SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

X. FEJEZET.
A kivégzések.

A szent korona elrejtése. Palmerston elkésett diplomatiai jegyzéke. Kossuth távozása az országból. A magyar emigratio Törökországban. Paszkjevics közbenjárása a foglyok érdekében. Görgei megkegyelmezése. Az árulás vádja. A magyar foglyok kiszolgáltatása az osztrákok kezébe. Haynau Aradon. Az első kivégzés. A honvédek besorozása. Miklós czár kiáltványa. Az osztrák boszu-politika. Batthyány Lajos pöre. Októbér 6-ika. Batthyány kivégeztetése. Az aradi vértanuk. A további kivégzések. Haynau rémuralma. A szabadságharcz halottai

A függetlenségi nyilatkozat után a szent korona Debreczenből Budapestre s onnan Szegedre, Nagyváradra, Aradra, majd az orsovai füzesbe került, a hová Szemere ministerelnök ásatta el.1 Csak szóvirág volt tehát, ha Paszkjevics azt irta, hogy Magyarország ott hever a czár lábainál. A szent korona nélkül ez az ország csak terület; a két ellenség csupán hegy- és sikvidéket hóditott meg, nem államot. A korona nem kerülhetett üveg alá a császári múzeumba, mint II. József idejében; nem kaphatott leltári számot, hogy megint elővegyék, ha a körülmények úgy hoznák magukkal; a királyi s általán az alkotmányos közhatalomnak, minden felségi jognak jelképe ott pihent valahol egy 325,000 négyzetkilométernyi terület vértől áztatott földjében. A hadsereg megadhatta, de a közjogi érzület nem adta meg magát. Szenvedésektől félve a nemzet, mint ilyen, semmiről sem mondott le, menekülő kormánya a korona elásatásával tiltakozott az erőnek és hatalomnak minden törvénytelensége ellen s az időre és a kedvező szerencsére bizta, hogy őseitől öröklött alkotmányát megmentse az utókornak.2

Még hathatósabb lett volna ez a tiltakozás, ha Görgei – elkerülvén az osztrákokat, elkerüli szövetségeseiket, az oroszokat is – és fegyvereit törökök előtt teszi le, kik a magyaroknak a Habsburgok ellen régebben vivott alkotmányos küzdelmeit mindenkor támogatták. Útja nyitva állott Törökország felé, hova nemcsak egyesek, hanem egész fegyveres csapatok is menekültek. Görgeitől a nemzet ép úgy nem fordult volna el, mint nem fordult el a hadastul egykor szintén török földre szorult Thökölytől; s mint más nemzetek sem idegenedtek el azoktól a vezéreiktől, kik ellenségeik elől semleges területekre húzódtak. Sőt talán az osztrákok sem vették volna oly indulatosan ezt a tettét, mint azt, hogy – katonai becsületük megsértésével – inkább az oroszoknak adta át fegyverét.

A török földön való tüntetést Európa is megértette volna. Palmerston lord Bécsben épen a világosi fegyverletétel napján adatta át éles tollal irt jegyzékét, melyben a magyar nemzeti szabadság védelmére kelvén, a magyarok és osztrákok közt közbenjáróul ajánlkozott.3 Világos után azonban az ország pacifikálását Ausztria belügyének tekintette és csak arra ügyelt, hogy az oroszok mielőbb kitakarodjanak Magyarországból s foglalásokat ne tegyenek se a Balkánon, se Galicziában. A letiport országon nem segithetvén, rokonszenvét már csak az emigránsokkal éreztette; a porta, főkép az angol és franczia követek támogatásában bizva tagadta meg a menekültek kiadatását a mit az osztrákok a belgrádi s az oroszok a kücsük-kajnardzsi béke értelmében követeltek. „Neptun szigonya, melyet Anglia kezében tart, a nagy győzelmek után is mérsékletre birta a kabineteket.”4 A magyar emigratió ügye még sem lett újabb keleti bonyodalom forrása; de már jelezte, Európa egy keleti háború esetében milyen ellenséges táborokra fog oszlani.

