Magas gondviselés, aki virrasztasz felettünk, mikor mi alszunk, aki megszámlálod filléreinket is, ha forintjaink elfogytak, aki jelen vagy ott is, ahol nem mutatod magadat, és nem vagy jelen ott sem, ahol ezer szem bámul reád, aki ügyelsz ránk, hogy mérget ne szíjunk dohányunkban, hogy ártalmas szer ne vegyüljön italunkba, aki megosztod velünk a földet, amely nem a tied, világítasz előttünk homályoddal és sötétítesz fényeddel, magas gondviselés, dicső államhatalom, de nagy is a te bölcsességed!

Mikor az ember forintjából elveszel »direkt« adóba huszonöt krajcárt, »indirekt« adóba másik huszonöt krajcárt, még akkor is gondoskodol róla, hogy a megmaradt félforinttal se legyen valami nagy vesződsége, pingálsz neki egy szép magyar koronát, vagy kétfejű sast - ahol mint szeretik - a bolt-ajtóra, aztán azt mondod, hogy ez olyan bolt, ahol huszonöt garasért mérik a százezer forintokat.

A szegény embernek tetszik az a portéka; odahordja a huszonöt garasokat jó szívvel örömest, hiszen abból a huszonöt garasnyi pénzmagból egy egész bankó-asztag lesz az aratás. Nem adja oda ingyen. A lutri is majdcsak megbecsüli magát egyszer.

Lám az ebecki zsidó milyen szegény volt s most már könyökig vájkál az ezüst-, aranypénzben. A lutrin nyerte. A kis-tarbói ispán szintén a lutrinak köszönheti töméntelen gazdaságát. Kulimászon is, mondják, egy olyan paraszt lakik, kinek huszonnégy jármos ökör jár ki az udvarából, három háza van a faluban cserépfedél alatt, s négyszáz kötel szántója a határban. Ezt mind a lutri hozta neki.

Nagyon szép dolog az a lutri. Isten áldja meg érte azt az okos embert, aki feltalálta.

A boglyas báránybőr-sapka alatt csak áldásos szó terem a lutri feltalálója számára. Okos ember volt, szerette a szegény embert, mikor olyan boltot emeltetett, hol az éjjeli álmait bankóra váltják fel.

A lutrit a felséges császár találta fel, kinek annyi a pénze, hogy bízvást szórhatja; az álmoskönyvet pedig valami szent próféta komponálta össze. Áldassék érte az ő nevök!

A báránybőr sapka nem okoskodik tovább. Nem káptalan az, ami alatta van, hogy benne lehessen az a gaukléria is, miszerint a köpönyegnek bélését nézegesse. Elég, ha megvan a köpönyeg és szép a posztója, felülről, mint a bársony! Az ördög menne odáig az okoskodásban, hogy a magas gondviselés, a dicső államhatalom nem akarta megelégelni a látható tárgyak megadóztatását, s fogott magának láthatatlan dolgokat - az álmokban, miket mosolygó arccal adóztat meg a - lutri által.

Örzse néni korán reggel felgubbaszkodik a tornyos ágyból, elszalad Icig szomszédhoz egy korty pálinkára és míg az a drága italt nagy álmosan méri, addig az Örzse néni pergő nyelve adja szaporán a mondatokat, mint a »pajácó« torka a komédiás pántlikát.

- Jaj lelkem, Icig szomszéd, de furcsa álmom volt az éjjel... nem t'om, hogy benne lesz-e az álmoskönyvben.

Eközben megtelik az »ivó« rendes reggeli vendégeivel. Az útkaparó egy félverdung »gyomorerősítő«-re tér be, Marci gulyás egy »klázli papramorgót« kér, Kata ángyom, Örzsi néni édes testvére, a falu túlsó végiről egy korty »szentelt vízre« áhítozik, Mókus Tamás, az obsitos huszár, ki úgy ismeri ezt az egész föld kerekségét, mint a tulajdon tenyerét, egy porció »snapszért« jelent meg »raportra«, Mezitlábas Miska a szőlőpásztor pedig egy kis »gugyi« végett ballagott le innen is meglátszó hegyi gulyibájából.

Icig szomszéd, miközben vörhenyes szemeit dörzsöli, kiméri kinek-kinek a maga kívánságát, ugyanazonegy óriási palackból, melyet Mókus Tamás minden áldott reggel fejcsóválva bámul, váltig mondogatván, hogyha még az Isten megsegíti egyszer, miszerint felkötheti azt a régi jó kardját - isten úgy segélje - le sem teszi addig, míg királyi őfelsége egy pecsétes levelet nem ad ki arról, hogy az a nagy palack ne legyen ezentúl sem több, sem kevesebb, mint egy »akkurátus« messzely. Már ő olyan ember, amit ígér, meg is teszi. Ha ő egyszer nekirugaszkodik régi jó kardjával, addig visel háborút egymaga valamennyi potentát ellen, míg csak ki nem küzdi ezt az igazi »alkotmányt«.

Örzsi néni nagyot bólint vén fejével, hogy »de« 'iszen az nem is lenne ám rossz!« aztán csak beszéli tovább, amit az álmok országában látott.

- Még most is borzong a hátam... hallják kegyelmetek édes lelkem: még most is mintha a szemem előtt volna... egy gyönyörűségesen szép kisasszony, két fehér szárnnyal, a varkocsa napsugárral volt befonva, a szeme két nagy karbunkulus, az ajaka piros gyémánt, a foga pedig színarany.

- Szerettem volna feleségül venni - vélekedett az obsitos huszár.

- Tudom, ki is vájná kend a szemeit s kiütögetné a fogait rendre - szólt oda szemrehányólag Örzse néni, nem helyeselhetvén senki fiának, hogy a beszédjébe kottyan.

- Kétszer sem mondom, hogy nem - felelt szelíden a huszár, mert akármilyen nagy vitéz volt is Mókus bácsi, annyi bátorság mégsem akadt a szűk dolmány alatt, hogy Örzse néni nyelve előtt kiálljon a »frontba«, vagy hogy egyáltalán még csak »parírozni« is merjen.

- Mind ide hordozgatná azt kend apródonkint Icighez - vagdalkozék odább Örzsi asszony. - De hol is hagytam el csak? Igaz. A szép kisasszony megállt az ágyam fejénél, mondván: »ne féljen tőlem, öreg Erzse, nem vagyok én kísértet. Elátkozott királykisasszony vagyok: az atyám átkozott meg, mert rejtett kincseit fedeztem fel. Jöjjön öreg Erzse, felfedezem magának is. Csak azért is! Hadd pukkadjon meg, aki megátkozott.« Így történt szórul szóra. Egyen meg a toportyán, ha nem igaz. Azután úgy látszódott, mintha felkeltem volna, a királykisasszony megfogta kezemet és elvezetett egy nagy erdőbe, hol barlangokban volt a temérdek kincs elrejtve. Ezüst, arany, vaskos hordókban. »Olvassa meg kend a hordókat« szólt a királylány. Szót fogadtam neki. Az első barlangban 17 hordót olvastam, a másodikban 33-at. A harmadik barlang volt a legnagyobb. Abban 74 hordó volt teliden-teli drágakővel.

- Kár, hogy álom volt csak! - szólott Kata ángyom.

- De 'iszen álomnak is többet ér a semminél!

- Az ám, - mondá Marci gulyás - megtesszük a lutriba. Inkább a gyermekeimtől vonom meg.

Marci gulyás szenvedélyes lutrirakó volt, Örzse néni talán ez okból álmodott az éjjel a karbunkulusszemű kisasszonyról. Ha a tekintetes állam is megadóztatja az álmokat, miért ne csinálhatna ő is ebből a cikkből egy kis indirekt jövedelmet a torkának? Hiszen az ő torka is olyan korlátlan monarcha, mint akár a török császár: uralkodik minden szenvedély felett. Marci pedig olyan ember, aki egy messzely pálinkát szívesen ereszt meg a jó reménység fejében, melyet azzal a három szám lutriba tevésével vet el a szerencse istenasszonyának ábrándokkal kitrágyázott földébe. Ha lesz valami a dologból, hát bizony Örzse nénié lesz az érdem, kit a kegyelmes isten olyan ihletett álommal méltóztatott meglátogatni, mely Marci gulyásnak egyszerre visszapótolja összes veszteségét az életben, sőt még az unokái unokáit is örök időkre gazdag emberekké csinálja. Hogyne érdemelne hát meg Örzse asszony egy kis »tiszteletet«, mit a parasztember icceszámra szokott méretni a zsidóval.

Marci nem volt ám mindig gulyás, valaha »Márton gazdá«-nak címezték a faluban és ez az arisztokratikus titulus egészen reá illett, mert egész félházhelye volt a határban.

Hja, azóta sok minden történt!

Akkor az öregebb bankókban is csak úgy turkált, mint a szemétben, most meg a fiabankóknak is de nagy »adjon istent« kiáltana néha.

Pedig Fodros Marci sem rossz gazda nem volt, sem ivásra, sem szeretőkre nem költött. Jégeső nem verte el a földét, tűz nem pusztította el szérűjét, házát, mesés lidérc nem hordta el fiókjából a szép csengésű ezüst tallérokat, mégis elpusztult a föld, ház, szérű, pénz. Nem maradt neki semmije.

A módos Fodros Marci kénytelen lőn a falu gulyáját őrizni. Az pedig nagyon unalmas hivatal volt olyan embernek, aki megszokta a gulyást, kanászt »édes szógám«-nak nevezni. A paraszt rangkórság fogalmai szerint a gulyástól a koldusig már csak egy fokozat van - a kukorica-pásztorság. A kukoricapásztorokon végződik az ember.

Pedig kedves atyámfiainak, akik ezt komolyan vallják és hiszik, mégsem tetszenék annak a megboldogult excellenciás uraságnak a mondása, aki a maga eszével azt a modern szabályzatot alkotta az úristen számára, hogy azon ember, akit véletlenül elfelejtett bárónak teremteni - nem ember. Ami a bárón alul van, az már semmi.

És ezzel az okoskodással, mit kegyelmetek, meg őexcellenciáik hoztak módiba, el lehet menni egészen a bibliáig, hol mindjárt az első lapon kitűnik, hogy amit hisznek belőle, nem ér egy pipa trafikdohányt sem, mert a hatodik napon az úristen nem teremtett semmit, miután Ádám apánk nem volt sem báró, sem telkes gazda, hanem csak egy meztelen szegény ördög, kivel a mostani kukoricapásztor, tudom, nem akarna cserélni.

Különben nem az a célom most, hogy rossz tulajdonságaidat gyalázzam, kedves magyar népem, mert ezekkel úgy vagyok, mint az egyszeri francia király, ki elé több mellényt rakván komornyikja reggeli öltözködéskor, egész estig nem bírt felöltözködni, abbeli határozatlanságában, hogy melyiket vegye magára: - bizony magamnak is sokat kellene gondolkoznom, hogy a sok közül melyik rossz tulajdonságodért szidjalak meg előbb.

Amint mondom, nem az a célom... aztán hiába is volna, mert az is tulajdonságaid közé tartozik, hogy az olyan nyomtatott betűre, mely nem szőrmentesen legyezgeti azokat az erényeidet, amik nincsenek, azt mondod, hogy - szamárság.

Így állván a dolgok, hát csak arról beszéljünk, miként szegényedhetett el Fodros Márton.

Valaki könnyen azt mondhatná, fülön ragadva ezt a kérdést, hogy: no ez ugyan unalmas dologba fogott; hát van is abban valami érdekes elbeszélni való, mint olvad el egyik forint a másik után. Ez egy olyan közönséges történet, melyet mindennap eljátszik velünk az élet.

De én magam nem tartom unalmasnak mégsem. Sőt inkább érdekes volna kisütni minden egyes ember elszegényedésének rejtett okait. Sok dolog másképp tűnnék szemünk elé, mint most.

Jól tudom, hogy minden ember szegénységének a balsors az oka, a szegény együgyű balsors, mely olyan, mint a zsebkendő, mindenik beletörüli a maga szennyét. Ha valaki leissza magát, részegségében nagyot botlik, s eltöri a kezét, annak a balsors az oka, ha valakinek vigyázatlanság miatt megég a háza, eldöglik a marhája, az is a balsors szeszélye... minden a bolondos balsors dolga, aki olyan csendes, olyan jámbor, hogy még csak nem is igyekszik magát kitisztázni. Hadd legyen ő a szerzője valamennyi életdrámának.

Hanem a beszélyíró nem tűrheti el a plágiumot: neki kötelessége elmondani az igazat, hogy ki-ki a maga szerencséjének kovácsa, hogy a balsors is csak olyan szegény jámbor osztrák bakancsos, aki megszalad a burkus természet előtt, elveti panganétáját az erős akarat ellenében s az okos embert csak »silbak« gyanánt kíséri, míg ellenben a jó szerencse is csak »vaktöltés« az élhetetlen gyarló ember kezében, mellyel ha magát nem puffantja agyon, hát legalább »bakot« lő.

Fodros Marcit is a jó szerencse vitte jégre.

Fiatalabb korában, midőn még a mézesheteket élvezte kedves oldalbordájával, Borissal, ki akkor még csintalan menyecske volt, valamely álmából kihalászott két számot s feltette a lutriba - mind a két szám kijött s nyert néhány forintot.

A kérges tenyéren minden megszerzett garas nyomot hagy, milyen jól eshetik aztán egy olyan forint is, amit csak meg kell markolnia, hogy benne maradjon. A lutri igazi jótétemény az emberiségre. Azt az egy-két garast meg sem érezi az ember, amit oda reszkíroz, hanem aztán bezzeg, ha a jó istennek tetszenék egy kis bővebb áldással megjutalmazni a halandót, ugyancsak jól járhat.

Fodros Marciék megörültek a nyereségnek. Ez ugyan véletlenül jött. Egészen az isten adta, minden utánjárás, fáradság nélkül.

De ha az isten ingyen adta, bizony ők sem vették valami sok hasznát, szétadták, elszórták ők is ingyen, mert az efféle pénz olyan, mint a szenteltvíztartó: minden kéz jogosítva hiszi magát belenyúlni.

Márton gazda csakhamar tapasztalta, hogy a nyert nyolcvan forint elúszott. Most már éppen ott van, mintha egy garast sem nyert volna. Bezzeg, ha ternót csinál, vagy ha legalább még egyszer akkora összeget tesz fel reá, most tele lehetne a bugyelláris. De nyolcvan forint csekélység! Az még nem is pénz. Ilyen a bolond ember, nem tudja felhasználni a szerencséjét. No, de majd okosabb lesz máskor, ternóra tesz éspedig egyszerre három-négy forintot. Vagy valami, vagy semmi. Ha nem csordul, hát ne is cseppenjen!

Hát bizony sem nem csordult, sem nem cseppent.

Pedig minden áldott hetivásár ott találta a lutrisboltban, de mindig hasztalanul, minden héten odaveszett három-négy forintja s minden héten fokozódott nyervágya, hasonlítván a veremhez, mely annál nagyobb, minél többet vesznek el belőle. Minél többször hiúsult meg, annál nagyobbra gyarapodott reménye, úgyhogy később már öt forintjával rakta pénzét hol a budai, hol a bécsi lottériába - hanem a szerencse megharagudott azért a szemtelenségért, hogy mikor az ujja hegyét nyújtotta Fodros Marcinak, az egyszeribe nyakon akarta ölelni s örökös »fügét« mutogatott őkelmének.

A köztiszteletben álló fiatal telkes gazda, kinek szorgalma és becsületessége messze földön híres volt, egyszerre hanyaggá vált, gazdaságával keveset törődött, földjei vetetlenül, kapálatlanul mutogatták a hamis életirányt, melyre gazdájukat egy hóbortos szenvedély terelte.

Minden barázda egy nyílt sor, melyből le lehet olvasni a gazda természetét.

Ott nyújtózkodik a vetés közepén egypár bokor bodza, meg egy egész szerb-tövis erdő. Fodros Marci nemigen irtja a szerb-tövist, pedig csak néhány kapavágás kellene neki; a földjéből is elszántottak egy darabot, nemigen törődik vele; aki aranyálmak teljesülését lesi a levegőből, annak semmi köze ahhoz, mi történik itt a földön... Egy barázdával kevesebb-e, vagy több annak a földje, ki képzeletében ezer holdas pusztákon bolyong, nemigen veszi észre. De még a szerb-tövis sem szúrja azt meg, aki rózsákon alszik.

Nagyobb dolog annál az, amit az álmoskönyv beszél.

A rejtélyes mondatok, hol minden betű egy édes titok a jövendő rózsás kertjéből, hol a papírnak élete van, hol a férgek pénzt jelentenek, a holtak esőt jeleznek, hol le van rakva a halandó ember szerencséje néma betűkben, miket olvasni kéj és öröm.

Ennél a könyvnél csak még egy becsesebb könyv van a világon, mit a paraszt-költészet a »Tudás Könyvé«-nek keresztelt el, benépesítve azt titkos, borzalmas tartalommal.

Ha azt olvashatná el Fodros Marci!

Csakhogy azt nagyon nehéz megkapni. Be van falazva valahol a debreceni kollégium padlásán. A híres Hatvani professzor saját kezével falazta be, odatapasztva azt a falhoz három szűzleány-hajszállal úgy, hogy ha ráakadnának is, ezer ember sem bírná azt onnan elemelni, ha csak az éjfélkor fogott fehér holló májával nem kenné meg kezét.

Abban a könyvben aztán benne van annak a fűnek is a neve, mely csak minden száz esztendőben virít éjfélkor, s melyet ki magával hordoz, megérti az állatok nyelvét: ott van megírva, mint lehet az ördögöt felidézni, a halottakat feltámasztani, szóval onnan tanulható el az egész ördögmesterség.

Fodros Marci gyakran látta álmában e fekete táblájú, halálfő címerű könyvet; olvasni vélte titkos betűit, elásott kincsek hollétéről, a csodafűről, akasztott ember szemgolyójának mesés rejtélyeiről, de ha felébredett, az ébresztés első fuvallata mindig elseperte az álmok suttogását.

Nem ér az semmit.

Különb dolog annál a lutri, a biztos, csalhatatlan lutri, hol nincsenek elérhetetlen akadályok, hol nyugtát adnak az ember reményeire, mit kéjes izgatottsággal hasonlít össze a kijött számokkal.

Oh, ez a gyönyör kifizethetetlen, ennek nincs mása; az az egy pillanat, mikor a kétség legmagasabb fokára csigázódik fel a szenvedély, felér tíz év boldogságával. És ilyen pillanatot nyomorult néhány forinttal lehet megvenni minden új betétnél.

Ha egyszer sikerült a szerencsét nyakon csípni, vissza van busásan fizetve minden.

De hátha nem sikerül egyszer sem!

Egész halom »reskontó« hever a ládája fenekén, álmodozva arról az időről, mikor még ők is értékes papírok voltak, kik most egy egész agyonütött tőkét képviselnek; minden héten megszaporodnak eggyel, ki a külvilágról meghozza testvéreinek azt a hírt, hogy a gazda még mindig szegény ember s hogy ott fenn még mindig úgy megy a dolog, mint az ő korukban, a szerencsét a nagyurak vették ki haszonbérbe.

Ha azonban a reskontó egyre szaporodott a ládafiókban, annyival inkább megfogyott a piroshasú bankó. Csupán néhány rongyolt Kossuth-bankó szerénykedett ott egy csücsökben eldobva, mintha mondta volna: én már kijöttem a divatból. Jó nekem itt is. Olyan vagyok én is, mint a reskontó - egykor pénz, most fájó emlék.

De nemcsak a bankó fogyott meg, a föld is. A szép réteket, kövér szántóföldeket egyenkint el kellett zálogosítani vagy eladni. Mind elnyelte őket a mozdulatlan, festett kétfejű sas a lutribolt ajtaján.

Ez a jó madár »sokféleképp« tudott pusztítani közöttünk.

Éles körmeivel megtépett minket, felkarcolta testünket vérig, nagy szárnyaival eltakarta előlünk a napfényt, piszkos csőrével kiragadta szájunkból utolsó falatunk. Jó vicc volt azoktól, kik címerünket odafestették kellő közepébe. Abba a gyomorba, melynek két szájat rendelt szolgálatára az ős fantázia.

Fodros Marci egyszer csak azon veszi magát észre, hogy nagyon szegény ember. Az isten áldása kikerülte háza tájékát, mint a néphit szerint az olyan határt szokta, melyen keresztül halottat visznek. Az ő háza tájékán is keresztül vittek egy halottat, kinek »szorgalom« volt a neve.

Utoljára az ősi házat is elkótyavetyéltette a teens vármegye: most már egészen tisztán állottak Fodros Marciék; amely név alatt hét lélek értetődik, mert Marcinak ugyancsak bőven kijutott abból a portékából, ami egy helyen áldás, másutt átok: a gyermekekből.

Most már ezek a gyermekek, ha isten szent akaratából be találja hunyni szemeit Márton gazda, akár pipára gyújthatnak majd a testamentomával. Nem hagyhat benne nekik semmit! Ha csak azt a kazal reskontót nem testálja el köztük.

No, de a halál még messze van... addig sok minden történhet; visszakerülhet az észrevétlenül elolvadt birtok tízszeresen, még egy egész telket is kaphat egy-egy gyerek. Ha valaki erősen kapaszkodik valami után, lehetetlen, hogy meg ne fogja. Akárki meglássa, elébb-utóbb, de mégis megcsinálja a ternót, mert a szerencse is olyan, mint a kényes kisasszony: százszor kell neki köszönni, míg egyszer visszaköszön.

Azonban addig is élni kellett valahogy, a gyermekek éhsége nem szűnt meg, ha az álmoskönyvet olvasta fel apjok előttük: azoknak kenyérre volt szükségük.

Fodros Marcinak el kellett tehát fogadni azt a szolgálatot, amelyik kínálkozott - a gulyásságot.

Az igaz, hogy vederből csöbörbe esett, de hát nem nagy baj az, kivált mikor az ember tudja, hogy az a kis csöbör káddá szélesedik ki valaha.

Csak azt az egyet vette nehezen, hogy most már összébb kell húzni sátorfáját, ritkábban és kevesebbet rakhat lutriba.

Persze az olyan álomra, mint az Örzse asszonyé, ki kellett akárhonnan kerülni annak a pár forintnak, amit feltegyen, ha mindjárt a föld alól kellett volna is kiásni. Marci gulyás tehát sietett haza, útközben százszor is ismételte, hogy el ne feledje a mondott számokat:

- Tizenhét, harminchárom, hetvennégy...

