszúságban oly óriás víztömeget fogad magába, vidékenkint különbözők az érdekei és viszonyai. Másrészről azonban a helyi érdekeket képviselő társulatok közt az összhang fenntartása s a nagyszabású terv egységes kivitele végett egy központi testületről is gondoskodni kell.


Széchenyi emléke Tisza-Dobnál.
Rajzolta Mülhbleck Károly.

Széchenyi ezek szerint az elvek szerint14 kezd hozzá a munkához, miután már előbb a helytartó-tanács kebelében alakitott bizottság által ajánlott, de más irányban elfoglalt báró Vay Miklós helyett, saját kérésére, kinevezik királyi biztossá.15

Legelső teendője a felső Tisza vidékét beutazni, hogy közvetlen tapasztalatok alapján megismerje a folyam természetét. S amint tanulmányútját befejezi, hivatkozással arra, hogy a kormány 1810-ben a Sárvíz lecsapolására s 1828-ban a Körösök szabályozására a só árából előlegezte a szükséges költségeket, a legsürgősebb szükségletek fedezhetése végett ugyanebből a forrásból kér ő is előleget.16 A kiutalt 20,000 forintot azonban nem veszi igénybe.17

Majd 1846 január 19-ikére nagygyűlésre hívja össze a már régebben megalakult társulatok, valamint a tiszamenti megyék és városok képviselőit s a nagyobb birtokosokat, hogy egy központban egyesitse őket. A megjelentek nagyobbára a conservativ párthoz tartoznak. Az ellenzék, még annak centralista töredéke is, bizalmatlansággal viseltetik a vállalat iránt, miután, úgy vélekedik, hogy a vállalathoz szükséges milliókat a kormány nem adja az ellenzéki emberek kezébe, hanem a conservativ párt lesz a gazda, ennek pedig lesz gondja rá, hogy a rendelkezésére bocsátott nagy pénzösszegekkel az ellenzék rovására saját politikai befolyását gyarapitsa. Kossuth a „Hetilap”-ban egyenesen figyelmezteti a Tisza völgyén lakó elvtársait, hogy ne vessék magukat a kormány karjaiba, mert különben olyan gazdákká sülyednének, kikkel az úr – t. i. a kormány – kénye-kedve szerint rendelkeznék.

A nagygyűlés a „Tiszavölgyi társulatot” megalakitván, a szervezési munkálatok elkészitése végett gróf Károlyi György elnöklete alatt kiküldi a központi választmányt. Az alapszabályokat azonban csak az 1847 márcziusi gyűlés állapitja meg és pedig gróf Dessewffy Emillel szemben, ki a vidéki osztályok, illetőleg társulatok autonomiájának teljes megszorításával a központi választmányt a lehető legszélesebb hatáskörrel akarja felruházni, a municipalisták kivánsága szerint, vagyis akkép, hogy a vidéki osztályok önkormányzatát a központ nem absorbeálja,18 amihez annál szivesebben hozzájárul Széchenyi is, mert meg van felőle győződve, hogy a központ és a vidéki osztályok egymáshoz való viszonyát különben is a gyakorlat fogja majd véglegesen szabályozni.

A munkálatok megkezdéséhez szükséges pénzalapról s a műszaki tervek elkészitéséről Széchenyi szintén gondoskodik. Pénzbeli segitségért, egyenesen a felséghez fordul, emlékiratot intézvén hozzá, melyben kifejti, hogy nemcsak közgazdasági, közművelődési, de különösen politikai szempontból sem vonhatja meg ő felsége a vállalattól támogatását; mert ha ő, mint királyi biztos, „üres kézzel” megy a Tiszavölgy lakói közé, ezek csalatkozván reményükben, szintén hozzá fognak szegődni az országban divatozó „anarchicus szédelgéshez”. Ez a politikai érv kétségkivűl döntő súlylyal esik a mérlegbe, midőn a kormány Széchenyi kérésének teljesitésére elhatározza magát. A Tiszavölgyi társulat részére a kincstárból két évi részletben fizetendő 100,000 forint segélyt s a szabályozási munkálatokra a só fölemelt árából évenkint 100,000 forintot engedélyez ő felsége az alatt a föltétel alatt, hogy a szabályozás tervei és költségvetése, valamint a társulat alapszabályai jóváhagyás végett hozzá fölterjesztetnek.19


A Tiszaszabályozás kezdeményezőinek szövetséglevele.
Az 1846 april 11-ikén kelt irat eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.

