Ma megint két öregúr szerepelt a t. Házban. Az egyik a »fejedelem«, Kemény János. A másik a hajdani »jó öreg Péchy«, akiből rossz öreg lett vén napjaira.

Ritka ellentétei egymásnak, de mind a kettő magyar típus, nemzeti vonásokkal.

Az egyik sohasem volt semmi, pedig minden lehetett volna; a másik minden volt, miniszterségig, házelnökségig vitte, pedig nem volt való egyiknek se - még öregembernek se való.

Alig egy hónapja hosszan leírtam az utóbbit e rovatban. Marón, keményen.

Azt írtam róla, hogy nagyon-nagyon öregszik. De nem volt igazam. Most azt találtam, hogy fiatalodik.

A másik öreg, Kemény János, mert bölcsebbé lett, mióta az öregség utolérte.

Kemény János ritkán szól (kivált mióta párjavesztett lett Szontágh Pál kimaradásával). Igazi jóságos öregúr; az esze olyan, mint az őszi napfény, csillog, fénylik, megszépíti a tájat, de az érlelésre már nem vállalkozik, valljuk meg, hogy rest is egy kicsit hozzá. (Hiszen ráragadhatott Szontágh Páltól.) Kemény János azt mondja:- Ti, fiatalok, szerepeljetek.

- Én majd csak gyönyörködöm bennetek!

Igazi fejedelem, mert mindent elért, amit kívánt. Ámbátor mégsem ért el semmit. Nincsen családi vasútja, nincs rendjele, nem banktanácsos sehol, nem kínálták meg miniszteri tárcával és nem haragszik, hogy nem lett számvevőszéki elnök. Nem frondeurködött sohasem, nem gyűjtött pártot, megelégedett a maga Zeykjeivel. Azok előtt morogja el, ha neki valami nem tetszik.

Egyébként csendesen, szerényen várja, mit tologat elő az idő, egy bölcsnek a nyugalmával és szelídségével. Várakozás közben természetesen néha kalabriásozik is.

A tanácsteremben nem szeret ülni: »sok bolondot kotyognak ott«, ahelyett a folyosón üldögél, s nézi a hullámzó képviselőket, beszél velük s hírt vesz a bent történő dolgokról, úgy tekintve a Ház valamennyi tagját, mintha azok mind az ő gyerekei volnának; csak néha-néha dörmögi valamely vásottabbra:

- Ejnye a pernahajder!

De azért ezeket is szereti. Hiszen a mostani felszólalása is éppen atyai indulatból származik. Az öregúr szíve a »bajba keveredett« gyerekein esett meg. Azokon, akiknek a fizetését lefoglalják azok a csúnya, rossz uzsorások, s akiknek emiatt a kegyetlen házszabály elveszi a mandátumaikat. Ezeken a fiúkon kellene segíteni. Ezekkel a kutya se törődik. Ezeknek a nagy fizetés se használ. Az is csak az uzsorásoké lesz. Hiába emeltük... No, én bizony nem engedem.

És az öregúr felszólalt tegnap, de indítványa, hogy a fizetések lefoglalása ne alterálja a mandátumot, csak ma került tárgyalás alá.

A »Ház« az ezer forint emeléssel a lajbizsebben, derült világításban nézte a világot, kivált, mert Tisza is helyeselte Kemény indítványát, felhangzott a helyeslés az egyes szónoklatok után.

- Elfogadjuk!

Sőt Károlyi Gábor látván az engedékeny hangulatot, még tovább ment, új indítványt téve, hogy ne lehessen lefoglalni se.

- Egy privilégiummal több vagy kevesebb - morogta Latkóczy.

- Helyes! Helyes! - hangzott minden oldalról.

Wekerle megrezzent, és minden gombot mogorván begombolt a kabátján. Istenem, istenem, mi fog még következni?

De az »ingyen vasúti jegy« s egyéb más kolláció nem bontakozott ki. Helyesen. Hadd legyen még valami kívánnivalójuk az utódoknak is. Ne csináljunk meg nekik mindent!

A javaslat tehát letárgyaltatott délig, a Károlyi indítványát előbb még a jogügyi bizottsághoz utasították, de a Keményé már ma elfogadtatott. Mondta is az öregúr, nagy vígan dörzsölgetve kezeit a folyosón:

- Úgy, úgy gyerekek, de azért mégis jobb nem csinálni adósságot.

Déltájban az indemnityt vették elő, s itt a szokott ceremóniás személyek Hegedüs, Helfy és Horánszky után Péchy bontotta ki a púrosz zászlót.

Nagy beszédet mondott. Azaz hosszút.

Schvarz Gyula a régi görög világ emlékein merengve, meg-megmozdult nyugtalanul.

- Mi bajod Gyulácskám?

- Zavar a gondolatomban. Alig várom.

- Mit?

- A Párkákat - felelé.

Ah, a Párkákat! Hogy leereszkedjenek ollóikkal az Olümposzról és lebbenő léptekkel, zajtalanul a háta mögé lopózva, elmessék a beszéd fonalát.

De a Párkák elfeledkeztek Péchyről. A jó Xenophón hiába várta őket.

A Ház különben élvezett. A mameluk-had fiatal raja csúfolódott az öreggel. Nevetgélt, belekiabált. Néha egy-egy bántó röhej hasította meg a levegőt. Vajay és Hock tapsoltak, lelkesültek, Wekerle vastag ajkán szánakozó mosoly szaladgált.

Haragudni senki sem haragudott. Ki is haragudnék Péchyre? Igazságtalanság lenne az. A hiúság is szenvedély. Nem tehet róla. S végre is a legártatlanabb szenvedély, mely nem árt másoknak, csak az illetőt teszi nevetségessé. Péchy mindössze akar valamit. Ah istenem, hát mi van ebben? Kérditek, mit akar? Nos, mindent akar? Babért, éljeneket, bosszút, szerepet és mindent, mindent... Akar és akar egyre, akar ébren és alva, lehetőt és lehetetlent.

Csak Beksicset tüzelte a meglehetősen zagyva beszéd, a logika ítélőszéke elől elszabadult teóriák és politikai megfigyelések, gyermeteg igazságok s felületes axiómák.

Beksics a mediumon állt, s ugyancsak érdekes volt a nagy publicista haragos fenyegetéseit hallani.

- Megölöm reggelre ezt az embert - szisszen fel az egyik hamis adatnál.

Egyik fiatal képviselő elhalványodva súgja nekem:

- Mit beszél Beksics, az isten szerelméért?

- Ejh, semmit - feleltem mosolyogva. - Hogy cikket ír holnap Péchyről a »Pesti Hírlap«-ban.

Péchy továbbszőtte »nagyszabású« érveit s eljutott ahhoz a ponthoz is, hogy az egyházjogi kormánypolitika zátonyra kerül a főrendeknél.

- Akkor felgyújtom az országot! - suttogja Beksics fanatizmussal.

Egy másik fiatal képviselő remegve húzódik el tőle:

- Hallottad, mit mondott Beksics? - súgja fázósan, rejtélyesen.

- Hallottam. Mondja, hogy egy cikksorozatot ír majd a »Nemzet«-ben.

- Ah!

- Nos, igen. Ez csak afféle stílus. Beksics nem gyilkos és nem gyújtogató. Az öreg Péchynek se esik semmi baja, és az országot se szükséges biztosítani az elégés ellen. (Pedig Beöthy Aldzsi már kezdte hegyezni a füleit.)

Egyszóval megnyugtattam a Beksics szomszédjait, de csak Beksicsre nézve, mert a beszéd csak folyt szakadatlanul, míg végre két óra felé megjöttek a Schvarz Gyula párkái és elválasztották az öreget az ő galandférgétől.

Kritikát nem írok e beszédre. Mert zseniálisabbat nem tudnék írni a »Nemzet«-énél, melyet alább közlök két példányban, úgy, ahogy a Nemzetben megjelent és visszafelé fordítva, hátulról.

»Beleesik (t. i. Péchy) abba a kategóriába, mely a 30 éven aluli kormánypártit s a 60 éven felüli ellenzékit nem sorozza a rendes emberek sorába.

Valami fáj az öregúrnak.

Talán az a kis csengettyű, mely immár nem az ő markában csilingel, s e miatt, a szokás rabjaként, belekapaszkodik a nagyharangba s félreveri.

Pedig hát nincs tűz, legföljebb a gyönge szemű öreg Tamás, s az ő legújabb prófétája, Horánszky Nándor hajlandók a liberalizmus hajnalpírját égésszámba venni.

Az öregúr sok mindenben tamáskodik, ami egészen hozzáillik az ő specialitását képező politikai lutheránusság -hoz.

Legalább mind ez ideig példátlanul áll a parlamentek történetében, hogy egy politikus bizalmatlanságból fogadjon el valamely kormányjavaslatot.

A legnagyobb baj különben az, hogy a jó öreg újságolvasással foglalkozik, ami bizonyos fokú ifjú- vagy aggkori naivitás mellett határozottan veszedelmes időtöltés.

A kritika nélkül bevett nyomtatott betű ama szellemi táplálékok közé tartozik, melyekről minden népszerű egészségtani kiskátéban írva található, hogy megárt .

A nagy szpícs elején megfeszült figyelem továbbad, mint az esőverte juhbél megereszkedett, aztán mind zajosabb derültség vibrált át rajta, s végezetül a személyes kesergésnek minden maestoso nélkül való adagió-jánál általános melankóliába veszett.

Ímhol, minden mulandó az ég alatt.

Pasquino«

*

»Ímhol, minden mulandó az ég alatt.

A nagy szpícs elején megfeszült figyelem továbbad, mint az esőverte juhbél megereszkedett, aztán mind zajosabb derültség vibrált át rajta, s végezetül a személyes kesergésnek minden maestoso nélkül való adagió -jánál általános melankóliába veszett.

A kritika nélkül bevett nyomtatott betű ama szellemi táplálékok közé tartozik, melyekről minden népszerű egészségtani kiskátéban írva található, hogy megárt .

A legnagyobb baj különben az, hogy a jó öreg újságolvasással foglalkozik, ami bizonyos fokú ifjú- vagy aggkori naivitás mellett határozottan veszedelmes időtöltés.

Legalább mind ez ideig példátlanul áll a parlamentek történetében, hogy egy politikus bizalmatlanságból fogadjon el valamely kormányjavaslatot.

Az öregúr sok mindenben tamáskodik, ami egészen hozzáillik az ő specialitását képező politikai lutheránussághoz.

Pedig hát nincs tűz, legföljebb a gyönge szemű öreg Tamás, s az ő legújabb prófétája, Horánszky Nándor hajlandók a liberalizmus hajnalpírját égésszámba venni.

Talán az a kis csengettyű, mely immár nem az ő markában csilingel, s e miatt, a szokás rabjaként, belekapaszkodik a nagyharangba s félreveri.

Valami fáj az öregúrnak.

Beleesik abba a kategóriába, mely a 30 éven aluli kormánypártit s a 60 éven felüli ellenzékit nem sorozza a rendes emberek sorába.«

Üdvöz légy szerencsés Pasquino, ki eltaláltad a fönséges formát e szerencsétlen kuruc aggastyánt tönkretenni. Akarva tetted-e ezt vagy csupán véletlenből, egyre megy. Ám ha szűk terünk engedné, hogy a Péchy beszédjét is ilyen alakban közölhessük elölről hátrafelé s hátulról visszafelé - az olvasó láthatná, hogy az úgy értelméből, logikai egymásutánjából, mint politikai súlyából éppen semmit sem veszítene.

Sőt volt a beszédjében egy mondat, az hogy »elfogadom az indemnity«-t, ami sokkal jobban esett volna ki, ha nem a beszéd végén, hanem a legelején mondja - de természetesen a beszéd nélkül.

De mindegy, a megtörténteken nem lehet változtatni. Péchy halad elementáris végzetességgel a maga különös sétaútján, az elnöki széktől körbe, egyre körbe, le egész a habaréki gránicig, aztán tovább és újra tovább - ki tudja mikor és hol fog megállani?

Nem vagyunk kíváncsiak. A történelemre nézve irreleváns. Csak azért hoztuk egy kalap alá a két most szerepelt öregurat, hogy elmondhassuk, milyen derék két politikust lehetne belőlük csinálni, a kettőt összekeverve. János úrnak kellene valami a Tamás úr akarásából. Tamás úrra pedig ráférne valami a János úr józan bölcsességéből...

Még szinte zsong-bong a levegőben, mint a harangszó fönséges zúgásának távoli rezgése, a Csáky tegnapi beszédje, melyre nem »öt perc«, de huszonnégy óra sem volt elegendő szünet.

Mintha maga az Igazság járt volna tegnap a teremben a maga becsületes, bátor ábrázatával, egyszerű ruhájában. Még most is látni véljük ott hatalmas árnyékát. Elfog az igézet. Még most is ott ül ez a beszéd a kedélyeken.

De az ülés prelúdiuma egész más. Ámbár a keresztényekre rosszul kezdődik. Elnök bemutatja a Popper képviselőjének, Lánczy Leónak megbízólevelét, s maga Lánczy Leó is megjelenik.

- Ah, az új képviselő! - mutogatják.

S mindenki örül, hogyha már okvetlenül egy Lánczynak kellett lennie - hogy az nem a másik Lánczy, akit a történelem Lánczy az »unalmas« néven fog emlegetni.

S amint ott jár-kél, szemükbe szökik a jövő képe, amikor ebben a teremben ott fognak ülni tarkán a Rotschild, Hirsch, Schossberger által beküldött képviselők, hogy a Szent István alkotmányát átkorrigálják...

A napirendek első tárgya a képviselői fizetéseknek lefoglalhatatlansága volt. De a jogügyi bizottságban, ahová a Károlyi Gábor indítványát száműzték, úgy látszik többségben vannak a felperesek, akik a lefoglalást ajánlják.

Az országos hírű közbeszóló méregbe jött s nagy derültséget keltő leleplezéseket tett a papokról, jogászokról és kártyásokról.

Az üléseket a kártyások miatt nem lehetett meghosszabbítani, mert vége lenne a délutáni tarokkpartiknak.

Nagy zúgás keletkezett erre. Úgy látszik, ezek vannak a legtöbben.

- Nem illendő kifejezés képviselőkre - kiálták többfelől.

- Tartsa fel az ujját, aki nem kártyázik! - vágott vissza Károlyi.

Szétnéztünk az írói karzatról, az egész félkörön hát mindössze négy-öt képviselő tartotta fel tréfás kacagással az ujját. Azok közt is Demkó Pál volt az egyik. Azután a papoknak fordult, akik az egyházjogi reformokban akadékoskodnak illetéktelenül.

- Mert minket az érdekel a legjobban - szólt Vajay.

- Hallgasson! - ellenveté a szónok gúnyolódó, metsző hangján. - Maga nem házasodik!

Végre az ügyvédeken üt egyet, amivel Polónyit provokálja, ki arra figyelmezteti Károlyit, hogy az ügyvédeknél, papoknál és kártyásoknál is többet ártottak az országnak a mágnások.

- Hozzájárulok - kiált fel édesdeden.

De a Ház nem járult a Károlyi határozati javaslatához - s így a képviselői fizetéseket ezentúl is le lehet foglalni.

Eddig volt a prelúdium. Most következett a »hadjárat«, a közoktatási tárca költségvetése, de valójában egyházjogi vita.

Kakasok, akik a dühöngő szélben, mely a Ház ajtait szinte feszegeti, ott csikorogtak szerteszét az országban, a protestáns tornyokon, ébren legyetek kakasok!

Az első jel meg van adva. Az első lövés ma megtörténik.

Latkóczy Imre kezd beszélni. Nyomott körteképű szikár ember, kinek gyér haja csak kertészeti berendezéssel borítja el fejét, mint a folyóka. De belül nem olyan szegényes ez a fej. Erős judícium, tudás és logika jellemzi. Különben nem is új ember a pártban, már a harmadik országgyűlésen szerepel jó irányban s elég sikerrel, úgyhogy már ma is feltehetné a »selyem sapká«-t - a parlamenti karrier egyetlen szimbólumát.

Ma különös lendülettel beszél, mert hangja egyébkor monoton, színtelen, mint a »drága Nyitra« kopár hegyei. Katolikus volta nem nyomja el, nem homályosítja el szellemének üde röptét. Fejtegetései nyomán arra a következtetésre jut, hogy a házassági törvény szabályozása az államot illeti.

- Ki bízta meg vele az államot? - röffen fel Vajay, akit Károlyi Gábor mellett olyan szeretetben tart a szélsőbal egy része, mint valami szépen éneklő madarat.

- Azt nem a papoktól kérdjük - rivall rá kivörösödve a haragtól Madarász József.

Latkóczy tovább beszél. A párt egyre jobban melegszik.

Vagy hova is beszélek én most pártról? Nincs többé párt. Vagyis nincsenek többé a tisztelt Háznak oldalai. Egy-egy »helyeslés« jön a szónok háta mögül, egy másik átellenből, egy harmadik egészen messze földről, a szélsőbali határszélekről, egy negyedik talán a Károlyi Gábor tőszomszédságából, de természetesen nem őtőle - míg ellenben a kormánypárti szónok közvetlen közelében kedvetlen zúgás morajlik át Saint Germain felől. (Úgy nevezik a Ház egyik padszakaszát, hol sok fiatal grófocska ül, s hol finom rezedaillat terjeng.)

De ím egyszerre átváltozik a helyzet. Latkóczy után a kis Győrffy Gyula áll fel. Azazhogy ezentúl már »nagy« Győrffy Gyula - mert »ötperces« beszédet sikerült mondania, melyet ritkított betűkkel fog a »Magyar Állam« közölni.

Győrffy Gyula kedves ember. Mindenki szereti, még a papok is, de csak bizonyos okból. Ő is szeret minden jót, még a liberalizmust is - de csak bizonyos fokig.

Ügyes, mert székely, és mert ügyes, nem mászik be az ultramontanizmusba nyakig, hanem csak lábfürdőt vesz benne.

Simán, szépen, szimpátiákat fogdosva tárgyalja az egyházjogi reformokat ellenzők álláspontját, belevegyítve a politikai szónoklat művésziebb finomságait, rafinériáit is beszédjébe.

- Veszélyes szónok - mondák a folyosón.

De akadtak pártfogói is:

- Igen, mert ti is úgy vagytok vele, mint a szúnyog, aki »állattan«-t írt s a farkast, medvét a szelíd állatok közé sorozta, mivel az nem bántja a szúnyogot, hanem a szegény pókot tette meg ragadozó állatnak.

De a folyosó hamar néptelen lett, híre kerekedvén, hogy Szapáry László kezd beszélni.

Ah, a kis Szapáry László. A szép halovány grófocska, a nagy, égő, rejtelmes fekete szemekkel, akiért annyi karzati kisasszonyszív jön dobogásba. De már azt csakugyan érdemes meghallgatni.

Szapáry László eleven, mozgékony alak. Kellemes modorú, eszes fiatalember, de talán papok nevelték és sokat lehetett vallásos asszonyok társaságában.

Ő volt az első kilépő a szabadelvű pártból - képezvén törzsét annak a pártnak, mely még nem tartozik sehova, s mely most Asbóthtal három személyre dagadt.

Mai felszólalása ultramontán szellemű volt. Annyira szűzbeszéd, hogy szinte Szűz Mária-beszéd. Kár, hogy a fiatal főúr (kiben van elég jóakarat és tanulmány, valamint dicséretes érdeklődés a közügyek iránt) ilyen erősen vágta be az ajtót maga előtt.

A Ház hangulata kedvezőtlen volt reá nézve, beszédje nem aratott tetszést, s szinte szerencse, hogy gyenge hangja miatt alig lehetett hallani.

Azt a kifejezést, hogy a házasság szentség és fel nem bontható, egy cinikus közbeszólással riposztírozta Károlyi Gábor.

- A pápa mégis felbonthatja, ha megfizetik!

Egy másik kifejezését pedig, hogy a nemzetiségiek azt mondhatják ránk: »Elraboltátok már a nyelvünket, most a vallásunkat is el akarjátok rabolni«, ingerült zúgás követte.

A szónok elfelejtette a nagy keresztényiességtől, hogy ő Szapáry, magyar főúr, s eszébe nem jutott, hogy ezt a mondását szórt betűkkel nyomathatja le a »Tribuna« izgatószernek.

A Ház mozgott, zúgott, mint egy háborgó tenger.

Károlyi István gróf ingerülten mozdult meg s harsány hangon mondá, az egész teremben hallhatón:

- Nem kell katolikus társaságokat alapítani!

Mire fölhangzott az éljenzés zajosan meg-megújulva.

Károlyi Istvánnak denique szerencsés keze van. A régi alkimisták a fűzfából is tudtak csinálni aranyat (ámbár nekem még sohasem volt a kezemben ilyen arany); Károlyi István pedig egy közbeszólással is nagyobb hatást ér el, mint más a nagyszabású beszédekkel. Károlyi Istvánnak minden sikerül. Idővel talán lesznek el nem mondott közbeszólásai is, amik a Házat felvillanyozzák.

Némelyek »öt perc« szünetet akartak kérni az elnöktől erre a közbeszólásra, de minthogy most Károlyi Sándor gróf volt fölírva, hadd maradjon hát el az az öt perc; hiszen úgyis a családban marad.

Hanem Károlyi Istvánnak ez a talizmánja, a szíveket gyakran ok nélkül is megnyerni vagy kis eszközökkel, nem családi relikvia. Károlyi Sándor, aki pedig nagyeszű ember, lerontotta egy félóra alatt a nimbuszt, mit az István gróf közbeszólása szerzett a Károlyi névnek. De mit tesz az? A liberális lapok, ha le is rántják. A gyóntató káplánja meg fogja dicsérni.

Több Károlyi nem lévén, az ülés befejeződött.

Megjött a tíz óra, az elnök megnyitotta az ülést, de csak egypár ember előtt. A jegyzők még fel nem bomlott hajválasztékkal felültek az elnök jobbjára, baljára. Farkas Jancsi, a teremőr pedig lesbe állott, hogy kit kapna rajta a terem közepén ácsorgáson, ami az elnök rendeletéből tilos, mert az elnöknek vannak eszméi. Az elnök kétségtelenül eredeti fej.

