Dicsőséges királyunk, Mária Terézia alatt a Cselejthy grófi család kincseiről, gazdagságáról mesék keringtek. Harminc vármegyében voltak váraik, kastélyaik. Az ősök hosszú háromszáz éven szerezték össze e nagy vagyont, melyhez fogható csak a Rákóczi Ferencé volt egykor.

Mivel szerezték, hogy szerezték? Hát amivel a nemes emberek szokták szerezni. Kereskedő szerzi a rőffel, csizmadia az árral, ácsmester a gyalujával: mindenki a saját szerszámaival.

A Cselejthy grófoknak is megvoltak a szerszámaik, amiket ott őriz a család az ősi fészekben, Obrocs várában; az egyik szekrényben a gyűrűket, a fegyvertárban a kardokat. Kardokat, melyekkel az apák verekedtek török ellen, kuruc ellen, ahogy jött (néha még a labanc ellen is); és jegygyűrűket, amiket a Cselejthy grófok viseltek a hitveseiktől cserébe. Ezek a gyűrűk még több vagyont hoztak, mint a kardok. Jól verekedtek a Cselejthyek, de még jobban házasodtak.

Ámbátor ezt csak a férfiakról lehetne mondani, mert ami a Cselejthy Johanna Mária grófnő híres házasságát illeti, az éppenséggel nem ebbe a kategóriába tartozik. Pedig éppen erről szól ez a történet...

A tűzrőlpattant özvegyasszony (gróf Marten Szaniszlóné) az újfalusi komor kastélyban töltötte a gyászesztendejét, ameddig nem illő fölmenni Bécsbe az udvarhoz. Gyászesztendő volt, de nem szomorú. Egy egész huszárezred feküdt Újfalun s a tisztek mindennaposak voltak a kastélyban. Ebédek, séták, vadászat, labdajáték járták folytonosan. Húsz nyalka huszártiszt egyetlen asszony lábainál. Ilyen özvegyi állapot nem igen szokta az asszonyokat sírba vinni.

Hanem arra aztán annál alkalmasabb, hogy eltávolítsa őket a sírtól. Attól a bizonyos sírtól.

A szomorú grófné eleinte minden héten két misét szolgáltatott a megboldogult gróf lelkiüdveért, aztán minden két hétben egyet. Végül pedig elmaradt az az egy is.

De hogy maradt el? - Hiszen éppen ez a mi történetünk.

Híres, nevezetes vitéz ember volt a hétéves háborúban gróf Waldeck Henrik. Egyik élet-írója, aki verses krónikákba rakta össze hősies kalandjait, azt mondja róla: »Az oroszlán és bárány vére összekeverve folyt benne.« Nem terjeszkedünk ki csatáira, mi csak a bárányt fogjuk benne látni. Hős volt a csatatéren, de szelíd, mint a bárány, a női szalonokban.

Éppen ez kellett Mária Teréziának, aki szerette az ügyes katonákat, kik érte verekedjenek, és az ügyetlen udvarlókat, akiket ő házasíthasson meg.

Waldeck a háború végén egy huszárezred parancsnokságát kapta tőle, s a huszárezredet, messzeszámító asszonyésszel, Újfaluba helyezte, ahol a szép Cselejthy Johanna töltötte a gyászesztendejét. A magyarok azt kiáltották volt a pozsonyi diétán: »Vitam et sanguinem, sed avenam non!« Az »avená«-hoz nehéz volt hozzáférni. De a királynő kitalálta a módját. Kerek a karika-gyűrű, könnyen gurul. Nagy magyar birtokok fehér, puha asszonyi kezek útján osztrák főuraké lettek. Ha nem sikerült az elődöknek germanizálni a magyarokat, legalább a földjeik tanuljanak meg németül.

Waldeck gróf a negyvenedik esztendejét töltötte be: már nem volt fiatal, de csinos, daliás férfi, igazi lovag minden ízében, ama csillogó korszak erényeivel, hibáival.

Elindult a királynő kegyétől elbűvölve, ezredéhez. Útközben egy erdőn paraszt-suhanccal találkozott, aki megszólította magyarul. (Ezt a kalandját sokszor emlegette a gróf.)

- Álljon meg egy szóra, vitézlő uram!

- Mit akarsz? - kérdé szintén magyarul (mert magyar ezrednél szolgált eddig is és megtanulta a nyelvet).

- Meg van-e töltve a karabélya?

Az ezredes meghökkenve nézett rá e különös kérdés után: nem rablóval áll-e szemben? De a fiú nyílt, jó arca, szép beszélő fekete szemei megnyugtatták.

- Mit akarsz a karabélyommal, édes fiam?

- Arra kérem alázatosan a vitézlő urat, lőjön vele keresztül.

- Nyúlra, medvére már lőttem, de bolondra még nem. Ki vagy és mi járatban vagy?

- Nagy József a nevem, - mondá a legény szomorúan - s hogy mi járatban vagyok, kérdé a vitéz úr? Hát éppen abban járok, hogy nézegetem itt a fák közül, melyikre akasszam magamat. (Egy kötőféket húzott elő kopott kék dolmánya belső zsebéből.) Itt van a hozzávaló szerszám, de a golyóhalált jobb szeretném. Ne ordítson a szél énmiattam.

Waldeck gróf még egyszer megnézte a fiút. Igazi halál-elszánás volna az, vagy csak a szája jár?

- Miért akarod lerázni az életet?

- Míg elszunnyadtam az éjjel, a lókötők elvitték a két békós lovamat. Hát mit csináljak én most már a lovaim nélkül, hogy kerüljek az apám ábrázata elé?

Hm! Ez engem akar könyörületre indítani, hogy egy pár aranyat dobjak neki - gondolta magában az ezredes; - lássuk csak, megteszem a próbát.

A gróf kihúzta a karabélyát a kápából.

- Igazad van, fickó; belátom a dolgot. Hunyd be hát a szemedet, hadd lőjelek agyon.

A fiú behunyta szemeit. A sárkány tompán csettent, a gróf célzott, a lövés eldördült, de csak arcizma se rándult meg a legénycsének. Ekkora halálmegvetésről még Waldeck Henriknek se volt fogalma.

- Ember vagy a talpadon, Nagy József. Kár volna ilyen bátor gyerekért. A levegőbe lőttem. Jer, magammal viszlek huszárnak.

Nagy Józsi a fejét rázta:

- Azzal az én apám két lova nem kerül meg!

- Apád nem fogja tudni, hova lettél.

- De én tudni fogom, hogy ő mivé lett. Apró testvéreim vannak otthon, akiknek az a két ló szerezte a kenyeret.

- Apád tehát szegény parasztember?

- Szegény, nagyon szegény; fuvarból tengeti magát, de nemesember.

- Mennydörgettét, azt mindjárt gondolhattam volna. Amit mondtam, mondtam; magammal viszlek, Nagy József, s a két ló helyébe küldök az apádnak két remondát. Jó lesz? Jössz-e? Én gróf Waldeck vagyok!