A szabályozásra, vonatkozó, Beszédes József által készitett műszaki tervet, a zempléni vizszabályozó társulat 1842 deczember 1-én küldi fel a helytartó-tanácshoz; de mivel a terv alapját képező komoró-kerecseni nagy átvágásra nézve véleményeltérés merül fel Beszédes és az épitészeti főigazgatóság közt, a tervet a helytartó-tanács nem hagyja jóvá.20 Vásárhelyi Pál, királyi hajózási felügyelő, – kit a kormány, hivatalos állásában való meghagyása mellett, átenged a Tiszavölgyi, társulatnak, hogy a szabályozás műszaki igazgatásának élére álljon,21 – imént emlitett tervét a társulat központi választmányának bemutatván, ez több kifogást tesz ellene, s habár Vásárhelyi hirtelen bekövetkezett halálával technikai főigazgatóvá Keczkés Károlyt választja meg,22 nem ezt, hanem Paleocapa Péter velenczei épitészeti igazgatót kéri fel, hogy egyrészről birálja meg a Vásárhelyi-féle tervet, másrészről adja elő saját véleményét a Tiszaszabályozás műszaki kivitelére nézve.

A hírneves olasz mérnök, – ki, mielőtt megbízatásának eleget tenne, Széchenyivel a Tisza völgyét beutazza, – amellett, hogy a kérdés technikai oldalát teljesen megvilágitja, számos balvéleményt, téves nézetet igazit egyszersmind helyre. Azok, kik a rétöntözést, gőzhajózást, csatornázást egyidejűleg akarják foganatositani az ármentesitési munkálatokkal, belátják, hogy rétöntözésről balgaság még beszélni is addig, mig réteik folytonosan viz alatt állnak; hogy a gőzhajózás addig nem fejlődhetik ki, mig a Tisza árvizei egész tengereket képeznek a Tiszavölgy rónáin s hogy a csatornákból sem lehet semmi, mig a folyam szabadon kalandozik szerteszét. Paleocapa felvilágositásai után mindenki tisztában van vele, hogy a legelső teendő a Tisza völgyének ármentesitése. Erre nézve Vásárhelyi és Paleocapa tervei közt az a különbség, hogy amaz az átvágásokra fektetvén a súlyt, az egész folyamon 100 átvágás elkészitését javasolja, amihez az udvari épitészeti hivatal is hozzájárul;23 ez ellenben erős töltésekkel, hatalmas árterekkel akar czélt érni s egyelőre megelégszik 15 átvágással.

A helytartó-tanács 1847 márcziusában Paleocapa tervét hagyja jóvá s a szerint kezdik meg a szabályozást. Csakhamar mind inkább és inkább eltérvén azonban attól, ez évtizedek múlva kegyetlenül megbosszúlja magát. Gyönge és alacsony töltéseket és túlságosan sok átvágást készitnek, jóllehet Paleocapa nemcsak emlitett dolgozatában, de élő szóval is hirdeti, hogy mig a folyó, áradásaival ezen ágakban szerte barangol a rónán és concentrált erejével nem dolgozik az átvágások kifejlesztésén, addig ezek koraiak, tehát töltésre és mindig csak töltésre van szükség; az árterekkel viszont fukarkodnak, jóllehet Paleocapa meggyőző alapossággal mutatja ki, hogy az árterekkel egye észről a töltések biztosithatók a szakadás ellen, másrészről a folyam iszapja az ártéren rakodván le, mennél nagyobb az árterület, annál több gazdagon termő földjük lesz a gazdáknak.

Széchenyi, – ki, mint királyi biztos, a vállalat iránt fokozott érdeklődést tanusit, úgy hogy a tömérdek munkát nem győzvén, Szentiványi Vinczét nevezik ki mellé helyetteséül,24 – 1848-ban már igen szép eredménynyel számolhat be a közönségnek. Két év alatt, vagyis 1846 és 1847-ben ugyanis 31,160 folyó öl töltés és 4914 folyó öl átmetszés készül el,25 jóllehet a költségek előteremtése oly nagy nehézséggel járt, hogy Zemplénmegye folyamodott a felséghez, hogy az 1844: IX. t.-cz. értelmében a szabályozás költségeihez leendő hozzájárulási arányt minden megyére nézve egyformán állapitsa meg, addig pedig, mig ez megtörténik, az emlitett megye elhatározta, hogy egy egész úrbéri telek négy köb öllel járul a munkálatokhoz.26 Ezen kivül a gőzhajózásra nézve is megtörténnek a szükséges intézkedések, amennyiben 1847 április 27-ikén a tiszai gőzhajózó társaság megalakul s alapszabályait felterjeszti a helytartó-tanácshoz,27 s a helytartó-tanács ugyanebben az évben utasitja a törvényhatóságokat, hogy a tiszai gőzhajózást gátló akadályok elhárításáról gondoskodjanak.

Ettől az időtől kezdve a hatalmas vállalat, az elkövetett hibák daczára, nagy arányokban fejlődik tovább.