Kossuth Világos után ép úgy nem mondott le nemzete ügyéről, mint XII. Károly Poltava után. Ez Benderben, ő Viddinben, majd Sumlában s végre Kiutahiában, mind a kettő török földön, a szultán vendégszeretetét élvezve fűzte tovább magasan szárnyaló terveit. Kossuth maga bevallja,5 hogy az érzelmek kifejezhetetlen vihara dúlta lelkét, midőn hontalan lett. Leborult hazája földjére, mielőtt átlépne határán. Zokogva nyomta reá a fiúi szeretet búcsúcsókját. Egy csipetnyi port vett belőle magához. Még egy lépés és – úgy volt, mint a tört hajó roncsa, melyet a szélvész kidob a homokra egy sivatagon. Augusztus 17-ikén Orsováról búcsúszó nélkül távozott hazájából,6 Viddinbe, hol csakhamar 4900 menekült verődött össze: Bem, Dembinszky, Mészáros, Perczel, Guyon; Wysocky, Kmety, Stein, Vogtner a vezérek, Szemere, Batthyány, Hajnik, Házmán és mások a politikusok közül. Milyen ürességet kellett érezniök szivükben, kik, mint Szemere Bertalan7 Orsova mezejéről még fölvevén egy marék füvet, egy marék port, magukban nem a polgárt, hanem az embert látták száműzve s a külföldön bolyongásuk közben megdöbbenve vették észre önmagukon, hogy a hazát nem szeretik oly forrón, mint azelőtt. Ha volt a száműzöttnek egy boldog napja, az az volt, midőn a mult emlékei közt magát s magukat siratta.8 Azok is, kik – mint Kossuth – megőrizték lelkük erejét, nem remélték, hogy meglássák ez életben a hazát. S a hogy Themistokles, Hannibal, Scipio, Thököly, II. Rákóczi Ferencz sem otthon haltak meg, a nemzet 45 év mulva itthon Kossuthnak is már csak koporsójára borulhatott. „Révparthoz akkor ért a gálya világkörútat járt kormányosával. S megtértében egy új világot lelt maga előtt az ó-világ helyén.”9

Sokan, pl. Horváth és Vukovics volt ministerek, Almásy Pál, Beöthy Ödön, Vetter, Czetz, Jósika Miklós stb. Ausztrián keresztül menekültek. Mindannyian „itt hagyták a vagyont, keresték a nincsent”. A mint a haza földébe elásva maradt a szent korona, itthon maradt az állam kincstára; Duschek pénzügyminister azt az osztrákoknak adta át, remélve, hogy ezzel a magyar pénzjegyek egy részének beváltását biztositja. Várfogság és honfitársai részéről gyanúsitás lett a jutalma érte.

A száműzöttek egy részének, Kossuthnak s még 74-nek a nevét az osztrákok hadi törvényszéki itélet alapján utóbb bitófára akasztották; akkor már, mikor nem így jelképesen, hanem valóságosan, a jeles hazafiaknak egész sorozatát „büntették” kötéllel, vagy golyóval.

Paszkjevics herczeg a foglyokat úgy saját czárjának, mint az osztrák császárnak is kegyelmébe ajánlotta; s küldötte, Bariatinszky herczeg augusztus 22-ikén meghozta azt a hirt Nagyváradra, hogy Görgeinek a czár megbocsát s ha az orosz trónörökös nem eszközölhetne ki részére az osztrák császárnál ily bocsánatot, menedéket ad neki saját birodalmában. Görgei saját személyére megkapta a császár kegyelmét is10 és a dictátor, ki ifjan oly nagy szerepet vitt hazája történetében, augusztus 27-ikén családjával együtt katonai fedezet alatt indult belebbeztetése helyére, Karinthia fővárosába, Klagenfurtba, illetőleg Viktringbe, a hol nagyon szerény viszonyok közt élt teljes 18 esztendeig. Augusztus 11-ikén Szemere, szeptember 12-ikén Kossuth már árulónak nevezték őt. „Ti azt tanitottátok és tanitjátok ma is, – szólt a szabadságharcz legszomorúbb áldozata11 – hogy a világosi fegyverletétel árulásnak volt az eredménye. A ti tanotok hamis; mert ama katasztrófa nem volt egyéb a helyzetnek konkrét, megrenditőleg való és valódi kifejezésénél.”