Erre a szóra aztán egyszerre meglágyult a fickó kemény arca, s szemeiből a könnyek eredtek meg:

- Megyek a méltóságos urammal, akár a világ végéig.

Így került Nagy Józsi a regimentbe; maga a méltóságos ezredes úr hozta Újfaluba. (Nem tudta még akkor, milyen veszedelmet viszen.) Szép, pingálni való huszár lett belőle, mikor kiöltöztették. Hát még mikor a lóra ült! Majd megbolondultak érte az újfalusi leányok! Hát még a menyecskék! Vasárnap reggelre mindig friss bokréta volt a csákója mellett, mindig más fehér kéz kötözgette.

Minthogy a betűvetéshez értett, csakhamar káplár lett belőle és az ezredes kedvence; ha szóval kellett valamit üzenni (az ezredes pedig nem szerette a sok firkálást), mindig a Józsi ment: »Eredj fiam a kapitányhoz, mondd meg neki, vizsgálja meg ma délután a muníciót és tegyen nekem jelentést!« »Szaladj át Józsi a kastélyba, mondd meg a méltóságos asszonynak, hogy köszönöm a meghívást, elmegyek estére.« Vagy pedig: »Vidd el ezeket a francia könyveket a grófnénak!«

Egyre sűrűbb lett az érintkezés a grófné és az ezredes közt. Jól kieszelte ezt ott fent Bécsben a nagy királynő. Egy fél év múlva már alig győzte hordani az üzeneteket Nagy Józsi.

Nagy Józsi szívesen ment, mert amíg a grófnéhoz bejuthatott, addig elég alkalma nyílt künn az előszobában legyeskedni a frajlákkal. Kivált a Borcsa volt köztük nagyon takaros, s nem is haragudott a kutyaházi, ha a csinos káplárgyerek megcsipkedte.

Az előszobák szerelme gyorsabban nő, mint a palotatermeké. Itt fejlesztő napfény süt: az őszinteség; amott langyos, előkelő szobai temperatúra lassítja az érlelést. Az előszobai szerelem története majd mindig egyforma.

Józsi ráhág a Borcsa szoknyájára vagy legalább belebotlik a Boriskába. Boriska ránéz durcásan, dühösen.

- Ügyetlen fatuskó! (Ügyetlen? Hogyisne? A legügyesebb legény az ármádiában.)

Mikor másnap jön, messziről kiáltja: »Közel ne jöjjön hozzám, mert megint összetapos.« De bizony csak éppen azért közelibe somfordál Nagy Józsi s csintalanul meghúzogatja a varkocsát. (Be gyönyörű gazdag fonat!)

- Menjen, mert a körmire ütök. No, nézze meg az ember!

Következő alkalommal már a szép kövér nyakát csípi meg Józsi. Borcsa se rest, megfordul sebesen, mint a karika, s nyakon teremti a »szemtelen embert«. Egy nyaklevest pedig nem moshat le a huszárról egyéb, csak a vér vagy a csók.

Hát persze, hogy csók lett belőle; először egy, aztán kettő, végre talán tizenkettő. A huszár összekarmolt képpel kezdett a kastélyból visszajárni. Olyan sebek, amiknek nincsen túrja, csak virágja. Waldeck gróf megkérdezte:

- Te valami macskára tettél szert, Józsi?

- Van valami a dologban - felelte szemérmetesen a huszár.

- Iromba-e vagy szürke? - kötekedett vele a méltóságos inháber úr.

- Takaros jószág, szép a szemnek!

- Ösmerem?

- A méltóságos asszony frajlája, a Borcsa.

Az ezredes ijedten kiáltott fel:

- Mit szól ahhoz a grófné, te szerencsétlen!

- Semmit. Hiszen most már egy pár nap óta ő a gvargyián.

- A grófné a gvardián? - csodálkozék Waldeck gróf. - Miféle bolondokat fecsegsz összevissza!

- Hát olyanforma, mint a bakter a faluban, aki arra vigyáz, hogy a tűz ki ne üssön.

- Nem értem.

- Úgy áll a dolog, jelentem alássan, mikor a grófné észreveszi, hogy a cselédszobában vagyok a Borcsánál, ő maga is átjön vigyázni, nehogy valami kár essék bennünk.

Az ezredes fölkacagott:

- Aha! Gardedámot akartál mondani. Tehát a grófné is veletek van?

- Én tartom a grófnénak a pamutot.

- Nos, és hogy tetszik neked a grófné?

- Majdnem olyan szép, mint a Borcsa. Különösen az arca...

- Igen, az arca - tette hozzá fölcsillanó szemekkel az ezredes.

- Oly patyolat-sima, hogy a szúnyog is megcsúsznék rajta.

Waldeck sóhajtott és nevetett egyszerre. Hogy a grófnénak még aznap elmondta a huszáros bókot, az onnan világlik ki, mert a méltóságos asszony mindjárt másnap elkezdett a Józsi káplárral kötekedni: »Mit mond kend ahhoz, hogy ma egy sánta szúnyogot fogtam a képemen; mind a két lába ki volt ficamodva.«

Az újfalusi kastély úrnője kétségkívül kacér volt. Junói termetét, arcának havát, rózsáit, szemeinek kökény feketeségét versben énekelték meg a bécsi költők, s híre járt mindenütt, ahol otthonos az udvari pletyka, hogy Mária Terézia azért küldte az újfalusi száműzetésbe, ne előlgessen neki a palotatermeiben.

Lehetetlen, hogy ne lett volna hiú. A hiúság pedig a legéhesebb fenevad. Annak minden napra kell táplálék, s az a természete, hogy nem igen válogatós az eledelekben.

Hegyes nyilai voltak a grófnénak s élt velök bőségesen. Nem csoda, hogy sok sebet ütött, de a legnagyobbat a Waldeck gróf szívén. Észrevétlenül tört bele a nyíl hegye. Maga nem tudott még róla, de a tisztikar már susogta (s azért lett őnekik savanyú a szőlő).

Meghagyták a szép asszonyt Waldecknek, mint valami becses hadizsákmányt, amelyre a parancsnok teszi a kezét. Tilos az idegeneknek.

Waldeck gróf nem értett ahhoz a stratégiához, mellyel az asszonyokat kell meghódítani; se rekognoszcírozni nem tudott, se a taktikája nem volt kielégítő, csak az ellenség bűvös erejét érezte, de a magáéról nem tudott számot adni. Habozott ok nélkül és föllendült szinte ok nélkül. Valóságos diákszerelem volt az övé.

Vajon volt-e már szerelmes valamikor? Alkalmasint nem volt még. Mars miatt nem fért a közelébe Ámor. De ha volt is, ha ez utolsó szerelme is, nem vettétek-e még észre sohasem, hogy az utolsó szerelem nem a közbülesők folytatása, hanem az első szerelemé. Az ősz utolsó sugára a tavasz első napfényéhez hasonlít. Ugyanaz a szűz mosolya az égnek mind a kettő.