A kormány azonban a közlekedési bizottmányt azzal az egyenes czélzattal szervezvén, hogy ez a teljesen elhanyagolt közlekedés föllenditéséről gondoskodjék, természetesen nem elégszik meg a Tiszavölgy rendezésével, hanem megbízza egyszersmind Széchenyit, hogy az egész közlekedésre, annak minden ágára nézve kimerítő tervet dolgozzék ki, amit azután mint törvényjavaslatot az országgyűlés elé lehessen terjeszteni.

Széchenyi maga nem ér rá a megbízatást teljesiteni, hanem a munkát hű dolgozótársa, Kovács Lajos végzi el helyette.28 Kovács teljesen be van avatva Széchenyi terveibe, ismeri annak nézeteit, megérti törekvéseit, úgy hogy Széchenyi naplóiban mindig a legnagyobb szeretettel emlékszik meg róla s bevallja, hogy az ő szolgálatai nélkül „nem menne semmire”.29 Ha tehát valaki, úgy Kovács különösen alkalmas volt az emlitett feladat végzésére.


A lánczhid.
Kolb F. M. rézmetszete Rohbock Lajos rajza után.
Hunfalvy János Magyarország és Erdély képekben (Darmstadt, 1856.) czímű munkájából.

Kovács tollából, de Széchenyi neve alatt 1848 februárjában napvilágot lát a közlekedési ügy rendezésére vonatkozó dolgozat,30 mely sem alakjára, sem tartalmára nézve nem törvényjavaslat ugyan, de egy törvényjavaslat készitéséhez jóformán minden szükséges, anyagot magában foglal.

Széchenyi a fősúlyt a vaspályákra fekteti s az ő közlekedési rendszerében a folyamok, országutak és csatornák csak másodrangú szerepet látszanak. Négy fő vasuti vonal kiépitését tartja mindenek fölött szükségesnek, és pedig az ország fővárosából kiágazólag, miután Buda és Pest, a már majdnem egészen elkészült lánczhíd által egyesítve, a magyar kereskedelem és ipar gyűlpontjává lett; ez az ország szíve, melynek irányában úgy lehet tekinteni az egyes közlekedési vonalakat, mint megannyi főeret, mely a szívből a vérforgást az ország véghatáráig eszközli. Az egyik vonal, melynek egy részét már ebben az időben épitni is kezdték, a Duna balpartján Pozsony érintésével az úgynevezett északi vaspályáig, 34 mértföld hosszúságban az örökös tartományokkal s ezeknek útján a nyugattal, a másik Székes-Fejérvár érintésével Fiume és Buccariig mintegy 70 mértföld hosszúságban a tengerparttal, a harmadik, mely már Szolnokig meg is nyílt, Aradon keresztül Erdélybe a kelettel, a negyedik Miskolcz-Kassán át Galicziával s az északkal kötné össze az országot. A 173 mértföld hosszúságú fővonalakat 125 mértföld hosszúságú mellék- és szárnyvonalak egészitnék ki.

Széchenyi, midőn tervét elkésziti, számot vet az ország anyagi erejével. Nem az a czélja, hogy a közlekedés rendszerét évtizedekre állapitsa meg; hanem csak a jelen és a közel jövő számára dolgozik. A közlekedési rendszernek csupán alapját, úgyszólván vázát akarja construálni, de, szigorúan megszabott elvek szerint s oly módon, hogy annak egységes továbbfejlődése biztosittassék. A nemzet erejének összpontositása s anyagi jóllétének fokozása lebeg szemei előtt. Szomorúan kell tapasztalnia, hogy a Duna mente és a Tisza vidéke, a hegyvidék és az alföld lakói nem ismerik egymást, hogy a hegyvidék idegen ajkú lakói az ország szívével és a magyarsággal egyáltalán nem érintkeznek, aminek azután következménye egyrészről az, hogy a nemzet egysége szenved csorbát, másrészről, hogy a felföld éhen hal ugyanakkor, amikor az alföld saját zsírjába fúl. Ezért tartja szükségesnek vasutakkal, országutakkal stb. összekötni az ország különböző vidékeit egymással s mindegyiket a fővárossal.

Az a szigorú következetesség, melylyel Széchenyi a közlekedés kérdésében is alkalmazza általános politikai elveit, akaratlanul ismét súlyos összeütközésbe keveri őt legnagyobb ellenfelével, Kossuthtal.