A folyosó is néptelen volt, csak Regele krákogott fel s alá járva. S Tisza Kálmán szítta a reggeli utáni szivarját.

Perczel Béni őt is szerette volna becsalni.

- Nagyon kevesen vagyunk, kegyelmes uram.

- Mit tárgyaltok? - kérdé egy búcsúpillantást vetve a félig égett szivarra. A miniszteri széktől se vált meg olyan habozva, mint ettől a szivardarabtól.

- A képviselői fizetés harmadszori felolvasása van, kegyelmes uram.

A »generális« nyugodtan lélegzett fel.

- No, az ugyan meg nem bukik.

S visszaült újra a helyére.

Valóban átment a harmadszori felolvasáson, mire megkezdődött az egyházi vita.

Andrássy Tivadar gróf volt az első szónok. Csinos fiatalember. Kellemes arcvonásain lírai lágyság omlik el, szőke szakálla hegybe csucsorodik ki, mint a festőké.

Első szűzbeszédjét az utolsó hároméves országgyűlésen tartotta. De erről a szerepléséről csak annyi maradt meg az emlékezetekben, hogy mikor beszélt, egy kamélia rózsa volt a gomblyukában.

A beszédet elfelejtették (de arra is való volt), a rózsát bizonyosan elcsapta azután, és természetesen valahol elhervadott.

De bár elfelejtették a beszédet, nem felejtették lángeszű apját. S csakhamar a Ház alelnöke lett. Mert szép alul kezdeni a dolgokat.

Ma nem volt rózsa a gomblyukában. Csak ez az alelnökség vetett rá némi fényt. De az is csak néhány percig. Amint beszélt és tovább beszélt magvasan a logika és tudás szövedékébe csoportosítva érveit, a meglepetés fogott el mindenkit.

- Nini, hisz ez egy kiváló szónok!

S mire elmondta végig a beszédét, már ő maga vetett fényt az alelnökségre.

S ha az alelnökséget úgy csaphatná el most, mint első beszéde után azt a rózsát, s ha nem hínák többé Andrássy grófnak - akkor is jeles tagja lenne e naptól kezdve a Háznak.

Beszédje csak kis részben volt polémia a Szapáry László egyes állításaival, nagy apparátussal s államférfiúi ügyességgel markolt bele s emelt ki az egyházjogi kérdés roppant anyagából annyit, amennyi az aktualitás keretébe beillesztendő volt.

Mély csönd honolt a Házban - de a szónok hangja még így sem hatott messzire. S ez nagy kár. Mert a nemes stílben tartott beszéd különben gyújtó hatást ér el az összes pártok között.

De a szép beszéd így is sokakat meggyőzött és felvilágosított. Csak Urányi kezdett panaszkodni:

- Engem teljesen megkofundált.

- Hogyhogy?

- Most már megint nem tudom, melyik az okosabb az Andrássy testvérek közül.

Egyszóval, Andrássy Tivadar nagy és igazi sikert ért el. Ah, milyen élvezet volna ilyenkor látni Kónyi Manót! A kicsi, kedves Kónyi Manót, aki ragyogó szemekkel, örömsugárzó arccal szokta mondani: »Oh jaj, édeszkéim, mind a kettőben az apjuk esze, lelke van, higgyétek el édeszkéim.«

De mi történhetett, hogy Kónyi Manó nincsen most itt?

Más ok nem lehet. Alkalmasint meghalt.

De addig is, míg ez a körülmény kiderülne, ugorjuk át Nagy Istvánt, s térjünk egyenesen a nap hősére, Asbóthra.

*

Asbóth Jánossal bajos elbánni, mert tegnapelőtt a Podmaniczky Frigyeshez írt levelében kijelentvén, hogy az egyházjogi kérdéseken kívül »minden egyébben velünk szolidáris«, mintegy testámentumszerűleg hagyta ránk, hogy »azon baráti érzelmek, melyeket a pártkörben megnyerni szerencsés volt, számára ezentúl is fenntartassanak.«.

Podmaniczky Frigyes megkapván a levelet, a nevezett érzelmeket gondosan eltette, mint egy jó mama a nyalánkságot és befőtteket az eltávozó fiú számára:

- Hiszen a Jankó úgyis visszatér. Meglássátok, hogy visszatér.

Ily viszonyok közt nagy habozásban vagyok, hogy miként bánjak el sir John Asbóthtal, miután fenntartotta magának, hogy mi azért még mindig szeressük.

De mivelhogy mi nem tartottuk fenn, hogy ő is szeressen bennünket - ennélfogva ő egész korrektül járt el (mert egyet meg kell adni, sir John Asbóth gentleman), hogy mindenkit megmart, Tisza Kálmántól Wekerléig. Úgy kellett nekünk, miért nem kötöttük ki, hogy Jankó is szeressen.

Cinikus és visszataszító volt leleplezéseiben, ráfogásaiban s maró szarkazmusával. A hidegség álarca alatt igazi dühöngés lappangott. Egy Aetnát hozott a szívében magával.

A nemzeti párt határszélén ütötte fel azt a pontot, ahonnan összelövi a szabadelvű pártot. Állj meg, szegény Coriolán, állj meg, Róma csak mosolyog feletted!

Eleinte azt hitték beszédjéről a szabadelvű párton, hogy afféle megszokott bárányfelhő, amiből egy kis lemonádéeső kerekedik, a Csáky kalapjára néhány csöpp.

S eleinte szelíden szállingóztak a hírek felőle a folyosóra.

- Ki beszél?

- Ifjabb Péchy Tamás.

- Mit beszél?

- Panaszkodik egy kicsit.

Később azonban egyre keményebb bulletineket hoztak kifelé:

- Tiszáról azt mondja, hogy a pápához folyamodott a politikája támogatását kérve.

- Hát megbolondult?

A büfében reggeliző miniszterelnökhöz mind borzalmasabb és sötétebb jelentés érkezett.

- Csákyt leckézteti az illemből!

A miniszterelnök csak egyre mosolygott: »Ej, ej szegény Jankó!« A tanácsteremben meg-megújult a zúgás és röhej. Messze elhallatszott, mint távoli dübörgés.

Valóban különös kép tárult ott a szem elé. Az ellenzék, mely csak nehány hét előtt a fejét kérte Asbóthnak - most az e fejből kiszállongó ráfogásoknak tapsolt, ujjongott.

A mamelukhad dühös volt. S amit csak tudtak, előszedtek az Asbóth-múzeumból:

- Renegát! - kiálták innen-onnan.

A »fenntartott baráti érzelmek« megszólaltak:

- Tisztelteti Papp Miklós! Emlékszik még az »Ébredés«-re? A Htobsa melletti csatát ne feledje!

Mint síri árnyak suhogtak körülötte a szemébe vágott emlékek - de sir John Asbóth hideg méltósággal beszélt tovább. Egy arcizma sem rándult meg e rémektől. Csak a monokliját vette le néha-néha és megtisztogatta.

Újra tovább dőzsölt a testvér vérben. Egész Fúriában döfött erre-arra, a szívbe,. a tüdőbe, a nyakcsigolyába, szemben, hátulról, oldalvást, ahogy lehetett.

Az ellenzékiek is hidegebbek lettek lassan-lassan. Megborzongott a hátuk. Valami fagyos áram futott át az idegeken, s bizonyos undor fogta el a jobbakat. Ami természetellenes, az bántó is.

Természetesen volt néhány jó ötlete, mint a reformváltó, melyet a lejáratnál a kormány ahelyett, hogy fizetne, mindig egy-egy új reformváltóval cserél ki.

Még nagyobb hatást tett, mikor elmondja a közigazgatási reformról, hogy amint a kormány azt látta, hogy a fal nem dől le a rohamra, nem makacskodott soká: »Hisz van még más fal is, menjünk annak neki.«

Ki hitte volna Asbóthról, hogy ilyen jó humora van?

Az ellenzék egy része kacagott, tapsolt. De az Asbóth jó barátjai búsan nézegették az új Don Quijotét, aki szinte egy nagy falnak megy most neki. Csakhogy makacsul. Mert hol talál ő ezután most másik falat.

Elmondta továbbá, hogy a szabadelvű pártot Tisza-, Szilágyi-, Eötvös-féle konzorcium vezeti (szóval azokat a meséket, amiket az ellenzéki nagy gyerekek annyira szeretnek), s hogy a polgári házasság behozatala csak a Hentzi-ügyben való bukás eltakarására volt kigondolva.

Meszlényi Lajos (»a hercig kis Lulu«, amint ő nevezi magát) búsan, de az egész teremben hallhatóan sóhajtott fel:

- Szegény Hentzi, ha tudta volna, hogy ő csinálja nekünk a polgári házasságot!

Tizenegy után kezdett beszélni s még fél kettőre is Asbóth beszélt. Borzasztó érzés vett erőt mindenkin, egy rémület, hogy sohase lehet megállítani, mint egy nagy vérzést. Beszélni és örökre beszélni fog, míg csak az agyveleje ki nem ég. Kiszáradt gégéjét minden öt percben vízzel kellett locsolnia, de még mindig beszélt, hangja már sipító volt, mintha valami repedt fütyülőből jönne, de azért egyre beszélt. Oh, János, János, mit vétettünk annyit?

Végre fél kettőre egy halavány remény csillant fel. Elfogyott előle az ellenség. Mindent letaposott, csak még Wekerle maradt meg. Annak is nekiment. Bravó! Most legalább vége lesz. Miről beszélhetne ezután? Wekerle után nincs már semmi, vagy legalább nem tudatik.

S valóban, sir John egy végsőt igazított a monokliján s fönséges pózba vágván magát, még egyet ütött a Tisza-famílián, s azzal nyugodt méltósággal és merevséggel lassan, óvatosan leereszkedett a helyére.

Az ellenzék éljenzett, tombolt, tapsolt. Robogva rohantak feléje a padsorokból nagyok és kicsinyek, vezérek, alvezérek, kapitányok gratulálni, kezet fogni vele, föltenni a koszorút arra a fejre, melyet egy ellenzéki közbeszólás a Mauthner boltjába szánt volt, nagy helyeslés s vidám derültség közt, csak nemrégen.

De mindegy. Az ellenzéki éljenzés, bár sokba került, bizonyosan élvezetes volt Asbóthnak. Legalább abban a pillanatban. S ki törődik a másik pillanattal?

Ah, a másik pillanat! Ki tudja, mit hoz?

A másik pillanatban már talán odavonta Apponyi maga mellé Horánszkyt, s ugyanazon az oldalon magához intette Eötvös Justhot, s talán egyet súgott a szomszédjának mind a kettő:

- Vigyázzatok a klubra. Legyetek okosak. Reteszeljétek el jól a külső ajtót, hogyha ez az Asbóth arra találna járni, valahogy be ne mehessen.

Ma a polgári házasság floreszkált. Majdnem az összes szónokok mellette beszéltek; tehát csöndes, polémia nélküli ülés volt, még a közbeszólók is a polgári házasság mellett zajongtak. Az elnök egyszer sem szorult rá a csöngettyűjére. A szónokok ekképpen következtek rendre:

Busbach Péter

Busbach okos ember - mert lutheránus. Bár lutheránus, mégis fegyelmezett elme és határozott karakter. Különben is, amióta Rosenberg lecsapta a katolikusokat, a saját külön statisztikájával, a legrosszabb magyarok közé, azóta a lutheránusságot nem szükséges tagadnia.

Busbach új oldalról támadta a papokat, ügyesen és igazságosan; a püspöki memorandumot szedegette szét. Gyenge kis művecske.

Mondják ugyan az ultramontánok, hogy azért gyenge, mert szándékosan ilyennek akarták.

Ez azonban valószínűtlen. Mert olyan embereket sokszor látni, akik okosabbaknak akarnak mutatkozni, mint amilyenek, de akik szándékosan nem akarnak okosaknak látszani - azok igen ritkák.

*

Ilyen ritkaság Helfy. Igaz, hogy a polgári házasságot ő már bevette (polgármester előtt házasodván meg Olaszországban), de beszédjében váltig kötekedett a kormánnyal - nehogy valamiképpen megharagítsa Polónyit, de amellett állította, hogy mellette van a polgári házasságnak, nehogy valamiképpen megharagítsa Eötvöst.

Gróf Pongrácz

Bátor, nyílt ember, aki meg meri mondani, amit akar. Az esze puskaporszagú egy kicsit, de magyaros. Mint katona, egész a tábornokságig vitte.

Fiatal korában szerette a kalandokat és nem félt a burkusoktól sem. Az igaz, hogy azok sem féltek tőle.

Most öreg napjaira istenfélő lett, és az egyházi kötés mellett van. Talán azért, mert sok ilyen szent kapcsot tört össze az öregúr hadnagy és kapitány korában.

Kijelentette, hogy a kötelező polgári házasság esetén kilép a pártból, de nem tesz úgy, mint Asbóth, hogy megmarja azokat, akikkel még tegnap kezet szorított.

Károlyi Gábor gróf felugrik padjában s meglóbázza mankóját:

- Igaz, biz az! - rikkant föl. - Hát mi van már azzal a római dologgal?

Amire a Ház elnöke is átteszi a maga mankóját a másik térdéhez és a csengettyűhöz akar nyúlni.

Valóban a mankók szaporodni kezdenek a t. Házban. Ha igaz, hogy a köszvényesség terjeszti a vallásosságot (tíz köszvényes emberből, Rosenberg ki tudná számítani, kilenc vallási rajongó lesz), akkor megfordítva, a vallásosság, nem lehetetlen, a köszvényt terjeszti. Így szaporodtak el ezen vita alatt a mankók. Ne adj isten, hogy valamikor verekedésre kerüljön a sor a teremben, mert a szabadelvű párt húzná a rövidebbet botok dolgában. Az ellenzéknek öt mankója van; Károlyi Gábornak, Horváth Ádámnak, Hentallernek egy-egy, Lakatos Miklósnak magának van kettő. A kormánypárton a Bánffyén kívül csak egy fegyver van, a Lehóczky Egyed mankója.

Gróf Pongrácz csinos hasonlatokban és magvas képekben fejtegetvén álláspontját, sok okosat, megszívlelendőt mondott. De a hangulat ma liberális volt. Hogy nem támadt »zaj«, azt annak a nagy rokonszenvnek köszönheti, amelyben személyét tartják.

Azonban egy merész fordulattal »fúzió«-t vezényelt, de sem a szomszédságban, sem átellenben nem hangzott helyeslés. Mély és homályos csend támadt. Apponyi hűvös arccal merengett maga elé. Wekerle szórakozottan játszott a ceruzájával.

A generális rászedte a Házat. A polgári házasság ellen beszélt, de nyomban egy polgári házasságot akart összehozni Apponyi és Wekerle között.

Csakhogy nem megy, nem megy!...

Szeretik talán egymást, de...

*

Károlyi Gábor újra felugrott a beszéd után s kappanyos hangja keresztülreszelte a füleket:

- Hát nincs nyilatkozat Rómából?

A baloldal kacagott, a jobbmező az elnököt sürgette:

- Rendre kell utasítani!

Az elnök áttette a mankóját a másik térdéhez és gondolkozni látszott.

Gróf Pongrácz megkosaraztatván, mint násznagy, kiment padjából, felcsapta az ajtóban kis fekete sapkáját, nagyot fújt és fogadta a folyosón a gratulációkat.

Fejérváry báró vígan veregette meg a vállait:

- Szerencséd van, öreg, az ellenzékkel, hogy ebben a fekete sapkában, ezzel a sárga színű harcsabajuszoddal nem látja meg rajtad a »sárga-feketeség«-et.

Berzeviczy Albert

Az államtitkár se nem egészen képviselő, se nem egészen hivatalnok. Az államtitkár csak valami. Néha azonban alig valami. Mert a minisztere miatt nem érvényesülhet a minisztériumban s az államtitkársága miatt nem érvényesülhet a Házban.

Az okos miniszter még használhatja az okos államtitkárt. De az okos államtitkár alig használhatja valamire az okos minisztert. Kemény Gábor mellett nőhetett Baross, Széchenyi mellett Matlekovics. De a Kemény Gáborok fajtája elmúlt - tessék most nőni Wekerle és Csáky mellett.

És Berzeviczy mégis nő, egyre nő - legkiválóbb államférfiaink közé verve ki magát.

Mai szónoklata a vita egyik eseménye. Lucidus-fej, s nagy komprehenzív erővel bír, aki ilyen mély vonalakból s ilyen kerekded rámában tudja a hatalmas szétágazó kérdést kiemelni. S mennyi fény, mennyi zománc van az előadásban.

A Deák Ferenc-i világosság és egyszerűség helyett, mely a Csáky előadását oly szépen különbözteti meg a mai szónokoktól - Berzeviczynél hangulat és kolorit van, mely tetszetősen, rokonszenvesen lopja be magát a fülekbe s némely helyeknél (bár kissé ritkán) a szívet is megrezegteti.

A figyelemmel hallgatott beszéd után kitört a hatalmas éljenzaj jobbról. A képviselők robogva siettek a Csáky háta mögötti padhoz kezet fogni a szikár szónokkal, kinek halovány arcára piros foltokat festett a hév és a kimerültség a nagy és hosszú beszéd után.

A tolongók közt előretört zihálva, a padot, széket átugorva, egy virgonc alak ősz fejjel, paprikapiros arccal s lelkesedéssel megkapta a szónok két kezét s csak rázta, rázta, egyre rázta.

- Nini, az öreg Madarász apó!

S lett olyan éljenzés az öregnek, aminőt még életében se kapott.

Denique a kéznek egy mozdulata többet ér egy alkalmas helyzetben, mint egy fenomenális beszéd rosszkor.

E pillanatban lépett be a terembe Tisza Lajos miniszter.

Károlyi Gábor felugrott s bántón nyeglén süvíté, mint egy kuvik:

- No mi hír Bécsből, abban a római dologban?

A baloldal kacagott, a jobbmező az elnököt sürgette: - Rendre kell utasítani!

Az elnök áttette a mankóját az előbbi térdéhez és gondolkozni látszott.

A »szóga« kitett magáért!

Ez a kiáltás futott végig a folyosókon, a korridoron, amikor ma Eötvös bevégezte beszédét. Egy nézet volt csak: »Gyönyörű!« Ezt mondta a miniszterelnök, ezt mondta Csáky, a Tiszák, a katolikusok, mindenki ezt mondta, csak Polónyi Géza hallgatott.

A »vezéri süveg«, melyért a verseny folyt alattomban, ma nemcsak hogy a fején volt, mint valami paróka, hanem úgyszólván odanőtt a koponyacsontjához természetes hajzatnak.

Pedig már-már hanyatlóban volt a nagy ékesszólási nimbusz. Az emberek szinte gyanakodni kezdtek, hogy Perl csinálja a beszédeit. Mert már az utóbbi időkben csak Perl lelkesedett azokon, villogó szemekkel, kéjes gyönyörre összevont ajkakkal hallgatva azokat az írói karzatról.

Úgyszólván az egész ülés az Eötvösé volt, előbb a Zeneakadémiáról szólalván fel, hol Okolicsányi László kezdte meg a vitát. Tehetséges, eszes fiatal képviselő és roppant ismerős valahonnan. Ezt a tömött arcot már mindnyájan láttuk valahol. Igen, igen, a kredenceken kifaragva. Egy kis Démoszthenész, de abban a stádiumban, mikor még a kavicsok a szájában vannak.

Amit Okolicsányi helyesen pendített meg, hogy a magyar zene sajátságait kutassák, azt Eötvös tetőzte meg egy humoros, remek beszédben, melyet az egész Ház élvezett; nyelvének édes zamatja kedvesen csiklandozza a füleket, már amennyire a »miszerinteken« élődő Ház becsülni tudja az istenek legritkább ajándékát.

Eötvös vérszemet kapván a zajos tetszés után, így szólt hátra társaihoz ravasz mosolygásával:

- Hát szép volt-e, édes szógáim?

- Fölséges volt. Kár, hogy rövid volt.

Mire kopaszodó, terebélyes fejét nagy fifikusan vakarta meg Eszlár hőse:

- Pedig vóna ám még egy maradék beszéd a tarisznyámban, ha meghallgatnátok, édes szógáim.

- Akár holnapig is elhallgatunk, csak beszélj.

- De hátha megharagszik az Apponyi?

- Nem a mi dolgunk - felelték a pártfelek.

- Úgy ám, de hátha Polónyi is megapprehendál?

- Az ő dolga - felelték a pártfelek.

- No, ha így van, hát legyen így.

Meghúzogatta a nadrágszíját, egyet tágított a nyakkendőjén, megköszörülte egy kicsit a torkát s odaintett a Horváth Ádám sógornak a notáriátusba, hogy ő teszi le a garast - aztán felállott, amúgy szokása szerint kacsázva negédesen, az »egyházi célok« tételénél.

S most mondta el azt az elragadó beszédet, mely úgy látszik, az általános vitáról elmaradt. Nyilván elaludta Eötvös az időt. Vagy útközben a Házba jövet elfogta valaki. Lehet, hogy a főtisztelendő püspöki kar állított elébe az utcákra híres tarokkistákat, akik minduntalan elcsábítsák. Egyszóval a beszéd úgy volt, mint a gyerek, aki idő után születik. Nem volt törvényes beszéd. De mégis jobb volt az idő előtt született beszédeknél - sőt erősebb volt, mint a rendes időre született beszédek.

És ha ma valaki azt kérdezte volna: »Mi volt a legszebb az általános vitából?« igen sokan felelhették volna: »Ez a részletes vitabeli beszéd.«

Eötvös elemében volt. Széles, nagy arca tündökölt, vállait kedélyesen himbálta. Ő maga is élvezett, mikor beszélt, mintha dőzsölne. Mióta utoljára láttuk szónokolni, a hasa dombosabb lett, a haja deresebb, de a kedélye a régi aranyos kedély, melyből a humor színméze kicsöppen.

A beszédét lapunk más helyén egész terjedelmében közöljük, tehát nem szükséges elmondani, miről beszélt. El kell olvasni egészen - mint ahogyan édesdeden hallgatta az egész Ház; nem voltak zajos tapsviharok, mik rendes tüntetésszámba mennek, sokszor lélek nélkül, hanem volt olyan figyelem, csend, aminő régen nem, hogy egyetlen hangot se veszítsenek el a szavaiból - mintha a Patti éneke volna.