Az ezredest, amióta szerelmes lett, elfogta olykor a kishitűség. Napokig barangolt az erdőn, s leszállt a lováról, ha egy szép virágot látott az út mellett. Milyen fecsegőkké lesznek ezek a virágok, hogy még a méltóságos inháber urat is meg merik szólítani az erdőn. Ha madárfészkeket romboló fiúkkal találkozott, lekérlelte, pénzzel megvesztegette őket, hogy ne nyúljanak a fészkekhez. Hát igaz lehet az, hogy ez valamikor eleven burkusokat aprítgatott a kardjával?

Hol lehangolt volt, hol fütyörészett vígan, nem tudott a jókedvével mit csinálni; hozzá kérte kölcsön az egész tisztikarét, s olyan dáridót csaptak hébe-hóba, hogy a környék arról beszélt egy hétig. Sokszor állt azon a ponton, hogy nyilatkozik; egész éjszakákat virrasztott át, kigondolva, megállapítva a formát. Édes-kínos foglalkozás volt ez. Fantáziájának ezer bokra támadt, s mindenik bokornál száz pillangó rajzott. Tervek, ötletek, gondolatok. Ezt mondom, azt mondom, így kezdem, úgy folytatom... erre ő azt feleli. De hátha nem azt feleli? Elfogta a kétség. Hess, színes pillangók! Elgondolta, visszaidézte a szép özvegyasszony minden szavát, nézését, mosolyát, ásítását; felboncolta, mit jelenthetett; szívéből fakadott-e vagy csak a hamiskodásából? Egész raktára volt ezekből. Ha innen nézte emlékeit, csecsebecséit, ránevettek, szívét csiklandozták, vérét bizsergették, ha amonnan nézte, rávigyorogtak gúnyosan és a hideg futott végig a hátgerincén. Reggelre mindig úgy ébredett fel, hogy nem tudta, mihez kezdjen: bátortalanul reménykedve, a boldogtalanság édességével. (Már az igaz, hogy finom bordában szövi a gondviselés ezeket az asszonyokat.)

Minden este azzal feküdt le, hogy holnap lesz a döntő nap. Olyan volt, mint a bátortalan gyerek, aki biztatja magát: »a macska fél, de nem én«, reggelre azonban mindig úgy ébredt fel, hogy ő félt, nem a macska.

Az efféle jellem nem tud vallani szerelmet, ha szeret. Vagy szavai vannak a szerelemre, vagy szerelme van szavak nélkül.

Nem is lett volna ebből a regényből soha semmi, ha közbe nem jön a véletlen, a szerelmeseknek ez a hű pajtása. Ez az ugrifüles, ez az elmés vén lurkó, a véletlen, ki annyi bajt csinál.

No, de nem szidom meg, - hiszen nekünk, beszélyíróknak is jó emberünk.

Ebben az időben kezdte meg Mária Terézia a lóversenyeket, persze csak embrióban. A katonatisztek lovai futottak Laxenburgban. Még akkor az vékony mulatság volt a mai versenyekhez képest, de mert az udvartól jött, kivált Magyarországon mindenütt utánozták. Mert a magyar ember lelke két rekesztékből állt, mint ama furfangos kulacsok, amelyekből veres bor folyik, de ha a nyakuknál egy másik rugót nyomunk meg, ugyanaz a kulacs a fehér bort ontja. A király szeszélyétől függ csak, hogy a magyarság a lojalitástól áradozzék, vagy hogy a rebellis rekeszték csapját hagyják-e nyitva?

Természetesen Újfalun sem maradhatott el az előzködés pünkösd napján. Cselejthy grófnő palotahölgy volt, s ha a királynő pelyhesen vette volna fel a szoknyáját, ő is pelyhes szoknyában járt volna.

Még lovat is nevelt a méltóságos asszony, amelyik a tisztekével fog futtatni. Gyönyörű pej kanca volt a pozsonyi Pálfi-ménesből, vékony formás lábú, kisfejű állat, orrlyukainál, hasánál átpiroslott a nyugtalan, tüzes vér. Mucinak nevezte és minden áldott reggel tulajdon kezével adott neki a zab mellé cukrot.

A park végében, túl a malmon, volt az előzködés, mely iránt roppant érdeklődés nyilvánult. Ott volt a környék apraja nagyja; a főnemesek három vármegyéből, Pozsonyból a huszártisztek lóháton, köztük az inháber: gr. Brunszvik János.

Maga a szép grófné a táncoló Mucin vonult ki a tisztek társaságában, s kötekedve mondá útközben Waldecknek:

- Na, mibe fogad velem, ezredes, hogy az én Mucim megelőzi az ön vasderesét?

- Amibe parancsolja - felelte vígan az ezredes.

- Meg ne bánja aztán - nevetett a szép asszony kígyómosolygással.

- Hát mibe? - sürgeté az élénken.

- Lássuk csak! Hadd gondoljam ki... Hát igen; ha az ön lova lesz az első, akkor én tartozom önnek teljesíteni három kérését; ha pedig az enyém győz, akkor én diktálok három parancsot.

Hát iszen csak éppen ez kellett Waldecknek. Megdobbant a szíve örömében. Erre a véletlenre várt ő, hogy éretten hulljon ölébe az alma. Ha ő kérhet három dolgot, mit teljesítenie kell a grófnőnek, bizony közte lesz a háromnak az az édes egyik; s ha a grófnő kér hármat, - abban is ott lesz az...

Széles, domború melle kitágult, kéjjel szítta be a tavaszi levegő balzsamát. A karcsú, magas topolyfákról, melyek a rétet körülszegték, nyájasan csiripelték a verebek: »Jó reggelt, ezredes úr, jó reggelt!«

- Itt a kezem, grófné. Áll a fogadás!

A grófné is odanyújtotta lóhátról az ő kezecskéjét s amint a két kéz összefonódék, a finom harmatujjak mint virágindák a karók közé, a grófné odaszólt tréfásan a pozsonyi inháberhez:

- No, most már üsse szét kegyelmed, ha tudja.

Amire Brunszvik gróf, mivelhogy a lovaik miatt, ő maga is lovon ülvén, hozzá nem férhetett a kezeikhez, nagy hirtelen kirántotta a kardját, tisztelgett vele hódolatteljesen a grófné felé s aztán a lapjával megfordítva, lassan, gyöngéden leereszté a kezeikre:

- Szent a fogadás!

A versenytérhez érve, a grófné leszállt a lováról és átadta a lovászának, Beregi Jánosnak, aki legott sietett róla leszedni a női nyerget; a Waldeck vasderesére Nagy Józsi káplár ült.

Sorba felállottak a lovasok, a Pozsonyból jött huszártisztek és a környékbeliek, tizennégyen szám szerint.

A grófné, kinek számára hadias sátor volt verve a dombon, aranyos kopjára feltűzött smaragd-zöld posztófüggönyökből, egy kis sárga-fekete zászlót tartott a kezében. Gyönyörű, nemes alak volt, hosszú kígyózó szoknyában, habos mennyszínű selyemből, gránátpiros bársony ujjaskában. Ilyenképpen festik a piktorok fölséges édes hazánkat asszonyi formában.