Ez utóbbi éveken át izgat a vukovár-fiumei vasut mellett. Széchenyi ellenben, minthogy ez a vasutvonal nem illik bele tervébe – anélkül, hogy Kossuthtal vitába ereszkednék – a pest-fiumei vonal mellett foglal állást. A két vonal előnyeit és hátrányait mérlegelve, meggyőzőleg mutatja ki, hogy a kettőnek hosszúsága közt alig van néhány mértföldnyi különbség s igy épitési költségeik is jóformán egyenlők; hogy amazon 3–4 hónapon át, amidőn t. i. a Duna és Tisza be vannak fagyva, szünetel a forgalom, mig ellenben emennek forgalma állandó; hogy a pest-fiumei vonallal kapcsolatba hozható sopron-kanizsai és mohács-légrádi mellékvonalak összevéve sokkal termékenyebb, népesebb és vagyonosabb vidékeket kötnek össze, mint a vukovár-fiumei vonal; hogy a vukovári vonal ama legfőbb közgazdasági előnye, melynél fogva úgy a tiszai, mint a dunai szállitmányok közös gyűlpontja lenne, előnye a pest-fiumei vonalnak is, miután az alsó Tisza vidékének terményei a Ferencz-csatorna útján Mohácsnál épp úgy elérik a fiumei vonalat, illetőleg annak mohács-légrádi kiágazását, mint Vukovárnál.

Döntő súlylyal esik azonban a mérlegbe az a szempont, amit Széchenyi is különösen kiemel, hogy t. i. a vukovári vonal egyetlen magyar falucskát sem érintene s kizárólag a kapcsolt részek vasutja lenne, mig a pest-fiumei a Dunántúl magyarlakta vidékét s emellett a kapcsolt részeket is átszelné; másrészről, hogy a vukovári vonallal megsemmisittetnék a magyar kereskedelem összpontositásának egész rendszere, amennyiben a belkereskedés centrumának, a fővárosnak és ez által az országnak állandó és minden megszakítás nélkűl való összeköttetése nem lenne a tengerparttal.

Ha a közvélemény a közgazdaság érdekei iránt nem lenne is eléggé fogékony, a nemzeti szempontok annál nagyobb hatással vannak rá. A megyék, melyek előbb Kossuth tervét az országgyűlésre készitett utasitásaikban pártfogásuk alá vették, Széchenyi javaslatának hatása alatt egymásután megváltoztatják utasitásaikat, miután belátják, hogy Kossuth tervének elfogadásával a legvitálisabb nemzeti érdekek áldoztatnának fel s a tengerpart rövid időn megszünnék magyar tengerpart lenni. Még Pestmegye is, mely Kossuthot követté választja, a vukovár-fiumei vaspálya ellen nyilatkozik, úgy hogy annak bukása az országgyűlésen egészen bizonyos. A kudarczot azonban kikerüli Kossuth az által, hogy az országgyűlés figyelmét a vaspályánál sokkal fontosabb alkotmányjogi kérdésekre tereli. A későbbi időknek van fenntartva a közlekedésügy elejtett fonalát fölvenni

Széchenyi közlekedési rendszere, ha egyelőre papiroson marad is: minthogy a kormány megbízásából készült, épp oly bizonysága a kormány politikájában beállott fordulatnak, mint a Tiszaszabályozás vagy a közoktatás rendezésének kisérlete. A haladás menete mégis lassú és nehézkese miután a kormány, ahelyett, hogy kezet fogna a társadalommal, mindent elkövet, hogy megbénitsa és fölöslegessé tegye annak működését. A haladás két főtényezőjének, a kormánynak és a társadalomnak ilyetén versengése azt eredményezi, hogy teljes és valódi sikert egyik sem képes felmutatni.

A saját erejére utalt társadalom, mint emlitők, a védegyletben összpontositja erejét. Innen, mint centrumból, indúl ki a gyáralapitási mozgalom, melynek egyéb eredménye nincs, mint az a nagy tanulság, amit Széchenyi már évek óta hirdet, de Kossuth sem von kétségbe, hogy t. i. a kormány és társadalom közti összhang a haladás alapföltétele. A különbség Széchenyi és Kossuth közt csak az, hogy Széchenyi az ellenzéki szellem mérséklésével meg akarja nyerni lassankint a kormányt a reform ügyének, Kossuth ellenben a társadalmi agitatio fegyverével ki akarja a reformot csikarni tőle.


Gróf Keglevich Gábor.
Perlaszka rézmetszete az „Életképek” 1846-iki évfolyamának I. kötetében.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 67. számú példányáról.

A védegylet ellen egyik kifogásuk a conservativeknek, sőt Széchenyinek is az, hogy olyat védelmez, ami nincs s hogy negativ irányú működésével soha nem lesz képes Magyarországon ipart teremteni. Maguk a védegylet alapitói is mindjárt belátják ennek igazságát, s részint ezért, részint hogy a védegyleti mozgalom elleneit lefegyverezzék: már 1844 deczember 22-ikén megalakitják a gyáralapitó-részvénytársaságot, azzal a czéllal, hogy a megtelepedésre vágyó külföldi gyárosokat, – kik értelmi erőt, ügyességet, sőt pénzt is hoznak magukkal, de nem annyit, amennyi nagyobbszerű gyár felállitására és fenntartására szükséges, – támogatásban részesitsék, hogy a működésben levő gyárakat olcsó és nyugalmas kölcsöntőkével lássák el, sőt, hogy maguk is alapitsanak gyárakat.