A kérdést nem bizalmi szavazatoknak,12 hanem a történetirásnak kell eldöntenie. Ez mai csekély eszközei mellett sem tekinthet árulásnak oly tettet, mely végső óvást jelentett az önkényes Ausztria ellen, s lehetetlenné tette a két hatalmas szövetségesnek továbbra együttesen való működését. Görgeit a viszonyok hatalma s talán politikai tévedései vezették Világos alá s ezek közt nem legkisebb az a bizalom, melylyel az oroszoknak a magyarok érdekében való közbenjárása iránt nemcsak ő viseltetett. Az oroszoknál közbenjárt bajtársaiért s nem érheti őt vád azért, hogy közbenjárása nem vezetett eredményre, s az osztrák császár augusztus 26-ikán népei iránt való szent kötelességeire hivatkozva elutasitó választ adott Paszkjevics levelére, melyben az a szabadságharcz részesei számára kegyelmet kért.

A tábornokok közül első sorban kétségkivül Görgei érezte volna meg az osztrákok bosszúját, ha a czár meg nem bocsát neki s az osztrák császárnál is közben nem jár megkegyelmeztetéseért, melyet a hatalmas szövetségesre való tekintetből lehetetlen volt visszautasitani. Egy tábornok, ki magát királyinak nevezi s mégis harczol a köztársaságért s bukásában nem „törvényes” urának, hanem egy idegen hatalomnak hódol s másokat is hasonlóra buzdit, csakis az orosz pártfogásnak köszönhette menekülését. Bajtársai iránt azonban a czár nem érdeklődött. Sarkadról13 22-ikén az oroszok Gyulára küldték s ott másnap az osztrákoknak adták át az egész magyar tábort, mely a fegyvereiket ujabban letevőkkel is gyarapodott.

Haynau táborszernagy Temesvárról Aradra már augusztus 21-ikén áttette főhadiszállását; ő maga a Heim-házban foglalt lakást, mely előtt most már naponkint térzene szólt. Mindjárt másnap főbelövette Ormai (Auffenberg) Norbert ezredest, kit azután az aradi vértanuk egész sora követett. 23-ikán s 24-ikén Gyuláról Aradra hozták az összes foglyokat s 434 szekéren a lerakott fegyvereket. A tiszteket a templomokban és vendéglőkben zárták el, a legénységet pedig a táborban tartották őrizet alatt. Haynau a lakosokat főbelövés terhe alatt tiltotta el a honvédek befogadásától. Összeirták mindazokat, kik mint tisztek szolgáltak az osztrák seregben, azután az altiszteket, s azokat, kik nem szolgáltak; a papokat s orvosokat külön. A volt tiszteket azonnal a várba kisértették: egy ilyen huszártisztre Schlick tábornok zeneszó mellett vágatott 50 botot, a miben alig lehetett meglepő azután, hogy Ruszkabányán pár nappal azelőtt Gröber kapitány szintén megbotoztatta Maderspach Károlynét, két honvéd édes anyját, mivel a menekülőket segitette. A tisztek podgyászait elárverezték; az aradiak jó áron vették meg valamennyit és – a mennyire lehetett – visszaszolgáltatták tulajdonosaiknak. „A világ – úgymond visszaemlékezéseiben Degré Alajos – önzetlenebb és résztvevőbb polgárokat, mint az aradiak voltak, felmutatni nem bir; s oly sziveket, mint a két Vásárhelyinéé, csak az égben, az angyalok közt lehet találni.” Vásárhelyi János és Albert özvegyei (Brünek Julia és Judit) valamint Bohus Jánosné szül. Szögyény Antónia, mint a foglyok jótevői, valóban megérdemlik a haza háláját. S ha a falvakban s a városban oláh férfiak Kossuth-kutyáknak szidták a rab honvédeket, viszont az oláh asszonyok jószivűen adtak neki enni, inni. A nyomorúságot fokozta a kolera, mely naponkint 14–15 áldozatot követelt Aradon.