Hungária ez! Csakhogy mit keres kezében a sárga-fekete jelvény? Vagy hogy éppen ezért Hungária. Az akkori.

A kürtös megfújta trombitáját, a lovasok egy vonalba igazodtak. Egy nyúl kiugrott a közelfekvő búzatáblából s amint szétnézett a szegény tapsifüles, egy nagy embergyűrűben találta magát.

- Hahó, ohó! - riogatták a parasztok.

A szegény állaton erőt vett a rémület. Megállt, hegyezte a füleit, majd ármányos ésszel nekirohant a lovasoknak s egyenest a gróf Waldeck lovának lábai alatt menekült el a kölesvetésbe.

- Átkozott nyúlja - dörmögött Nagy Józsi. - Talán az ördögök küldték most.

A grófné mosolyogva fordult Waldeckhez:

- Rossz jel kegyelmedre nézve, óbester uram!

Waldeck gróf visszamosolygott boldogan. Ej, mintha nem volna mindegy, akár az ő lova jön be előbb, akár az asszonyé.

Végigtekintve a huszárok lovain, nem látszott rajtuk valami nagy jóllét; a tavalyi ínséges takarmány és zabnélküli esztendő annál inkább. Hiszen ebből az esztendőből maradt fel ránk a siránkozó párbeszéd a ló és gazdája közt:

»Nincsen széna, nincsen abrak,
Édes lovam, agyoncsaplak.«
Mire a ló meggondolja magát és enged valamit a kosztból:
»Ne csapj agyon, édes gazdám,
Kitelelek a zab-szalmán.«

Éppen erre a nótára hegyezi már vonóját Cserka Gazsi és bandája, kik oldalvást vannak felállítva a sátornál, s olyan feszülten lesik az úrnő kezében a zászló mozdulatait, mint a lovasok. Mert erre a jelre megiramodnak a lovak s felharsan a zene.

Íme megvan a jel!

Az úrnő háromszor egymás után meghajlította a zászlócskát. Ideges hullámzás fut át a tömegen. - »Hurrá!« - kiáltják a huszárok. - A tizennégy ló száguld lovasával, mint a fergeteg. Most itt vannak, már ott vannak, hol egy-egy gomolyban, hol kibontakozva egyenként. - Ki van elöl, ki van hátul, teljes lehetetlenség felösmerni; a mente-ujjak egyformán úsznak a messzeségben, a csákók forgói egyformán lengenek.

De fölösleges is volna leírni az egész versenyt, mikor a mi tárgyunkhoz csak az tartozik, hogy a grófnő vesztett; Nagy Józsi előbb ért be a sátorhoz az inháber lován, mint a grófnő lovásza a Mucin. Ki volt pirulva, fekete szemei ragyogtak a diadalérzettől, s amint csákóját levette, csupa csapadék volt a haja, de a lóról is csurgott az izzadság.

- Derék gyerek vagy, Józsi fiam - kiáltá eléje kitörő örömmel az ezredes.

(- Bizony nagy fülesbagoly vagy - dünnyögte magában a szép asszony a vakító fehér fogai közül. Szeretett volna beleharapni Nagy Józsiba. Duzzogott, bosszankodott.)

Az óbester, aki még ha akarta volna, se tudná levenni róla a szemeit, méltán megütődék tündöklő arcának nagy beborulásán; mert hiszen olyan mindegy, hogy ki nyert, ki vesztett. Ő is csak azt fogja kérni az asszonytól, amit az asszony kérne tőle. Vagy talán?...

Nem volt ideje tovább szőni a kételyt, mert a szép kis grófné odapattant hozzá, meghajlott a térdében, pajkos engedelmességgel, enyelgő alázattal leereszté a fejét, s kacér gyermetegséggel behunyta a szemeit.

- Itt vagyok, uram, alázatos szolgálója. Várom a három parancsot.

Waldeck szinte megzavarodott a szerencséjétől a döntő pillanatban. Elvörösödött, erei megduzzadtak a halántékain, a nyelve pedig sehogy se akart indítani.

- Hamar, hamar, óbester uram. Ne remegtessen annyi ideig! Láthatja, hogy félek. (S kedvesen utánozta fogaival a vacogást, leeresztett karjaival a didergést.)

Az óbester ajkán ott lebegett már komoly érzelmeinek szóbokrétája: »Én csak egyet kérek öntől, legyen nőm, több óhajtásom nincs a világon«, de a grófnő csintalankodásai fölébresztették gyanakodását és félénkségét (mert ezek egy ágyban szoktak aludni), s különben is aranyat érő ötlete támadt: kitérő út, de mégis egyenest a célnak vágó.

- Hallgassa meg a grófnő kegyesen első kívánságomat.

- Hallgatom, vitéz óbester uram.

- Mondja meg nekem a grófnő, hogy mi lett volna az ön három kívánsága, ha ön nyeri meg a fogadást?

- Ah! - szisszent föl Martenné meglepetve a fordulattól. - Ez az ön első kívánsága?

- Ez.

- Ön nemcsak kíváncsi, édes gróf, hanem egy kicsit ravasz.

Pedig nem a ravaszság, nem a kíváncsiság súgta Waldecknek ezt a gondolatot, de az óvatosság. Csiga-biga, nyújtsd ki szarvacskádat! Előbb te, aztán én...

- Megfordult a kocka. Most már én hallgatom, kegyelmes asszonyom.

- Bolondság! Én akármit mondhatok három kívánságom gyanánt. Mi biztosítja, hogy az igazit mondom?

- A Cselejthy-címer körirata - felelte az ezredes - »Virtute et veritate«.

- Ej, az asszonyok erkölcstana és bibliája más, mint a férfiaké. De van nekem egy jó tanácsom, zálog az őszinteségre. Ígérje meg, hogy a három agyonütött kívánságomat mégis teljesíti. Ez az egyetlen biztosíték, édes gróf, hogy az igazi fiókok nyílnak meg. Nos, teljesíti?

- Lovagi szavamra fogadom, föltéve, hogy hatalmamban áll.

- Természetesen. És van még egy föltételem ráadásul.

- Ha már elkezdte a diktálást a legyőzött, hát isten neki, csak diktáljon.

- Nekem is három kívánságom van, a grófnak is; ez ugye összesen hat kívánság? Ezeket én úgy kívánom felosztani, hogy minden napra jusson egy az ebédhez. Ennélfogva hat napig szívesen látom a tisztikart és az összesereglett vendégeket ebédre.

A boldogságban úszó Waldeck gróf közbeszólt:

- Téved, grófné, csak öt kívánság van már hátra.

Mire azonban rögtön letorkolta tréfásan gróf Brunszvik:

- Mi hat napot hallottunk, hatszor jövünk, punktum. Az ördög vigye el a fösvénységedet. A kész falatot is kihúznád az ember szájából.

A grófné mosolygott:

- Lehetséges, hogy a hatodik ebédre is akadhat valami mondani valónk.

S kedves arca rejtélyes ködbe burkolózék...

