A MINDENTUDÓ HROBÁK

Öt mokány hegyi lovacskát vezettek elő nemsokára. Apolka könnyedén termett a magáén, amelyiken nyereg nem volt, s úgy megülte, mintha oda lett volna nőve. Vékony fűzfavesszőt vágott, azzal csapdosta meg: »Gyi te Csinos!« Amire a Csinos megindult sebes trappban, s vitte az ő szép lovasnőjét, kinek a gyönyörű termete vállától a csípőjéig kecses hullámzásban kígyózott.

Az urak alig bírták utolérni. Nagy selyma az a Szekula! Csupa kedvezésből Apolkának szánta a legjobb lovat.

No, de nem mindenütt került szaladásra való út a lazokban.

A »laz« (legalább tudjuk meg már, hol vagyunk) az a felvidéki tótnak, ami a tanya az alföldi embernek. A hegyes-köves határokból olyan nagy, mértföldekre terjedő darab jut egy-egy községnek, hogy azt lehetetlen egy helyről megművelni. Egész napi járó föld lenne a falutól, míg a gazda a vetéshez jutna, meg ismét haza. A faluban csak a gazdag ember lakhatik, akinek sok a földje, mások megművelik, s ha lopnak belőle, marad még neki is - vagy a szegény ember, akinek kevés keresni valója van a mezőn. No, meg azok, akiknek a falu körül van a jószáguk. A határ távoleső részeiben ellenben, kopár dombokon, magas szürke sziklák közül kibukkan egy fehér viskó. Az a laz. A laz körül aztán engedelmességre van kényszerítve a sovány föld. Egész nemzedékek műve lehetett, míg egy jókora területről kiszedték a köveket.

De mi a kövek alatt megmaradt, az a sárgás agyag még azután is dacol a tótokkal, örökös szemrehányással van tele: »minek vettétek el a köveimet, azért sem növesztek nektek semmit.« Próbálgatják rozzsal, lednekkel, kukoricával - de a föld nem akarja, s amit visszaad helyette kedvetlenül, az csak a paródiája ezeknek a becsületes növényeknek.

De még ez a föld is tesz kivételt két növény és két állat iránt. Azokat szereti. A krumpli és a zab nagyobbra, szebbre nő itt, s a kecskének és birkának édesebb füvet hoz e zordon vidék, mint a síkság. De magát a tótot bizony sokszor még jobban is megbosszantja a szántóföldje. Azzal, hogy elszalad előle. Felhőszakadás jön, záporeső támad, nekigyürkőzik, lemossa az irtványt, az agyagot felülről, tönkreteszi sok évek keserves munkáját, s újra ki van kövezve, mint azelőtt, mert újra kövek vannak alul egészen a pokolig. A jámbor »hornyák« megint hozzáfoghat kiirtani az új réteget.

A széles árkon túl csak lassan, lépésben mehettek a lovasok a meredek gyalogutakon, melyek, mint a ködmönujja, körül vannak prémezve kecskerágó- és mogyorófabokrokkal. Szelíd nyírek és kevély bükkfák fölváltva maradoztak el mögöttük, itt-ott árvaleányhaj fehérlik... mintha szemölcs lenne a föld csupasz testén. Föntebb hegyi patak csörgött lefelé, csrop-csrop, apró színes kavicsokat gurítva.

Az út olyan keskeny volt néhol, hogy csak egymás után mehettek, mint a ludak. Apolka poroszkált hátul, míg a bíró ment elöl, de a zelenói Szűz Mária-képnél, ahol a keresztutak vannak (itt szaladgálnak Luca éjjelén a boszorkányok, óriási hordókat gurítva szélsebesen, amiken vigyorgó ördögfiak ülnek), Szekula elhagyta a társaságot, elhajolván a Bakula faluja felé, intézkedéseket tenni a nevezetes uraságok elfogadására; minélfogva Apolka került előre, s azontúl ő vezette az urakat. Szép haja beakadt egy kiálló ágba, kirántódott a hajtű, a tömött fonatok leestek és ott ugrándoztak ingerlően, a hófehér vállát csapdosva.

Sótony odaugratott melléje, de valóban csoda, hogy deres lova félre nem lépett vagy egyszer, valami omlatag szakadéknál.

- Hej, Apolka - sóhajtotta, amint a Szűz Mária-képet elhagyták -, kár neked elfonnyadni itt a farkasok és medvék között.

De Apolkával nehéz volt szóba keveredni, nagyon kurtán felelgetett, s olyan hideg, színtelen és éles volt néha a hangja, mint az olló éle, elvágta vele a beszéd fonalát. De bezzeg tudott aztán behízelgő, nyájas is lenni, ha akart.

- Többet érnek a farkasok és medvék az embereknél - felelte. - Engem ők még sohasem bántottak!

- Ha teneked eszed lenne, Apolka, selyem ruhában járhatnál, négylovas hintóban, inas nyitná, csukná előtted, mögötted az ajtókat.

A leány felsóhajtott, aztán nyersen mondá:

- Nem kell már énnekem semmi.

- Ejha! Talán bizony apácának készülsz?

Lehajtotta fejét a lova nyakához, s úgy a fél szemével nézett fel a saját könyöke alól Sótonyra. Jaj, be szép volt így.

- Talán még rosszabbnak - felelte halkan, szomorúan.

- Neked titkos bánatod van, Apolka. Téged emészt valami, leolvasom a homlokodról.

Álmodozón nézte az elmaradó fákat és füveket, de nem felelt. Meglassította válaszul a lova lépését, úgyhogy legott utolérték őket a többiek. Sótony bosszankodva harapdosta a szöszke bajuszát. Hisz ez annyit tesz, hogy »nincs vásár«. Nem volt hozzászokva, hogy így bánjanak vele a leányok!

Sokáig haladtak fölfelé a Hrebenkának, mindig egyforma úton. Mély csend honolt körös-körül, még beszélgetni sem igen lehetett, mert folyton vigyázni kellett a ló kantárjára; biz ez unalmas volt. Megörültek nagyon, amint váratlanul egy melankolikus tót dal hangzott fel balfelől:

Kevély az én szeretőm, de mire?
Se majorja, se akla, semmije;
Szíját rézcsatokkal öt lyukra gombolja,
De nincs benne egyéb, csak egy rongyos kova.

- Emberszagot érzek! - jegyzé meg Tereskey, a dúdolást hallgatva.

- Közel vagyunk, uram, a Hrobák viskójához - szólt Apolka. - Most már csak a hang után menjünk.

A dal megszűnt egy pillanat múlva, s ahelyett ugyanonnan hangos sírás verte föl a hegyhát csendjét. És a kakukk számolgatta ezalatt is a túlsó hegyről a lohinaiak életéveit. Jó bőven olvasta ki nekik...

A kővé vált oldalszalonna nevű sziklánál amint bekanyarodának, egyszerre előttük állott ennek a háta mögött egy tisztáson a Hrobák alacsony kunyhója, egyetlen piciny ablakkal és nádfedéllel, mely ezer helyen szelelt. Jó dolga volt itt a konyhafüstnek. Arra mehetett ki, amerre akart.

A kunyhó oldalánál, egy fatönkön, öreg, ráncosképű nő guggolt, keservesen zokogva.

- Itt vagyunk - szólott Apolka és lepattant fürgén a Csinosról. Arcát pirosra csípte a lovaglás s a hegyi levegő. Ellenállhatatlan volt. A jegyző és szolgabíró összenéztek: majd elnyelte Sótony a szemeivel.

Aztán a siránkozó nő felé fordult Tereskey:

- Miért sír, anyóka, olyan nagyon?

- Hogyne sírnék - tagolá ziháló mellel -, mikor az apám megvert!

- Kendnek még él az apja? - csodálkozott Tereskey. - Az lehetetlen!

- No, no, nyanyuska - csitítgatá nyájasan Apolka, mellé térdelve -, nem illik a mécsest mindjárt földhöz vágni. Ösmer-e, nyanyuska?

- Hogyne ösmernélek! Te vagy a lovak reparálójának a lánya!

A kunyhóból eközben egy hófehér hajú paraszt gurult ki, kíváncsian a külső zajra. Olyan egészséges, piros képe volt, mint a kapos. Egy ócska bocskort és árat tartott a kezében. Hihetőleg nem az árnak volt baja, de a bocskornak, azt foltozta.

- No, mi az, mi? - dörmögé mély hangon. - Mit kívánnak az urak?

Tereskey egyik ámulásból a másikba esett.

- Kend ennek a nőnek az apja?

- Én vagyok, fájdalom. Hogy inkább szült volna egy darab követ a megboldogult feleségem.

- Hát igaz, hogy megverte?

- Hogyne vertem volna meg - szólt félvállról -, mikor szófogadatlan.

Aztán megfenyegette dühösen a kezével, bornyúszájú inge lecsúszott, s láttatni hagyta karján az izmokat.

- Csitt, te fattyú! - mordult fel. - Nem szégyenled magad idegenek előtt bőgni! Majd kapsz még, ha nem volt elég!

- De hát mit vétett szegényke?

- Mit vétett? - tört ki nyersen. - Szerelmes nótákat dúdol és a macskákkal pajkoskodik, ahelyett, hogy az öregapját ringatná.

De már erre kiesett a tajtékpipa a Tereskey szájából.

- Mit! Magának apja van? - kiáltá kételkedőn.

- Már mért ne volna? Mindenki ösmeri az idősebb Hrobákot.

- Ne tréfáljon velem, csakugyan van apja?

- Ej no! Mi abban a megcsodálni való, hogy valakinek apja van!

Azután nagy mogorván hozzátette:

- Ha nem hiszi az úr, nézze meg, ott fekszik a színke alatt!

- Hány esztendős lehet?

- A magamét sem olvasom, hanem hát úgy a kenyere javát bizony már megette az én öregem.

- És a leánya?

Fitymálkodva felelte:

- Az Ancsurka? Hogy is csak? Biz az már hatvan lesz idestova. Eljár az idő, uram, a gyerekek fölött is.

- Beszélhetnénk az öreggel?

- Miért ne, ha nem alszik. De most egy idő óta sokat szundikál. Olyankor nehéz fölrázni. Nézzük meg, mit csinál!

- Te nem jössz, Miska? - kérdé Tereskey a főbírótól.

- Nem - felelte kurtán és leült Apolka mellé egy gerendára. - Én már úgyis rájöttem, ki a gyújtogató - suttogta.

- Ki? - kérdé Apolka fojtott hangon.

A főbíró közelebb csúszott hozzá:

- Te!

Apolka összerezzent és elhalványodott.

- Te gyújtottad meg a szívemet, pedig az olyan volt már, mint a nedves tapló. Szeretlek, Apolka!

A leány úgy tett, mint a fojtogatott madár, aki levegőt kap, összerázkódott, aztán lesütötte a fejét... azt a gyönyörű, formás fejecskéjét.

- Gyere velem, elviszlek magammal - folytatta hévvel, kigyúlt arccal -, neked élek, még a helyedet is megfúvom, úgy megbecsüllek.

- Nem, nem - sziszegte. - Hagyjon engem!

Fölugrott és a színke felé szaladt, mint a megriadt őznőstény.

Már akkor azok javában beszélgettek a mindentudó Hrobákkal. Mert éppen ébren találták. Egy nagy teknőben feküdt, alatta puha alom kenderszöszből. Koponyáján egyetlen hajszál sem volt már, a fejbőr összetepedt és úgy nézett ki, mint valami pamutsapka. Vastag, dagadt szemöldjei és fehér szempillái, melyekkel olyan szaporán pislogott, mint a nyúl, kísérteties hatást tettek. Arcszíne: akárcsak a sárga viaszk. Hogy ehhez a földi világhoz tartozik, csak a pipa mutatta, melyet a szájában tartott, és úgy szopta csamcsogva, mint a csecsemő az anyai emlőt.

- Hát abban a gyújtogatási dologban jöttetek? - szólt rekedtes vékony hangon, mintha a föld alól jött volna.

- Abban jöttünk a tanácsodat kérni - mondá Tereskey. - Tapasztalt ember vagy, sokat éltél, sokat láttál.

- Azért láttam sokat, mert mindig behunyva tartottam a szemeimet, de a fülemet nyitva hagytam. No, de mondd el hát, mit csináltatok eddig.

(A mindentudó Hrobák csak te-nek szólította a szolgabíró urat is.)

Tereskey elmondta, hogy az írások összehasonlításától vártak eleinte eredményt.

Az öreg a jegyzőnek csipogta: »Ringass, fiam, ringass, jobban esik akkor beszélnem.«

- Az írással? - hápogott idétlenül, egy legyet akarva elfogni a száraz, sovány kezével, amely a teknő fölött döngött. - Ostobaság! Ha száz fejletlen csecsemőgyereket idehoztok, mind egyforma lesz, de ha bevárjátok, míg megnő, mind másforma lesz. A parasztok betűi ilyen fejletlen csecsemők. Hát még mit csináltatok, édes fiam?

Most már a harisnya dolgot beszélte el a vizsgálóbíró. Ez aztán olyan finom griff volt, hogy bizonyosan meg fogja lepni a hegyek bölcsét. Végig is hallgatta nagy figyelmesen.

- Vakard meg, fiam, egy kicsit a talpamat!

A jegyző még azt is megcselekedte. (Ha az egy éven alóli gyerek olyan nagy úr, mint egy király, akkor a száz éven felüli aggastyán csak olyan szent lehet, mint egy pápa.)

Az apó arcán sajátságos kéjérzet tükröződött a vakargatás alatt: az ajkszélei olyanformán mozogtak, mintha mosolyogna, megszűnt pislogni, és az egyik kezét olyan édesdeden rázogatta, mint a bárány a lábát, mikor sót nyal.

- No, az szép dolog volt... azzal a harisnyával, no... Hanem tudd meg fiam, hogy a cérnának nincsen szája. A tűnek nincsen szeme. A harisnya pedig hamis jószág, no... Mert a harisnyának van kezdete, de nincsen vége!

- Igaz, apó! A végét nem lehet látni, mert visszaszaladnak a recéi kezdetnek.

- Hát még mit csináltatok, édes fiam?

- A papot hallgattuk ki.

- No, az okosan van. A pap tudhatja a legjobban. Mert akit meghajítanak, az tudhatja a legjobban, honnan esett a kő. Az már úgy van, no.

A nagy rendőri lumen, a hatalmas eszű Tereskey Márton, úgy állott az öreg fejénél összezsugorodva, mint egy tejfölösszájú diák. Érezte, hogy ez nevetséges, indokolatlan, de nem bírt kibontakozni alóla. Sajátságos tréma vett rajta erőt, mintha a leckéjét mondaná fel, mikor elsorolta az elővett jegyzőkönyvből apróra, mit kérdeztek, s megintelen mit felelt erre Belinka Sámuel uram.

- Bohó, tapasztalatlan gyermekek vagytok, no - duhogott a tót Matuzsálem -, semmit sem tudtok, he. Azt kérdezitek a paptól: nincs-e valakije, aki hevesen gyűlöli, vagy aki gyűlölte. Huh, huh! Mire való ez, no?

- Hát mit tegyünk, apó? - kérdé Tereskey szelíden megjuhászodva -, hogy kinyomozzuk a bűnöst?

- Menjetek haza, fiam - szólt prófétai hangon az öreg Hrobák -, és mondjátok meg a vármegyének, hogy...

- Mit mondjunk meg, atyus? - vágott közbe áhítatteljes hangon.

- Hogy küldjön ide helyettetek okosabb embereket!

A kevély Tereskey még csak az arcát sem fintorította el erre a gorombaságra.

- Miért mondod ezt, apóka? Miben hibáztuk el a vizsgálatot?

Hrobák behunyta a szemeit, aztán úgy szótagonként lökdöste ki a mondatokat, sziszegve, mert egy foga se volt, s a hang még a szájában folyt szét. Nehéz volt megérteni.

- Miben hibáztátok el? Ej, no! Azt kellett volna megkérdezni a paptól, éppen megfordítva: nem szereti-e valaki hevesen, vagy nem szerette-e valamikor?... Hagyjatok, no, most már aludni.

- Isten áldjon meg hát, apó! Friss jó egészséget kívánunk - köszönté a jegyző.

- Az csak megvan - motyogta. - Az egészség megvan, hanem egy kis dohányka nem ártana.

Tereskey az ölébe hajította neki a teli dohányzacskóját, s lehorgasztott fővel, gondolatokba mélyedve támolygott ki a színkéből.

»A vén Hrobáknak igaza van! Úgy van, úgy. Ott kell keresni a bonyodalmat.«

A hegyi próféta véleménye új látkört, új mezőt nyitott fel előtte. Újra érezte ereiben a vért pezsegni, tettvágya, szimatolási kedve föléledt, úgy, hogy a kunyhó elé érve, élénken kiáltott fel:

- Nosza, fel a lóra! Menjünk a Bakula falujába, a leányokat kihallgatni!

A TUDÁS FÜVE

A Bakula faluja majd mindenben hasonlított a Szekula falujához. Csakhogy Bakula uram nagyobb talentum volt, ki ideiglenes uralkodása alatt meg akarta mutatni tevékenységét s rátermettségét a bírói mogyorófabothoz, ennélfogva mihelyt a megyei urak közeledését Szekula uram elmondta, összecsődíté az egész falut, egy instáncia aláírása végett, melyben vízipuskát kérnek a megyétől a szerencsétlen helységnek.

Azaz mégis Szekula uram volt a nagyobb talentum, mert ő tudta, hogy nem kapnak.