A kormány, melynek maga a védegylet is annyi gondot ád, természetesen ennek kisarjazását sem nézi jó szemmel, s habár alapszabályait megerősiti,31 Grimm Vincze könyvnyomdászt, ki az alapszabályokat, mielőtt azok jóváhagyattak volna, kinyomatta, szabadalmától fosztja meg.32

Széchenyi ellenben a conservativekkel együtt készséggel csatlakozik a társaság alapitóihoz, mert azt reméli, hogy ezzel a társasággal „az igazi kerékvágásba” lesz terelhető a védegyleti mozgalom.33 Az Ürményi Ferencz koronaőr elnöklete alatt tartott alakuló közgyűlésen elnökké gróf Keglevich Gábor koronaőrt, másodelnökké Széchenyit választják meg. A választmányban pedig egymás mellé kerülnek a szabadelvű és a conservativ párt legkiválóbb tagjai. Ott ül Kossuth, gróf Batthyány Kázmér és Lajos, Szentkirályi és gróf Teleki László mellett gróf Dessewfly Emil és Luka Sándor váltótörvényszéki elnök. A szakértő elemet pedig Frőhlich Frigyes és Ullmann Móricz nagykereskedők képviselik a választmányban.

A két párt egyesülésén azonban áldás nem lehet, miután szándékuk különböző. A conservativek a gyáralapitó társaságban a védegylet sírját akarják megásni, mig a szabadelvüek megforditva, a védegylet életképességét akarják azzal biztositani.

A társaság ily körülmények közt, jóllehet rövid idő alatt közel 300 ezer forintnyi részvénytőkével rendelkezik, nem képes megindulni a cselekvés terén. A vállalkozási alkalom pedig bőven kinálkozik, csak meg kellene ragadnia. A miskolczi porczellán-gyár, – melynek készitményei nemcsak Miskolczon és vidékén, de távolabb is kelendőséggel birnak, – megbukván, jutányos áron meg lehetne azt fölszerelvényeivel együtt szerezni, fel is hivják reá a társaság figyelmét, de sikertelenül. Szepesmegyében Kossuth felszólitására a gazdasági fiókegylet egy 2800 orsóval működő lenfonó- és vászongyár berendezésén fáradozik, de a részvénytársaság megalapitásához szükséges 200,000 forintot nem képes előteremteni. A győri és kőszegi gyapjúfonó- és posztógyár-részvénytársaság részvényeiből nem jegyez egyet sem a társaság. A Kossuth által alapitott első magyar selyemkelme- és szalaggyáregyesület, mely a Valero Antal harminczkét év óta fennálló gyártelepét szeretné átvenni, szintén nélkülözni kénytelen a társaság támogatását.

A heterogen elemek az első percztől kezdve nem szünnek meg egymással torzsalkodni s politikai pártállásukat annyira előtérbe tolják, hogy még az igazgatói állást sem töltik be, csak azért, hogy – mint Klauzál nyiltan kimondja – valamiképen Kossuth ne választassék meg igazgatóvá.

Már a követkéző év április 13-ikán tartott közgyűlésben felvetik a társaságra nézve a lét és nem-lét kérdését, s habár egyhangúlag elhatározzák a társaság további fennállását, miután azt az elnök, valamint Deák Ferencz, Tóth Lőrincz, Klauzál Gábor „a nemzeti becsület kérdésének” declarálják: az ellentétek áthidalása lehetetlenné válik.


A Magyar Kereskedelmi Társaság első aláirási ive.
Az irat eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.

Az önérzetében megsértett Kossuth Teleki Lászlóval és Szentkirályival kilép a választmányból, Széchenyi hasonlóképen lemond alelnöki állásáról, miután Deák nagy tetszéssel fogadott nyilatkozata után belátja, hogy a társaság segélyével rendes kerékvágásba nem terelhető a védegyleti mozgalom. Deák ugyanis kijelenti, hogy a gyáralapitó társaságnak, – mely nem a szokásos és kevés sikerrel járó hazafiúi áldozatkészségre támaszkodik, hanem nyereséggel kecsegteti tagjait, – föltétlenűl szüksége van az árúk kelendőségét biztositó védegyletre, ennélfogva csak akkor élhet meg, ha testvérével, a védegylettel egyetértve, karöltve működik. Széchenyi helyére megválasztják ugyan Batthyány Kázmért, a választmányban megüresedett helyeket is betöltik; de a társaság, mely keletkezése perczétől magában hordja az enyészet csiráját, lábra nem kaphat s rövid idő alatt elsorvad.