A nemzeti párt kényelmetlenül feszengett - kivált a Deák-féle idézet alatt. Mert Eötvös nem beszélhet Deák nélkül. Eötvös úgy kezeli Deákot, mintha az egészen az övé volna, akivel azt teszi, amit akar, és sokszor bizony olyan szavakat ad a szájába, aminőket az nem mondott. De nem tesz semmit. Ráfér az öregre. Neki úgyse árt már. Az országnak pedig használ. Aztán miért is ne szerezzen számára egy kis népszerűséget a szélsőbalon is?

Így lesz aztán idők folytában, ha Kónyi Manó soká él, hogy még egy kötetre való Deák-mondásokat adhat ki, valami ilyen címen: »Deák Ferencnek halála utáni munkái.«

De való volt vagy nem a Deák-idézet, az alig változtat valamit a beszéd óriási hatásán, mely az egész kultusz-büdzsé egyik kimagasló eseményévé lett. Andrássy Tivadar beszéde egy igen szép vázlat volt, a Szilágyié egy détail fenséges megvilágítása, a nemzet eszéhez szóló, az Eötvösé a nemzet szívéhez, eszéhez szólt egyaránt azon a hangon, amelyet csak ő bír összes élő szónokaink között, mely erdeink zúgását, meséink édességét belevegyíti a patakjaink csörgésébe - s úgy szűrődik be a fülünkön át minden hang, mint ismerős dallam.

Egész két óráig tartott a beszéd, halomra döntve a Ház napirendjét. Már fél kettőre egyre nézegette a Ház óráját.

Szinte feltűnő volt. Vajon a beszédje kurta-e a hátralevő időhöz, vagy a hátralevő idő kurta-e a beszédjéhez?

Nem lehetett egész végig észrevenni. Csak néha rémlett, hogy mint az ostyasütő vasba beszorított túl sok tészta, formátlanul loccsan ki imitt-amott, míg végre elért az óramutató a kettőre, s akkor egyszerre rácsapta beszédjére a kupakot egy olyan mondattal, mely meghiúsította a kormánypárt éljeneit, s ezzel a maga pártja tömött helyesléseitől kísérve felcsapván kis fekete sapkáját a fejére, kisietett nagy totyakosan a folyosóra, ahol mint Körös követje meg nem állhatta, hogy nagy kevélyen meg ne veregesse Horváth Ádám vállát:

- Ej, no! Mit szólnak majd ehhez Kecskeméten?

Kiteleltünk, kitavaszodtunk, a Múzeum fái rügyeket eresztenek már, a húsvéti locsolás is elmúlt, Wekerle hajszálai közé ezüst szálak kopóztak, és a költségvetési vita még egyre tart, mintha valami megboszorkányozott kátyú lenne, amiből nehéz kigázolni. A fekete bőrtáska (ha nem is ugyanaz, de éppen olyan), mely sorba járt a miniszteri félkörben, most a Fejérváry székén kacérkodik, s előtte ül a deli miniszter haloványan bár, de nyugodtan.

A tárca most is kövér - s vannak hozzája mellékesen ízletes nyalánkságok, mint minden évben. Katonák elfagyott fülei, Kossuth-nóta, csak sárga-fekete zászló nincs. Pedig az is vele jár.

Általában, amint úgy félfantáziával becsüli meg Bolgár Ferenc, azt tartja, hogy csinos kis vita kerekedhetik belőle.

De hajh, a tíz órát már elütötte, Bánffy fenn ül csengettyűjével, jegyzőivel, de a padok néptelenek.

Horváth Gyula vészteljesen dohog padjában, mint egy csípős hajnali szürkület:

»Miféle parlament ez? Se összejönni nem akar, se szétmenni nem akar. De nagy napidíjakat akar.«

Bánffy észrevette Horváth mormogását s rendelé halkan, aggodalmas szóval:

- Eredj fiam, Benjamin, hozd be az embereket a folyosóról!

Perczel Béni kiment, de percek múltak, s csak nem hozott be a folyosórul senkit. Annyit ért el, hogy ővele is kevesebben lettek.

Az elnök bosszankodni kezdett:

- Ugorj egyet, Molnár Antal, hívd be az embereket a folyosórul.

Molnár Antal kiment, szétnézett, de senkit nem látott a láthatáron. Lopva, lábujjhegyen ment tovább, míg végre a könyvtár-szögletnél megpillantotta Atzél Bélát, aki vidáman sétálgatva tervezgette a holnapi nap programját:

- Reggel 9-kor meglesz a választás Bodajkon, tizenkettőre ideér a különvonat, amely a mandátumot hozza. Fél egyre megkapom itt a folyosón s bemegyek a terembe, leülök a kedves Nácim mellé és azt mondom neki: »No, én már megint itt vagyok, de te már nem leszel itt jövőre. Sajnállak, Nácikám!«

Molnár Antal arcán igazi keserűség festekezik:

- Íme itt van végre valaki, s az is csak holnap lesz képviselő!

Amint így merengne, egyszerre nyakon csípi egy erős marok:

- Ohó, gyere csak be!

Hátranéz meglepetve s Perczel Bénit látja maga mögött, aki a héja mohóságával csap rá zsákmányára.

- Eressz el!

- A világért sem. Jó, hogy a kezemben vagy. Nem mertem volna üres kézzel bemenni.

Molnár eleinte szabadkozott, de végre is engedte magát bevinni, hanem örmény ésszel olyanformán lépkedett a róka fogta csuka, csuka fogta varga módjára, mintha ő hozná be Perczel Bénit. Annyi bizonyos, hogy az elnök egyiknek sem tehetett szemrehányást.

Eközben Horváth Gyula (aki végre is nemes szívű ember) megszánta a távollevőket, s egy kis vitát indított meg az idejemúlt interpellációkról. Jótét lelkek többen hozzászólottak, az idő múlt... múlt, de a Ház csak nem akart telni.

Végre tizenegykor lefolyt ez a kis prológ; át lehetett volna térni a honvédelmi költségvetésre. De ugyan miért is ne? Hiszen már nincs itt, aki galyibát csináljon, a jó Csanády Sándor, isten nyugosztalja a haló porában.

Át is tértek volna, de felállott Olay Lajos (Hja, a Csanády Sándorok nem vesznek ki olyan könnyen!), s hivatkozván, hogy a Ház nem határozatképes, a Ház megszámlálását kérte.

Az elnök taktikus húzódozással, hogy az idő teljék, kétszer is felszólalva, végre elrendelte a megszámlálást. A jegyzők is minduntalan elakadtak, mintha tízig se tudnának olvasni s váltig előlről kezdték a számlálást fél szemmel az ajtókon, hogy jönnek-e a segédcsapatok? De a képviselő urak gyéren szállingóztak. Bizony ki kellett a végén jelenteni, hogy csak nyolcvanhatan vannak.

Gúnyos hahota hangzott fel balról.

»Jó reggelt, jó reggelt!« Kiálták harsányan, ha egy-egy mameluk beszivárgott az ajtón. »Hogy szolgált az éjjeli nyugalom?« Éppen csak ezt tették jobbról a tigriseknek.

De az elnök nem jött zavarba.

Hát ugyan miért is? Nincsenek-e ott a fönséges házszabályok, melyek mindent eligazítanak, s ha a gép kizökken a vágányából, újra belökik síneibe.

Megrezegtette csengettyűjét, és így szólt rideg méltósággal:

- Öt percre az ülést felfüggesztem.

Öt perc nagy idő. Öt perc alatt sok minden megeshetik. Öt perc alatt például megfőhet egy tojás, megbotolhatik egy ember és kitörheti a lábát, öt perc alatt - hogy parlamenti nyelven szóljak - el lehet egy szólót bukni; egyszóval sok mindenfélét meg lehet csinálni öt perc alatt - de tizennégy képviselőt öt perc alatt összehozni a Házban, délelőtt, közvetlenül húsvét után, lehetetlen.

Öt perc múlva tehát újra megnyílt az ülés, újra megszámláltattak az emberek, de a költségvetést most se lehetett megkezdeni - mert most már csak hetvennyolc képviselő találtatott.

Az aggodalom ült ki az arcokon: »Istenem, hová lehetett azóta az a nyolc ember, amelyik már elébb megvolt?«

Voltaképpen már csak ezen töprengtek. A szegény nótáriusok még a pad alá is benézegettek.

Csak az elnök ült olimpuszi nyugalomban, mert hiszen ott vannak a fönséges házszabályok, melyek mindent eligazítanak, s ha a gép kizökken a vágányból, újra visszalökik a síneire.

Megpengette a csengettyűjét és így szólt:

- Fölolvastatom a névsort!

De már ez az utolsó arkánum. Ha ez se segít, nem lehet megtartani a mai ülést. A miniszter becsomagolhatja a paksamétáit, Tóth Ernő zsebre dughatja a beszédét, a sztenográfusok félrelökhetik meghegyezett ceruzájukat, s az elnök ezentúl így hirdetheti utcai plakátjain az üléseket:

»A képviselőház holnap, február hatodikán, okvetlenül ülést tart. Az ülés megtarthatásáért jótállás vállaltatik.«

De okos is ám Molnár Antal, úgy bánt azzal a névsorral, mint a fösvény az utolsó garasaival: úgyszólván előbb a fogához ütögetett minden nevet, mintha a szíve hasadna ki, hogy el kell tőle válnia. Lassan, kimérten potyogtatta, pedig végig roboghatott volna a nevekkel, mert az egész »A«-ban egyetlen »Itt van!« se hangzott. Almássy grófnál felkiáltották: »Nem ösmerjük!« Az Andrássyéknál se jött visszhang.

A Balla név volt az első, amelyre megmordult egy hang: »Itt vagyok!« Mindenki odanézett megdöbbenve. Egy ember, aki itt van! Micsoda bolond szerencse. Ez tán még valahogy húsvét előttről maradt itt!

De minek rajzoljam tovább ezt a léha torzképet, a legkívánatosabb távollevő úgyse érkezik be - bármily lassan tartson is a katalógusolvasás belenyúlva farkbetűivel a délutánba: a képviselők ugyan felszaporodtak lassan, nehezen száztizenegyre, de az az egy távollevő, a kötelességérzet, az már nem érkezhetik be a katalógusolvasás alatt.

De mindegy! Az a fő, hogy végre meg lehet kezdeni a honvédelmi tárgyalást.

Azazhogy még előbb feláll Olay.

Igenis feláll. Mert úgy gondolja Olay, hogy minden percednek szakítsd le virágát. S ha már egyszer itt van (hisz úgyis olyan ritkán van itt), ki kell használni a jelenlétet. S indítványozza röviden, hogy akik jelen nincsenek, legyenek fölszólítva igazolásra, hogy választóik előtt ezzel is megbélyegeztessenek.

Ohó! Hohó! Kitört erre a vihar. A Ház lelkiismerete felfortyant a kemény szavakra. Ugyan kit vinne rá a lélek, hogy szegény alvó embereket megbillogoztasson.

Az ellentmondások zuhataga meghökkentette a kegyetlen Olayt is, mint egykor Tamerlánt a kígyók sziszegése - s szelíden visszavonta az utolsó kifejezést.

Amire azt mondta egy engesztelékeny hang:

- Mégis derék ember!

Hiszen persze hogy derék ember - de mégse volt igaza. Különben az egész ülés el volt hibázva. Egy fallácia igézete alatt nyögött a Ház. Váltig az volt a hit, hogy kevesen vagyunk, pedig mikor a legkevesebben voltunk is - még akkor is többen voltunk, mint kellett volna. S ez a többlet Olay volt. Hanem azért jól van az, csak hadd legyen ő derék ember.

Az incidens elmúltán az elnök csendesen mosolygott, tigrisszerű arca jóllakottságot lehelt, egy mély szippantást tett az orrán át, mintha láthatatlan burnótot szína fel kéjesen.

A gép vágányaiban volt. Megindult.

De az már nem érdekes. Szónokok keltek fel és elmondták a tavalyi honvédelmi beszédjeiket.

Unalmas, csendes szónokok valának. A miniszterek kivonultak a büfébe, szegény Fejérváry szempilláira nehéz álmosság nehezedett.

Csak Pongrácz Károly figyelt élesen, fürgén lesve az alkalmas pillanatot, a királyt és ármádiáját megvédeni.

Amint ott könyökölt padjában, nagy fejével szinte úgy tetszett, mint a mesékben azok az őrző medvék, melyek hajdanában végigfeküdtek a király küszöbén.

A Ház ma se volt népes - de a karzat tele volt. A középkarzat, ez a virágpad, élénken tündökölt szép hölgyeivel, a diszkrét színű toalettek sejtetni hagyták, hogy a Múzeum körüli paloták előkelő világa ez: tehát hogy Apponyi fog beszélni.

A dámák és a comtesse-ok mosolyogva kandikáltak le legyezőik alól; egy-egy arcocskán később meglátszott a türelmetlenség, míg a plebejusok szerepeltek: Lits Gyula és még előbb Nagy István, ki végre megtalálta a Habsburgok igazi színét - ezüst sáv vörös mezőben.

Akkor következett Apponyi Albert szép beszéde, mellyel átmelegítette az ellenzéket, magyar nyelvű oktatást követelvén a katonák számára.

A honvédelmi miniszternek rossz helye van; éppen előtte ül Apponyinak s idegesen rázta hol a fejét, hol a kézmozdulataival fejezte ki tagadását. E taglejtések felette mulatságosak voltak, kivált mikor közbe-közbe haragos szóváltásba bocsátkozott Apponyi szomszédjaival, Horánszkyval s Kovács Alberttel.

- Nem úgy van!

- De bizony úgy van.

Ugron a negyedik padból átdiskurált:

- Csak jöjjön egy nagy futás, majd hozzánk menekülnek.

- De nem önhöz!

A miniszter egyre haragosabb, izgatottabb lett. Ceruzájával lázasan dobolt a papíron. Apponyi ellenben szólángokkal csak mind jobban-jobban fűtötte az ellenzéki kazánt. A nemzeti párt tapsolt, ujjongott. Linder diadalmasan vigyorgott, Berger pap pedig a tarka virágos zsebkendőjét lobogtatta.

A kormánypártiak összebújtak:

- Távolodik a piros széktől - mondták kaján örömmel.

A szélsőbalon is kiütött a hazafias füst: éljeneztek, tapsoltak.

- Közeledik a nemzet szívéhez - mondták édes aggodalommal.

Igen, valóban mindig ezt teszi. Közeledik és távolodik.

Mintha egy hintán ülne a kiváló államférfiú, mely nagy fél ívet ír le a levegőben. Most errefelé röpül, hopp, most megint arrafelé. Azonszerint, amint a játszótársak meglóbázzák...

A legnépszerűbb szónok után a legnépszerűtlenebb lépett a sorompóba: Pulszky Ágoston.

Pulszky Ágoston okos ember. Hiszen éppen azért népszerűtlen. Most is okosan, higgadtan érvelt. Hiszen éppen azért nem figyelték.

De ő már hozzá van szokva ahhoz a bizonyos tenger mormogásához és ellentmondási zuhataghoz, mely beszédeit kíséri balról, s ma majdnem elvesztette zavarában a fonalat, mikor valamelyik kifejezésnél egyszerre felhangzott az éljenzés.

Pulszky elsápadt s ijedten hebegte hátrafordulva »elvtársai«-hoz:

- Jaj, mit is mondtam?

- Semmit se mondtál. Hanem a bodajki választók jöttek fel a karzatra.

Nyolc-tíz egészséges, piros arcú vidéki választó jelent meg a karzaton, azoknak szólt az éljen. Éppen most érkeztek Bodajkról különvonaton, a mandátumot hozva Atzélnak, az élükön gróf Zichy Jenő valóságos belső titkos tanácsos.

Kisvártatva maga Atzél alakja is feltűnik a szárnyas ajtóban. Kezében a mandátum, melyet felnyújt az elnöki emelvényre, s aztán viharos éljenzúgás közt halad végig a termen el a miniszteri karaj előtt, be a nemzeti párti gránicra gróf Károlyi István mellé.

Pedig Darányihoz kellett volna ülnie, így volt megállapítva a program. Hol van Darányi? Minden szem Darányit keresi. Magának Atzélnak is első gondolata az ő kedves Nácija, kit a másik padszakasz szélén pillant meg, s zajos derültség közt int neki kezével nyájas üdvözletet, amit mosolyogva viszonoz Darányi.

Úgy látszott, ezzel az úrias juksszal kimerült a mai ülés kedélyes, koloritszerű része. Pulszky kibeszéli az időt két óráig, s ezzel aztán nyugodtan hazamegy ebédelni Fejérváry is, sőt még Gromon is és a Ház is. S az egész ülésből se haszna, se kára nem lesz senkinek - a hadsereg marad, amilyen volt, a mamelukság is marad a maga régi mivoltjában -, mindössze Károlyi Pista visz haza innen egy piros kortestollat, amivel a bodajki választók megajándékozták, akiknél látogatóban volt a karzaton.

De Pulszky tán ma először nem volt elegendőképp hosszú, még két óra előtt elvégezte beszédjét, minélfogva a miniszterek időt nyertek feleleteket adni a függőben levő interpellációkra. Wekerle a katonák megfagyott fülei iránt nyugtatta meg a tisztelt Házat, Fejérváry pedig a Kossuth-nóta ügyében felelt Horváth Ádámnak. Tagadta, hogy a Kossuth-nóta miatt büntették volna meg a temesvári önkénteseket, hanem mert mámoros állapotban voltak, egyébként viselték magukat illetlenül.

Horváth Ádám viszontválaszában ingerülten feleli, hogy a miniszter valótlanságot mond, mert a titkár rosszul informálta. Azért büntették meg őket, mert hazafias szónoklatokat tartottak. A választ nem veszi tudomásul. Vagy mondja meg a miniszter, mi volt az az illetlen viselet.

Károlyi Gábor felkiált:

- Igen, mondja meg!

Fejérváry felpattant:

- Arra nézve, hogy mi a kihívó modor, a tisztikar a mérvadó, nem a képviselő úr.

Károlyi Gábornak szemlátomást fejébe száll a vér, felugrik és mankójával mérgesen ütöget a padra.

- Hogy mer így beszélni!

A roppant zajba szenvedélyesen kiáltja bele Horváth Ádám:

- Sajnálom, de én is még a közös hadsereg kardbojtját viselem!

Károlyi Gábor vad dühvel hadonász a botjával a padban, a szenvedélytől eltorzult arccal ordítva:

- Terjessze elő az okmányokat!

- Elnök! Elnök! - harsogják jobbról. Az egész Ház mozog, kavarodik. Ugron öklei szilajan járnak, mint a motolla. Beszél valamit. Fejérváry is beszél, Pulszky is beszél, Linder is beszél, mindenki beszél. A csengettyű rikoltoz, a Károlyi botja pedig üti, döngeti a padot.

Az elnök ebben a roppant zajban fölteszi a kérdést:

- Akik a választ tudomásul veszik, méltóztassanak felállni.

A jobboldal feláll. Az ellenzék az elnöki emelvény felé tolong, név szerinti szavazást követelve. De már késő. Erőszak, kiáltják, erőszak! Tízen is, húszan is intenek a jegyzőknek, hogy szólni akarnak. Az arcok vagy fehérek, mint a kréta, vagy vörösek, mint a paprika. Az izgatottság tetőpontra hág; most mindjárt lángra gyúl minden...

...De az elnök fölteszi fekete selyem sapkáját a fejére s hirtelen lelép az emelvényről. Az ülés be van rekesztve.

A kicsi, fekete sapka azt jelenti, vége, vége. Nincs Ház. Egy varázsütésre eltűnt a Ház. Mintha egy tündér elvitte volna a marakodók feje felől... és ott találták volna magukat a puszta utcán.

A kicsi fekete sapka azt is jelenti: »No, végre mégiscsak előbukkant a naszódi főispán!«

Ördöngős fekete sapka! Megállj, kis fekete sapka!...

A dühöngő szélbaliak fenyegetőzve húzódtak végig a folyosókon, mint egy villámos sötét felleg, amiben jégeső van.

Majd holnap, holnap!

Perczel Béni, a wip, behúzta fejét mélyen az őszi kabátja gallérjába:

- Igaz bizony... Korán jöjjetek, kérlek, holnap!

I. Pantocsek

ápr. 8.

Mindennek megjön a maga ideje; áloét sokan láttak, áloévirágot kevesen, de minden áloénál meg lehet jósolni, hogy valamikor kivirágzik. Napóleonról kis korában, mikor falovakkal játszott, megjósolták, hogy koronákkal fog játszani, még Tiszáról is addig mondogatta Kaas Ivor, hogy megbukik, hogy egyszer csak igazán megbukott. Mindent ki lehet találni. Orlice professzor a kijövendő lutriszámokat is eltalálta valami divinációval, az igaz, hogy Farkas Menyhért még jobban kitalálta divináció nélkül. Eötvös Károly már most beszéli a folyosón az élményeket a Kossuthnál tett látogatásáról, pedig még csak holnap utazik Turinba. S aki a valószínűbb részleteket akarja hallani erről az útról, az most kérdezősködjék. Mindent lehet már tudni, anticipálni, a mai vihart is előre jeleztem a Pesti Hírlapban - hanem egyre senki sem gondolt. Magyarország tizenhatmillió darab koponyájából egyikben sem villant meg az a lehetőség, hogy valaha Pantocsek Rezső hírre vergődjék.

Pedig híres, emlegetett lett. Pantocsek! hangzott mindenfelé. Ki látta Pantocseket?

A tíz órakor már nagy számmal összegyűlt képviselők közül senki sem kérdezte, mit mond Wekerle vagy Szilágyi, hanem hogy mit mond Pantocsek? Még Schvarz Gyula is Pantocsekre hivatkozott, nem Bluntschlira.

Igazán lélekemelő, hogy az igazi érdem előbb-utóbb mégis diadalra vergődik.