A napközben történt események, melyeket Szekula uram jóízűen beszélt el, hirtelen szétterjedtek a nép között. Mindenki kapott azokon. Különösen a harisnyadolog volt tetszetős. Az asszonyok mosolyogtak rajta. A vén Koskár Andrásné fölkiáltott: »Mégiscsak a jó puha kapca az első dolog a világon!«

Szekula uramat majd szétszaggatták a hírekért. Hogy ment végbe az íráspróba? Sejtenek-e valamit az urak, vagy még mindig abban állunk, hogy kinek van tarka harisnyája?

Egyes-egyedül Bakula uram maradt közömbös, mert őt mélyen bosszantotta az, hogy mindez a Szekula falujában történt.

No, de ami ezután következik, az már mind itt fog megesni.

Érezte ő, mi dukál neki, s általa a falunak, de azt is tudta, mi illik.

Mikor az urakat megpillantotta az ereszkedőnél, ott várta már a felnyergelt ló, eleibök lovagolt, úgy tért aztán vissza velök, kevély, tekintélyes magatartással.

Ki volt előre készítve minden: a hivatalos asztal és a deres is. Meg a borosüvegek a dézsavízben, hogy hűljenek. A tapintatos Bakula tudja az ilyeneket: mi kell a nemes vármegyének. Kár, hogy a kalodát idő rövidsége miatt már el nem hozathatta Lohináról.

A népek úgy álltak két sorban kandi szemmel, ágaskodva, mintha egy fejedelem tartaná a bevonulását kíséretével. Bizony még a vivátot is elkiáltották néhányan. Bolond egy szó az is! Ki tudja, mit jelent? Úgy a revolucióból maradt az meg itt Lohinán valahogy.

Hát nem elég mindez meghizlalni a falusi szemeket! Egy öreg úr lóháton, de milyen egyenesen üli meg; hanem még sokkal szebben a fiatal szőke úr, akinek az a háromszáz ablakos kastélya van, ott, ahová nyáron aratni járnak. Soká fognak ők erről beszélni. Eleven nagy urak a Hrebenka alján. Ilyet se látott még itt a zöld palástú mező!

De nini, az bizony se nem íródiák amott hátul, se nem esküdt, hanem a Mikulik Apolka.

Általánossá vált a csodálkozás. Többen meg is szólították csúfolódó ízzel. Kivált asszonyfélék:

- Ej, ej, hát már te is megyei hivatalba jutottál, Apolka?

- No, ez aztán derék, hogy hol virít ki ez a leány.

- Bizonyosan libapásztorné lett - elméskedék Opicza Gregor (aki nagy imposztor) - azoknál a ludaknál, amiket a szolgabírónénak hordunk be, ha pörünk van.

Az urak talán nem is hallották, Apolka meg úgy tett, mintha nem is hallaná.

- Két leányt akarok itt kihallgatni - mondá Tereskey Bakulának. - Bizonyos Sztrelnyik Annát és Kiczka Magdalénát. Hol vannak a leányok?

- Mind a kettő be van rendelve, kérem alássan, az egyik azonban még a mezőn van, fűért ment a tehénnek. Utána küldtem. A másik itt van, kérem, alássan. Jöjj elő, Sztrelnyik Anna!

Sápadt, nyurga női alak közeledett az asztalhoz, mely cövekekre kötött istrángokkal volt elkerítve, nehogy a tolakodó közönség megzavarja a hivatalos eljárást.

Sztrelnyik Anna semmit sem tudott, mindenre fejrázással vagy alig hallhatóan kiejtett »nem«-mel felelt.

- Valóságos »nemtudomka« vagy, édes fiam - dorgálta a bíró némi bosszankodással -, hanem még egyet kérdezek tőled, egyre felelj. Nem tudnád megmondani, hogy a tiszteletes úrnak volt-e tudtodra valami viszonya?

- Nem tudom.

- Nem incselkedett néha valamelyitekkel? Nem vetted-e észre, hogy valamelyik vászonszemélyre talán szebben nézett, mint a többire?

- Nem lehet azt mondani, kérem alássan...

- Csak bátran, ne félj semmitől. A vármegye parancsolja, hát mért nem mondhatnád meg, édes fiam?

- Azért - dadogta Sztrelnyik Anna -, mert mindig pápaszem volt a szemén, hát nem láthattam a nézését.

- Bolond vagy, leányocskám. Hiszen az ilyet egyébről is tudhatja az ember. Ha megcsipkedi az arcot, ha átkarolja a derekat, s több efféle.

- No, azt én sohasem láttam a mi tiszteletes urunknál, hanem megcsókolni sokszor megcsókolta a Magdalénkát.

- Úgy? És a Magdalénka hagyta magát?

- Hiszen ő is visszacsókolta a tiszteletes urat akárhányszor.

Tereskey megelégedetten dörzsölte a kezeit.

- Elég, fiam. Most már hadd lássuk azt a Magdalénkát.

Kevélyen tekintett hátra Sótonyra. »Egy kis nyom már megint van« - szólt; Sótony helyeslést bólintott a fejével, de a szeme Apolkát kereste, ki reszketve, halaványan támaszkodott egy akácfához.

- Mi bajod van, Apolka? Rosszul vagy?

- Semmi, semmi... egy kis szívgörcsöm van, de már múlik.

- Mégse jön az a Kiczka Magdaléna? - kiáltá türelmetlenül Tereskey a tizedeseknek.

- Itt vagyok már - hangzott messziről bátran, erőteljesen.

Izmos, hatalmas testalkatú leány verte magát keresztül a tömegen. Utat nyitottak neki egészen a bírói asztalig. Sarló volt a kezében, s a hátán kosár, megrakva fűvel, vállán és a hóna alatt négy kóc-szalaggal áthúzva és megkötve elöl fityegőre. Széles, piros-pozsgás arca akár egy rózsa, mely frissen és tündöklőn kandikál ki a sok közönséges füvek közül; mert a zsálya, farkastej, a muhar (de volt ott tán ezerféle fű is) egészen körülövezte a fejét a kosár tetejéről.

- Itt vagyok - szólt, majd hirtelen körülnézett kék tiszta szemeivel, s amint Apolkát megpillantá a közelben, gyűlöletteljesen fordítá félre fejét.

- Itt vagyok - ismétlé -, tán csak nem akarnak felakasztani!

- Ne nyelvelj, fiam. Arra fogsz felelni, amit kérdezni fogok.

- Úgy? - kiáltá, kezét katonásan a csípőjére vágva. - Csúffá akarnak tenni? Vallatni a falu szemeláttára. Oh, nem! Én rajtam ne keressék a tarka harisnyát. Nem vagyok én gyújtogató. Az apám is becsületes ember volt. Ide merek én állani a törvény elé. No bizony, hogy a pap szeretője voltam, azért én becsületes leány vagyok.

Hangja folyton szenvedélyesebbé, rikácsolóbbá vált.

- Hanem ha éppen meg akarják tudni, megmondom én, hol van a tarka harisnya - kiáltá féktelen indulattal -...ott van, ott... Nézzék meg a Mikulik Apolka lábán!

Sótony idegesen ugrott fel.

- Hogy mersz ilyen vádat tenni?

- Mert ott van... látom - s megüvegesedett szemeit áthatóan mereszté Apolkára, ki mozdulatlanul állt az akácfánál, mint egy szobor. Ajkai össze voltak szorítva, szeme villámlott, mint a sasé.

- A ruhán által látod? - rivallt rá Sótony.

- A ruhán által.

A nép izgatott szitkok és zajos kiáltások közt kezdett tolongni a kötélkorlát felé.

»A fűben van az erő!« - kiálták. - »Igazságot kívánunk!« - visszhangoztatták más oldalról. Orkánszerű viharrá nőtt a zsivaj. Tereskey és Sótony nem bírtak többé uralkodni fölötte. Egy hang, élesebb a többinél, végigsüvített:

»A tudás füve van a kosárban!«

Többen Apolka felé csörtettek, hogy megfogják és megkötözzék. »Oda kell adni a hóhérnak!« - mennydörgé egy tagbaszakadt, félszemű ember, aki csigákat viselt a kalapja körül.

Apolka, mint a tigris, kit golyó ér, egy pillanatra elszédült, összeesett, de rögtön rá még ruganyosabb lett. Ott termett Magdalénka mellett, bőszülten, pihegve. Nem volt már sápadt, hanem vérpiros. Neki esett acél kezével és egy rántással leszakította a kosarat hátáról. Az lefordult, a földre csapódott, és a füvek mind kiszóródtak belőle...

A féket vesztett tömeg odarohant, s egymáson keresztül bukdácsolva, egymást eltaszigálva kapkodták, egymás kezéből kitépték a fonnyadt, legázolt növényeket, melyek között ott kell, hogy legyen a tudás füve. Csakhogy melyik az a sok száz közül?

- Eresszetek! - rivallt rájok Apolka, és ellökött útjából vagy hét férfit, aztán a korlátnál teremve, egy párduchoz méltó ugrással a bírósági asztalra pattant.

- Hazudott az a személy - kiáltá csengő hangján, mely keresztülhatolt a sokaságon, mint az üvegharang. - Lohinaiak! Nézzetek ide...

Olyan csönd lett nyomban, hogy egy holló szállt a levegőben az Apolka feje fölött, s hallani lehetett szárnya suhogását.

- Nézzetek ide! - ismétlé; keble sebesen hullámzott, lebomlott szénhaja leért egész az asztal aljáig, amint lehajolt, és a kékpettyes kartonszoknyácskáját fölemelte a bokáig... vagy hogy még bokán túl.

Ő maga behunyta a szemeit, legalább ő ne lássa, hogy nézik - de a többiek bizony kinyitották.

- Ártatlan a leány! - kiálták a népek lehangoltan, elhajigálva a növényeket.

...Fehér harisnya volt az Apolka lábán, fehér és vakító, mint a hó.

*

Izgató jelenet volt ez... a lohinai férfiak sohasem fogják elfelejteni azt a szemkápráztató formás bokát, se Bakula uram azt, hogy ez az ő falujában történt.

Apolka diadalmasan menekült meg, de a rágalmazó Magdalénkát legott utolérte a bűnhődés (mégis van isten, atyafiak!) elájult, összeesett és beteg lett az izgalmaktól. Amit bizony senki sem sajnált (mert úgy kell a gonosznak), hacsak a szolgabíró urak nem, amiért most nem lehetett a vallomását kivenni.

- Pedig ez tud valamit - mormogta Tereskey -, ez jó anyag. Ehhez még visszatérünk.

Meghagyta a bírónak: tartsa addig is szemmel, míg rendelet jön, s ezzel ahogy jöttek, azon módon elindultak, mert már napszállta lett. A naptányér még bukdácsolt egy darabig a vörnyeges égbolton, de aztán szép csendesen leguggolt a Hrebenka mögé.

A szél fázósan suhogtatta a falombokat, a békák elkezdték az esti konferenciáikat megtartani a rekettyés mocsarakban, s cuppogva ugráltak be a lovasok elől. Az erdő szárnyasai lázas sietséggel röpdöstek, a kicsinyek raja fent a fészkekben nyugtalanul csipogott. Minden mutatta, hogy a természet öltözködni készül: fölveszi a barna pihenő ruháját.

Tereskey, a jegyző és a bíró elöl mentek, Sótony visszamaradozott Apolkánál, aki halavány volt kissé, s kék patkók látszottak a szeme alatt, de neki még a patkó is jól illett. Nagy szemei bágyadtan világítottak üregeikben, mint két szentjánosbogár.

- Lásd - mondá Sótony -, milyen nagy bajban voltál. Szegény leány!

Nem felelt egy szót sem, csak vállat vont.

- Neked el kell innen menned. Nem maradhatsz itt tovább. Nincs semmi becsületed itt!

- Miért ne volna? - sziszegte. - Mi rosszat tudnak felőlem?

- Az apád miatt.

- Mit tudnak az én apámról? - kérdé kevélyen.

- Én mindent tudok. Tudom, hogy az apád hamis passzusokkal kereskedik.

Görcsösen megrándult arca az orrcimpák mellett.

- Az csak pletyka - hadarta rekedten.

- Én magam hallottam ma, mikor a zsidó árendással alkudozott. Vagy te jössz hát velem Apolka, vagy az apád.

- Verje meg az isten azt a zsidót! - tört ki szívszaggató hangon. - Elárulta!

Elsötétült előtte a világ, inogni kezdett, a kantárt elereszté, halántékához kapott, aztán lerogyott a lóról aléltan.

- Jaj, mi bajod történt! - ijedten ugrott le Sótony. (A lova elszaladt, nem bánta.) - Apolka, térj magadhoz, lelkem!

De az ott feküdt mozdulatlanul, behunyt szemmel, halvány arcával a harmatos gyepen, mint egy halott. Egy kiszáradt vadrózsabokor búsult az út mellett, szúrós tüskéivel, kiálló hegyes gallyacskáival. Abba zuhant bele az egyik lábával. Oh, be jó szerencse, hogy nem fejjel esett erre! Piros vér bugyogott lábából, szétfrecsegett, megfesté a füvet és a törpe fácska ágait... Hihette volna-e valaki, hogy ez a nyomorult bokor még rózsákat hozzon a halála után!

Sótony kétségbeesetten kurjantott a bíróékra, de ki tudja, hol jártak azok már! A tömérdek béka agyonkuruttyolta, milliárd cirpelő prücsök, sziszegő lósáska, dünnyögő darázs elfojtotta az ő kiáltását.

Nagy ijedelmében, roppant zavarában nem tudta, mit kezdjen? Vízért szaladjon-e a patakra, hogy fellocsolja? Vagy a mellénykéjét kapcsolja ki előbb, hogy lélegzethez jusson?

De bizony a mellényke volt az elsőbb. Oh, milyen érzés az!... Bizsergett a vére, egy lánglavina önté el testét.

- Apolka! Gyönyörűségem! Nyisd ki azt az okos, barna szemedet... hiszen élsz.

Letérdelt mellé, úgy esengett neki:

- Nézz rám csak még egyszer! Hisz piheg a kebled!

Mint az őrült futott vizet keresni. Ott csacsogott a patak ezüst vizével, a fűzfák alatt lent; által is ugrotta, de észre mégsem vette. Utoljára is a kenderáztatóból merített a kalapjába.

Jó volt az most, futott vele, mint a fösvény a kincsével; megfreccsentette arcát, végigsimítá vizes kezét tiszta ragyogó homlokán, s ím, a leány kebléből egy sóhaj tört fel, hörgésszerű, gyenge - de az már mégis ébredés.

A vér még mindig szivárgott. Hátha valami nagy seb az? Maradt még egy kis fölösleges víz, ami a kalap posztóján át nem csurgott, hátha kimosná vele azt a sebet? Pajkos démon integetett neki és hunyorgatott rá... hátulról meg talán Ámor is lökdöste a kezét és szurkálta hátgerincét a nyilával. Pedig illetlen dolog lesz! Mindegy; meg kell nézni. Hátha doktor volna az ember. Oh, szegény kis lábacskám! Juj, az egész harisnya csupa vér! Hadd húzzam le róla sebesen...

Megfogta az Apolka lábát és lefelé kezdte rángatni a harisnyát. Látta a gyönyörű lábidomot, orrcimpái kidagadtak, vére szilajan nyargalt ereiben... még egy rántás - s egyszerre zsibbadás fogta el minden tagját, megdermedt, mintha szélhűdés érte volna. A rémület felkiáltását hallatta.

A fehér harisnya alatt ott volt, amit a vizsgálat keresett, ott volt a lábán a sárgakék harisnya.

E pillanatban föleszmélt a leány, kinyitotta szemeit: »Hol vagyok?« - sóhajtá.

Sótony ott ült mellette a pázsiton, de nem felelt, elfordította arcát és a homályosodó égre bámult. Talán azt kérdezte a kigyúló csillagoktól: lehetséges-e az, hogy ez a szép angyal egy címeres ördög?... Isten! Hát miért csalod a szegény együgyű embereket az arcokkal?

Azok a csillagok semmit sem feleltek.

Hanem amint Apolka körülnézett, egyszerre megértett mindent, összeszedte erejét, közelebb kúszott Sótonyhoz és szomorúan kérdezte:

- Látta?

- Láttam - felelte az sötéten.

Mély csend következett, egyik sem törte meg. Végre Sótony hörgé:

- Igaz?

Csak ezt az egyetlen szót kérdezte.

- Igaz.

Ez is csak azt az egyetlen szót felelte. Majd kisvártatva hozzátoldá:

- Fogjon el, itt vagyok. Pallos illet engem.

Sótony ránézett hosszan, álmodozón, véghetetlen bánattal, azután odament a lovacskához. (Apolkát megvárta a lova, a Sótonyé ellenben tovament az üres nyergével.)

- Gyere fel, Apolka - szólt szelíden, méla rezgéssel hangján -, elférünk ezen a lovon.

Magához emelte, az ölébe vette, úgy mentek a sötét erdőben, a főbíró és a gonosztevő.

- Miért tetted azt, mondd meg nekem?

- Mert nagyon szerettem azt a papot, bosszút akartam állni rajta - lihegte fájón, szenvedéllyel -, megcsalt, elámított, megesküdött, hogy nőül vesz.

Megint szótlanul haladtak sokáig. Sótony érezte a leány forró, lázas leheletét az arcán, hallotta a pihegését. Elég mulatság volt az neki.