Boris asszony, Marci felesége már várta otthon ünnepiesen felöltözve, minthogy éppen a székvárosba készült a zsidóhoz, kinek ma kellett megvinni a tartozást, mert különben az adósok börtönével fenyegetődzött.

- Jó, hogy jön kend. Itt az ideje indulnom. Adja ide szaporán azt a huszonöt forintot ! Nincs-e híja?

- Sem több, sem kevesebb - mondá a gazda, leolvasva a huszonöt forintot neje markába. - Ebadta zsidaja, szúrd ki a szemét vele. Hanem, hm... gondoltam valamit... Megállj csak!

- Az írást visszakérjem?

- Bánom is én. Hanem én valami másra gondolok, édes öregem.

- Hallom.

- Eredj a zsidóhoz és ha valahogy meglágyíthatod a szívét, ne fizesd ki az egész summát, maradj adósa öt forinttal. Elvárhat a semmirekellő, úgyis elég nagy interest vett rá...

- És aztán?

- A felmaradt öt forintot tedd a lutriba. Felírom egy kis cédulára a számokat: 17, 33, 74. Sánta Erzsók álmodása. Ha száz forintom volna, mind feltenném.

Boris valóságos visszhangja volt férje akaratának. Futó paszuly, mely hűségesen körülfonja azt a karót, amelyikhez ültették.

- Úgy lesz, apjuk, úgy.

Ezzel be volt végezve a konferencia. Boris a székvárosba indult, Marci pedig kihozta a kamrából az éles hangú kürtöt, mellyel a falubeli szarvasmarhával szokott konverzálgatni; a három legkisebb gyerek rábízatott a mintegy tizenöt éves Katira, a legnagyobb fiú Miku pedig bojtári rangban apját kísérte, ő hozván magával egyszersmind az éléskamrát is, mely egy csíkos tarisznyából állott, hol egy karéj fekete kenyér, meg egy pár zöld uborka gondolkozott arról az ábrándos témáról: »hogy ugyan mit főzhetnek a burkus király konyháján ilyenkor?«

*

Ha valaki le akarná a tehénpásztor életét írni, ott kellene együtt ülnie vele a rőzse-tűznél napok hosszáig, mikor a tüzet megpiszkálja görcsös botjával, melyen mindenféle jegyek vannak kivágva késsel, mi olyan, mint a diplomáciai titkos írás, hogy csak a gulyás tud elmenni rajta, mikor leveszi fejéről nagy zsíros kalapját és a belsejébe két óráig bámul. Miről gondolkozik az akkor?... Vagy mikor végigfekszik a gyepen s hasára hagyja sütni a napot? Egyszer aztán felugrik; nagyot csíp a hasán a forró sugár. Arról tudja, hogy dél van. Ha pedig még ennek sem akarna hinni, átlépni próbálja az árnyékát, s mikor nem több egy lépésnél, az éppen valóságos dél.

Mi ehhez képest a horgony-óra? Hát akkor meg ugyan miről okoskodhat a gulyás, mikor fél napig is szótlanul elbámul a kisebbik bika balszarvának gombjára, mit abból a nagy ólomcsatból öntött oda, mely az anyjuk menyasszonyi ködmönéről mállott le; ...aztán úgy elnézné egy áldott hétig is tán, ha a gulyásbojtár valamit nem kérdezne, mire az öreg mogorván felel vissza: »ugyan ne unalmaskodj!«

Mivel lehet tele a gulyás fantáziája, hogy az a két-három szó is, mit a bojtárgyerek elpotyáz, unalmára válik, mulatságát rontja?

Az ökörcsorda delelőre fekszik, az elnöki csengettyű - az öreg bika kolompja - elhallgat, annak jeléül, hogy most már jó lesz kérődzni, az éhes borjú nyugodtabban szophatja anyját, ki nagy sóvárogva néz a szomszéd hegyre, melyet kopár fehérsége óriási só-darabnak rajzol le a tarka tehén még tarkább vágyai előtt.

A gulyás szeme szemközt néz a napnak, nem restelli annak szúró tekintetét, nagyon összeszoktak együtt, mert hisz lakótársak a nappal; de nem a nap őkegyelme kedvéért tévedt el a gulyás szeme olyan messzire, hanem hát a kupaci határ felől valami fekete alak közeledik, ami alighanem az anyjuk.

Csakugyan ő. Most már kibontakoznak a sajátságosabb ismerős színek: a fekete pettyes haragospiros kendő, a kék kötény meg a veres szélű piros abrosz, mit az utazó parasztasszony »plaid« gyanánt szokott magával hordozni hideg és eső ellen.

A gulyás most már megismeri és a szemeit lassan behunyja, mintha fölöslegesnek tartaná tovább is koptatni, azután egészen elmélyed valamiben; talán az asszonyhoz intézendő szavakat formulázván:

- Hozod-e a reskontót?

És félve pillant az úttól kipirult vászoncseléd arcára, hogy onnan olvassa le az »igen«-t vagy »nem«-et.

- Nem hozom. Nagyon haragos volt a zsidó, nem mertem adósa maradni.

A férfi arca elkomorodik, fagyasztó mogorvaság ömlik el rajta, fogait összeszorítja, ökleit felemeli; de mintha egyszerre megbánná, hogy igazságtalanságot akar elkövetni, bágyadtan leereszti a felemelt öklöket s csak azt dünnyögi keserűen:

- No, hát verje meg az isten, ha haragudott.

Azután megtömi búoszlatóul a veres makrapipát, s mikor vagy négyet szippant belőle, a kék bodor füst közt lassankint zöld remény színébe öltözik át az a fekete keserűség, ami a szív fenekén van.

Megpiszkálja a hamut pipájában s aztán rácsattantja gondolatainak végére pontnak a sárga kupakot.

- No, mindegy. Hanem az mégis nagy hiba volt tőled, anyjuk, hogy kifizetted azt a zsidót.

*

Mindszentnapi vásár volt a szomszéd városkában a - szegény emberek vásárja.

Béres, kocsis, szolgáló, szakácsné ilyenkor veszi fel, amit egész évi béréből gazdája szigorúsága vagy a saját takarékossága meghagyott, s ma értékesíti csizmákba, szűrökbe, kendőkbe, mert a szegény embernél még az érték fogalma is meg van fordítva s a százezer forintot is aszerint méri meg, hogy elébb kiszámítja, hány ködmönt adna érte a szűcs.

Ahol legnagyobb a tolongás, hol a vásári zsibaj olyan fokra hágott, hogy az ember már a maga szavát sem érti, ott áll az Olcsó János sátra. Ott uralkodik a legnagyobb olcsóság. Semmi sem drágább öt garasnál. Olcsó János nem ismer magasabb árt.

- Ide jöjjenek kendtek! Én vagyok az Olcsó János, öt garasért adom, ami tíz krajcár.

Annyi esküdözésre persze, mennyit a ripők zsidó elkövet, a szűrös atyafiak szentül hiszik, hogy ennek a zsidónak olyan bolond napja van ma, fele áron vesztegeti portékáját, különben nem ordítana olyan nagyokat.

A kókusz-szappan, melytől elvész a májfolt és a szeplő, a bőrnek látszó papírbugyelláris, az angol pengéjű fehérvári bicsak, a zsírfoltot kiszedő csodakő, mind oly portéka, hogy bolondságból is megéri az egy hatost. A magyar ember szemében még a pakli gyufa is öt garast érővé növekszik, ha azt Olcsó János az ő élelmes ékesszólásával nagyon megdicséri.

Oh, kedves együgyű népem, de sokféleképp is csalnak téged!

Ott vannak mind az ismerősök Olcsó János sátránál. Erzsók asszony egy olvasóra alkuszik, Mókus Tamás, az obsitos huszár egy messzelátót nézeget, melynek kivételképp öt hatos az ára. Mókus uram szerint azonban egy félpolturát sem ér, mert a minapában Debrecenben látogatáson lévén egykori kommendánsánál, ebéd után felment vele kommócióképpen egy hegyre, hol is bepillantván a kommendáns messzelátójába, egész Milánóba látott rajta, megismerte taljánországi szeretőjét, amint éppen zöldséget vásárolt egy kofánál s ahogy úgy oldalvást kezét felemelte, »isten úgysegélje« a neki ajándékozott drága aranygyűrűt is meglátta ujján... még mindig hordja az eszemadta. Ott látjuk Fodros Marcit is feleségestől, lányostól. A Katinak ma vesznek először ködmönt, rásaszoknyát. A jövő vasárnap már az eladó lányok közé fog állni az isten házában.

Meg is örült neki a falusi legénynép, hogy Fodros Kata immár eladóvá serdült s ott lesz mindennap a fonóházban, meg a farsangi dalidókon, ha Kati húgom után ott nem mászkálgatna már az a csinos legény, aki Olcsó János uramnak megvenné minden hatosos portékáját két hatoson (már t. i. ha adná a mellényzseb) azért a boldogságért, hogy a gyönyörű duzzadt ajk egyet mosolyogjon.

Marci gulyás nem szívesen néz a legényre, nem olyan embernek szánta ő a lányát, aki csak egyszerű cseléd. A paraszt rangkórság nem jó szemmel nézi, ha azt a nagy határfalat, mit a telkes gazda és a zsellér közé emelt a hiúság, mezítláb akarja valaki megmászni. El nem felejtette a múltat, hogy telkes gazda volt s folyvást szeme előtt tartotta a jövőt, hogy gazdag ember lesz.

Azért állott Sós Péter szekerének rúdja a szép Kati körül olyanformán, mint az ablakfa: sem kint, sem bent. De Péter öcsénk is olyan volt, mint a szú, ha valahová bevette magát, nem jött ki onnan addig, míg akkora helyet nem vájt magának, hogy ott maradhasson. Ha a Marci bácsi ábrándjainak eldorádói cukorhegyére fel nem juthatott, leheveredett a Boris asszony egyszerű jó szívének árnyékában s onnan nyújtogatta kérges kezét a szép Kati felé, melyet Kati húgom, habár gyermek volt még, korántsem lökött el magától, hanem úgy a szívéhez szorított, hogy ezer csodája, ha oda nem forrt.

- Összevettél-e már mindent? - kérdé Marci gulyás feleségét, mikor már jó darabig vesztegeltek ott az olcsó sátornál.

- Még cérnát és tűt kell vennem, meg egypár gyökeret a sertés fülébe a patikában.

- Majd megvesszük hazamenet. Én most egy kicsit elszaladok a lutriba. Megteszem azokat a múltkori számokat. Nyomban itt leszek, itt várjatok rám. Péter öcsém majd vigyáz, hogy bajotok ne legyen.

A gulyás családja jó félóráig ácsorgott Olcsó János sátra mellett, végig bámulva a sok csodadolgot, ami a szegény ember fejét csodálattal tölti el az anglus iránt, ki mindezt olyan furfangosan ki bírta találni. A gyufatartó pakfong-skatulyát, amelynek a fedele magától pattan fel, ha Olcsó János megérinti az oldalát, a szappan-körtét és szappan-kukoricacsőt, melyet az ördög sem különböztetne meg az igazitól.

Már csak nagy imposztor az az anglus.

A szép Kati talán szemét is ott hagyná a sok cifraságon, ha a szemeinek egyéb dolga nem lenne: az egyik szüntelenül a Peti arcát keresi, a másik pedig az édesatyját várja a lutri felől.

Már Boris asszony is nyugtalan. Hol az ördögben kódorog annyi ideig? Azóta ugyan visszajöhetett volna akár tízszer is: hiszen alig száz lépés ide a lottéria.

Marci azonban nem jött. Sem híre, sem hamva. Bizonyosan összejött valamelyik jó barátjával s aztán a jóbarátság fedél alá menekült az »Arany Csillag«-hoz, mert hát a barátság is olyan, mint a dinnye: bár mindig öntözné az ember, nehogy elcsenevészedjék.

Eközben Olcsó János sátra mellől egyenkint szállingózni kezdtek az emberek, valami éktelen, az utca távolabbi részében kerekedett lárma vonta magára a figyelmet. Mindenki arra futott s ott aztán egész átlábolhatlan embergomoly képződött. A kíváncsiság olyan vonzerővel bír, mint a mágnes. A potya-látványosság könnyen talál publikumra. Alkalmasint valami paraszt keleti kérdés, valami atyafiságos verekedés lesz. Vagy talán a medvét mutogató talján, ha éppenséggel nem a negyedfél mázsás csodagyerek, kinek az egyik ujja elég volna közönséges szabólegény számára combnak.

- Mért szalad oda az a sok ember, édesanyám? - kérdi Kati.

- Talán dobolnak, - szólt Péter - vagy talán...

- Mit akar mondani? - kérdi figyelmesebben a leány.

- Valami szerencsétlenség...

- Menjünk mi is.

- Mit gondolsz? - szólt Boris asszony. - Az apád meghagyta, hogy itt várjuk be. Megesne, ha valahogy kikerülnénk egymást.

- De hisz onnan kell jönnie neki is. Hátha ő is ott van. Aztán összejövünk valahol.

- Menjünk hát, nem bánom.

Szemben két ismeretlen subás ember jött. Péter megkérdezte tőlük:

- Ugyan atyafiak, mi történik ott? Nem tudják, kelmetek?

Az öregebbik atyafi nyájasan felelt vissza a legénynek:

- Elég rossz sorja foly ott a dolgoknak édes ecsém. Egy ember szörnyethalt az utcán. Azt nézi a sok ember.

- Legalább nem fizet többé fejadót - élcelt a másik atyafi, kinek lábajárása hasonlított a török basák névaláírásához s legalább öt icce pálinka megivásának szolgált nyugtatványául.

- Siessünk! - rebegé ösztönszerűleg Katica.

- Mi az ördögnek? Úgyis olyan ijedős vagy. Mire néznél meg egy holt embert?

- De ha akarom. Ha nem jönnek kentek, magam is megnézem.

Kati kedvéért oda tolakodott Boris is, Péter is a csoportosuláshoz, s ott az utóbbi erős ökleivel utat csinált magának egész a holt emberig.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Péter, midőn a halottat megpillantá az utcán, elsikoltá magát, - mint az a beszélyekben szokás - éppen azért kimondom az igazat, hogy midőn Péter egy tekintetet vetett a porban fekvő, ábrázatából kikelt alakra, elsápadt s egyet káromkodott:

- Azt a dicsőségét! Hiszen ez Marci bácsi.

Péter fájdalmas felkiáltása, mintha telegráfon ment volna, [abban] a szempillantásban két kétségbeesett sikoltást támasztott a hátrább álló Katica és anyja ajkairól.

Az emberek azonnal rájöttek, hogy a szerencsétlen családja érkezett meg, s utat nyitottak szegényeknek, anélkül, hogy azért eltávoztak volna, miután a látványosság megújult. Most már még egyszer érdekesebb a dolog! Tyű, hogy fog most mindjárt ordítani a familia! Szegény özvegy! Neki ugyan nehéz szerep jutott a mai napra. Más asszony legalább, mint az iskolásgyerek a leckére, szépen elkészülhet a siránkozási kifejezésekre férje betegsége alatt, neki pedig mindjárt ex tempore kell adni a szerepet, akár érti, akár nem, mint valami miniszternek. Ez ugyan könnyen menekedett meg a férjétől. Váljék kedves egészségére!

- Istenem!...

Ez az egy szó volt, melyben Boris asszony összes fájdalma nyilvánult, de ez az egy szó annyi kifejezéssel volt kimondva, annyi keserűség s fájdalom volt abban, amennyi csak belefér ebbe az egy szóba, mely a világot az éggel köti össze. Fél szemrehányás, fél imádság volt az, mint mikor végtelen fájdalmában azt kérdi az ember: »Mit vétettem én annyit neked?« valami emberfeletti vakmerőség jellemezte azt, mintha mondta volna: »Hát ilyen igazságos vagy te?!« Valami őrületes lágyság volt abban: »Tekints le rám! Oh, szánj meg engem!« és volt benne eget káromló női dac: »Törj össze most már! Itt vagyok!«

Hanem a nagy Isten fekete felhőkkel takarta el szánó arcát. Ő tudja: mit miért cselekszik. Súlyos bal kezének mindenik csapása egy bölcs cselekedet, amit fonák emberi elme szerencsétlenségnek nevez s Isten haragjának jeléül róvja fel.

Balgák, az Isten nem haragszik sohasem.

Ha záport bocsát a földre nagy szárazság idején s a zápor ledönti valakinek a házát, nem a ház ledöntése kedvéért adta az Isten a záporesőt, hanem hogy, amely táplál, azt a nagy hangyazsombékot, a földet megtermékenyítse.

Nem azért büntet az Isten, hogy büntessen, hanem, hogy testet öltsön a tiltó parancs, hogy megmagyarázva legyen az ige és az ő akarata. Az a szent isteni akarat, mely szinte minket ölel körül.

Én istenem, de nagyon nagy vagy te!

Ott hever a föld férge élettelen, kékült arccal, azért a bűneiért, hogy kívüled más istennek hódolt.

Leánya ráborulva zokog, a neje mint egy szoborrá vált fájdalom állt ott mellette mozdulatlanul, csak Sós Péter szaladt a legközelebbi boltba egy pohár vízért, mert a tömeg közül egy simára beretvált, doktor kinézésű úr azt mondta, hogy »csak el van ájulva«.

- Nem halt meg? - sikolt fel örvendetesen az asszony.

Péter ott terem a vízzel s meglocsolja vele.

- Hozzanak hamar egy kis erős borecetet - szól a doktorképű öreg úr. - De gyorsan ám. Innen a lutris-boltból.

Boris asszony beszaladt a lutrisboltba, hogy az ecetet előteremtse.

A doktorképű úr lehajolt Fodros Marcihoz, belemártotta zsebkendőjét a szeszbe és megszagoltatta az alélttal, aztán megdörzsölte halántékait.

A szederjeskék szín lassan, de mégis észrevehetőleg oszlani kezdett Márton arcáról, szemei azonban még mindig csukva voltak és lélegzetet nem látszott venni.

A körülállók feszülten várták a hatást...

Boris odaugrott férje mellé, hideg fejét körülölelte és azt rebegé most már először könnyek között:

- Ébredjen fel kend, apjuk.

Aztán öntudatlanul tette hozzá:

- Én vagyok itt.

Mintha bizony most is valamit érne az az üres mondat »én vagyok itt«, ami húsz év előtt varázsige volt, melytől halottaiból is feltámadt volna a szerelmes vőlegény, s ami most már füst és pára, mely még tréfából sem járja meg medicinának.

És íme, emelkedni kezd a mell, sóhajszerű lélegzet röppen ki ajkán, mit csak a szerető szívek vesznek észre.

- Él.

Az öreg úr még egyszer odateszi orrához ecetbe mártott zsebkendőjét. A mell most már természetellenes gyorsasággal emelkedik, a szemek kinyílnak s zavart tekintettel keresnek valamit, talán a történtek összefüggését, majd újra becsukódnak, mintha a behunyt szem vezetné az embert vissza az emlékezőtehetségéhez.

Péter felemeli a földről Marci bácsit, ki lassankint visszanyeri erejét s bamba tekintettel néz végig a körülötte levőkön.

Boris asszony kezénél fogja s aggodalmas arccal kérdi:

- Az isten szerelmeért. Mi baja lett kendnek? Megint az az átkozott kólika.

Marci ajkai torz mosolyra idomulnak.

- Hihihü! Nem volt nekem semmi bajom. Hanem a kalendáriumomból ellopott ez a huncut lutris-zsidó három piros betűt. Meg akartam döngetni. Hehehe...

Aztán odatántorgott a lutris-boltajtóhoz, melynek kifordított belső oldalán három veres s két fekete szám volt. Kezével őrült röhögéssel megdöfködte a veres számokat és azt kiáltotta:

- Ezek az én betűim. Varratok belőlük veres lajblit, lakodalmomra... hehe...

Boris asszony megdöbbenve pillantott oda.

Három piros szám pompázott a boltajtón:

»17, 33, 74.«

Éppen az Erzsók néni megálmodott számai, amiket nem lehetett feltennie, mert nem mert adósa maradni a zsidónak.

Boris mindjárt megértett mindent.

Ezek ölték meg Marcit.

Bárcsak ne látta volna őket.

Marci pedig ezalatt egyet ugrott vidáman a kállai kettős mintájára és felkacagott nagy édesden, hogy csak úgy csurogtak bele könnyei, aztán legénykedő könnyedséggel ugrott Boris mellé és megcsipkedte arcát.

- Maga olyan ismerős, rózsám. Hová való?

A szegény asszony összetette kezeit, felnézett az égre és azt mondta megint:

- Én istenem!

A doktorképű öreg úr mogorván szemére húzta széles karimájú fekete kalapját, aztán keserűen dünnyögé foga közt:

- Ez bizony megbolondult.

Aztán sétabotjával mérgesen suhintott a levegőben és elindult onnan. Most már végét érte emberbaráti teendője. Aki megbolondult, azzal már nem lehet okosan beszélni. Érdekes volna ugyan kitudni, hogy milyen történet lehet az, amitől az olyan kemény természetű parasztember elájul és eszét veszti. No, de azért felesleges ácsorogni, úgyis benne lesz két hét múlva az öreg »Pesti Napló«-ban az egész történet a »vidéki hírek« rovatában. Onnan majd kényelmesen el lehet olvasni. Azok az átkozott újdondászok kifürkésznek mindent.

S amint ilyen gondolatokkal mulatozva ballagnék, ide-oda döfetve a vásárosok által, egyszerre csak érzi, hogy hátulról valaki megfogja a kezét és egy csókot ejt rá.

Kurta nyakát hirtelen visszarántja az öreg s akkor látja, hogy egy kisírt szemű, angyalarcú parasztlányka az, ki egy csókot és egy fénylő tiszta könyűt hagyott ráncos kezén.

- Ki vagy, édes lányom? Mit akarsz? - kérdé az öreg úr, míg arcán a szeretet derűje ömlött el.

- Én vagyok annak az embernek a lánya, akit a nemzetes uram hozott vissza az életre. Az isten áldja meg nemzetes uramat.

A kislány alig bírta elrebegni a fennebbi szavakat, s gyorsan futott el, csakhamar elveszve a tömegben.

Az öreg úr némán megállott és merően nézett utána. Aztán dünnyögé magában:

- Milyen szép ez! Mily erkölcs! Milyen háládatos nép ez! Hát nem a nagyság magva ez?

Aztán hozzátette felelet gyanánt hangosan:

- Igenis, ez a nagyság magva.

És soká nézett a kezére, melyen át égett a csók, a hála egyszerű adója, s ott csillogott a könny.