Az igazgató-választmánynak az 1845 november 8-iki közgyűlésben előterjesztett jelentése a társaság működésének meddőségét árulja el. Az egész jelentés nem egyéb, mint a mentegetődzések lánczolata amiatt, hogy nem történt jóformán semmi. Megszavazott ugyan a választmány egy gyapjúfonó gyár támogatására 50,000, egy vegyészeti gyárra 30,000, egy festő és csinozó (üvegfestő) gyárra 25,000 forintot; egy morvaországi gyárossal összeköttetésbe is lépett a végett, hogy szövő gyárat alapitson Magyarországon: de amint a morva gyárossal nem ment semmire, a kijelölt többi vállalatból sem lett semmi. Az összes eredmény, amivel a társaság csaknem egy évi működése után beszámolhat, az, hogy a csetnek-pécsi vasgép- és öntvénygyár üzleti tőkéjéhez 30,000 forinttal járult.

Ugyanazt a szerepet, amit a műipar terén Kossuth a védegyletnek és a gyáralapitó társaságnak szán, a kereskedelem irányában a magyar kereskedelmi társaságnak kellene betöltenie, vagyis ennek lenne a hivatása a magyar kereskedelmet a bécsi kereskedők drága és rosszakaratú közvetítésétől megszabaditani s közvetlen összeköttetésbe hozni a külföld piaczaival. Úgyde ez a társaság is, – mely nagy remények közt indul meg, miután egy rendkivűl ügyes szédelgő áll az élére, ki irreális eszközökkel mondhatni kápráztató tevékenységet fejt ki s hangzatos igéreteit mindjárt kezdetben csillogó tényekkel pecsételi meg, – rövid idő után megfogyott hitellel, leapadt pénzerővel, szerényen folytatja, majd csakhamar bevégzi fényesnek igérkezett pályafutását.

A magyar kereskedelmi társaság eszméjét, 1843 elején, tehát még mielőtt a védegylet megalakulna, Szabó Pál trieszti kereskedő pendíti meg, de, mint időelőtti, nem kelt az visszhangot. Az országgyűlés alatt Kossuth karolja fel az ügyet s ékesszólásával csakhamar sikerül meggyőznie számos ellenzéki követet, valamint a főrendi táblának néhány tagját, hogy immár elérkezett az ideje társadalmi úton tenni valamit a magyar ki- és beviteli kereskedés föllenditése érdekében is, miután e tekintetben sincs a kormánytól mit várniok. 1843 deczemberében megalakul tehát a társaság s a szükséges alaptőkét előteremtvén, 1844 közepén kezdi meg működését, élén gróf Batthyány Lajossal és Szabó Pál igazgatóval. A kormányzó választmányban Kossuth és Szentkirályi mellett Valero, Liedemann és Robitsek pesti nagykereskedők foglalnak helyet.

Egy év eltelte után az igazgató oly fényes eredménynyel számol be, mely a közönséget a szó szoros értelmében bámulatba ejti, a részvényeseket pedig a legteljesebb megelégedéssel tölti el. Pedig a társaságnak óriási akadályokkal kell megküzdenie. A magyar tengerparttal hiányos az összeköttetés, úgy hogy nyolcz hónapba telik, mig a társaság 83,000 mérő repczeszállitmánya a Dunától a tengerig eljut. Ehhez járulnak a közlekedési eszközök tökéletlensége; a folyamhajózás fejletlensége; a szigorú útlevélrendszerrel járó zaklatások, úgy hogy például a Száván közlekedő hajónak Zimony és Sziszek közt tizenhétszer kell megállnia és órákig vesztegelnie az útlevél láttamozása végett; a mértékek különfélesége; a fiumei kikötő elhagyatottsága; az igazságszolgáltatás silánysága stb. stb.

Mindezek daczára a társaság több irányban határozott jelét adja életrevalóságának. A különböző országokban, sőt világrészekben, ahol a hazai termények kelendőségére kilátás lehet, egyenes és közvetlen kereskedelmi összeköttetést nyit meg a hazai kereskedelem számára, úgy hogy méltán lehet remélni, hogy abban az esetben, ha a társaság a megindult ösvényen tovább halad, a magyar nem szorul többé idegen közvetitőkre a végből, hogy termékeit ott adhassa el, ahol a legtöbb haszonnal eladhatja s szükségleteit onnan fedezze, ahonnan legjutányosabban fedezheti. Európa különböző részeiben, Londonban, Párisban, Amsterdamban, Milanoban, Schveiczban, Triesztben stb. ügyvivőket szerződtet, kik nagy megrendeléseket tesznek különféle árúkra. A hollandiai ügynök útján hatalmas repczespeculatióba megy belé: tömérdek repczét vásárol össze Hollandia számára, aminek következtében a repcze ára csaknem megkétszereződik, s igy mig egyrészről maga a társaság nagy nyereségre tesz szert, a gazdáknak is szép hasznot csinál. Élénk kereskedést indít meg a külföldi piaczokon repczeolajjal, lóheremaggal, faggyúval, viaszszal, deszkával stb. A dohányüzletet szintén felkarolja s egy tekintélyes franczia kereskedő-házzal szerződésre lép, hogy a franczia kormány részére bizonyos mennyiségű dohányt fog szállitani. Egy asztalos-egylettől bizományba bútorokat vállal el Bukarestbe szállitás végett s kiderül, hogy a magyar bútorok sikeresen kiállják ott a versenyt a franczia asztalosok készitményeivel. Borokat szállit Rio de Janeiróba s ezzel megteszi az első lépést arra, hogy a magyar borok utat törjenek maguknak Dél-Amerika államaiba.