Az urasági fűrészmalom tájékán megint csak támadt valami tudakolni valója:

- Mondd meg nekem, Apolka, honnan tudta az a leány, hogy a harisnya rajtad van? Mert ez csodálatos, megfoghatatlan. Igazán a tudás füve volt a kosarában?

Kimondhatatlan gyűlölet reszketett az Apolka hangján:

- Igen, a tudás füve, ha-ha-ha! Ő megkóstolta azt a füvet. Szerette a papot Magdalénka is; az értem elhagyta. Mindig féltékeny volt rám, üldözött. Most is azt hiszi még, hogy a pap titokban hozzám jár. Nyilván ma reggel is ott leselkedett az ablakon, mikor a szolgabíró hazaküldött a kötőtűkért, amikor sejtettem már a dolgot, csak éppen annyi időm volt, a szemfüles hajdú miatt, hogy hirtelen fehér harisnyát rántsak a tarka fölé.

Többet azután nem kérdezett a főbíró, csak még azt:

- Hová vigyelek?

- Ahova akar - felelte a leány, szemérmesen lesütve a fejét.

- Hát tudod, hová viszlek, Apolka? - suttogta fokozódó szenvedéllyel. - Elviszlek az én kastélyomba. Ott boldog leszel, selyempárnákon hálsz, rózsavízzel mosakodol. Eljössz-e?

- Elmegyek, igen; igen... Selyempárnákon fogok ott aludni?

- Mért mondod ezt olyan hidegen, Apolka?

- Oh - szólt az arcát Sótony felé fordítva -, hiszen látja, már mosolygok is.

- Ott élünk ketten, mert sokat járok majd hozzád. Erről a csúf dologról soha senki sem fog megtudni semmit. Majd meglátod, milyen jó lesz... Csókolj meg, Apolka!

Elhárítólag emelte kezeit az arca fölé.

- Majd akkor... majd otthon!

És újra átfutott ajka körül az az előbbi bágyadt mosolygás. A sötétben is meglátta azt Sótony. Az egész erdő nevetett tőle.

Most értek a zelenói hegyszakadékhoz.

- Vigyázzon itt nagyon - figyelmezteté Apolka halkan, suttogva, mint a szerelmesek, és közelebb simult hozzá -, mert ez veszedelmes hely.

Sótony két kézre fogta a kantárt, kurtára és fürkészőn nézett körül a keskeny úton, mely mellett óriási mélység sötétlett.

Apolka e pillanatban kisiklott hóna alól, mint a fürge gyík, egyet rántott ruganyos karcsú testén, s odahajította magát a sötét üreg fölé... szállt, szállt, lefelé a mélységbe.

Mintha egy denevér ereszkedne a poklokra.

A mélység elnyelte hallgatagon, mintha már várta volna.

*

Üres nyereggel érkezett haza az egyik ló.

Volt nagy ijedelem, Istenem, mi történt a főbíróval?

Azután visszajött a másik ló szomorú lovasával. Még bonyodalmasabb az egész dolog! A főbíró az Apolka lován ült. Hogyan került erre a magáé helyett? S mi történt vajon Apolkával?

Mind elbeszélte azt Sótony, a könnye is kicsordult vagy kétszer; elmondta, miképp esett le Apolka a lóról és elájult, s hogy fedezte fel aztán a fehér harisnya alatt a tarkát - és a többi, meg a többi.

- Igaza volt a vén Hrobáknak! - kiáltott fel Tereskey megrendülve.

Sótony kezébe temette az arcát:

- Soha én többé asszonyra rá nem nézek. A közügynek élek ezentúl.

Gyorsan terjedt el az eset híre Lohina mindkét falvában, s másnap már hurcolkodni kezdtek az emberek hazafelé. »Nem lesz már tűz ezentúl!«

...Noha vagy húsz éve múlt ennek, de még mindig keresik a lányok és menyecskék azt a csodafüvet a határban, ami azon a délután a Magdalénka kosarában lehetett, s amitől mindent lát, mindent tud, aki megtalálja.

Ha a lányok keresik, még értem - de mit akarnak a menyecskék?



FÜGGELÉK



A LOVAK REPARÁLÓJA



1885

A LOHINAI FŰ
egyik részletének vázlata

Ilyen hivatal is csak Magyarországon van.

Egyszer valami nagyobb kihágási ügyben mint tanú voltam beidézve a bíróság elé. Voltunk vagy húszan tanúk, falusiak, városiak a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből.

Legjobban feltűnt nekem egy tömzsi ember simára borotvált képpel, ravasz apró szemekkel, hegyes állal, félig paraszti, félig úri viseletben. Kántoros tubákszínű gérok volt rajta, s alul szűrposztós magyar nadrág.

- Mi a neve? - kérdé tőle a bíró.

- Mikulik János.

- Hány éves?

- Ötvenegy.

- Mi a foglalkozása?

Tétovázni látszott egy darabig, majd hirtelen hadarta:

- Kereskedni szoktam.

Amire csöndes derültség látszott a falusiak arcán.

Zordonan nézett körül, majd alázatos nyájassággal jegyzé meg:

- Csak tessék kérem odaírni, hogy »kereskedő«.

A bíró fel is írta, amit bediktált, s miután kikérdezte, elbocsátotta:

- Jöjjön a következő tanú.

Hanem engem érdekelt az originális alak, s amint kimentünk a megyeház udvarára, megszólítottam a falusiakat:

- Miféle ember ez a Mikulik János?

- Hja, nagyon furcsa mestersége van annak.

Hát nem kereskedő?

- Azt nem mondhatnám, hogy nem...

- És mivel kereskedik?

- Lovak erkölcseit reparálja, kérem alásan.

- No, még ilyet sem hallottam.

- Elhiszem, kérem, mert ilyen csak egy van Magyarországon.

- Aztán, hogy reparálja a lovakat?

- Eljár a lóvásárokra. Ott van ez minden lóvásáron, ami Dunán innen esik.

- Tehát amolyan lócsiszár féle?

- Dehogy az, dehogy. Sohasem vett egyetlen egy lovat sem.

- Mi az ördögöt csinál akkor ott.

- Hogy mit csinál? Lődörög a lovak közt, ismerkedik a vásárosokkal, megnézeget minden lovat, beleüti az orrát minden alkudozásba, s ha csak teheti, megrontja a felek közt azt alkut, hibákat talál a lovon, vagy lebeszéli a vevőt.

- De mi haszna van ebből? - kérdeztem csodálkozva.

Hárman is siettek felelni:

- Az, hogy minél több lópakszust szedhet össze.

- Nem értem.

- Hát az úgy van kérem - szólt most bele a galiba nótárius -, hogy minden egyes eladó, amikor a lovat a vásárra viszi, vált otthon a lovának egy bizonyítványt a jegyzői hivataltól arra nézve, hogy a ló igaz jószág, amiben aztán benne van a ló »személyleírása« is, hogy pej vagy szürke, mén vagy kanca, így néz ki, ennyi éves, ez a gazdája s a többi.

- Értem.

- Ha aztán az eladás nem sikerült, hiábavaló volna lóbizonyítvány, mikor a következő vásárra viszi a gazda a lovat, ismét új pakszust vált.

- Természetesen.

- No mármost! Ezeket az ócska pakszusokat a vásár után összeszedi a »lovak reparálója« olcsó áron. Gondolom négy krajcárt fizet egyért-egyért. Az el nem adott lovak gazdái szívesen adják oda, mert nincs többé szükségük rá. Mikulik uram felüti a pakszusbeváltó intézetét valamelyik Laci-konyhában. A népek csak úgy özönlenek hozzá, mint a zápor.

- Bolond ember! Minek neki az a sok ócska pakszus.

- Minek? Hiszen éppen ezen alapszik a keresete. A négy krajcáros pakszusokat eladja öt forintjával. Három-négy ládája van otthon Nyírjesen, telidesteli lóbizonyítványokkal. Nagy pénzt reprezentálnak azok!

- Pszt! erre megy.

Éppen e pillanatban ment el mellettünk Mikulik János uram félrecsapott kalappal, nagy gúnyosan. Panaszkodik fűnek-fának tele szájjal:

- Minden haszontalanság miatt befárasztja a becsületes embert a vármegye! Most is az egész napom itt veszett! Pedig hát munkából él a becsületes ember.

- A farizeus gazember! - sziszegte a jegyző.

- De én még mindig nem fogtam fel a munkáját - mondám halkan.

- Mindjárt megmagyarázom egészen. A környék tele van lókötőkkel, akik egész az alföldre, le Szegedig, Kikindáig elmennek, s hozzák a szebbnél-szebb csikókat. Erre a szenvedélyre alapította Mikulik János uram az ő üzletét, mert úgy tessék venni, hogy a lopott lovat jóravaló ember nem veszi meg pakszus nélkül, de ha megveszi is valaki, csak potom árt vet érte a tolvajoknak, de ha bizonyság van hozzá, a ló hitele meg van reparálva, s hatszorosan nyer árban. Ha meggondoljuk a dolgot, Mikulik jutányos árban dolgozik.

- Ahá, kezdem sejteni.

- No ugye? A lótolvajoknak feladata eszerint két részből áll. Nem elég megszerezni a lovat, hanem még fel is kell vele elébb keresni Mikulik János uramat a nyírjesi kőházban. Az bizonyosan otthon pipázik az ámbituson, hivatalos komolysággal fogadja a lócsiszárokat. Műértő szemmel végignézi a lopott lovat, megvizsgálja a fogait, megveregeti szeretettel a lapockáit. »Derék állatka vagy, ne kapálódz, ne félj, no, mindjárt becsületes lovat faragok belőled.«

Bemegy a kancelláriába, kiveszi a ládákból az egész készletet, hol hivatalos rendben szortirozva vannak pej, szürke, fehér, fekete, sárga lovakra okmányok; amilyen kell, olyant keres ki, mert van ott mindenféle.

»Húsz ménesre való« - mint ahogy szokta mondani.

- S minden pakszus öt forint?

- Van azok közt értékesebb, becsesebb is. Azok, amelyek a »különös ismertető jelek«-re ráillenek. Ezekért tíz-húsz forintot is elkér Mikulik uram.

- Hallatlan dolog ez! De hát nem szól ebbe bele a vármegye?

- Bánja is az, uram. Hisz ő maga is már hamis lovon jár.





A KÉT KOLDUSDIÁK



1885

I. FEJEZET
DOBOS NÉNI ÉS DIÁKJAI

Ezelőtt valami kétszáz vagy háromszáz esztendővel - mert ha nagyon messze hagyjuk az időt magunk mögött, ide-oda benne száz esztendő - a debreceni tornyos kollégiumban éppen olyan zajos volt az élet, mint most.

Hiszen a diákélet nem változik, magok a diákok sem. Jól mondta a hajdúszoboszlói ember, aki az anyjukkal berándult Debrecenbe tizenöt esztendő után másodszor, hogy: »Ejnye, nézze csak kend, ezek a diákok egy csöppet sem nőttek azóta.«

Nem ám, mindig egyformák, mindig ugyanolyanok, habár mások is. A professzor urak is majdnem ezek voltak, csakhogy háromszögletű kalapot s másféle szabású ruhát és alakút viseltek (a híres Hatvani professzor csak később jött).

A kosztadó asszonyok és gazdák szinte ugyanolyan potrohos, jókedvű alakok, mint mostanában. Csakhogy most Nagy János úrnak, Kispéter Istvánné asszonyomnak nevezik, akkoriban pedig Bujdosó Jánosnak, Dobosné asszonyomnak hítták a legjobb kosztoló helyeket.

Dobosné asszonyom a Csapó utcán lakott, egy alacsony földszintes házban, nem messze a híres iskolától. Elöl bolt volt egy szépen festett néhai sertéssel, melynek belső részei messzire piroslottak (egy hajdani diák festette, azóta híres piktor lett belőle valahol külső országokban), bent az udvarban a Dobos néni lakása, s távolabb a diákszobák. Ágy hátán ágy a szobákban, az ágyakban kettesével háltak a »nebulók«. A bagoly-diákból kettő számít egy »filozófust« vagy »poétát«. Mert a rétortól kezdve fölfelé már külön ágy dukált Dobos néninél, s »Domine« titulus a professzor uraknál.

A »Dobos néni férje«, mert bizony csak (s amint kitudódik alább, teljes joggal) a felesége után nevezték őkegyelmét, polgári foglalatosságára nézve hentes volt. Nem értett ugyan sokat a mesterséghez, de mivelhogy apjától, aki szintén kosztos diákokat tartott, azt a festett sertést örökölte, a boltcégér kedvéért meg kellett maradnia hentesnek, pedig már Debrecenben akkoriban is annyi volt a hentes, mint amennyi Bécsben most a doktor.

Aztán azért is jó volt, mert Dobos néninek nagy örömet okozott a hizlalás. Minden szenvedélye az volt, hogy ami a keze alá jut, legyen akár malac, akár diák, az ott színt és húst kapjon.

Negyven, ötven sertést hizlalt, s tíz fizetéses kosztos diákot tartott, azonfelül kettőt, akiket ő maga szemelt ki, ingyen.

A fizetésesek nyolc pengőt fizettek havonkint, s ezért mindent kaptak tőle, még anyai tanácsokat és hátbaütéseket is.

Elhíresült hely volt a városban, s igen gyakran lehetett hallani:

»Dobosné bolond, Dobosné még ráfizet a diákjaira!« Néha szemébe is megmondták, különösen a szomszédból a rossz lelkű Perecz István:

- Ej, ej, komámasszony, nem jó rendszer ez, nem jó! Adjon a diákoknak kevesebb húst és több hátbaütést! Majd meglássa, hogy jobban kijön velök.

De szerencsére Perecz uramnak nem sok befolyása volt az asszonynénire, s a diákoknak bőven kijárt a kolláció, de a pirongatás is. Mert ha a szíve jó volt is, a nyelve keresztül-kasul járt minden halandó lelken, aki a tekintete elé került. Azt lehetett volna hinni felőle, aki felületesen ösmerte, hogy egy kiállhatatlan sárkány.

Már korán reggel elkezdődött a háznál a rettenetes patália; legelsőbb Dobos bácsit szidta össze, kivel szörnyen rosszul bánt, sokszor megfogta, és kigurította az ajtón, egyszer ott esett össze a küszöb előtt, de ő ezt mind eltűrte, felkelt nagy nyugalommal, leverte a port ruháiról, s besompolygott a boltba nagy dörmögéssel.

- No, megállj, asszony!... mert végre is én vagyok a te urad; kezemben vagy, megállj! Ezer szerencséd, hogy bennmaradtál!

Úgy tett Dobos bácsi, mint Scipio, ki midőn átevezett a tengeren Afrikába, s a parton megbotolván elesett, mégis úgy kiáltott fel kevélyen: »Afrika földje, erősen tartalak!«

Mikor a férjével végzett, a szolgálókkal kezdett zenebonát csinálni, valamennyit megverte, vagy legalább sírásra fakasztotta. Azután nagyharagosan berúgta lábával a diákcellákat, és besüvített: »Válóra, gyerekek!«

Jó szíve volt, de már a stílusából nem engedett. Ezt a mai debreceni kosztoló asszonyok már így fejezik ki: »Tessék reggelizni jönni.« (A szép szó olcsóbb lett azóta, de a hús drágább.)

Hanem ha a nap fele részében azzal foglalkozott a nemzetes asszony, hogy mindenkinek keserűséget okozzon, a nap másik részét meg éppen abban töltötte, hogy mindenkit kiengeszteljen. Így volt neki egész napra való dolga, hogy soha el ne unhassa magát. Jó falatokkal állította meg a szolgálók könnyeit, megsimogatta a diákok fejét, megbecézgette azokat, akik aznap jól viselték magokat, kikérdezte leckéjöket a gyengébbeknek, mert tudott ám diákul is csak úgy, mint maguk a nagytiszteletű professzor urak, s amelyiknek nagyon nehéz feje volt a tanulásra, még azt is meg tudta vigasztalni jóságos szavaival: »Ne félj, édes fiam, hiszen a bátyád is nálam volt kosztban, az is nagy szamár volt, mégis királybíró lett belőle Erdélyországban.«

De minek számoljuk elő minden diákját, különösen a fizető úrfiakról kevés a mondanivalónk. Hisz mi történetük van azoknak! Többnyire gazdag, befolyásos uraknak a fiai (mert nehezebb volt akkoriban bejutni Dobos nénihez kosztosnak, mint mostanában a minisztériumhoz fogalmazónak), tehát rendre gazdag, befolyásos urakká lesznek, és mégis azt hiszik, hogy semmi különös sem történt velök, hanem a két ingyenes diák sorsát fogjuk kísérni.

II. FEJEZET
HOL VETTE A NÉNI A KÉT KOLDUSDIÁKOT?

Azt sem tudják még, kicsodák, pedig ezt kell legelőbb elmondani.

A néninek magának is két fia volt valamikor, Pista volt az egyik, s Lacinak hítták a fiatalabbikat. Az úristen azonban megszerette, magához szólította egymásután mind a kettőt. Pedig iszen eleget szerette azokat Dobosné asszonyom is, s amint kivitték a másiknak a koporsóját is az udvarból, a derék asszony maga is beteg lett, hagymázba esett, s ha nincs ott kéznél a felcser, tudós Sopronius Gábor uram, bizony-bizony utánament volna azoknak a szegény fiúknak.

De így is, mikor felgyógyult, szörnyen fájt a szíve miattok; mikor a sok idegen diákon végigtekintett, mindig kiestek a könnyűk szúrós, hamuszín szemeiből: »Istenem, istenem, egyik sem az enyim.« Annyian valának, és mégis üres volt az udvar, hiába szaporította meg a számukat hétről tízre, mégiscsak ki volt halva az udvar, és megdöbbentette a csendje, elszorította a szívét, mégiscsak hiányzott mindenünnen az a kettő.