Augusztus 28-ikán a honvédek nagy részét a minoriták kertjében a császári zászló alá eskette föl Haynau, ki szeptembet 2-ikán a temető mellett nagy katonai szemlét tartott s érdemjelekkel diszitette a szabadságharcz leveretésében kitűnt katonákat. Már augusztus 29-ikén megkezdték a magyar papirpénz elégetését s deczember végéig itt és az ország más részeiben megsemmisitették a forgalomban levő magyar pénzjegyeknek mintegy felét.14

Akkor már teljesen ők voltak a helyzet urai. I. Miklós czár augusztus 29-ikén – a mohácsi csata évfordulóján – kiadott kiáltványában teljesen orosz fegyvereknek tulajdonitotta Magyarország lecsöndesitését s hadai másnap Nagyváradról megkezdték, októberig be is fejezték az országból való kivonulásukat. A czár Te Deummal ünnepeltette a fényes eredményt s a moszkvai Oruzsenája Palatában (a czári kincstárban) helyeztette el a magyaroktól nem nyilt csatában, hanem a világosi fegyverletételnél elszedett 64 honvédzászlót.15

„Midőn ön azt a hasdereget vezette – szól a czár egy esztendő mulva Paszkjevics ötvenedik szolgálati éve ünnepén, – a mely hadsereg arra volt rendelve, hogy kitünő szövetségesemnek és barátomnak az ausztriai császárnak segitségére legyen, ön a lázadás főparancsnokát közvetlen megadásra tudta kényszeritni és Magyarországnak a törvényes kormányt visszaadni. Mindezen győzelmek enyészhetetlen vonásokkal irják az ön nevét a történetbe és az mostantól fogva elválaszthatatlan marad Oroszország dicsőségétől.”16

Az osztrákok most már „maguk közt” maradtak. Szeptember elején Haynau táborszernagy és főhadiparancsnok Pestről (többé nem Budapestről) tudatta, hogy „a magyar forradalom bevégződött”. Fölhitta a volt cs. és kir. tiszteket, polgári és katonai hivatalnokokat, a parlament tanácskozásaiban október 8-ika óta résztvett képviselőket és főrendieket, a honvédelmi bizottság tagjait, a kormánybiztosokat, vezéreket s a forradalmi törvényszékek tagjait, hogy három hónap alatt a hadi törvényszékeknél jelentkezzenek.

Mindenki tudhatta, mire vezet ez.

Erdély függetlenségének megszűnése, 180 esztendő óta Ausztria Magyarországot rendesen bitófával, pallossal és golyóval békéltette. 1671-ben Zrinyi Péter, Nádasdy és Frangepán lefejeztetése; azután a két pozsonyi vértörvényszék; 1687-ben Caraffa eperjesi inquisitiója; 1701-ben II. Rákóczi Ferencz fogsága és – a parasztlázadásokról nem is szólva – 1795-ben Martinovicsék lenyakaztatása, most pedig már eddig is 102 hazafinak kivégeztetése17 valóban felnyithatta volna az emberiességben s a nép- és emberi jogokban bizók szemeit. Mi jót várhattak Haynautól, ki báró Mednyánszky László őrnagyot és Gruber Fülöp tüzérhadnagyot akasztófára itéltetvén, a bitófát Mednyánszkyval magával vitette föl a pozsonyi Szamárhegyre, mint a hogy Krisztussal vitették a keresztet a Golgothára. Batthyány pöre még erősebb intelmül szolgálhatott.