- Mennydörgettét! - mondta az ősz hajú Brunszvik. - Bár addig tartanának e bohóságok, mint a Seherezade regéi.

A grófné nagy udvart vitt, tömérdek cselédet tartott. A régi ördögök (a mesék szerint) rábízták a szolgáikra, hogy összekevert mák, lóhere és kölesmagokból válogassák ki az egyfajtájút, az új ördögök pedig, úgy látszik, megfordították a feladatot, rábízván a magyar urakra, hogy a világ összes fajait keverjék össze. Francia volt Újfalun a szakács, angol volt a lovász, hollandus a kertész, cseh a jáger, sőt még magyar cseléd is akadt a háznál. A kastély mögötti melléképületekben különféle mesteremberek laktak. A grófnénak volt saját cipésze, saját ötvöse, saját szíjgyártója, szabója, kerékgyártója, akik rendes konvenciót húztak, leginkább naturálékban. Az úrnő délelőttjét azzal töltötte, hogy sorba járta valamennyit s nézegette a munkájukat. Mind neki dolgoztak reggeltől estig. A csizmadia cipellőket varrt szattyánból, karmazsinból, selyemből; a kovács ezüst patkót vert a kedvenc paripa lábára; a szíjgyártó korbácsot font, ha egyéb dolga nem akadt; a szabó a Bécsből érkező drága szövetekből divatos szoknyákat szabott, amelyeket (Viganeau kisasszony, a Bécsben szereplő francia táncosnő után) viganóknak neveztek.

Nagy fény volt a külső megjelenésében. Ha az úrnő kikocsizott, tizenkét lovas kísérte s két kengyelfutó, kiket gyermekkoruk óta futásra neveltek, kiszedvén lábszáraikból a vastagabb inakat. Mikor ebédhez ült, hat ágyúlövés hirdette a környéknek; ha a templomba megindult vasárnap, mind a három harang egyszerre kondult meg a toronyban. Egyszóval, akkoriban érdemes volt nagy úrnak lenni; ámbátor még ma se kellemetlen.

De azért egy ilyen kastélyos asszony korántsem volt afféle regényeket olvasó, a díványon heverésző, ideges, mihaszna lény, mint a mai előkelő dámák. A szép Johanna grófné például soha életében nem vágta a körmeit, ami nem azt akarja jelenteni, hogy azok ennélfogva hosszúra nőttek, hanem hogy elkoptak a munkában: gyomlált, hímzett, font, még vasalt is. Persze mind a maga mulatságára, gyönyörűségből. Mikor az aratóit megnézte, utána is vittek egy kis ezüstnyelű sarlót, odaállott egy kicsinyt a sorba, és a legszebb legény szedte utána a markot. Hát nem volt ez nagy mulatság? A befőttjeit maga csinálta, mindennap megjelent a konyhában, megkóstolta az ételeket, javított rajtuk, ebben sok ecet van, amabban kevés só. Sarjúgyűjtéskor maga vitte vállán a filigrán gereblyét, amit remekbe csinált az asztalosa.

Hát még a kender, az asszonyok füve! Az aztán az élvezet, a kenderrel pepecsélni. Minden esztendőben a keze munkájával előhozni egy oltárterítőt a templomnak s egy abroszt az asztalra: maga nyűtte, beáztatta, szárította, tilolta, héhölte, fonta, szőtte, fehérítette; nem volt szabad másnak hozzányúlni.

Nagy vendégségeknél ilyen abrosz került az asztalra s az ilyen abroszra legalább egy ételt ő főzött; hogy melyiket, azt a vendégnek illett kitalálni, agyba-főbe dicsérni, kétszer-háromszor megrepetálni.

Ama nevezetes ebédek elsején, melyekre a lóversenyek urait hítta meg, például a rétes szülte a legnagyobb elragadtatást; igaz, hogy jó is volt, ki volt nyújtva finomra, kisülve porhanyósra, de nem annyira ez tette olyan jóvá, mint inkább az udvarmester arcmimikája. Bezzeg, rögtön kitalálták, kinek a kis keze gyúrta.

Hanem ez nevezetes ebéd volt, vétek volna ennél sok szót fecsérelni a fogásokra, sőt a nevezetes rétesre is (hiszen holnap is ebéd lesz!), ma mindenki a fogadás eldőltére volt kíváncsi, s mihelyt a feketekávét betálalták, egy percet se akart veszteni gróf Waldeck, odafordulván a szép asszonyhoz:

- Halljuk tehát végre, hogy a háromból mi lett volna a grófné első kívánsága?

Mélységes csönd támadt. Csak azok a csacska kis kanalak csörögtek egy kicsit. A szép menyecske egykedvűen látszott szürcsölni a kávéját, s hanyagul, majdnem szórakozottan felelte:

- Az első? Oh, az igen egyszerű, kedves ezredes.

S aztán vontatott hangon folytatá:

- Arra kértem volna kegyelmedet, hogy ezt a Nagy Józsefet nevezze ki hadnagynak.

Az inháber könnyedén hajtotta meg magát.

- Ezennel kinevezem hadnagynak!

Nagy József, aki a grófi inasoknak segédkezett, menten elejtette erre örömében az ezüst nagy tálcát. A csészék, ibrikek szétgurultak, összetörtek.

Johanna nevetve mondá Nagy Józsinak:

- No, semmi az. A tálca eltalálta, hogy immár nem a kegyelmed kezébe való.

S ezzel egy üres széket mutatott neki messze lent az asztalnál:

- Üljön le közénk most már, tiszt uram!

No, ez bizony, akárki mit mond is, kedves jelenet volt. Nagy Józsi tisztességtudással előbb odajárult az úrnő kezét megcsókolni, csak azután telepedett az urak közé, akik parolát fogtak, poharat koccintottak vele, miközben dicsérték a Johanna grófnő jó szívét, aki így megsegít egy szegény ördögöt.

Magának az ezredesnek is tetszett a jó ötlet.

Előkelő gondolat volt tőle, neki, a legyőzöttnek, a győztes paripa lovasát jutalmazni. Ezek azok a finom griffek, amikhez csak azok értenek, akik az udvar levegőjét szítták. Egy kicsiséget kérni, de az is formás és kifejező legyen. Akárcsak azt mondaná ezzel: »Íme, nem haragszom rád győzelmedért, Waldeck, megteszem a legényedet hadnagynak.«

Reménye nőtt, egyre nőtt, alig várta a másnapi ebédet. A fekete kávénál fojtott hangon intézte újból a kérdését:

- Mi lett volna a második parancsa?

Johanna szemérmetesen pillantott az ezredesre, s kislányos zavarral szólt:

- Hogy a Nagy József hadnagyot nevezze ki főhadnagynak.

Az inháber meglepetve lépett hátra.

- De hisz az lehetetlen - pattant fel. - Az én ezredemben lehetetlen!

- Tudom, uram, a szabályokat - folytatá nyugodtan a grófné -, de más inháber más ezredbe a kegyelmed ajánlatára kinevezheti, s minthogy éppen itt látom Brunszvik grófot...