Hogy mit tett Pantocsek? - kérdik önök. Pantocsek számolt. S hiába, a számoló embereké az előny. Mikor a tegnapi szcénánál az egész Ház ungorkodott, morgott, toporzékolt és dühöngött, mikor az elnök felcsapta sipkáját az ülés végén, mikor az elnöki katedra felé vágtatott az egész zajló méhköpű: Pantocsek akkor számolt. Összeolvasta az összes jelenlevőket és azt találta, hogy a mamelukok tizennéggyel voltak többségben. S ma megjelent a lapokban, hogy Pantocsek összeszámlálta az eredményt.

Pantocsek ezért lett nevezetes. A Pantocsek fejében tehát benne volt a többség, és a Pantocsek fejét lehetett volna is hitelesíteni, de Pantocsek óvatos volt és nem hozta el a fejét. Pantocsek egész nap otthon maradt. - A Ház jegyzőkönyvében is benne volt a többség, de nem olyan alaposan, mint a Pantocsek fejében számokra szedve, a jegyzőkönyvben csak a szemmérték szerinti többség volt meg, minélfogva az ellenzék nem akarta hitelesíteni.

Pantocsek ravasz politikus, hogy nem jött el. Hogyha Pantocsek naiv politikus, akkor bejön a Házba, becsalogatja az események logikája. Mert mit tett Pantocsek? Pantocsek azt tette, amit az ellenzék szerint az elnöknek kellett volna tennie. S mégis Pantocsek ellen fenekedik az ellenzék. Pedig ha volna Harun Al Rasid-i bölcsesség az ellenzékben, így kellene szólnia Pantocsekhez, a nagy kalifa legalább így szólana:

- Minthogy te összeszámoltad az embereket, bár nem volt kötelességed, tehát te légy ezentúl elnökké s minthogy Bánffy, bár kötelessége lett volna megszámlálni a szavazatokat, mégsem tette, ő legyen ezentúl Pantocsekké.

II. Az ülés lefolyása

De Pantocsek nem jött be, megérezte, hogy nem így lesz. Hanem bejött az ellenzék nagy számban. A karzatokon tenger nép tolongott. Vihart váró sirályok ültek a folyosókon.

Az ülést pont tízkor megnyitotta az elnök, ez se történt már nagyon régen.

A Fejérváry széke még üres volt. A bal lábbal kelt ellenzék rögtön észrevette s durva, érdes kiáltások keletkezének:

- Vezessék be a vádlottat!

...Bizony senki sem gondolta még akkor, hogy mielőtt a kakasok kukorikolnának, ugyanezek a hangok éljenezni fogják Fejérváryt.

Pedig ha már Pantocsek híres lett, egy csoda se lehetetlen.

Kisvártatva bejött a miniszter, s Josipovich olvasni kezdte a jegyzőkönyvet. Nem írt olyan szonátát Beethoven, amit annyi figyelemmel szürcsölnének be emberi fülek, mint most ezt a jámbor protokollumot, a Josipovich előadásában. Mélységes kriptai csend honolt, de az utolsó passzusnál: »a Ház a választ tudomásul vette«, kitört a zaj.

- Nem igaz! - kiáltá húsz hang is.

- Mi voltunk többségben - szólt közbe Ugron.

- Tessék Pantocsektól megkérdezni - felelték jobbról.

- Pantocsek itt se volt! - fortyant fel Károlyi Gábor.

Az elnök csendesen, bárányszelíd hangon kérdé a szokott formalitással:

- Nincs-e valakinek észrevétele a jegyzőkönyv ellen?

De volt bizony; egyszerre felállt Horváth Ádám, s a fekete táblák villámgyorsan megtelnek nevekkel. Szónokok hosszú sora jött.

Oh, istenben üdvözült Csanády Sándor, aki évtizedekig egyedül hallgattad a jegyzőkönyveket, mint Mikes Kelemen a tenger csendes mormogását, hogy nem adta meg neked a gondviselés ezt a napot megérni!

Horváth Ádám elmondta a tegnapi incidens lefolyását, említette, hogy több képviselő »ellenpróbá«-t kért felkiáltás útján, de Bánffy mohón, hirtelen föltette a kérdést...

- Meg a sapkát - szólt közbe valami selyma.

Kéri tehát kideríttetni, hogy a többség megvolt-e a tudomásulvétel mellett vagy sem?

A jobbpárton nyugtalanul mozogtak:

- Hiszen az nem lehetséges!

Horváth Ádám szavai után Bánffy magyarázta meg eljárását a házszabályokból, megjegyezve, hogy az »ellenpróba« kiáltásokat nem hallotta, a név szerinti szavazás kérésével pedig elkéstek. Kéri hitelesíttetni a jegyzőkönyvet.

- Nem lehet! - zajlott fel az ellenzék.

Majd a szelíd Bolgár pattant fel s maró gúnnyal szólott az elnökről, mondván, hogy néha a halkabb hangokat is meghallja.

Utána Rohonczy rántotta ki jó hírű pengéjét Bánffy mellett, hogy ha az elnök azt mondja: »nem hallotta«, föltétlenül el kell hinni, szent akkor, hogy nem hallotta.

- Siket embert nem kell alkalmazni - mordult fel Győrffy Piusz.

Puskaporszagú volt a levegő. Apró tüzecskék, rakéták sisteregtek itt is, ott is, néha egy-egy golyóbis is süvített. Rohonczy csupa közbeszólások közt terjeszkedett ki a tegnapi esetre, mondván, mennyire sajnálja, hogy jelen nem volt.

Károlyi Gábor összecsapta a tenyerét.

- Látod fiam, hát akkor miért beszélsz?

Zajos derültség támadt s ez volt az első sugár az epés, mogorva hangulatban. Rohonczy ügyesen, bizonyos lovagias hangon tartotta a leckét s ez neki jól is illik - de amint át akart térni Horváth Ádámnak tegnapi kifejezésére a közös katonatiszti kardbojtról, felhasadtak az orkánnal telített zsákok a szélsőbalon.

- Mit akar? Mit avatkozik abba?

Horváth Ádám felugrott indulatosan:

- Önnek nincs joga engem leckéztetni.

- Most a jegyzőkönyv hitelesítéséről beszélünk - szólt Ugron Gábor, ökleivel az ártatlan padot verve.

Ezt maga Rohonczy is belátta és leült, hogy majd később mondja el, amit akar, a napirend előtt.

A nagy káoszba Wekerle próbál világosságot önteni, ő ugyan a jegyzőkönyv hitelesítését javasolja, mert az megfelel a tényeknek, de ha van valami kifogás ellene, kéri azt a maga formájában terjeszteni a Ház elé.

- Milyen formában? Melyik az a forma? - riadt fel az ellenzék.

- Hja, azt az indítványozó találja ki - felelte a miniszter pompás humorával.

Szónok szónok után kelt. A dél is elmúlt, de még mindig a formát keresték, szólt Helfy egy Bánffy ellen irányított allúzióval a fagyott fülek ideges ezredesére (akiről Wekerle tegnap beszélt). Perczel Dezső az immár meg nem állapítható többséget próbálta valószínűvé tenni. Polónyi vízióit adta elő. Három kormánypárti képviselőt látott, úgymond ülni a tegnapi felállásnál. (Ezen három képviselő útközben Olayig tizenegyre szaporodott.) Eötvös új szavazást kívánt. Beszéltek még Dániel Ernő, Pulszky Ágost, de csak gróf Zichy Jenő találta ki, mi a teendő, hogy fel kell olvasni a névsort, s minden gentleman mondja meg, itt volt-e tegnap és hogy hova szavazott?

Ez igen mulatságos dolog lenne (gyönyörű anyag egy karcolatra), de a Háznak nem tetszett. Egy kis bibije is volt az indítványnak - az, hogy azok a képviselők, akik ma nem voltak jelen az ülésen, de tegnap jelen voltak, nemigen adhattak volna kimerítő feleletet. De jó volt azért a körülményekhez képest. Hiszen semmi sem lehet éppen egészen tökéletes.

Aztán mi tagadás benne, Zichyben finomított irónia van: ha Issekutzról megkísérlették meghatározni, hogy tegnap beszéljen, miért ne lehetne elhatározni a Házról is, hogy tegnap szavazzon? Helyes és lélekemelő. Mutatja a magyar alsóház hatalmát. Az angol parlament mindent tehet, csak a fiúból leányt nem csinálhat. A magyar parlament még többet tehet, mert az a mai napból tegnapi napot csinálhat.

A Bánffy homlokáról a verejték csurgott. Nem bírta tovább. Átadta a helyét Andrássy Tivadarnak s nagyot fújt:

- Jaj, de kutya nehéz munka ez a jegyzőkönyv-hitelesítés!

De Andrássy kedves, szelíd IV-ik Henrik korabeli arca se bírta lekérlelni az ellenzék fúriáit. Az ellenzék a XVI. Lajos korát tükröztette vissza. Új és új szónokok csörtettek elő, ki lándzsával, ki röpke nyíllal, egyik-másik doronggal.

Istenem, istenem, mi lesz ebből?

Bezzeg jó, ha itthon van az öreg Tisza. De hogy is tud az elmenni ilyenkor! Bizony, akik most azt kívánják, hogy bár menne haza Gesztre, beh elhoznák szívesen. Jó az öreg a háznál. Olyan, mint egy nagy cápa. Elszigonyozzák hetekig, évekig a portyázó ellenzékiek és azalatt nem bántanak mást. De ha az öregúr csakugyan el találna menni, az apróbb halakból mindennap megesznek kettőt-hármat... Neki pedig végre is nem történik semmi baja. Talán sürgönyözni kellene érte, hogy siessen.

Károlyi Gábor pertu polemizált Rohonczyval, Horváth Gyula még Wekerlén is csípett egyet - de ki győzné elszámlálni az összes beszédeket (tessék őket elolvasni az országgyűlési rovatban), míg végre a jegyzőkönyv-hitelesítési vita egy kis magzatot kölyközött - a kérdés-feltevési vitát. Szerencsére, ez se tartott nagyon sokáig; háromnegyed egyre megkezdődött a szavazás, negyvennyolc többséggel hitelesítve lett a jegyzőkönyv.

Bánffynak (ki időközben újra elfoglalta ostromlott trónját) ragyogott az arca, a miniszterek elégedetten dörzsölgették a kezeiket.

Milyen boldogság! Hogy hiteles jegyzőkönyveink ismét megszaporodtak egy példánnyal.

Már a szavazás alatt híre terjedt, hogy Horváth Ádám tegnapi »súlyos« kifejezését a tiszti kardbojtról kicsiszolja, de Rohonczy tán nem hallotta, s felszólalt a napirend előtt - még háromnegyed kettőkor is a napirend előtt voltunk - csodálatos, hogyan fut az idő! Rohonczy felszólalását, ki Horváth Ádám kifejezését rosszallta, valóságos ellentmondási fergeteg fogadta.

- Eláll! Eláll! Nem önre tartozik.

Az izgatott lármában csak szaggatottan beszélhetett, hogy a kifejezés dehonesztáló a hadseregre, s hogy Horváthnak előbb le kellett volna mondania a tiszti rangról s csak azután nyilatkozni így.

Már-már tetőfokára ért az ingerültség. Kecskemét követe méltatlankodva kiáltá:

- Előbb engem engedjen szólni!

Az atmoszféra izzó lett. Félni lehetett, hogy explodálni fog, midőn ruganyosan felpattant Fejérváry és így szólt:

- A Rohonczy képviselő úr felszólalása fölösleges volt, mert Horváth Ádám már előbb bejelentette, hogy szavait meg akarja magyarázni.

- Úgy van! Ez a helyes! - kiáltá száz torok egyszerre az ellenzékről.

S mikor Fejérváry leült, egy lelkes éljen csattant ki a szélbalon, mely meg-megújulva átharapózott a nemzeti pártra is.

A tigrisek hozzá rohantak és a kezeit szorongatták. Ha Thaly itt van, a nyakába borul...

A jobboldal pedig csak nézte, nézte némán (mert a jobboldal hasonlatos a Lánchíd nyelv nélküli oroszlánjaihoz), gyámoltalanul ezt a csodát.

Némelyek vállat vontak, mint a Mátyás király lustái: »Mit törődjünk vele!«

Mások így szóltak: Az ördög érti!

Egyik mameluk mosolyogva jegyzé meg:

- A honvédelmi vita megrövidült. Ezzel az egy nappal öt napot nyert Fejérváry.

- Szerencsés ember - szólott irigyen egy miniszter -, lyukas hídon talált aranyat.

Azután felállt Horváth Ádám és úgy tett a tegnapi kifejezéssel, mint mikor az ember egy csúf vimerliből az arcán kinyomkodja a mérges nedvet...

Egy kicsit fájt is neki, de érezte, hogy úgy kell tenni.

Az egész Ház »helyeselt«, csak a nagykőrösi követ széles arcán szaladgált egy gúnyos mosoly.

Valahára ez is megvolt - most már át lehetett volna menni a napirendre, de az óramutató a kettesen járt és végre is elég volt mára... Hiszen hitelesítve van a jegyzőkönyv.

Viharos üléseket leírtunk már ezerszer - sablon van már arra, elszabadult szenvedélyek egymással öklelőzve, nyilak süvítenek, buzogányok csattognak, porzik a talaj, dübörögnek a küzdő ellenfelek, néha egész táborok... Minden lap hoz erről kimerítő tudósítást, az opál összes színeiben pompázó képet.

De mikor csendes ülés van, akkor a lapok is megadják magukat, s nagy ímmel-ámmal becsapják az »Országgyűlés rovatba« a tárgyalás folyamát soványka beszédkivonatokkal, s egy ilyen hírlapi hasáb valóságban úgy néz ki, mint a szabók mintaívei - ama nagy papírtáblák, amikre apró különféle színű posztódarabkák vannak ragasztva, de valamennyiből se telnék ki egy mellény.

Az olvasó el se olvassa ilyenkor a tudósítást. Látja már a hasáb külső kinézéséről, hogy nem érdemes elolvasni, és azt dörmögi magában, »no, ma semmi se történt«.

Úgy van, semmi se történt. Ejnye, beh kár! Az olvasó önző, szeretné, ha mindig történnék valami. Azazhogy az olvasó talán mégse önző, mert azt se bánná, ha olyasvalami történnék, ami felháborítja, ami megbirizgálja és csiklandozza az idegeit. De a gondviselés sokszor kutyába se veszi az olvasót és merőben semmi se történik.

Azaz csak látszólagos semmi. Egy könnyed frázis. Én istenem, hiszen valami csak mégis történik. Hát ezt a valamit is meg lehet írni.

És miért is ne? Hiszen az efféle üléseken is egész légiója beszél a szónokoknak s valamit csak beszél.

Így volt ma is. Bornemissza Lajos, Kovács József, Kolozsváry-Kiss István sóban dolgoztak. A kis Pap Géza az állami birtokok kezeléséhez hozott tanácsot, Hoitsy Pál áttért a csillagok honából a föld gyomrába petróleumforrásokkal vesződni. Reiter Jánosnak a Rába-szabályozási kölcsön törlesztéséhez volt szava - pedig ahhoz inkább pénz kellene. Egyszóval elegen beszéltek. De mit ér az?

Néha egy szál gyufával is nagy tüzet lehet csinálni. Ma egy egész pakli elfogyott. De egyenkint gyúltak meg a szónokok és aludtak ki. Az apró gyufácskákból nem támadt tűz.

Tehát unalmas ülés volt - pedig bevezetésül zárt ülést is tartottak, éppen a sűrűn támadó tüzek enyhítésére. E zárt ülésben kitűnt, hogy a Ház tagjai jó emberek, akik szívesen szavaztak meg fejenkint tizenkét forintot a károsult községeknek, de az is kisült, hogy mégis a legjobb lélek Olay Lajos, aki a múltkori névsorolvasás alatt azt követelte, hogy a távollevők megbélyegeztessenek, most meg, hogy az elnök a napidíjaikat akarta levonni, föltámadt benne a humanitárius érzés és síkraszállt a napidíjaikért.

Napidíjakat levonni! Oh, hogyisne! A megbélyegzés az csak szó, a napidíj pedig pénz.

De iszen Olay Lajos mégis derék ember; s olyan régi és örök típus a magyar alkotmányban, akárcsak Molnár Józsiás, aki azzal kezdte a beszédét: »Tisztelt Ház! Több százados tapasztalataim«, mire egy kormánypárti hang közbevágott: »Nem tudtam, hogy ön olyan régi ember«, de a kormánypárti közbeszólót letorkolták a szomszédjai.

Teljesen igaza van Józsiásnak. Józsiás ezeréves ember. Ez az alak mindig ott van a hongyűléseken, mióta az alkotmány megvan. És Olay is ott volt mindig. Olay ott ült a Csák Máté asztalánál Róbert Károly alatt, és a Zách Felicián-féle botránynál elkísérte a dühös öreget egész a királyi palota tornácáig, azt mondta neki: »Csak eredj be, öreg és ne félj semmit, de nekem randevúm van a Garáék szobalányával: oda kell elmennem.« Józsiás is ott volt a Duna jegén, ahol Mátyást választották, beszélt a néphez, a nép türelmetlen lett és kikiáltotta a kis Mátyást. És ott volt a rákosi országgyűléseken is Józsiás, szalonnát pirított a tüzeknél, és szidta a cifra sátorban lakó főurakat. Vagy nem-e Olay kiáltotta Mária Teréziának Pozsonyban, hogy »avenam non«? Egyszóval ők mindig voltak, vannak és lesznek.

De ővelök is unalmas néha az ülés. S az különös kinézést ad az egész Háznak, ha az ülés jelentéktelen és unalmas. A megfigyelőnek egy tekintet, s ezer és ezer jelben látja a zsibbasztó lehangoltságot.

Festetics Andor gróf kedvetlenül jár a folyosón, végigolvasta az összes hirdetőtáblákat, a mai nap naplóbírálóinak kifüggesztett neveit, megnézte, ki ül a tanácsteremben, betekintett a büfébe s újra meg újra bejött, kijött, sőt annyira ment unatkozásában, hogy az ott őgyelgő újságírók egyik-másikától megkérdezte, hogy hívják. Ez az utolsó frázis az unatkozásban.

Gajári a tavalyi párbajait beszéli el egy unatkozó körnek. Új anyag nem mutatkozik sehol.

Távolabb egy másik padon Károlyi Gábor ásítozik, mint egy jóllakott krokodilus.

- Mit csinálsz Gábor? - kérdezgetik a járókelők.

- Álmos vagyok.

A harmadik sarokban Vadnai üldögél és várja a Miskolc javulását. Ah, milyen fölséges gondolat volt ez Szapárytól! Odaadni Vadnainak a »Budapesti Közlöny« szerkesztését, de csak akkor tenni esedékessé az ígéretet, mikor a miskolci kerület megjavul.

S a szeretetre méltó, jovális író leláncolva ül a folyosón, várva, hogy a kerület javuljon. Szapáry rég eltűnt és újra fel is bukkant, és Vadnai még mindig vár, kezében a reménység élvezetes poharával, melyből gyakorta szörpent egyet. Mert ha meghal valamelyik csizmadia (s Miskolcon feltűnő sok halálozás dúl ezen nemes céhben), Vadnaira az mind biztató hír, ő azt úgy tudja idomítani:

- Kovács Dániel uram meghalt. Jó ember volt, nekünk nagy bajt csinált a választásoknál. Ügyes egy kortes volt. Ötven voksot ért az ellenzéknek! Ez bizony derekasan megjavította a kerületet. Isten nyugosztalja szegényt.

Vadnai egy bölcs, aki a keserűlapuból is mézet tud szívni. S ha valami csizmadiánénak gyereke születik (mert viszont meg kell adni, hogy a csizmadiánék sűrűn szülnek Miskolcon), abból is kikeresi Vadnai a maga élvezetét:

- No lám, lám, a hetyke Kaczor Jánosnénak gyereke született... fiúgyerek. Bizony már régen ráfért volna. Van, amiből megéljen. Az anyja bizonyosan iskoláztatni fogja. Derék fiú lesz és nem afféle lármacsináló, mint az apja, választó lesz és mert intelligens lesz, bizonyosan kormánypárti lesz...

Így éldeleg Vadnai és így vár, a javulás szakadatlan tünetei közt látva Miskolcot. De érdekes ülések alatt neki is könnyebb a várás, mint most.

Egyébiránt hagyjuk itt Vadnait, s menjünk be a terembe, hol Hegedüs Sándor zsebre dugott kezekkel ődöng a mediumon, míg a szónokok beszéde lassan, altatón pereg le a feledés szakajtójába.

- Milyen időfecsérlés itt lenni! - dünnyögi egy-egy ismerősének s újra gondolatokba merül. Talán azon tűnődik, hogy valami foglalkozást kellene keresnie a napnak erre a részére.

Körös-körül az egész terem kedvetlen, elszontyorodott. A karzaton egyetlen asszony ül. Az írói karzaton Sturm alszik, Jókai korrektúrákat csinál. Demkó az óraláncával játszik, Fabiny fitymálva sandít a piros székekre.

- Milyen könnyű most miniszternek lenni!

A gyorsírók kezében lankadtan járnak a ceruzák. Az elnök kényelmesen, gondtalanul nyújtózkodik el székében.

Az elnöki szoba bennfentesei fel-fellátogatnak hozzá egy kis triccs-traccsra.

- Ma szép napunk van, kegyelmes uram.

A házszabályok kis kötete kacéran nevetget az elnökre, mintha mondaná:

- Ma udvariatlan vagy, hozzám sem nyúlsz.

De a kis csengettyű is csak ezt mondhatná. Minden pihen, minden csendes és mindenki unatkozik, csak egyetlen ember vigyáz, minden kiejtett szóra feszülten figyel: a miniszterelnök.

A folyosó is elnéptelenedik, egy-egy illanó alak bukkan fel, még a wippek is elszökdösnek bosszankodva: »Ostobaság volt ma bejönni.« Csak egyetlen ember ül megelégedetten, boldogan és élvezi a nehéz, szürke levegőt, melyet a szivarok füstje és a mindenféle kipárolgások fojtóvá, nehézzé tesznek, szinte kéjjel szürcsöli be.

S mikor azután kijönnek a kevés bennmaradottak is egy csomóban, hogy »vége az ülésnek«, kedvetlenül szisszen fel:

- Ejha!

Mintha valami nagy élvezettől rántanák el egyszerre, lomhán emelkedik fel, s biceg a ruhatár felé, felvenni a felsőkabátját.