Ezeken kivül a társaság a hajózás fejlesztése érdekében is sokat tesz, amennyiben egy év alatt a hazai folyamokon 30 nagy hajónak ád fuvart s 18 hajót indít útnak az adriai kikötőkből Anglia, Francziaország, Belgium, Hollandia, Amerika és Afrika felé. Továbbá bizományi vásárlások által segédkezet nyujt a gyárosoknak, például a szakolczai posztó-gyárosoknak 5000 forint árú gyapjút ad hitelbe; a védegylet megalakulása után pedig bizományi előlegezés mellett honi gyártmányok eladásával szintén foglalkozik, de csak addig, mig ezt az üzletet át nem adja a műiparcsarnok felállitására vállalkozó Weisz Bernát nagykereskedőnek. Sőt annyira kiterjeszti közhasznú tevékenységének körét, hogy még a vukovár-fiumei vasut kiépitése czéljából külföldi tőkepénzesek hozzájárulásával részvénytársaságot is alakit.

Szabó Pál, nagy leleményességével, rendkivüli üzleti tehetségével és mozgékonyságával, de különösen az által, hogy egy üzleti év eredményeképen, 5 százalék kamat és kezelési költség levonása után 7 és ¾ százalék osztalékot fizet ki a részvényeseknek, – oly bizalmat kelt maga iránt, hogy jóformán semmi ellenőrzést sem gyakorolnak vele szemben, s a korlátlan bizalom még inkább fokozza vállalkozási kedvét. 1846-ban a közönséget magyar tengerhajózó társaság alakitására hivja fel, mely egyelőre egy tengeri hajó épitésébe fektetné 30,000 forintnyi alaptőkéjét; de a részvénytőke néhány hét alatt túljegyeztetvén, még mielőtt a társaság megalakúlna, Szabó már is hét hajó épitését veszi tervbe.34 Jóformán még meg sem szárad a tengerhajózó társaság tárgyában kibocsátott felhívása a papiroson s már egy másik felhívást tesz közzé, egy amerikai rendszerű „magyar kiviteli lisztőrlő malom” felállitása végett alakitandó részvénytársaság tárgyában, s a részvénytőke erre a czélra is csakhamar együtt van.

Azt a részvénytársaságot, mely ugyanebben az időben az u. n. „iparárdát” rendezi be és tartja fenn egy darabig, szintén Szabó Pál kezdeményezi; de mig a másik kettő a kereskedelmi társaság szárnyai alatt áll, ez az iparegyesület köréből indul ki. Ezt is, mint a gyáralapitó társaságot, a védegylet sülyedező hajójának megmentése végett gondolják ki. A védegylet tagjainak lelkesedése lankadó félben van, miután nap-nap mellett tapasztalják, hogy a lelkiismeretlen üzérek kijátszók őket s honi helyett méregdrága és mégis silány külföldi portékát adnak el nekik. Gondoskodni kell tehát olyan raktárról, ahol az iparvédők a lehető legjutányosabb áron valódi hazai árúkhoz juthatnak. Ezért állitják fel Pesten a neologia által „iparárdának” elkeresztelt „iparegyleti iparműtárt” s a vidéken ugyanannak egy-két fiókját. De van ennek még egy más rendeltetése is. A kereskedők ugyanis a honi gyártmányok iránt idegenkedéssel viseltetnek és pedig azért, mivel a még eléggé meg nem erősödött s kevés tőkepénzzel rendelkező hazai gyárak, készitményeiket hitelben nem, hanem csak készpénzért adják nekik, mig ellenben a külföldi erősebb és gazdagabb versenytársaktól hitelben is szerezhetnek árúkat. Ennélfogva az iparárda, hogy a hazai iparczikkek forgalmát biztositsa és fokozza, a hazai gyáraktól készpénzért beszerzett árúkat a kereskedőknek hitelbe adja.

Szabó Pál azonban azzal a bizalommal, melyre támaszkodva egyik vállalatot a másik után sikerül létrehoznia, rútúl visszaél. Már az 1846 augusztusi közgyűlésen 84,000 forintnyi veszteséggel záródó mérleget terjeszt elő; októberben pedig több ezer forint elsikkasztása után megszökik.