És mintegy önkéntelenül kezét befelé fordítá, nehogy leguruljon onnan.

Azt nem szabad letörülnie onnan. Hadd száradjon az egészen oda. Hadd legyen belőle egy édes emlék, amit ne lásson meg senki, csak ő maga; amelynek ne legyen nyoma sehol és mégis nyoma mindenütt; hadd legyen az a selyemszál, mely odaköti a néphez, ahhoz a szegény földhözragadt néphez, kit nincs divatban tisztelni.

Az öreg úr egészen ellágyult...

Egyet suhintott botjával a levegőben, megfordult s abban az irányban kezdett sietve menni, merre a kis parasztlányt látta eltűnni. Hol-hol megállt egy-egy csoport közt, körüljártatta szürke szemeit figyelmesen, megtörülte homlokát és megint tovább ment.

Néhol alázatosan levették előtte a kalapot egyszerű szűrös emberek, vagy finom urak, másutt barátságosan üdvözölték, de a sok »adj istenre« mindig azzal a kérdéssel felelt az öreg apró úr:

- Ugyan kérem, nem látták azt a félkegyelmű embert?

A félkegyelmű embert pedig sokan látták, de hogy hova lehetett, azt senki sem tudta megmondani. Az ördög ügyelne az ilyesmire? Ha félkegyelmű embert keres a képviselő úr, hát akkor fogjon magának odahaza a képviselőházban egyet. Van ott elég. Nekünk is hagyjon egyet mutatónak, mert mi itt a vármegyében csupa okos emberek vagyunk. Elég baj az nekünk.

Ily elmés ostobasággal haragították az apró urat, amiért a félkegyelmű ember után szaladgált.

*

Valami három éve lehet, hogy a budai királyi várpalota előtt minden áldott nap jó tréfája volt a silbaknak egy parasztemberrel, ki rendesen eljött megtudakozni, hogy itthon van-e a magyar király, aki neki ezerötszáz pengőforintjával tartozik; olyan veszendő-félben levő pénz, sehogy sem bírja megkapni őfelségétől, utoljára is per lesz a vége, a tekintetes vármegye ugyan odahaza nem akarta meghallgatni, mert hát a szegény ember igazságát nem merik a korona felé tenni, de csak kitudhatná, hogy hol lakik a fölséges diéta, akiről azt mesélik, hogy a királynál is nagyobb úr, az majd csak pártfogásába veszi őkegyelmét.

Valamelyik jámbor silbak egyszer azt a tréfát csinálta magának, hogy elmondta neki, hol lakik a fölséges diéta.

- Odaát a másik faluban - Pesten. Tudakozódjék kend a Sándor-utca után.

Marci illedelmesen megköszönte a geográfiai tanácsot, mi a vitéz urat roppant röhögésbe hozta. Mikor ő nincs ahhoz hozzászokva, hogy valamit megköszönjenek neki. Ő mindent ingyen, önzés nélkül tesz, ő nem irigyel senkitől semmit. Hadd legyen egy kis mulatsága az országházi kapusnak is. Hiszen ő is csak ember, ha nincs is sárga-fekete zsinór a ruházatán. Lehet neki még az is.

Nem tudom, megköszönte-e az országház kapusa a jóakaratot, hanem annyi szent, hogy Fodros Marci azóta ott ácsorgott a Sándor-utcai országház előtt egy csíkos tarisznyával oldalán, melyben, mint állítá, az igazsága van eltéve.

Egész félnapokon át elült a múzeum vaskerítéséhez támaszkodva, farkasszemet nézve a kapussal, ki úgy látszik nemigen akarta bottávolba bocsátani. Pedig milyen nagy botja van! Marci mindig elborzadt, ha vastag arany gombjára tekintett. No, ilyen szép gomb csakugyan nem volt a Cincér szarván odahaza. Mekkora botja lehet még a diétának, mikor a mindenesének is ilyen van.

Valamelyik nap végre szemébe ötlött valakinek a becsületes képű paraszt-ember, dúlt, összekuszált vonásaival, miket a tébolyodottság melankolikus derültsége sötétített.

Az a valaki a doktor kinézésű öregúr volt.

- Ah! Hiszen ez az én emberem. Nem tudja, mit keres itt? - kérdé a kapustól.

- Erővel be akar jutni a képviselőházba.

- Legyen szíves, vezettesse a szállásomra délután négy órakor.

- Igenis, képviselő úr.

Néhány órával később Fodros Marci ott állott az öregúr szobájában. Nagyon szép szoba volt, az isten háza odahaza csak paraszthajlék hozzá képest. Fodros Marcit az öreg leültette egy selyem díványra, amelynek az olyan nagyon mosolygott, mint egy beszélni nem tudó gyermek, mikor csecsebecsét mutatnak neki.

Aztán odafordult egy másik öreg úrhoz, és azt mondta neki:

- Tegyünk próbát, orvos úr, hátha még lehet belőle embert csinálni. Nos, - szólt Marci felé fordulva - mi járatban van kend, földi?

- Igazságot keresek, nagyságos uram, - mondá a tébolyodott, s bárgyú vonásait lázas pirosság árasztotta el. - A felséges király ellen volna egy kis panaszom, ha ki tetszenék hallgatni.

A két úr összenézett és mosolygott.

- Adja elő szaporán. Mielőtt azonban erre térnénk, mondja meg: minek hívják?

Marci felkelt a díványról s büszkén egyenesedett ki.

- Az én nevem Fodros Márton; Horvátország királya és helyettes palatinus.

- Ah, az már más. Hol lakik?

- Én? Kozákfalván.

- Most igazat mondott - szólt az öreg úr az orvosnak. - Van-e családja?

A tébolyodott ember mintha emléket keresne fejében, mutatóujjával végigsimítja homlokát.

- Van egy lányom, meg egy fiam is... egy... kettő... három... négy...

Az öreg úr a fejével biccentett.

- Úgy van. Hát felesége nincs?

- Azt hiszem... Talán... igenis.

- No, most áttérhetünk a panaszára. Világosan és tisztán beszéljen, mint eddig.

- Hiszen nem vagyok részeg, kérem alásan. Nem szoktam egyebet inni, csak tintát. Attól olyan fekete a lelkem. Oh, ha látnák nagyságos urak, milyen fekete!

- Látjuk, atyafi, látjuk - szólt az orvos - de hadd halljuk már a másik baját is.

Marci elröhögte magát s leült a padolatra, ott aztán keresztülrakta lábait, mint egy csibukozó arab és ujjaival köröket rajzolt maga elé a szőnyegen, miközben arca fájdalmas, szomorú jelleget öltött.

- Nagyon nagy baj az, kérem. Nagyon meg vagyok én károsítva. Ki nem bírja azt nekem pótolni senki.

- Dehogynem.

Marci felugrott, levette válláról a csíkos szeredást s kiöntötte tartalmát az urak elé az asztalra.

A képviselő és a doktor csodálkozva látták, hogy az egy halom reskontó.

A tébolyodott ember éktelen röhögéssel kezdett turkálni a papiroskák közt.

- Hihihü... Itt vannak egytől egyig. Igazi jó pénzt adtam értük. S ahol ni, nem lett semmi foganatja. Most már nekem az a kívánságom, hogy váltsa vissza ezeket a király olyan igazi jó pénzre, aminőt én adtam értük. Ezerötszáz forintom van bennük. Minden garas keserves verítékem.

Az öreg úr összeráncolta homlokát.

A doktor némán bólintott fejével, figyelmesen vizsgálva az őrült minden mozdulatát s boncolgatva érzelmeinek logikai összhangzatát, a halovány arcra a várakozás feszültsége volt lerajzolva s a fekete szemekben, melyek beesett üregeikből aggodalommal lesték az öreg úr vonásait, milyen benyomást olvashatnának belőlük.

Az öreg úr végre odalépett Marcihoz s beszélt hozzá a saját nyelvén:

- Megértettem jogos kívánságát. Majd intézkedem, édes atyámfia, hogy pénzét visszakapja az utolsó garasig; hanem csak egy feltétel alatt, és ezt jól megértse.

Marci egészen odavitte fülét a nagyságos úr szájához.

- Itt, látja ezt az urat, kend! Ennek az úrnak engedelmeskedni fog; most vele megy, és ott lakik nála, míg én nem hívom. Ha ez az úr, mikor megkérdezem, azt fogja mondani, hogy jól viseli magát, szófogadó, engedelmes, akkor én személyesen elmegyek őfelségéhez és visszaváltatom vadbankóit igazi pénzre. Különben bottal ütheti a nyomát.

A félkegyelmű ember ujjongni, toporzékolni, ugrálni kezdett örömében, mint a vadállat, azután pedig egyszerre megint elkomolyodott, félénken húzódott egy szögletbe és összezsugorodott ott, mint egy óriási gombolyag, mintha mondta volna, hogy olyan engedelmes lesz, mint az eb.

Az orvos maga után intette Marcit, ki teljes odaadással hagyta magát vezettetni a zajos utcákon keresztül abba a nagy temetőbe, hova az eleven halottakat szokás vinni, a - Lipótmezőre.

*

Ezer poéta énekelte meg a szerelmet s mégsem mondtak el róla mindent. Olyan téma az, mint a mesebeli obsitos katona kulacsa, amelyből mindig ittak, mégis mindig maradt benne.

Elnevezték a szerelmet mennynek, pokolnak, boldogságnak, kárhozatnak, örömnek, fájdalomnak; kiki a maga gusztusa szerint.

Ezer könyv beszél felőle ezer csodás mesét, mindenik mese másféle: a nagy hadvezérek kardját szerelmes szemek mozgatták, a bűvös hangú költők ajkára édes csók csalta a szavakat, miken most lelkesülünk, a komoly történelem eseményeit szép asszonyok hajszálai kötik össze; mindenütt ott van nyoma a szerelem kezének.

A beszélyírónak nem kötelessége kisütni, hogy mi hát az a szerelem, hadd maradjon valami kisütni-való az unokája unokájának is. Nekünk semmi közünk hozzá. Hadd legyen a szerelem akármi. Aztán hiába is beszélnék ám kelmeteknek az én tapasztalataimról, amikbe úgy öntudatlanul imitt-amott beleütődtem, nem érnek azok egy ütet taplót sem; mert úgy van az ember a szerelemhistóriával, hogy mit ma B-nek néz benne, azt már másnap valóságos A-nak látja. Ezért fölösleges abba a beszélyírónak avatkozni, hadd beszéljen arról a filozófus: arra úgysem hallgat senki.

Bizony, kedves atyámfiai, kiknek fejét telebeszélte a szószékről tisztelendő plébános úr egész éven át istenes nemes érzelmek leírásával, melyből úgy félálomban hallottak is egyetmást, s melyek közt első helyen figurált a Péterfillér-osztogatás, meg a keresztény jámborság, amik természetesen mind nagyon jó dolgok, én azt mondom egész komolyan, hogy sok nemes érzelem van még a világon, amiről kendteknek sohasem beszélt a pap: ilyen nemes érzelem a szerelem.

Azért unalmaskodom pedig a kedves tisztelendő úr prédikációjának felemlítésével, mert már egyszer jómagam is hallottam faluhelyen egy prédikációt, melyben a szerelem vétek gyanánt volt bélyegezve.

Nem vétek az, barátom, hanem olyan, mint az imádság, s bátran kimondom, ha mindjárt agyonbotlik is benne a plébános úr, hogy aki nemesen szeret, legközelebb áll az Istenhez.

S most már oda jutottam, ahova nem akartam, tudniillik elkaptam unokáim unokái elől azt a felfedezést, hogy a szerelem egy darab az istenből. No, de nem mondhatják, mint Nagy Sándor az apjának, hogy semmi hódítanivalót nem hagytam nekik. Ott van, meghagyom nekik a perpetuum mobilét, mert már arra akár szavamat adom, hogy nem én találom fel.

De hát nem is kívánom felette nagyon az örök mozdonyt sem, mert attól félek, hogy valami vénasszony »nyelvének« képében tálalja elénk a huszadik század ezt az elérhetlen találmányt.

Pedig ettől mentsen meg az Isten.

Ezer burkus kard tíz év alatt nem csinál annyi sebet, mint egy ilyen vén szerszám egy óra alatt.

Ott sírdogál a szoba egyik szögletében Fodros Katica; szemhéjai, mintha piros pántlikával volnának beszegve, lehajlott feje, mintha szomorúfűz lombja lenne; mellette pedig ott ül a falócán Erzse néni, mellesleg fonással ügyesbajoskodván, azért mondom, mellesleg, mert a fő mulatsága, mikor nyelvével a kendert nem nyálazza, abban áll, hogy egy kis beszéddel fűszerezi a jó falusi nyugalmat.

- Bizony, édes kincsem, akármit mondjon, a herkópáternek sem hiszem én, hogy Péter az apád után kóborogjon. Na, csak nem jó járatban van az a fiú. Eb a lelke ennek a fiatalságnak, amennyit lát annyit szeret, ahogy a nótában van.

Egyet perdül az orsó. Erzse néni lélegzetet vesz, aztán folytatja, míg a kislány zokogása egyre fuldoklóbbá növekszik.

- Egy hónapja már, hogy szegény szerencsétlen apádat elindult felkeresni, azaz mondta, hogy elmegy s felkeresi, mert amondója vagyok, édes húgom, hogy annak a kamasznak kisebb gondja is nagyobb a te bolond apád feltalálásánál.

- Ah! Miért mondja azt, kedves néném?

- Azért, mert mi a mennydörgős ménkőnek neki az a félkegyelmű vén ember. Itt üljön tehernek a nyakatokon, tetejébe ültessétek annak a falat kenyérnek, amit kezetek munkájával napszámban kerestek az anyáddal.

- De mikor ő nekem mégis apám, ha az isten meg is látogatta.

- Neked az, de neki sem inge, sem gallérja. Kivesztek már azok a mesebeli emberek, édes lányom, akik könyörületesek voltak ügyefogyott felebarátjaik iránt.

- De hát hol van akkor Péter?

- Hogy hol-e? Oh, te ártatlan mamlasz leány te, hát hova megy az ilyen legényember! Egy kis régi ismeretség, melyre mint a melegített káposztára, étvágyat kapott. Jól tudom én, hol van. Hát hol volna? Ott szolgálgatott azelőtt a Duna melletti falukban, ott hagyott valami bogárszemű szeretőt, kit most egyszerre kedve szottyan meglátogatni. Fogja magát, egyet hazudik az itteni kedvesének, felszedi a sátorfát és ott reked. Régi történet ez már nagyon. Hát te még ezt sem tudod? Oh, te kis csigabiga!

A kis csigabiga eltakarta arcát kötényével s egyik kezét szívéhez szorította, hogy meg ne repedjen. A kis csigabiga körülbelül úgy érezte magát, mint az igazi csiga, ha szentségtelen láb megtapodja, széttöri azt a hajlékot, amelyen belül otthon van. Már most mit csináljon fedél nélkül? Ki építi azt fel újra?

- Szentséges isten, mitévő leszek? Érzem, hogy meg kell halnom.

- De már azt a bolondot csak nem teszed. Férjhez mégy máshoz, a bíró fiához.

- Nem, ebben az életben.

- Hát akkor megmaradsz vénlánynak, míg pártádat lassankint be nem fogja a penész.

A kislány fájdalmas szorongatást érzett a szíve körül, mintha valami kemény vasmarok összeszorította volna ezt a kis nyughatatlan jószágot, mely a szorítás dacára is rohamosan ugrált ide-oda. Azután, mint a megsebzett vad, mely véres sebével a rengetegbe menekül, kifutott a kertbe, hogy fájdalmát ott a fűzfák sűrű lombjai közt rejtse el a kíváncsiak előtt.

Mintha bizony a fájdalmat eltakarhatná a fűzfák lombja, mintha bizony enyhítené azt a magány, mely olyan, mint a nagyító üveg: kétszer akkorának láttatja a fájdalmat vagy örömet, mint aminő, mert a képzelet az események fotográfiájának rámáját mindig kijjebb tolja.

Ha fájdalmatok van, ne vigyétek azt a magányba, hanem járjatok vele az emberek között. Azok is szenvednek egytől-egyig. A mások szenvedése meghalványítja a tiéteket, mert a búbánat is olyan, mint a festék: ha idegen festékkel keverik össze, egészen új szín lesz.

Kinn a kertben magára maradt fájdalmával; úgy tetszett neki, mintha a fényes nap egy nagy fekete éjjé és az összes mindenség egy nagy gombolyaggá törpülne össze s mozdulna ki helyéből, hogy aztán szétmállva, óriási darabokban szakadjon le az ő lázasan dobogó keblére.

- Istenem... én istenem... mikor oly nagyon... oly nagyon szeretem.

És behunyta szemeit, odaszorítván mindkét kezét szíve tájékára. Hadd szakadjon rá most az összes mindenség. Nem fog az neki most már fájni.

Hanem aztán megint csak felnyíltak a nagy epedő, könnyes szemek, a fekete éjszakán keresztül odavilágított lelkébe egy mesésen ragyogó tűzoszlop - a hit.

Kati térdre ereszkedett s odanézett a derült arcú mennyboltra mereven, némán. De a lelkébe be volt írva ez a gondolat:

- Istenem, aki a virágot alkottad, harmatot, esőt is adsz annak, hogy kinyílhasson, miért oltottad volna az emberi szívbe a szerelmet, ha annak táplálékot is nem adnál a viszontszerelemben?

Félóra múlva már megzendült a dal Erzse néniék kertjében, szomorú, bánatos hangon, mely azonban lassankint vidorabbá olvadt:

»Nem bánkódom, minek is bánkódnám?...
Jó az isten, majd gondot visel rám.«

A nép egyszerű leánya éneklé azt a dalt, melyhez a vallásos hit alkotta a szöveget s a sejtelemszerű szerelmi remény a dallamot.

És a remény nem volt hasztalan.

Alighogy elhangzott a dal a kertben, a kerítés mellett egy másik dal zendült meg, idegen, kellemetlen melódiájú história: van benne valami félig megható, félig szomorú, félig nevetséges. A »Gotterhalte...«

Vitéz Mókus Tamás ottlétét jelenté a »huszárzsoltár«; már amint a faluban ez a katonavilágból hozott emlék bemutatva lett. No, az igaz, hogy nem nagy »Eroberung«-ot csinált vele »Tomcsi huszár«, tíz álló esztendeig egy árva lélek sem akadt, aki eltanulta volna tőle: hanem az azért nagyon jó dolog, ha a »kvalifikáltabb« embernek »extra« nótája van, amibe bele nem bődülhet az a sok »sült paraszt«.

Tomcsi bácsi sohasem énekelt mást, mint a »Gotterhalté«-t. Mindig ezt az egy nótát dúdolgatta, ezen szomorkodott, vigadott, táncolt. Azt hitte a derék ember, hogy ez így »nobel«; mert hát a huszár semmit sem tesz hiába, sőt ha hiába tesz is egyet-mást, az is »valamiért« van, abból az egyszerű okból, mert a huszár teszi.

Ilyen nagy ember a huszár.

Hanem azt mégis nagyon restellte Tomcsi bácsi, hogy a »karaktert« nem lehetett úgy fenntartani mostani hivatalában, már hogy tudniillik ő volt a falu »gyalogpostása«. Szép hivatal, meglehetős állás, az ember hébe-hóba jó napot is csinálhat magának mellette, hanem az mégis rettentően derogál, hogy aki teljes életében lovas ember volt, annak most a hivatalos titulusában benne legyen a »gyalog« szó. Ez már nagy »dehonestáció«. Be is adott a tanácshoz egy »alázatos instanciát«, hogy hát hiszen szívesen eljár ő gyalog is, hanem azért hadd legyen az ő neve mégis »lovas-postás«. Az isten megáldja a nemes községet, ha ezzel az egy szóval »emberré« csinálja.

A nagy »privilégium« természetesen megadatott, s Tamás bácsi azóta önérzettel postáskodik, hordva szorgalmatosan a sok hivatalos és kifizetetlen katona-levelet.

Tamás huszárnak már nagy praxisa van az ilyenekben. Mindig a tetejéről találja el, mi van a levelekben. Ahon ni, itt ez a nyomtatott história meghívás bálra a jegyző úrék számára, ez a másik sima levél pedig a Pista jurátustól van Eperjesről: pénzt kér benne a lurkó. Ez a nagy itatós borítékú csomag már hivatalos levél, alkalmasint az újoncozás tárgyában. Hanem bármilyen okos ember volt is az ex-huszár, azt az egyet mégsem tudta kitalálni, hogy hát abban a levélben mi lehet, amely »Fodros Katalinnak« volt címezve Pestről.

- Kerülj csak errébb, édes húgom! - kiáltott a lányra. - Levelet hoztam. No, no, ne ijedj meg, piros a pecsétje.

Katinak úgy reszketett kezében a levél! Alig bírta széttörni a piros pecsétet.

- Ah, a Péter írása...

És fülig pirult utána, azután, mint a megijedt zerge, eliramodott a kert sűrűjébe, otthagyva Tamás bácsit, ki csak úgy félbajsza alól eldörmögte:

- Hm... no jól van. Ezzel most csak holnap fog lehetni okosan beszélni.

Az okos beszéd alatt értette, hogy a hivatalos járadékot a levélhozatalért, t. i. a félmesszely »gugyit« csak holnap fogja meginni.

Kati nagy zavarba jött, kivel olvastatja fel magának a levelet, miután ő maga nem tanulta azt a bolondos mesterséget. Talán a jegyző úrral, vagy talán a tiszteletessel. Oh, nem - azok kinevetnék, azok nem értik, mit jelent az, hogy Péter levelet írt. A tiszteletes úr ezt is olyan unalmas hangon olvasná, mint a prédikációt, a nótárius uramnak pedig mindenik szaváról leérzik a borszag. Nem, nem. A Péter levelét ne olvassa fel egyik sem. Majd elmegy ő azzal a harmadik faluba, a tiszttartó úr kisasszonyaihoz, azoknak is van kedvesök, azok talán úgy olvassák el a Péter levelét, ahogy kell, amint ő olvasná fel, ha tudna hozzá, amint azt Péter kigondolta.

És a szép tiszttartó-kisasszony csakugyan el is olvasta érzékeny meleg hangon, amint következett:

»Kedves jó szeretőm, Kata!«

Kívánom, hogy ezen levelem jó egészségben találjon nemcsak tégedet, hanem kegyelmeteket is, Boris néném és Erzse néném.

Ott hagytuk el egymást, galambom, mikor könnyeidet látva, miket apád elveszte fölött hullattál, megesküdtem, hogy elmegyek s vissza sem jövök addig, míg őt meg nem találom, vagy róla biztos hírt nem hozhatok, habár az óperenciákon túl is legyen őkegyelme.

