SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

VIII. FEJEZET.
A kiegyezés előzményei s a politikai s társadalmi viszonyok.

Apponyi és Sennyey közeledése Deák Ferenczhez. A „Debatte” megalapitása és magyarbarát czikkei. A jogfolytonossági politika diadala az udvarnál. A conservativek Apponyi ellen. Majláth György. A husvéti czikk. Deák májusi czikkei a Debatteban. A kiegyezés alapfeltételei. A delegatiók eszméje. Gróf Andrássy Gyula megoldási inditványa. A conservativek magatartása a kiegyezési tervvel szemközt. Báró Eötvös József jóslatai. A társadalmi viszonyok a provisorium alatt. Az irodalom föllendülése. A politikai irodalom. Deák Ferencz és a Pesti Napló. Falk Miksa. Kemény Zsigmond a Pesti Napló élén. Kovács Lajos és Zichy Antal kisérletei a közös ügyek szabályozására. A sajtó Forgách kanczellársága alatt. A Hon. Jókai és gróf Zichy Nándor büntetése. A gazdasági viszonyok. Az adó erőszakos behajtása. A közép földbirtok apadása. Az 1863-iki aszály. A középosztály válsága. Az 1865-iki országgyűlés egybehivása. A képviselőválasztások. A pártok. Erdély részvétele az országgyűlésen. Deák Ferencz és Majláth György találkozása. Deáli szakitása a conservativekkel. A felirati vita. A korona válasza az országgyűlés feliratára. A második felirat. Bartal György kiegyezési programmja. A 67-es bizottság. Az 1866-iki májusi fagy. A segélyezési vita az országgyűlésen. A porosz és olasz háború kitörése. Ferencz József kiáltványa. Az országgyűlés elnapolása. Az osztrák-porosz háború okai. A hadjárat lefolyása. A königgrätzi ütközet. Deák Ferencz politikájának diadala

Schmerling és rendszerének bukása után a kedélyek fenn és lenn elő voltak készülve a kiegyezés megvalósitására.

Történeti szempontból is érdekes azon főbb mozzanatok csoportositása, melyek a kiegyezés előzményét, mondhatni nyers anyagát képezték. Előbb azonban a személyi mozzanatokkal kell végeznünk. A conservativek táborában már az eddig elmondottak folyamán megkülömböztethető volt az absolutismus és a provisorium rendszere szerint való csoportosulás. Minél inkább közeledett a kiegyezés ideje, annál inkább emelkedett a választófal a provisorium conservativei közt is. Gróf Apponyi György s bizonyos mérvben Sennyey mindinkább különváltak a valódi conservativektől és Deák Ferenczhez közeledtek.

Gróf Apponyi György azon tervgyártókhoz tartozott, a kik készek voltak a legalkalmatlanabb időkben lehetetlen tervek faragásával fellépni. Igy még országbiró korában, tehát teljesen ideje előtt, igaz, a felség rendeletére, megcsinálta kiegyezési tervét, mely egyáltalán nem volt megegyeztethető Deák Ferencz későbbi tervezetével. Apponyi már emlitett memorandumában ugyanis a külügyet egészen a felség jogkörébe utalta. A hadügyet illetőleg törvénybe akarta iktatni, hogy még az újonczállitásról is a korona határozhasson az országgyűlés hozzájárulása nélkül. Közössé akarta tenni a kereskedelmi, sőt a közlekedésügyet, a mennyiben ezek az egész monarchiát érdeklik. A delegatiókat törvényhozási joggal akarta felruházni. A conservativek azonban, szövetkezve reactionárius szellemü osztrák kollegáikkal, Apponyi Györgyöt akaratuk ellenére csakhamar átszoritották Deák táborába. A midőn ugyanis Apponyi elbocsáttatását a már mondott okoknál fogva sikerült kieszközölniök, ez mindinkább közeledett Deákhoz. Bécsben megalapitotta a „Debatte”-t, mely a kiegyezésnek első uttörője volt és maga nagy föltünést keltő czikkeket irt abba, melyek miatt az emlitett lap hatósági megtorlás alá is került.

Apponyi és Deák közt nyilt szövetség nem jött ugyan létre, hanem bizonyos hallgatólagos megegyezés létezett köztük és ez magyarázatra szorul.

Deák nevét ekkor már ragyogó prestige vette körül. Valóban mögötte állt a nemzet. Az uralkodó is kezdett már benne bizni, úgy hogy a jogfolytonossági politika csakhamar udvarképessé lett, melyre pedig a 61-iki országgyűlés idején még gondolni sem lehetett.

Bécsben és Pesten egyaránt tudták, hogy a kiegyezés nem létesithető a 48-iki törvények elvi visszaállitása nélkül. Bizonyos volt, hogy a kiegyezés feltételeit Magyarország szabja meg, de a végrehajtást akarta az udvar oly kezekre bizni, a melyek semmi kételyt nem hagytak fenn és teljesen birják az uralkodó és az uralkodóház bizalmát.

Úgy látszik, fent és lent Apponyi volt e feladatra kiszemelve. Deákék nem igen remélték, hogy a kiegyezést ők viszik át a gyakorlati életbe, és azért nem bánták, ha Apponyi György lesz a kiegyezés végrehajtójává.

Ez volt a helyzet 1865 elején.

A conservativek azonban, látva hogy Apponyi kész egészen Deákhoz csatlakozni, ebben őt meg akarták akadályozni. Hogy az Esterházyaknak és Zichyeknek Apponyi nagyon nemzeti és szabadelvü volt, ez nem kérdés; de úgy látszik, Majláthra is igaz volt, a mit Lónyay irt naplójában róla, hogy egyik lábával a 48-iki alapon, a másikkal az októberi diplomán áll. E kettős arczulata rövid ideig tévedésbe ejtette Deákot és barátait, ez volt oka, hogy a „Pesti Napló” nagyon kedvezőleg fogadta Majláth kanczellárságát s jó indulatot mutatott kormánya iránt. Eötvös Józsefnek fel is tünt a „Pesti Napló” magatartása s Andrássy Gyulához intézett leveleiben ismételten panaszkodott e miatt. Attól tartott, hogy a Deák-párt lassanként a Majláth-féle conservativekre bizza a kiegyezést és maga háttérbe vonul. Majláth és az ó-conservativek, – úgymond, – naponkint terrenumot nyernek. A mennyiben az új kanczellár azon dolgozik, hogy az országgyűlés öszszehivása lehetővé váljék, támogatnunk kell őt; de tisztán fel kell tartanunk pártállásunkat, s pedig azért, mert, ha ezt nem tennők, csak azon fogjuk észrevenni magunkat, hogy az ó-conservativek majoritásban vannak. Akárhány embert tudok, ki csak alkalomra vár, hogy oda szegődjék, hol hivatalokat osztogatnak, s ha a közvélemény nem tartja vissza, oly áttéréseket fogsz hallani, melyeken elbámulsz.”

A kiegyezés ügye tényleg a legkomolyabb válságba került, mielőtt annak befejező formulázására került volna a sor.

Ennek megértésére két körülmény felderitése szükséges. Az egyik Majláth és a mögötte álló conservativek álláspontja. A másik a magyar társadalomnak ekkor már Eötvös által is erősen hangsúlyozott bomladozása.

A mi az elsőt illeti, Majláth (bár nyiltan be nem vallva, mint az olvasó látni fogja) még akkor is Apponyi memorandumának alapján akarta létesiteni a kiegyezést, a midőn Deák már közzétette a kiegyezés létesitésének módozatát, s midőn Apponyi György saját memorandumának álláspontját már feladta s közeledett Deák álláspontjához. A küzdelemben kifáradt társadalom nagy része hajlandó volt esetleg Majláth politikáját elfogadni. A másik rész pedig, bár a forradalmi traditiók egészen elzüllöttek, hajlandó maradt radicális szélsőségekre.

Közbeesett Deák Ferencz kiegyezési tervezete, melynek első, de még általánosságban tartott körvonalai a húsvéti czikkben jelentek meg, részleteinek első embryóját pedig a „Debatte” czikkei tartalmazták. A húsvéti czikk elnevezése alatt ismeretes államférfiui iratot Deák Ferencz személyesen diktálta Salamon Ferencznek 1865 ápril 15-ikén. Ezzel kezdődött a kiegyezés korszaka. Deák Ferencz nem adta ugyan fel sem e czikkben, sem később azon alaptételét, hogy úgy a pragmatica sanctio mint a 48-iki alkotmány personal-unio alapján áll. Deák és a kiegyezés ellenségei – különösen Kossuth – alaptalanul vádolták a haza bölcsét, hogy engedményeket tett és letért azon álláspontról, melyet 1861-ben elfoglalt.

A dualismus nem hozott létre elvi feladásokat és a magyar államiság csorbitását. A dolog egyszerüen úgy áll, hogy azon sajátságos viszony, mely a monarchia két állama között létezett 1867-ig, csak bölcs rendezésre, nem pedig változtatásra és meghamisitásra talált. Deák Ferencz teljesen a pragmatica sanctio és a 48-iki törvények alapján állt, a midőn a húsvéti czikkben igy nyilatkozott: „Párhuzamosan a magyar alkotmánynyal megfér a közös uralkodó alatt a közös védelem mellett a lajtántúli országok teljes alkotmányos szabadsága is. Nem állanak ezek ellentétben egymással; azt hiszszük, hogy megállhatunk egymás mellett, a nélkül hogy egymást absorbeálni akarnók.”