Kossuth a részvényeseket és a közönséget egy nyilatkozatban igyekszik megnyugtatni, melyben kijelenti, hogy a társaságot elhatározott szándékuk megmenteni a bukástól. A rögtöni bukástól meg is mentik, de a lassú sorvadástól nem, jóllehet még 1847 nyarán is életjelt ád az magáról, egy-két üzletet még akkor is kötvén s az általa alapított gyapjúfonógyár is ekkor kezdvén meg működését.

Az ellenzék részéről kifejtett s a kormány pártfogását nélkülöző egyleti tevékenységnek ez újabb balsikerét a conservativek nem mulasztják el kizsákmányolni a czélból, hogy Kossuth és az ellenzék hitelét a közönség előtt megrenditsék. A pártszellem elvadulását mutatja, – amint Deák is constatálja,35 – hogy a „Budapesti Hiradó”, a mellett, hogy leplezetlenül elárulja az eset felett érzett kárörömét: az egész ellenzéket teszi felelőssé egy ember bűneért.

Annál nagyobb hiba a conservativek részéről kihasználni saját pártczéljaikra a kereskedelmi társaság bukását, mert éppen ez az eset legkevésbé alkalmas arra, hogy bebizonyitsák vele, – ami Magyarország akkori sajátságos viszonyai közt politikai maximául különben sem volt elfogadható, – mikép az ellenzék hivatásánál fogva nem képes alkotni, mert mihelyt az alkotás terére lép, ha sikert akar elérni, szükségképen ki kell békülnie a kormánynyal. Sokkal helyesebben teszik, ha ennek a bizonyitásául egyszerűen a kormánynyal szövetkező Széchenyi működésének eredményeit állitják előtérbe. Igy is elérnék a czélt, amit el akarnak érni, de legalább hazafiatlanságot nem követnének el.


  1. * Orsz. levéltár. Helyt.-tan. osztály, 1842: 4583.[VISSZA]
  2. * U. ott, 1844: 26337.[VISSZA]
  3. * U. orr, 1845: 25224.[VISSZA]
  4. * U. ott, 1846: 15692.[VISSZA]
  5. * Gróf Széchenyi István, naplói, 468.[VISSZA]
  6. * Aus Metternich’s nachgelass. Papieren, VII. 57.[VISSZA]
  7. * Gróf Széchenyi István naplói, 467.[VISSZA]
  8. * Orsz. levéltár. Kanczell. iratok, 1845: 12184[VISSZA]
  9. * U. ott.[VISSZA]
  10. * U. ott. 1845: 23102.[VISSZA]
  11. * U. ott. 1845: 23102.[VISSZA]
  12. * U. ott. 1845: 34781.[VISSZA]
  13. * U. ott. 1845: 28102.[VISSZA]
  14. * Gróf Széchenyi, Eszmetöredékek a Tiszavölgy rendezését illetőleg. (Pest, 1846.)[VISSZA]
  15. * Orsz. levéltár. Kanczell. iratok, 1845: 10913.[VISSZA]
  16. * U. ott, 1845: 18081. – 1846: 2778., 7546.[VISSZA]
  17. * U. ott, 1846: 18177.[VISSZA]
  18. * L. az alapszabályokat: A Tiszavölgy könyve. Kiadja a Tiszav. társ. 1847.[VISSZA]
  19. * Orsz. levéltár. Kanczell. iratok 1846: 14585.[VISSZA]
  20. * U. ott, 1845: 20818.[VISSZA]
  21. * U. ott, 1846: 8461.[VISSZA]
  22. * U. ott, 1846: 18176.[VISSZA]
  23. * U. ott, 1845: 12184., 14258.[VISSZA]
  24. * U. ott. 1847: 24418.[VISSZA]
  25. * Gróf Széchenyi, Véleményes jelentés a tiszaszab. fejlődésérűl. (Pozsony, 1848.) 54. l.[VISSZA]
  26. * Orsz. levéltár, Kanczell. iratok, 1847: 44254.[VISSZA]
  27. * U. ott. 1847: 15181.[VISSZA]
  28. * Kovács Lajos, Gróf Széchenyi István közéletének három utolsó éve, II. 21.[VISSZA]
  29. * Gróf Széchenyi István naplói, 493.[VISSZA]
  30. * Gróf Széchenyi, Javaslat a magy. közlekedési ügy rendezéséről. (Pozsony, 1848.)[VISSZA]
  31. * Orsz. levéltár. Helytartó-tan. osztály, 1845: 38423.[VISSZA]
  32. * U. ott, 1845: 24853.[VISSZA]
  33. * Gróf Széchenyi István naplói, 466.[VISSZA]
  34. * Pesti Hirlap, 1846. 615. sz.[VISSZA]
  35. * Deák Ferencz, Levelek, 182.[VISSZA]