Az utána jövő ellenzékiek közül, amint a nyitott korridorom beomlik nagy kévékben a szikrázó tavaszi napfény, vidáman mondja az egyik:

- Milyen szép lehet most falun!

Epésen toldja meg a másik az elöl menőre mutatva:

- S ez a Tisza mégse megy Gesztre!

Valóban Tisza volt az elöl menő, aki olyan nehezen kelt fel a padról, s aki valószínűleg Gesztre megy, ha egyszer ráun a parlamentre. De ez messze lehet, mert ő még most is úgy van vele, mint Mezei Mór az első napon; s mennél rosszabb a parlament, annál jobban szereti, mint az apa a veszni indult fiát... A parlament pedig csak rosszabb, egyre rosszabb... És méltóztassanak elhinni, hamarább javul meg Miskolc.

A miniszterek Bécsben vannak - tehát nem érdemes itthon misézni. Csupa csip-csup ügyek foglalkoztatják a kimerült Házat - mely végre is eleget végzett már az idén. Hiszen fölemelte a saját fizetését. Munka után jólesik a nyugodalom.

Ilyen nyugodalmas ülés volt. Az aktívabb képviselők egyébként is el vannak foglalva. Némelyek a Bokross-Klebersberg-ügy eligazításában dolgoznak, mások pedig előre készítik hangyaszorgalommal az őszi hadjáratot - a bankigazgató képviselők ellen.

A darazsak harca a méhek ellen.

A folyosó népesebb, mint a Ház, de a folyosó is néptelen.

A tanítói minimum foglalkoztatja az embereket.

- Nincs pénzünk! - hallatszik itt-ott.

- Szegény tanítók! - siklik el egy-egy sóhaj. Egy négyszáz forintos sóhaj.

Bent a tanácsteremben Koreával kötik a hajózási szerződést. - Azután átmennek Romániába, majd Norvégiával csinálják el a kereskedelmi dolgainkat. Minden tíz perc egy ország.

Azután Károlyi hozza elő nagy fölfedezését, hogy a Ház naplójából kimaradt a szavazás, a Kossuth honossági ügyében. Jól járt szegény P. Szathmáry Károly, hogy meghalt. Tudta ő, hogy mit csinál - mert szomorú attak várna most rá.

Így azonban legfeljebb vissza fog állíttatni az ominózus lajstrom.

Végre az Urányi indítványára került volna a sor, melyet a képviselők megjelenésének ellenőrzésére okoskodott ki. Zúgó »eláll« kiáltások fogadják a Ház különben népszerű tagját, mire az megriadva visszavonja indítványát.

Még egy csomó interpelláció jött volna.

Minden csak »volna« volt ma.

Visontai és Ugron a feloszlatott nyomdászegylet ügyében akarta interpellálni a belügyminisztert, mely egyletnek Egyesy az elnöke és forradalmi célzatok miatt oszlattatott fel.

Szegény jó Egyesy! Itt önként bukkan föl a Szitányi Bernát-féle adoma még egyszer. Az öreg Szitányi (Bernátnak az apja) arról értesülvén az ötvenes években, hogy fia is a gyanúsított hazafiak között van, akikre a rendőrség felügyel, megriadva mondta a feleségének:

- Hallod-e, Régike! A felséges Habsburg-ház nagyon rosszul állhat fiacskám, mert már a mi Bernátunktól is fél.

Kár volt a kormánynak azt elárulni, hogy meg van ijedve az Egyesy működésétől.

Egyébiránt az interpellációk csak úgy történtek volna meg, ha a belügyminiszter itthon volna.

Így már tizenegy óra után szerencsésen kimúlt az ülés tárgy hiányban.

Boldogok azok, akiknek nincsen semmi dolguk.

Mióta a miniszterek Bécsből hazajöttek, a politikai világban mindenkinek csak egy kérdése volt:

- Mit hoztak haza a miniszterek?

Tegnap aztán kitűnt, hogy mit hoztak haza. Hazahozták a két javaslatot, amit nagy éljenzéssel fogadott a párt.

Hanem valamit még most se hoztak. A királyt haza nem hozták. A gr. Károlyi István »híres felhői« még mindig nem oszlottak el.

A lapokban van ugyan valami olyasféle hír, mintha őfelsége jönni szándékoznék - de ez is csak onnan csúszott napihírek közé, mert valami vizsga szem észrevette, hogy a királyi vár kéményei füstölögnek. »Nyilván a termeket fűtik« - mormogta az illető vizsga szem gazdája, s e mormogásból keltek szárnyra a mézes betűjű hírek.

A kis Sturm, a ravasz kis Sturm, vagy amint közönségesen mondjuk, a Sturm a Lloydtól fürgén, mint a menyét, nyúlánkká hosszabbítva köpcös testét, odasurrant egy folyosói csoporthoz, hol a miniszterelnök beszélgetett néhány képviselővel:

- Ah - szólt a ravasz kis Sturm -, mi mindent írnak az újságok. Például a Pesti Hírlap is. Azt írja, hogy jöjjön haza a király: pedig hiszen mindenki tudja már, hogy május 3-án megérkezik.

S ezzel felpislantott fürkészőn, szimatolón a miniszterelnökre, előkészítvén neki a kelepcét. Mert ha az ráhagyja, hogy a Pesti Hírlap cikke fölösleges, akkor csakugyan jön a király, ha pedig rá nem hagyja, Sturm akkor is informálva van, hogy a király nem szándékozik hazajönni. Sturm a valót akarta megtudni mindenáron. S ez most a fülébe fog pottyanni könnyen, biztosan, mint a megrázott fáról az érett körte.

- Semmit se tudok - felelte Wekerle rejtélyesen.

De Sturm még most se tágított, új rohamot tervezve.

- És ha tudnék is - folytatá Wekerle diplomatikus mosollyal -, jegyezze meg, kedves Sturm, hogy én a Futtaki iskolájából származom.

A képviselők nevettek, Sturm pedig lehorgasztotta fejét, újra köpcös lett és kámforrá lett. Mert a Futtaki-iskolával lehetetlen megküzdeni. Futtaki kitalálta, hogy mikor semmit se mond, miképp látszassék az valaminek és mikor valamit mond, hogyan ne értsen abból senki semmit.

*

Egyéb jelentőségteljes dolog nem történt mióta utoljára értesítettük olvasóinkat e rovatban, kivévén, hogy Jókai azóta megjárta a tengert s hogy Eötvös még nem volt Turinban.

Apponyinak egy kis influenzája volt, de Bánffy Dezső ép és egészséges.

Általában mélységes csend és béke van, amit a kormány preventív intézkedéseit tekintve, állandónak lehet jelezni. De ha fel nem oszlatják a nyomdászegyletet, kérdés, mi lett volna az ország békéjével? Egyesy végre is veszedelmes ember.

A tanítók fizetéséről szóló törvény szónokai mindössze nem csinálnak olyan effektust, mint Boros Béni egymaga azzal a tettével, hogy egy vasúti igazgatóságról leköszönt.

Emberfölötti dolog. Az egész Ház meghökkent. Mi lelte Boros Bénit? Csak a Jókai alakjai cselekszenek így. (De Jókai maga nem.)

Pedig ügyes szónokok vesznek részt a vitában - csakhogy a fullánkjukat a Csáky tegnapi beszéde kiszedte. Ma Kovács Albert beszélt és az állami oktatás híve gyanánt, igen liberálisan és okosan. A Ház minden tájékáról bólingattak neki. Majd Hock szólalt fel ravaszul és szellemesen ide-oda vagdalkozva. Beszédének legigazabb része volt a tanítók helyzetének festése élénk és új színekkel.

De valamennyinél nagyobb hatást ért el a Bartók Lajos szép beszéde, ki ma nemcsak magvasan beszélt, tele gondolatokkal és imitt-amott csípős gúnnyal a kormány ellen, de verve-vel is s bizonyos frissességgel, mely a nagy tehetségű író előadásán harmatszerűen csillámlik.

Hallgatóság azonban kevés volt - lankadtan jártak ki s be s lődörögtek a folyosókon a képviselő urak.

Hiszen csak egy hasznos dologról volt szó. Kit érdekelne az?

Egy-egy grófocska bejött a Házba.

- Mit tárgyalnak?

- A tanítókat.

- Ah, szegény ördögök! - selypítették.

Szegény ördögök! S egy sóhajtás. Ennyi az egész. Ez a járandóságuk már évtizedek óta.

A tanítók fizetését tárgyalják! Tehát semmi izgató, semmi érdekes? Ah, a szegény ördögök fizetését... Helyes, helyes! De hiszen akkor mi elmehetünk sétálni...

Magyarország »öregember«-e felől órákig el lehet tűnődni: beszélni tudott-e jobban vagy hallgatni tud-e jobban? Mégis, mikor hétfőn este hazakerült Kőszegről, megrohanták vele vacsoráló képviselőtársai, hogy »meginterjúvolják«.

- Mi történt? - kérdik egyszerre tízen is.

- Hát megvolt - felelte csendesen.

- És hogyan folyt le?

Pislogott, az ereket nézegette a tenyerén.

- Csak úgy szokás szerint.

- No, és a német császár mit beszélt veled, kegyelmes uram?

- Kérdezősködött erről-arról - mondá flegmával.

- Hát te mit mondtál neki?

Leverte a szivarja hamuját, megtörülgette a szalvétával a tányérját, s így szólt:

- Egyet-mást.

Ezekre a friss hírekre aztán az asztal hozakodott elő a maga értesüléseivel, benyomásaival; hogy a zsidók megharagudtak a fejedelmi válaszért, hogy az ellenzéki lapok lázban vannak a törvényhatóságoknak adott válasz miatt, hogy roppant harcra készülnek a kormány ellen és hogy ebből nagy baj is lehet...

- Mi ebben a te nézeted, kegyelmes uram?

Tisza lehajtotta fejét, letette a kést, villát kezéből, és elmerengni látszott a hallottak felett:

- Nono - szólt aztán. - Nono! - ismételte újra s fölvevén lassan, nyugodtan a villáját, beleszúrta a bifsztekjébe.

A következő pillanatban enni kezdett, s közlékenysége megszűnt.

Egy képviselőtársam beszélte el ma a következő esetet a klubban, nem teszek hozzá semmit, se le nem veszek belőle. Komoly ember, miniszter-viselt ember. Az oláhok közt van birtoka Erdélyben, s e hetekben vett ott egy másik nagyobb birtokot. Ennyit szükség tudni előzményül a neve helyett.

Az én oláhjaim szeretnek - úgymond -, mert jól bánok velök. Többnyire mind ösmerem, a keresztnevükön szólítom. S hogy javítsam őket, bizonyos fokozatokat éreztetek az érintkezésben.

A rossz magaviseletű oláhnak alig biccentek a fejemmel a köszönésére, a kifogástalannak már megbillentem a kalapomat is. Az ismerős jó embereknek pedig a kezemmel is intek: »Jó napot, Tógyer vagy Pável, hogy vagy?« A legérdemesebbjével pedig megállok beszélgetni, kezet fogni. Ez a legtöbb: ez a fekete sasrend! Így aztán szeretnek. Azonfelül emelem a pozíciójukat vagy lefokozom érdemük szerint. Életben és halálban. Mert a derék emberek temetésére elküldöm a tisztemet, a legkitűnőbb férfiak temetésén pedig személyesen is megjelenek, s hozza utánam a kertész a ménkő nagy koszorút. Azt kellene aztán meglátnotok, hogy mekkora hatást tesz a gyülekezetben, hogy mormogják egymás közt: »Bizony jeles embert vesztettünk... Szent Miklóskám, vedd kegyelmedbe! Nagy fa dőlt ki itten.«

Az én falumban ez idő szerint egy Simion nevű aggastyán viszi a »falu bölcse« szerepét. Okos ember, éles eszű ember, becsületes, mint az arany és jó, mint a falat kenyér. Magam is sokra becsülöm a Simiont, de egy idő óta, mintha hidegebb lenne, ritkán láttam; s ha nem került is, nem kereste úgy a velem való találkozást, mint azelőtt.

Most a hét elején, hogy a birtokvásárlás végett otthon voltam, keresztülmenve a községen, messziről láttam az öreg Simiont a portája előtt állani. Észrevett, kijebb jött és állva maradt. Úgy látszott, mintha rám várna.

- Jó napot, Simion - mondám hozzáérve. - Hogy vagy, öreg?

- Jól vagyok, uram és örülök, hogy látlak s még jobban örülök, hogy te vetted meg a szomszéd nagybirtokot és nem valami kóberle. ^[13]

- Hiszen persze jó, de látod, a gondjaim is megszaporodtak most a nagyobb birtokkal. Ökröket, lovakat, mindenféle marhát kell vennem.

Simion megrázta nagy, bozontos fejét, a hosszú galambhaj csak úgy táncolt a vállán.

- Ne vegyél ökröket, uram - szólt titokzatosan.

- Miért? - kérdém csodálkozva.

- Hát csak. Ne vegyél és ne vegyél. Jóakaród vagyok, az apád házában növekedtem, a nagyapádnál voltam kisgyerek - hát ne vegyél. Érted-e?

- Hát miért ne vegyek? Miket beszélsz te itt, Simion? Neked az eszed hibbant meg - hiszen csak nem szánthatom meg az új birtokot a fogpiszkálómmal.

- Mégse vegyél ökröket! - mondá csökönyösen.

- Magyarázd meg legalább a szavaidat.

- Nem szeretek fecsegni; aki sokat fecseg, keveset mondhat. Isten veled, uram!

- No, de legalább, miképp érted. Addig el nem eresztlek, Simion.

Az aggastyán zavarban volt, jobbra nézett, balra nézett, a reszkető kezeivel megnyomogatta a homlokát, mintha a helyes formát keresné, végre így szólt:

- Látod, uram, én voltam nálad. A belső szobádban voltam. Nem is egyszer, elégszer. Abban a szobában, ahol írni szoktál... Láttam az irományaidat. Mindened rendben van a telekkönyvekkel. Ott vannak az összes irataid egy nyalábban az alsó fiókban. Ugye ott vannak?

- Hát aztán, Simion? Miket beszélsz te nekem?

- Tudom, hogy ott vannak és ha úgy fordulna a dolog - hogy is mondjam csak -, hogy el kellene egyszer innen menned, értesz te engem, hamarosan kellene elmenned, hát beletehetnéd egy táskába és mikor aztán visszajönnél, valamikor, akármikor, hát mert az írások veled volnának, mégiscsak megtalálnád a földeidet.

- Simion, Simion, megbolondultál?

- Nem, nem, domnyule. - Igazam van. Hiszen nem mondok én semmit (s élénk villogó szemeiben kihamvadt a tűz). Nem, nem, semmit se mondok egyebet, mint hogy a földeidet itt találnád, de az ökreidet bizony nem.

Otthagytam felháborodva és gondolatokba merülve. Egy perc múlva, amint megfordultam a szél ellen, hogy szivaromra gyújtsak, még mindig ott láttam állni a háza előtt lengeteg ősz hajával, füstölgő makrájával s a kezeivel látszott integetni.

- Ne vegyél ökröket, ne vegyél!

Kedves feleségem, Klári!

Mikor tegnapelőtt elbúcsúztunk otthon, így szóltál hozzám - minden szavadat emlékembe véstem, édes lelkem:

- Menyhért! Te azért sietsz úgy, hogy a termésed árát elherdáld. Te nem a politika miatt mégysz, Menyhért! No, ne hazudj nekem. Ösmérem én a ti politikátokat. Láttam is már. Kurta szoknyában jár és táncol az Orfeumban. Menyhért, térj észre. Nekem hiába beszélsz, hogy Wekerle nem lehet el nélküled stb. Bízvást itthon maradhatnál még novemberig.

Én erre azt feleltem, hogy el kell mennem, beszélnem kell a miniszterekkel, ezzel is, azzal is dolgom van a választóim érdekében, de különben is kellemetlenek a viszonyok, az ellenzék berzenkedik, s ilyenkor az igazi mameluk helyén áll, s a miniszterekre ráfér a jó tanács és a szavazat is. Mert egy voks csak egy voks, de ha minden ember azt mondaná, mi lenne az országból?

Így aztán eleresztettél, fiacskám, mert te okos vagy és mindjárt felfogsz mindent, felvarrtad az összes kabátaimra a hiányzó gombokat, sonkát főztél az útra (igen pompásan falatoztam belőle a kupéban), kikísértél a vasúthoz és szívemre kötötted, hogy mindennap levelet írjak neked. »Legalább addig nem kártyázol napközben, amíg írsz«, mondád. Én megfogadtam neked, hogy mindennap írok, s az olyan napokon, mikor ülés van a Házban, minthogy szeretsz járni a karzatra, leírom neked az ülés leírását és az ott előfordult mozzanatokat.

Ezzel felszálltam a kupéba, te még egyszer könnyes szemekkel súgtad: »Gazdálkodj, Menyus, gazdálkodj, s keress minél előbb lakást, hogy én is fölmehessek« - mire a vonat elindult.

Az egész úton a te szavaidat dübörögték a vagonok kerekei, első dolgom volt tehát megérkezésemkor egy újságot keresni, mely hozzád írott leveleimből azokat, melyek a Ház üléseiről szólnak, felveszi és kinyomtatja - hogy így mindennap meggazdálkodhassam az ötkrajcáros levélmárkot.

Rá is találtam a Pesti Hírlapra. A szerkesztő közli a leveleimet. Tudom, apprehendálni fog Mikszáth képviselőtársunk, aki eddig szintén ilyesfélét irkált-firkált, de nemigen sikerült neki. Ám ezentúl én veszem a kezembe.

Tehát ma volt az első ülés. Az első ülést valóságos kézfogónak kellene nevezni. A sok száz jó pajtás örül egymásnak, s nem győzi adni-fogadni a kézszorításokat. Hol nyaraltál? Hogy érzed magad? Mikor jöttél? S ezer ilyen mihaszna kérdés zsong-bong keresztül a folyosókon.

Bánffy megnyitja az ülést. Az ember kíváncsian néz szét a Ház összes vidékein. A Háznak külső képét szemléli.

Hogy milyen a külső képe, kérdezed? Olyan, édes lelkem, mint mikor te ősszel előkeresed a muffodat. - Hát mit látsz rajta? Azt, hogy már megint kopottabb, vedlettebb, hogy már kevesebb szőr van rajta.

Így van a Ház is. Az emberek még jobban megkopaszodtak azóta. Az arcok szaporábban vetik a ráncokat. Egyszóval a Ház öregebb, mint azelőtt.

Miután már az összképben gyönyörködtél, a részletekre térsz át. Ni, milyen jól néznek ki a miniszterek! (De nem csoda, attól a jó koszttól, amit a királyi asztalnál élveztek Kőszegen.)

Szilágyi pápaszemet visel. Ez nagy hiba. Mert szép szeme volt, rokonszenves, kifejező. És most a pápaszem eltakarja. Fejérváry teljesen fölépült; deli szál ember - hadnagynak is beillenék. Wekerle arcán vidám derű ragyog. Tisza mindent agyonpislogott annak idejében. Wekerle mindent agyonmosolyog, ha az ember valamit kér. Mind egyformák ezek a miniszterelnökök.

Általában a miniszterek jó színben vannak. Tisza Lajosnak jót tesz a bécsi levegő a Burgban. (Pedig az volna a célja, hogy oda a bihari levegőt vigye be.) Lukács Béla hízik, még Hieronymi sem csappant meg, pedig annak van a legtöbb gondja, még nyáron is folyton dolgozott, s igazi csodát művelt azzal a káposztásmegyeri vízzel. Olyan jó az, fiam, hogy azóta bort se iszom.

Egy szó, mint száz, a kormány egészséges, s minden jel oda mutat, hogy hosszú életű lesz a földön. Valóban minden jel oda mutat. A jelek mind jók. Csak a jelek magyarázói különfélék és malíciózusak.

Most megszólal az elnöki csengettyű. Oh, kis harangocska, de régen hallottuk bűbájos, drága hangodat! Kling, klang! Kling, klang! Bánffy átnyújtja Molnár Antalnak a királyi levelet, melyről úgy lóg le a felvágott pecsét, mint egy fehér lepke.

De milyen leleményes fej ez a Bánffyé. Ennek a mi elnökünknek nagyon sok esze van, csak nem mutatja. Miket talált ki megint! Az elnöki emelvényen egy óra kinézésű gépezet van az ábécé betűivel, mely összefüggésben áll egy másik ilyen betűóra testvérével, és ez a folyosón mutatja esetről esetre, hogy melyik betű szavaz odabent. Nincs többé lekésés, fiacskám!

Egyebekben minden a régi, csak a Justh Gyula arcán van egy nagy vágás. Polónyi, Eötvös nincs bent - Apponyi csendesen mereng a szokott helyén. Mögötte búsan guggol Horánszky, mint egy beteg kuvik.

Közben a hölgykarzaton is egerésztem a szemeimmel - de becsületemre mondom, nem olyan értelemben... Az ismerősök közül senki se volt, s ami volt, nem érdekelt. Tudja isten, nincsenek már olyan szép asszonyok, mint aminő te voltál!...

Hanem egy dolog nagyon feltűnt ott a földszinten. Amint szétnézek, hát tömérdek rendjel-félék csillannak meg a kabátokon. Mi az ördög? Ezek mind Kőszegen lettek volna, ahol az emberek ilyeneknek kerültek ki a II. Vilmos keze alól?

Nem, nem, hiszen a Regele kabátján van az érdemrend. De nini, az Endrődi Sándorén is. Ezek pedig nem voltak Kőszegen. Igaz, hogy Tarkovich se volt, s mégis kapott rendjelet. »Micsoda tapintatlan dolog ez - mérgelődöm magamban -, én se voltam Kőszegen, mégsem kaptam.«

Hát nézem tovább, s íme az összes gyorsírók kabátjain is rajta van az az izé.

Mi lehet ez? Mi történt ezekkel?

Kérdezősködtem, s azt a felvilágosítást nyertem:

- Az elnök adta a Ház összes tisztviselőinek.

- Mi okból?

- Hogy erről a jelről megösmerjék és ne tartsák őket képviselőknek.