Sok kérdezősködésem- és kutatásomra isten kegyelméből és jó emberek utasításából Budapestre vetődtem utána. Azt mondták, oda ment Marci bácsi király őfelségéhez. Pest nagy város, nem olyan könnyű megtalálni valakit, mint Kozákfalván; nekem is hasztalan volt minden utánjárásom, minden kérdezősködésem, hiába tudakozódtam fűtől, fától: nem láttak-e ilyen meg olyan embert?... De nem ám! A nagyvárosi ember mind olyan, mintha vak és siket volna; mintha csak azért lenne szeme, hogy meg ne lássa vele a mások baját, és azért lenne füle, hogy legyen a kezével mit bedugni, mikor segélynyújtásra kérik a kezet. Utoljára is egy tudós öreg kofaasszony azt tanácsolta, hogy hirdettessem ki az újságban, ha nem látta-e valaki Marci bácsit? Aki látta és biztos hírt tud mondani felőle, az keressen fel engem naponkint reggeli 5 órától 6 óráig a lutheránus templom lépcsőzetén: jutalma két kemény tallér. - Fel is kerestem nyomban egy bolondos újságcsinálót, aki egy öl fa felvágásáért betette újságába mindezt szóról szóra. És csakugyan lett foganatja, mert harmadnapra, midőn ott pipáztam az egyház lépcsőzetén, egy úri hintó állott meg előttem s egy alacsony öreg úr lépett ki belőle.

- Te kozákfalusi vagy, ugye?

- Igenis, kérem alásan. Sós Péternek hínak. Hát az úr ugyan kicsoda, ha meg nem sérteném?

- Engem meg Szent-Tamássy Miklósnak neveznek.

Hirtelen lekaptam kalapomat fejemről. Földesurunkat és követünket még sose láttam így színről színre, s elfogott a félelem, mikor meggondoltam, hogy olyan nagy úrral esik most beszédem, kinek hetven falu termi az asztalravalóját.

- Hát Fodros Marcit keresed? - kérdé jóságosan. - No, öcsém, elnyertem a két tallérodat. Én tudom hol van, hanem előbb az a kérdés, minek keresed. Hm. No, majd elmondod! Mit csinál a kis Kati lány?

- Hát ösmeri őt, nagyságos uram?

- Nagyon, édes fiam. Nagyon ösmerem, de most ülj oda a bakra a kocsis mellé.

Azután elhajtattunk egy nagy palotába, ott behítt szobájába és azt mondta:

- Beszéld el, fiam Péter, mi járatban vagy?

Én azután elmondtam szögről-végről a te édesanyád őkegyelmének bánatát, vándorlásomat, egyszóval mindent, hogy kerültem ide, mit tanácsolt a kofa stb.

A nagyságos úr türelemmel hallgatott végig.

- No, derék gyerek vagy, Péter. Látom, megérdemled azt a szép leányt. Nagyon jól van. Most itt maradsz nálam egy pár hónapig. Azután elviszlek benneteket haza. Ne félj semmit. Az öreg Marciból még faragunk valamit. Csak várj türelemmel... Nos, tudnál-e inas lenni?

- Tudnék biz én, nagyságos uram, mert már voltam az kisebb koromban az esperesnél.

- Annál jobb. Reggel majd szabatok rád libériát. Addig is töltsd meg fiam a csibukomat.

És azóta, édes Katám, itt szolgálok Szent-Tamássy őnagyságának. Hála istennek, jól megy a sorom, csak egy nagy híja van életemnek, hogy tőled távol vagyok; de jó az Isten, hiszem, majd csak haza segít. A nagyságos úr ma sokat kérdezősködött felőletek. Mennyi földetek volt? Kinek adtátok el? - Én őszintén elmondtam, hogy a ház az árendás kezére jutott, a földeket pedig kit ennek, kit amannak adtátok el. Az uraság mindent papirosra jegyzett. Nem tudom, mit akarhat.

Oh, én kedves mátkám, ha tudnád mennyire szeretlek, ha láttad volna ezt az én egyszerű szívemet, milyen nagyon dobogott, mikor az uraság ezek után imígyen szólott:

- No, nemsokára meglátjuk Katát. Két hónap múlva meglátjuk.

Alig várom azt a napot: már ki is számítottam magamban, hogy még hatvanszor kell addig kisuvixolni a nagyságos úr csizmáját; a hatvanegyedik suvixolást már Kozákfalván végezem veled együtt - ha még hű maradtál hozzám:

holtig szerető Péteredhez.«

...

Hosszú volt a levél. Kati alig bírta könnyeit tartani, s nem egyszer vette szemeihez a kötény csücskét, mígnem a legutolsó soroknál már meg nem állhatta, hogy hangos fuldokló zokogásban ne törjön ki, folytonosan rebegve:

- Ha hű maradtam-e hozzá?

Lassan fogyott a hatvan nap. Pedig de nehezen várta Kati is. Ő is csinált magának olyan paraszt kalendáriumot, mint Péter. Neki százhússzor kell megfejni a »Csillag« tehenet. Nagyobb szám, mint a Péter suvixolása; de hát azért ő mégis boldogabb, mint Péter, mert ő a várakozás rovásáról két számot farag le naponkint, míg Péter csak egyet.

De hátha hamarább jönnek. A tiszttartó-kisasszony azt mondta, hogy már negyven nap múlva végződik be az országgyűlés. A követek mind hazajönnek. A nagyságos urat is hazavárják. Új választás lesz. Megint lesz jobboldal, baloldal, részeg paraszt, bevert fejű kortes, dupla icce, dupla kréta, dupla életboldogság. A nagyméltóságú urak megint lejönnek váraikból és megsüvegelik a felséges népet, aki felségesen hagyja magát bolonddá tenni. Beszélni fognak neki a »józan« politikáról, hanem lerészegítik előbb, mondani fognak előttük dörgedelmes hazafiúi frázisokat, amiből azok persze nem fognak érteni egy betűt sem, de azért nagy, kidülledt, álmos szemük élénken fogja tolmácsolni a hatást, és rekedt, örökké szomjúhozó torkuk a riadalmas »éljent«.

A kozákfalvi választókerület ugyan nem tartozik azok közé, mert itt derék két jelölt szokott állani egymással szemben: - az öreg Szent-Tamássy Miklós és Báró Csontlaky Árpád. Méltó vetélytársak, valódi népszerű, nagyeszű férfiak. Három év előtt az igaz, hogy Szent-Tamássy győzött, de csak négy szavazattal, úgyhogy most az új választásnál egészen kétes a diadal. Az már régen ki van csinálva köztük, hogy egyikük sem fog korteskedni, nem fogja demoralizálni a népet, furfangot, ravaszságot nem használ, hanem mindenik tisztán, szabadon engedi nyilvánulni a közvéleményt. Hadd legyen már egyszer úr az is a saját házában. Aki pedig a közvéleményt megmásítani igyekeznék, az fizessen az írói segélyegyletbe húszezer forintot. Lássanak már olyan korteskedést is az újságírók, amin nem fognak megbotránkozni.

Azonban térjünk vissza Katához, ki nagy nehezen mégiscsak leőrlé az idő garatján a napokat. Szép vasárnap délután volt. Az emberek falusi szokás szerint kinn ültek házaik előtt, mikor az Erzsiék háza előtt (hol férje szerencsétlen sorsa óta egyszersmind Boris lakott gyermekeivel, mert a pásztor-lakból kénytelenek voltak lábukat kihúzni) fényes úri hintó állott meg, melynek bakjáról nyalka legény ugrott le legelőbb, és leemelt sapkával nyitotta meg a hintó üvegajtaját a kiszállók előtt.

Nagyságos Szent-Tamássy Miklós úr szállott le és egy abaposztóba öltözött öreg ember.

A falusiak kíváncsian tekintettek oda, s nem egy hagyta ott a földből összevert előpadot, hogy a kocsihoz ballagjon, meglátni valamit, csakhogy már akkor a jöttek egészen eltűntek bent az udvarban, csak a rácson keresztül lehetett utánok nézni.

Az özvegyasszony házát egy nagy komondor őrizte, angolos flegmával dőlve végig az összevissza-vagdosott küszöbön. Nagyot, mérgeset mordult a fekete kabátok láttára, mintha ő is tudná a törvényes praxist, hogy a paraszt portán megjelenő fekete kaputrokkok nem jelenthetnek egyebet, mint egzekúciót: azután mintha feltette volna magában, hogy bánja is ő, miatta ugyan csinálhatnak akármit, ő bizony ellene nem szegül az alkotmányos rendnek, nagy álmosan behunyta mind a két szemét, hogy legalább ne lássa, mikor keresztül lépik, s ne legyen kénytelen a kutya-alapszabályok értelmében beleharapni valamelyiknek a lábszárába. Hanem mikor aztán közelebb jöttek és megütötte orrát a régi ismeretes szag, felugrott vihogva s farkcsóváló szalonmodorban egyenesen odaugrott a kék abaposztós ember nyakába.

- Csiba te... Zagyva te... Hogy a kő üssön meg! No, no... Ugye rám ismertél?

Aztán mintha attól félne a nagyságos úr is, a kék posztós ember is, hogy ez menten belekezd valami hosszú üdvözlő kutyaszónoklatba (nyilván hozzá lehetett szokva az utóbbi), sietve otthagyták a küszöbnél, kitérve minden élénkebb ováció elől, léptek be a pitvarba, hová a szobából szemben velök megnyílt a szíjon-járó ajtó, melyben Boris asszony halavány szenvedő arca jelent meg.

- Édes jó anyjukom! - kiáltott fel az öreg ember, neje nyakába borulva. - Élsz-e még, szegény öregem.

Boris asszony egészen néma maradt örömében, még gondolkozni sem bírt; csak nagysokára, mikor már vége volt az ölelésnek, nézte végig Marcit.

Oh, csakugyan nem álom, Marci az. Az egykori Fodros Marci, azzal a különbséggel, hogy most már ősz haj árnyékolja be értelmes, nyugodt homlokát és szemeiben valami átérzett hosszú szenvedés tükröződik vissza; ami tűz volt bennök azelőtt, az most valami melankolikus szelídség, valami áhítat.

Ezalatt előkerültek a faluból gyermekei, az öreg öröme mindig újra kezdődik, csak Kati nincs még ott, mert amint az udvaron megpillantja a nyalka Pétert, kit oly nehezen várt, úgy megijedt megérkezésétől, hogy rögtön visszaszaladt s csak néhány perc múlva mert előjönni szűziesen kipirult arccal és ingadozó léptekkel. Természetes, hogy Pétert meg sem látta, hanem egyenesen az apja karjaiba futott.

...Ami meg van írva hihetetlen mesékben, mindaz beteljesedett itt, feltámadt az eleven halott, visszakerült a férj, a családapa, a szerető legény...

Mégis van hát odafenn az égben isten, ki a szegény ember szenvedéseit összeszámítja, megelégli és azt mondja: »eleget bűnhődtél már: élj megint.« Van még isten, aki mindent valamiért tesz, aki nagy, mikor büntet, de még nagyobb, mikor jutalmaz, kinek senki sem oly nagy, hogy földre ne tiporhassa és senki sem oly kicsiny, hogy föl ne emelhesse...

Boris asszony térdre borult, összetette kezeit és azt rebegte:

- Bocsásd meg nekem, hogy kételkedtem benned, Uram!

Egy hang sem jött ajkára sokáig senkinek, az öreg Marci mereven állott ott, csak a szemei jártak körüskörül; Péternek egy könny játszott szemeiben, a nagyságos úr odatámaszkodott egy padlásra vezető füstös létrához és úgy mutatta, mintha őt egy cseppet sem érdekelné ez a dolog, hanem a szivara, az sehogy sem akart égni; gondolom: ez volt a legnagyobb gondja.

De nem sokáig hagyták őnagyságát nyugodtan.

Boris odacsúszott térdein hozzá (mi előtt szeretett volna meg is hátrálni, ha ebben meg nem gátolja a fal) és nézett, nézett rája hosszasan, a szája is megmozdult, de azért nem mondott semmit.

Az öreg úr nagyot biccentett fejével, mintha mondta volna:

- Értem... igenis értem, csak nem kell okoskodni.

Azután Marci lépett oda, nagy nyugalommal megsimítva ősz haját.

- Nagyságos uram! Amit nagyságod velem tett, azt nem lehet megköszönni. Az több. Én érzem azt, én tudom azt, hogy az mennyi. De nem beszélek felőle.

És nem is beszélt. Olyan némán nézett ki a konyhaajtón keresztül az égre, mintha csak azt akarta volna kieszelni, hogy lesz-e reggelre eső, mintha egyéb sem feküdnék a szívén, csak az, hogy ott kinn a kendere megázzék egy kicsit.

Pedig bizony el volt érzékenyülve ő is, az öreg nagyságos úr is, ki csak nagynehezen bírt beleesni óhajtott nyugalmába.

- Keljen fel, jó asszony! Aztán jöjjenek utánam mindnyájan, te Péter, te pedig elvezetsz a Marci volt házához. Merre van?

Marci önkéntelen sóhajtott.

- A falu túlsó szélén. Egy kicsit messze lesz gyalog.

- Nem tesz semmit. Menjünk.

Útközben mindinkább többen csatlakoztak a menethez. Az emberek üdvözölték, ki Marcit, ki Pétert. »No, csakhogy megjöttél, keresztfiam öcsém; ejnye no, de jó az Isten, hogy hazavezérelte kelmedet, édes komámuram, kedves sógor uram« stb.

Kisvártatva elértek a házhoz, szép fehérre ki volt meszelve, a zsaluk csinos zöld színűre festve, mindenütt javítás, tatarozás nyomai. A nagy gesztenyefa a ház előtt oly barátságosan integetett lombjaival régi gazdái felé, mintha suttogta volna: ...«Hozott isten! Jöjjetek ide ülni, alám, ahol az öregapátok pihent...«

Marci megint sóhajtott. »Minek volt az most idejönni? Bánatot keresni az örömben?«

A nagyságos úr észrevette a sóhajtást s ráütött a vállára.

- Soha semmi sincs elveszve egészen, hallja kend Marci! A sóhajtás senkit sem gazdagított meg, hallja kend! Dolgozni kell az embernek, nem sóhajtozni, hallja kendtek! Te pedig nyiss be, Péter.

- Nem lehet oda benyitni, kérem alásan - magyarázta egy odaérkezett szomszédasszony - be van az a ház zárva már egy hónap óta. Jó ideje egy ispán-féle ember jött az árendáshoz és megvette tőle; azóta kijavíttatta, meg amint halljuk, rendre vásárolgatta a Marci komám régi földjeit is.

Szent-Tamássy bosszúsan csitítgatá a fecsegési talentummal bőven megáldott vászoncselédet, hanem az nagyon jól megmagyarázhatta a képviselő úr harmadévi programjából a szabadszólási jogot, s ott folytatta, ahol elhagyta.

- Úgy beszélik, hogy annak a híres Ugrik Borbála apácának vették meg az esztergomi barátok. Az jön ide lakni az új fundusra. Jaj, kérem alásan nagyon furcsa, szép történet az. Nem tetszett látni lefestve a képes könyvben?

Szent-Tamássy úgy tett, mintha gondolkoznék egy ideig, aztán belenyúlt a zsebébe és kivett onnan egy kulcsot, mellyel egész könnyedén nyitotta ki a fehér ház ajtaját.

- Jöjjön kegyelmetek utánam!

Marciék némán haladtak az uraság után, mindenki a másik arcára nézett, mintha abból szeretné kiolvasni, hogy »mi lesz itten«?

A pitvar is tiszta volt, falai teleaggatva mindennemű konyhaeszközzel, szép virágos porcelántányérok, vasfazekak, tepsik, serpenyők, reszelő, hurkatöltő, vasaló stb. stb. szokásos rendben voltak elhelyezve.

Hát még bent a szobában!

Ott aztán volt mit megnézni. A tornyos nyoszolya megrakva újdonatúj dunyhákkal, a régi ócska lóca helyén takaros karospad állott, mellette nagy tulipános láda, kinyitva teliden-tele asszonyi ruhával. Gyolcsszoknyák, olajos kendők, csipkés ingvállak egész özöne. Vajon kié lehet mindez a töméntelen gazdagság?

A nagyságos úr egy futó pillantást vetett a szobán végig, aztán odalépett Marcihoz. Egy fél fejjel magasabbnak látszott, mint máskor, az arca át volt szellemülve, a szeme villogott, hangja dörgőnek tűnt fel.

- Hallja kend, Fodros Marci! Mikor én gyógyíttatni kezdtem, elhatároztam, hogy ha az Úristen visszaadja kendnek legdrágább kincsét: józan, ép eszét, én a földi birtokát adom vissza, hogy így »egész« ember lehessen.

A nagyságos úr egy összehajtott írást húzott ki zsebéből.

- Itt van az okmány, melyben visszavásároltatik a kend nevére minden előbbi jószága. Én gondoskodtam, hogy az a telekkönyvben is kendre legyen kebelezve. Minden rendben van. Nekem ne köszönjön semmit. Legyen áldott az Úr neve, ki segítségemre volt e cselekedetben.

Aztán egy könnyed mozdulattal leparancsolván a keletkezőbe indult hálálkodást, a tetszhalottként megmeredve álló Marcit kezén fogva, odavonszolá az ablakhoz.

- Jöjjetek ide, gyermekeim, mindnyájan. Komoly dolog az, amit mondani fogok. Sohase feledjétek el ezt a percet. Emlékezzetek rá örökké, amit az öreg Szent-Tamássy mondott, mikor ezt a képet mutatta nektek.

A tükör felett a régi Krisztus-kép helyén nagy aranyos ráma függött, de a ráma üvege alatt nem volt semmi ábrázolat sem az új testamentomból, sem a históriából, hanem volt ahelyett egy csupa reskontócédulából kirakott »M« betű. Mementó.

- Ide nézzetek!

Szent-Tamássy érezte Marci kezének remegését a magáéban: odatekintett az arcára, az sápadt volt, mintha a visszaemlékezés krétával mázolta volna rá a múlt eseményeket.

- Apátok sokszor el fogja mondani, mint került ebbe a szobába ez a kép. Akarom, hogy elmondja, s mikor a mi csontjaink már régen porladozni fognak, ti is elmondhassátok unokáitoknak. Nagyon szomorú történet az, gyermekeim: de van neki szép tanulsága. Ez a tanulság meg fog óvni attól, hogy hasztalan hiú ábrándok után kapkodjatok, hogy olyanok legyetek, mint a kecske, amely a festett káposztafej után ágaskodik. Gyermekeim! A szerencsét ne keressétek léha álmokban, üres mesékben, ne keressétek a levegőben, kincses házak titkos rejtekeiben. A szerencse nem ott van. A szerencsének lakása a »munka«. Csupán ott lehet megtalálni. Ezt mondta nektek az öreg Szent-Tamássy. Isten áldjon meg benneteket.

Az apró öreg úr meglóbázta botját maga körül, alkalmasint azért, hogy senki se közelíthessen hozzá, és gyors léptekkel futott ki a házból, csak a küszöbről fordult még vissza »egy szóra«.

- Az a ruha ott a ládában, mind a Katié. Neki ajándékozom. Hadd legyen menyasszonyi hozománya... A lakodalomból aztán ki ne felejtsenek valahogy... Péter derék fiú, megérdemli a lányt!

- Úgy legyen! - rebegé Marci és futott Szent-Tamássy után.

Csak az udvaron érte utol.

- No, mi kell? - förmedt az rá, bosszúsnak látszó arccal. - Tán ott feledtem valamit?

- Nem uram, hanem én feledtem el valamit. Elfeledtem megmondani, hogy annyi kegyelmet, annyi jóságot csak az úristentől lehet pirulás nélkül elfogadni ingyen. Nagyságos uram, érzem, hogy elestem... Nagyságod megtanított engem másodszor élni. Megtanított rá, hogy a boldogságnak édesanyja a munka. Ezzel egy nagy kincset adott örökbe. Dolgozni fogok. Ha elestem, hagyjon engem a magam erejéből felkelni. Az a tudat édesítheti csak meg hátralevő napjaimat, hogy magamtól keltem fel. Nagyságos úr! Nekem nem kell a ház, a birtok. Én így is elég gazdag vagyok, miért tenne »túlságos« gazdaggá?

Az öreg uraság megint a fejével biccentett, mintha megint mondta volna: »értem, igenis értem«, aztán nagy álmélkodással tetőtől talpig végignézte Fodros Marcit és azt mondta neki:

- Fodros Márton uram, menjen be kegyelmed előbb a kalapjáért, mert különben én is leveszem a magamét. Kegyelmeddel nem »dukál« föltett kalappal beszélni, kegyelmed derék ember, Fodros Márton uram: nyújtsa ide a kezét, hadd szorítsam meg.

És ezzel még gazdagabbá tette Fodros Marcit, még százszor gazdagabbá. Oh, az a kézszorítás több volt mindennél! Az öreg paraszt szíve csak úgy dagadozott a büszkeségtől...

- Tudom, édes barátom, hogy kegyelmed mit akar. Nagyon helyesen van. Hanem én is tudom, mit akarok. Egy szót sem többet, mert én csak kölcsön adom azt. Gyávaság volna visszautasítani. Nevelje abból gyermekeit úgy, hogy hasznos polgárai legyenek az országnak, s ha azokká válnak, az öreg Szent-Tamássy ő általok is leró egy csomót azon adósságból, mellyel viszont ő tartozik hazájának. Igenis... Az öreg Szent-Tamássy semmit sem tesz ingyen...

Azzal sietve ugrott a hintójába.

Az öreg paraszt megdicsőült arccal nézett utána.

- ...Mindent »ingyen«, de semmit sem »hiába«.

*

Ez az eset akkoriban nagy zajt csinált. A Szent-Tamássy párthívei dicsérték a nemes tettet, az ellenpártiak pedig ócsárolták, s egy ellenpárti lapban »Hallatlan vesztegetés« cím alatt jelent meg leírva az egész história, persze elferdítve olyanformán, hogy Szent-Tamássy egy egész féltelket vett meg egy parasztnak, hogy annak szavazata lehessen. Csontlaky embereinek egyike komoly hangon figyelmezteté a bárót, hogy Szent-Tamássy volt képviselő íme már elkezdte a korteskedést, ideje lesz előre rukkolni az írásba foglalt szerződéssel. A báró nem késett soká hozzáfogni a bizonyítékok beszerzéséhez, de képzelhetni mennyire csodálkozott, midőn Fodros Marciról megtudta, hogy a választók összeírása óta folytonosan az ő pártján van.