Valamint az 1861-iki országgyűlés, úgy mi is csak a sanctio pragmaticából indulhatunk ki. Meg van ott határozva az uralkodóház közössége, az elválaszthatatlan és feloszthatatlan birtoklás és az abból természetesen következő közös védelem. Megfelelt e feltételeknek Magyarország, teljesitette hiven és szivesen közös védelmi kötelezettségét a legnehezebb időben, s még akkor is késznek nyilatkozott e kötelesség teljesitésére, midőn az országban magas fokra hágott az izgatottság, mely ellen a közös védelem szükséges volt, bár sokak előtt nem vala népszerü.” A „Pesti Napló” azon számát Ferencz József megkapta s a czikket olvasta. Rendkivüli örömet érzett, midőn értesült, hogy Deák irta, s ép igy nagy hatással volt a czikk a közvéleményre is.

A közös ügyek felsorolása és kezelési módjuk megállapitása azonban csak pár hét mulva nyert közelebbi megvilágositást. Az Apponyi György által alapitott „Debatte” szerkesztője, Ludassy Mór, közvetlen Deák Ferencztől nyert részletes utasitást a közös ügyek megvilágitása tekintetében. Saját előadása szerint a Deák Ferenczczel folytatott beszélgetését feljegyezte és feljegyzéseit revideáltatta. Soha kétség nem forgott az iránt, hogy a „Debatte”-nak Ludassy feljegyzései alapján keletkezett májusi czikkei Deák Ferencztől származtak. A „Pesti Napló”, sőt maga Deák Ferencz elismerték a származás törvényességét.

A „Debatte” czikkeiből kitünik, hogy Deák Ferencz kezdetben az udvartartást is közössé akarta tenni, a 67-es bizottságban azonban ettől később elállt, a mi természetes következménye volt Magyarország államiságának és a dualismusnak. Az igazi közös ügyek felsorolása benfoglaltatik a „Debatte” czikkeiben.

A pragmatica sanctio, úgymond, megszabja a monarchia egységes részei kölcsönös védelmi kötelességét.

A monarchia közös védelme kétféle: békés és hadi.

A békés a diplomatiai, a hadi a fegyveres erőben áll.

A kölcsönös védelem kötelességéből ennélfogva a második és harmadik közös ügy következik:

a külpolitika;

a hadsereg.

A diplomatiát, valamint a hadsereget természetesen csak egységesen lehet vezetni, s valamint csak egyedül a közös uralkodót képviselhetik külföldön a követek, szintúgy egyedül ő a közös hadsereg legfőbb hadura.

A mig azonban természeténél fogva a diplomatia mindenre kiható közösséget követel, ez viszont a haderőnél nem szükséges. A mi a hadseregnek – hogy úgy mondjuk – hadi hivatására vonatkozó szorosan benső ügyeit illeti, ezek a legfőbb hadúr hatásköréhez tartoznak. De a hadsereg kiegészitésének joga a magyar korona országaira nézve a törvényhozás közreműködésének joga, a szolgálati időnek meghatározása, valamint az újonczállitás módja, a hadsereg elszállásolása s több ehhez hasonló jogok a magyar országgyűlésnek föntarthatók s fönn is tartandók. E jogokat gyakorolta a magyar országgyűlés azon 100 év alatt, mely az állandó hadsereg felállitása óta eltelt. Az újonczok állitásának módja, a szolgálati idő tartama, ezek külömbözők voltak a Lajtán innen és túl. És ez soha sem volt hátrányára a hadsereg harczképességének, s e szerint a monarchia biztosságának s a legmegrögzöttebb bureaukratának sem jut eszébe azt állitani, hogy hadseregünk hirneve a centralisatio óta vette volna kezdetét.

Ezen elvek megóvása, mint önként értetődik, nem zárja ki azt, hogy a hadsereg erejéről háború és béke idején közös megállapodás ne jőjjön létre, s meghatároztassék a hányad, a  melyet Magyarország kiállitani köteles. De a hányad kiállitása a magyar országgyűlés és a magyar kormány jogaihoz tartozik.

Ezen közös ügyek ellátására pénz kell. Ebből következik, hogy a közös ügyekre tartozó kiadások, valamint az ugyanazon czélra szükséges hitelműveletek szintén közös ügyet képeznek.

A dolog egyszerüsitése végett e tekintetben is magától érthetőleg meg kell állapitani a hányadokat. A szükséges összegek előteremtése módjának meghatározása ellenben Magyarországra nézve a magyar országgyűlés joga. A magyar pénzügyminister átszolgáltatja a Magyarországra eső összegeket a közös pénzügyministernek, s Magyarországon nem létezhetik semmiféle kormányközeg (Verwaltungsorgan), a mely nem függne a magyar ministeriumtól s a mely ugyanabban az országban mintegy külön kormányt képezne.

A monarchia különböző részeinek kereskedelmi politikája legfőbb kérdéseiben csak az esetre lehetne különböző, ha a benső vámsorompók ismét felállittatnának. Ezt pedig senki sem óhajtja, s ebből következik a közös vám és kereskedelmi politika szüksége.”

A közösügyek intézésére vonatkozólag a delegatiok eszméje a „Debatte” czikkeiben már benne foglaltatik. Deák ekkor még az utasitási rendszerrel akarta azt összekötni. Csak a sürgősség esetében engedte volna meg Deák az utasitás nélküli szavazást.

Andrássy Gyula az utasitást törülni akarta, mig ellenben egyáltalán nem tartotta helyesnek a közös szavazást. Andrássy – mint Kónyi előadja ismételten emlitett munkájában – azt tartotta, hogy a két állam közös érdekeit csak a teljes paritás elvére fektetett két külön delegationalis testület képviselheti. Ezen elvhez képest válaszszon a magyar országgyűlés saját kebeléből határozott számú delegátusokat. Ezek küldőiktől kötelező utasitást ne fogadhassanak el. A két delegatio mindegyike magában egy tökéletesen kiegészitett testületet képezzen, külön székhelyen is tanácskozzék. Saját kebelében egyszerű szótöbbséggel határozzon, együttes ülésben soha ne legyen egyesithető, hanem, miként ez két különálló parlamenti testület közt szokásos, midőn szükséges, üzenetek útján érintkezzenek.

Andrássy e szerint azt sem akarta, hogy a két delegatio akár csak közös szavazásra is egyesittessék. Szerinte nem szükséges intézkedés az iránt, mi történjék, ha nem egyeznek meg. Épen azért fognak megegyezni, mert nem szavazhatják le egymást. Pontozataiban ezen eszméket formulázta.

Amint Andrássy Pestre érkezett, azonnal felkereste Deák Ferenczet. Deák kérdésére: mit tart a „Debatte”-ban közlött eszmékről, Andrássy elmondta fönnebb emlitett aggodalmát. Deák, aki Ghyczy Kálmánnak a Debatte czikkei. alkalmával hozzá intézett levele miatt is, amelyben esdve kérte, ne adja föl a haza jogait, már igen ingerült volt, összesen csak annyit felelt neki: Hát te is azt hiszed, mint Ghyczy, hogy az országot elárultam? Andrássy ellenvetésére egy szót sem felelt, s igy Andrássyra nézve eszméinek bővebb kifejlése ez alkalommal lehetetlenné vált.

Ezen találkozás után Deák egy ideig kerülte Andrássyt, és neheztelni látszott reá. Néhány nap elmultával azonban szokott barátságos indulatával szólitá meg, mondván: Minthogy az én eszméimet a közös ügyek tárgyalására elfogadni nem akarod, fölteszem, hogy tudsz jobb módot, kérlek tehát, jőjj el hozzám és közöld velem gondolataidat.

Andrássy felkeresvén Deákot, bevezetésül ismét felsorolta a”Debatte”-ban foglalt eszmék elleni ellenvetéseket. Deák ezúttal figyelemmel és nyugodtan hallgatta azokat végig, a nélkül azonban, hogy – mint fontosabb tanácskozásoknál tenni szokta, – szobája ajtaját előbb bezárta volna. De midőn ezután Andrássy pontozatainak egyes részeit olvasta, Deák fölkelt, bezárta az ajtót és arra kérte Andrássyt, kezdje újra és folytassa végig. Olvasás közben arcza mindinkább derültté vált. Miután Andrássynak pontozatait végighallgatta, felugrott és jókedvűen megveregette Andrássy vállát, mondván: Nó ez sikerült, én is ezt kerestem, de nem tudtam megtalálni; ez a Kolumbus tojása, olvassuk el még egyszer, discutiáljuk pontonként: előre is kijelentem, hogy elfogadom. Már ezen alkalommal magáévá tette Andrássynak a közös ügyek tárgyalására vonatkozó eszméit, s csak egy pontot kivánt függőben tartani, azt, mely szerint a két delegatio még csak közös szavazásra se legyen egyesithető. Andrássy később ismételve megkisérlette Deákot e pont elfogadására is rábirni, de siker nélkül. Deák Andrássynak azt a nézetét, hogy közös szavazásnak helye ne legyen, határozottan visszautasitotta, s az 1866-iki képviselőháztól a közös ügyek tárgyában kiküldött hatvanhetes bizottság tizenötös albizottsága is e pontban Andrássy ellen, Deák Ferencz mellett döntött.

Mikor már Deák Ferencz kiegyezési terve ekkép kezdett kibontakozni, a conservativeknek módjuk volt azzal szemben vagy mellette állást foglalni. Gróf Apponyi György, aki eddig legközelebb állt Deákhoz, szinte megfoghatatlan módon nem tette meg az utolsó lépést ennek álláspontja felé, s igy történt későbbi félreszorittatása, mely Majláthnak és társainak kedves dolog volt.