Borzasztó az, kedves Klárikám, hogy milyen hiúk, rangtartók ezek az urak. Milyen sértés! Bizonyosan maguk kérték a jelvényt, hogy velünk össze ne tévesztessenek.

De hol is hagytam el, igen, hogy az elnök átnyújtotta Molnárnak a kegyelmes királyi leiratot a kétfejű sasos pecséttel. (Apropó, olvastad az újságokban, hogy valahol egy eleven kétfejű sast lőttek?)

Molnár Antal átolvasta a leiratot, és ezzel meg volt nyitva a második ülésszak. Bejelentették az újonnan megválasztott követeket, köztük Herman Ottót is.

Valaki, talán Dániel Gábor, felsóhajtott a hátam mögött: »Immár Miskolcból is Hermanstadt lett!«

Még két új kolléga van, de új haláleset nincs. Mondd meg Muki sógornak, hogy legyen türelemmel. Bizonyos vagyok benne, hogy idővel lesznek halálesetek is. A halált ritka ember kerülheti ki. Te is vigyázz az egészségedre, Klárcsikám. Köpeny vagy melegebb ruha nélkül ne menjetek ki este sétálni, mert a levegő ezekben az átmenetekben a legcsalfább.

A bejelentések és jegyzőkönyvi mormogások után Szalay Imre interpellálta a miniszterelnököt a törvényhatóságoknak adott kőszegi királyi válasz miatt.

A miniszterelnök mosolyogva, ragyogó szemekkel felelte, hogy már most is megadná a választ, de azért halasztja későbbre, hogy együttesen felelhessen, mert még úgy lehet, egy másik ilyen tárgyú interpelláció is lesz.

- Lesz, lesz - biztatták jóakaratúlag az ellenzéki hangok.

Aztán még a közelebbi ülést határozták meg, a Ház a szerdát határozta, csak Helfy mondott csütörtököt.

Isten veled. Nyomj a pulyák fejére egy-egy barackot a nevemben.

szerető férjed

Katánghy Menyhért

Ui. Lakást kerestem, de nem találok. Itt különben is alighanem kezdődik a kolera. A világért sem egyezem bele, hogy most feljöjj.

K. M.

Kedves feleségem, Klári!

Csak röviden írhatok, édes lelkem, mert mint a naplóbíráló bizottság tagja, roppant el vagyok foglalva.

Reméltem, hogy hazaszaladhatok egypár napra az expozé után, mert úgy volt, hogy szünet lesz, míg a költségvetést a bizottságokban letárgyalják. De Wekerle keresztülhúzta édes számításaimat - hogy téged hamar ölelhesselek. Ne haragudj rá ezért, mert ő bizonyosan tudja, miért tette, mint amilyen bizonyos az, hogy én nem tudom.

Ahelyett, hogy az ellenzék interpellációira adott egyetlen válasszal ütötte el a király borossebesi és kőszegi kijelentéseinek ügyét (szegény fölséges urunk maholnap úgy lesz velünk, mint én teveled, hogy szóhoz se lehet jutnia), beleegyezett, hogy azt kérvények alapján napokon keresztül tárgyalják, s mindenki hozzászólhasson.

De iszen, kemény legény ez a mi Sándorunk. Valóságos Nagy Sándor. Nem bújik a formák, házszabályok csigaházába, hanem látván az ellenfélt, kitárja hatalmas mellét:

- Verekedni akartok? No hát, mérkőzzünk össze! Nyissátok ki nekik a kapukat, hogy mind beférhessenek.

Jövő héten tehát csata lesz. De könnyű nekünk, mert Wekerle ma már elvette az ellenség erejét - a pénzügyi helyzetet előtárva.

Népes ülés volt - a karzaton ott láttam Treszka nénit is; tiszteltet. Lent zsongott-bongott a Ház, mint a méhköpű. Szilágyi miniszter messze ült tőlem, hát nem szólhattam vele az aljegyző öcséd ügyében, akiből te bírót szeretnél alkotni.

De ki is vettem (négyszemközt legyen mondva), hogy most nincs alkotó kedvében. Hanem ahelyett Fenyvessy Ferenccel beszéltem - aki megígérte, hogy majd ő is ajánlja Szilágyinak, mikor megint jó kedélyben lesz. De hogy lesz-e még valamikor jó kedélyben, az bizonytalan.

Valami különös újság nincs. Fabiny megnövesztette szakállát (ami a magyar világ stabilitását jelenti), de Barcsay Domokos meg leborotváltatta a bajuszát - s így a Ház ott van haj dolgában, ahol volt.

Mit szóljak az expozéról? - Általában az ülésről? Csupa számok, számok és számok. Csak úgy röpködtek lelkem, mint a legyek a méz körül.

Kevélyen ültünk padjainkban, mi mamelukok, mély csönd uralgott. Csak én csörgettem zsebemben nagy elégedettséggel a nikkel hatosaimat.

Szépen beszélt, szakadatlanul, folyékonyan, mintha egy patak csörögne - aranyhomok felett...

Csak a helyesek, éljenek szakították meg olykor-olykor, mikor kisült, hogy tizenegyezer forint fölöslegünk lesz a jövő évre.

- No, az derék! - kiáltám harsányan. Ez volt az első közbeszólásom, mióta a politikai pályán vagyok. (Kíváncsi vagyok, hogy közli-e a Nemzet.)

Láthatólag jólesett a miniszterelnöknek, mert megfordult és rám mosolygott.

A Ház éljenzett, a tenyerek tapsra verődtek össze.

Azután áttért a valutára s kifejtette, hogy nincsen ok aggályokra.

- Vajon? - szólt közbe Helfy gúnyosan.

A megjegyzés láthatólag rosszul esett Wekerlének, mert feléje fordult és rámosolygott.

Elmondta, hogy mennyi arany szereztetett be, hogy már százhuszonnyolcmillió korona kivert aranyunk van. Hallod-e, Klári, százhuszonegymillió! És te még azt mondod, hogy semmit sem csinálunk, csak az isten napját lopjuk. Hát neked az semmi, hogy azt a rengeteg kincset összegyűjtöttük? De még kiveretlen aranykészletünk is van.

Egyszóval, jól állunk. Urak vagyunk - úszunk az aranyban, Wekerle a dicsőségben is azonfelül.

Megéljeneztük harsányan a beszédét - de nem is beszéd volt az, hanem egy kéjes csiklandozás: mintha finoman szitált porcukrot freccsentett volna be a füleinkbe.

Amíg kikönyökölve hallgattam, örökké te jártál az eszemben, Klárikám, aki nem győzöd mondani, hogy : »a takarékosság csodákat tesz«.

Most már magam is belátom - és megtanulom.

Lám, Apponyira mindjárt átragadt, mert az ülés végén interpellálván, nemcsak szavakban, de a témában is takarékos volt. Több, fösvény volt. Fösvény a csömörletességig. Mert a honvédszobor dolgában interpellált. Most, annyi idő múlva!

Meglepetéssel csóváltuk a fejünket: »Különös... Különös!«

Úgy vette ki magát, mintha egy régi szivarvéget szedne elő és arra gyújtana rá - mikor pedig egy egész láda friss szivar hever előtte.

Szerető férjed

Katánghy Menyhért

Ui. Lakást folytonosan keresek - de mire a sietség - ma is hét kolerabeteget szállítottak a barakkba. Boldog, aki most falun lehet a fertőzetlen, tiszta levegőn.

K. M.

Kedves feleségem, Klári!

Szemrehányásként írod, hogy már több mint egy hete nem írtam az országgyűlésről; hogy mit csinálok, hol vagyok, hogy megint valami gonoszban fő a fejem, mert az ülésekre se megyek el stb.

Mit tehetek én arról, kedves lelkem, hogy ilyen későre (mára) tették a kérvények tárgyalását - de hogy addig szét ne széledjenek a honatyák, a ravasz Bánffy úgy osztotta el ökonomice a kész tárgyalási anyagot, hogy minden napra csak egy negyedórácska jutott.

Én nem értem el a célomat, mert mindig vagy akkor jutottam el a házba, mikor már szedegették le az ormáról a lobogót, vagy mikor még rá sem tűzték. - Ülést tehát nem is láttam, de Bánffy, legalább velem, célját elérte, mert itt maradtam - férfiasan ellenállva a te hazahívó sürgönyeidnek is. Bocsásd meg, lelkem, de a kötelesség...

Hogy mivel ütöttem agyon a napokat? Hát bíráltam a képviselőházi naplót (mert látom, előtted minduntalan ismételnem kell, hogy a naplóbíráló bizottság tagja vagyok), bíráltam és vártam. Istenem, hisz annyi várnivalónk van! Ha Wekerle itthon van, várjuk, hogy mikor megy Bécsbe, ha Bécsben van, várjuk, mikor jön haza és mit hoz. Mindig várunk, s ebben a várásban eltelik az idő ártatlanul. Már én nem is kártyázom, hanem csak várok. Várom a királyi udvartartást, várom az arannyal való fizetés megkezdését, várom a novemberi évnegyedet. De leginkább várom már az egyházi javaslatokat Bécsből.

Muki sógor kérdezősködik, mi az én véleményem?

Az. hogy visszajönnek, a király helyben hagyja, de arról már nem állok jót, hogy nem úgy járnak-e, mint az én fekete szalonkabátom, amikor egy hosszú, idegen hajszálat találtál rajta, hiszen emlékszel.

Te akkor nagy lármát csaptál, azt állítottad, hogy női haj, én azonban felvilágosítottalak a valóról, hogy miután tényleg hosszú volt, az csak a Herman Ottó fejéről lehet.

Félek, Klári, hogy az egyházjogi javaslatok is ilyen idegen hajszállal kerülnek vissza - ami persze csak a Vaszaryé lehet.

De ez a jövő kérdése - ma még csak a királyi válaszok foglalkoztatták a Házat.

Nagy, népes Ház gyűlt össze, elég azt mondani, hogy ott volt még Szunyogh Szabolcs is. A folyosón egy gombostűt sem lehetett volna elhajítani a tízperces szünet alatt. Az emberáradat hömpölygött, morajlott. Ott láttam az új közös hadügyminiszert, Krieghammert is, amint végigcsörtetett a folyosón, látogatást téve a miniszteri szobában, bemutatva magát az összes minisztereknek.

Jókedvű, zömök ember, eleven, fürge, de egy kicsit vékony lába van. Az ördög hinné róla, hogy annyi milliót tud évenkint elhordani.

Radó, az új excellenciás úr is (aki eddig csak a legjelesebb magyar főispán volt) eljött, gondolván magában a kormányról: »Ha ti végignéztétek Kőszegen, amit én csináltam, most én is végignézem, amit ti csináltatok.«

Az első támadó Bartha volt; pompás szónok, okos ember és jobb stílusa van, mint a Pápayé. Lendülettel, hévvel indokolta meg a rosszallási indítványát.

Azután Apponyi olvasta fel felirati javaslatát. A párt, úgy látszik, a »Pesti Napló« szerint már tegnap sírta ki magát rajta a konferencián.

A hír megdöbbentő volt Bánffyra nézve. Végre egy felirati javaslat, amin sírni fognak. Ez még nem fordult elő, ez csodálatos lesz. S elképzelte már előre, hogyan fog a padra borulni Ucsu és zokogni; Molnár Antal arcán hogy folynak le a könnyek; mint pityeredik el a kemény lelkű Krajtsik. (Ne költsétek fel szegénykét, ha aludni fog.) Az ördögbe is, egy javaslat, amihez zsebkendők is kellenek. Talán rendelni kellene vagy háromszázat.

Fenyvessy (a gyorsíró) egész éjjel alkotta az új parlamentáris műszavakat a szokatlan helyzethez. Hogy legyen mindez jelezve a »Napló«-ban? A pityergés legyen »érzékenység«, a sírás »nagy érzékenység balról vagy jobbról«, de hát a fuldokló, görcsös zokogás mi legyen? Nem bírta elhatározni.

Szegény Fenyvessy, éjjel szaladt hozzám, hogy mint naplóbíráló, én eszeljem ki. Otthon talált az ágyban - képzeld, féltízre. Ha nem hiszed, kérdezd meg tőle! Azt mondtam neki:

- Hagyjon engem aludni; nem lesz sírás.

És nem is volt. A nemzeti párt, amint mondom, már tegnap kisírta magát, a szélsőbal pedig ennél a kérdésnél van egymással az első mézes nászutazáson. Szépen, szerelmesen nevetgélnek, nemhogy sírnának.

Ami minket illet, mi mamelukok csöndesen, türelmesen hallgattuk és vártuk a végét, mert mi mindig várunk, de bizony sokáig jött; a hatalmas szónok csak egyre rakta le a leolvasott, nyomtatott »kutyanyelveket«. Így hívják, fiam, az újságírók műnyelvén (nem a saját nyelvüket), hanem azokat az egyik oldalon beírt, hosszúkás papírlapokat, amin a kéziratjuk van. Mondom, egyre rakta le Apponyi a kutyanyelveket, s még mindig maradtak a kezében.

Urányi nyugtalanul mozgott mellettem:

- Régen kapott ilyen hosszú levelet a király.

- Könnyű neki - szólalt meg valaki a hátam mögött -, mert ezt se fogja megkapni.

De nekünk végig kellett hallgatni. Egy-két »éljen« hangzott fel egyszer-másszor. Köztük néhány kölcsönvett éljen is a szélsőbalról. De a legszebb, leglendületesebb helynél megmordult a hegyen ülő Károlyi Gábor gyűlölettől szikrázó hangon:

- Szép, szép, de a Kossuth honosságát megtagadták!

Apponyi után felállott Wekerle. Mély, templomi csönd lett. Micsoda szép férfiú ez a mi Sándorunk, kár, hogy nem láttad. Úgy tetszett nekem, egy kicsit ki is volt csípve: új fekete kabátban, hófehér nyakkendővel, amelyben valami tűféle csillámlott.

De ezt csak addig lehetett látni, míg nem szólott: azután a gondolatai kezdtek csillogni. Ötletek, pompás aperuk, oldalvágások, cukrozott nyilak. Egy egész arzenálist szórt szét. Attól tartok, hogy egy kicsit túl sok anyagot hajigált el, amiből az ellenzékiek sokat szedhetnek fel a vita nyújtására.

Kiterjeszkedett mindenre, nemcsak szorosan a gravámenekre. Hogy győzi a szót, csodálatos! Hogy jár annak az esze, nem is képzeled.

Szólott a nemzetiségi politikáról és megnyugtatta a kedélyeket, csak Károlyi Gábor, megint ez a Károlyi Gábor vágott közbe:

- Végezzen előbb a papokkal!

Amire én önkéntelenül felkiáltottam: »helyes, helyes«. (De valahogy el ne mondd, kérlek, a plébánosnak.)

De térjünk vissza Wekerléhez; legszebb volt beszédében az a fejtegető rész, amellyel az Apponyi-féle felirat elküldését parlamenti lehetetlenségnek mutatja ki, de a kőszegi válasz védelme is sikerült. A mamelukok édesdeden bólingattak. - Az ellenzék is csendes maradt, csak Horváth Gyula haragudott. De Horváth Gyula éppúgy haragszik egy-két naponként, mint ahogy Podmaniczky mindennap sétál egy-két órát. Mert a testszervezetek különfélék. - Egynek ez jó, másnak az jó az egészségéhez.

Úgy van, úgy, jó volt a kőszegi védelem. Hogyne lett volna jó? Jurisich Miklós se védte valamikor jobban a kőszegi pozícióját - de persze, te nem tudod, ki volt Jurisich Miklós. Ti semmit se tanultatok a zárdában a történelemből. Én egész éjjeleken az efféléket olvasgatom.

De ha valami jól van, azt mindjárt megzavarja Pázmándy. Ösmered a Dinit, milyen! Egy ember, aki szeles, mint Liliomfi, alkalmatlan, mint Pry Pál, mindenütt ott van, és mindent tud, és mindent csinál. Valószínűleg ott volt már a világ teremtésekor is, és mikor az Isten a napot teremtette, közbeszólt: »Ez nem lesz jó, mert nagyon magasan van; csinálj valami olyat is, ami alul, világít, és én azt kiveszem haszonbérbe«.

Ami határozotan ügyes közbeszólás volt, mert benne volt az Isten fölötti kritika, a nép jólléteért való küzdelem és egy kis polgári haszon is.

A mai közbeszólása nem volt ennyire ügyes, csak maliciózus. A passierscheint hozta elő. A miniszterelnök néhány önérzetes szóval valótlanságnak bélyegezte a passierschein-históriát - mely abból áll, hogy a passierscheint vett volna ki az udvarmesteri hivataltól, amellyel a gyakorlótérre mehessen.

Három tanút állítok, akik látták - bizonykodott Pázmándy.

- Lássuk! - kiálták a jobboldalról.

Wekerle aztán áttért a borossebesi válaszra. Szerettem volna, ha a kőszeginél elmondja még azt is, hogy az alkotmányok ugyan nem örökkévalók, mert meg lehet őket változtatni, de az alaptörvények természete mégis az, hogy az állandóság hitével nyomódjanak be a nemzetek életébe. Ez az én ideám volt, elmondtam volna, ha én vagyok a miniszterelnök. (Ne nevess, Klári... mert akkor te excellenciás asszony lennél.) De minthogy nem vagyok miniszterelnök, hát csak Rónay Jánosnak mondtam el a folyosón, és az élénken helyeselte.

Különben mondott Wekerle okosabbakat is, kivágott bennünket derekasan, de a borossebesi résszel, megvallom, nem voltam megelégedve. Hiszen megszavazni megszavazom, megszavazok én Wekerlének mindent, de mondhatta volna valahogy másképp. Mondhatta volna talán, hogy stiláris hiba az egész.

...Inkább legyen Pápay rossz stiliszta - és ne legyen a magyar csak nemzetiség.

Szerető férjed

Katánghy Menyhért

Ui. Az ülés többi részére ki nem terjeszkedem - mert az valószínűleg érdektelen volt. A Wekerle nagy beszédje után, melyet viharos éljenzés, valóságos örömrivalgás követett, kimentem a büfébe ebédelni, és nem tudom, mi történt. Csak annyit hallottam félfüllel, hogy Polónyi beszélt, s beszédje legjobb helyénél közbekiáltott egy pajkos mameluk:

- Másképp fogja ezt föl Eötvös!

*

Szállást még mindig nem találtam. Ne is sürgesd, lelkem, mert nem keresek most egy ideig, annyira felizgatott egy képviselőtársunk szomorú esete, aki (bizonyosan olvastad a nekrológokat) úgy lelte szerencsétlen halálát, hogy szállást rendezett a távollevő nejének. - Klári, te már nem szeretsz engem.

K. M.

Ma a vértanúk megünneplése iránti tekintetből, délben kezdődött a Ház ülése. Két óra - két szónoknak. De abból másfelet foglalt le Horánszky Nándor, akit Katánghy Menyhért t. képviselő úr »beteg kuvik«-nak nevezett el. A maga szempontjából ügyesen, sok elmeéllel szónokolt, de a szofizmákat sem vetette meg.

Beszéde közben, mely túlságosan hosszúra nyúlt, egyetlen élénk jelenet fejlődött, midőn a miniszterelnökkel szemben a kőszegi válaszra célozva, megkérdé zordon szemeinek villámló cikázásával, mit értett a király az ámítás alatt? Hogy ámítás legyen, ahhoz ámító kell. Ki hát ez az ámító, párt-e vagy egyes ember? Nevezze meg azt a miniszterelnök. Mert vagy van ámítás, vagy nincs, ha van, nevezze meg, mi az és ki ámít, ha nincs ámítás, akkor minek adja a felség szájába az ámítás szót a kormány? Ez a logika...

Wekerle közbeszól:

- Ez az ámítás!

Egy hang jobbról:

- Egy ámító tehát már van.

Mire Horánszky, mint a vércse elkezd kavarogni az önalkotta ködben s egypár logikai ficammal, Wekerle tegnapi beszédjére teríti rá az ámítás vádját.

Egy hang balról:

- Két ámító tehát már van!

Meglehet, hogy többet is találtak volna még a beszéd folyamán, de apránkint elfogytak a figyelők is, a közbeszólók is; Horánszky különben szép beszédének a végét elnyelte az a rettentő parlamenti cápa (az unalom), mely igen gyakran üti fel a fejét, ha Horánszky beszél.

*

De az ellankadt Házat felvillanyozta a másik szónok: az ország nagy tehetségű belügyminisztere.

Hieronymi Károly kitűnő szónok, bár csendes hangon beszél. Az a sajátsága nincs, ami Wekerlének, hogy egyszerre ragadja el a Házat, hanem csendesen átmelegíti, mint egy jó házi kályha.

Érvelése higgadt, gondolatai logikusan hasadoznak ki egymásból, fordulatokkal, leleményes ötletekkel nem puskázik a hatás után, csak ritka helyen csendül meg hangjában az emelkedett hangulat nemes érce, nem altat el frázis-kloroformmal, hanem fölébreszt, meggyőz vagy lecsillapít és megnyugtat.

Ebben volt jellemző mai beszéde is, mely egypárszor zajos helyeslésre ragadta pártját, de kivált nemzetiségi politikájának fejtegetése az ellenzéken is jó hatást tett.

- De iszen derék ember ez - mondták -, ez fog csinálni rendet.

Zajos éljenek közt végezte be beszédét kettő után, s ezzel a Ház eloszlott ebédelni, hogy holnap és azután meg azután, újult erővel nyaggassa tovább a hajánál fogva előrántott témát, melyben még igen sok szónok van felírva.

Kedves feleségem, Klára!

Fölséges idő volt - istenem, milyen jó lehet most neked otthon a gyerekekkel... A nap bearanyozta az egész képviselőházat, azt a sokféle koponyát az ország minden vidékéről, minden fajtájából.

Csendes, megelégedett, sőt mosolygó külseje volt mindennek. Csak Bánffy elnökön látszott bizonyos edisoni izgatottság, mikor az alelnökválasztáshoz fogtunk, s először kezdett működni a szavazás betűit mutató gép. Boldog lehet Perczel Dezső, az első, géppel választott alelnök.