Hej, mikor még a »Pista«, »Laci« nevek hangzottak az udvaron!...

Egy jó gondolata támadt erre a néninek, hogy hát ha két olyan szegény diákot vennének magokhoz, akiért nem fizetnek kosztdíjt, aztán ő azt hihetné róluk, egy kis fantáziával, hogy ezek az ő fiai, »mert látod fiam - mondta Dobos bácsinak -, az a fizetés rontja a dolgot«. Legalább az illúziót bizonyosan az tette tönkre.

Lakott ebben az időben a Nyírben egy Krucsay nevű hatalmas, gazdag úr, akinek pallosjoga is volt, s arról lett nevezetes, hogy a tulajdon feleségét lenyakaztatta, mert kegyetlen szívű, gonosz indulatú ember vala.

Dobos néni Krucsaytól szokta vásárolni a portékát. Annak nagy erdei voltak Ungban, Beregben, ezerszámra makkolt ott a sertés.

Egyszer, éppen abban az időben, mikor Dobosné is nála volt, úgy megverte egyik jobbágyát, hogy másnap belehalt a kegyetlen botütésekbe.

Nem valami nagy és szokatlan dolog volt az akkor! A vármegye nem hogy szemet hunyt rá, de ki sem merte soha nyitni, s újságlapok ki nem kürtölték világgá, mert nem is voltak. Kár is lenne piszkálni, hiszen hálistennek, ingyen terem a paraszt Magyarországon, épp úgy, mint a mogyorófapálca. - Egészen rendén van, hogy egyik a másikat pusztítja, a paraszt lenyesi a mogyorófapálcát, a mogyorófapálca lenyesi a parasztot.

Említeni méltó is csak azért, mert a halálra botozott jobbágynak, névszerint Veres Jánosnak, két suhanc fia volt, akik a halottat nagyon megsiratták, s a temetés után bekéredzkedtek a kastélyba.

Dobos néni bent alkudozott a sertésekre Krucsayval, mikor a huszár jelenteni jött, hogy két parasztfiú, amolyan tizenkét-tizenhárom éves forma, kíván bejönni az úr elé minden áron.

- Akkora tacskók? Nincsen most karácsony, hogy a Betlehemet hoznák. No, mindegy, ereszd be!

Két hirtelenszőke fiúcska lépett be, az egyiknek, a nagyobbiknak, veres volt a szeme a sírástól, a másiké tisztán, nyugodtan kéklett.

- Kik vagytok, kis emberkék? - kérdé Krucsay.

- Mi a Veres-fiúk vagyunk - felelte a nagyobbik.

- Látom a hajatokról. No, mit akartok?

Ekkor a kisebbik fiú egészen közel lépett a rettenetes, zord külsejű Krucsayhoz és azt mondta:

- Eljöttünk hozzád, nagy úr, mert te botoztattad halálra az apánkat.

- Nos? - szólt Krucsay félvállról, nevetve. - Azt akarjátok, hogy feltámasszam?

Most a nagyobbik fiú szólalt fel:

- Azt akarjuk neked mondani, hogy vigyázz magadra! Vigyázz magadra!

A gyermek fölemelte a mutató ujját, és megfenyegette a »Nyírség királyát«.

A gyermek hangja úgy csilingelt, mint a temetésen a csengettyű, s fenyegető ujjának árnyéka egy reszkető késpengét ábrázolt a falon.

A kegyetlen Krucsay, aki nem félt ujjat húzni a vármegyével, aki szemébe nézett nemegyszer a halálnak (ösmerte jól, maga is hítta sokszor), aki a palatinussal is akárhányszor kikötött, az a hatalmas Krucsay összerezzent a gyermek fenyegető ujjától.

- Ejnye, akasztófára való kölykei! Átkozott medvebocsok - kiáltá s megdidergett tagjaiban -, még ti fenyegetni mertek, nézze meg az ember! Ím lássa kegyelmed, Dobosné asszonyom, milyenek a parasztnak a palántái is! Hej, Mátyás, Mátyás - rivallt rá a huszárra -, kergesse ki ezt a két porontyot innen! Ki a faluból, a határból, az összes területemről, pusztuljon a magja is az ilyennek! Most pedig mondja meg kegyelmed a legutolsó árát, amit az ártányokért adhat, mert nagyon fel vagyok indulva.

Dobos néni maga is meg volt indulva, bizisten még könnyek is fénylettek a szemeiben, nem sokat alkudozott hát a nagy úrral, megadta a kívánt árt, s még aznap hazautazott a debreceni fuvarossal, Bujdosó Dániellel, aki Nyíregyházán innen minden egyes kastélyról és kúriáról, minden egyes majorságról tudta, hogy kié, milyen a gazdája, s milyen a gazdának a felesége; hány gyerek van a háznál, s kinek mennyi jussa lesz a jövendőben.

De akárhogy szórakoztatta is útközben, a derék asszonyság fejéből ki nem ment a két parasztfiúcska sorsa. Mi lesz azokból? Kikergették őket a rideg világba. Most valahol az országúton bolyongnak sírva. Ki bont nekik ágyat éjszakára?

Amerre ment a falvakban, mindenütt füstölögtek a házak. Az emberek sütnek, főznek ott bent. De vajon főznek-e valahol annak a két szegény gyereknek?

S addig-addig rajzolta őket maga elé a képzelete, amint fáradtan, tikkadtan, lecsüggesztett fejjel az országúton mendegélnek, hogy egyszer csak, midőn Hadházról kigurult a nehéz furmányos szekér, ott látta őket a valóságban a garád szélén ülve.

A nagyobbik testvér ölébe vette a kisebbik szöszke fejét, s szeretettel simogatta:

- No, ne okoskodj. Kelj fel, és gyerünk még egy darabot. Ejnye, hogy tudtál te szaladozni odahaza! Hopsza, ugorj fel, kis öcsécském! Játsszunk lovasdit! Én leszek a nyerges, te leszel a rudas!

A kis fiú azonban bágyadtan eresztette le a fejét:

- Éhes vagyok, nem bírok - nyöszörgé. - Adj ennem!

- Itt nem lehet az útszélen. Hanem tápászkodj fel, menjünk odább, majd megsegít az istenke.

A kisfiú tágra nyitotta szürke szemeit.

- Messze lakik innen az istenke?

- Az isten mindenütt lakik.

- Hát akkor hova menjünk hozzá? Miért nem ad nekünk enni itt mindjárt?

- Oh, te kis csacsi... nem úgy van az!

E pillanatban zördültek meg a furmányos szekér kerekei mögöttük. Dobosné kihajlott a gyékényernyő alól, és megösmerte a Veres-gyerekeket.

- Hopphó! Álljon meg kend! Nini ni, a jobbágy gyerekek! Hát csakugyan kikergettek benneteket? Égrekiáltó istentelenség! Nem tudom, elnézi-e az isten, mert őneki sok a gondja, de én ugyan el nem nézem. Nosza, ugorjatok fel szaporán a szekérre!

Maga mellé szedte a szegény árvákat, enni adott nekik a szeredásból (hideg fokhagymás borjúpecsenye volt benne és pogácsa), a két gyerek jóllakott a szuszogásig, s azon módon elaludtak a rázós járművön, kezeiket egymás nyaka körül fűzve.

A derék asszonyság pedig, akinek a szíve megesett rajtuk, a plánumokat szőtte magában, mialatt a szekér csendesen beérte Debrecen ismerős házait, hogy ő bizony fölneveli ezeket isten nevében. A saját fiait elvette tőle az isten, s ezeket adta helyettök. Legyen meg az Úrnak az ő szent akarata.

Az öreg toronyban megkondult a szépen szóló debreceni harang, mintha »ámen«-t mondana rá, a szekér pedig begurult a Dobos-portára.

- Itthon vagyunk - szólt az asszonynéni, s felrázta a fiúkat. - Hogy hínak téged, fiacskám? - kérdé a kisebbiktől.

- Palinak.

- A te neved ezentúl László, el ne felejtsd. És a tied?

- Én Feri vagyok - válaszolta a nagyobbik.

- Ezentúl István leszel. Hej, Dobos! Hol vagy, Dobos? Micsoda rendetlenség az, hogy ki sem jössz elémbe.

A szegény Dobos bácsi előcsoszogott nagy lustán, mint a medve.

- No, mit bámulsz ide? Hát nem látja kegyelmed, hogy gyerekeket hoztam?

- Miféle gyerekeket? - kockáztatá félénken. - Ingyenes diákokat?

- Még annál is többet. Se apjuk, se anyjuk! Lacinak fogjuk hívni az egyiket, Pistának a másikat.

- No, már az valami! - kiáltá hivatalos örvendezéssel Dobos bácsi, s odalépvén, a két bámészkodó fiú mindenikének egy-egy barackot nyomott a fejére. - Jó kemény koponyájuk van, okos emberek lesznek!

Így jutott a két koldusdiák Dobos nénihez, s így lett, hogy a Dobos-portán újra az a két felejthetetlen kedves név hangzott: »Hej, Laci, Pista, hol vagytok? Laci, Pista, idejertek!«

A két gyereket a nemzetes asszony ruházta, vasárnaponkint ő maga fésülte, a fizetéses diákoktól a jobb falatokat titkon nekik adogatta, és mindezt csak azért, hogy mikor a napi dolga mellett a nagy bánata elalszik, azt a dévajkodó gyerekek lármája, meg a Laci, Pista név még jobban elringassa.

III. FEJEZET
CSATA A NAGYERDŐN

A két fiú is nagy vonzalmat tanúsított Dobos néni iránt. Jók, szófogadók, nyájasak voltak, de valami méla bánat mindig ott ült az arcukon, a szemeikben, amit nem lehetett eloszlatni semmivel. Kivált az idősebbik, a Pista volt szomorú fiú. Ha elvonulhatott valami félreeső szögletbe, mindjárt eltört a mécses, sírni kezdett.

Az iskolában is ilyennek ismerték, azzal a különbséggel, hogy Pista legalább jól tanult a szomorúsága mellett, de a Laci fejébe a nagy búbánatnak miatta bele nem fért a tudomány. Ott kuporgott rendesen az utolsó padban. De bezzeg az első volt, ahol a kampát verték, meg ahol verekedésre került a sor a csizmadialegényekkel.

A debreceni kollégiumban a gerundium akkor volt a legnagyobb divatban. Többet ért verekedni tudni, mintha valaki fel tudta mondani az egész Ovidiust könyv nélkül.

A verekedő diák nagy tekintélyben állott a cívis előtt is. Sőt a nagytiszteletű professzor uraknál is tekintet volt a jó izmos ökölre. Mert a török ugyan el nem szalad innen, akármilyen szépen szavalják el neki a Horatius ódáit, de ha jól hátbaütögetik a buzogánnyal, tudom, felszedi az irháját.

Még nagytiszteletű Piskárkosi Szilágyi Márton uram, a híres matematikai professzor, aki azt szokta mondogatni: »minden tudomány csak a sírig tart, domini, de a mathézis azon túl is, mert ha van túlvilági élet, akkor a kétszer kettő ott is négy«, - mondom, maga Szilágyi uram is minden esztendőben prémiumot hímeztetett a serdülő hajadon leányaival, hol Magduskával, hol Esztikével avégből, hogy mikor a nagyerdőn pünkösd másodnapján engedélyezett verekedés vagyon a diákok közt, azt a legvitézebb kapja jutalmul.

Félig sem tréfadolog az! Ott van akkor Debrecen apraja-nagyja. Maga a főbíró, Domokos Gergely uram sem átall kijönni ez alkalomra a város híres négylovas kocsiján; a szürke gyeplős ló kantárján fekete, zöld, fehér szalagok röpködnek. (Ezek a kollégiumi színek.) A szenátorok számára emelvényt tákolnak össze előtte való nap az ácsok, balról a nagytiszteletű urak gyönyörködnek, mellettük, még mindig a porhanyós körön belül, a város előkelő hölgyei és hajadonai foglalnak helyet.

A diákok közül persze csak az marad el, aki halálra készülő beteg. Nagy szégyen itt az »absentia«.

Hanem igazán szépen is veszik ki magukat ezek a gonosz nebulók abban az egyforma ruhában.

Annyiban egyforma ugyanis, hogy 1624 óta egy taláros fekete dolmányból áll, mely fehér ércből vert kapcsokkal s egy széles övvel van a testhez szorítva, a zöld posztó palást és az alacsony prémes föveg még fantasztikusabbá teszi - hanem annyiban mégsem egyforma, mert a ruhát úgyszólván a posztója meg a »kecskéje« teszik. Már csak másképp áll az a ruha, amit a híres Kartos Gáspár varr, mint amit Kozsehuba János uram csirizel össze gyatrán.

Ez a két »kecske« ruházta akkor egész Debrecen városát, ami nyilvánvaló tanúság, hogy a ruha is erősebb volt a régi jó világban.

Egy kis asztalkán, mely a nagytiszteletű urak előtt áll, van a jutalomdíj: az Esztike vagy a Magduska kézimunkája. Többnyire valami csekélység, horgolt selyemerszény apró acélkarikákkal vagy olvasójegy színes gyöngyökkel, aranyszállal kivarrva, de a nagy becsét az adja meg, hogy éppen a leghíresebb professzor leánykája adja. A fiúk legragyogóbb álomlátása sem tudott messzebbre nyújtózkodni ennél. Nagyobb dicsőség eleven diákot nem érhet.

Nagy pezsgés, zsibongás eleveníti meg a roppant tért. A kosztoló asszonyok szintén kijönnek ilyenkor, s földbe vájt tűzhelyen, üstökben főzik a csata utáni áldomás-lakomát. A rotyogás fülbe mászó zenévé izmosodik a hevenyészett kemencék tájékán. A szél széles kék szalagokra szaggatva hurcolja a füstöt, áthúzogatva azt dévajul a fák lombos koronái közt, s a füsttel együtt viszi az ételszagot is, hogy összekeverje az erdei virágok illatával. Nagy konfúzió lehet ez az erre csavargó méheknek.

Az edények között apró hordókban ott a vidámító kerti karcos is, mert a bortól válik az ember talpa csiklandóssá, márpedig a nagyerdei csatáknak mindig tánc a vége.

Maga a viadal akképp történik, hogy a két legöregebb diák tábort választ az összes diákok közül. Az egyik tábor a »magyar«, a másik a »török«. (Van olyan esztendő is, mégpedig gyakorta, hogy a törököt németnek hívják.) Fölvetnek egy ércpénzt a levegőbe, s ha a Szűz-Máriás oldala fordul alulra, akkor a török választ legelőbb egy legényt, s csak azután a magyar, megint fölvetik a pénzt, s a kocka fordulása szerinti elsőséggel asszentálják össze a két tábort mindaddig, míg a diákokból telik; természetesen a legkapósabbak az erősek, a híres verekedők, és csak legvégén kerül sor a nyápic, vézna bagoly-diákokra. Hiszen ezek is jók legalább arra, hogy ott ténferegvén a verekedők lába alatt, a hősök néha megbotlanak bennök, és elesnek.

Mikor a két tábor már készen áll türelmetlenül, harci hevülettől szilajan, a főbíró uram, aki nagy kedvelője e nemes dulakodásnak, háromszor int a csontgombos pálcájával, s erre - nosza, hajrá! - éktelen lármával és szörnyű csörtetéssel egymásnak rohan a két tábor (a gerundiumoknak persze békesség adassék, itt csak puszta ökölre megy a mulatság).

Gyönyörűség elnézni, hogy gabalyodik össze a két tábor, mihelyt összecsap, birokra szállva, összeölelkezve, egymást föltaszítva vagy földre gyűrve, hogy hömpölyögnek, száz meg száz tarka képét nyújtva egy őskori csatának - míg végre az öregek nagy hahotája között megfutamodik vagy a magyar, vagy a török, s most már a győztes fél emberei között kezdődik a vitézi torna, mely minden évben olyanformán ment eddig is, mint történetünk idejében.

A főbíró uram az összesereglett győzőknek azt mondta:

- Derék gyerekek vagytok, jól viseltétek magatokat, de most már lássuk, ki köztetek a legerősebb. Lépjen elő!

Ha a győzők között van a tavalyi »fortissimus«, akkor az lép ki a porondra, ha nincs köztük, akkor az, aki legerősebbnek érzi magát.

De az idén köztük volt a fortissimus, a Beke Miklós, és előállott.

Nagy, hórihorgas fickó volt, felgyűrt öklein pipaszárnyi vastagságban tündököltek az erek. Az inge szét volt szakítva a mellén a mai viaskodás folytán, s olyan nyakat láttatott, mint a bikáé, olyant, ami még Debrecenben is túlságig vastag.

- Hová való, amice? - kérdé őkegyelme, a főbíró uram.

- Kabára.

(Hüm - súgta a főbíró Lázár Kristóf tanácsbelinek -, alighanem az a bizonyos kabai asszony az anyja.)

Ez célzás volt a Beke Miklós veres orrára.

Azután hangosan mondá az előkelő úr:

- Sok eső eshetett arrafelé, ahol ilyen kemény fiúk teremnek, de lássuk, nem nőtt-e egy esztendő óta még különb egyebütt?

- Állok elébe - jegyzé meg Beke hetykén, s azután kihívó arccal nézett szét táborán. - Nos, van-e valamelyiteknek kedve megverekedni velem?