Majláth nem nyilatkozott. A megyék kivételes tervezetét föntartotta a törvényhozás további intézkedéseig; a Deák-pártnak pedig, a választások előtt és a választások alatt – úgy látszik – állandó támogatója volt. Az erdélyi unio kérdésében álláspontja egészen megfelelt a legtúlzóbb hazafiak követelményeinek is. Ezt a kérdést, melyről fentebb már megemlékeztünk, – úgy látszik – egészen Deáktól egyetértve kezelte, akivel e tekintetben báró Kemény Ferencz közvetitésével érintkezett.

A kiegyezés végrehajtása tekintetében elvi különbség nem forgott fenn Deák és Majláth közt, habár szerencse, hogy a kiegyezést nem a conservativek hajtották végre, mert ha valahol, úgy itt áll: si duo faciunt idem, non est idem. Volt azonban valami kétség és sötét pont a kiegyezés megkötésének lényegére nézve is. A conservativek nem fogadták el azon elvet, hogy a kiegyezést Deáknak, s pedig a „Debaitte” czikkei alapján kell létesitenie. Báró Eötvös József idegesebb természettel birván, nagyobb súlyt fektetett a homályos háttérre, mint Deák. Ekkor már kibontakozott e bölcsész és regényiró államférfi a birodalomra vonatkozó tévedéseiből, s az osztrák-német liberálisok szemére is vetették, hogy tűzzel-vassal meg akarja csinálni az 1848-iki törvények alapját, a centralizált és a magyar nemzeti államot. Ennek következménye lett, hogy a német liberálisok kezdtek a magyar radicálisokkal összesúgni, daczára ezek radicális közjogi programmjának. Ha Eötvös is – úgymond – külön magyar államot akar, Ausztria mit sem veszthet, és igy a német liberálisok bátran szövetkezhetnek azokkal, akik legalább a szabadság kérdéseit nem engednék levenni a napirendről.

A doctrinair műveltség és a nemzeti idealismus pillanatra megtévedt, de csakhamar helyes irányban kibontakozó hőse, a magyar közélet egyik legnemesebb alakja, Eötvös József nem szűnt meg figyelmeztetni Andrássyt és Deákot azon lappangó veszélyre, amely szerinte Majláth és a conservativek tartózkodó, de ügyes politikájában rejlett. Mint új Cassandra jósolgatta a Deák-párt bukását és a conservativek diadalát és ekkép a kiegyezésnek hamis alapon való létrejöttét, ha a Deák-párt és név szerint Deák erélyesebben fel nem lépnek.

A szomorú társadalmi viszonyok igazat látszottak adni Eötvösnek. Lehetetlen Deák nagyságát és a jellemében rejlő erőt teljes mérvben felismerni azon kor társadalmi és gazdasági viszonyainak áttekintése nélkül. A magyar társadalom a középosztálynak súlyos gazdasági bajai miatt sürgetőleg követelni látszott a kiegyezést, még ha ez hátrányosabb volna is az országra nézve. Ez a követelés benne volt a közszellemben, irodalomban és a közélet minden megnyilatkozásában. Maga a porosz háború nem volt képes többé forradalmi propagandát létrehozni. A kiegyezés gyümölcse megérett, és érését elősegitette azon fojtó légkör, mely a magyar társadalmát körülvette.

A Bach-korszak reactioja teljes erővel nem ismétlődhetett. Az alkotmánynyal és az országgyűléssel tett rövid kisérlet után az önkény-uralom provizorium czimén visszaállitotta ugyan az absolutismus rendszerét, de többé nem lehetett a rendszert régi alakjában felújitani. A reactio ereje meg volt törve, és a nemzet lelkét önbizalom és remény töltötte meg. Az alkotmány félretétele s az önkény-uralom újból történt fellépése nem idézte föl többé a társadalomban azon lesujtó jelenségeket, melyek az absolutismus elején napirenden voltak. Még akkor is, midőn a megyék forrongásai után a nemzet újra a passivitás terére lépett, büszke dacz és a győzelem biztos tudata lelkesitette intelligentiánkat. A közvélemény érezhette, hogy az önkény-uralom nem állhat meg soká, s végleg legyőzi azt vagy a nemzet ellenállása, vagy valamely külföldi esemény.

Ily körülmények közt a sajtó és az irodalom tényleg szabadabb volt, mint a Bach-korszak absolutismusának idejében. Mint már emlitve volt, magában Ausztriában is alakult a sajtó-törvényhozás, habár Lienbacher főügyésznek sikerült a törvény jobb intentióit kijátszani és az osztrák sajtót is állandó zaklatásoknak tenni ki. Magyarországon az új absolut rendszer formailag visszaállitotta ugyan a sajtószabadság régi nyűgeit, de az irókat többé nem fenyegették vésztörvényszékekkel és hadbirósággal. Az élet nem forgott koczkán, mint a Bach-korszakban.

Az iróknak most is sok kellemetlenségük volt a rendőrséggel. Pálffy Móricz nem egy irodalmi jelesünkkel megismertette az új-épület és a Károly-kaszárnya örömeit. Ismétlődtek azon jelenetek, melyek a Bach-korszakban fordultak elő, s amelyekről már szóltunk egy megelőző fejezetben. Nagyban és egészben azonban a sajtó szabadabban mozgott, mint a Bach-korszak alatt. Iróink bátrabban irtak, s a következmény az lett, hogy úgy a szépirodalom, mint a politikai sajtó meglepően kifejlődött. Különösen a szépirodalomnak többé semmi gátja nem volt, a censor nem ütötte többé orrát a szépirodalmi művekbe, politikát keresve azokban. A szépirodalmi művek, különösen regények pedig, s főleg Jókai regényei, tele voltak politikával és az önkény-uralom elleni támadásokkal.

A politikai irodalom nem szoritkozott a passzivitásra és a hallgatásra. Szabadon és merészen beszélt különösen a Pesti Napló még mielőtt Deák Ferencz husvéti czikkét közölte volna. Kemény Zsigmond révén már akkor nagy tekintélyre és azon hirre tett szert, hogy Deák Ferencz közvetlen felügyelete alatt áll. A bécsi „Presse” 1862 október 26-ikán meg is irta, hogy a „Pesti Napló”-ban mi sem jelenhetik meg, mielőtt azt a Deák Ferencz elnöklete alatt ülésező bizottság nem approbálja. Deák e túlzással szemben november 4-iki levelében kijelentette, hogy ily bizottság nem létezik s annak ő nem elnöke, sőt mint magánegyén sem foly be a Pesti Napló czikkeinek revideálásába. Deáknak teljesen igaza volt, és a közvélemény mégis őt sejtette a Pesti Napló mögött, s annyiban jól sejtett, hogy Kemény Deák intentióinak megfelelően vezette a lapot.

Falk Miksa pedig Bécsből hatolt közre a „Pesti Napló” tekintélyének emelésére. Ezen korszakban lépett fel s nőtt fokozatosan e kiváló publicistának politikai, sőt államférfiúi egyénisége, mig végre elérte jelenlegi magaslatát.

Kemény Zsigmond saját egyéniségének varázsát is, nemcsak Deák fényét kölcsönözte lapjának. A jogfolytonosság és az 1848-iki törvények zászlójának kitűzése által Kemény egyszerre országos népszerűségre tett szert. Somssich Somogyból gratulált Keménynek, midőn ez az októberi diplomával szemben már Deák Ferencz előtt az 1848-ra hivatkozott. Pestmegye gróf Károlyi István elnöklete alatt proclamálta az 1848-iki törvények visszaállitását. Pestmegye példáját követték a többi vármegyék. Klauzál, Eötvös és mások vezérczikkekben jelentették be csatlakozásukat Keményhez. Csak az egy Szemere Bertalan sértette meg a nemzetet a párisi „La Presse”-ben közölt nyilatkozata által, hogy ő, a forradalmi Magyarország volt ministere, elfogadja az októberi diplomát. Az októberi diplomával szembeállitott nemzeti jogfolytonosság elve Kemény és a Pesti Napló nevét dicsfénynyel vette körül. Maga Deák Ferencz csakhamar csatlakozott Keményhez. Ez időtől fogva a Pesti Napló döntő súlya a magyar politikai sajtóban állandóvá lett, s e szerepét megtartotta állandóan az új absolutismus alatt is, a husvéti czikk megjelenésétől kezdve pedig növelte azt.

Az új provisorium kezdetén a pesti sajtó még eléggé szabad volt, mert hisz Schmerling legalább névleg eltörülte az előzetes censurát. A „Pesti Napló” még irhatott a „reactio bérenczeiről”. De nemsokára komoly volt a bécsi centralista lapok azon fenyegetése, hogy az 1850-iki absolutizmus szakad nyakára. Ez az absolutismus nagy részben már megvalósult, s azért irhatta gúnyosan a „Pesti Napló”-ban Falk Miksa: „Ettől a fenyegetéstől ugyan meg nem ijedünk, mert ez az absolutizmus már tényleg életbe lépett, s ami hiányzik belőle, már úton van Bécsből Budapest felé.”

Mennyivel más, bátor, gúnyos, szinte jókedvű hang volt ez. A Bach-korszakbeli abszolutismus idején ily hang nem mert volna nyilatkozni.

Pálffy Móricz hires rendszabályai azonban félig-meddig csakhamar hallgatásra birták a Naplót és Kemény Zsigmondot. A teljes passivitásra nem tért ugyan vissza a politikai sajtó, Keményen azonban erőt vett habozó természete, sőt, mint 1861-iki előfizetési felhivásában kifejtette, legalább részben ismét a hallgatás lett fegyvere. Különben Kemény hallgatása innéttúl már nem félelmet és lemondást, hanem tisztán taktikát jelentett. Deák új passivitási politikája sem volt többé a régi. Nem vitatkozott, nem fejtegetett. Legfeljebb később a Lustkandl-féle jogeljátszás elmélete ellen küzdött. Azt jelentette ekkor Deák és Kemény hallgatása, hogy jőjjenek Bécsből a kiegyezés tervével, és Deáknak valóban igaza volt.