A báró menten magához hívatta Fodros Marcit és elbeszéltette vele az esetet, amint történt.

Márton gazda elmondta ezt szóról-szóra, vétek lett volna abból a történetből egy betűt is elhallgatni.

A báró mélyen meg volt hatva. Sokáig fel s alá járt a szobában, nagy magos homlokát egészen kiverte az izzadság.

»Ez már sok. Ilyen emberről fogalmam sem volt, aki maga csinálja magának a választókat!«

- És kend mégsem erre az emberre fog szavazni? - kérdé Marcitól.

- Igenis nem, méltóságos uram! Mert nekem más a meggyőződésem. Én már ezelőtt három esztendővel is, mikor szavazatom nem volt, a méltóságod pártján voltam szívemben, most már van szavazatom, tehát érvényesítem azt szívem meggyőződése szerint. Én azt hiszem, nem volnék méltó az Isten és Szent-Tamássy velem éreztetett nagy kegyelmére, ha másképp cselekednék. Én tudom, mi a becsület, méltóságos uram. Nem tekintem az embert, hanem az elvet.

A báró egyik csodálkozásból a másikba esett, előszedte a nadrágzsebéből a kezét és elkezdte vele dörzsölni a szemeit.

»Az ördögbe, benne vagyok a mesék országában...«

Azután morgott, dúlt, fúlt, végigjárta valamennyi szobáját, csapkodta az ajtókat és dünnyögött a foga között:

»Csupa óriások között járok... Az ott felülmúlni látszik a hitetlenséget... ez a paraszt meg szemembe mondja, hogy nem az embert tekinti bennem, hanem az elvet. És igaza van... Az a paraszt különb ember nálamnál... Én nem vagyok senki Szent-Tamássy mellett... Én csak az »elv« vagyok... korcsmai cégér... útmutató tábla, amelyre rá van mázolva garasos festékkel, hogy: »erre járnak - Bécsbe«.«

Aztán egyszerre kigyulladt a jéghideg márványarc, s furcsa bámulatos tűz ragyogott fel a szelíd kék szemekben.

»Miért ne tudnék nagy lenni én is?...«

Végighanyatlott egy kereveten és kezét izzó homlokára tapasztá.

»Hiszen ez a nép nekem is vér a véremből, test a testemből. Ami neki fáj, az nekem is fáj. Nekem is édes lesz érte élni. Csak őérte...«

A szoba falairól a híres ősapák arcképe olyan barátságosan látszottak integetni. A tükörrel szemben függő kuruc generális kezében megmozdulni látszott a súlyos buzogány. Pedig csak a napsugár reszketett rajta. Az a buzogány nem mozdul meg már többé...

Csontlaky Árpád felugrott és azt parancsolta, hogy fogjanak be.

Aztán felültette maga mellé jobb felül Fodros Marcit.

- Hajts Kis-Tarbóra!

A kocsis sehogy sem bírta felfogni, mit kereshet ott az ő ura, mikor ott ma ellene gyűléseznek az uraságok, egy hosszú kocsisor ment éppen az imént Kis-Tarbóra, mely okból ilyetén kérdést kockáztatott:

- Kis-Tarbóra, ahol Szent-Tamássy lakik?

- Éppen őhozzá.

- No, már ez istenúgyse, különös, - morgott a kocsis, egy oldaltekintettel az ülés mellé szúrt fokosra - aztán nekiereszté a gyeplőt. Ha már veszedelembe megyünk, hát legalább menjünk bele sebesen.

Szent-Tamássynál csakugyan pártértekezlet volt. Pártjának összes notabilitásai jelen voltak s sokakban nem kevés volt az aggodalom, hogy a Csontlaky-párt az utóbbi három év alatt nagyon megszaporodott. Csak maga a háziúr volt derült s részt sem vett a tanácskozásokban, miknek célja a Csontlaky-párt ellensúlyozására volt irányozva.

Hanem az általános meglepetést ő is osztá, midőn a komornyik báró Csontlaky Árpádot jelenté.

Mintha valami bomba esett volna le a nagy ebédlő közepére ebben a névben.

»Mit kereshet itt Csontlaky Árpád?«

Minden szem az ajtó felé fordult, melyen Csontlaky lépett be Fodros Marcival.

A háziúr előzékenyen ugrott fel, megszorítani a jött kezét.

- Isten hozott, Árpád!

Azután melegen kezet szorított Fodros Marcival.

- Hogy van kegyelmed? No csakhogy meglátogatott már valahára. Tessék leülni, foglalj helyet Árpád és gyújts rá! Itt a szivar!

- Köszönöm. Előbb egy kis végezni valóm van veled. Olvasd fel nekem kérlek a programodat! Akarom tudni jó-e?

- Kinek a pap, kinek a papné, édes barátom. Neked rossz, nekünk jó.

- Hadd halljam!

Szent-Tamássy kivett az asztalfiókból egy példányt nyomtatott programjából és átnyújtotta.

- Én ugyan nem értelek téged. Hanem az nem tesz semmit. Olvasd el, ha nincs terhedre.

Csontlaky figyelemmel olvasta át az elősorolt hazafias törekvéseket. Minden sor meleg volt a honszerelemtől...

...Lankadt kezeiből kicsúszott a földre a program, de ő még akkor is maga előtt vélte látni a lángoló sorokat. Mintha lenyomódtak volna a levegőbe azok az apró fekete betűk...

A báró nagy lélegzetet vett.

- Nagyon, nagyon jó... hanem...

- Megint nem értelek... - vágott közbe Szent-Tamássy.

- Hiányzik belőle valami.

Azután odamutatott Fodros Marcira.

- Ennek az embernek a történetéből nem tanultál meg semmit.

Szent-Tamássy csak azt restellte, hogy bot nincs kezében, mellyel nekisuhinthatna a levegőnek mint mindig, ha gondolkozik.

- Ah igen, igen... izé. Neked tökéletesen igazad van. Valami csakugyan nincs benne ebben a programban. Már tudom. Annak pedig nem szabad kimaradni...

Aztán ünnepélyes arccal fordult az egybegyűlt párthíveihez.

»Tisztelt polgártársak! A már elmondottakon kívül működésem még arra is ki fog terjedni, hogy a kormány törvényjavaslatot adjon be a »magyar királyi« lutri eltörlése iránt, mert ezen hamis játék, mely főleg az értelmetlen nép kizsákmányolását vonja maga után, nem fér össze sem az állam méltóságával, sem az állam céljával. Ha más országnak tetszik, ám lutrizzék tetszése szerint, hanem mi meg fogjuk igyekezni gátolni, hogy a magyar király nevét oly intézmény mellé írják cégérül, honnan még egy Szent-Tamássy Miklós is levakarná a magáét.«

Viharos éljen reszketteté meg a levegőt.

Az öreg Fodros Márton lekonyult fővel hallgatta a velős szavakat. »Uram, legyen meg a te akaratod... Én voltam az eszköz kezeidben, mellyel felnyitottad a bölcsek szemét... Én voltam a porszem, mely ledönti a sziklát. Köszönöm, én Uram, hogy mégis voltam valami.«

Báró Csontlaky elmélázó arccal nézte a paraszt nyugodt, áhítatos vonásait: - az egészen újjáteremtett embert.

«...Hogy dagadhat annak a szíve büszkeségtől, diadaltól, ki újjáteremté... Miért ne lehetne így újjáteremteni az egész nemzetet?« Az volna még csak óriási munka.

Szent-Tamássy ezalatt vidoran lépett a hatalmas ellenjelölthöz s férfiasan mondta neki:

- No, most már hadd hallom a te programodat is.

Az ellenséges pártvezér csendes komolysággal nézte vissza mosolygó arcát.

- Nekem már nincs programom.

- Nincsen? Hát hová tetted?

- Eldobtam egy szavazatért.

- Mi az ördögnek lesz az a szavazat? - kérdé Szent-Tamássy, még mindig bámulva.

- Od'adom neked.

Régi történet már ez. Egészen más idők jártak, más emberek uralkodtak. Élő ember már alig emlékszik arra a boldog korra, mikor egy váltógaras volt a bor iccéje, mikor az volt a legjelesebb szónok, ki a legnagyobb bunkós bottal jött a megyegyűlésre, a legtekintélyesebb férfiú, kinek legkülönb tajtpipa lógott a szájában, s az tartatott a legszabadelvűbb hazafinak, aki legszebben fütyölte a Rákóczi-nótát.

Prókátorok nem nyúzták a világot; legfeljebb az volt a honoráriumok, hogy a katolikus kliens ebédre invitálta meg ügyvédjét, a lutheránus azt mondta: Köszönöm barátom uram, legyünk per tu; - míg a kálvinista egyszerűen azon biztatással rótta le perköltségeit: »aztán hallja az úr, ha valami akar lenni a restóráción, csak nekem szóljon.« Finánc nem szaglált a magyar ember dohányzacskójában, végrehajtó nem garázdálkodott tízgarasos meghívásokkal; régi szolgabírák csak akkor hítták magukhoz a nemes embert, ha ebédet adtak.

Minden másképp volt. Az ország összes évi irodalmát meg lehetett olvasni nyolc garason a »Kassai kalendáriom«-ból, már t. i. aki olyan bolond volt, hogy nemcsak megvette, hanem tetejében még el is olvasta.

A vármegye hatalmasabb volt, mint az ország. A két kopott fejű oroszlán a megyeház homlokzatán olyan méltósággal bámult le erre a komisz Európára, mintha azon tűnődne, ugyan hány világrészt egyék meg früstökre...

Minden hirdette a megye hatalmát. A hajdú tarsolyára hímzett N. V. betűktől kezdve egész a székváros közepén emelkedő palotáig, melynek födeléről varjúsereg károg rémletesen, mintha fölolvasást tartana abbeli észleleteiről, hogy a legszebb, legmagasabb ház mindenütt a börtön; annak van legtöbb lakója.

A börtön deres és mogyorófa-bot jelvényei alatt összpontosult a társadalom fönnállásának logikája. Nem az emberek kedveért van a mogyorófa-pálca, hanem megfordítva, hogy a szolgabírónak nemes hevében legyen kin kitölteni mérgét. Ez volt az uralkodó vélemény, minélfogva külön büntető kódex volt minden egyes szolgabíró, ki ha unalmában rádiktáltatott az emberfiára olvasatlan huszonötöt, pipogya újságírók ki nem kürtölhették a lapokban. Először, mert nem is voltak lapok, de másodszor, ha lettek volna is, úgysem olvasta volna senki, aztán meg harmadszor... statárium neki, az akasztófáravalónak, ha a vármegye dolgába merné magát ártani.

Könyv, tudomány nem háborgatta álmainkat. Tudtunk mi mindent: nem volt már a világon semmi megtanulni valónk. Mert vagy arról beszél a bolondos ánglus ezer megírt könyvében, ami úgyis benne van a »Corpus Juris«-ban, és akkor fölösleges, vagy arról beszél, ami nincs benne, és akkor ostobaság. Tertium non datur. Ha pedig tudományos ember produkálásáról van szó - ott van Széchenyi Pista! Azzal tessék diskurálni. Gondolkozik az mindnyájunk helyett.

A haladás szót kiküszöbölte a »vis inertiae« a nemzet szótárából. Ismeretlen pogány mondat volt. Inkább nekitámaszkodunk az ellenkezőnek. Még a »Hármas Kis Tükör« bölcs összecsinálója is ilyeneket írt ékes karmenekben:

»N... vármegyében kell járni nagy sáron.«

Még én is úgy tanultam valaha. A tiszteletre méltó sár, melybe belefúlnak a haszontalan új eszmék, beleolvadt címerünkbe. Úgy néztük, mint megannyi aranyat. Jó volt az nekünk! Nem kell közlekedési út; mi az istennyilának? Magunk csak kivontatjuk magunkat parasztforsponttal a szomszéd faluig, hol egy valamirevaló tarokk-kompánia csak összetákolódik; idegen vármegyéből való ember meg hadd búsuljon rajta, mint jöjjön ide, ha - nem lehet.

Legalább nem akad ránk a német ebben az átkozott sárban.

És az igaz, hogy a német nem is akadt ránk, hanem ahelyett ide talált egy németnél is nagyobb hatalom, a »Liberalizmus«.

Az is úgy jött ide, hogy előbb megtanult röpülni.

...Világot borító szárnyait összecsapta fölöttünk, lehelete összevegyült a haza levegőjével, melyet ki magába szívott. Elkezdett beszélni mint a mákonyivó, soha nem hallott bolond, ábrándos eszmezagyvalékról, egyenlőségről, testvériségről. Fojtott lett a levegő, hogy elkezdett tőle köhögni a fél ország, mintha tüdővészben lenne.

Új tüdő kellett az új levegőhöz! Az ország kivedleni indult régi bőréből, nem várva be, míg erővel lehámozza róla az idő.

A megyeháza most is ott állott ugyan, hol előbb, a zsinóros hajdú most is oly begyesen lépkedett előtte, mint hajdan, a szolgabíró dohányzacskójának sallangja csak oly gavallérosan verdeste tekintetes lábszárait, mint régente, a feneketlen sár is ott lotyogott az utakon, a deres szintén megmaradt kevélykedni a vármegyeház udvarán, s a főjegyzői kalamárisban is ott álmodott a tintába száradt toll azokról a gyűlésekről, miken mindig azt határozták, hogy majd határozni fognak; - de a bolondos korszak ezek háta mögött új erkölcsöt teremtett, s mint mikor a földbe ültetett krumpli föltolja magát a rohadásba átment ősanyagból, az emberek kezdtek meg nem férni egymással.

Az volt kifogása egyiknek a másik ellen, hogy nem liberális.

Liberalizmus!

Tudta is azt még akkor valaki, mi az! Aki tudta, az is elfelejthette. Hiszen olyan régen volt már, mikor a »Libertas« föliratú zászlókat csókolta a hazai levegő. Az a torony is csak düledék már, amelyiken lobogtak!

Csak úgy derengett még akkor ez az eszme, mint a nyugtalanul alvók előtt a hajnal epedve várt szürkülete.

Aztán bajos dolog volt azt olvasni is, elhinni is mind, ami annak a bűbájos tündérasszonynak homlokára volt írva, kit »Egyenlőségnek« hívnak.

Ha akadtak udvarlói, bezzeg akadtak ócsárlói is.

És ezek az ócsárlók is kemény, szenvedélyes emberek voltak, kiket a megszokottság odaláncolt a mozdulatlan röghöz, melyről meg voltak győződve, hogy arany.

...Küzdeni a fél világ ellen lovagiasságból, becsületből, könnyelműségből, királyné szép szemének fölszárított könnycseppjeért, királynak kimondott kevély szaváért, annak van értelme, de az egyenlőségért, testvériségért harcolni, perorálni, az őrült eszeveszettség...

Így gondolkoztak a közönyösek, kiket a szép istenasszonyok meg nem szúrt ragyogó szempillantásával; de hát azok hogy gondolkoztak még, akik gyűlölték fényes homlokát...

»A világ vége közelít: a százados logikát halomra készülnek dönteni az új emberek!«

»Avagy logika az, ha midőn meglátja az ember maga mellett a meztelen koldust, ő is meztelenre vetkőzzék, hogy legyen egyenlőség, - vagy öleljen szívére minden földönfutót, odavarrva azt saját gallérjához osztályos atyafinak, hogy legyen testvériség.«

»Meg kell a fölfordulni akaró világot állítani. Hogy mert megmozdulni a semmirekellő anélkül, hogy engedelmet kért volna rá akár a fenséges palatinustól, akár a tekintetes karok- és rendektől.«

Sokan voltak, kik így gondolkoztak; először morogni, később küzdeni kezdve az új emberek ellen, akik folyton szaporodtak s nem kicsinyeltek semmi fegyvert. A nyers katona csak örül a diadalnak, a szellemharcos szomjúhozik utána.

Nem kell megmosolyogni e harcot azért, hogy sok tréfás, nevetséges és kevés hősies elem van benne: nagy és szent volt az, mint akármelyik.

Harci kürt nem lelkesítette, megdördült ágyú nem ösztökélte, kibontott zászló nem vezette, omló vérpatak bele nem bőszíté az ütközetbe ama jó táblabírákat, kikre előszeretettel fogtuk rá, hogy csak »toasztirozni« tudtak: hanem egy néma gondolat, mit akkor kimondani sem tudtak, csak csírájában hordtak szívök alatt, egy gondolat, mit az ösztön érlelt meg előbb s csak azután jegyezett el az észnek, gondolat, melyet nem ültetett, nem vetett senki, támadt, kikelt magától, mint az ősrengetegek virág-serege. Azokat ki ültette? ki parancsolta meg az őserdőnek, hogy egy időben soha nem látott színű, soha nem szagolt illatú virágokat hozzon...

...A virágok az anyaföld gondolatai - de hát a mi gondolataink kinek a virágai?...

A vármegye körirata sorba járta az ötvenegyet... A fehér és vörös tollasok döntő ütközetre készültek egymás ellen.

És lőn, hogy az öreg Fogtőy Márton, aki legszájasabb prókátora volt a vármegyének s leghasznavehetőbb ócska ágyúja a pecsovicsoknak, mikor legjobban számítottak eszére, tudományára, szónoki tehetségére, egyszerre csak kezdett megbolondulni.

Hüm! Csak gyarló teremtés az ember mégis! A reális, egzakt irányból belemegy a regényességbe, mint valami törvényszéki írnok. Addig replikázik, allegál, egzekvál, licitál, likvidál, míg a legszendébb kliens úgy lefőzi két szép szem tüzes kacsintásával, hogy egyszerre elfelejt Corpus Jurist, telekkönyvi pátenst, kúriai döntvényt s nekimegy per analogiam a szent házasság bolondos aktusának, mely legföljebb annyiban bírhat érdekkel józan prókátor előtt, amennyiben leendő válópöröknek szokásos alapját képezi.

Nem tudni bizonyosan, az ember gondolkozó tehetsége szünetel-e akkor, az agyveleje zavarodik össze, vagy járványos betegség talán, mely néha öregeknél is jelentkezik, midőn egyszerre csak üresnek kezdi találni az »aktákkal« fölhalmozott »kancelláriát«, mely pedig olyan szűknek látszott azelőtt, hogy az amice Lupcsek »adjunktus« sem fért bele, hanem odakint volt köteles hálni a konyhában, Örzsi szolgáló kizárólagos terrénumán, amiért annak persze esze ágába sem jutott »birtokháborítási pört« kezdeni amice Lupcsek ellen; de míg üres, sivár, kietlenné lesz a kancellária, mint valami tudós feje, azalatt a szív megtelik holmi hóbortos, ábrándos vágyakkal, amik félig idea, félig semmi, félig hidegborzongatás, félig szívdobogás, félig eszeveszettség; a nagy, zsíros pörök aktáinak nyomatékos sorai között a legokosabb argumentumnál egyet fordul vele a világ, szétfoszlik betű, jog, tudomány, argumentum s egy szép barna lányarc mosolyog le mindenünnen. Az engedelmes »kalamus« kifordult a bágyadt kézből, a kopott perrendtartásban össze-vissza kuszálódnak a §-ok, semmire sem bír ráakadni, a végrehajtási kérvényt tévedésből rózsaszín papirosra írja, a pör stádiumai helyett a holdat jár nézegetni és morog, zúgolódik minduntalan, mintha azon bosszankodnék, miért nem marasztalhatja el az egész világot makacsságban?

Ez az első stádiuma a szerelemnek, mitől a prókátor annyira reszket, hogy nem meri azt magának bevallani, hanem más okát adja nyugtalanságának: komisz politikai időjárás... a liberálisok ütik a vasat... a keményfejű Nagy Pál szörnyen terjeszkedik... szűkmarkúak a kliensek, rosszul állapítanak a bírák... Az ördögnek legyen jó kedve!

Most jön a második stádium.

Ez már sokkal erősebb.

Elmulasztja a perfölvételt, szakadnak nyakába a makacssági végzések, mint a zápor. Nem törődik velök. A harmadfokú bíróság kedvező ítéletét igazi angol közönnyel fogadja, sokkal inkább törődvén azzal, ki van-e kefélve a búzavirágszín rókatorkos, jól van-e megkötve az új rojtos nyakkendő? Az adjunktustól megkérdi; van-e valami becsületes olvasmánya, mire az készségesen kikeres egy-egy rongyos könyvet a Justinián novelláiról, mit a principális fitymálva dob el: neki a »Himfy szerelmei« kellenek, vagy az »Aurora«, neki oda ne hozza se »Virozsil«-t, se »Mackeldey«-t, mert nyomban lehúz öt bankó forintot a havi fizetéséből: ami már azért is nehéz matematikai művelet lett volna, mert a domine Lupcsek havi fizetése csak négy bankó forint volt.

Ebből aztán domine Lupcsek is megtudja, hogy a principális szerelmes, amit pedig amice Lupcsek tud, aki Fogtőy fiskális szerint semmit sem tud, azt már valóságos szégyen volna Fogtőy fiskálisnak nem tudni.

Tehát a fiskális úr a második stádiumban rájön, hogy az az ici-pici gyermeklány maradandó nyomokat hagyott szívében s bizony ha véletlenül még »res nullius« volna, nem lenne bolondság idehozni az élet »felzetéül«... hiszen a prókátor is ember... Az ő szíve sem egészen kő... azt is »szignálja« az Ámor nyila, az ő világában is helyet foglalhatnak a szelídebb emberi örömök, legalább »sub clausula«.

Ekkor tehát legelőbb is fölveszi elméjében a »tényálladékot«: az ici-pici gyermeklány egyetlen gyermek, az apja szorgalmatos hentesmester, de nemes ember, egy kis gazdasága is van, amit a leánya fog örökölni; ami meg másrészről őt magát (t.i. a fiskális urat) illeti, még mindig ér valamit ötven éve dacára is; van egy pár ezer forintocskája, csinos klientélája és egetrontó politikai nimbusza. A két vagyonka összetéve meglehetős »fundust« képezne a jövő számára, - minélfogva elhatározta megtenni a kellő lépéseket.

Egy egész processzus ez is, - de nagyon furcsa processzus.

Az ember itt is megírja az »alázatos kérelmet«, csakhogy magát kéri benne elmarasztaltatni a bájos »alperes« által, dobogó szívvel lesi a »választ«, s minél udvariasabban szerkeszti meg rá a »viszonválaszt«, a goromba »tagadtatik« szó elő sem fordul benne, az alperest a világ kincséért sem cáfolja meg sehol, sőt inkább beismeri minden állítását s ígér mennyet, földet. Egyszóval ez egy egészen megfordított pör, melyet minden áron el kell veszteni. Az embernek egészen ki kell vetkőznie természetéből, nyájasnak, előzékenynek, odaadónak, kell lenni, ami pedig nagy megerőltetés egy prókátortól.