Mély csönd támadt. A sok dicsszomjas diák mind egymásra nézett, de bizony minden arcra az volt odaírva: »Non sum paratus«. Ki akarna az óriással kikötni!

- Hát senki sincs? - kérdé a főbíró biztató tekintettel.

Erre, mintha valami sün gurulna elő egyszerre, kivált a többiek közül egy köpcös fiú.

- Én megpróbálom.

A meglepetés fölszisszenése hangzott, melyet nyomban gúnyos vihogás követett.

Domine Beke megvetőleg hunyta be az egyik szemét, és kitátotta a száját.

- Hm... megeszlek, te vakarcs!

- A Dobosék diákja! A Doboséké! - hirdették az elöl állók a távolabbiaknak, akik a nagy jelenetet nem láthatták.

- A koldusdiák!... Az öregebbik! - ismétlék mások, és hozzátették: - No, ez hallatlan dolog!

- Nézze meg az ember, hogy fölvette magát a jó koszton! - kiabálta Garas András uram, a gombkötő, aki nagy ellensége volt Bujdosó János uramnak.

IV. FEJEZET
SOHASEM KÖTHETSZ KARDOT!

A Bujdosó-família tagjai egyszerre összeröffentek mindenünnen, és elkezdtek háborogni és méltatlankodni:

- A szemtelen prücsök! El kellene onnan seprűzni. Ez akarja a mi diákunkat legyőzni?

Maga Piskárkosi Szilágyi Márton uram is így szólt:

- Nini, a »rana rupta« a Phaedrus meséiből!

Még akkor közönségesen »ránának« nevezték diákosan a békát, és azt akkor mindenki megértette; most már magyarul nevezik az egyes állatokat, de valljuk meg, senki sem érti. Mert vajon ki tudhatná, hogy a »sárhencser« = vadkan, a »nyakorján« = zsiráf, a »berki futár« = szarvas, és hogy a béka »másznok«?

A birkózó valóban a Dobosék ingyenes diákja, Veres Pista volt, aki csak a nyakáig ért az óriás Bekének. Hogy mi lesz már a világból, ha a veréb támadja meg a sólymot?

A »cantus praeses«, aki különben torokbeli kincsekkel lévén megáldva, lenézte a testi erőt, egy sípot vett most elő és belefújt... Ez volt a jel az összecsapásra. Épp úgy, mint hajdanta Budán a tornákon, mikor még idehaza laktak a magyar királyok.

Beke a csípőjére vágta az egyik kezét, mintha az fölösleges lenne, s csak úgy fél kézzel kapta vállán Veres Pistát, hogy megropogtatván a vállperecét, a levegőbe emelje, s onnan a magasból egy ügyes csavarintással a földhöz csapja. Kulimásszá válik a szegény gyerek, úgy foly szét a földön. Bizisten, kanállal szedi majd fel Dobos néni!

De a Pista gyerek sem rest... hopp, nekiugrott Bekének, s kápráztató gyorsasággal körültekergőzött annak a hosszú testén, mint egy kígyó, lábával átfonta lábát, két kezével a nyakát, míg Beke egy rettenetes csapást mért öklével a mellére, amitől az egyszerre szédülni kezdett, s szemének a kék karikája befelé fordult. De azért meg se szisszent, csak a karjai eresztették el lankadtan az óriás nyakát egy percre.

Beke felhasználta ezt a percet, egyet lódított rajta, megingott tőle, felesett volna, ha nincs ott egy fa, amelybe belebotlott, de amely egyszersmind leesni nem engedte. Nagyot koppant a feje a fa derekán, de mint a labda, visszaugrott egy jaguár ügyességével, s megragadta újra Bekét. Összefonódva kezdtek birkózni. Fejedelmi látványosság volt ez a debrecenieknek. Mintha csak egyetlenegy alaktalan test lett volna, négy kézzel, mely eszeveszetten kering, dübörög, mint az ördögmotolla.

A nézők még a lélegzetüket is elfojtották.

- Terringette! - kiáltá a főbíró a kínos, ünnepélyes csöndben, és az izzadság csurgott le a homlokán a nagy érdeklődéstől.

- Rajta, rajta!

Hol az egyik vetett lábával gáncsot, hol a másik; a ravasz fogások, melyek a verekedés művészetét képezik, mind nem használtak semmit. Egyformán tudott velök bánni mind a kettő. Olyan volt a koldusdiák karja, mint a vaspánt.

- Szorítsd, szorítsd, Pista fiam! - süvített egy mennydörgős hang a magasból.

Mindenki odanézett, hát Dobos bácsi ült ott fejük fölött a fán, két elálló ágba kapaszkodva.

Beke megrezzent, az a hang megzavarta, azt hitte, az égből hangzik alá... s önkéntelenül föltekintett, s eleresztette ellenfelét.

Ez volt a veszedelme, Pista keresztülhajította magát az óriáson könnyedén, s egyet döfött rajta hátulról a két térdkalácsával; egyike ez a legraffinírozottabb csellökéseknek (debreceni műnyelven »kecsketúró«), úgyhogy az erős ember elbődült, s nagy zuhanással terült el a porban.

- Vivát! Vivát! - harsogott száz meg száz torokból. - Éljen a koldusdiák!

Pista odaugrott Bekéhez, és rátérdelt, kezeivel pedig leszorította, hogy föl ne bírjon tápászkodni.

A tömeg átszakította a sorompókat, és nagy riadalommal csörtetett be a küzdelem színhelyére.

Dobos bácsi leugrott nagy örömében a fáról, de olyan szerencsétlenül esett hanyatt, hogy majd eltörte a bal bordáját. De fájdalmas jajgatásai közben is eszébe jutott odakiáltani Pistának:

- Dömöcköld, fiam, ne ereszd el! Hadd egyék egy kis homokot! Nem sokkal rosszabb az a Bujdosóék kosztjánál.

- Eressz el! - hörgé Beke. - Az ördög verekszik veled többet!

- Satis! Elég! - mondá az odaérkezett főbíró. - A tavalyi fortissimus elmehet zabot hegyezni.

Erre újra fölhangzott az éljenzés. A híres iskolai kántus rázendíté a »Gerundiumdalt«, melynek mindig az volt a visszatérő sora:

Különb legény Dávid, mint Góliát,
Vivát, vivát, vivát!

A főbíró ünnepélyesen kezet szorított a győzővel, Dobos néni elérzékenyülten könnyezett, s hol a fiúhoz, hol megint vissza a katlanokhoz szaladt a gulyáslevest megkavarni.

De a java még csak ezután jött. Előlépett a szépséges leányzó, Szilágyi Magda, talpig ünnepi ruhába öltözve, s szemlesütve hozta a győzőnek szánt jutalomdíjat. Egy kardkötő volt az idei prémium, gyönyörű kézimunka, finom aranyszállal szattyánra hímzett apró oroszlánok.

Magda leányasszony arca olyan lett, mint a vérbe mártott liliom, mikor ezt a néhány szót elrebegte, amire nyilván az apja tanította be otthon, mert nagyon professzorosan hangzott:

- Tisztelet adassék a testi erőnek, mert az erős lélek is az erős testet keresi lakóhelyéül. Dicsőséggel lógjon a kegyelmed kardja mindig, mindenkor e kötőn. Ok nélkül ki ne rántsa a hüvelyéből, s tisztesség nélkül vissza ne tegye a hüvelyébe.

Az ifjú megdicsőült arccal állott ott, úgy tetszett neki a leány hangja, míg a mondóka tartott, mintha a szférák zenéje lenne: előtte a közönség zsivaja harmonikus, kellemes zsongássá olvadt össze, mely melegen csiklandozta és dagasztotta szívét. Az ég - noha fent egy pár foszlányos felhő futkározott - teljes pompájában nevetni látszott rá, és a Nagyerdő minden lombja csak neki integetett mosolyogva. A dicsőségből is legédesebb az első csöpp. A koldusdiák lelke csordultig megtelt azzal az egy csöppel.

Dobos bácsi olyan vidám lett, hogy a süvegét hajigálta fel a levegőbe.

Nyakába borult az ismerőseinek, s váltig bizonykodott, noha senki sem cáfolgatta:

- Akárki mit mondjon, a testi táplálék a fődolog! A táplálék csinálja a legnagyobb csodákat. Mit nem tesz a jó koszt! Hej no, hova lettek egyszerre azok a Bujdosóék?

Hát biz azok szép csendesen elpárologtak onnan.

A nagytiszteletű urak ellenben mind odajárultak Veres Pistához (de milyen szép fiú lett abból egy fél óra alatt!), és kezet szorítottak vele, kinek még mindig reszketett a másik keze, amelyben a hímes kardkötőt tartotta.

A nagytiszteletű urak sorba nézegették a szép emlékjelt, s ott szemtől-szembe megdicsérték Szilágyi Márton uramat, hogy olyan kedves hajadonleánya van, aki a varrásban annyira tökéletes.

- Ez bizony gyönyörű egy munka. Még öreg korában is örömmel fogja nézegethetni a domine.

- Nagy kár - jegyzé meg nagytiszteletű Boglányi József uram (s nagy kár, hogy megjegyzé) -, valóban nagy kár, hogy sohasem viselheti.

- Nem viselheti? - kérdé csodálkozva a főbíró. - Miért ne viselhetné?

- Mert a nem nemesember nem köthet kardot. Tehát a kardkötőre sincs szüksége.

A Pista fiú elhalványodott. Mintha egy hideg lehelettel egyszerre elfújták volna a tündérvárat, amit az ő lelke csak az imént épített.

Abba az első édes csöppbe mindjárt beleesett az első méregmorzsa. Együtt jár az azzal.

Úgy érezte, mintha e percben őrá, az irigyelt diadalmasra, szánalommal vagy gúnnyal nézne mindenki.

Hiszen nem is nemesember fia, hiszen csak a koldusdiák!

Maga a szép Szilágyi Magda is olyan szelíd részvéttel függeszté rá szemeit, mintha a nagytiszteletű Boglányi professzor uram szavai volnának azokba a sötét szemekbe befestve: »Be kár, hogy sohasem viselheti a kardkötőt.«

A zene felharsant (a híres Csomornyó banda húzta szíve fenekéről), a nagy tér kitisztult a verekedőktől, átvették az ölelkezők; ifjak, leányok deli táncra perdültek, előkullogván apródonkint a megvert tábor legénysége is.

Mindenki örült, vigadott, csak a győző nem. Olyan nagyon megszúrta az a tövis...

Elvonult búsan az erdő olyan részébe, ahol senki sem látta, ahol csak a természet volt, ahol a madarak vígan ugráltak ágról-ágra, és csicseregtek kedvök szerint.

Volt azok közt mindenféle madár, szarka, rigó, karvaly és pintyőke. Szebb tollban járt az egyik, mint a másik - de azért nem lehetett észrevenni, hogy egyik lenézné a másikat.

»Nem vagyok nemesember« - sóhajtá megsemmisülten. - »De hát mért nem vagyok az?« - kérdé töprengve.

A füvek, fák komoran bámultak rá - de meg nem magyarázták neki.

V. FEJEZET
KIRE MARAD A BOLT?

Pistát nem hagyta többé nyugodni a gondolat, hogy ő nemesemberré lehessen. Erről elmélkedett nappal, erről álmodozott éjszaka. Mióta úgy rápörköltek a Nagyerdőn, valami felsőbb lénynek látszott előtte az, aki nemes.

Minden gyermeknek és ifjúnak megvannak a maga ragyogó vágyai, de azok rendesen vagy alantabb járnak, vagy magasabban; vagy király akarna lenni valami tündérországban, ahol az erdő aranyból van és muzsikál, ahol a patakban olvasztott ezüst csergedezik víz helyett, vagy ha nem ilyesforma királyság jár az eszében, akkor bizonyosan kielégítené egy új sarkantyú, vagy egy puzdra.

De ki gondolna nemességre ilyen korban? Hisz az csak a meggazdagodott bőrkereskedőnek és tábori liferánsoknak furdalja begyét, hogy »ni, hiszen én is úr is lehetnék, ha a király akarná«. Más emberfia ellenben abban az istenes békés tudatban nő fel, hogy minden úgy van jól, amint van, a hatalom és rang istentől való.

A nagyobbik testvértől a kisebbikre is ráragadt az a mérhetetlen nagyravágyás, az a szörnyű szomjúság a rang után.

- Látod, az apánkat sem verették volna halálra, ha nemesember lett volna. Nekünk is másképp menne a sorunk. Nézd csak a Gencsy Miskát vagy a Szentpályi Gabit, az iskolatársainkat, mennyivel különb öklöket adott nekem meg neked az Isten, de azért mégis ők a hatalmasabbak.

Az elnyert kardkötő mindig ott függött a Pista ágya fölött. Veszedelmes diadaljel volt. Az súgta neki ezeket a hóbortokat, melyek lassankint a Laci fejét is megcsavargatták.

- Íme, itt van, és nem viselhetem sohasem. Más oda nem adná a világ minden kincséért, nekem nem ér semmit. A könyvekhez nyúljak vigasztalásul, azokban búvárkodjam? Minek? A tudomány is csak a nemesembernek dísz, nekünk csupán kenyér.

A derék Dobos bácsinak abba kellett hagynia az eddigi esteli mesélgetéseit.

Nem elég érdekes téma volt már a fiúknak, miképpen sétált a pataki diák a szűk cellájában (fogadni mernék, hogy Patakon meg debreceni diákot mondanak), mi módon szólnak a különböző felekezetbeli harangok. A lutheránus harang nyelve ezt ketyegi: »Se ide, se oda«, a pápista harangé: »Jézus, Mária - Jézus, Mária«, míg a kálvinista ekképp mordul közbe: »Forgós adta teremtette!«

Felséges zamattal tudta ezt produkálni Dobos bácsi, hát még a »fogy a diák«-féle históriát; a pukkadásig nevetett volna annak még a holt ember is, csak ezek a holdkóros fiúk nem. Úgy hallgatták, mintha az orruk vére folyna.

Hanem bezzeg csillogott a szemük, mikor a molnárlegényből vezérré lett Kinizsi Palkó történetét beszélte, vagy a kályhafűtőből királyfi tútorává emelkedett Gyurka barátét. Egyikhez sem hazudott hozzá Dobos bácsi valami nagyon sokat.

Laci könnyűvérű fickó lévén, ha a bátyját nem látta, szívesen engedett a nagy dicsszomjból. Némelykor átadta magát a játéknak, mulatságnak, s tudott lenni boldog is. Igaz, hogy a szíve olyan lágy volt, mint a viaszk, menten összeszorult, ha a bátyját látta búslakodni, s ha az megsarkantyúzta a saját fantáziáját, versenyt szalajtotta vele ez a magáét, mint a lustább lovat a szilaj csikó mellett.

Az évek jöttek-mentek, s a két árva fiú ajka fölött pelyhesedni kezdett immár a bajusz.

- Maholnap emberszámba léptek, gyerekek - hajtotta Dobos néni, kinek nagy kedve telt a fiaiban.

S a jó asszony komolyan gondolkozni kezdett sorsukról, kivált a Pistáéról. Egy év még, s mind a fejében lesz, amit Debrecenben bele lehet tölteni. Hát mármost csinálni kell a fejével valamit. Okos, tanult fiú, a professzorok nem győzik dicsérettel, s olyan írása van, hogy a szép gömbölyű betűit megcsodálják. Múltkor is vele másoltatták le a gratuláló iratot, amit a palatinus nevenapjára küldött a kollégium.

Sok fejtörés után abban állapodott meg az asszonyság, hogy Pista legjobb lenne valami jó helységbe kántornak. Egy az, hogy az ügyes betűvetést átplántálná a falusi gyerekekbe, akiket tanítana, más az, hogy a hangja is kellemetes, nemcsak az orgonaszót emelné, de a halotti búcsúztatók eléneklésében is ritkítaná párját. Igazi gyönyörűség lenne falujában meghalni.

Ami pedig Lacit illeti, az úgysem való tudósnak; ha az iskolákat kijárja, hadd legyen belőle hentes. Legalább lesz valaki, akire a bolt rámaradhat.

Laci nem is bánta, de Pista búsan rázta a fejét. Tán most is a híres Brunszvik vitéz járt eszében, aki elindult a világba, a rettenetes kardjával új címert keresni: eddig griffmadár volt, oroszlánt akart ezentúl. Ő tökéletesen értette Brunszvik vitézt.

- Ne rázd a fejedet - kapacitálta Dobos bácsi. - Aranyélet a kántor-élet. Cantores amant humores. A kántorok szeretik a bort. A kántorokat pedig szeretik az emberek. Lám, Mátyás király milyen jó barátságban állt a cinkotai mesterrel!

A cinkotai icce azonban egy csöppet sem csiklandozta a Pista becsvágyát. Azzal fenyegette Dobosékat, hogy inkább a vízbe öli magát, vagy leugrik a toronyból.

- De hát mi akarsz lenni, édes fiam? - kérdé szeretettel Dobosné. - Hiszen én nem erőszakollak semmire. Ne tagadd el, mi voltaképpen a szíved kívánsága, s én rajta leszek, hogy azzá légy.

Pista elpirult, s szemei lázasan csillogtak.

- Legelőbb is nemesember akarok lenni, akkor aztán majd megmondom a többit.

Dobosné összecsapta a kezeit ijedten:

- Jaj, fiam, azzá csak a király tehet meg!

- No, hát el fogok menni a királyhoz!