Falk Miksa.
Fénykép után

A „Pesti Hirnök”-ben Kovách Lajos és Zichy Antal megtámadták azt a taktikát, s követelték a közös ügyek szabályozását. A bécsi centralista lapok ennek felettébb megörültek. „Hadd készitsenek – úgymond – Magyarországon programmokat, azokat Bécsben megvizsgáljuk”, irták Schmerling közlönyei. A kiegyezési ajánlatnak Bécsből kellett származnia, hogy hatályos legyen. Kemény igen helyesen felelt Kováchnak, hogy a kinálástól óvakodnak, nem pedig a kellő időben szükséges megoldástól. A korai kinálkozók és ajánlattevőkkel szemben a „Pesti Napló” néha erélyesen lépett fel. A fellépések nagyon felboszantották Pálffy Móriczot, aki fenyegetődzött is, hogy a kibékitést akadályozó „Pesti Napló”-t betiltja, s Keményt a hadbiróság elé állitja. Kovách Lajos figyelmeztette Pálffyt hogy a Napló elleni rendszabály a legnagyobb balfogás volna. Ami pedig Keményt illeti, aki legigazabb hive a kiegyezésnek, ezzel többre megy szép szóval, mint erőszakkal. Ugy is történt, Pálffy szivarozgatás közben igyekezett lábáról levenni Keményt, valamint több más irót is a mérgesebb fajtából. De midőn már azt hitte, hogy meg vannak nyerve, ezek mégis csak a bécsi centralista politika ellen irtak.

Forgách-csal nehezebben fértek meg a sajtó munkásai, akire a közvélemény nagyon haragudott 1848-iki dolgai miatt. A szivarozás közben való capacitálást felváltotta a szigorú audiendum, sőt a börtön. Gróf Zichy Nándort és Jókait a „Hon”-ban irt czikkek miatt egy évi súlyos börtönre és nemességük elvesztésére itélték. Ez már nem volt tréfa. De azért a régi állapotok még sem tértek vissza, s mutatta a megváltozott viszonyokat az is, hogy oly lapot, mint a „Hon”, egyáltalán inditani lehetett, s hogy annak alapitásában gróf Zichy Nándor részt vett. A hazafias hangulat magas felfokozását jelentette ez, mely magával ragadta még a conservativ aristokratia nagy részét is.

Annál kevésbbé tért vissza a társadalom a régi passivitás politikájára. A szenvedőleges ellenállás ismét jelszóvá lett, de egészen mást jelentett mint a Bach-korszakban. Ekkor sem fizetett adót az ország, a provisorium alatt pedig nemzeti jelszót lett a „nem adózunk, nem fizetünk”. A hatalom kénytelen volt katonai erőt használni az adóbehajtásnál. A Bach-korszakban a társadalom rémülve vonult vissza a legszorosabb családi körbe; a provisorium alatt ellenben egymást érték az ünnepélyek és mulatságok, s a társaságban nem igen féltek többé a kémektől.

A politizálásnak s a nemzeti ellenállás szervezésének még a társadalmi térnél is alkalmasabb volt a gazdasági tér.

Széchenyi gazdasági kérdésekkel ébresztette föl Magyarországot és e kérdések segitségével ragadta a nemzetet a liberális haladás útjára. Az ősiség és az úrbériség megszünésében a liberalismus diadala rejlett. Az elnyomatás korszakában pedig úgy a liberális, mint a nemzeti ügy a gazdasági kérdések keretében helyezkedett el. A békóba vert sajtó is nagy szolgálatot tett a nemzeti és a liberális érdeknek; de társadalmi szabad mozgás sehol sem volt másutt, mint csakis gazdasági téren. Nagyon természetes, hogy ez a mozgás is csak relative volt szabad és korlátlan, de a társadalmi organisatio más téren teljesen száműzve volt. Széchenyi megszakadt nemzeti munkáját társadalmunk gazdasági terén folytatta. A lét küzdelme nemcsak egyesek, hanem a nemzet érdekében került szinre.


Kovács Lajos.
Fénykép után készült fametszetről

Sem parlamenti, sem megyei élet nem lévén, a gazdasági egyesületekben összpontosult a haza és a szabadság kivivására irányuló minden mozgalom. A megyegyűléseket pótolták a megyei gazdasági egyesületek, s a parlamentnek némi surrogátumát képezte a pestmegyei gazdasági egyesület. Nemcsak arról volt szó, hogy a vezérlő társadalmi osztály meneküljön a tönkrejutástól, hanem egyszersmind a nemzeti élet folytonosságának fentartása. Különösen a közép földbirtokos-osztály vett részt a nemzeti szellemi és gazdasági mozgalomban. Ez volt leginkább fenyegetve létében, s benne fenyegetve volt a nemzeti érdek s a szabadság érdeke súlyos veszedelemmel. A gazdák gyűléseikben akkor nem osztályérdekek fölött vitatkoztak, hanem hogy mikép mentsék meg a reactio által ledöntött liberális és nemzeti magyar államot. Még az egyéni és testületi gazdagodás is kapcsolatban volt akkor a nemzeti érdekkel, mert minél gazdagabb volt, vagy legalább minél inkább megvédelmezte anyagi jóllétét, különösen a földbirtokos középosztály, annál szilárdabb oszlopokon nyugodott a haza érdeke.

Gazdasági téren azonban nehéz és nagy ellenséges erőkkel kellett megküzdeni. Nemcsak a politika gátjaival, hanem a természet rettenetes csapásaival. A hatvanas évek tele voltak az elemek által felidézett oly borzalmakkal, melyek csak századokban egyszer szoktak előfordulni. Hat év alatt, amig a kiegyezés tényleg létesült, több csapás érte mezőgazdaságunkat, mint az utolsó századokban. Mintha a természet szövetségesévé lett volna az önkényuralomnak. Ez is, az is gazdaságilag igyekezett tönkrejuttatni a nemzetet, hogy azután megtörje politikai ellenállását.

Főleg középosztályunkat vette mindkettő czélba, mert az anyagi csapásokat is jobban viselhette a nagybirtok, mely tőkével, s a kisbirtok mely munkaerővel rendelkezett. Hozzá még a hatvanas évek elemi csapásai gentrynket már félig tönkrejutott állapotban találták. A tönkrejutás processusát megkezdték már 1848 előtt a megyei, nem pedig a követválasztások. A viczispánok választása szinte akkora terhet rótt társadalmunkra a negyvenes évek táján, mint most a képviselőválasztás. 1848-iki szabadságharczunk is leginkább a középosztály vér- és pénzadójából lett oly dicsőségteljes. Az önkény-uralom pedig sokkal kevésbbé támadt parasztságunk és nagy uraink, mint gentrynk ellen. A nagy urak közt ott voltak a derék aulikusok, ó-conservativek, akik magyar érzelmüket össze tudták egyeztetni a jó osztráksággal. A parasztságnak pedig az absolut uralom inkább kedvezni akart, igyekezve elhitetni ezzel, hogy fölszabadulását a jobbágyság terhei alól az idegen hatalomnak köszöni.

A gazdasági tönk mindig egyértelmű szokott lenni a politikai és társadalmi tönkkel. Aki szegénységbe dönt egy nemzetet, politikailag szolgaságba löki. Ha gazdaságilag tönkrejut a vezérlő társadalmi réteg, elveszti egyszersmind politikai szerepét és actióképességét.

Két hosszú korszak, az absolutismus és a provisorium, majd két évtizeden át porlasztotta nemzetünk csontozatát és velőjét, a középosztályt. Még látszólagos jótékonysága is kárhozatossá vált.

De a nyilt támadásnál középosztályunknak többet ártott a szenvedőleges ellenállás, úgy az absolutismus, mint a provisorium korszakában.

Az adóknak katonai erő által való behajtása sokkal terhesebbekké tette ezeket mintha még egyszer akkorák lettek volna. És nemzeti középosztályunk nem vállalt hivatalt, melynek jövedelméből kárpótlást nyerhetett volna. Fiai számára nem keresett elhelyezést sem a hadseregben, sem a bureakratiában, mig az aristokratia egy része benn ült a hivatalokban. Valamennyi középsorsbeli ifjú otthon maradt, osztozkodva az ősi földön, vagy az ősi szilvafákon; mig ellenben, ha nemzeti szellemét leküzdve, a közép-földbirtokos osztály fiát beadja katonának vagy hivatalnoknak, ha kibékül az önkény-uralommal, ma talán sokkal gazdagabb volna, mint bármikor annak előtte. Csakhogy ez esetben nem volna nemzeti s nem volna magyar nemzet, hanem csak magyar faj, és nem léteznék magyar állam, hanem csak provincia és osztrák birodalom.

A közép-földbirtok az alkotmányos aera alatt sokat vesztett. Összes vesztesége a holdak száma tekintetében megközeliti a 3%-ot, ami igen jelentékeny. Ezt a veszteséget azonban pótolná a földbirtok értékének növekedése. A közép-földbirtok földarabolása és megterheltetése azonban a közel két évtizedes idegen uralom korában történt. Történt a mondott okok miatt. Középosztályunk akkor igy viselte a nemzeti politika adóját és terhét. Nem a választásokra költött, hanem visszavonult, gyermekeit nem adta az idegen uralom szolgálatába, inkább tönkre tette önmagát vagyonilag.

A hatvanas években már országgyűlések is voltak, e választások azonban nem kerültek költségbe vagy csak igen jelentéktelenbe. A kiegyezési megelőző országgyűlés közép-földbirtokosainkat gazdaságilag már valóban annyira züllött állapotban találta, hogy nagy alkotmányos költségeket nem is viselhettek volna el.