Batthyányt és gróf Károlyi Istvánt Windisch-Grätz megitéltetés végett még az év elején idegen földre, Laibachba kisértette. Batthyányt Sárváron a magyarok, Cillyben a stájerek ki akarták szabaditani; ő maga tétette le velük a fegyvert. Olvasta Zrinyi Péterék és II. Rákóczi Ferencz külföldön folytatott pörét. Eleinte ő sem ismerte el a külföldi törvényszék illetékességét, utóbb azonban felelt a vádakra, ügyvédéül Deák Ferenczet nevezte meg s tanúkra, pl. V. Ferdinándra, István s több más főherczegre hivatkozott. Ügyvédét s tanúit nem fogadták el; tehát maga irta meg védőiratát, melynek következtében a törvényszék el is ejtette azt a vádat, mintha ő lett volna oka a bécsi forradalomnak s Latour megöletésének. Teljesen politikai jellegű pörének befejezését, vagy pedig a vizsgálat folytatása esetében szabadlábra való helyezését már csak azért is sürgette, hogy nemzetét az uralkodóházzal kibékitse. Június végén Laibachból Olmützbe vitték, hol a hadi törvényszék néhány évi börtönre, majd Schwarzenberg ministerelnök felhivására, halálra itélte, egyúttal azonban kegyelemre ajánlotta, mivel Batthyány, mint ministerelnök, gyakran jutott oly súlyos körülmények közé, hogy másként nem cselekedhetett. De hogy a császár ne legyen kénytelen megkegyelmezni neki, még az itélet módositása előtt Budapestre küldték őt, hogy Haynau teljes hatalmának területén a kegyelmezéseknél eddig követett szokásokkal ellenkezően járhassanak el vele szemben. Komárom teljes átadásának napján, október 5-ikén a haditörvényszék kötél által való halálra itéltette Batthyányt, mint a ki ministerelnöki minőségében a pragmatica sanctio kötelékeinek megtágitására s az alkotmány felforgatására törekedett, majd elnökségének megszüntével a fölkelők közé állt, fegyveres ellenállásra buzditott, a feloszlatott országgyűlésben résztvett s ezzel a forradalmi pártot erősitette s támogatta. Batthyány fölháborodva jelentette ki, hogy hazájáért s meggyőződéseért mindenkor kész ugyan meghalni, de tiltakozik ily égbekiáltó igazságtalan itélet ellen. Meggyilkolhatják, de el nem itélhetik. Éjjel egy titokban szerzett tőrrel nyakán, karján és szive táján három irtózatos sebet ejtett magán, a nélkül, hogy a spártai lelkűnek ágya közelében álló őrök egy sziszszenését is hallhatták volna. Föl nem akaszthatták, de az orvosok izgató szerekkel mégis képessé tették arra, hogy október hatodikán, Latour halálának évfordulóján, saját lábán állhasson bakói elé.

„Éljen a haza! Allez Jäger!” volt utolsó szava. S a vadászok főbe és sziven lőtték Magyarország legnagyobb royalistáját. Szobra nincs, méltó életrajza sincs, de a nemzet diszes mausoleumot emelt dicső vértanújának, a hűnek és nagynak, a hajolni nem tudó, eszes és lovagias, igazi demokrata főúrnak.

Ugyanaznap Aradon egyszerre tizenhárom vértanuja lett a magyar szabadság ügyének.

Howiger vezérőrnagy aradi várparancsnok szigorú őrizet alatt tartotta foglyait, kiknek látogatását szeptember 26-ikától már csak a térparancsnokság tudtával engedte meg. A vár közepén emelkedő főőrház négyszögében Ernst elnöklete alatt tartotta üléseit a cs. kir. hadi törvényszék s ugyanabban az épületben raboskodtak az elfogott magyar vezérek is, kiket szeptember 21-ikén és 26-ikán idéztek a hadi törvényszék elé. Kiss Ernőt már 21-ikén golyóra, Vécseyt bitóra, 26-ikán pedig Schweidel Józsefet golyóra, Pöltenberg Ernőt, Damjanichot, gróf Leiningen-Westerburg Károlyt, Lahner Györgyöt, Aulich Lajost, Dessewffy Arisztidet, Knézics Károlyt, Nagy-Sándor Józsefet, Gáspár Andrást és Lázár Vilmost bitóra itélték.18 Október 5-ikén reggel 8 órakor hirdették ki a Haynautól megerősitett itéletet azzal a módositással, hogy Dessewffyt és Lázárt golyóra, Gáspárt pedig 12 évi börtönre kegyelmezték meg. Lenkey megőrült a börtönben s ez mentette meg a bitótól.

Október 6-ikán mind a tizenhárman végrehajtották a halálos itéletet.19

Kisst, Schweidelt, Lázárt, Dessewffyt a vár mikalakai kapujától jobbra a sánczokban lőtték agyon s estig úgy hagyták őket, temetetlen. Azután a sánczokban ásták el holt testeiket. A többit az újaradi út második hidjától balra eső térségen várta a bitó: egysorjában kilencz. Pöltenberg nyitotta meg a sort; Török, Lahner, Knezics, Nagy, Leiningen, Aulich, Damjanich folytatták s Vécsey rekesztette be.