- Oh, oh, te szerencsétlen! Hol szedted magadba ezt a szertelen nagyravágyást? Ki tanított téged az ilyen hivalkodásra? Elmégysz a királyhoz? Verd ki a fejedből ezt a gondolatot. Azt gondolod te, hogy az csak egy ugrás ide, hogy fel kell húzni a mesebeli bocskort, és azt mondani: »hipp, hopp, ott legyek, ahol a király van?« Először azon kezdem, hogy nem is hiszek a király létezésében, mert én sohasem láttam. Azt mondják, Bécsben lakik. Azt mondom én erre, hogy nincs is Bécs nevű város Magyarországon.

Akármennyire lohasztotta az ilyen beszéd, de a külső életben minden csak szította ezt a nagy vágyát. Pokol volt akkor az iskola a nem nemesnek. Pokol volt megtanulni, hogy az isten mind a maga képére, egyformáknak teremtette az embereket, egyformán adott nekik lelket, hallást, látást, érzést, s az emberek eldönthetetlen válaszfalakat építettek: kiskirály az egyik, pária a másik.

Minden lépten-nyomon érezte ezt. S azonfelül gyakran kellett látnia Doboséknál apja gyilkosát, Krucsayt, ki iránt évei számával növekedett a gyűlölete.

Valahányszor Krucsay jött, az a nap mindig a szomorúság napja volt nemcsak őrá, de Dobosékra is. Csüggedten, lehorgasztott fővel jártak-keltek, s a néni bezárkózott a szobájába és sírt.

Pista ökleit szorította össze ilyenkor. Hej, ha ő valaha mint férfi a férfival szembenállva, kérhetne számot tőle!

Vajon miért jár ide, mit akarhat, s miért szomorítja ezeket a jó embereket?

Nem sokáig maradt titokban.

Dobosék tartoztak neki. Régi időktől fogva hitelbe szedte a néni a sertéseket. Az adósság felgyűlt nagy összegre, úgyhogy többé nem bírtak vele.

Egy szomorú napon megperdült a dob az udvaron, s Doboséknak nem kellett többé a fejüket törni, kire marad a hentesbolt.

Most már csak azon siránkoztak, hogy kire maradnak a diákok.

Mindenük odaveszett, házuk, boltjuk, az összes házi bútoraik és a harmincláncos földjük künn a határban, úgy maradtak szegények, mint a kisujjam.

És még most sem magukra gondoltak, hanem a két koldusdiákra, akikből most már nem lesz semmi.

Dobosnénak Szegeden lakott a Márta öccse, férjezett Vőneki Jánosné. A sógornak számos bárkája és tutaja járt a Tisza vizén, egyike volt a legmódosabb fakereskedőknek; az megígérte, hogy alkalmazni fogja Dobost, a néni meg majd csak eltengődik a Márta mellett kegyelemkenyéren. Bizony, keserű annak az íze - de ha az Isten így rendelte, legyen meg az ő szent akarata!

Volt nagy könnyhullatás, mikor válniok kellett!

- Magammal vinnélek - zokogta Dobosné, a karjaiba szorítván a két fiút görcsösen -, de magam is idegenbe megyek. Én sem tudom, mi lesz a sorsom.

A szekér már ott állott a kapunál. Dobos bácsi maga vitte ki a könnyű málhát és a saraglyába tette. Elfért oda könnyen, pedig benne volt abban a batyuban mindenök. Azután visszament, s ő is rendre ölelgette a fiúkat, mialatt deres szakálla átnedvesedett.

- Jó az isten, jót ád - mondá elérzékenyülve. - Még megengedheti, hogy találkozzunk is valamikor. Legyetek jók és becsületesek. Voltam az igazgató professzornál, s az kieszközölte, hogy ételt kaptok a szegények konyhájáról, s lakástok lészen a kollégiumban.

- Nekem pedig azt is megígérte - vágott közbe Dobosné -, hogy a nyáron legációba küldi Pistát, s ez ott pénzt szerezhet magának. No, gyertek ide, hadd csókoljalak össze még egyszer!

És még azután is egyszer. Megsimogatta a hajukat, letörülgette a keszkenőjével a zápor módra ömlő könnyeiket.

- Ó, de jó az isten - kiáltá fájdalmasan -, hogy a magam gyermekeit elvette!

A fiúk egy szót sem voltak képesek kiejteni a nagy szívfájdalomtól. Némán lesújtva hagytak tenni magukkal mindent, amint hol a bácsi, hol a néni kapta őket kézre, s beszélt hozzájuk majd szomorítón, majd vigasztalón. Nem hallottak ők abból semmit. Egy nagy káosszá olvadt össze nekik az egész világ.

VI. FEJEZET
A FEHÉR ÉS A FEKETE KUTYA

Egy vézna, himlőhelyes alak dugta be fejét a szobába:

- Gyerünk, ifiasszonyka, mert nagy út áll előttünk.

- Mindjárt, mindjárt, Pizsera uram.

Ez volt a híres »szegények fuvarosa«, Pizsera apó, aki bizonyos fogadás folytán jótékonyságból, ingyen fuvaroztatta az embereket - amikor kedve volt hozzá.

Két rossz macska lova volt, Beta és Fecske, a gubó diákok és a »botos diákok« rendesen ezen a két gebén tették az első kirándulást a Helikon felé, azzal t. i., hogy régi időktől fogva szokásban volt a versfaragási mesterségben a két jámbor állaton kezdeni az elmeköszörülést.

Egy pár ilyen versezet a mai napig is fennmaradt:

Pizsera bácsi
Büszke Betája
S a deli Fecske
Harminc szem zabot
Evett egy este.

Pizsera apó magánkívül lett dühében, ha egy ilyen verset elkiáltottak a háza előtt a »tizenhárom városban«: »Ejnye, mordizom adta - kiabálta a »clamantesek« után -, no, hogy kilenc kopókölyök marja a torkotokat!«

Pizsera apó szállította Dobosékat Szegedre, s most is arra játszotta magát, hogy a lovak türelmetlenkednek odakünn. Pedig azoknak eszökbe sem jött a türelmetlenség, nem ösmerték azok ezt az érzést, örültek szegények, hogy élnek. De Pizsera apó mindenféle nemes gerjedelmet látott szerető szemeivel a lovaiban, amelyekre büszke volt, mert - mint dicsekedni szokott - több jót tettek már ezek, mint egy püspök.

A Pizsera sürgetésére csakugyan kifejtőzött a fiúk karjaiból Dobosné.

- El ne felejtsetek. Gondoljatok rám - mondá fuldokló hangon, s keresztülszaladt az udvaron a kocsihoz.

A fiúk utána futottak.

- Ó, anyánk! - kiáltá Pista szívfacsaró hangon. - Ne hagyj el minket!

- No, no, no - csillapítá őket színlelt vidám hangon Dobos. - Teringette, gondoljátok meg, hogy maholnap férfiak leszünk... mind a hárman. (Magát is a gyerekek közé vette a szegény bácsi - pedig már őbelőle nehezen lesz férfi valamikor.)

A kocsinál már mind ott voltak összegyülekezve a Dobosék jó emberei, akik még egy istenhozzádot akartak nekik mondani.

Pereczék a szomszédból, Majorosék, Birliné asszonyom a Csapó utcából, a sok diák, akik valamikor náluk kosztoltak, sőt még az ellenségek: Bujdosóék is eljöttek, s maga Bujdosóné asszonyom pityeregve ösmerte be a búcsúzásnál: »Kegyelmed volt köztünk a királyné, kegyelmed mindnyájunkat fölülmúlt a főzőkanalával.«

Mit nem adott volna azelőtt Dobosné ezért a meghódolásért - de most csak sírni tudott.

- Isten áldja meg, néni! Isten áldja meg, kom'asszony! - köszöntötték minden oldalról. - Legyen szerencsés, legyen boldog!

Pizsera apó maga is ellágyult, s szemére húzván a kalapját, kibontá az ostort, s meglegyintette a deli Fecskét és a büszke Betát, mire a két jámbor ló nagy ímmel-ámmal megmozdult.

Dobosné még egy pillantást vetett a körülállókra és a házra, mely az övé volt. Az eperfa lombja búsan integetett az udvaron, s annak a pirosbélű sertésnek a boltajtón mintha könnyek szivárognának a behunyt szeméből. A becsukott zsaluk, a fehér kémény a tetőn még egyszer elfutottak a szeme előtt, s aztán nem látott többé semmit, odaroskadt a Dobos bácsi nyakára aléltan.

Csak mikor elhagyták a várost, a szabad mezőn, a hűs szellő amint megcsapta arcát, pillantott még egyszer szülővárosára.

S íme látja, hogy az úton ott szalad utánuk a két Veres-fiú.

- Megálljon, Pizsera uram, megálljon! Azaz, hová beszélek... Jaj, már az eszemet sem tudom! Menjünk, menjünk sebesebben, mert ha utolérnek a gyermekeim, mindjárt megszakad a szívem...

- Csak ne sajnálja kegyelmed azt az ostort, ha istent ösmer - rimánkodék Dobosné.

- Ostort? ezeknek? - duzzogott sértődve. - Csak senki sem bikkmag, hogy a sárkányra hólyagot kössön.

Hanem azért mégis közibe vágott a két griffnek, úgyhogy azok igazán neki lódultak, a felporzott debreceni homok csakhamar a folyton távolodó diákokat is eltakarta előlük, s a diákok elől is a szekeret.

Laci fáradt el előbb.

- Hova loholjunk tovább? Már úgysem érjük utól a szekeret. Forduljunk vissza.

Pista megállott erre gondolkozva, miután előbb kifújta magát:

- Visszaforduljunk? Minek? Menjünk inkább, amerre a két szemünk visz. Valami titkos érzés azt súgja nekem, hogy megtaláljuk a szerencsét.

- Amit úgy értesz, hogy mint nemesemberek térünk majd egykor vissza Debrecenbe?

- Nem ide, Szegedre kell előbb mennünk - sóhajtott fel Pista. - Ha valami lenne belőlem, nénit felkeresni volna a legsürgősebb dolgom, hogy az ő sorsán segítsek, azután Krucsayt venném számolóra, és csak akkor jönnék végre ide.

Mialatt a nénit említette, bánatos gyöngédség tükröződött arcán, majd a bosszúérzet csillant meg szemeiben Krucsay nevénél, s végre pír önté el arcát, amint arra gondolt, hogy akkor aztán idejönne Debrecenbe.

Az aranyos kardkötő ott volt most is szépen becsomagolva a tógája zsebében, azt magával viszi, s jövet a derekára köti majd, hogy meglássa az, aki adta, csakhogy már kard fog azon akkor lógni...

- Hát nem bánom - felelte az öcs -, menjünk a szerencse után.

Elindultak csak úgy vaktában, az első cél az első torony volt. Sokáig mentek egymás mellett hallgatag, míg megszólalt Pista:

- Nagy dolog az, öcsém, bolondságnak, amibe mi fogtunk. Két koldus útra kél gyámol nélkül és mégis reménnyel. Fájdalom! csakis ezzel van tele útitáskánk!

- De még ez is elfogyhat.

- Az enyém nem, de miattad aggódom. Félek, nem lesz elég kitartásod. És mégis megeshetik, te érsz előbb célt. Én elveszhetek, te megmaradsz. Ígérd meg erre az esetre, hogy megsegíted nevelő szüleinket, és bosszút állasz apánkért.

- Ígérem - mondá ünnepélyesen a kisebbik diák.

- Hallja a nyílt ég fölöttünk!

Éppen kezdett az esti szürkület leszállni a harmattól nedves füvekre, s két apró csillag gyulladozott a mennybolton.

A két testvér oda nézett fel, s az apró csillagok nyájasan pislogtak le, mintha mondanák: »Hallottuk bizony, hogyne hallottuk volna.«

Éjfélre értek falut, s csak egy ablakban égett mécsvilág. Fáradtan, tikkadtan kopogtattak be.

Nemsokára megnyílt a kis ablak, széthúzódott a tarka függöny.

- Ki az? - kérdé egy nyers hang belülről.

- Szegény, éhes diákok vagyunk. Éji szállást és egy falat kenyeret kérünk a jó emberektől. Itt világosság derengett az ablakban, hát ide fordultunk kegyelmetekhez.

- Ez nem jó hely az utasoknak. Ide a halált várjuk vendégnek - felelt az előbbi hang.

- Úgy? Haldokló van a háznál? Engedelmet kérünk, de mi nem a halál vagyunk!

- Akkor hát vigyen el benneteket az ördög!

Mérgesen becsapta az ablakot, de alig voltak tíz lépésnyire, amint nagy csattanással kinyitotta újra.

- Hej, diákok, diákok! Jertek csak vissza; tudtok-e írni?

- Azért vagyunk diákok, hogy tudjunk - felelte Laci.

- No, akkor forduljatok be! Éppen jó órában találtatok ide.

A házajtó retesze nem sok vártatvást megcsikordult, s a diákokat beeresztették a szűk pitvaron át a szobába, hol egy tarka ágyon összetöpörödött anyóka haldokolt.

Ősz volt a haja és szemöldöke, melle kínosan hörgött, míg a kezében megszentelt barkát tartott. A rokonok minden felindulás nélkül állották körül. - Anyó - mondá most egy magas, szálas férfi, megrántván a haldokló kendőjét, mely a nyakán volt -, diákok vannak itt, akik meg tudják írni a testamentumot: mondja nekik kegyelmed, mit írjanak.

Az öregasszony fuldokló köhögésbe tört ki, mialatt halántékai megkékültek:

- Jaj, jaj, ti a garabonciás diákok vagytok!

- Nem vagyunk garabonciás diákok. A debreceni kollégiumból valók vagyunk.

- Jó, jó - nyögte a beteg, miközben összevacogott a fekete kiálló foga -, mutassátok a talpatokat, hadd lássam. Ágnes, hozd ide közelebb a mécsest. No, nem bánom, írjátok, amit kívánok. Azt hittem, lólábatok van, és a pokolba akartok vinni.

Egy öregember, aki testvére lehetett a haldoklónak, valami attramentum-félét hozott elő és gyűrött papirost, melynek az egyik oldala már tele volt írva.

Pista vette kezébe a tollat, és írni kezdte, amit az öreg diktált:

- A lelkemet hagyom a mennybeli istennek.

A szálas férfi helyeslőleg bólintott rá.

- Írjad tovább, diák. A testemet hagyom az anyaföldnek.

Ezt is nyugodtan vették a jelenlevők. Ez még mind csak az értéktelen holmi.

- A földjeimet hagyom a Kertész János unokámnak.

Most mindnyájan dühösen néztek egy fiatal legényre, aki az asztalon keresztbe tett lábakkal ült, és késsel faragcsált valamit.

- A lábas jószágot testálom a testvérem fiának, Rácz Istóknak.

A szálas férfiú elégületlenül pislogott.

- Írjad diák, írjad - nyöszörögte a haldokló, minden erejét összeszedve.

- A ház és a benne levő holmi legyen az Ágnes unokahúgomé.

Mialatt a diák ezt is papírra tette, megindult a szóvita egy szögletben Ágnes és Rácz Istók közt. Istók úgy értette, hogy most minden lábasjószág neki van testálva, az asztal, a székek, az üst, a lócák, egyszóval minden az övé a bútorokból is, aminek lába vagyon. Ágnes ellenben csak a háziállatokat értette a »lábas jószág« alatt: »Nem én, Istók bácsi, még egy lábas serpenyőt sem engedek innen elvinni kegyelmednek.«

A beteget éppen nem konfundálta ez a vita, talán nem is hallotta, s imigyen intézkedett a továbbiakra nézve:

- Összes készpénzemet, ezer talléromat pedig hagyom a legfiatalabb unokámnak, Mohorai Ferencnek, de csak huszonnégy éves korában vehesse fel.

Abban a pillanatban leugrott a kemence tetejéről a nevezett Mohorai Ferenc, tizenhárom éves fiú.

- Hol az az ezer tallér, nagyanyó? Add ide hamar és halj meg!

- Csitt, te prücsök! Hogy mersz ilyeneket beszélni a nagyanyádnak, te hálátlan?

A haldokló sárga arcán bágyadt mosoly jelent meg, jeléül annak, hogy a szeretet nem engedi magát kapacitáltatni, megfogta a fiú kezét gyöngéden.

- Jaj, de hideg a kezed, nagyanyó! Ereszd el az enyimet!

- Jó, jó, eredj hát lefeküdni. De fordulj ide még egyszer a lámpa felé, hadd lássalak, miképpen nézel ki.

- Várj hát, hadd fésülködjem meg előbb.

A beteg anyóka arca úgyszólván derült lett, míg kedves unokájával enyelgett.

Ezalatt Ágnes egy köcsög aludttejet hozott be Laci számára és egy nagy karaj kenyeret; Pista türelmetlenül szólt a beteghez:

- Következik még valami?

- Lássuk csak... a földek, a pénz, a holmi, a lábas jószág... nincs egyéb! De igen, igen... a két kedves kutyám. Nos, kinek hagyjam a kutyáimat?

Töprengve hunyta be szemeit egy percre, aztán nyöszörgő hangon mormogta:

- A kutyákat? Igaz, a kutyákat! Uccu diákok - kiáltott fel majdnem vígan - ...a kutyákat nektek hagyom, diákok!

Rémletes volt, amint e szavaknál a fogait kivicsorította. A virrasztó rokonok összemosolyogtak, Pista ellenben tisztességtudón felelte:

- Köszönjük alásan a jóakaratját, de mire valók nekünk a kutyák, mikor magunknak sincs mit enni.