Az 1863-iki nagy aszály a legborzasztóbb klimatológiai jelenségek közé tartozott, sőt ilyen volt részben az 1864-iki szárazság is. A 60-as évek általában száraz jellegűek voltak, szemben az 50-es évek áradásaival. Ismeretes, hogy a Tisza felvizeinek, a Szamosnak, Bodrognak és Sajónak megdagadt vizei Borsod-vármegye Tisza-parti lakóit elöntéssel fenyegette 1856-ban. Ezek azután a dobi gátnak erőszakos átmetszése által lezúditották az áradatot a Hortobágyra. Tudva van, hogy a bécsi kormány erre nagy mérvben hozzá látott a Tisza és mellékfolyóinak szabályozásához; de mert a felső átmetszéseket korábban hajtották végre, okot adtak a későbbi áradásokra.

A 60-as években azonban áradásokról szó sem lehetett. Ez évtized elejének telei egészen szárazok és hó nélküliek voltak, s igy a tavaszi áradások elmaradtak. A Tisza vidékei kiszáradtak és kerti művelés alá kerültek. Különösen 1886 tavaszától késő őszig nem esett eső. Az Alföld teljesen, a Dunántúl részben puszta avarrá lett. A regényirók, költők, s névszerint Jókai phantásiája a borzasztó pusztitás leirásánál csakis a valóságnál maradt. A gazdának ez évben nem lett termése, még vetőmagját sem kapta vissza, s fokozta a csapást, hogy szénatermés nem lett semmi, a legelők kiszáradtak, a házi állatok tehát tömegesen pusztultak el. Szerencsés volt azon alföldi gazda, aki marhaállományát felében kiadhatta nyaralni az erdélyi havasok közé.

Ily istencsapásnak súlya alatt kellett folytatni a nemzeti ellenállást. Ha a hatalom elég okos s eléggé érző szive van, nagyot fordithatott volna a dolgokon saját javára. A császár elrendelte ugyan az elemi csapás sujtotta nép segélyezését, s különösen vetőmag kiosztását. A segélyezés végrehajtásával megbizott közegek azonban nagyrészt sikkasztók és tolvajok voltak. Deák Ferencz úgy nyilatkozott később róluk, az 1866 június 13-iki ülésben: „Nem akarok szólni – úgymond – az 1863-iki visszaélésekről. Kétségkivül számosak voltak azok, a segélyezés helytelenül volt vezetve. Azt hiszem, hogy azok, akik az éhező ember szájából lopták el a kenyeret, nemcsak tolvajok voltak, hanem szentségtörők is!”

De a segélyezés hűtlen kezelése még nem volt elég. A köznyomor szörnyű képe nem gátolta meg az adóknak katonai erővel való behajtását. Igy az elemi csapás és annak orvoslása csak új gyűlöletet keltett Magyarország népében azon hatalom iránt, mely rablókat és tolvajokat nevelt, s maga is, amit segély czimén adott, adó alakjában visszavette.

A Bach-rendszer romlásának is a belső corruptió és rothadás volt egyik oka, azonképen a provizórium önkényuralmának bukását a romlottság szintén sietteté. A Bach-rendszer gyűlöletes volt politikailag, s corruptiója undort keltett a társadalomban. A provisorium politikailag kevésbbé volt gyűlöletes, mert hiszen ez már nem gázolt vérben. De fenyegetéseivel sem imponált, s elaljasodása csak megvetést keltett a magyar nemzetben.

E körülmény azonban nem gátolta meg a társadalom, és különösen a középosztály nagy válságát. Az emlitett politikai és gazdasági okok, valamint az elemi csapások középosztályunkat anyagi romlásba lökték. A porosz háború előtt és után a megingás komoly jelei voltak észlelhetők.

Valószinű, hogy társadalmunk erkölcsi ereje megrendül, ha közbe nem jön a porosz hadjárat, mely az önkény-uralmat gyors elhatározásra kényszeritette. Deák és politikai barátai már nemcsak felülről, hanem alulról is kezdték érezni a nyomást a kiegyezés mielőbbi létesitésére.

A magyar társadalom akkép nagy veszélyekből menekülve érkezett meg a kiegyezés révébe. A nehéz küzdelem kifárasztotta, szerencse, hogy az önkény-uralom előbb fáradt ki. Erkölcsi ereje minden esetre épen került ki a veszedelmekből, és erre büszke lehet nemzetünk; de az anyagi romlás nagy pusztitást idézett elő különösen középosztályunkban. A közel két évtizeden át tartó harcznak, melylyel a felfegyverzett hatalommal szemben a nemzet lefegyverezve s erkölcsi erejére támaszkodva állt, ez talán egyik legsajnálatosabb következménye. A vezérlő társadalmi elemek anyagi romlása az önkény-uralom bukása után is sok bajt okozott. Ekkor keletkezett a társadalmi egyensúly megbillenése is, mely kihat a magyar politikára még napjainkban is. Nemzeti kormányaink, és különösen a Tisza-kormány, igyekeztek kiválókép a gentryt megmenteni és restaurálni, ez azonban csak részben és szórványosan sikerült. A hézagok betöltése csak most történik nemzeti intelligentiánk által, s igy kerül vissza a megbomlott egyensúly az új elemek által kiegészitett régi társadalmi rétegekre, melyek akkép szélesebb alapokat nyertek.

Visszatérve történeti előadásunkra, ily körülmények közt s a társadalmi állapotok ily bomlása közepett mentek végbe a választások. Ő felsége ugyanis 1865 szeptember 17-ikén kelt elhatározásával a magyar országgyűlést összehivta, ezúttal már Pestre, 1865 deczember 10-ikére. Három nap mulva felfüggesztette a februári alkotmányt, hogy az egységes birodalmi alkotmány helyére nemsokára Magyarország történeti joga lépjen.

A választásokat Majláth úgy intézte, hogy szinte minden egyes esetben a Deák-párt jelöltjeit támogatta, külön conservativ pártot tehát a kiegyezés létesitésére nem akart teremteni. A Deák-párt nagy többséggel érkezett az új parlamentbe. A többség az erdélyiekkel együtt túlnyomó volt, s úgy a ház elnöke Szentiványi, mint alelnöke gróf Andrássy Gyula óriási majoritással lettek megválasztva, az összes szavazatokkal 50 ellenében. Az unio nemsokára létrejött Erdélylyel. A kolozsvári országgyűlést ő felség 1865 deczember 15-ikén kelt leiratával elnapolta s a pesti országgyűlésre való választásokat elrendelte.


Az 1865-iki országgyűlés megnyitása.
Katzler V. 1866-iki kőrajza után. Az országos képtár gyűjteményének 4883. a. számú példányáról

A Deák-párt nagy többsége és az erdélyi unio azonban még nem biztositotta a kiegyezésnek helyes alapokon való felépitését. A conservativek még mindig jelentékeny szerepet játszottak. Belcredi, az osztrák miniszterelnök, foederalista volt. Esterházy, aki a fejedelem bizalmát nagy mértékben birta, az októberi diploma alapján állott és a dualismust nem tartotta helyes megoldási módnak. Még az októberi diploma alapján is, mely pedig a megyei rendszernek tág teret nyitott, és e tért Majláth meg akarta védelmezni, Esterházy erős rendszabályok alá akarta ezt vonni. Sőt a magyar „tartománygyűlés” választó qualifikatióját is át akarta alakitani s a czenzust föl akarta emelni.

Majláth még mindig nem lépett fel határozottan, s több ok van annak föltevésére, hogy Bartallal tartott, akinek nézete a kiegyezés felől a következő volt: közös Reichsrath nem lenne, ellenben a közös ügyek közös budgetet kapnának, közös ügyet képeznének a fogyasztási adók, a vám- és kereskedelmi ügyek. A közös kormány készitené a törvényjavaslatokat, amelyek fölött, ha az üzenetváltások nem sikerülnének, vagy közös szavazás, vagy a fejedelem akarata döntene. Csekély módositással Apponyi régi tervének új alapon való fentartása ez, de nem a kiegyezésnek a dualismus és a paritás alapján való kiépitése. És még nem volt kizárva a lehetőség, hogy a terv hóditásokat tesz a többség körében.

Apponyi vezérlete alatt a szélső jobb 21 tagból állott, és ez már eredeténél fogva is hajlandó volt a conservativ irányt követni.

A Deák-párt Podmaniczky Frigyes feljegyzése szerint 180 tagból állott mig a balközép Ghyczy, Tisza és Nyáry vezérlete alatt 94, és a szélsőbal 20 tagból állott.

Az erdélyiek 1865 deczemberben még nem jelentek meg a magyar parlamentben, és később a Deák-párthoz csatlakoztak, melynek túlnyomó többsége ekkép biztositva volt. A Deák-párt kebelében azonban sokan összeköttetéssel birtak Majláth-tal és a conservativekkel.

Valóban ideje volt, hogy Deák Ferencz báró Eötvös ösztökélésére tisztázta a helyzetet a conservativekkel 1866 február 10-ikén. Deáknak a conservativekkel való végleges szakitása csak később, a 67-es és a 15-ös albizottságban történt.

Az első nyilvános conflictus a válaszfelirati bizottság tárgyalásainak során merült fel. Majláth ugyanis felkérte Deákot, hogy tárgyalni szeretne vele a felirati vitára vonatkozólag; de mert ő feltünés nélkül nem jöhet az „Angol Királynő”-be, felkérte, hogy jőjjön Bartalhoz február 10-ikén délután.