„Azt hittem, – vágott oda Damjanich – utolsó leszek, ki mindig első voltam a csatában.” „Odafönn igazságosabban itélnek fölöttünk,” volt Leiningen búcsúszava. „Hodie mihi, cras tibi!” kiáltá bakóinak fülébe Nagy-Sándor. „Éljen a haza!” dörgé Damjanich a bitón. „És lehajtván fejét, kiadá lelkét.”

Két óra alatt a szörnyű itélet végre volt hajtva. S a fellegek közül előtörő napsugár négy porbasujtott s kilencz csúfosan kivégzett hős feje fölé fonta a szentek dicskoronáját.

Tichy őrnagy, a kirendelt katonaság parancsnoka, felszólitá a négy minoritát, hogy valamelyikük intőbeszédet tartson a katonákhoz. S a szerzetesek, kiknek homlokán ott égett a vezérek csókja, zokogva rogytak térdre s magukban végezték imájukat. Szebb intelmet nem adhattak.

Másnap Aradon a minoriták templomában a katonaság a béke helyreállitásának örömére Te Deumot tartatott. A kivégzett hősök jeltelen sirján pedig friss virágok illatoztak; senki sem tudja, kegyeletét ki merte nyilvánitani. Négy sir üresen állt már akkor. Vécsey, Damjanich, Lahner és Leiningen holttesteit még azon rettenetes éjszaka eladta a hóhér, Kiss Ernőét harmadnap, Dessewffyt pedig egy esztendő mulva. Damjanich és Lahner Mácsán, Vécsey az aradi temetőben, Leiningen a borosjenői templomban, Kiss Ernő Katalinfalván, Dessewffy Margonyán, a többi pedig a kivégzés helyén aluszsza nagy álmait;20 jeltelen sirban, nem méltó mausoleumban. A nemzet azonban nem maradt hűtlen emlékezetükhöz. Az elnyomás éveiben titkon siratta, 1867 óta nyiltan és méltó kegyelettel az ország minden részében megüli a gyászos nap évfordulóját,21 1874-ben szerény, majd 1881-ben méltóbb kőemlékkel jelölték meg az akasztás helyét,22 1890 október 6-ikán Aradon a Szabadság terén a nemzet közadakozásából fölállitották Zala György ihletett művét, a Vértanúk szobrát,23 a következő évben pedig Aradon külön múzeumban kezdték összegyűjteni a vértanúkra s a szabadságharczra vonatkozó ereklyéket. Kossuth 1883 márczius 15-ikén Aradot a magyar Golgothának nevezte el; s ez a történeti emlék adta meg Arad jellegét, melyhez többé sohasem lehet hűtelen.

Aradon október 25-ikén lövették főbe Kazinczy Lajos tábornokot, Ferencznek, a költőnek fiát s Hauk Lajos alezredes 1850 január 19-ikén zárta be a vértanúk sorát. Gáspár András tábornokot, kit a tizenhárommal egyszerre itéltek el, s az önként jelentkezett Pikéty Gyula tábornokot várfogságra kegyelmezték; Gaal Miklós tábornokot betegen vitték Pestre; s Lenkey János tábornok csak azzal kerülte el a tizenháromnak sorsát, hogy rabságában megtébolyodva húnyt el 1850 február 7-ikén. Szeméthordó kocsin, korommal bemázolt koporsóban, egyházi szertartás, harangszó nélkül, szuronyok közt vitték ki a hőst; a várbeliek még csak sirjának megásatásáról sem gondoskodtak. Sirásó, pap, kántor a gyászmenethez önként csatlakozó aradi polgárok sorából került ki; de az utolsó Miatyánk elmondásakor velük térdeltek már a kisérő lengyel katonák is.