- Hát miféle szerzet vagytok? Hol kóborogtok itt, hová és miért mentek?

- Árvák vagyunk, nincs hova mennünk, nincs kihez fordulnunk, hát a szerencsét keressük.

- A szerencsét? - szisszent fel, s kezeivel izgatottan kezdett dobolni a tarka dunyha kockáin. - Hátha én vagyok az a szerencse. Haldokló vénasszony képében is járhat az. Mit tudjátok ti azt, tacskók! No, no, csak vigyétek magatokkal azt a két kutyácskámat; bizony hasznát vehetitek még, fiacskáim. Ki tudja, mire lesznek jók? Aztán hogy nem tudjátok mivel tartani? Ej, ej! Bodri! Dráva!

Erre a hívásra két apró közönséges juhászkutya mászott elő az ágy alól: hosszú-szőrű, lompos farkú mindkettő, az egyik tiszta fehér volt, a másik tiszta fekete.

- No, ugye, szép állatok az én kutyáim? Gyere te fekete, te Bodri, úgy-úgy, nyald meg a csontos kezemet, milyen jó meleg nyelved van... hagyok neked három kemény tallért, ne mondd, hogy rossz gazdád volt, teneked pedig Dráva, elég lesz egy tallér is, ösmerlek, azért hát neked csak egy tallért hagyok.

Benyúlt a vánkosa alá, s kihúzott onnan egy zacskót, s kiolvasta az előtte álló asztalka egyik szögletére a három tallért, a másik szögletére pedig egy tallért tett le.

- No diákok, válasszatok most már a kutyák közül, hi, hi, hi. Te válassz először, aki a testamentumot írtad!

- Én az öcsémre bízom - mondá Pista -, ő válasszon.

- Én az egytalléros kutyát választom, a fehéret! - felelt Laci habozás nélkül.

Az öregasszony úgy vigyorgott, mint egy sátán.

- Derék gyerekek vagytok, derék gyerekek! Ti bizonyosan megtaláljátok a szerencsét. No lám, no lám, mindenik a másiknak akarta a pénzesebb kutyát.

A beteg fejét csóválta efölötti bámulásában, s ebben a fejcsóválásban aludt el olyan csendesen, mint akármilyen más egészséges halandó.

- Nem is fog az meghalni - sugdosták a rokonok -, csak komédiát csinál, hogy minket összehívatott.

Reggelre azonban már halott volt, mire a diákok, akik kialudták magukat az éjjel a szénapadláson, elindultak a két kutyával...

A kutyák, mintha tudnák melyik kié: a fehér kutya a Laci mellett, a fekete kutya a Pista mellett poroszkált engedelmesen.

Úttalan utakon estig bandukoltak, de a két kutya és a végtelen alföldi sík csak nem akart tőlük elmaradni. Pedig az akkor még nem volt a mostani aranykalászú tenger, ahelyett förtelmes mocsarak lövellték messze bűzüket; nádasok, ingoványok lepték el az óriási pusztát, úgyhogy néha egy félmértföldnyire kellett visszafordulni, hogy a süppedékes helyeket elkerülhessék. Hívogató tanyák nem fehérlettek sehol az út mentén, még a bolondos szélmalmok sem forgatták a karjaikat integetve, hogy: »erre, erre.«

Végre későn este egy erdőt értek.

A fehér kutya hajtani kezdett az erdőben, és csakhamar egy jókora nyulat hozott a fogai között.

- No, ez derék kutya - mondá Pista -, most már nem halunk meg éhen. Megsütjük a nyulat, és megesszük.

Letelepedtek egy fa alatt, tüzet raktak, nyársat csináltak, és a lenyúzott tapsifüles piros húsa kis vártatvást vígan sercegett a nyárson.

Szemök mohó epedéssel kísérte a sütés processzusát, míg a kezök össze volt kulcsolva, mintha rimánkodnának: »Tüzecske, tüzecske, süsd hamar a nyulacskát!« - amint hátulról rájuk köszönt egy erős bariton hang:

- Adjon isten jó estét, legénykék!

A diákok hátranéztek; egy pórruhába öltözött deli férfi állott előttük.

- Fogadj isten! - felelte nyájasan Pista.

- Mit kerestek itt, gyerekek?

- A vacsoránkat sütjük.

- Aha, nyúlpecsenye! Hol vettétek?

- A kutya fogta.

- De csak remélem, nem magatok akarjátok megenni.

Laci elmosolyodott.

- Bizony, az volt a mi szándékunk, mert ma egész nap nem ettünk.

- Eszerint még egy napotok van hátra, mert én meg már két egész napja nem ettem.

- Isten neki, akkor hát a harmadrész a kegyelmedé.

- Nem úgy, fiaim, nem úgy! Hány évesek vagytok együttvéve?

- A bátyám másfél évvel idősebb nálamnál, én pedig a tizenkilencedikben járok.

- Gyerekség! Én éppen kétszer annyi idős vagyok, tehát éppen kétszer annyi húst kellene kapnom, mint nektek.

- Igen, csakhogy a kutyák is itt vannak. Azoknak is enni kell.

- Kutyának jó a csont is - ha az igazat vesszük.

- Ha az igazat vesszük - jegyzé meg Pista -, akkor a kutyáé az egész nyúl, mert ő fogta.

- Akkor ne vegyük az igazat - felelte emez incselkedve -, hanem alkudjunk meg barátságosan. Nekem nem kell a nyúlból osztályrész, hanem mindenitek ideadja a maga részének a felét.

A fiúk beleegyeztek. Az idegen letelepedett velök a tűzhöz, s jóízűen falatozták fel a nyúl földi maradványait. Miközben kérdezte: mi járatban vannak?

- Mi bizony a szerencsét keressük.

- Hja, azt mindenki keresi, de kevesen találják meg! A szerencse mindenütt ott van, tehát sehol sincs állandóan. Az egy gazfickó, gyermekeim, nem érdemes utána mászkálni, mert helyetekbe is eljön, ha neki úgy tetszik, s ha utána mentek, sem találjátok meg, ha neki úgy tetszik. Hanem azt látom, hogy jószívűek vagytok, azért hát engedjétek meg, hogy én is veletek utazzam. Az én nevem Rozsomák János. Majd meglássátok, hogy még nagy segítségetekre lehetek.

- Hová igyekszik, bátya?

- Bécsbe.

- Csak nem a királyhoz? - szólt közbe Pista.

- Hm! Meglehet, hogy éppen a királyhoz.

- Mi hát akkor kegyelmeddel megyünk nagy örömmel. Mert mi is a király közelébe iparkodnánk isten segítségével.

- Kerüljétek a királyokat, gyerekek - és a szemöldeit összeráncolta. - Mit akartok ti a királytól? A királyok többet vesznek el az emberektől, mint amennyit adnak nekik.

- Nemesemberek akarunk lenni. Úgy hallottuk, hogy azzá csak a király tehet meg bennünket.

Rozsomák János fölnevetett:

- Hát azt hiszitek ti, hogy azt csak úgy osztogatják ott, mint Debrecenben a hurkát? Nagy dolgokat kell azért véghezvinni.

- Hát iszen mi véghez is visszük! - kiáltá Pista lelkesedéssel.

Az öreg úgy hahotázott, hogy a hasát is fognia kellett.

- Bolond vagy, kis öcsém! Hiszen mind jó volna az, ha a szegény embert odaeresztenék, ahol a nagy dolgokat csinálják.

Ilyen beszélgetés közt telepedtek le egy fa tövében, s aludtak hajnalig. Reggelre útra indulának mind a hárman.

Útközben azt mondja Rozsomák János:

- Adok én nektek egy jó tanácsot. Osszátok fel magatok között kétfelé a világot.

- Hogy érti ezt, bátya?

- Az első keresztútnál váljatok kétfelé: az egyik menjen balra, a másik jobbra. Két tarlón több böngészni való kalász van, mint egy tarlón. Itt egy kalászra vagytok ketten, két úton mindenik megtalálhatja a maga külön kalászát.

Gondolkoztak ezen, és helybenhagyták. Okos szavú ember ez a Rozsomák, hátha érdemes rá hallgatni.

Mikor a legelső keresztúthoz értek, a két testvér megölelte, megcsókolta egymást, azután kockát vetettek: ki megy Rozsomákkal Bécs felé? és ki megy balra Erdély felé? A fölvetett tallérnak ha a Máriás fele van kívül, akkor Laci választ, ha az kerül belülre, Pistáé az elhatározás joga.

Jó volt a Máriához szegődni, Mária lett felül.

Laci gondolkodott kissé, hogy talán mégis jobb volna a vidám Rozsomákkal utazni, mint egyedül, de a kutya, az ő fehér kutyája, előrefutott az erdélyi úton, s mikor már messze volt, a hátulsó két lábára állott, és a két felemelt első lábával mintha integetne a gazdájának, hogy jöjjön utána.

- No hát isten neki! Megyek a kutyám után. Isten veled, kedves testvérem!

- Áldás legyen rajtad!

- Akit az isten előbb megsegít, fölkeresi a másikat.

- A többi fogadalmaink is szentek legyenek mindenkor.

Sűrű könnyhullatással még egyszer összecsókolództak, Rozsomák megsajnálta őket, s maga is elkezdett könnyezni.

- Ugyan ne okoskodjatok, ne érzékenyítsetek el. Menjünk együtt inkább mind a hárman. Hátha tudni fogok dolgot adni mind a kettőtöknek.

- Nem, nem - végzé Pista. - Teljesen igaza volt kegyelmednek. Külön kell a szerencsét keresni.

- Jól van, fiú - mondá Rozsomák, melegen megrázva a Pista kezét -, benned sok szív van: megosztottad velem a nyulat, s azt mondád, nagy dolgokat szeretnél elkövetni. Jól jártál, öcsém, hogy itt maradtál, mert ha az Isten is úgy akarja, olyan helyre viszlek, ahol nagy dolgokat csinálnak.

Melyik volt az a hely, majd meglátjuk.

VII. FEJEZET
A FEJEDELEM DÉLUTÁN

Erdély trónusán Apafi Mihály uram őnagysága ült, aki igen jámbor fejedelem vala, de mégis sok rosszat cselekedett, kivált délutánonként.

Ezeket a »délutánjait« az erdélyi rendek is észrevették, és azt a törvényt hozták érett ésszel, hogy amit pedig őnagysága délután rendel vagy ír alá, az semmisnek vétessék, amiből ismét új bonyodalom keletkezett, mert őnagysága olyan hosszúra nyújtá ki a délutánokat (persze, ahonnan telt: az éjszakákból), hogy a délelőttöket rendesen átaludta. Mármost hát mikor uralkodjék, ha délután nem szabad, délelőtt pedig nem lehet?

Hanem iszen nemhiába hevert a fejedelmi jogar uratlanul a sutban, sokszor vette azt kezébe, akit nem is illetett, mint például Teleki Mihály uram vagy őnagysága a katonás természetű fejedelemasszony: Bornemisza Anna. Sőt valljuk meg az igazat, némelykor még a szerény Naláczi uram is majdnem fejedelemnek játszotta magát.

Maga a fejedelem mulatozásban tölté idejét víg és könnyelmű főurak társaságában. A komoly tanácsuraktól irtózott, mint a tömjénfüsttől az ördög. Az összes udvari méltóságok közül a legtöbb dolga a főinnyaadónak volt. Valóban, a főpohárnokmester híven eljárt a maga tisztében, a fejedelmi pince Gyulafehérvárott el volt látva a legjobb magyar és külföldi borokkal. Igazi gyönyörűség volt megnézni.

Apafi a mostanság szokásos hadiszemlék helyett gyakran tartott a pincében hordó-szemléket, s az egyes hordókat sajátkezűleg ékesítette fel nevekkel és elmés feliratokkal. Tizenkét egyforma nagy hordó, mely tele volt vörös borokkal, a tizenkét apostol nevét viselte: »Judas Iskariotes de Eger«, »Simeon Zélotes de Neszmély« stb. Két tokaji aszúval megtöltött hordócska Macedóniai Fülöp és Julius Caesar neveivel büszkélkedett.

Így tudta őnagysága összekötni a hasznos tudnivalót a mulatságossal.

Egy délután, de még a délutánok elleni törvény előtt, rózsás kedélyhangulatba jutván az urak, asztalbontás előtt nagy disputába keveredék Apor István Boér Kristóffal afölött, hogy milyen a túlvilág. Divatos témája volt ez őseinknek. Mindig elöl kezdték, soha be nem végezték.

Az egyre hevesebbnek növekedő vita, gondolom, onnan támadt, hogy Salitius Márton, a fejedelemasszony orvosa, figyelmeztette a fejedelem őnagyságát, hogy immár elég volt, többé ne nyúljon a kupához, mert árt neki az ital. A bor, úgymond, sok embert visz a másvilágra.

- Aki úr, az a másvilágon is úr - jegyzé meg Bánffy Dénes.

- Meglehet - mondá Salitius -, csakhogy a másvilágon nincs egy másik Erdély.

- Nem hiszem, doktor - szólalt fel a tréfás kedélyű Thoroczkay Mózes -, hogy a borital is szaporítaná a halandóságot. Kegyelmed mondta nemrégiben, hogy a legnagyobb halandóság van a gyermekek közt, az egynapostól kezdve a négyévesekig, egyszóval éppen azok között, akik nem élnek borral.

Erre aztán kitört a hahota, és újra összecsengtek a poharak, de mint mondottuk, Apor és Boér uraimék fölkapták a témát, hevesen összeszólalkozván a másvilág titkai fölött. Mindenik jobban akarta tudni, mi lesz ott. Az egyik tagadta az alágyújtott katlanokat a pokolban és a lelkeket, amik bent főnek, ellenben a Mohamed paradicsomából ismert el némelyeket, alkalmasint a tubafa-árnyékot, mert a nagy rikácsolásoktól tulajdonképpen nem is lehetett hallani, ki mit állít.

A vita nem maradhatott sokáig szűk medrében, többen hozzászóltak, lassankint általános lett, sőt még a fejedelem is részt vett benne, körülnézvén félénken, hogy nincs-e itt valahol Teleki Mihály uram, aki vagy rosszalló, vagy helyeslő szemöldrángatásaival szokta kísérni mindannyiszor, ha a száját kinyitja, ami utoljára is nagyon kellemetlen állapot.

De szerencsére Teleki Mihály uram nem volt ott, úgyhogy őnagysága egész bátran odaállhatott egyszerű embernek az eszével mérkőzni, mert a Bibliában és a teológiai dolgokban nem volt híjával az ismereteknek.

De két bőszült bikát könnyebb megállítani, mint két szenvedélyes vitatkozót. Apafinak nem volt ahhoz elegendő hangja sem, s az, hogy a szava fejedelmi szó, ez egyszer nem jött számításba.

- Lassabban, urak! - szólt a fejedelem, és odacsapott tenyerével az asztalra. - El fogjuk dönteni, kinek van igaza kegyelmetek közt. Éppen ma érkezett hozzám Thököly Imre uram képében egy híres tudós Eperjesről. A neve Schmidt István, bejárta a külsőországi univerzitásokat, a világ legnagyobb tudósaival áll levelezésben. Ha engem nem akarnak hallgatni kegyelmetek, hát jól van, azért mi mégis mindjárt módját ejtjük eldönthetni, melyik a különb teológus, Boér-e vagy Apor. Eredj, fiam, Kornis Pál, szólítsd ide a Thököly Imre követét.

A kupákat töltögető apródok közül egy eleven, csinos fiú, aki kék dolmányt viselt ezüst csatokkal, futott el a parancsot teljesíteni, s nemsokára visszajött jelenteni:

- Schmidt uram rögtön itt lesz a nagyságod színe előtt.

- No, most hát megtudjuk végre, miképp állnak a dolgok a másvilágon. Hadd lássuk addig is, szedjük kévékbe, mit állított Apor és mit állított Boér. Akinek igaza lesz, annak ajándékozom a legszebb kardomat, az opálköveset. Úgy kössék egy rakásba az eszüket kegyelmetek.

E pillanatban lépett be Schmidt István, magas, nagyszakállú úriember, egyszerű fekete magyar ruhába öltözve. Nyugodt, halvány arcán élénken rajzolódott a megütközés: miért hívathatta a fejedelem a folyó ügyek ilyen előhaladott stádiumában? Mert biz ott az arcok mind ki voltak már derekasan pirosodva a borbeli nedvektől, s a szemek lázas fényben égtek.

- Kérettük kegyelmedet - kezdé a fejedelem kegyes fejbólintással -, minekutána néminemű disputa keletkezék két hívünk Boér és Apor uraimék között a túlvilág felől. Hallottuk kegyelmed ritka jártasságát a világi és egyházi tudományokban, ismeretes előttünk bölcs judiciuma; Imre öcsénk leveléből is sok szépeket olvastunk kegyelmed felől.

A szepességi úr meghajtotta magát:

- Parancsoljon velem Nagyságod.

- Kegyelmednek kell eldönteni, kinek van kettőjük közül igaza. Adják elő az urak véleményeiket, de - tette hozzá Apafi nevetve - egymásután, ne egyszerre.

Hanem ez a figyelmeztetés sem használt, mert a két úr nagy szenvedélyességgel egymás szavába belekotyogva, rikácsoló, türelmetlen hangon adta elő az álláspontját. Az opálköves kard volt-e az oka vagy hitük szilárdsága, nem tudni.

- Nos, mit mond hozzá kegyelmed? - kérdé a fejedelem Schmidttől, miután az figyelmesen meghallgatta a vitázókat. - Melyiknek a részén van az igazság?