A találkozásnál jelen voltak Esterházy Móricz és Sennyey is. A beszélgetést Deák Ferencz szavainak feljegyzése alapján Gorove következőkép közli naplójában Majláth: „Beszélni akartunk arról, hogy miként folyjon a válaszfelirati vitatkozás.” Erre én azt mondtam, hogy én azt nem tudhatom, minthogy e részben befolyást gyakorolni nem akarok; a magam részéről csak azt mondhatom, hogy ha oly módositás ajánltatnék, mit én elfogadhatónak nem találok, fel fogok ellene szólani. – Erre megint csend állott be, öt percznél tovább tartó. Ekkor ismét Majláth szólalt meg: „De mégis szükséges volna, hogy a válaszvita vezetése iránt valamely tájékozást nyerhessünk.” – „Igen sajnálom, de kénytelen vagyok ismételni, hogy én senkinek e részben nem fogok irányt adni; én az utolsó napok eseményei után nemcsak a házban, de még pártomban sem fogok közvetitő lenni. Az én kiindulásom azok után, mik a kiegyenlités előkészitésére történtek, az volt, hogy a kibékülés úgy menjen végbe, hogy benne, amennyire csak lehet, az ország legnagyobb része megnyugvását találja. Azért igyekeztem én azon, hogy mind azok, kik a mult országgyűlésen velem tartottak, mind a határozatiak közösen járuljanak a kiegyenlitéshez; annyival inkább, mert úgy találtam, hogy az utóbbiak is az én nézetemet, melyet a mult tavaszszal közzétettem, elfogadták. Ezen eljárásomat, úgy látszik, a kormánykörökben félremagyarázták.

Azoknál fogva pedig, mik programmom közzététele után történtek, azt kell gondolnom, hogy azt nemcsak a kormány, de ő felsége is ismeri, sőt kiindulási pontul elfogadta. Abból, hogy a választások alatt a kormány – ámbár elismerem, hogy azokra döntőleg nem gyakorolt befolyást – az úgynevezett Deák-párti jelölteket támogatta, azt kell következtetnem, hogy politikám helyeseltetik. És most azt kell tapasztalnom, hogy azzal vádolnak, mintha eltérnék programmomtól. Az adresse-ben olyak volnának fölvéve, mik programmomban nincsenek, vagy ezzel ellenkeznének. Én elfogadtam a birodalom egységét azon pontig, ameddig azt a pragmatica sanctió kötelességünkké teszi. Ez ki van mondva az adresse-ben is; ki van mondva, s azt állitom most is, hogy a pragmatica sanctio szerint kölcsönösen tartozunk egymást védeni, egymásnak segedelmet nyujtani. Ezt teljesitettük mindig, és fogjuk ezután is teljesiteni.”

Ezentúl Deák és a conservativek útjai szétváltak. Deák felirati javaslata teljesen megfelelt a husvéti czikkben és a „Debatte”-ban kifejezett álláspontnak. Amidőn tehát Majláth és conservativ társai, valamint a bécsi kormány azt vélték, hogy a kiegyezési terv felvetése által Deák letér 1861-ben elfoglalt álláspontjáról s hogy a conservativek felé hajlik a birodalmi egység irányában, vagy félreértették őt, vagy czélzatosan magyarázták félre.

Deák Ferencz annyira nem hagyta el elvi álláspontját, hogy pártjában is sokan elégedetlenek kezdtek vele lenni. A rajzolt társadalmi állapotok éreztették hatásukat, és a társadalom egyes rétegei, bár áldozatok árán is, ki akartak egyezni Bécscsel. A Deák-párt kebelében is sokan voltak a gyors kibékülés hivei. De – mint Gorove előadja Naplójában – nem mertek nyiltan Deákkal szakitani, mert attól tartottak, hogy még inkább csatlakozni fog a balközép azon szelidebb árnyalatához, melyet Ghyczy Kálmán képviselt. Annyi bizonyos, hogy Deák ezentúl erősebb harczot viselt és viselhetett a „Pesti Napló”-ban a conservativek és a conservativ párt ellen, mint a balközéppel szemben. Felirati beszédét is ugyanily szellemben tartotta, hogy maga a felség, akit természetesen még mindig a conservativek informáltak, igy nyilatkozott Andrássy előtt Deák Ferencz 1865 február 22-ikén mondott beszédéről: „Nem mondom, hogy nincs benne közeledés, de mégis azt találom, hogy sokat vett fel a baloldal nézeteiből.” – Mint majd alább látni fogjuk, a conservativ álláspont Deákéval szemben még egyszer, de utoljára, határozott támogatást nyert felülről, de ezután teljesen diadalmaskodott azon megoldási mód, melynek embryóját legelőször Deák Ferencz tárta fel.

A leirat egyáltalán nem felelt meg a várakozásnak, vagy, mint kitűnt, az irányadó politikai körök nagyon is el voltak készülve ily válaszra, melyet csakis a conservativek álláspontjáról lehetett a koronának tanácsolni. Az uralkodó örömét fejezte ki a közös ügyek elismerése és tárgyalási módjuknak leendő megállapitása felett, de a legélesebb háborút inditotta az 1848-iki törvények ellen, melyek pedig a jogfolytonosság leglényegesebb feltételét képezték.

„Megelégedéssel fogjuk tehát szemlélni az erre (a közös ügyek) vonatkozó tanácskozások megindulását, s bizton hisszük, hogy e kérdések beható tárgyalása fonalán önként fog az 1848-iki törvények utánvizsgálatának és czélszerű módositásának szüksége felmerülni.

A közös ügyek kérdésének megfejtése nem egyedül azoknak megállapitásában találja kielégitő megoldását, hanem szükségkép feltételezi azok egységes, minden fennakadás ellen megóvott kezelését, s épúgy a törvényhozó, mint a végrehajtó hatalom összhangzó működésének biztositását. Az ezekre vonatkozó kormányzati ágaknak oly mérvben önálló kezelése tehát, mint azt az 1848-ik évi III. t.-cz. a kellő szerves összefüggés mellőzésével megállapitotta, a közös ügyek sikeres kezelésének lehetőségét kizárja.”

Majláth és a conservativek vakmerősége ekkép nyiltan feltámadt a parlamenti rendszer ellen. A leirat követelte még a nádorság eltörlését, a parlament feloszlatására vonatkozó királyi jogot teljesen szabaddá igyekezett tenni. Mind a kettőt, sőt a nemzetőrségre vonatkozó törvényt Deák és barátai készek voltak megváltoztatni, de megkövetelték előbb a jogfolytonosság akkép való megvalósitását, hogy előbb az 1848-iki törvények tettleg életbe lépjenek. De még mindezen követeléseknél nem állt meg a Majláth által dictált leirat, megtámadta még a választási törvényt is. A leglényegesebb ellentét azonban a korona és a nemzet közt az volt, hogy az előbbi korábban akarta megváltoztatni az 1848-iki törvényczikkeket és csak azután volt hajlandó alkudozni, illetőleg az épségben maradt törvényeket életbe léptetni, az országgyűlés pedig Deákkal élén ép a megforditott eljárást igyekezett követni. Ezért volt olyan fulmináns a második feliratnak ide vonatkozó része. Deák valóban azon a ponton állt, hogy újra megszakitsa az alkudozásokat. „Felséged – úgymond Deák – az absolutismust fentartani nem akarja. Már pedig a törvényhozó és végrehajtó hatalomnak ily egyesitése, még ha ideiglenesen történik is, valóságos absolutismus. Nem ilyen jogfolytonosság az, melyet az alkotmányos elv, a törvények, a király hitlevelek és fejedelmi eskük megállapitottak. A valóságos jogfolytonosság nemcsak a törvények alkotásának módjára, hanem azok megtartására és végrehajtására is egyaránt kiterjed.”

Megalkuvást nem tűrőleg követelte tehát a második felirat is az 1848-iki törvények és a megyei autonomia előleges restaurálását. A feliratot a képviselőház márczius 19-ikén tüntetőleg fogadta el. Csak egyetlen-egy conservativ hang igyekezett meghallgatásra találni. Bartal György ugyanis nem tartotta szükségesnek a korona felszólitását arra, hogy az 1848-iki törvényeket és a megyei autonomiát helyreállitsa. Miután Bartal, a ház tüntető hangulata daczára, elvtársai nevében is megtette inditványát, sokan meg akarták tudni, kik Bartal elvtársai, és azért névszerinti szavazást követeltek. Az eredmény az lett, hogy Deák felirati javaslatát egyhangúlag fogadta el a ház. A conservativek nem mertek szint vallani.

Ekkép tehát ismét válság támadt, ami azonban ezúttal nem vezetett az országgyűlés feloszlatására. Bécsben ép úgy tudták mint Pesten, hogy a kiegyezésnek létre kell jönnie, csakhogy Bécsben más kiegyezést terveztek, mint a magyar fővárosban.

A bécsi politikusoknak és magának Majláthnak – mint már ismételten szóltunk róla – nem volt tulajdonkép való megállapitott programmjuk. Különösen Majláth igyekezett kerülni a programmvallást, de, mint már emlitve volt, a Bartal-féle programm megfelelt gondolkozásának. Kettős feladattal birt: teljesen szabadra ereszteni a vélemények nyilvánulását, de egyszersmind mindent elkövetni, hogy a fő eszmecsoportulás a trónbeszédekben és leiratokban jelentkező, de végleg nem formulázott udvari és conservativ álláspont körül történjék. Majláth még Deákkal történt másodizben való találkozása alkalmával sem vallotta a haza bölcsének a kormány kiegyezési programmját, habár Bartal mindent elkövetett Bécsben, hogy a kormány nyilt és határozott programmal lépjen föl. Bécsben azonban mitsem határoztak, s a magyar országgyűlés a kormány szándéka iránt elég tájékozatlanul választotta meg a kiegyezést előkészitő 67-es bizottságot, viszont se május 3-ikán küldte ki a 15-ös albizottságot.