Ha nincs valami nagyon infámis »ellenirat«, gyorsan következik utána a »végirat«, melyben kitűzetik az esküvő napja, az indulási, megérkezési program s egyéb bolondság.

Csakhogy ez nem ment olyan könnyen.

Kalap uram, a leány apja, makacs fejű ember volt s azt tartotta, hogy minden nemes ember olyan úr a maga portáján, mint akár a fenséges nádorispán.

Házának külsejéről látszott már lelkének belseje. A homlokzaton egy hajadon fejű szent állott a mélyedésben: már a kőfaragó is úgy fundálta ki, hogy süvegtelen fővel álljon ott őkegyelme tiszteletére s mintegy respektusból az alatta olvasható sorok iránt:

»Ezt a házat építette Nemes Kalap István uram - saját erdejéből hozott fából Anno 1805.«

Ezzel aztán meg volt mondva, kicsoda lakik odabent! Egy ember, aki kevély önmagára. Egy vótuma a tekintetes vármegyének, aki meg van ahhoz szokva, hogy a vicispán is hízelegve beszéljen vele. De mit egy vótum!... Ahova Kalap uram áll, ott van az egész vidéki kurtanemesség! Sógor, keresztkoma, hetedízigleni atyafi, meg aki azzá akar lenni Erzsike révén. Pedig ki ne akarna? Egyetlen leány és szép leány. És még milyen szép! Nem azon szépségek egyike, kiken szívesen pihen meg szemünk ma a Váci-utca aszfaltján, kiken művészet, fényes hazugság mindaz, mi a szemnek tetszetős, kiknek csinos külsejéhez a kémikustól kezdve a hajművészig mindenféle mesterember hozzájárul a maga tudományával. Erzsikén valóság volt minden, az a hullámzó fekete haj, a karminpiros ajk, az elevenségtől csattanó arc, a fehér fogsor és az a természetes naiv vidorság, melyet nem mérgezett meg a szalonok fonnyasztó pacsuli szaga, hanem épen, frissen tartott meg az ártatlanság üde költészete.

Egy estefelé kint a tornác-ajtóban pipázott Kalap uram; megnézte a felhőket jobbról, azután megnézte balról, egyet ásított, megfordult és megnézte a felhőket háta mögött. Ezekből megelégedett ábrázattal konstatálta, hogy holnap szép idő lesz, hely határozathozatalhoz oly nagy füstgomolyt fújt ki öreg tajt-pipájából pontnak, hogy az akár maga is beillett volna felhőnek valami apró német monarcha birodalmába.

Tekintete lomhán kalandozott szerteszét. A távoli hegyeken, hol nemsokára ki fognak gyúlni a pásztortüzek, a hullámzó búzavetéseken, miket rejtélyes suttogással ringat az esti szél, úgy, hogy futni látszanak előtte; majd az országúton, honnan távolról hallatszó kolomp s óriás porgomoly gulyanyáj érkeztét jelenti. A portömegből egy lovas alakja bontakozik ki, mindig közelebb; fekete erdélyi mokány ló hátán fiatal úri ember ül, szürke, végig gombos lovaglónadrágban, kék kun-dolmányban, fején pörge kalap, fehér tollal.

- Jó estét, bátya! - köszön az idegen, betyáros kalapját megemelintve. - Micsoda falu ez?

- Karikás.

- Messze van-e még a város?

- Vagy öt pipányira - mondá kedvetlenül Kalap uram.

(Még akkor így számították a mérföldeket. Amennyi idő alatt egy pipa dohányt szítt ki a magyar utas ember, az egy hazai mérföld volt; nem ugyan valami pontos számítás, hanem elég egyszerű: legalább nem kellettek hozzá mérföldmutató táblák. Ha emlékezetem nem csal, a jó Dugonics András még könyveinek fejezeteit is akképp osztotta föl, hogy »első pipa dohány«, »második pipa dohány« stb. Nem tudni, azért-e, hogy ilyen címekkel vesztegesse meg a publikum közönyösségét, vagy hogy kigúnyolja velök az önzsírjában fuldokló nemzetet, mely a nyomtatott papirost csak »pipagyújtónak« tudta használni.)

A lovas gondolkozni látszott:

- Talán sok lenne mégis...

Kalap uram nem felelt.

...A lovamnak - egészíté ki magyarázólag - ugyan hol kaphatnék itt a faluban éji szállást?

- Mindenütt! - szólt Kalap uram kurtán, s egyik lábával hátulról belökte a kaput, mely csikorogva tárult szét.

- Mert hosszú utat tettem ám... folytatá az idegen.

Kalap uram nem volt kíváncsi.

- Az ötödik vármegyéből jövök.

- Hüm! - mondá Kalap uram - a bizony meglehet, - hanem azért nem kérdezte, honnan jön.

- Bátyámuram ugyancsak kevés szavú ember - vélekedék az utas.

Az öreg csak a fejével bólintott egyet, hogy az bizony úgy van. Nem bolond a száját koptatni. Elég nagy strapáció a nemes embernek már az a galiba is, hogy gondolkozni kell, mint valami zsidó spekulánsnak! Még beszéljen is? Minek! Arra való a paraszt, hogy a szája mozgásából is megértse.

Az ifjú leszállt lováról, melyet elvezetvén az udvaron tökmagot ropogtató cseléd, a gazda előre bocsájtá vendégét, kinek ünnepélyes elfogadására négy darab szelindek ugrott ki a pitvarból. Fogvicsorgatásukból látszott, hogy felette hajlandók egy kis élénk eszmecserére az idegennel, vékony lovagostorát kutyába sem véve; ellenzéki állapotjukról azonban egyszerre leszállítá Kalap uram rájuk szögzett mérges pillantása, melytől meghunyászkodva sompolyodtak el: a nemes ember szemhunyorítását még az oktalan állatok is respektálni tartoznak!

- Csiba te, ejnye te... zsörtölődött Erzsike a pitvar belsejéből, de amint meglátta a fiatal jövevényt, egyszerre torkán akadt a szó, elpirult, s villámgyorsan helyrerántogatta magán a konyhai kormányzatban félrecsúszott öltönydarabokat.

- Jó estét, szép húgom, kell-e vendég?

- Hozta isten, - köszönt Erzsike - szívesen látjuk.

Azzal kinyitotta a szíjon járó konyhaajtót, mely az első szobába nyílott.

- Tessék, mint otthon.

Az utas belépett. Tiszta, nemesemberes szoba volt, ó divatú bőrös székekkel, üveges, otromba almáriummal, közepén széles asztallal, köröskörül különféle ládákkal, kofferekkel, mikre csodálatos pelikánmadarak voltak kifestve vagy kiverve szögekkel. Az ajtó mögött egy szög volt fölverve, azon lógott a fegyvertár: egy ócska tarisznya, melyre őz van kistikkelve zöld selyemmel, - nem ugyan valami megszólamlásig híven, hanem a vadász-fantáziához kiindulási pontnak elég jól, a tarisznya belsejéből gyilkos puskaport s járulékait tartalmazó pléhcsövek kandikálnak ki; amennyiben tudniillik el nem takarja őket a lelógó családi puska, mellyel veszett kutyákra szokott Kalap uram lövöldözni, - de csak a szobából az ablakon át, nehogy úri személyét veszedelemnek tegye ki; azonban ezen óvatossága dacára is, rendesen nagyobb veszedelemben forog ő maga, mint a cső előtt ácsorgó kártékony állatok, kiknek humánus célbóli kiirtására nem átall az Alvinczy leszármazású instrumentumhoz nyúlni. Békés egyetértésben a leírt ócska szerszámmal ugyancsak kizárólag fegyvertárt képező kampós szögről függ egy rozsdás buzogány, mely valaha Mathias Kalap kezében villogott, mint a szóbeli hagyomány beszéli, hogy mint a hógomoly, minél tovább gurítják, annál nagyobbra növekedjék, úgyhogy mai napság Kalap Mátyás uram olyan nagy vitézzé fejlődött maradékai emlékében, hogy Kinizsi Pált is maga mögött hagyja. A falat megyei főispánok képei díszíték, bajusztalan, copfos alakok, tizenötsornyi címmel a kép alján: az ajtó fölött pedig ott pompázott a családi címer, egy fára kapaszkodó kecske, kék mezőben ezen aláírással: »Insignis nobilis familiae Kalap.«

Erzsike letörülgette kis kötényével a port az egyik bőrös székről.

- Tessék leülni nálunk.

- Köszönöm, nem fáradtam el.

- Szokásmondás, - nyájaskodék Erzsike - dehogynem fáradt el, dehogy... látszik, nagy utat tett...

- Két napja vagyok nyeregben, de hát hozzászokik az ember ilyenkor, restóráció idején.

Kalap uram, ki eddig szótlanul pipázott, egyszerre hümmögni kezdett, szemei felragyogtak s tekintete érdeklődve fordult az idegen felé, majd szerte-kalandozott a szobában, míg végre megpihenni látszott egy, a tornyos ágy fejéhez támasztott jószágon: arcán szokatlan lágyság és érzékeny öröm tükröződött, mint minő az anyáé, midőn csecsemője mosolyát lesi, vagy az uzsorásé, ha aranyai fölött mereng. Neki még drágább az a jószág, fiatalsága kísérője, büszkeségének osztályrésze, a - fokos. Három éve pihen már szegény! Eszi a rozsda. Be sok fejet is bevert valaha! Hej, csak egyet ne vert volna be soha!...

Széles, becsületes homloka úgy elborul e gondolatra. Milyen sötét felhő lehet az, mely a vidámság derűjét egyszerre átfesti feketére! ahol a fény háta mögött nyomban ott van az árny!

Kergessük azt a rémes árnyat...

A nemesember számára azért teremtette a pipát a gondviselés, hogy tűnő füstjével elszedegesse bánatát, ha az vendégképpen lelkére nehezült.

Kalap uram is szippantott egy nagyot s megkönnyebbült lélekkel vette föl a restóráció eszmemenetének gombolyagát, melyről a következő cérnát gombolyítá le:

- Ejnye no... hát lesz valami?

- Meghiszem, most lesz csak az igazi.

Az öreg elégedetten bólintgatott fejével, míg a vendég futólagos pillantást vetett a nemesi címerre, s hanyagul odaszólt:

- Látom, kegyelmed is vótum.

- Azt magam is látom - felel az öreg kurtán és sértődve. - Az-e kegyelmed is?

- Nemes Karczy Miklós a nevem de Halaskeő. Az apámé Péter.

Az öreg hátratántorodott e névre. A pipa kiesett szájából és ezer darabra tört szét. Remegett egész testében, mint a nyárfalevél.

- Az az átkozott kólika - hebegé és leült egy székre a kályha mellé, honnan a világért sem mert volna fölnézni az ifjúra, ki résztvevő arccal sétált föl s alá a szobában, míg a megnyílt ajtón Erzsike nem lépett be egy kancsó borral, mintegy elöljáró beszédképpen a később nyilvánuló vendégszeretethez, melynek előjelei lassankint mutatkozni kezdtek a konyhából behalló malacsivításban, haldokló csirke szárnycsattogtatásában s több effélében.

Erzsike ki volt pirulva a konyhatűztől; kis fehér gazdasszonyi köténykéje, felbomlott frizurája úgy illett a csintalannak, hogy ki sem mondhatom. Aztán az a kellem, mellyel a kancsót az asztalra tette, s mosolygó szemeivel fölkeresvén az idegent, inte neki, hogy igyék. És ez mind olyan édes csalafintaság volt, miben egy csöpp kacérságot sem födözhetne föl még asszonyi kritika sem, ha volna.

Az ifjú megbűvölve nézte a kellemes jelenséget és lesüté szemeit.

Egy férfi, ki lesüti fejét egy gyermek előtt! Mit jelent az? Azt, hogy még nem volt szerelmes soha.

Egyik sem szólt a másikhoz. A leány már-már csevegésre nyitá piros, duzzadt ajkait, de a másiknak némasága mintha olló lett volna, mely egyszerre elmetszi előtörő gondolatait. Nem jutott eszébe egyetlen mondás sem, hogy vele a hozott bort megkínálhatná, amint illik. Megszégyenülten iramodott ki a konyhába, és ott aztán egész este az járt eszében, hogy ezt vagy amazt kellett volna mondania. Megannyi sok szép mondóka jutott most eszébe, mért éppen akkor egy sem?

És ez nagyon veszedelmes interpelláció a szívhez, amelyre kénytelen »tudomásul venni« a feleletet.

Kalap uram mintegy félájulásban ült a széken. Mert hát nem tréfadolog ám a kólika, ha beveszi magát az ember belsejébe, nem kíméli az a nemesembert sem. De azért, ha elájultnak látszott is, jól látott mindent. Mióta megboldogult anyjukat (8 éve már) kivitték az örök nyugalom helyére, azóta komor kedélye dacára, ő annak a leánynak mindene: nemcsak apja, hanem anyja, szerető édesanyja is. A szeretet megfinomítja a legdurvább érzékeket is. Észrevette azt az ékesen szóló némaságot, mely a két fiatalra nehezült, midőn először álltak szemközt - egy harmadik kisegítő társalgása nélkül. Az anyjuk is bizonyosan észrevette volna, ha élne, de mivel már nem él, tehát ő vette észre helyette.

Föllélegzett. Egy eszmét kapott ki abból a némaságból, olyan eszmét, melyért föláldozná egész vagyonát, leányát, mindenét; egy eszmét, mely egyszerre legurítani készül azt a nagy követ boldogsága sírjáról, mit a lelkiismeret hengerített oda, hogy ne legyen alóla föltámadás soha többé. Hátha »lehetne«!... A világ úgysem tudja, s az ég »elfelejtené«! Annak a fekete hollónak, mely szüntelenül feje fölött kóvályog, betömné vele a száját. Egy lefaragott »kvitt« lenne az irtózatos rovás, melynek mély rovátkái az ő lelkébe vannak bemetszve a megbánás éles késével. Oh, mint sajog az élő rovás, ha a megemlékezés keresztülhúzza rajta száraz, éles körmű ujjait, hogy megszámlálja!...

Tétovázva hordta körül tekintetét, mint a lábadozó beteg. A remény odanyújtotta neki segítségül karját s ő kapva kapott utána.

- Rosszul lettem... elszédült a fejem... nem tudom én magam sem. A kapadohány ártott meg... nem szívom többé! Ejnye no... hogy visszatérjünk, ahol elhagytuk... Hát... hát az igazán derék... hogy Karczy Péter uram fijához van öcsémuramban szerencsém...

- Bizonyosan ösmerte szegény megboldogultat?

Kalap uram önkéntelenül megrázkódott:

- Ösmertem hát... hogyne ösmertem volna. Azaz, hogy mégsem ösmertem, de bezzeg hírből annál jobban, szép ember volt annak idejében. Sohasem láttam olyan szép embert! Kár, hogy nem ösmertem személyesen...

- Pedig itt lakott a vármegyében.

- Tudom, hogyne tudnám. Eltűnt szegény egyszerre. Nem is tudom, mi baja történt? A gyermekét is itt hagyta sokáig, mígnem oszt' elvitték, ha jól hallottam, valamelyik tót vármegyébe valami rokonukhoz. - Ugye, hogy tudom?

- Jobb azt nem emlegetni, - sóhajtott a fiú elborult homlokkal.

- Magam is azt tartom. Hagyjuk pihenni a halottakat.

Az ifjú megrezzent... Ha ez gyanít valamit abból, ami az ő szívét, lelkét nyomja?...

Merőn odanézett az öregember szeme közé. Az elsápadt az ifjú fürkésző tekintetétől, lehajtá dúlt arcát, s mintha valamit keresne, befordult a szögletbe.

- Ha nem lesz megsértve, - annyival is inkább, mert szegény apámat is ösmerte - egészen úgy találom, hogy illő lenne megtudnom úri nevét annak, kihez a vakeset és a jószerencse vendégnek szállásolt.

- Nemes Kalap István vagyok de Kalapfalva.

Most az ifjú tántorodott hátra.

- Teremtő isten!... - kiáltá rémülten.

- Oh, ez nehéz nap, én istenem, uram! Nagyon, nagyon nehéz nap - rebegé félhalkkal az öreg, mintha imádkoznék.

A vékony faggyúgyertya szomorúan pislogott az asztalon. Hamvát senki sem koppantotta le. Félhomály volt.

Az öregember összetette kezeit.

»Adj erőt, adj bátorságot, én uram. Hiszen te a bűnösök istene is vagy. Ha tudsz büntetni irtóztatóan, ha terhet, bilincset raksz a lélekre, mutasd meg, hogy le is tudod venni. Vedd le az én terhemet, eleget megbűnhődtem érte. Tedd meg azt, ha isten vagy! Akkor elhiszem hatalmadat!«

...És e pillanatban egyszerre földet rázó mennydörgés reszkettette meg az ablaktáblákat, mintha mondta volna: itt vagyok, hallom, amit kérsz... Az ablakon szilaj szél süvített be és eloltá a gyertyát: majd nyomban szakadó záporeső kezdett zuhogni odakint.

Kalap uram kikiáltott a konyhába Erzsikére, hogy hozzon világot.

Az a világ-e, vagy talán Erzsike belépte - nem tudni bizonyosan - egyszerre eloszlatá az előbbi elég homályos jelenet benyomásait.

Miklósnak alkalma volt megjegyezni, hogy mindjárt szebben égne az a gyertya, ha a mostani gyertyatartó maradna benn. (Most t. i. Erzsike tartotta a gyertyát.)

Mi volt természetesebb, mint hogy erre a megjegyzésre a szép gyertyatartó zavarában egyszerre kiejté a gyertyát a padozatra, minek következtében megint csak eloltódott.

Ezen aztán lehetetlen volt nem kacagni az apának is, Miklósnak is. A bohó gyermeken, aki menten kiszaladt, s aki most már nem mert bejönni egész este.

Az a kölcsönös kacagás egy tárgy fölött egészen közel hozta őket ismét egymáshoz. A kancsót is észrevették, s ha már ott áll - ne álljon hiába! Koccintottak.

»Agyrém volt, - gondolta magában Kalap - nem tud semmit, nyugton alhatom.«

»Nevetség, - tűnődék az ifjú - ha ő volna, hát akkor eo ipso nem lehetne ő... Talán távoli atyafia, ki nem is sejti.«

- Ejnye no, hát mégis mint vetődött ide, öcsémuram? - töré meg a csöndet a házigazda.

- A szél hozott ide, meg a vármegye dolga.

- A szél? Hát persze, hogy a szél. Nem csoda, hisz a sást is töve felé hajlítja. Téged is ide hajtott a fészkedbe, a törzsökös megyédbe. Megengeded, hogy tézzelek. Nemes emberek vagyunk. Igen, a törzsökös megyédbe. Okosan tetted, hogy eljöttél. Ejnye no... A vicispánságra már van egy emberem, kinek szavamat adtam, - hanem a többi hivatalból válogathatsz kedvedre. Mi akarsz lenni?

- Én csak olyan fejsze-féle, ki arra jó, hogy elhasítsák vele a fát, ha nem akar eldőlni magától. Tedd ide, tedd oda ember vagyok, akinek parancsolnak.

- Kicsoda?

- A grófom!

- Miféle grófod?

- Ispán vagyok az Illárdy szeniorátusban.

- Gróf Illárdyaknál? Hát a ti vidékteken is bírnak?

- Bírnak azok mindenütt, otthon vannak azok mind az ötvenkét vármegyében.

- Az úr pokolban is úr; hehehe, - nem igaz, öcsém?

- Körülbelül.

- Ejnye no... értem már, hogyne érteném, - valamelyik grófod akar követ lenni, s téged előre küldtek útegyengetőnek. Itt a kezem, veletek szavazok a te kedvedért. Koccintsunk.

A két pohár újra összeütődött. Kalap uram egészen ellágyult a szája ízéhez mért diskurzustól. Madarat lehetett volna vele fogatni.

- A' bizony lehet, hogy az öreg gróf, vagy a veje, hanem bizonyosan nem tudni - szólt Miklós; - a zászlókat csak holnap kapom. Az öreg gróf még egy levelet várt, mielőtt a nevet rájok nyomatta volna. Annak a levélnek elindulásom után egy nappal kellett megérkeznie; tehát egy nap múlva kapom meg a zászlókat.

- Csak egyebekben ne legyen hiány; a zászló és név mellékes dolog. Hanem azért veletek tartok, ha már megmondtam. Itt van becsületes parolám.

S azzal választ sem várva, odacsapott kérges tenyerével a Miklós markába, s mintegy megnyugtatásul hozzátevé:

- Az öreg Kalap szava olyan, mint a szentírás, vagy még annál is bizonyosabb, olyan, mint a »kontraktus«.

A fiatalember ajkai körül szomorú mosoly jelent meg.

- Meg vagyok győződve róla, hogy azért kár volt hirtelenkedni azzal a parolával. Hátha megbánja?...

- Bánja a ló... Amit mondtam, az meg van mondva. De hát miért is bánnám meg? Nekem ugyan teljesen mindegy, akár Péter, akár Pál. Egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz.

Miklós nagyot húzott az előtte álló kancsóból. Tüzes nedv volt. Egészen belement arcába. Olyan piros lett, mint a vér. Vagy talán nem is a bortól lett olyan piros, hanem attól az érzelemtől, mely odabent melegítette.

- Nagy időket élünk, bátyám. - Nagy dolgok forrnak a szívek belsejében.

- Forrhatnak miattam, meg gőzölhetnek akár ítéletnapig - veté oda félvállról az öreg. Mi közöm nekem az emberek belsejéhez? én csak a sertések belsejéhez értek.

- De hát az ország dolga?

- Ej no, van nekem valami közöm az országhoz? Nekem se ingem, se gallérom. Annyit se törődöm vele, mint akár ezzel az összetört pipámmal. Mit érdekel az engem, micsoda utakon jár, vagy miféle emberekkel végezteti a maga igazságszolgáltatását - teszem azt - a békésmegyei ember. Nem bánom én, öcsém, ha a falu kolompját küldik is el a diétára; - már mint ők.

- De hát a vármegye dolga?

- Az már más. Már abba én is beleszólok, s ha az atyafiságot a szárnyam alá veszem, szeretném látni, nem-e az én akaratom is valami. A vármegye már egészen más, - hogyne volna más... élek, halok érte.