- Igen, halljuk végre, milyen valójában a másvilág? - kiálták a főurak.

Csak Béldi György kurjantott fel vidáman: - Ugyan, mire való az? Hiszen sohasem halunk meg! Bort töltsetek, fiúk, a poharakba!

- Pszt! Csend! Beszéljen kegyelmed - intett Apafi a kezével. - Apród, hozd ide a fegyvertárból a prémiumot, az opálos kardomat!

- Nagyságos uram! - kezdé Schmidt, s ünnepélyes csend állt be a teremben. - Meghallgattam az érdemes főurak őkegyelmeiknek opinióját a túlvilágról figyelmesen. Egyik is, másik is szépen kiszínezte a saját hite szerint. Én erre csak azt mondom...

- Halljuk, halljuk! - hangzott fel minden oldalról.

- ...azt mondom, hogy az isten a mindenség titkai közül sokat árult el az embereknek.

- Igaz, igaz!

- A többi teremtményei sokkal kevesebbet tudnak, mint mi, meg lehetünk tehát elégedve, de az isten, mikor a mindenség titkait közprédának bocsátotta, nem adott oda mindent; némelyeket megtartott magának.

- A dologra, tudós uram, a dologra! - szólt bele Bánffy türelmetlenül.

- Hiszen a dolognál vagyok, uraim. Mert amiről a két főúr vitázott, az éppen a mindenség ama titkai közé tartozik, amiket az isten magánál tartott. Dixi.

Bölcs volt a Schmidt uram válasza, de az urak elégedetlenül morogtak, csak egyetlen hang kiáltá valahonnan a terem szögletéből: »Úgy van!« Megbotránkozva néztek oda, hát az udvari bolond volt.

Maga a fejedelem bosszankodva szólt oda az apródoknak, de úgy, hogy mindenki hallja:

- Ha a tudós nem bírta eldönteni, szaladjatok le a palota elé, s hozzátok fel az első arra menő embert. Amit a tudós el nem döntött, döntse el az első tudatlan.

Nosza, az apródok engedelmesen iramodtak le tudatlan embert fogni az utcáról. No, az bizony nem lesz nehéz! Nemcsak Gyulafehérvár utcáin akad az, de a fejedelmi tanácsban is.

Kicsinyég vártatva nagy dulakodás zaja hallatszott be az előcsarnokból.

- Eredj csak megnézni, Baló Mihály, mi az.

Az udvari hadnagy elment meg visszajött:

- Egy fiatal csavargót tuszkolnak be az apródok, nagyságos fejedelem, de sehogy sem akar bejönni a kutyája nélkül, rúg, kapál, küszködik.

- Hát jöjjön be kutyástól.

Baló Mihály újra kifordult eligazítani a lármás csatázót. Az apródok nemsokára betaszítottak egy vedlett ruhájú fiatalembert az ajtón. Szakadozott diáktóga volt rajta, s a poros saruiból kilátszott itt-ott a lábhús, pedig az egyik talp madzaggal volt a fejhez kötve. Hiába no, a csizmadiák sem tudnak maradandót alkotni.

- Hol vettétek a fickót? - kérdé Lázár Gábor uram vörösen, mint a rák, mert körülbelül ő volt a legjobban becsípve.

- Éppen ő ment el a kapu előtt, amikor leértünk, s a parancs úgy szólott, hogy az »első arra menő«.

Apafi helyeslőleg bólintott nehezedő fejével, mialatt apró szemei álmosan pislogtak.

- Hogy hívnak? - kérdé, és nagyot fújt.

- Veres Lászlónak.

- Mi vagy?

- Vándor vagyok.

- Sovány mesterség - vélte Béldi.

- Mit akarnak velem az urak? Én semmit sem vétettem. Én bepanaszolom az urakat. Eresszenek el!

S felemelte ökleit, dühösen jártatva végig szemét a három apródon, akik felkényszerítették.

- Szerencsétlen! - súgta neki az egyik apród, a kis Kornis Pál -, nem tudod ki előtt állasz?

- Hát aztán, mit bánom én, ha Pontius Pilátus előtt állok is!

- Hiszen ha csak ott állanál, de ez őnagysága Apafi Mihály, Erdély fejedelme.

A koldusdiák elsápadt, és lassú reszketegség fogta el a lábait. Egy fejedelem előtt áll! Szétnézett a nagy boltíves teremben, szeme átfutotta az ezüstbilikomokat az asztalon, az aranyzsinóros, bársonyruhás apródokat, majd a falra tévedt, hol az asztalfőn ülő sovány embernek az ábrázata volt lefestve... szakasztott az az arc, csakhogy zöld bársony mente van rajta s aranyos drágaköves jogar a kezében.

A koldusdiák térdre roskadt.

- Kelj fel, fiam - szólt a fejedelem. - Ne félj semmit, egy hajad szála sem fog meggörbülni. Adjatok neki egy pohár bort, hadd térjen magához.

A nyájas szó és a bor csakugyan visszaadta bátorságát.

- Nincs itt ellened semmi kifogás - kezdé azután Salitius, a doktor. - Sőt ellenkezőleg, a fejedelem bírónak hozatott fel, édes fiam. Te fogod eldönteni, két úr közül kinek van igaza.

- Én? - hebegé zavartan. - Hogyan merészelném?

- Ha a fejedelem parancsol valamit, annak engedelmeskedni kell.

Veres László meghajtotta a fejét. A fehér kutya nyugodtan lefeküdt eleibe a négy lábára, és biztatóan pislogott rá a sárga karikás, okos szemeivel.

- Adják elő neki kegyelmetek - vette fel a fonalat Apafi - a disputa tárgyát.

Ezúttal Salitius magyarázta meg szögrül-végről a két főúr vélekedését, miközben Béldi uram gúnyosan súgta a mellette ülő Inczédinek:

- Bizony, valami okosabbal tölthetnénk az időt, mint az efféle hóbortokkal.

- Nem adom száz forintért - viszonzá mosolyogva Inczédi -, hogy nem vagyunk nagyobb státus; mert ha nagyobb státus volnánk, most itt ebédelnének a külországok követei is és kinevetnének bennünket.

- Igaza lehet kegyelmednek - vélte a tudós Bethlen -, de én nem találom a dolgot nevetségesnek. Őnagysága inkább felette finom elmeélt tanúsít, midőn egy tudós után egy tudatlantól kérdezősködik. Higgyék meg, uraim, ebben van filozófia és inger.

Béldi gúnyosan húzta szét az ajkszögleteit: - Nem annyira filozófia, mint bolondéria, nászuram.

- Márpedig én mégis azt mondom. Ha ösmernék az igazságos Harun al-Rasíd történetét és kalandjait, azok közt sok ilyforma van, pedig az nagy uralkodó volt.

- Régen volt az, sógor - jegyzé meg Béldi -, ha ugyan valamikor igaz volt.

- Csendesség, uraim - hangzott most az Apafi szava -, halljuk hát a fiatalember nézetét: hogy van a másvilágon?

VIII. FEJEZET
HÍRNÖK A MÁSVILÁGRÓL

A diák habozva állt a sok fényes nagyúr előtt.

- Talán nem értetted meg? - kérdé Apafi.

- Megértettem, kegyelmes fejedelem.

- Nos, akkor bátran, rajta! Kornis, adj még neki egy kis elmeerősítőt.

Bársonyruhás apród töltött a rongyos koldusnak. Csak egy percig habozott, a másik percben eszébe jutott, hogy mesélt őnekik valamikor a másvilágról Dobos bácsi. Mese, mese, mess kenyeret, hátha ez a mese még kenyérré válnék.

- Felséges fejedelem - így szólt felbátorodva, miközben a kutyája vígan veregette a farkával -, élt egyszer két szomszéd magyarországi faluban két pap, az egyik katolikus, a másik protestáns, mégis mind a ketten igen jó barátok voltak, mert mind a ketten szerettek vadászni, s ha elválasztotta a külön dogma, összehozta őket a közös vadászterület.

Az ő barátságuk különben nem állott egyébből, mint veszekedésből, s nekik is éppen az volt a kedves témájuk, amiről az urak vitatkoztak a felséged mai ebédjénél. Örökkön-örökké azt feszegették, mi van a másvilágon. A kálvinista pap is mást állított, a katolikus is. Mind a kettőnek nagy fantáziája volt, s a saját hite szerint bútorozta be a túlvilágot. A kálvinista pap majdnem ugyanazt állította, amit az öregebbik uraság (Boér uram az öregebbik), a plébános körülbelül úgy beszélt, mint itt a fiatalabbik főúr.

Néha egészen belemérgesültek, s a két szent ember öklével verdeste az asztalt, hogy meggyőzze egyik a másikát az ő hitének valóságáról.

Tizenöt évig folyt nagy hévvel, tűzzel ez a szellemi erőlködés, de természetesen nem lett semmi eredménye.

Egyszer a plébánosnál disznótor volt, a vendégek közt ott volt a kálvinista pap, s mint egyébkor, ma is a másvilágról disputáltak, de a vendégek, kik már könyv nélkül tudták a két pap minden körömnyi állítását, argumentumát, meglehetősen unták a dolgot, mit észrevett a házigazda:

- Canis mater, hagyjuk el most az egészet, majd megtudom, ha magam is ott leszek a másvilágon.

- Esküdj meg - kiáltá izgatottan a kálvinista pap -, hogy ha hamarabb találsz meghalni, eljössz nekem megmondani, melyikünknek volt igaza!

- Ha te is megígéred, Miska. (Mert Miskának hívták a kálvinista lelkészt.)

- Esküszöm, hogy eljövök hozzád a halálom után. Papi hitemre fogadom.

- Én is esküszöm. Itt a kezem rá. Elmegyek hozzád, és megmondom az igazat.

A vendégek mosolyogtak, hogy milyen ünnepélyesen fogadkozik a két disputáns. Ej, tiszteletes uraim, a halál még messze van - vegyük még előbb hasznát ennek a világnak is, koccintsunk, mulassunk!

Mulattak, vígan voltak egész tíz óráig éjjel, akkor is vidám zsibajjal, pajkos nevetéssel oszlottak szét, ki gyalog, ki kocsin, ki szánon, aszerint, ahol lakott.

A kálvinista tiszteletes utolsónak ült fel a szánjára, s még lekiáltott onnan tréfásan:

- Áll hát a fogadás?

- Áll!

A plébános az utolsó vendéget is látván kihajtani a kapuból, befordult az ambitusról, elimádkozta ott bent az esti imáját, és lefeküdt.

Alig aludott egy órát, midőn egyszerre arra riadt fel álmából, hogy valaki megzörgeti a külső ablakot.

Hideg borzongás futotta át tagjait, pedig hozzá volt szokva az éjjeli felköltésekhez.

Az ajtó fölött egy szegen lógtak a temetőkert kulcsai. A szög e pillanatban magától esett ki a falból, s a kulcsok kísértetiesen csörömpölve gurultak az ablak-közbe.

- Ki az? - kérdé a plébános, felugorva és papucsaiba bújva.

- Én vagyok, Miska - felelte odakünn az ismert hang.

A plébános az ablakhoz lépett és félrevonta a függönyt.

A kálvinista pap állt odakünn.

- Visszajöttél? Mi bajod történt?

- Meghaltam - felelte a kálvinista pap tompa, nyöszörgő hangon -, és eljöttem neked megmondani, hogy a másvilágon se úgy nincs, ahogy én mondtam, se úgy nincs, ahogy te mondtad. Ámen!

A plébános ajkain ott lebegett a felelet: »Ugyan ne beszélj bolondokat, Miska« - de a szót megfagyasztotta az a körülmény, hogy az alak egyszerre eltűnt az ablak alól, mint a szellem, sem a hó nem ropogott a lába alatt, sem a lábnyomai nem látszottak benne, pedig a holdvilág szépen odasütött.

A kakasok éjfélt kukorékoltak.

A plébános vacogó fogakkal bújt a dunyha alá, s reggelig kitörte a forróláz.

De még jobban reggel, mikor a gazdasszonya jelenti:

- Főtisztelendő uram, nagy szerencsétlenség esett.

- Mi történt?

- A kálvinista tiszteletes úr szánja, amint az este innen elment, olyan szerencsétlenül borult fel a hegyszakadéknál, hogy úr is, kocsis is lezuhantak a mélybe, és szörnyethaltak.

*

- Hát én azt gondolom, fölséges fejedelem - végzé a koldusdiák meséjét -, hogy ha igaz az, amit a másvilágról jött hírnök mondott, a két vitatkozó főúr közül egyiknek sincsen igaza.

- Igazad van! - kiáltá Apafi. - A történet igen szép és tanulságos. Meg vagyok vele elégedve.

A főuraknak is tetszett.

- Okos fiú - jegyzé meg Boér Kristóf nevetve. - Legyőzött bennünket. Én megadom magamat.

- Egyszóval nem kapnak kegyelmetek kardot.

- Igaz, ki kapja most már a kardot, a fejedelem ajándékát?

- Istenemre, ki más, mint e fiú - mondá a fejedelem.

- Úgy látszik, nem a mese tetszett meg Apafinak - gúnyolódott halkan Béldi -, hanem a »fölséges« cím, amivel a fiú csiklandozta.

- De iszen szép volt és találó a mese is - felelte a szomszédja, Inczédy.

- Ugyan, ugyan! - vágott közbe az udvari bolond - hiszen éppen azt mondta, amit a tudós. A tudóst kinevették vele, a tudatlantól akceptálják. Ilyen a világ!

- Tanúk, uraim - szólalt fel Apafi -, a kardot annak ígértem, akinek igaza lesz a két úr közül. Egyiknek sincs igaza; úgy dönté el a fiú. Legyen hát övé a kard, mert neki van igaza. Íme, vedd a kardot.

- Felséges uram, hogy kössem én azt - mondá a koldusdiák szerényen - e rongyokhoz?

Apafi elnevette magát, valóban szánalomra méltó volt a fickó kinézése; nyomban intett a szekretáriusának:

- Vigye ki, és öltöztesse fel előbb csinosan.

Alig lehetett ráösmerni, midőn visszatért ismét; takaros szürke dolmány, zöld nadrág volt rajta, a lábán szattyáncsizma, kezében szürke báránybőr kalpag kék nyelvvel. A hajdani és a mostani csatlósok viseletéből válogatta össze ott künn a várnagy. Igazán jól festett a legényke.

- No, most már nesze a kardod! - mondá neki Kornis apród.

- Még most sem köthetem fel, felséges fejedelem.

- És miért nem? - kérdé Apafi majdnem bosszankodva.

- Mert kardot csak nemesember viselhet, én pedig nem vagyok az.

Általános hahota támadt, maga a fejedelem úgy nevetett, hogy könnyei is potyogtak.

- Istenemre, ily agyafúrt fickóval még nem volt dolgom! Ugye, örmény vagy, he-he-he? Ne is mondd, hogy nem örmény vagy, ha nem az vagy, mert abban a hitben akarok meghalni, hogy az voltál. No, ez jól adja, urak! Hol van Naláczi uram? Menjen be kegyelmed a kancelláriába, és isten neki, állítson ki egy nemeslevelet. A piktor odaát van a másik szárnyban, a fejedelemasszonynak fest valami almáriumot. Elő kell hívatni, hadd diktáljak neki egy nemesi címert.

A piktort csakugyan legott előkerítették. Gabcsa Gábornak hívták, hosszú, nyurga legény, olyan sunyi arccal, hogy bizonyosan bankócsináló lett volna, ha lett volna már akkor bankó.

- Hívatni kegyeskedett, nagyságos uram.

- Mit dolgozol?

- Amaranthus-virágokat festek a nagyságos fejedelemasszonynak!

- Hagyd abba most azt!

- De nem merem ám, instálom, mert a fejedelemasszony...

- Asszony, nem asszony... Az ország dolga előbbre való. Egy címert festesz rögtön.

- Mit fessek belé?

- Egy nagyon fáradt utast, egy fickót zöld mezőben.

- Nagyságos uram, nem lehet a fáradtságot lefesteni.

- Nem lehet lefesteni? Hüm! Persze, hogy nem lehet. Persze, persze - mondá elszomorodva -, embert lehet, de hogy el legyen fáradva, az a nehéz, az a lehetetlen... Akkor hát hagyjuk ezt prédikátumnak, hogy is hívnak csak, fiú?

- Veres László.

- Tehát legyen Fáradi Veres László, s eredj, fesd le ahelyett a fehér kutyáját, zöld mezőben.

Egy jó óra múlva behozták készen a nemeslevelet is, a címert is.

A fejedelem alákanyarintotta nevét az egyiknek, s figyelmesen megnézte a másikat.

- Ez a kutya, szavamra mondom, úgy néz ki, mintha kecske lenne. Az embernek szinte kedve támad megfejni. Miféle kutyát festettél ide, te bolond?... De már mindegy, a kecske is jó állat; adjátok oda a suhancnak, aztán ki kell kergetni a palotából, mert még saját fejemet is elkéri.

- Hisz nem bolond - tört ki önkéntelenül Béldi Györgyből.

- Hogy érti ezt kegyelmed? - fordult hátra a híres árulkodó Kendefi János.

- Úgy, hogy egy ilyen ügyefogyott utasnak - felelte Béldi bátran - nehéz lenne cipelni útközben.

Azután hozzátevé, Inczédihez hajolva:

- Hogyne, mikor egész Erdélyországnak is túlságos teher.




Hátra Kezdőlap Előre