Ez utóbbi készitette a kiegyezés tervezetét, és azzal június 25-ikén elkészült. Midőn az a 67-es főbizottság elé került, nem volt egyéb, mint akadémikus fejtegetés a kiegyezésről. A kormány és az országgyűlés közt semmi végleges megállapodás nem történt.

A közhangulatot a külpolitikai helyzet aggasztó tüneteivel egyidejüleg az 1863-iki inségnél is borzalmasabb elemi csapás dermesztette meg. Az 1866-iki május utolsó hetének két napján nagymérvű fagy pusztitotta el a virágzásban levő vetéseket. A jelen században páratlan mélységre szállt le a hőmérő a hajnali órákban. Az ország több részében leszállt 5–6° R.-ig 0 alatt. És amit a fagy érintetlen hagyott az ország terméséből, azt tönkre tette a nyomban következő roppant forróság és szárazság. A katasztropha szinte általános volt, s csakhamar az országgyűlés érdeklődését is magára vonta. De sajnálatos, hogy politikai- és pártvillongás ürügyévé lett. A májusi késő fagyok s az arra bekövetkezett aszály, mint Szász Károly irja „Egy képviselő naplójegyzetei” czimű munkájában: „a nép inségének lehető enyhitésére irányozta a kormány figyelmét. Június 2-ikán zárt tanácskozmány kéretett. Azért zárt, mert előre lehetett tartani, – ami fájdalom be is következett – hogy bizonyos oldalról a nép insége a politikai kérdésekkel fog kapcsolatba hozatni, s az Isten csapása mint egy politikai tőke fog kizsákmányoltatni. Több rendbeli inditványok tétettek: bizottság kiküldése iránt, mely jelentést tegyen a kár terjedelméről s a segitség módjáról. Deák bölcs előrelátással már ekkor figyelmeztetett, hogy csak oly módokról van szó, mely a jelen helyzetben levő országgyűlés hatáskörét túl nem haladják. Azonban feláll Tisza, s oly keserűséggel s szenvedélylyel, minőt a jelen országgyűlésen tán egyszer sem mutatott, vádolja a kormányt, kiterjeszkedik a küszöbön álló porosz-osztrák háborúra s a magyar ifjak idegen csatatérre elhurczoltatására, inditványozza, hogy az inség alkalmából alkotmányunk visszaállitását követelőleg kell sürgetnünk, különben az inséges népen nem segithetni. Utána ugyanazt, csakhogy sokkal rosszabbul, ismétli Madarász. A baloldal két árnyalatának vezérei egy kalap alatt. Deák összevonta nagy szemöldeit s homlokán egy sötét vihar gyülekezett, melynek első villámai apró tüzes szemeiből kilövelltek. Ha valaki – úgymond – ezeket hallaná s mit sem tudna országgyűlésünk első folyamáról, hinné, hogy félév óta összedugott kezekkel ülünk itt és elvett alkotmányunk visszaállitását nem követeltük, nem sürgettük. Azok, miket imént hallottam, e vádat, e gyanusitást foglalják magukban. De én visszautasitom azt. Azt hiszem, az országgyűlés megtette kötelességét, s két felirata erélyesebben és nyomatékosabban követelte azt alkotmányt mint azok az újabb frázisok, miket hallottunk. Tisza és Madarász hallgattak. Ghyczy sem keli védelmükre. Csak Keglevich Béla igyekezett szavaikat szerényen jobbra magyarázni. A vihar magva el volt vetve.”

Az ellentétek oda fejlődtek, hogy a segélyezés kérdését szavazással kellett eldönteni. A felséghez intézendő feliratban ugyanis Deák és pártja azon kifejezést akarta használni, hogy a felség királyi hatalmával intézkedjék. A baloldal férfiai azt nem akarták elfogadni, a többség azonban elfogadta. Erre az eddig egyesült Deák-Ghyczy párt szakadása alig volt feltartóztatható. „A jobb és balközép – irja Szász Károly – eredeti, természetes állását látszott ismét elfogadni, amaz a valódi közepet, ez a baloldalt. A szélsőbal hét férfia ujjongott örömében, az egész Tisza-Ghyczy-párt átment hozzájuk.”

Ferencz József azonban, mielőtt akár felirás által, akár más módon hozzájárult volna az országgyűlés, június 6-ikán kelt kéziratával intézkedett az inség ügyében követendő eljárásról. Elrendelte ugyanis, hogy a tárnok elnöklete alatt bizottság szerveztessék, mely bizottság számoljon a helyzettel és annak segédeszközeivel. Deák Ferencz a korona intézkedését a képviselőházban támadt ellentétek megszüntetésére akarta használni. A ház július 11-iki ülésében a felirat eszméjét elejtette, a mi tetszett a baloldal embereinek, s azt inditványozta, hogy a felirati javaslatban foglalt eszmék az inségügyi választmány jelentésében hozandó végzésbe foglaltassanak.

Most azonban a szélsők akartak feliratot, fel akartak irni a koronához, hogy állitsa helyre az alkotmányt, s azután lehet majd alkotmányos úton orvosolni az inség okozta bajokat.

Deák figyelmeztette a házat arra, hogy az inség oly nagy, miként azon rögtön kell segiteni, s nem várható be a közjogi vita vége s az alkotmány helyreállitása. Tisza Kálmán nem látta szükségesnek a feliratot, habár nem remélte, hogy a törvénytelen kormány helyesen és czélszerűen valósitja meg a korona bölcs szándékát. De határozati javaslatot inditványozott, hogy az inség elháritásának csak egy biztos eszköze van, s ez az alkotmány helyreállitása; továbbá, hogy az országgyűlés a felség egyenes felszólitására addig is megtesz mindent, amig az alkotmány tényleg helyre lesz állitva.

Tisza javaslata vagy módositványa zűrzavart vitt a Deák-párt kebelébe, ép azért a Deák-pártból többen felkérték őt inditványának visszavonására. Tisza azonban hajthatatlan maradt, s úgy látszik, a Deák-párt azon taktikája döntötte el a kérdést, mely szerint ez kijelentette, hogy névszerinti szavazást fog követelni, mikép az ország megtudja, kik azok, akik a tisztán emberiségi kérdésben is politikai spekulatiót keresnek. A képviselőház június 16-iki űlésében Tisza visszavonta javaslatát s Deák inditványa változatlanul fogadtatott el.

Ily bizonytalan állapot közepett szakadt le a porosz és olasz háború a monarchiára.

Azon kiáltvány, melyet a császár, népeihez intézve, a háború előestéjén közzétett, fájdalmasan emlitette fel, hogy a kiegyezés és egyetértés munkája nem haladt addig; mikép valamennyi népének képviselői a komoly pillanatban a trón körül állnának. De – úgymond – habár most e támaszt nélkülöznie kell, annál komolyabb az elhatározása, hogy e támaszt jövőre biztositsa a birodalom számára. A porosz-osztrák viszály már áprilisban kiegyenlithetetlen gyanánt tűnt föl, sőt Bismarck már a háború tényleges kitörése előtt érintkezésbe lépett Komáromy György által magyar politikusokkal oly magyar légió alakitása iránt, mely háború esetén felkelést szitana. A porosz külügyminister csak annyiban nem utánozta Napoleon és Cavour példáját, hogy nem a szélsőballal, hanem a határozati párt férfiaival alkudozott.

Ekkép minden elő lévén készitve a háborúra, gyakran szóba került Pesten, hogy mit fognak tenni Bécsben a magyar országgyűléssel az esetre, ha a háború valóban kitör. Deák az elnapolás mellett volt, s valóban, Bécsben gyakorlatilag megoldották a kérdést az elnapolás értelmében, de csak nyomban a custozzai győzelem után, sőt e győzelemmel ugyanazon napon. Az országgyűlés június 26-iki ülésében olvasták fel a felség elnapoló leiratát, melyet június 24-ikén bocsátott ki Magyarország képviselőihez.

Az előadottak kétségtelenné teszik, hogy a kiegyezésnek általában érzett szükségessége daczára még áthidalhatatlannak látszó űr választotta el egyrészt az udvar és a conservativek, másrészt pedig a magyar nemzet és Deák álláspontját.

A nagy politikai vivmány, mely az utóbbi álláspont diadalára vezetett, rövid, de borzadalmas háború vértócsáján nyúlt keresztül.

A porosz-osztrák háború Ausztriára nézve azzal a szomorú tanulsággal végződött, hogy, mig a monarchia belső ziláltsága megszüntetve s a belbéke biztositva nincsen, mindaddig nem viselhet külellenséggel sikerrel háborút, nem még akkor sem, ha a hadi viszonyok a győzelmet neki látszanak oda igérni.

Königgrätz után Ausztria ezen egy tanulsággal gazdagabb, de két országgal szegényebb lett: végleg le kell mondani németországi s Velenczével olaszországi igényeiről.


Benedek táborszernagy.
Eredeti metszet után

A háború Schleswig-Holstein miatt tört ki, s oka az volt, hogy a herczegség régóta útjában állt Poroszország concentráló törekvésének, melynek sem a herczegség különállása, sem az Ausztriával való társbirtoklás nem tetszett. A dán háború után nyiltan bevallotta szándékát, követelve, hogy a herczegség mondjon le a külügyi képviseletről, seregét a porosz hadseregbe kebelezze be, engedje át a kieli kikötőt, legfontosabb erődjét stb. E követelés határozott ellenszegülésre talált: bátoritásul szolgált Ausztria ellenzése s a német Bund poroszellenes hangulata is. A háborúnak már ekkor kitörését egy időre a gasteini conventio háritotta el (1865 augusztus 14.), a hol az ifjú osztrák császár személyesen találkozott a porosz királylyal s abban egyeztek meg, hogy Schleswig kormányzás végett Poroszországnak, Holstein pedig Ausztriának adatik át s Lauenburg pénzbeli kárpótlás mellett szintén porosz fenhatóság alá kerül.