Az öreg Brunszvik élénken közbevágott, deres bajuszát megpederítve:

- Aki ezennel kinevezi Nagy Józsefet a saját ezredéhez főhadnagynak - s ezt azon melegében meg is indokolta -, mivelhogy én rajtam fát is vághat kend, szép húgomasszonyka.

Az újabb kívánság nagy feltűnést keltett az asztalnál, s különös megjegyzésekre adott alkalmat. Imitt-amott kétértelmű mosolyok csillantak meg az arcokon. Hm, hm! No, no! Hja, hja!

Az öreg Olgyay, a pozsonymegyei alispán, kedélyes öreg úr, hamiskás hunyorgatással súgta a szomszédjának, Bittó Pálnak:

- Immár vetkőzik belőle az asszonyi állat, Pali öcsém.

- Ugyan, ugyan! - rázta a fejét Bittó Pál. - Hiszen ha volna benne valami, nem helyeztetné át a pozsonyi ezredhez.

- Vigyázz! Nem ösmered még te az asszonyok és rókák járását.

Csak Waldeck úr vette katonás közönnyel. Egy kis szeszély, ravaszság az egész, mint mikor a furfangos játékos két értelmetlen vagy éppen együgyű húzást tesz elsőbben a sakktáblán, hogy az ellenfelét zavarba hozza. Igaz, hogy a mai dolog egy kicsit banalitás, elég lett volna Nagy Józsiból egy sütet is, de nem tesz semmit: elvégre is három kívánságból csak egyik lehet az a bizonyos, az igazi, s ha azt tenné elsőnek, hova maradna az ingerkedés poézise? Az ezredesben, ami pedig sohasem volt, nagy önbizalom támadt. Semmi kétség, a szép asszony csak bolondozott eddig. Hiszen a cukorkát is üres papirosokba takargatják előbb... Majd holnap, holnap!

Alig várta azt a holnapot. Egész éjjel nyugtalanul hempergett ágyában, a szemét se hunyta be. Reggel korán ébredt. Íme, megvirradt a döntő nap, a harmadik, az utolsó kívánság napja.

Lassan telt el a délelőtt, a verseny utolsó napja. Ott se történt semmi különös, csak éppen hogy az öreg Brunszvik alatt megbokrosodott a ló, levetette s a lába megmenyült, kificamodott a bokánál, melyet nyomban ott a helyszínén ápolás alá vett Nyirkó János, az uradalmi doktor, kifogván a türelmetlen gróf Brunszvikon, aki mennyre-földre esküdözött, hogy keresztüllövi, ha hozzányúl.

- No, hát nem nyúlok hozzá, nem bántom, csak éppen látni akarom - esküdözött a doktor.

Az ezredes káromkodott s hasonlóképpen esküdözött, hogy az ő lábán semmi látnivaló nincs, éppen csak olyan láb az, mint a többi ezredesnek a lába, ha el van menyülve. De a tisztek könyörögtek neki, persvadeálták, mire az öreg alkudozni kezdett, hogy nem lenne-e az is elég, ha az egészséges lábát mutatná meg a doktornak, - mert arról könnyebb lehúzni a csizmát.

Nagynehezen engedett, s a doktor csakugyan nem nyúlt hozzá, hanem az ezredes nagy bámulatára a lábhoz hajolva fújni kezdte s a leheletével melengetni, miközben ezeket mormogta lassan, a szótagokat ropogtatván:

»Menyülés, menj helyre,
Úristen, vidd helyre!«

Az ezredes nagyra meresztette a szemeit, hogy mi lelte a különben komoly Domine Nyirkót. Annyira mulattatta a doktor furcsasága, hogy rajta felejtette az eszét. Az pedig ravaszul csak újra elkezdte dúdolni:

»Menyülés, menj helyre,
Úristen, vidd helyre!«

S ekkor hirtelen belekapva, egy merész rántással, egyszerre elkiáltotta magát:

»A mennydörgős ménkő
Hozott ilyen rossz helyre.«

Az ezredes felordított, de már későn volt, rá volt szedve, mert akkor újra a régi jó helyén volt a lába.

Egyéb zavar, mondom, nem történt. Azaz, hogy ez se zavart meg semmit, mert az öreg inháber emiatt bizony el nem engedte volna még csak az ebédet sem: egy guruló széken vitette magát az ebédlőbe, ahol ma pattan ki a harmadik kívánság. Hiszen többet ér ez a királyné színházánál is.

A feketekávénál már szólni se kellett gróf Waldecknek; maga a türelmetlen asztaltársaság követelte:

- Halljuk a harmadik pontot! Halljuk, halljuk!

A grófné mosolyogva nézett Waldeckre:

- Megengedi, óbester uram?

Az halvány volt, mint a félénk pattantyús abban a percben, mikor az ágyút elsüti. Némán, lankadtan intett igent a fejével.

- A harmadik kívánságom az lett volna - szólt a grófné a templomi csöndben, bátor, csengő hangon -, hogy ezt a Nagy József főhadnagyot nevezze ki kapitánynak!

Az inháber ijedten kapta el a fejét, mint valami golyóbis elől. A vér eleinte a fejébe tódult, a halántékai lüktettek, azután oly fehér lett, mint a fal.

- Jól van - szólt rekedtes hangon. - Ezennel visszahelyezem Nagy Józsefet kapitánynak.

A szép asszony felkelt s egy pukedlit csinált az inháber előtt, olyan ártatlan, szelíd arccal, mint egy zárdanövendék, aki egy tankölteményt szavalt el.

- Íme, uram, ez volt az első kívánsága. Remélem, ki van elégítve?

Az ezredes dadogott valamit, az urak ellenben különösen mosolyogtak. (Köszönöm szépen az olyan kielégítést.)

- Kegyetlen kutya - súgta most a Waldeck titkába beavatott Bittó Olgyaynak.

- Dehogy az, öcsém, dehogy; sokkal inkább szerelmes macska.

Ebéd után labdajáték volt a kastély-kertben. Johanna Waldecknek nyújtotta karját visszajövet s mikor a vendégek elváltak, kedélyesen kiáltá utána:

- Holnap jön a második kívánsága, gróf. Álmodjon valami szépet és gondoljon ki magának valami olyat, ami nekem sem rossz.

Az inháber egy kis szarkazmussal jegyzé meg:

- Persze olyat, mint az első volt, a grófné kívánságaiból összetéve.

- No, ne ijesztgessen!

És megfenyegette a napernyője nyelével.

»Valami olyat gondoljon ki, ami nekem se rossz«. Ez a mondat úgy pislogott ki a mai nap eseményeiből, mint a sötét erdőből kicsinyke pásztortűz. Biztatta az ezredest, csillogott, fénylett előtte. Hátha mégis őt szereti? Hátha csak nem merte magát megkínálni. A férfié az első lépés. Hiszen az asszonytól már a célzás is elég, hogy gondoljon ki valami olyat, mi mindkettőjüknek jó.