Arad várában összesen 16 vezért végeztek ki; tizenegyet kötéllel, ötöt golyóval. A többi 464 fogoly közül várfogságra vetettek 400-at és pedig ezek közül 183-at vasban. Csak 46-ot mentettek föl, báró Üchtritz Emilt pedig kiutasitották az országból.24

Pesten az Újépületben működött a haditörvényszék. Itéleteinek alapján október 10-ikén Csányi László és báró Jeszenák János, október 20-ikán Woronieszky Miciszláv ezredes, október 24-ikén Csernus Manó, báró Perényi Zsigmond és Szacsvay Imre stb. végezték életüket akasztófán, 49 akasztás és 65 főbelövés, összesen 114 kivégzés tanusitja a győzők dühét,25 mely ellen Európának egyetlenegy szava sem volt. 36-an26 „in effigie” jutottak akasztófára; s először történt Magyarországban, hogy erre kárhoztattak egy főpapot, báró Bémer László nagyváradi püspököt is, mig azután Róka József csanádi püspökhelyettessel együtt húsz évi várfogságra kegyelmezték, Lonovics József egri érseket és Jekelfalussy Vincze szepesi püspököt pedig, méltóságuktól megfosztva, osztrák kolostorokba száműzték. Horváth Mihály csanádi püspököt szintén jelképesen akasztották föl.

A császár Görgei esetében s deczember 8-ikán az egy esztendőnél rövidebb időre elzártakkal szemben kegyelmet gyakorolt ugyan, különben azonban ezt a felségjogot teljeshatalmú helytartójára, Haynau táborszernagyra ruházta át, ki minden emberi és isteni törvényt lábbal tiporván, valóságos rémuralmat gyakorolt.

A pesti Újépület, Olmütz, Josefstadt, Kufstein, Theresienstadt, Königgrätz, Munkács, Komárom, Arad, Pétervárad, Gyula-Fejérvár és Nagy-Szeben börtöneiben magyar politikai rabok csörgették lánczaikat. 1765 itélet nyomta a családokat s az elrettentés politikája Magyarországban sohasem nehezedett nagyobb súlylyal a szabadságharcz részeseire.

Majdnem minden családnak volt halottja, vagy valakije, a kinek életeért aggódnia kellett. A másfélév alatt vivott csatában, odaértve azt a 7623 magyart is, a ki majdnem védtelen áldozata a románok és szerbek fajgyülöletének, mintegy 24,000 magyar esett el, – nem sokkal több, mint az egyetlenegy mohácsi csatában; ideszámitva mintegy 6–6000 román és szerb és 1000 horvát elesettet, a polgárháború Magyarországról 37,000 életet követelt áldozatul. Az osztrákok, kétségkivül nagyon enyhén, 10,173-ra, az oroszok 543-ra teszik saját elesetteik számát. A magyarok vesztesége tehát mintegy kilenczszázzal nagyobb, mint a lázadóké s a szövetségeseké együttvéve. A szövetségesekben azonban különösen a kolera s egyéb betegségek tettek nagy kárt, úgy, hogy az oroszok az elesetteken kivül több mint 13,000 halottat vallottak be; s nem ment kevesebbre az osztrákok vesztesége sem. Így a hadjárat mindkét részen mintegy 70–80,000 ember életébe került. A polgárháború, a kivégzések, kivándorlások és a kolera következtében sok ezer meg ezer család veszitette el fentartóját, a jószágelkobzások és a magyar pénzjegyek teljes megsemmisitése következtében pedig vagyonát. Az országot megfosztották alkotmányától, végső veszedelembe döntötték magyarságát s lábbal tiporták a föld mélyébe ásott szent koronáját.

Annak a földnek azonban, melyet – Kossuth szerint – a honszabadság vértanúi halálukkal szenteltek meg, minden porszeme termékeny lett honszeretetben; s a miben október 6-ikán senki sem hihetett, a nemzet és király negyvennyolcz évvel utóbb együtt ünnepelte a haza ezeréves fennállásának jubileumát.