Ez egyezség ideiglenes és rövid tartama alatt előre látható volt s újból kitört a viszály, midőn Poroszország fent elsorolt követelései végrehajtását, első sorban a katonaság bevonását megkisérlette. Ausztria, melynek e törekvés szintén nem volt inyére, azzal fenyegetőzött, hogy a Bund elé viszi az ügyet, s midőn e fenyegetés nem használt, (1866 márczius 16-ikán) hadi készülődésre hivta föl a vele tartó udvarokat. Bismarck a Bund reformjával akarta ennek elejét venni s e végett egy általános választáson nyugvó parlament összehivását határozta el. De ez a féltékenységet még inkább fölkeltette: Ausztria háborúra készült s hozzá csatlakoztak a középnémet államok. Poroszország, szövetkezett Olaszországgal. Ausztria csakugyan a német szövetség elé vitte az ügyet, a mire Poroszország azzal felelt, hogy csapatait Holsteinbe vezette s a kormányt felfüggesztette. Midőn Ausztria ez ellen a Bundhoz fellebbezett, Poroszország az új szövetségi alkotmányt (1865 június 10) mutatta föl, mely Ausztriát Németországból kizárta.

Ausztria tényleg nem ok nélkül hivatkozott a Bundra s nem hiába épitett ennek poroszellenes hangulatára: ez csakugyan elfogadta Ausztria propositióját s 9 szóval 6 ellen kimondta a szövetséges sereg mozgósitását Poroszország ellen. Fegyvert ragadtak Württemberg, Szászország, melynek ekkor Beust volt ministere, Bajorország, az egy ideig habozó V. György hannoveri király, Frigyes Vilmos hesseni nagyherczeg stb.

Az osztrák hadsereg, melyben Ausztria és Magyarország minden nemzetisége vegyesen képviselve volt, Benedek tábornagy vezetése alatt márczius óta a cseh hegyekben táborozott. A helyett, hogy a poroszoknak készülődésre időt nem engedve gyorsan előnyomult s Szilézián, Szászországon keresztül Berlin elé vonult volna, itt vesztegelve várta be a porosz hadsereget, mely az időt nagyon jól fel tudta czéljaira használni. Gyorsan megszállották az Ausztriával tartó országokat, június 18-ikán Drezda, a következő nap már Lipcse és Hessen is megvolt szállva, június 29-ikén a hannoveri király is capitulált s azután tovább vonultak, hogy saját fészkében keressék' föl az ellenséget. Az osztrák hadsereg, mely hét hadtestből állott 247,000 emberrel s 500 ágyúval – a porosz haderőt 250,000-re teszik – az Elba partján Königgrätz mellett táborozott. Hullámszerüen tagozott, dombos, erdős vidék, jól kiválasztott terep védelem tekintetében, egy hátránya volt, melyre úgy látszik Benedek nem számitott t. i. a háttérben levő Elba a visszavonulásra nézve végzetessé válhatott. Itt állitotta föl csapatait s itt készült július 3-ikán a döntő ütközetre. A késedelmet most sietéssel akarta jóvá tenni, s nem akarta bevárni, mig az egész ellenséges hadsereg megérkezik. Az időjárás neki látszott kedvezni: még csak az első hadtest állott vele szemben, a borus, esős időben a felázott talajon a porosz trónörökös hadteste csak lassan haladt előre. Az osztrák sereg mozdulataiból a poroszok megértvén Benedek szándékát, gyors futárt küldtek a trónörököshöz, hogy hadtestével sietve csatlakozzék s egyben megkezdték a támadást.

Az első ütközet az osztrákokat biztatta győzelemmel; a porosz tüzérség már mind ellőtte lövegeit s a tartalékhoz volt kénytelen nyulni a nélkül, hogy az osztrákokat rendkivül kitünő állásukból: az elsánczolt falvakból és eltorlaszolt erdőkből kitudta volna mozditani s egy lépést előnyomulhatott volna. A támadás szembeötlő gyengülése már-már arra készté Benedeket, hogy kilépjen eddigi védelmi állásából s támadólag lépjen föl: midőn megérkezett a poroszok várva-várt második hadteste, mely új erővel frissitve föl a már kifáradt csapatokat, véres tusa után rést ütött az osztrák hadtesten s a felbomlott sereg rendetlen tömegben vonult vissza az Elba felé. Csupán a tüzérség tartotta magát vitézül, az utolsó pillanatig fedezve a visszavonulást. A veszteséget osztrák részről 24,000 halott és sebesültre, 20,000 fogolyra, 160 ágyúra, porosz részről mintegy 9000 halottra és sebesültre teszik. A meghátrált és futó csapatok üldözésével a poroszok nem sokat törődtek, hanem e helyett Bécs elé vonultak. Ferencz József Nikolsburgba tette át székhelyét s innen folytatta az alkudozásokat. Francziaország közvetitésével, melynek javára Ausztria Velenczéről is lemondott, előbb (július 22-ikén) fegyverszünet köttetett. Ekkor már a porosz hadtest a Kis-Kárpátokon átkelve Pozsony előtt állott, oly szándékkal, hogy Bécset hátulról támadja. De mielőtt erre szükség lett volna, megköttetett a béke, mely szerint Ausztria 40 millió tallér hadi kárpótlás fizetésére kötelezte magát, lemondott Schleswig-Holsteinról s kilépett a német Bundból.

Miért végződött e csata az osztrákok vereségével, holott csaknem egyenlő számarány mellett az osztrák hadsereg felszerelés tekintetében hasonlithatatlanul jobb volt, kitünően begyakorolt tüzérsége kitünő (vontcsövű) ágyúkkal ellátva? Bizonyára azért az egy eszméért, a német egységért lelkesedő ellenséggel szemben széthuzó elemekből, egybe nem olvasztható nemzetiségekből álló csapatok állottak, a kik kénytelen-kelletlen harczoltak, Ausztria babéraiért nem lelkesedtek.

A königgrätzi veszteség, melynek a custozzai győzelem sikere is áldozatul esett, nemcsak Ausztriát ábránditotta ki, de a magyar politika irányán is nagyot változtatott.

Deákot a conservativek már a Bach-korszakban, s még inkább a provisorium idején sokszor vádolták, amiért nem lépett fel cselekvőleg, s hagyta a tények és események árját folyni szilárd, de mozdulatlan álláspontja mellett. Most is azzal vádolták, hogy elszalasztotta a kedvező alkalmat, hogy az udvar figyelmét Magyarországra, mint a birodalom legfőbb támaszára irányítsa. Szemére vetették még lustaságra hajló inactiv természetét is.

De az inactióra hajló tulajdonság nélkülözhetlen volt azon államférfiunál, aki a kiegyezés megkötésére volt hivatva.

Csak az idegesség nélküli, az ambitiót és tettvágyat nélkülöző nagy hazafiság és nagy lélek lehetett képes a szenvedőleges ellenállás politikájának kigondolására és végrehajtására. A legnagyobb elméket és jellemeket is ferde helyzetbe sodorhatja az időszerűtlen fellépés. A conservativek leghazafiasabb s legemelkedettebb lelkületű férfiai e miatt mentek tönkre. Ha gróf Dessewffy Emil, ez az örökké nyugtalan nagy lélek, várni tud, talán sokkal nagyobb szolgálatokat tett volna hazájának. Mindazok, akik idejekorán felléptek, hogy a nemzetet és uralkodóját kibékitsék, ferde helyzetbe kerültek.

Ide került volna Deák Ferencz is, ha akár a Bach-korszakban, akár a provisorium elején lép fel kiegyezési tervével. Az események megmutatták, hogy, bár a husvéti czikk inditotta meg a kiegyezési mozgalmat, a „Debatte” czikkei még korán érkeztek. Bécsben csak azt vették észre szives örömmel, hogy Magyarország nem zárkózik el a jogfolytonosság merev non possumusának sánczába; de a kiegyezés alapelveit korántsem voltak hajlandók magukévá tenni. Azt hitték, hogy ha Magyarország az alkudozások terére lép, sokat ki lehet csikarni tőle a birodalmi egység javára.

Mennyire igaza volt Deáknak, amidőn 1861-ben a jogfolytonosság merev álláspontjára helyezkedett, hiszen még 1866-ban is, Sadova előestéjén majdnem kénytelen volt az alkudozásokat megszakitva visszatérni az 1861-iki álláspontra, melyet különben közjogilag nem, hanem csak taktikailag hagyott el.

A keleti fatalismus és renyheség bizonyos hányada nélkül lelkében, a nagy jogérzet és jellemesség daczára, Deák Ferencz nem lehetett volna azzá, amivé a magyar nemzet sorsa fölött őrködő gondviselés tenni akarta: elbukott hazája alkotmányának és szabadságának visszaállitójává, három százados viszály megszüntetőjévé. Nagy és fényes tulajdonságai mellett e fogyatkozásra szüksége volt, a fényből és árnyból igy jött létre azon szerencsés vegyület, melynek Magyarország újabb alkotmányosságát köszöni.

A következő korszak már a kiegyezés és az újabb alkotmányosság korszaka. Ennek látóhatárán emelkedik széditő magasra eme korszak legnagyobb emberének, Deák Ferencznek alakja.


Deák Ferencz czimere.
Rajzolta Cserna Károly