- Akkor beszéljünk a vármegyéről. Vallja meg, bátyám, igaz lelkére, nem talál ezekben a mai állapotokban valami olyat, minek másképp kellene lenni?

Kalap uram nagy szemeket meresztett.

- Már én olyat bizony nem találok - felelt tiszta meggyőződéssel.

- Hát igazságosnak tartja azt, hogy a hatalmasabb elnyomja a gyengébbet?

A kérdezett mosolyogva felelt:

- Hisz azért gyengébb a gyengébb, édes öcsém, hogy az erősebb megverhesse.

Miklós sóhajtott.

Egy öreg cseléd jött be teríteni. Miközben tipegve-topogva fölrakosgatta a veres szegélyes, otthon szőtt abroszra a ház ékességeit, az ezüst kanalakat, paprika-, sótartót, a különféle kancsókat stb., tovább szövődött a beszélgetés fonala.

- Vegyük a dolgot lelkiismeretesen - szólt Miklós hévvel. - Miért legyen különb egyik ember a másiknál? Az isten előbb teremtette az embert, és csak azután a vármegyét és nemesi címert.

- Hüm! elég rosszul tette.

- Az isten mindenkit egyenlőnek alkot, szabadnak, függetlennek, a föld urának; de az emberek egy része meghamisítja akaratát, elveszi a másik rész jogait, és szolgáivá teszi azokat, kik testvérei kell hogy legyenek.

- Gubó legyek, ha nem valami prédikációból csented ki ezt a bolond textust.

Az ifjú oda sem figyelt, hanem egyre lelkesebb hangon folytatta:

- Ez nem járja így! A világosság besüt az ablakon. Az emberi méltóság sárba tiprása nem maradhat soká büntetlen. Százados bűnnek százados bűnhődés a vége. Nem a mi bűnünk ugyan ez állapot, amelybe mi nemesek önkéntelenül beleszületénk, de a kötelesség, hogy jóvá tegyük a fekete igazságtalanságot s leemeljük a súlyos terhet, mely a jobbágyság vállát nyomja, az egészen a mienk.

Az öreg elkezdett jóízűen kacagni, tetszett neki, hogy az a »karcos« úgy megzavarta az ifjú eszét. Akárki mit mond is, van abban a borban erő, - sok erő...

- Hadd legyen mindenben egyenjogú a nemessel...

- Kicsoda?

- A jobbágy.

Ez sok volt. Kalap indulatosan közbevágott:

- De már ez ellen protestálok. Ejnye, hol van a fokosom...

S bizony kevés híja, hogy méltó fölgerjedésében nem a nemes szerszámmal protestált: hanem szerencsére lecsillapítá az a tudat, hogy aki ezt ki merte mondani az ő fedele alatt, annak ő egy egész élettel adósa.

Miklós arca égett, szemei lángoltak, melle zihált, s ereiben őrült sebességgel lüktetett a vér. Úgy érezte, hogy most mint egy belül rothadt diót, az egész világot képes volna összemorzsolni.

- Ez ellen hiába protestál - szólt tüzesen. - Benne van az a levegőben. Az idők méhe szülte: s ha megszülte, meg is növeszti. A világ kereke forog, s aki elébe fekszik akadálynak, darabokra zúzza.

- De hát honnan szedted te mindezeket?

- Mindjárt rátérünk: hol szedtem, miért mondom. A követválasztásról beszélünk. Eddig az volt a kérdés: a jelöltek közt melyik a különb, okosabb ember, nagyobb hazafi...

- És ki fizet jobban.

- Nem gondolkoztunk rajta, annak adtuk szavazatunkat. De most más nagyjelentőségű pártok kezdenek alakulni az országban, az elmék és szívek megmozdultak. Most már nem puszta szín többé a veres és fehér toll. Egy-egy nagy eszme mindenik. A fehér a maradás, a szolgaság és igazságtalanság szentesítése, a veres az igazság, egyenlőség és szabadság.

Az öreg figyelni kezdett, sohasem hallott dolgok voltak ezek előtte, de a fiatal ember hangjában, előadási modorában volt valami, mi megragadta lassankint figyelmét.

- Miféle szabadságot emlegetsz? Hiszen elég szabadságunk van...

- Sok is, kevés is, amint vesszük. Én még többet akarok.

- Hüm, - a több sohasem árt meg! Az bizony nem lenne rossz.

- Annyit, hogy mindenkinek jusson belőle, grófnak, nemesnek, parasztnak. Legyünk egyenlők a jogokban és a teherviselésben.

Kalap uram fejét kezdte vakarni s kényelmetlenül fészkelődék székén:

- Nagy bolond vagy te, édes öcsém! No, ugyan megadtad neki! Hát mi az ördögöt ér nekem a szabadság és jog, - ha az másnak is megvan?... Egy lyukas piculát se adok érte.

- Az a szomorú, hogy sokan gondolkoznak így. De ez nem csüggeszt minket.

- Hát kik vagytok ti?

Miklós megszégyenülten horgasztá le szép komor fejét és sokáig nem felelt. Kalap uram is gondolkozott, s a csendes szobát a prücsök hangja kezdte dominálni.

- Hogy ők kik? arra majd ők maguk felelnek, s hogy én ki vagyok? - fakadt ki végtelen keserűséggel - senki sem vagyok, szolgája egy főúrnak - se mert rossz kutya az, mely a saját háznépét ugatja, nem szólok semmit; de volnék csak független...

- Előttem szabadon beszélhetsz.

- Nem az fáj, hogy nem beszélhetek, hanem, hogy nem tehetek szabadon. Pedig itt az ideje. Ötvenegy megye választotta már meg a követeit. Eggyel vannak többségben a liberális veres tollasok, kik a jobbágyok fölszabadítására törekszenek. Ez a megye lesz a döntő. Itt válik meg, ki kerekedik fölül. Az egész ország arca ide van fordulva.

Kalap uram elsápadt.

- Ezer mennykő! Ez nagy dolog! És én nektek ígértem szavazatomat.

- Mondtam, ne hirtelenkedjék.

Az öregembernek fogai vacogtak a fölindulástól.

- Ha istent ösmersz, mondd, miféle szerzet vagy? Kinek a számára jöttél vásárolni a lelkeket? Megbolondulok a bizonytalanságban. Inkább halálnak halálával haljak meg hétszer, mintsem a nemesi juss ellen szavazzak valaha. És mégis meg kell tennem, mert becsületszavamat adtam.

Miklós szarkasztikus kacagással felelt:

- Hát nem látja kalapomon a fehér tollról, hogy pecsovics vagyok?

- Az vagy? Igazán az vagy! - rikkantott föl az öreg örvendezve. - Jer hát a szívemre, mert nagy követ vettél le onnan. No, csakhogy fehér tollas vagy, nem adom ezért a széles világért. Ne félj, mi győzünk, ha mondom: annyi embert állítok talpra, hogy szemed, szád eláll. Az öreg Kalap kétszáz vótum! Igazán megnyugtattál. No, mit búsulsz? Látod, én örülök, mint a gyerek: nyulat fogathatsz velem. Ejnye no, kérj hát valamit tőlem, amit akarsz: meglásd, neked adom! A legszebb tajtékpipámat prezentbe, vagy a legjobb lovamat. Mennyire megijesztettél, lurkó! Mégse választasz semmit? Még az ingemet sem tagadom meg tőled...

...Miklós összefont karokkal elgondolkozva állott ott, mintha azon tűnődnék, hogy ugyan mit válasszon...

A párolgó vacsorát behozták. Erzsike is bejött, s jelenléte mindjárt más irányt adott a társalgásnak. A magyar ember különben is keveset beszél, míg eszik; csak a kanalak, majd a villák koppanása hangzott a bongó tányérokon. Erzsike úgy lopva néha-néha rátekintett a vendégre, persze csak azért, hogy meggyőződjék, nem hiányzik-é valamije, nem-é felejtett venni a pompás gombamártásból, vagy a finom ecetes uborkából, mely csak úgy úszkál a tejfelben? - biz az nagyon szórakozott ember, észre sem vette az említett mesterműveket; de bizony azért Erzsike mégsem figyelmeztette volna, - ott van előtte, ha nem vak, megláthatja. Többé ugyan feléje sem néz. Szemeit lesütve, szép kis fejét majdnem a tányérba hajtja. De úgy égeti valami. Mintha a gyertyából egy parányi vékony sugárka lángnyelvecskéjét kinyújtaná egy rőfre feléje s égetné arcát, szurkálná homlokát... olyan kényelmetlen izgató valami... Már csak fölpillant mégis... Pillantása találkozik a Miklóséval. Hirtelen lesüti ismét szemit, de azért nincs nyugta többé. Ugyan mit néz rajta? ugyan nézi-e még? Ismét az előbbi szemtalálkozás. Minden pillantás tüzesebb: egyik a másiktól kölcsönzi a tüzet, melynek fölöslege kiül az arcra is.

Közben a csendet legfeljebb egy-egy kínáló szóval zavarja a gazda, s mikor már elhordják a megdézsmált ételeket, valamely előrántott párbeszéddel sem átall könnyíteni a kancsó tartalmán.

- Hallod-e öcsém, Száraz-Brezón egyszer a ludak nem ittak, csak ettek - hát mind kidöglöttek.

- Hogy úgy ne járjunk - mond Miklós jó kedvvel, poharát fölhajtva.

Aztán szundikálni kezd az öreg, szeme egyre kisebbedik, nehéz fejét tenyerébe hajtja s úgy megszuszog és elbólintgat az asztal csücskén, mint valami zsíros reményekről álmodó deputátus.

A gyertya homályosan ég, kívülről az eső kopogása hallik. A két fiatal most egyedül érzi magát. Kínos és mégis édes érzés.

- Holnap nagy sár lesz, - mond Miklós fojtott hangon.

- Bizony - rebegé Erzsike.

Megint elhallgatnak, nem jut eszökbe semmi mondanivaló, mégis jól mulatnak. Észre sem veszik, a kakukkos óra már az éjfélt mutatta.

Jószerencse mégis, hogy kívül a bakter rekedt kiáltása mentő eszmét kölcsönöz Erzsikének. Bekiáltja az öreg cselédet, ki lankadó igyekezettel és pislogó szemhéjakkal segít az ágyakat megvetni, aztán nyugodalmas jó éjszakát kíván olyan halkan, hogy talán ő maga sem hallja, nem a vendég, kinek különben sem lesz ma nyugodalmas éjszakája.

Reggel Miklós megköszönte Kalap uramnak az éji szállást s kisietett lovát megnyergelni. Kalap kijött utána az udvarra.

- Ne bolondozz, öcsém! innen nem mégy ma egy tapodtat sem. Vasárnap van, pihend ki magadat.

- Köszönöm, bátyám, nem maradok.

- De mikor olyan szívesen látunk.

- Valakit föl kell még ma keresnem a városban.

- Nem szalad az el, meglátod holnap is.

Erzsike ott állt a nagy akácfához támaszkodva, mely a konyhának elölgetett; a kuvaszok is feküdtek, az volt rendes kaszinójuk, először, mert a konyhából kipárolgó illat legnagyobb fokban itt gyönyörködtette, másodszor, mert egy kidobott csont is becsessé tette nekik a helyet; egyik sem ugatott most, hanem mint érdemes családtagokhoz illik, a távozó vendéget kísérte szemök. A tegnapi esőtől harmatos akácfa lombjai olyan hívólag, olyan marasztalólag integettek. A reggeli napsugár odasütött és bearanyozta Erzsikét. Olyan barátságos fényes kép volt! Miklósnak úgy tetszett, hogyha távozik, itt kell hagynia örökké azt a mosolygó arany napsugárt: amerre járni fog, ott mindig mindenütt árnyék lesz ezentúl.

- De legalább ígérd meg, hogy visszajősz - erőszakolta a gazda.

Miután elbúcsúzott az öregtől, Erzsikének kalapjával intett és betette féllábát a kengyelbe.

- Nem ígérhetem bizonyosra.

Oh, milyen szomorú hangon mondta!

Erzsike úgy érezte, hogy e hangtól megzsibbad a szíve. Feje zúgott; az a gondolat tombolt benne, hogy ő most azt kiáltaná az indulónak: »maradj itt, ne menj el!...« Egy előtörő könny jelentkezett a szemeiben; az elárulná mindezt, még szebben, még meghatóbban, de azt a könyűt nem szabad meglátni senkinek. Elfordította fejét.

Az az elfordított fej is elmondott mindent. Miklós meg tudta érteni azt is.

Hirtelen visszakapta lábát a kengyelből, eléje került Kalap uramnak, megfogta kezét és hosszan, szótlanul nézett szeme közé:

- Tudja mit, bátyám! Tegnap megígérte, hogy nekem adja, amit választok. Szaván fogom: adja nekem az - Erzsikét.

Az öreggel egyet fordult a világ, elvilágosodó arccal nézett az égre, mintha meg akarná neki köszönni, hogy így elleste titkos, forró vágyát. Egy értelmes szó nem jött ajkára, csak eldadogott valamit és szorongatta kezét... Mégis hatalmas az Isten! Íme nyújtja már kezét, leemelni a nagy terhet....

- Odaadom biz én... hogyne adnám - rebegé végre meghatottan. - Hej fiúk, - kiáltá cselédeire - vissza avval a lóval az istállóba, a nyereggel a padlásra...

- Már azt nem - mondá boldog mosollyal Miklós.

- Itt én parancsolok... Hanem teringette, hát az a leány hol van?

Dejszen kereshették már azt. Világnak szaladott Miklós szavaitól, mik egy új világot teremtettek neki. Azóta már valahol a kertben beszéli rózsáinak az édes történetet.

Hadd beszélje, hadd álmodjék... Fürössze meg lelkét a gondolatban, melyet egy pillanat szül és a másik már megérlel. A szerelem a leggyorsabban érő gyümölcs; mint a tündérmesék aranyalmái, miknek egy éj kell, hogy virágozzanak, megnőjenek és leszakítsák.

- Keressük meg valahol, hadd legyen neki is beleszólása, - vélekedék a boldog apa - menjünk a kertbe.

De amint éppen nyitni akarja a kis kapuajtót, az szembe rányílik, és belép rajta egy szőke himlőhelyes fiatalember.

Kalap uram oly jó kedvében volt, hogy halálos ellenségét is megölelte volna ma örömében. Tehát egyenesen szívére vonta a belépőt, ki nem tudván a dolgot mire vélni, s hozzá lévén szokva drasztikus fogadtatásokhoz, élt a gyanúperrel, helyesnek találva egy merész oldalugrással kifejtőzni az izmos karok intenciói elől, s bizonyos távolságról mentegetőzni, hogy ő semminek nem oka a világon, ő rajta hiába töltené bosszúját a nemzetes úr, ha valami baj történt, annak csak a principális úr lehet okozója, kinek ő csak szerény alázatos helyettese.

Az öreg úgy kacagott, hogy szinte hangzott bele az udvar.

- Hát azt hitte, hogy meg akarom fojtani, hehehe? Isten hozta, isten hozta! Tessék besétálni! (aztán Miklós felé fordult s bemutatta). E'bizony a tekintetes Fogtőy Márton úr patvaristája, hehehe!

- Fogtőyé? - dünnyögé Miklós.

- Az én fiskálisomé. Hallod, öcsém, az aztán az okos ember ám. Több tudomány van a kisujjában, mint a püspöknek. Most is huszonöt darab peremet viszi. Igaz-e vagy sem, Lupcsek uram? De hát szóljon már, hogy van a tekintetes úr, üzent valamit?

Lupcsek úr látván, hogy itt ugyan semmi veszedelemtől sem félhet, visszanyerte természetes modorát, mely annyiban különbözött természetellenes modorától, hogy még szögletesebb volt. Jónak látta exordium fejében egyet-kettőt köhenteni.

- Üzenni ugyan minél kevesebbet üzent, hanem küldött ahelyett egy lepecsételt levelet: délután maga jön el a válaszért.

- Akkor hát menjünk be a pápaszememhez. Alkalmasint valami pörünket vitte el az ördög; sebaj, huszonötből jut is, marad is...

Kalap uram ott bent kikereste a pápaszemet, orrára igazította, levette megtörülgetni, újra föltette, akkor odalépett nagyobb világosság okáért az ablakhoz, s penicilusával szép lassan felbontogatván a pecséteket, kihámozá azt hüvelyéből és ősi szokás szerint egy erőteljes fricskával megtisztítá a porzótól.

Biz abban a levélben szép meglepetés várt rá.

- De hát április elseje van ma? - tört ki némi ingerültséggel.

- De bizony június másodika van - felelt egykedvűen Lupcsek.

- Hát megbolondult a maga principálisa; hallja kend?

Amice Lupcsek édesdeden vigyorgott.

- Tudja-é, hogy leányom kezét kéri meg levelében?

Miklós hevesen ugrott fel.

- Majd megfelelek én helyetted is - csitítá az öreg. Lupcsek szánalommal nézett végig Miklóson.

- Ejnye, ezer lámpás! ez rossz tréfa a maga principálisától hallja kend. Nem szedtem én a lányomat szemeten, hogy a legelső agglegénynek, ki apja lehetne, odadobjam. Viheti neki a kosarat, - föl is út, alá is út.

Amice Lupcsek majd meghalt nevettében: tetszett neki, hogy így szapulják a principális urat.

- A principális úr, kérem alásan, bizonyosan számított azon körülményre, hogy a nemzetes úr kevesellni fogja a prókátori állást és sokallni az ötven tavaszt, mely vállait nyomja; miután azonban amit akar, azt ki is viszi: ezúttal sem volt tehát rest a föntebb említett oknál fogva szerény helyettesét különféle argumentummal látni el. Ha a Nro. 1 nem használt, van szerencsém átnyújtani a Nro. 2-őt.

A Nro. 2 alatt Lupcsek úr átnyújtotta a konzervatívpárt hiteles jegyzőkönyvét, melyben határoztatik, miszerint a párt részéről Fogtőy Márton úr léptettetik föl országgyűlési követnek.

Kalap uram átolvasván, összehajtotta és visszaadá az iratot.

- Gratulálok őnagyságának, de azért nem eszünk egy tálból cseresznyét. Mert nekem is vannak argumentumaim. Nem adom először, mert - nem adom, másodszor meg nem adom azért, mert már odaadtam.

- Hát a harmadik argumentum? - bátorkodék alázatosan megjegyezni Lupcsek úr.

- Hát még ennyi se elég: ki ne vegyen az úr flegmámból - annyit mondok.

- Nem elég, kérem alásan, persze, hogy nem elég. Nem elég pedig, instálom, először azért, mert a bizonyítás végtelen valami s ha már egyszer végtelen, nagyon természetes dolog, hogy a második argumentumnál nem végződhetik teljesen; nem elég pedig másodszor azért, mert nekünk van ám harmadik argumentumunk is.

Azzal kivett zsebéből egy fehérvári bicsakot s szétnyitván azt, meghasítá mellénye bélését, melyből egy másik ötpecsétes levél hullott ki különféle itatós papírokba takarva, mely kiváló gondoskodás nyilván annak fontos voltát mutatni volt hivatva.

- Ide hát vele - mondá fél-bosszúsan, fél-nevetve Kalap...

De alighogy olvasni kezdé, arca szederjes ónszínt váltott: minél tovább ment az öregbetűs sorokban, annál jobban ráncolta össze felhős homlokát. Mikor végigolvasta, némán, megrendülve tette zsebébe: a pipája is kialudott, hozzáfogott, hogy újra megtömi, de a zacskó helyett a levelet húzta ki és végigolvasta még egyszer. Biz abban csak az állott, ami előbb. Megtörülte homlokát reszkető kezeivel.

- Beleegyezem! - nyögé kínosan, s arcán síri sápadtság ömlött el. Délig szólok a leánnyal is.

Szakítsuk itt meg történetünket egy darabon, hogy fölkeressük sötét odújában a múltat, mely beszédünk meséjét szőtte. Csak 17 évvel megyünk előbbre Kalap bátyánkkal, ki még akkor élete javát élte, amennyiben nemrégen nősülvén meg, úgyszólva a mézes évek örömeit élvezte, ha ugyan lehetséges, hogy a »hetek«, mint a gumielasztikum, évekké nyúljanak! Itt azonban valószínűvé tette az a körülmény, hogy Kalap uram nagy nehezen jutott nejéhez - s amihez nehezebben jut az ember, az mindig becsesebb.

A nemzetes asszonyt különben csak azért említjük, mert titok e fejezetünk címe. Márpedig hol titok van, ott keresd az asszonyt és megtaláltad a titok kulcsát.

Isten nyugasztalja szegény nemzetes asszonyomat a haló porában, de csakugyan ő volt oka mindennek! Minek ment férjhez Kalap uramhoz, ha Karczy Pétert szerette? Minek hallgatott szüleire, kik elébe tették a falusi ispánnak, ki azonfölül még gyermekes apa is volt, mert korán elhalt neje után két kis árva maradt, a vagyonos Kalap Istvánt? Igaz, hogy a leányszív még az akkori idők szokásában nagyon kis potentát volt arra, hogy az apa ellen protestálni merjen, - de ha ez lehetne is mentség arra, hogy hozzáment, vajon hol találhat mentséget rá, hogy még azontúl sem verte ki fejéből a szép Karczy Pétert?

Nehéz a szerelemnek parancsolni, de nehéz a féltékenységnek is. Ezt kellett volna tudnia a szegény nemzetes asszonynak.

A sors úgy akarta, hogy a fiatal házasoknak mindjárt a mézes hetek után el kellett menniök egy rokonuk lakodalmára, hova a balszerencse Karczyt is elhozta.

A fiatal férj mindjárt az esküvő után fogatni akart: Boriska nem egyezett bele.

- Oh, maradjunk még legalább egy óráig.

Az az egy óra kínos volt neki: nem találta helyét sehol, feje égett, lábai roskadoztak, szíve hangosan dobogott. Izgatottan támaszkodott a falnak s behunyta vérben forgó szemeit. Gondolkozni akart, egy sötét terv érlelődött lelkében. A gyanú és düh rossz tanácsadó! Behunyt szemei előtt rendre végigvonultak a lelkében elképzelt víziók, kétségbeeső lázas képzelet alkotta képek a megcsalt szerelem hátterével, sötéten, fenyegetőn, kígyó alakban végződő női szörnyek, mik neje arcát viselték, aztán két irtózatos szem, mely reábámult és égette, mint a pokolkő.

Megrázkódék, megtapogatta homlokát, melyről izzadság csurgott. Arról gondolkozott, ébren van-e vagy álmodta? Lehetetlen, hogy ébren legyen.