Hiszen éppen ilyet gondolt ki, de nem fog-e vele felsülni?

Míg az inháber ezeken töprengett, addig már a hideg nézők tisztában voltak vele, hogy mindez kosarat jelent. A pletyka megindult. A szegény gróf Waldeck hogy megjárta! Részint nevettek rajta, részint sajnálták. De annál inkább szapulták az asszonyt. Oh, nincs abba annyi szemérem sem, mint a mákszem! Borzasztó az! Ilyen úri dáma, egy palotahölgy, így vicsorítja ki a foga fehérét! Hát ér a nevelés valamit? Nem ér. Ki hallott már valaha ilyet! Három nap alatt kapitánnyá avanzsíroztatja a fickót! Ugyan mi az ördögöt akar vele? S hogy megnőtt az ipsének a szarva. Peckesen jár, csörteti a kardját, hetykén pengeti a sarkantyúját és az orrán keresztül beszél, mint egy elbizakodott princ. A Borcsa szeretőjéhez hozzá se szól azóta. Hja, így van az, ha hernyóból gubó lesz!

Hanem iszen az ezredes se övezi ám szalmakötéllel a derekát. Megfelel magáért. Tromfra csak tromf jöhet. Ha a grófné három kívánsága ilyen különös volt, tudni illő, hogy most már az övé se lehet szőrmentes. Pedig még kettő van hátra.

Az egész egybegyűlt úri világ lázas kíváncsiságban égett, hogy a következő ebédnél mit követel majd gróf Waldeck? Lesz-e fullánk, tövis az értelmében, vagy pedig a szívét tálalja ki? No hiszen, az volna még csak a spektákulum.

Sem az egyiket nem tette Waldeck úr, sem a másikat, hanem így szólt ebéd után, nagy figyelem között:

- Az első kérésemet teljesítette a grófnő. Azt kívántam, hogy mondja el, mit követelt volna tőlem, ha nyertes marad. Elmondta, köszönöm.

- Úgy van, vitéz uram. Várom tehát a második parancsát.

Waldeck gróf felállott s elébe lépett:

- Mondja meg nekem őszintén, miért kívánta tőlem éppen ezt a három dolgot? Ez az én második kívánságom.

Az asszony gyöngén elpirult, egy ideig habozott; egy pünkösdi szegfű volt a keblén, azt tépdelte el apródonként.

- Ön túlságosan kíváncsi, gróf, de ha meg kell lenni, isten neki. Üljön le és húzza közelebb a székét, majd elmondom. Hiszen úgysem maradhat véka alatt.

Az inháber engedelmeskedett, leült vele szemben, állta az izzó szemeknek a ragyogását, égetését, míg a feje zúgott azoktól, amiket hallott.

- Hát úgy volt az, kedves ezredes, mert ez egy egész kis mese, hogy a Nagy Józsi kapitány, kit már én régen szemmel tartok, beállított hozzám a múlt héten és megkérte tőlem a Borcsa szobalányomat. Engedjem ki, úgymond, a szolgálatból és inkább őt tegyem be valami foglalkozásba az uradalomnál, mert levetni készül a cifra dolmányt. »Hát tetszik neked a Borcsa?« kérdém tőle. Igent intett a fejével. »Hát engem megnéztél-e már jól? - faggatom odább -, hát én tetszem-e neked?« Erre is igent intett a fejével. Nevettem nagyot és így szóltam hozzá kacagva: »De ha a Borcsa is tetszik, meg én is tetszem, hogy lehetsz akkor olyan szamár, hogy őt kéred meg feleségül és nem engem?« Erre aztán ő is nevetett: »Hiszen ha legalább kapitány volnék, nekem is más eszem volna.« »No, ha csak az a baj, Nagy Józsi, - feleltem - hát olyan kapitány leszel te már mához egy hétre, mint a pinty.« Ő csak a szemét meresztette erre: »Ne bolondozzon a méltóságos asszony!« De én csöppet se bolondoztam, tetszett a legény, elhatároztam, hogy először rangot adok neki, azután odaadom a kezemet is. Szóból szó lett. Megbeszéltük együtt, megegyeztünk - s ím ezért kívántam kegyelmedtől mind a három ízben az emelkedését.

Az asztaltársaság meglepve hallgatta ezt a csodálatos történetet egy szép hölgy szájából, ezt a különös vallomást. »Ah! Oh!« röppent el önkéntelen. A bámulat fölszisszenése mellett ott agyarkodtak az irigy pillantások is Nagy Józsira szegződve, ki nagyokat ivott s jóízűen ingatta fejét. Az bizony úgy volt, tökéletesen úgy történt!

Az inháber eleinte majd leszédült a székről, de csak addig, míg tisztába nem jött, míg vesztenivalója volt. Mikor aztán a remény utolsó szikráját is kioltották, olyan kemény lett, mint a kihűlt vas.

- Eszerint - jegyzé meg hűvösen - a naponkénti egy kívánság csak arra való volt...

- Hogy a törvénynek elég legyen téve, kedves ezredes, mely, úgy gondolom, megkívánja a tiszttől, hogy mindenik rangfokon legalább huszonnégy óráig megállapodjék.

- Ennélfogva tehát megszűnt az ok, amiért a harmadik kívánságomat holnapra kelljen halasztanom.

- Megszűnt, ha úgy tetszik - hagyta rá elbűvölő mosollyal a grófné. - Hiszen lássa, én olyan jó vagyok, mindenre rávehető, mint a szelíd bárány.

S aztán szeretetre méltó pátosszal, oktondi szelességgel kiáltott fel:

- Csend, uraim! Az én zsarnokom most hirdeti ki a harmadik és utolsó rendeletét hozzám! Nem bánom én, behunyom a szememet. Így ni! Rajta, uram!

Nem sokat kérette magát Waldeck. Szinte kikívánkozott belőle a harmadik szó.

- Mentsen fel kegyesen a holnapi ebéd alól. Ez az én harmadik kívánságom.

A menyecske érezte a méregcsöppet, de mégse tett úgy, mintha haragudnék, hanem csak úgy, mintha elszomorodott volna.

- Ah, ön igazán kellemetlen dologra kényszerít. Ön csúnya, rossz ember, ezredes! Mikor éppen holnap lesz az eljegyzési ebéd! Ej! ej, ezredes, szégyellje magát.

...És az szégyellte is magát, de úgy, hogy egy évig került minden társaságot s egész holta napjáig minden asszonyt.

Ez volt az újfalusi regényes fogadásnak és az azt követő excentrikus házasságnak rövid, vázlatos története. A részletekből nem szivárgott ki több, csak amennyit az úrnő oly cinizmussal elmondott. Pedig én istenem, milyen szende, finom teremtésnek látszott!

Sokat beszéltek akkoriban tátott szájjal, megütközéssel erről a különös esetről széles Magyarországon, sőt még az udvarnál is nevetgéltek rajta eleget.