Pompás kis bolondság, gyönyörűen tud berregni, zúgni, de az ábécé tudományában nem járatos, s gyakran nem azt a betűt mutatta, amelyik szavazott, hanem amelyik az eszébe jutott, ha nem szavazott is. Egyebekben azonban jó találmány, s ha mint zenei instrumentum bíráltatik, még hasznosnak is mondható. Csak enyhíteni kellene valamivel; ha teszem azt, mikor megindítják, mint az operában szokás, valaki énekkel kísérné. Talán a jegyzői kar.

A szavazó üléseket nagyon szeretjük - mert nem lévén bent szónok, az egész Ház künn a folyosón kóvályog és a miniszterek is, akikhez ilyenkor hozzá lehet férni. Máskor ravaszságból látszanak érdekfeszülten figyelni ülés közben az ellenzéki beszédekre, s ülés után lázas sebességgel menekülnek el a folyosókon el.

Ma végre olyan szerencsés voltam, hogy majdnem mindnyájával beszélhettem unokaöcséd, Kristóf érdekében.

Legelőször Szilágyit fogtam el, elmondva neki, hogy egy rokon már másfél éve élődik a nyakunkon. Elküldeni restellem, pedig már nagyon eluntuk a lengyeleskedését, hogy szabadítson meg tőle, miután te már azt írtad, tovább nem tűrheted a háznál, nevezze ki valaminek.

Szilágyi végighallgatott, nagy szemöldökei mérgesen szaladtak fel a homlokára. Már szinte megijedtem, hogy végképp elszaladnak.

- Ne beszélj nekem szamárságokat! - mondá és megfordult, ott hagyott.

Nagy talpai alatt szinte hallatszott az anyaföld fájdalmas recsegése.

Ott álltam, tehetetlenül, tanácstalanul a sürgő tömeg közepén, midőn vállamra teszi a kezét nyájasan gróf Bethlen András.

Ennek is előadtam a kérésemet nagyjából, mondván, hogy egy védencem van; tegye valami hivatalba.

- Milyen családból való? - kérdé, de mire megmondtam, már eltűnt előlem.

Szerencsére ott állott egy szögletben Hieronymi, fogadván az üdvözléseket a tegnapi, nagy beszédjéhez; az ilyek rendesen jó pillanatok a miniszterek életében, neki is előhozakodtam a Kristófunkkal.

- Mihez ért? - mondá átható tekintettel.

No, már erre aztán nem is vártam, hogy ő menjen, hanem én párologtam el szó nélkül, megcsípvén egy szögletben a délceg Fejérváryt, akinek ballába mindig egy láthatatlan kardnak téreget ki.

Neki is előadtam Kristóf ügyét, hogy tegye valami kenyérbe.

- Kiszolgált altiszt? - kérdé mohón.

Mondtam, hogy »nem«, s erre a »nem«-re rögtön eszébe jutott, hogy valamit a miniszteri szobában felejtett, szaladt nyomban is érte.

Mikor az ajtó elnyelte előlem Fejérváryt, abban a pillanatban lépett ki azon ragyogó arccal, üde mosollyal, mint egy vőfély, Wekerle Sándor. Idenyújtotta mind a két kezét messziről, mint egy jó kenyeres pajtás.

Elmondom neki, hogy a fejem miben fő, s hogy csináljon valamit a Kristóffal.

Képzeld csak, roppant érdekelte a Kristóf; valóságosan boldognak látszott, míg a Kristófról beszéltem, s aztán elragadtatva mondá:

- Meglesz, Menyuskám! Milyen állásra parancsolod kineveztetni?

Meglepetésemben, csodálkozásomban nem bírtam hirtelen eltalálni, az ország összes állásából melyiket válasszam Kristófunknak, s az az átkozott behívó csengettyű éppen ebben a pillanatban szólalt meg nyugtalan riadozással (csak egy másodpercig ne nyomta volna meg Molnár Antal). Mind a ketten berohantunk.

Horváth Gyula kezdett beszélni. Hiszen ösmered Horváth Gyulát. Nektek, asszonyoknak mindig tetszett. Horváth Gyula nem közönséges ember, Klára lelkem. Nemcsak azért rendkívüli, mert nagy talentum, hanem még inkább azért, mert először megőszült, és azután lett fiatalember, mi többiek pedig először vagyunk fiatalemberek, és csak azután őszülünk meg.

Éppen a delet harangozták, mikor nekirontott a királyi válaszoknak. Zách Felicián is éppen ezt az időpontot választotta a királyi palotába berohanni.

De Zách Felicián szelídebb volt, ő csak a négy ujját vágta le a királynénak, Horváth Gyula ehelyett a király jobb kezének ment neki, vagdalván Wekerlét.

Színekben, fordulatokban eredeti volt beszédje, de anyaga roppant szétfolyt, mint mikor te az omlett-tésztára panaszkodol. Egy-egy részlet lebilincselte a figyelmet; kivált a gúnyolódásban van nagy ereje. Sok figyelemreméltó gondolatot elhányt.

A munkatársai az írói karzaton szepegve hallgatták ezt a pazarlást: »Ez is egy tárgy... az is egy tárgy!« Nekik úgy rémlett, mintha smaragdokat, rubintokat hajigálna. Milyen csalódás van az effélékben! A mamelukoknak úgy rémlett, mintha sarat - az ellenzéknek, mintha tüzet.

Megtámadott mindent, eleveneket és nem eleveneket; megtámadta a szavazást jelző gépet (annak a szegény, ártatlan instrumentumnak sem hagy békét), megtámadta a nemzetiségi politikát (többet is tárván ki belőle eleven, csillámló színekben, mint kellett volna), szidta a kormányt harmadíziglen fölfelé, és csak egyetlenegy embert dicsért meg: Moldován Gergelyt.

Nem tudom, Klára fiam, ki az a Moldován, hol lakik és mit csinál, de azt az egyet sejtem, hogy nem olyan ember, akinek Apponyi előtt lenne a miniszterelnökségre kilátása.

De mindegy, Horváth Gyulának és a te Kristóf unokaöcsédnek ma jó napja volt.

A többi szónok hétfőre maradt. Hétfőn talán magam is feliratkozom.

Szerető férjed

Katánghy Menyhért

Ui. A szállással még egyre ingadozom. Ámbátor Légrádyék építenek most egy új házat...

Mit szólsz ehhez a kombinációhoz?

K. M.

Kedves feleségem, Klári!

Ma én is feliratkoztam. Van egy ideám, amit el akarok mondani, de egy kicsit ellenzéki szagú. Hát még ingadozom vele.

Terólad jutott eszembe, szívem - látván, hogy a mi kormányaink mind azt a politikát csinálják az országgal, amit én veled. Komoly állami berendezés helyett apró részleteket és vívmányokat dobnak a közvélemény szájába, amikor az már nagyon ki van nyitva.

Éppen úgy, mint én, mikor te duzzogni kezdesz. Egy teppichet ígérek. Akkor elhallgatsz, sőt meg is csókolsz. Nemsokára türelmetlen leszel, hogy hol a teppich? Elhozom - megint elhallgatsz. Egy idő múlva azonban megint elkezded az apprehenzívus mormogásokat. Akkor egy fülbevalót ígérek vagy egy karperecet a béke kedvéért.

Így teszik ezt, fiam, a kormányok is évtizedek óta, mintha tőlem tanulták volna.

Hiszen most éppen afölött van a türelmetlenség, hogy várjuk a teppichet (az egyházjogi reformokat) Bécsből. Sajtó és képviselők idegesek, s a legbolondabb hírek kelnek egyre szárnyra.

Milyen lesz? Igaz szmirna lesz-e vagy csak fals?

A patvarba is, egy teppich már szép dolog, nagy dolog; az előbbi kormányok alatt is jöttek ilyenforma nemzeti örömök, de azok csak pakfon gyufatartók, nemzetiszínű nadrágtartók s efféle apróságok voltak. Hiszen még emlékezhetsz, beszéltem neked annak idején az »és« szócskáról. Hanem most egy egész teppich!...

Ebből állna körülbelől a beszédanyagom, ez a platinám, ebből nyújthatnám aztán a többit, megadván a tanácsokat a kormánynak, hogy hagyja abba ezt a »hozom-viszem« politikát, mert én sem boldogultam azzal, veled szemben. De mindegy, karácsonyra azért megkapod a két ezüst girandolt...

(Emlékszel-e még lelkem, arra az idilli korra, mikor még egy ibolyacsokrocskával is megelégedtél?)

Ezt a témámat közöltem ma Ucsuval (Urbanovszky Ernő bátyádnak az országgyűlési álneve), mert aggodalmaim támadtak, hogy mameluk létemre elmondhatom-e.

Ucsunak égbe meredtek a hajszálai, s aztán így szólt:

- Apage, Satanas! Ereggyél el tülem, a te eszedbe járják már Apponyi-féle bacilusok.

Ez a nyilatkozat meghökkentett - úgyhogy holnapután valószínűleg letöröltetem magam a beszélők táblájáról. Azért nem holnap, hogy tovább élvezhessem a nimbuszt, mely a beszélni akarókat övezi a saját pártjukban. Mert egy feliratkozott embernek bizonyos kiváltságos helyzete van, mint a boldog állapotban levő asszonynak. Kímélik, kényeztetik, gyöngédek hozzá, nyájasan kérdezgetik: »Mit fogsz mondani?« (amire az ember rejtélyesen mosolyog), a klubban óvják a léghuzamtól, a tarokknál össze nem szidják, ha renonszot ad. (Gondolják magokban: tele van most a feje ideákkal!) Az »örök hallgatók«, és ez egy egész osztály, bizonyos csodálattal nézik, mint valami felsőbb lényt, a veterán szónokok megveregetik a vállát, s mint mikor az öreg verebek repülni tanítják a fiatalokat, tanácsot adnak neki: »Ne nézz senkire, mert az emberek arcán rajta van a tetszés vagy nem tetszés, s ez megzavarhat, hanem csak nézz egyenesen a Bánffy arcára - az a legjobb, azon nincsen semmi«.

Egyszóval, kiélvezem két napig ezt a dicsőséget, Klárikám, hiszen nem kell hozzá semmi egyéb, csak amiről fentebb szóltam - a rejtélyes mosoly. S azt én nagyon jól eltanultam Darányitól.

Ami a mai ülést illeti, valami különösebb dolgok nem történtek, pedig már tíz órától kezdve egész végig ott voltam.

Mert nem igaz ám, amit neked felőlem pletykált a Terka néni, hogy amint te fejezed ki magadat leveledben: »bizonyos Beöthy Algernon barátoddal hajnal felé jártok haza«.

Tegnap is este tízkor feküdtem le, azért lehettem jelen tízkor a Házban.

Terka néni tehát egy szószátyár teremtés. Ne higgy neki.

Én magamért nem bánnám, becsületemre mondom, de hogy egy olyan jámbor, tiszteletre méltó komoly öregurat, mint Beöthy Algernon t. barátom és bátyám, akivel tényleg vacsorálni szoktam, országos és más tanulságos dolgokról beszélgetve, meghurcol, befeketít, az már botrány - megérdemelné, hogy levágjanak valamit a nyelvéből.

Ez egyébiránt nem ártana Helfynek se, aki sokszor beszél és sokat.

Próbáltam beleszólni egypárszor a beszédjébe, temiattad, Klári, hogy ha netalán bejutna valamely közbeszólásom az újságba, te megláthasd abból, a férjed milyen korán kel, s milyen tevékeny részt vesz a közügyekben. De csakhamar észrevettem, miszerint a beszéd olyan gyengécske, hogy a lapok már nem fogják közölni. No, erre aztán én se vesztegettem céltalanul a közbeszólásaimat.

Azután Horváth Gyula állt fel. Olyan gyakran beszél, hogy úgyszólván nem is érdemes leülnie. Mai felszólalásában nagy hatást csinált azzal, amit el nem mondott. Ez is csak Horváth Gyulának sikerülhet, ti. valami mondatot kellett volna rektifikálnia a szombati beszédéből, azt várta a Ház, de nem tette, hanem ehelyett beszélt a bokszegi merényletről, felelvén a Bethlen gróf miniszter egy pompás felszólalására. Horváth már oda vitte, hogy nem ő interpellálja többé a minisztereket, hanem őt a miniszterek.

Mit már régen nem látott mameluki szem, végre a verőfényes Házban, mert afrikai hőség volt a teremben (eszedbe se legyen még a feljövetel, Klárika), végre, mondom, kibontakozott a mi sorainkból is egy levente, aki aztán nagy lelkesedés és helyeslés között verte vissza az ellenséges tábort. Hegedüs Sándor volt. Mindig csodálkozom Klári, hogy ez a sok ész, sok tudomány hogy fér meg ebben az incifinci, vézna alakban, hogy nem tudott magának nagyobb lakást keresni. (Nota bene lakást még nem találtam - de már abban járok most.)

Beszédében rámutatott az ellenzék léhaságára, mely már nem is említi a sokat hangoztatott reformokat: gúny, hangulat, logika meglepő fordulatokban bugyog fel beszédjéből, mely excellál a helyzet finom megfigyelésében, a ferdeségek mesteri megvilágításában.

Herman Ottó szólott utána érdekesen. Ez a Herman Ottó se bolond ember - csak egy kicsit korán születtünk hozzá. Jövője van neki, mint a nikkelnek - ahogy Edison mondta - (de nem Hermanról, hanem a nikkelről). Jövője van, kétségtelen, de most még a pakfon pénz jár a baloldalon.

Károlyi Gábor, ki mint a tenger morgását hallgató Mikes, az utolsó szélbali padban búsan ül, számkivetetten egyes-egyedül - élvezettel hallgatta, és boldogan mosolygott közbe:

- Úgy van, Ottókám. Ezt már én is mondtam, Ottókám. Helyesen mondod, szívem, helyesen.

Szinte könnybe lábadtak szemei; boldog volt, hogy öt napi vita után végre ő is tartozhat valahová, végre ő is helyeselhet valamit. Mert ezt is megkívánja az emberi lélek.

És én ezt meg tudom ítélni - ámbár az én lelkem túlságosan van tele az ilyennel.

Az ülés végén Vállyi Árpád szólott, lankasztón, álmatagon. Vállyi Árpád a szabadság szónoka. Ti. olyankor élvez a képviselő legtöbb szabadságot, ha ilyen szónok dolgozik. Ilyenkor lehet fennhangon beszélgetni a szomszédokkal, ki lehet menni a büfébe, a lelkiismeretünk nem háborog, ha egy szivart kiszívunk, ha pedig bent vagyunk, végezhetjük a dolgunkat a miniszterekkel (azok nem vágnak savanyú arcot, hogy zavarjuk), nézelődhetünk a női karzaton.

Hogy ím a karzatról van szó, igazán furcsa, hogy alulról, abban a különös megvilágításban, mely az üvegfedélről jön, milyen különös bronzszínű arcuk van a hölgyeknek. Közelről sokkal szebbek. Ezen segíteni kellene valahogy. Mit gondolsz, fiam? Talán valami másforma festék...

A szabadság szónoka csak beszélt, egyre beszélt, a válaszok veszélyes voltát festette, a haza bajait, fenyegette a kormányt.

A mamelukok csendesen, közömbesen hallgatták, ki ásított, ki sóhajtott, ki lekönyökölt a padra és szendergett.

Csak egyetlen ember figyelt, a miniszterelnök. Nyugtalanul mozdult meg székén, olykor összerázkódott, kapkodott a nyakához izgatottan.

A körülülők csodálkozva kérdezték:

- Ingerel talán a beszéd, kegyelmes uram?

- Dehogy - szólt a kormányelnök mosolyogva - hanem valami bogár vagy légy mászott az inggallérom alá.

De Vállyi Árpád észrevette a roppant hatást Wekerlén, és most már annál inkább beszélt, beszélt...

Szerető férjed

Katánghy Menyhért

Ui. Ma megbízásod szerint a Fővárosi Lapokra prenumeráltam a számodra, de ne is haragudj, bíz én még haza, falura adresszáltam - mert szó sincs róla, hogy januárig feljöhessetek... ha ugyan sikerül addigra is lakást találnom.

A folyosón Tiszával is beszélgettem ma. Ő mondta, hogy a kegyelmes asszony is még otthon van. Aztán hozzátette:

- Reménylem, Menyus, hogy te se hozod fel még a tieidet!

Óh, a falu, a falu, a hervadozó lombjaival. Hogy szeretnék most én is köztetek lenni.

K. M.

A mamelukság örömben úszik. A Wekerle tegnapi fenomenális sikere valóságos lázba hozta őket. Tegnap este a klubban roppant ováció volt. Azóta se lehetett ott olyat hallani, mióta Tisza az ischli levelet hazahozta. Utána lakoma volt a Hungáriában, ahol verseket mondott Prileszky Taddus (igazán Taddus?), felköszöntőt a párt-összetartásra. (Igazán az összetartásra?)

No lássa az ember ezt a Taddust. Taddus csak mindég Taddus marad, aki meglepő dolgokat csinál. Hát nem furcsa az is, hogy az öregúr egypár év előtt zárszámadásokat csinált, most pedig verseket? Valóságos visszafejlődés! Mintha a fa előbb hozna gyümölcsöket és csak azután virágoznék.

De ami a legfőbb, a párt csakugyan egy léleknek látszott az este, a keddi vacsorán (Láng Lajosnak ezen sikerült alkotásán). Mindenki dicsérte Wekerle beszédét, hogy milyen jó és mindenki szidta a Hungária pezsgőjét, hogy milyen rossz.

A tegnapi Marengo után teljesen az ellenzéknek hagyta a mamelukság a mai ülésen a mezőt, hadd takarítsák el úgy, ahogy a tegnapi halottjaikat.

Csendes, üres volt a Ház, mint egy kialudt kemence, mikor már tíz előtt pár perccel bent ültem, várva az első szónokot, Visontai Somát.

Visontai Soma gondolkodó fő; mert mikor Polónyi megtartotta nevezetes beszámoló beszédét Szoboszlón, amelyben a teljes jogegyenlőség megtagadásának fejtegetésénél azt az érvet is felhozta, hogy a Habsburg-Lotharingi família kihalása esetén ne lehessen zsidót királlyá választani, Visontai Soma duzzogni kezdett emiatt és kilépett a pártból.

Így tudtuk meg, hogy Visontai Soma esetleg a trónra is számot tart - valószínűleg II. Soma név alatt (tekintetbe véve Abát, habár voltaképpen ő csak Samu volt és nem Soma).

Visontai mondott-e le azóta a trónigényről vagy pedig Polónyi változtatta-e meg a nézetét eziránt, nem tudni, de annyi bizonyos, hogy Visontai visszatért az anyapártba, és most ennek a kebeléből beszél.

Visontai valóságos kis Hombár Mihály; aki maga körül még egy csomó icipici Hombár Mihályocskát kezd nevelni.

Visontai után, úgy vette ki magát Bessenyei, mint egy kis szükséges sáfrány. A Ház nagy tréfacsinálója (aki már közel áll ahhoz, hogy Beöthy Aldzsit is lecsapja a nagy népszerűségéből) egy jó anekdotát mondott el a polgári házasságról, amit jóízűen megnevetett a Ház, aztán a közbebeszélő Vajayt marta, csípte, kétszer is idézvén Kempis Tamásból latin verseket.

Mindenki kacagott, nevetett e pajzánságokon, csak Beksics Gusztáv mondta fitymálólag:

- Hogy lehet Kempis Tamásból idézni?

- Mért?

- Hát nem írtam én elég könyvet?

Bessenyeit Ugron váltotta fel. No, majd megtüzesíti ez mindjárt a hideg kemencét. Kezdte is nagy hévvel, mennydörgéssel, rakétákkal, a lojalitás jelmezében. Egy császári és királyi kamarás se beszélhetett volna különben, arra a részre nézve, amit őfelségéről mondott, de a kormányt ugyancsak nem kímélte.

Polónyi ragyogó szemekkel kiáltozta:

- Oh, de igaz! Oh, de gyönyörű!

A pièce de résistance azonban mégis Asbóth volt. A különös sir John Asbóth, mint közönségesen nevezik. »Az auliko-konzervatív-feudális magyar kozmopolita pártalakulás magvát magában hordozó ember« - mint Apponyi híja tréfálkozva. Ezüstbe vegyülő hajával, zöld falú fehér pettyes nyakkendőjével, még mindig nyalka alak s bizonyos daccal emeli fel hosszúkás fejét.

A terem megtelik erre a névre. Mert a specialitásokat kedvelik. Ki tudja, mit fog mondani? Mindenki kíváncsi.

Sokat jár Bécsbe, sok titkot tudhat.

De ezúttal nem mondott titkokat, egyet-kettőt csípett a kormányon, fejtegette, hogy mi a király (szép tőle, hogy nem a császárt glorifikálta), de e sok tömjén helyett egyszerűbb lett volna, ha elénekli a gotterhaltet. Nagyobb lett volna a szenzáció is - meg a zúgás, s azonfelül nem is kellett volna rá készülnie.

Per tangentem érintette a királyi válaszokat is - voltak sikerült észrevételei, de elvesztek a zajban, felháborodásban, mely kitört a kormánypadokból, de amelyeket az ellenzék éljenei paralizáltak.

Csak a Herman-párt dolgozott közöttük ellenkező gőzzel. A többinek mindnek olyan lesz a memóriája, mint a tyúké; mihelyt egy kormányellenes frázist hallanak.

Károlyi Gábor torkaszakadtából kiabálta:

- Hát ezt a Hentzi-koszorúzót hallgatjuk?

De szavait elnyomta a süketítő, megkülönböztethetetlen zaj, mely orkánszerűen zúgott fel pisszegéssel, ellentmondásokkal összekavarva.

- De ott voltam a honvédszobornál is, apám intencióihoz képest - replikázott Asbóth.

- Szégyelli is magát az öregúr - felelte Hentaller.

Asbóth végre, homéri hahota közt, felolvassa határozati javaslatát. Az általános kacaj még őt magát is elragadja s hangja nevetésbe fullad.

Asbóth leül, a zaj eléri a tetőpontot.

- Öt perc - kiáltják balról...és újra kezdődik egy még nagyobb hahota, hogy szinte a velő reng tőle a különböző nevető, kacagó, hánykolódó koponyákban.

Vállyi Árpád rohan végig a termen és megrázza az Asbóth kezét...