Zárókép.
Rajzolta Cserna Károly


  1. * Ipolyi, A magyar szent korona története, 122–129.[VISSZA]
  2. * V. ö. az országgyűlés 1861 augusztus 12-iki föliratával.[VISSZA]
  3. * Correspondence relatif to the affairs of Hungary, 286., 322., 384. l.[VISSZA]
  4. * Az 1850. év történetei és irányai. Pesti Napló, 1851. 247–248.[VISSZA]
  5. * Irataim, I. Előszó, V. lap.[VISSZA]
  6. * U. ott ő maga költöttnek mondja a neve alatt ismert búcsú-szózatot.[VISSZA]
  7. * Utazás Keleten a világosi napok után, I. 1–4.[VISSZA]
  8. * Szemere levelei, 90. l.[VISSZA]
  9. * Jókai Mór beszéde Kossuth temetésén, 1894 ápril 1-jén.[VISSZA]
  10. * Haynau augusztus 27-iki értesitése Aradról. Görgei István, id. m. III. 681.[VISSZA]
  11. * Görgei, Gazdátlan levelek, 53.[VISSZA]
  12. * 1884 május 30-ikán 268 honvédtiszt nyilatkozott Görgei rehabilitatiója mellett. Az erre vonatkozó irodalom felsorolása a Hazánkban, II. 159., 398., III. 80., 159. l. Az országos honvédegyesület 1885 márczius 9-ikén ezt a mozgalmat rosszalta s a honárulás vádját fentartotta. A jegyzőkönyvet közli a Tört. Lapok, 1893. 174.[VISSZA]
  13. * Az orosz és magyar vezérek egy része Sarkadon a gróf Almássy Alajos kastélyában, Zay Istvánnál (nagyapámnál) és Veress Ferencz ref. papnál szállásolt.[VISSZA]
  14. * Ez minden kárpótlás nélkül történt. Különben az ausztriai császárságnak 1849-ről szóló zárószámadásai szerint a rendes 55 milliónyi hadi költségen felül 102.887,369 frt hadi költséget okoztak az olasz- és magyarországi háborúk, melyekben Ausztriának 900,000 embert kellett eltartania.[VISSZA]
  15. * Az oroszok magyarországi ellátásáért Ausztria mindössze is csak 3.700,000 rubelt fizetett; ebből 700,000 frtot sóban.[VISSZA]
  16. * Pesti Napló, 1850. 194. sz.[VISSZA]
  17. * Hentaller, A mi vértanúink. Egyetértés, 1897. 277. sz.[VISSZA]
  18. * Az itélet szövege: Pester Zeitung, 1849. 1094. sz.[VISSZA]
  19. * Az aradi tizenháromnak utolsó óráiról legközvetlenebb tudósitás a Sujánszkyé Lakatosnál (id. m. I. 220–225.), a Vinkleré (Szegedi Hiradó, 1867. 56–59.), Bardóczé (Arad és Vidéke, 1890. 230.) s a Herold Alajosé (Aradi Közlöny, 1890. 269. sz.) s a legszebb és legrészletesebb a Tiszti Lajosé (Honvéd-menház könyve, 6–41.) és Vargánál, (Az aradi vértanúk albuma, 105–133.) Egészen emléküknek van szánva Varga Ottónak utóbbi könyve (Budapest, 1890. 4r. 222 lap), mely négy kiadásban terjedt el.[VISSZA]
  20. * Csernovics Péter levele: Alföld, 1890. 228. Iványi, A halottak. Vértanuk albuma 134–139. U. ő, Hol nyugszanak az aradi vértanuk? Alföld, 1890. 188. sz. Márki, Sirok között: Alföld, 1880. 204. sz. Dörner lstván és Bóbor Gyula Kiss Ernő holttestéről: Tört. Lapok, 1895. 141. és 161. s 1896. 129–131. Mausoleum épitésére újabban mozgalom indult meg. A kivégzésekről l. Arad Története czimü könyvemet (II. 602–5.) az ide vonatkozó irodalommal együtt.[VISSZA]
  21. * Lukácsy, Az október 6-iki gyászünnepélyek. Vért. albuma, 163–168.[VISSZA]
  22. * Barabás, A kivégzés helyének megjelölése. U. ott, 169–172.[VISSZA]
  23. * Szőllőssy, A szobor története, u. ott, 173–180. Az aradi vértanúk emléke, u. ott, 181–190. Szőllőssy, Az aradi tizenhárom vértanú szobor története. (Arad, 1890. 8r. CLXXII lap.) V. ö. az 1890 október havában megjelent összes hazai lapok közleményeivel.[VISSZA]
  24. * Kovách Ernő, Névsora az aradi várban letartóztatva volt foglyoknak. (Kézirat).[VISSZA]
  25. * Bakk Endre összeállitása: Tört. Lapok, 1893. 185–190.[VISSZA]
  26. * Utóbb, 1852 május 6-ikán kelt itélet alapján még 39-en.[VISSZA]