Belülről éppen e percben hangzott föl a zene, a régi jó idők csárdása.

Kalap az ablakhoz lépett és benézett. Amit látott, abból nyomban megtudhatta, hogy ébren van.

Boriskája Karczyval táncol, kéz a kézben, szív a szívhez közel, feje a Karczy vállán pihen, míg a Karczy keze karcsú derekát szorítja. Oh, kárhozat! Ki tudja, mit súgdosnak egymásnak?

Magánkívül rohant be s megfogta neje kezét, midőn az éppen a legügyesebb lépéseket csinálta, hogy táncosa meg ne foghassa. A csárdásnak ez a legkacérabb része; mintha azt mondaná a táncosné: »fogj meg, a tied vagyok...«

- Az egy óra elmúlt, - szólt Kalap tompán - menjünk!

A menyecske kipirult lángoló arca egyszerre elsápadt, s nagy kék szemeit esdőleg emelte férjére.

- Oh, még egy félóráig... Csak egy félóráig. Olyan jól érzem magam.

- Olyan jól érzed magad!

Ez döntött. Semmi kétsége nem volt többé. A jelek beszélnek a legőszintébben annak, ki tud belőlük olvasni. Az erős férfiú idegeit mintha villanyfolyam öntötte volna el az egyik percben, míg a másikban borzongató hideg futott rajtok keresztül. A kitörő düh festékezett arcán s egész valóján, de ajka nem árulta el. Éppen a düh nagysága adta neki azt a gonosz tanácsot, hogy szedje össze magát, ne áruljon el semmit abból, ami belsejében dúl.

- Nem bánom, - mondá látszólagos egykedvűséggel - maradjunk akár reggelig: magamnak sincs nagy kedvem elmenni.

Azzal hidegen hátat fordított nejének s úgy eltűnt, hogy egész este nem látták; a hajdani szerelmesek, az igaz, hogy nem is nagyon ügyeltek rá.

Úgy éjfél felé azonban újra látható lőn, szótlanul járva-kelve, az egyedüli komor alak a vigadók közt. Ismerősei azt hitték, hogy sokat talált bevenni a jóból, s valahol a szénatartóban aludván ki a mámort, még mostanáig sem gombolódzott ki teljesen a »katzenjammer«-ből.

Kalap uramnak azonban jobban fájt a feje, mint a bortól szokott. Alig várta az alkalmat, hogy négyszem közé kerüljön Karczyval.

- Az úr nemesember, ugye? - szólítá meg halkan.

- Az vagyok - felelt az villogó, haragtól szikrázó szemeit merőn függesztve a kérdőre.

- Ha nemesember, akkor nem gyáva. Nem fog szólani senkinek, hanem egy félóra múlva kilopódzik innen s lejön utánam a kertbe. Várni fogom a méhesnél. Egy kis számolni valónk lesz együtt!

- Ott leszek, - súgá dacosan, s azzal egyet kurjantva, a legvígabb szilajsággal ott a Kalap István uram szeme láttára táncra kapta annak feleségét, akiért az a számadás lesz a méhesben.

Hanem azért nem váratott magára sokáig; a szomszéd pajta falára két sötét árnyék rajzolódott, a Kalapé és a Karczyé.

- Eljöttem - mondá hetykén Karczy, a méhes egyik oszlopának támaszkodva. - Mit akar velem?

- Nem valami találós mese, - szólt a másik - bízvást elmondhatom.

- Nos?

- Nekem úgy tetszik, hogy mi egészen fölöslegesek vagyunk egymásnak ezen a világon.

- Magam is gondoltam arra...

- Úgy-é? Annál jobb, legalább könnyebben esünk át rajta. Tudja-e, hol voltam azalatt, hogy a mulatság folyt?

- Nem vagyok kíváncsi.

Kalap türelmetlen mozdulatot tett.

- Felültem az egyik lovamra s hazavágtattam a pisztolyaimért.

Karczy hidegen mondá:

- Nagyon jól tette.

- Mind a kettő golyóra van töltve. Jöjjön utánam!

Karczy szótlanul követte. Egy széles ugaron mentek keresztül, melyet a sötétben is fehérlő gyalogösvény szelt át, feketén elterülő füzesbe vezetve a rajta elmenőket. Kalap ment elöl, a füzes közepe táján megállapodék, mintegy gondolkozásba esve, de csakhamar ismét megindult gyorsított léptekkel.

Karczy törte meg a hallgatást.

- Nem látom át, miért menjünk olyan messzire?

- Majd átlátja.

- De mit mondanak majd, ha oly hosszasan maradunk ki?

- Azt csak egyikünk fogja meghallani, hogy mit mondanak, mert a másik nagyon is hosszasan fog kimaradni.

- Körülbelül?

- Körülbelül az ítéletnapig.

A füzes túlsó részén a Rima folyó kanyargott, mint egy óriási fodorba szedett csillámló ezüst szalag. A folyamot itt egy keskeny lóca hidalta át a gyalogosok számára: ha szekérrel akart eljutni az odavaló ember a rimántúli dűlőbe, félnapi járóföldet került a vármegye hídjáig. Olyanok voltak akkoriban a közlekedési viszonyok.

A parton egyszerre megállott Kalap, s kihúzván a köpenye alól a hozott pisztolyokat, ellenfelének nyújtá választás végett.

Karczy találomra hozzányúlt az egyikhez s fanyarul jegyzé meg:

- Én azonban tanúk nélkül nem lövök, mert nem akarok úgy halni meg, mint gyilkos a börtönben.

- Te nem lősz? - ordított föl dühösen Kalap. - Amint akarod! De én esküszöm, lövök s ledurrantalak, mint egy megfutamult nyulat.

Karczy úgy érezte, hogy most legokosabb volna erre a dühöngő emberre rohanni, kicsavarni kezéből a pisztolyt s bedobni magáéval együtt a Rima habjaiba; de volt a dühöngő ember kitörésében valami igazságos, valami jogos, ami megbénítá a másik erejét s lehűté merészségét.

- Nem bánom hát, - szólt halkan - de végezzünk szaporán.

Kalap homlokára ütött s élénken mondá:

- Megálljon, csakugyan igaza van. Annak, aki életben marad, némi alkalmatlansága lesz a másik holttestével. Ezen segítsünk valahogy. Én azt indítványozom, álljon mindenikünk erre a keskeny lócára: aki lebukik, azt elemeli a víz, nem lesz vele a másiknak semmi baja. A víz hűséges titoktartó.

Karczy egy percig gondolkozott.

- Elfogadom - szólt mohón. - Ki lő először?

- Mindketten egyszerre.

- Hogyan lehet az?

- Mindjárt megmondom. Hallja az éjféli kakaskukorékolást a faluból?

- Hallottam; de most éppen megszűnt.

- Nem tesz semmit, mindjárt megszólal. Az első kakasszóra lövünk. Álljunk helyünkre!

- Igen, de mi biztosít, hogy valamelyik vissza nem él a helyzettel s bevárja?...

- A saját becsületünk, Karczy uram. Az Isten ránk néz és látni fogja.

- Elég... én helyemre állok.

A karfátlan keskeny gyaloghíd lett tehát a csatatér. A két ellenfél kimérte a nyolc lépést, lassan tipegve az egymás mellé tákolt deszkákon, miken nappal is nyaktörő vállalat végiglépkedni, azután fölhúzták a pisztolyokat, egymásnak szegezték és figyelő állásba tették magokat.

A várakozás nem volt hosszú, de borzalomteljes és fárasztó. A holdvilág hol-hol kibukkant, mintha búvósdit játszanék a csillagokkal az apró-cseprő felhőfoltok mögül, a füzesben titokszerű zúgás kelt, mintha az alvó természet lélegzete lenne, az éji csendet csak egy-egy, a gyaloghíd oszlopához odacsapódó hab loccsanása zavarta meg...

...Éles kakasszó metszette át a levegőt, két pisztolydurranás hallatszott utána, - s két emberi test zuhant a hullámokba. A hold sietve bújt felhőtakarója alá. Az egyik alak legyőzte a hullámokat s kiúszott a partra, a másikat pedig csendesen vitte a víz, a hűséges titoktartó víz.

A megmaradt Kalap volt. Megmerevülten állott meg a parton, szemei önkéntelen utána vesztek annak a mindinkább kisebbedő fekete pontnak, mely olyannak tűnt föl a csillámló ezüst szalagon, mint egy tintafolt. Mi lehet az? A halott feje, mely ki-kibukkan a habok közül. Utána szeretne futni a part hosszában, de inai megtagadják a szolgálatot. A bosszú, düh, féltékenység, lelkének eddigi sötét lakosai egyszerre semmivé váltak, rájok sem emlékezik többé, mintha sohasem ismerte volna őket.

...Miért tettem? Mit tettem?

Csak a mogorva csend felel kérdésére, mit lelkéhez intéz; a füzes most is titokszerűn zúg, mintha az egyik fűzfavessző a másiknak súgdosná a rejtélyes titkot, a habok most is haragosan csapódnak a híd oszlopához, mintha locsognának: gyilkos! gyilkos!

Csitt!... Egész testében reszketni kezd; sóvárogva várja, mikor tűnik el a láthatárról végképp az a lefelé úszó fekete pont: akkor tán megkönnyebbül. Csalódik. A fekete ponttól sohasem válhat meg többé: lerajzolódott a lelkében s ezentúl örökké magával kell cipelnie a gyötrő fotográfiát.

Az előbbi fejezetben leírt esemény régen történt, olyan régen, hogy talán nem is igaz már. Azelőtt ugyan sok mendemondára adott alkalmat a fiatal ispán gyors eltűnése. Magyarázták különféleképp, különösen a környék vénasszonyai köszörülték rajta nyelvöket sok ideig: hova lehetett, mi történt vele, megölték-e vagy ő ölte meg magát; de hátha Amerikába szökött stb. Egy pár hónap múlva aztán kifogtak a Rimából egy holttestet, teljesen föloszlott, megismerhetetlen állapotban. A közvélemény megelégedett vele; a' bizony a szegény Karczy holtteste. A bíróság ugyan hivatalosan konstatálta, hogy a holttest nem lehet a Karczyé, mert annak fekete haja volt, míg ezé sárgás, azonfelül Karczy magas ember volt, emez meg alacsony termetű; - de hát utóvégre is mit tud ahhoz a bíróság? - tessék csak a szolgabíró úrnak két hónapig víz alatt tartani tekintetes fejét, valamint érdemes csontjait, s majd meglátja, mekkora változáson megy át úri személye! A bagódi csősz emlékezett arra, hogy a lakodalom estéjén éjféltájban két úriféle ember ment el kunyhója mellett, kisvártatva két pisztolylövést hallott a Rima felől; csakhogy a bagódi csősz részeges ember, s mióta húsz évig - mire nagyon büszke - a császárt szolgálta, annyira megrögzött benne a katonaerkölcs, hogy egy szavát sem lehet hinni. A szomszédos karikási bakter pedig mennyre-földre esküszik, hogy azon éjszaka egy lucskos kísértet ment át falujukon, a víz úgy csepegett róla, mint az ereszről, csipkés nyomokat hagyva a poros úton; eleinte - úgymond - neki akart menni, de aztán eszébe jutott, hogy a kommenciójában nincs benne a kísértetfogdosás, minélfogva behunyván szemeit és áhítatos kereszteket vetve magára, hagyta szegényt a maga útján.

Mint már említettük, Karczy özvegy volt. Neje, kivel alig élt egy évig, éppen azon percben veszté el életét, midőn újat adott a kis Miklóskán. Miklóska két éves volt, és már nagyon tisztán ki tudta mondani az »apa« szót (a »mama« szóra nem volt szüksége szegénynek!), midőn egyszer az apa csak nem volt sehol. Jó emberek, minőknek a múlt század még nem volt szűkében, gondoskodtak az apátlan, anyátlan árváról, mígnem egy napon egy felsővidéki kabátos ember jelent meg a faluban, ki magát Karczy rokonának vallotta s a gyermeket magával vivé.

Mindössze ennyi vált köztudomásúvá e szomorú dologból, de lassankint, mint mindent, e halvány részleteket is elfeledték az emberek. A tények is csak olyanok az idő markában, mint a festett kelme, mely lassan-lassan színét veszti.

Csupán Kalap lelkében maradt örökké újdonatúj a borzalmas kép.

De ha foglya is annak a képnek, ha nyomja is lelkét az a kép, ha fölijeszti álmaiból, ha arcul csapja, mikor a legédesebben mosolyoghatnék, ha ürmöt vegyít italába, mérget kever ételébe, ha a jótékony feledést elhessegeti is tőle, - legalább ne tudja senki. A titoktartó víz ne szóljon róla soha!...

És íme, évtizedek múlva megszólal a víz feneke...

Fogtőy Márton ezt írta a levélben:

»Nemzetes jó uram! A kenderesi lakodalom éjjelén két férfi állott a bagódi gyaloghídon fölvont pisztollyal. Hogy mi lett a két férfi sorsa, azt csak "mi ketten" tudjuk. Ha tudjuk, minek meséljem tovább. Sapienti pauca! Nemzetes uramat tán nem is valami nagyon interesszálja a dolog? Régen volt - bizony el lehetett volna már felejteni azóta. Meghiszem, ha a dokumentumoknak nem volna oly fatális hosszú memoriája! De mit beszélek én itt összevissza, mintha a kosárért aprehendálnék? Az első gondolat nem mindig a legjobb gondolat, tudom tehát, hogy nem marad mellette, hanem szívesen fogad vejéül egy követet. Dátum stb.«

Ez volt a prókátor sorainak tartalma... A halott apa árnya feljött a víz fenekéről, hogy elrántsa fiát, midőn éppen feléje nyúl a leánynak...

Lehetett-e tenni egyebet, mint kitérni a kísérteties árnynak, ki odaáll egy vétkes ember legédesebb tervei elé és azt mondja: »ne tovább!«

Kalap mozdulatlanul maradt székén, mint a villámsújtott, ki nem hall, nem érez, nem gondol, nem él: amice Lupcsek kezeit dörzsölte s az adott igenlő választ megírta a »Notesz-könyvébe«. Miklós izgatottan ugrott föl és torkon ragadta a patvaristát.

- Eresszen el az úr! - mit akar?

- Azt akarom tudni, mit karmol?

- Mit karmolnék egyebet, ha nem a nemzetes uram feleletét, hogy beleegyezik.

- Hogy mibe egyezik bele?

- Furcsa, hát abba, hogy a principálisom nőül vegye a leányasszonyt.

- Az lehetetlen! - kiáltá Miklós kétségbeesetten. - Én tiltakozom az ellen. Hiszen ezelőtt egy órával nekem ígérte. Erzsike az enyim, senki másé. Ugye hogy az enyim? Ugye nem úgy értette, hogy neki adja? Szóljon bátyám, az istenre kérem...

Dejszen mondhatta már az öreg Kalapnak. Nem felel az már többé a vallató bírónak sem!... Nagy, megüvegesedett szemei ostobán meredtek az ifjúra, mintha azt mondanák: »nem értem, miről van szó«. Végre megmozdul a nyelve és érthetetlen bömbölő hangot ad, mint a beszélni tanuló gyermeké.

- Ezt a szél érte - mekegé hüledezve Lupcsek, s szedte az irháját kifelé.

Meg sem állott a szomszéd faluig, hol Fogtőy úr az egybegyűlt nemességnek tartott dikciót, elmondva ékes periódusokban, hogy minden darab nemes ember egy gyöngy a Szent István koronájából. Kár volna a gyöngynek a szemét közé keveredni (Éljenzés). A parasztot már a természet is azért alkotta erősebbnek, vállasabbnak, hogy ő csinálja az utakat, fizesse az adót és szolgálja a robotot. A természet ellen síkra szállni istenkísértés! (Úgy van!) Aztán a nemes embernek méltóságán aluli is volna hitvány pénzzel adózni a haza oltárára, az ő adója - vér. A kacagányos ősök megfordulnának sírjaikban, ha csak egyet föladnánk is azokból a jogokból, miket ők szereztek. (Általános helyeslés.) Ő (Fogtőy) ezeket fogja tudomásolni a diétán; ha nemes atyafiai is ezen véleményben vannak, akkor kéri bizalmukat. Fontolják meg jól a dolgot s ne hagyják elámíttatni magukat az ellenfél Bojthos László által, ki mellesleg legyen mondva, anslagos bort itat a nemességgel. (Zúgás.) Aki ennyire megy a nemesség iránti tiszteletlenségben, mit kelljen attól várni? Majd a mi borunkat tessék megkóstolni. (Lelkes, viharos éljenzés.)

A beszéd hatott. Amice Lupcsek éppen akkor érkezett oda lihegve, mikor a principális urat markos nemeslegények, ki hol érhette, fölkapván, végighurcolták a község utcáin, kiabálva a rögtönzött dalt:

Bojthos László puttonyba,
Fogtőy megy Pozsonyba.

A fő-fő kortes Fércz Pista elő is kerített valahol egy üres puttonyt s beledugott egy verébijesztő »bakuszt«, amely hivatva volt képviselni a liberális előd perszónáját abban a pozitúrában, amint a pozsonyi diéta helyett puttonyba meneszti a közbizalom.

Fércz Pista hősies komolysággal ballagott a menet előtt, magasra emelve az ominózus puttonyt. Fogtőy rúgott, harapott, kapálódzott, sehogy sem nyugodván bele, hogy ilyen forsponton szállíttassék; de a hazafiasság megtiltotta, hogy emiatt a nemes atyafiak megnehezteljenek, példás megadással tűrték a tekintetes úr ficánkodásait, s le nem tették volna a világért sem, csak a falu végén, a haranglábnál.

Amice Lupcsek sietett magának utat törni a megtisztelthez, de odaérése elé váratlan akadály torlódék: valaki azt találta róla mondani: »ni ni, mint hasonlít ez a fickó a madárijesztőhöz«. Nosza, mindjárt vérszemet kaptak a látványosságot megkóstolt atyafiak, s ráfogták, hogy ez bizonyosan spión lesz a Bojthos-pártból. No 'szen nem is kellett több Fércz Pistának! Nyakon fogta az érdemes patvaristát, mielőtt principálisához juthatott volna, s egyszerűen bedugta a puttonyba, megbiztatván a sivalkodót, hogy mentem kiakasztja a puttonyt a harangláb legtetejére; onnan egészen kényelmesen figyelheti meg a történteket...

S már-már megtörténőben volt rajta ez a megtiszteltetés, midőn azon malheur fogta pártját, hogy a fölemelt puttony feneke engedvén a súlynak, - kiesett; minélfogva Lupcsek úr egészen lecsúszván, mégsem csúszott ki, mert hasa és a puttony fenekének terjedelme között szembetűnő aránytalanság merülvén föl, a kibontakozás csak akként lett volna lehetséges, ha a puttonyból fejjel lefelé fordítják ki.

A Lupcsek kivevése iránti módozatok fölött tehát élénk eszmecsere fejlődött. Utoljára is Fogtőyre kellett bízni a döntő határozatot, ki csak most vette észre, hogy a puttonyból kilógó lábakat már látta valahol az életben: de hol? Nagysokára mégis rájött: hisz ezek az ő tavalyi csizmái, miket, a tyúkszemei miatt nem viselhetett, s miket aztán a patvaristának kialkudott két pár fejelés fejében természetben szolgáltatott ki. Kétségtelen eszerint, hogy a puttonyban amice Lupcsek van. Fölvettetvén azon kérdés, hogy Lupcsek úr fatálisan beszorulván s más olcsóbb módon kivehető nem lévén, csak ha a puttony szétszedetik, - érdemes-e érte a puttonyt elrontani, vagy sem? - Fogtőy úr humanisztikus szempontból azon határozatot hozta, miszerint a puttony haladéktalanul s nagy óvatossággal szétbontandó, mert a benne lévő egyéniség az ő tulajdon patvaristája s azonfölül fontos híreket hoz.

Az abroncsokat szétverték, s amice Lupcsek a maga teljes épségében gurult ki a szétmálló dongák közül; azon körülmény természetesen szót sem érdemel, hogy a puttonyban azelőtt lisztet tartott gazdája, minek nyomai nagyon meglátszottak szegényen.

- Ez violentia, ez attentátum! - ordított a derék ifjú, amint lélegzethez juthatott, - nekem satisfactio kell!

- Jól van, jól... - mondá Fogtőy - hanem előbb jó lesz megmosakodni, barátom.

- A'bizony igaz... - felelt Lupcsek úr egészen lehűlve és sietett a legelső kútnál kimosakodni.

- Nos? - kérdé a principális, amint az elgyötört emberrel magára lehetett - széna-e vagy szalma?

- Széna.

- Mit mondott?

- Beleegyezett.

- Hányadiknál?

- A harmadiknál.

- Nagyon jól van, ámbár sajnálom, hogy odáig kellett elmennünk. A negyedikre eszerint nem volt szüksége, pedig ez a leghatásosabb... Adja vissza, amice!

Lupcsek a csizmaszárból húzott ki egy rongyos olajos kendőt, abba volt betakargatva a negyedik levél: érintetlenül adta át az ügyvédnek.

- A tényálladék tehát az, - szólt az ügyvéd - hogy én most vőlegény vagyok. A kisasszonyról, jegyesemről mit tud?

- A nemzetes úr megígérte, hogy szólni fog vele délutánig.

Fogtőy kezeit dörzsölte, s sárga ábrázatján öröm derengett.

- Tehát délutánig? Nagyon jól van! Azaz, hogy úgy találom: kissé nagyon sietteti. Délutánig nem igen sokat disputálhat rá... azt hiszem...

- De még magam is azt hiszem.

- Hogy, mit hisz maga, amice?

- Azt, hogy a nemzetes úr nem fog délutánig beszélni a kisasszonnyal.

- Hogy meri maga azt hinni - ha megígérte.

Lupcsek úr megkötötte magát.

- Akár ígérte, akár nem... én mégis azt mondom, nem fog a kisasszonnyal beszélni sem ma, sem holnap, sem holnapután...

- Ejnye, hát bolond maga? Mindjárt megkötöztetem, ha meg nem magyarázza szavait! Nos, mért nem fog beszélni a kisasszonnyal?

- Azért, rogo... mert elállott a szava.

- Elállott?

- A harmadik argumentum olyan erős volt, hogy ott nyomban a szél ütötte meg tőle.

Az ügyvéd meglepetve hátrált egy lépést, futó kedvetlenség vonult el ábrázatán, aztán érzelmeit eltakaró közönyös hangon mondá:

- Pedig lássa, amice, még egy darab ideig szükségünk lett volna a nyelvére.