Ezen kacagnak, egyre kacagnak, ki a hasát fogva, mellét szorítva, csak Károlyi Gábor kiáltoz, süvöltöz a hullámzó, hömpölygő tömeg feje fölött valami szitkokat dúlt arccal, magasra emelt kezekkel, mintha átkozódnék.

Igazán mulatságos!

Diadalmámorral mennek szüreti vakációra a mamelukok. Wekerle ma is összeverte az ellenzéket. Valami az, hogy milyen debatter lett belőle, s hogy fölvillanyozta hideg, vérszegény pártját, mióta felkötötte ellenségverő buzogányát a »kis püspök« - ahogy Szilágyi nevezgette két év előtt becézgető, pártfogói hangon a kabinet legfiatalabb bajusztalan tagját: szervusz püspök, kis püspök!

És bizony a bajusza még most sem nőtt meg. Hanem ahelyett ő maga nőtt. Nőtt, nőtt, egyre nőtt, míg egyszer csak egy kolosszus lett a kis püspökből: arany lesz belőle, amire a kezét ráteszi. Igazi Fortunátus Sándor. És pozdorja lesz belőle, akire a lábát ráteszi. Igazi Kinizsi Pál.

Mai szónoki diadala nemcsak személyi nimbuszát növeli, hanem messze járó következményekkel lesz.

Pedig milyen csendes ülésnek ígérkezett. A büfé napja. Szavazás készül, ilyenkor sokan jönnek fel és a büfében tanyáznak a szavazásig. Eötvös Károly viszi itt a szót. (Hiszen már úgysem viszi egyebütt.)

- Én úgy nézem a világ járását - mondá a sátor nélküli vajda -, hogy nemsokára egész Európában be fogják hozni a botbüntetést (Nagy csodálkozás), de csak a hírlapírókra nézve. (Nagy derültség.)

Egy-egy konyakozó tévedt be olykor-olykor, és jelentette a tanácsterem eseményeit:

- Szilágyi őkegyelmessége püföli Ugront.

Más konyakozó jött be később:

- Wekerle tart pompás beszédet.

Az idő folyik, múlik, minden a maga rendjén megy, míg végre zizegni, berregni kezd a hívogató villamosdrót: »szavazni, szavazni«.

A kormánypárti erdő feláll és szertezúg: »Éljen Wekerle«.

A kérvények az irattárba kerülnek. Apponyi levele megy fel a Burgba. Amibe Apponyi is belenyugszik és nem kér ellenpróbát. Arcán nincs semmi levertség. Hiszen vannak örömei is. Vállyi Árpád például két évre akarta neki átadni a miniszterelnökséget...

A hosszú »válaszvita« befejezése után interpellációk következtek, Wekerle Thalynak, majd később Apponyinak felelt a honvédszobor ügyében.

Itt tört ki váratlanul a vihar - mely a két vezér útját elválasztá örökre.

Minden szétfoszlott, minden füst lett. Hol vannak már a báró Atzél Béla egykori betűi, az »A. W.« (Apponyi, Wekerle), melyek az ő tósztjában össze voltak vegyülve monogramba a haza egén, elfújta őket a mai vihar. Hiábavaló volt a sok fáradság, mely a tavaszon útjaikat egyengette. Milyen leforrázva néztek össze ma a gügyük, akik ezen a házasságon dolgoztak!

Wekerle már előbbi beszédjét azzal végezte, óriási hatás közt, hogy az eszközök megválasztásában ő nobilisabb, mint Apponyi.

- Csak dicsérje magát! - kiáltá Meszlényi Lajos.

Apponyi szívébe beletört a tőr hegye és replikájában éles hangot használt.

Wekerlének az Apponyi ironikus tövisei estek rosszul s nagy elánnal, verve-vel, védelem helyett hatalmas szónoki ostrommal rontott az ellenzéknek.

Mind, mind nagyobb tűzbe jött a két tábor. Ingerlő közbekiáltások röpködtek innen-onnan. Egy-egy fájó nyílnál fölszisszent az ellenzéki vezér. Egy másiknál nyugtalanul mozdult az egész ellenzék. A gesztusok egyre hevesebbek lettek. Az arcok kivörösödtek, valóságos láva forrt a szívekben.

S Wekerle egyre kavarta azt, míg végre egy kifejezésnél, hogy mindez az indulatoskodás, amit most az ellenzék tanúsít, talán előre meg van rendezve: kitört az ellentmondó rivalgás orkánja. Nem tudni, voltaképpen ezért haragudtak-e meg, vagy a »nemzeti skandalum« kifejezésért? De mindegy, megharagudtak. Valaki elkiáltá magát, hangja vészjóslón bömbölt a fejek fölött:

- Hagyjuk el a termet!

Egy szempillanat nem sok, s egyszerre üres lett a bal mező. Haragos, mérges alakok vonultak ki az ajtókon, még egy-egy csípősséget bekiáltva a küszöbről. Elől Horváth Gyula felborzolt ezüstös hajával, indulatos mozdulatokkal. Utána a többiek fenyegetőzve, nagy robajjal. Linder megállt az ajtóban s öklével ívet írva a levegőben, hítta a többit.

És mentek, mentek.

Olyan furcsa lett a Ház. Az egyik oldal tömve, a másik oldal üresen. Olyan különös lett a Ház, mint egy állkapca, amelynek az egyik sor fogát kiverik. Megdöbbentő volt ez az üresség. Mintha egy temető tátongna előttünk. A miniszterelnök is megállt egy percig, szétnézett idegenül, de mégis mosolyogva. Még látta az utolsó kivonulók hátát.

A szélsőbal teljesen le volt tarolva, csak a Herman-párt ült szilárdan legfelül, három ember három padban, valóságos kertészeti berendezéssel. A legutolsó padban ült gróf Károlyi Gábor a pad legszélén, ördögi vigyorgással nézve ezt a képet, a másik padban ült Hentaller kissé beljebb, a harmadik padban ült Horváth Ádám, még valamivel beljebb - egy rézsút vonalat képezve mind a hárman. Igazán szépen veszi ki magát.

A nemzeti párton sem maradt más, csak Apponyi és jövő kabinetje. Láttuk tehát a napot és a bolygóit, mindössze kilenc embert - az egyikből már csak államtitkár lehet. De mindenik ennek az egyiknek látszik...

Egy ideig furcsának tetszett. De később megszoktuk, még szinte kényelmes volt. A miniszterelnök mondhatta a beszédét zaj nélkül, ellentmondás nélkül. Pedig ebben is volt, remek érvelésén kívül, bors és paprika is.

Wekerle után ismét Apponyi pattant fel, s csinos rögtönzést vágott ki. A kivonulók bekullogtak újra, a Ház visszanyerte a szokott képét... A két vezér farkasszemet nézett egymással. Minden úgy volt, mint akár tegnap vagy tegnapelőtt.

De ott a levegőben a két vezéri hely közt minden éles szem immár egy áthághatatlan korlátot látott.

Kedves Klárikám!

Kaptam sürgönyödet tegnap, hogy az utolsó ülés lévén, induljak haza - de lehetetlen, angyalom, lehetetlen, még vagy kétnapi dolgom van a naplóbírálással. A többiek (a futkározó mezei hadak) már tegnap hazamentek, mert nincsen bennök politikai szimat.

Én éreztem, hogy még ma is történik valami. Csakugyan volt ülés még ma is, mégpedig érdekes, békéltető ülés, a tegnapi erős kifejezések miatt, melyek Apponyi és Wekerle közt váltattak.

Hogy mi volt az eredmény? Ugyanaz, ami nálunk otthon, mikor a Palika összeverekedett a Gyurikával, hiszen emlékszel, te békéltetted őket.

A két gyerek elmondta, hogyan történt az eset, amire újra elfogta őket a keserűség és a düh. Te azt kérdezted a Gyuritól: »Nagyon fájt?« Nagyon. »És hol ütött meg?« Amit aztán úgy mutatott meg a Pali, hogy még egyszer megütötte ugyanazon a helyen. A Gyuri se gyáva, nekirontott a Palinak, és újra megkezdődött a dulakodás. Én a roppant zajra berohantam:

- Mi történik itt?

- Egy kis békét csinálok - felelted.

Hát mi is egy kis békét csináltunk ma. Palika... akarom mondani Apponyi durcásan ült a székén, de Wekerle ma is magával hozta mosolyát.

A miniszterek majd mindnyájan jelen voltak, sőt a képviselői padok is megteltek - mert hidd meg, Klári, kevesen vannak azok a hazajáró lelkek.

A női karzat zsúfolva volt, nem sok egy gombostű, de az se fért volna el. (Ámbár oszt később láttam, hogy egy-két udvarló mégis befért.) Ismerősök azonban nem voltak - kivált képviselőnék éppen nem; oly ritka most, lelkem, Budapesten a képviselőné, mint a Wekerle-arany.

A tegnapi tűzhöz, melyet egy éj hamuja fed már, Horváth Gyula nyúlt először - de sokkal ügyesebben, mint Mucius Scaevola, az a szamár (olvashattál róla a Gvadányi történelmében), aki a saját kezét tette a tűzbe, amit mások gyújtottak, ahelyett, hogy a tüzet, amit ő gyújtott, tette volna rá valaki másnak a kezére.

Horváth Gyula sem az egyiket nem tette, sem a másikat; hanem csak kikaparta a szikrákat a hamu alól, hogy a tisztelt Háznak megmutassa; azok még egyszer csillantak, pattantak. Aztán úgy fújt a tűzhelyre, hogy a szürke hamu és a kormos pernye Wekerle felé szálljon.

Gróf Andrássy Tivadar a közbeszólásaival csinált ellenszelet, a többi mamelukok fészkelődéssel, mormogással.

Wekerle csillapítólag szólt, de méltósággal nem védte, hanem csak megmagyarázta magát.

A felszínen levő szikrák lassan-lassan újra kialudtak, s már-már szürke hamu lett minden - mikor felállott Horánszky, s egy kénköves gyufával meggyújtotta a dolgot.

- Oly szavakat használt a miniszterelnök - mondá -, aminőket nem szoktak pádimentumos szobában.

A mameluk-tábor fölszisszent. »Rendre! Rendre!« kiálták. Nyugtalan fészkelődés, hullámzás támadt. Az elnök csengettyűje sírt-rítt a csend után.

Alig bírt szóhoz jutni Horánszky, ki ezután beszédje végén dölyfösen, hátraszegett nyakkal, mint egy királyi herold, üzente meg a személyeskedő hadjáratot.

A békepipa most már szét volt törve, és láthatatlan cserepei ott hevertek a pádimentumon...

Prileszky Taddus bátyánk, aki egy drótostót kerületből van megválasztva, és ért ezekhez a dolgokhoz, így szólt hozzám:

- Ez ugyan alaposan eltörte magát. Higgyél meg, barátocskám, hogy eztet senki se nem tudja megdrótozni többé.

Szilágyi állt fel. Ah, Szilágyi! De hogy nézett ki, lelkem. Sohasem láttál te olyan furcsát. Szende volt, jóságos arcú, szemei szelíden, ártatlanul siklottak el a balvidéken, mint egy őzikéé. Keze jámborul mellén összefogva, s szájában a béke olajága zöldellett.

Ő, aki tüzet fújt az orrlyukain, akinek a nyála ölő méregből áll, olajágat tart a szájában. Még gondolatnak is valami. Tudod, hogy otthon az asztalnál mindig nevetni szoktam, mikor a sült malacnak citromot tesznek a szájába. Hátha egy eleven farkast látnék, aki a kezében legyezőt tart, hogy a juhokat azzal legyezgesse, hűtse, ahelyett, hogy fölfalná.

Szilágyi mesterileg csinálta.

A nyáj csakugyan csendesebb lett, sokkal nyugodtabban látszott legelészni a történteken. Hiszen a nyáj szelíd, csak a kolomposok ne volnának...

De Prileszky Taddus csak egyre rázta a bozontos, vén fejét.

- Semmit sem ér. A láz vissza fogja mindjárt térni.

Vissza is tért; Ivánka Oszkár egy maró kifejezést adott a miniszterelnök felé.

(Nem írom ide, mert a beszédben megvan, onnan hitelesebben olvashatod - átmenve a gyermekszobából nyíló fülkébe, amelyik még nincs kipadlózva.)

Jobbról-balról minden ember megmozdult. Az arcok vagy kivörösödtek, vagy elfehéredtek. Hock az öklével verte a padot...

De minek írjam tovább?

Így ment az egész végig. Apponyi szépen, mérséklettel szólott, mintha virágokat rázna ki egy kosárból a közönség közé. »Itt van, szagoljátok, gyönyörködjetek bennük«, de aztán a legvégén a kosár aljáról kivenne egy csalánt, és azt tűzné jelvényül a maga kalapjához.

Szerető férjed

Katánghy Menyhért

Ui. Ülés után a folyosón a párt öregei sokáig maradtak együtt s aggódva mondogatták, hogy megint kellemetlen telünk lesz.

Egy excellenciás úr, már nem is tudom, melyik, azt bizonyosan tudom, hogy excellenciás, így szólt a vállamra ütve:

- E télen ölni fogjuk egymást; én haza is viszem innen a családomat.

*

Szállást már találtam volt a József körúton, meglehetősen alkalmatost, midőn egy különös incidens jött közbe.

Képzeld csak, kérlek, mi történt velem, mikor éppen lejövök a lépcsőkön (valami három nap előtt történt), találkozom Vállyi Árpáddal, aki egyszerűen a kapu alá húz és megkérdezi, hogy nem akarnék-e belügyminiszter lenni?

- Ma kaptam a királytól sürgönyt - mondá -, melyben engem bíz meg a kabinetalakítással.

- Téged? Szélsőbalit? - szóltam kacagva.

- Őfelsége meggyőződött tegnapi beszédem után, hogy én vagyok a legméltóbb. Sőt az is használt, hogy Asbóthtal kezet fogtam.

- Hm. Furcsa!

- Becsületemre mondom, engem bízott meg a király.

Végre is hinnem kellett; Őfelsége elég komoly ember arra, hogy fel ne ültesse Vállyit.

Elhittem tehát és mélyen meghajtottam magamat:

- Gratulálok, kegyelmes uram.

- Köszönöm, Menyuskám, de ez nem elég; vállalod-e a belügyet?

Bevallom neked, Klárikám, de ne add tovább, elvállaltam (leginkább a te kedvedért, hogy kegyelmes asszony lehess), s azonnal siettem vissza, hogy már a lakás szűk számomra (mint Magyarország belügyminisztere, nem lakhatom hat szobában), adják ki másnak.

A lapokból tudhatod, mi történt másnap Vállyival; én is csak innen tudtam meg; első dolgom volt a József körútra hajtatni, de már akkor a szállás ki volt adva.

K. M.

Vettük és készséggel közöljük a következő sorokat:

Tisztelt szerkesztő úr!

Tegnapi levelemet hevenyébe írva, abba többrendbeli hiba csúszott be (félek, hogy a feleségem valami furcsát fog gondolni felőlem).

Az egyik helyen ez áll:

»Wekerle csillapítólag szólt, de méltósággal nem védte, hanem megmagyarázta magát.«

Szent isten, mit szólnak ehhez az én mameluk társaim, akik e pillanatban élik Wekerle iránti szerelmük virágkorát (megvallom, velem együtt). »Ez a Katánghy egy rebellis!«

Pedig nem vagyok én rebellis - hanem csak a szedő nemzetipárti, és a »méltósággal« szó utáni kommát elsikkasztotta. (Mit tudta ő, hogy ez a kerületembe kerülhet!)

Ha a kommát el nem sikkasztja, akkor így lesz az értelem:

»Wekerle csillapítólag szólt, de méltósággal, nem védte, hanem megmagyarázta magát.«

Aminthogy is történt.

De ez még mind semmi; nagyobb dolog az, hogy az ország összes birkái előtt kompromittáltam magam azzal, hogy »a farkas egy legyezőt tart a kezében«. (Becsületemre mondom pedig Klárika, hogy vacsora előtt írtam a levelet, tanúim is vannak rá.) Ez már öreg hiba és nem okozhatom érte a szedőket. Mea culpa, de onnan támadt, hogy a célzás Szilágyira vonatkozik, s én őt még farkasnak perszonifikálva is lábak helyett csak kezekkel tudom képzelni, amint mind a néggyel szakadatlanul dolgozik a reformokon.

És végül még egyet sajnálok - hogy levelembe becsúszott a belügyminiszteri jelöltségem, a Vállyi-féle dolog. (Ez az egy ember értett meg engem és... itt valami szörnyű intrika lappang.)

Ezt - mondom - sajnálom, de csoda-e, ha a pénteki és szombati ülések hatása alatt, ahol mindenki magát dicsérte, engemet is átjárt a dicsekedési láz?

Katánghy Menyhért

orsz. képviselő és a Naplóbíráló bizottság tagja

Ui. Hozzanak kérem holnap becses lapjukban valami újdonságot a budapesti lakásszükségről.

K. M.

Ott hagytuk el az országgyűlést - mikor egymásra csapni készen, dühös gesztusokkal, villámló szemekkel, fenyegető dübörgéssel, zajjal oszlott szét a két tábor október közepén. A marcona arcokra az volt írva: »Megálljatok, hiszen majd találkozunk!«

Különösen a két vezér vált meg haraggal. Wekerle gúnyos megjegyzése, hogy Apponyi nem adott semmit a honvédszoborra, szülte a legnagyobb ingerültséget.

Azóta több mint két hét múlt el, a fegyverek gúlákba rakva pihentek, csak a vezércikkekből villant ki egy-egy szurony hegye. És még valami történt.

Az adakozási ívekből kitűnt, hogy Apponyi öt forintot adott a szoborra. A pártja pedig ötvenegyet. Ám igen szép dolog, tekintve, hogy ott olyan szegény emberek ülnek, mint a Károlyiak és Wenckheimek.

Akik az októberi ülésen jelen voltak, azok mind felcsaptak jósoknak hazamenet: »Izgatott ülésünk lesz a szünet után.«

De mennyire elcsodálkozhattak ma a tanácsterembe lépve, midőn egy aluszékony kompániát találtak együtt. Húsz-harminc ember ült bent művészien elrendezve, hogy sokat mutassanak.

A botrányhajhászók, mert ilyen sok van, váltig kérdezgették:

- Hát hol az az indignáció, amely fenyegetőleg lebegett a Ház fölött?

- El van téve a jégre és ha szükség lesz rá, elővesszük.

Az indignációnak híre-hamva se volt. Egyik ásítozott, másik állatfejeket rajzolt a kiosztott székvárosi reformjavaslat tiszta lapjain. A nemzeti ellenzék unatkozva könyökölt a padokban, a szélsőbalon pedig alig ült valaki - csak Madarász papa várta a Csáky-féle válaszokat. De ezek csak az ülés végén jöhettek.

Azalatt szédítő gyorsak lettek holmi apró javaslatokból törvények. Egymást követték az előadók, és szemmel láthatólag hízott, vastagodott a törvénykönyv, mint a Hatvani professzor híres vénasszonya.

Künn a folyosón megjelent az osztrák miniszterelnök, Windischgrtz herceg, magas, nyurga férfi (Apponyinak alakjával) vékony, piros arcú, mosolygó, élénk kék szemekkel, fitos orral - és nagyon rossz fogakkal.

Wekerle miniszterelnököt kereste, hogy bemutassa magát neki.

A mamelukok kevélyen dörzsölték a kezeiket:

- Úgy, úgy. Most már itt Budapesten csinálják az osztrák minisztereket. Nemrégen itt volt Krieghammer, most Windischgrtz van itt... Bezzeg, ha a mi Wekerlénk ment volna magát bemutatni Taafféhoz az osztrák képviselőházba, milyen lármát csapna az ellenzék, hogy ott antichamrirozik az osztrák miniszterelnöknél.

Déltájban sorra került az előljáróságok reformja, igen csekély érdeklődés mellett, pedig mind Polónyi, mind Holló, mind másrészről Mezei Mór, de kivált Hieronymi komoly, tartalmas beszédeket mondottak, mire a javaslatot egyhangúlag elfogadta a Ház - a részletekről hétfőn lesz szó.

Azután a Csáky-válaszok következtek. Ezekkel is meg volt mindenki elégedve.

(És még ezt a jámbor parlamentet meri valaki rágalmazni!)

Most Győrffy Gyula terjesztett elő egy interpellációt a nagyváradi nőegylet ügyében, természetesen az apácaszempontot védve.

Károlyi Gábor felháborodva kiáltott fel:

- Előbb a jezsuiták! Most az apácák! Nem kellenek!

Vajay dühbe jött a közbeszólóra:

- Pojáca! - sivítá feléje öblös hangon.

- Reverendás paprikajancsi! - viszonozta Károlyi mérgesen.

Az ellenzék lanyha kedéllyel hallgatta Győrffyt, ki mindjobban átcsap a »Magyar Állam« rétjére. A kormánypárton pedig többször feltört a gúnyos hahota. Amik mind lehangoló jelek lehettek Győrffy előtt, hogy a Ház a Hieronymi álláspontján van.

Az óra már kettő felé járt, a napirend kimerült - midőn végre jött az a szcéna, melyet a »november 4-i béké«-nek fog a történelem nevezni, s amely szerint a megüzent hadjárat személyi része elintéztetett.

Bizonyos ceremóniákhoz volt kötve.

Horánszky Nándor volt a herold, aki felállott s bejelenté, hogy a miniszterelnök a honvédszobor-vitánál előfordult incidensre vonatkozólag nyilatkozni kíván, amiért is felkéri, hogy nyilatkozzék.

Kürt nem volt nála, pedig úgy illett volna ehhez az ódon formához a háromszori kürtharsogtatás.

Wekerle aztán felállt s szép, csengő szavával konstatálta azt a bizonyos öt forintot, amelyet e referáda elején említettünk, s melyet a véletlen vetett föl még jókor a gyűjtőívekről. (Ki tagadhatná ezek után, hogy mégis van gondviselés.)

Mire Apponyi is nemes hangon tartott nyilatkozatban ösmerte be, hogy a miniszterelnök is megtette a maga hazafias kötelességét ez irányban.

- Éljen Wekerle! Éljen Apponyi! - hangzott elszórtan innen-onnan, s a Ház azzal a hittel oszlott szét, hogy a téli ülések talpából a tüske ki van véve.