Emlegették tréfásan, méltatlankodva, csúfolódva, analizálták pszichológiai szempontból, egyszóval rágódtak és mulattak rajta, a rokonok pedig mérgelődtek és azt hirdették, hogy Johanna grófné tökéletes bolond. Mária Terézia őfelsége azt mondta rá nagy fejcsóválva: »Ím, ilyen az asszony az övén alul.« Hetekig tűnődtek rajta a burgban, hogy mit értett ezalatt. (Megvallom, én magam sem bírom kitalálni.)

Az eljegyzést nem sok idő múlva követte a nász. A kapitánynak nem is volt egyéb előleges észrevétele, csak az, hogy hát a Borcsa mit szól ehhez? Mi lesz a Borcsával?

- A Borcsát, fiam, férjhez adjuk valamelyik hajdúnkhoz. Itt van például a Szabó Dani. Elég szép szál legény, a Borcsa boldog lesz vele.

A Szabó Dani éppen jó pajtása volt. Sóhajtott egyet. Isten neki, hadd legyen az övé a Borcsa.

Hiszen neki ott van őhelyette a gyönyörűséges tündér úriasszony, meg az egész fölséges úri élet ráadásul: négy pej lovon járni, délelőtt bankót olvasni, délben hétfajta pecsenyét enni, délután húszféle bort kóstolgatni. Bizony bolond lenne, ha nem ízlelné.

Az esküvő után kvietált a kapitány s Bécsbe ment lakni a nagyúri feleségével. Csak éppen a mézesheteket töltötték előbb egy alföldi kastélyukban.

Hanem amilyen ragyogó gyerek volt, mint huszárkáplár, éppen olyan komikus alak lett, mint magyar nagyúr. Johanna, aki a rajongásig ragaszkodott hozzá, (éppen abban a korban volt, mikor az érzékiség a tanácsadó), az udvarnak is bemutatta, dicsekedni akart vele.

Őfelsége a királynő kegyteljesen fogadta, azon banális frázisok egyikével szólítván meg, melyekhez annyira értenek a fejedelmek, mint a csepűevéshez a komédiások. Ezeknek a száján is pántlikák jönnek ki, de szürke színben - ha »muszáj«, nemzeti színben.

- Megszokta-e már Bécset, kedves Nagy?

- Én meg, de Bécs nem akar engem megszokni - felelte Nagy József őszintén.

Ugyanis éppen a múlt héten éjjel vitte be a policáj, mert utcahosszat muzsikáltatta magát s előtte táncolt, kurjongatott a bandának.

- Neje jó barátném - folytatta az uralkodónő -, örülök, hogy az urát is megösmerhettem.

- Én is örülök - felelte Nagy József, megpödörítve a bajuszát, kedélyesen -, mert sose hittem volna, hogy felséged ilyen helyes menyecske.

A királyné türelmetlenül lépett hátra, távozást intve a kezével. Elmosolyodott benne az asszony, de a királynő homlokára ráncok gyűltek.

A nyár izzó részét a Bécs melletti Badenben töltötte az új pár, akkoriban ott nyaralt, fürdőzött az egész osztrák arisztokrácia, maga a császárnő is eljárt minden évben, lemosni magáról az uralkodás gyűröttségét. Roppant fényt fejtettek ki Nagy Józsefék cifra szerszámos lovaikkal, aranyos ruhájú csatlósaikkal, úgyhogy nem egy princ irigyelte meg. Maga Nagy Józsi pompás daliás lovas volt s emiatt szinte divatba jött a főrangú urak előtt, mind pertu voltak vele. - Szögletes egy kicsit - mondogatták -, de originális! Az originalitás nagy fiskális, mindent kiment.

Egyszer azonban meglátott éppen az »Arany kapocs« előtt egy temetési menetet, síró rokonokkal a koporsó mögött, fáklyavivőkkel a koporsó mellett, hirtelen egy gondolata támad, nosza átugratja. Még a fáklyavivőkön is keresztül ugrott a Manci lován. Az volt a bravúr, a vakmerőség.

A halottvivők leejtették ijedtökben a Szent Mihály lovát, csak az egyikben volt annyi lélek, hogy fölvett a földről egy fűzfavesszőt s azzal szeme közé vágott a lovasnak, úgy hogy mindjárt kék kolbász támadt a halántékán.

Másnap a királynő a cercle alkalmával hátat fordított Nagy Józsinak, az ismerős főurak pedig a köszönését se fogadták.

- No, ez ugyan túlságos teketória egy halott miatt! Hanem iszen helyrehozom én a hibámat.

Kinyomozta, ki volt a halott (valami Meyer volt) s Bécsnek valamennyi templomában húsz-húsz misét rendelt a lelkiüdvéért.

No, most már meg lehet elégedve Meyer úr, isten ott nyugossza. De az ismerősök hidegsége meg nem szűnt. Váltig töprengett, panaszkodott emiatt.

Egy ízben, mikor haza rándult Újfaluba, gróf Waldecknek is előhozta:

- Mind rossz szemmel néznek rám, hogy azt a koporsót átugrottam.

- Oh, nem azért.

- De mi az ördögért akkor? - kérdé Nagy József meglepetve.

- Ej, hát én hozzam az eszedbe, hogy mi történt. Gondolj csak utána, hogy egy úr ugyanekkor az arcodat vágta meg egy vesszővel.

- Ugyan? Hát mi van abban? Hiszen az is nekem fájt, hogy haragudhatnak azért?

- Oh, nem azért, hanem hogy nem kértél tőle elégtételt.

Nagy Józsi vállat vont:

- Hát nem tudtam én ezt a szokást.

Gróf Waldeck is vállat vont:

- Hja, minek eszel akkor egy tálból cseresznyét a nagy urakkal, ha a szokásaikat nem tudod?

Nagy Józsi elhatározta, hogy elégtételt kér attól az embertől, s amint visszatért a birodalmi fővárosba, mindent tűvé tett a vakmerő halottvivőért, de csak meg sem lehetett találni.

Így élt megvetésben, lenézésben, ami roppant fájt Johanna grófnőnek, s addig-addig fondorkodott, hízelgett, míg a királynőt kiengesztelte iránta. A farsang vége felé meghívót kapott egy udvari estélyre, - azt hitte Johanna, hogy ez rehabilitálni fogja a férjét, - de éppen ez a bál szegte a nyakát végképpen.

Jó tokaji borok és szép asszonyok voltak, Józsi úr mámoros lett, s ilyenkor nem bírt vele senki, még az a nagyhatalom sem, melyet udvari etikettnek neveznek. Elkezdett pajzánkodni az udvari dámákkal, az egyiknek megcsipkedte a habfehér vállát, egy másikat erővel meg akart csókolni. Zaj, sikoltozás támadt. A Nádasdyval beszélgető királynő füléhez is eljutott.

- Az egy nagy paraszt! - mondá Mária Terézia bosszúsan. - El kell távolítani!

És ettől az órától fogva meg volt halva Nagy József, sőt ezzel a szóval még a koporsót is rászegezte a királynő, soha többet nem jött felszínre, kerülték az előkelő urak, mint a bélpoklost, maga a felesége is elhidegedett tőle.

Ivásnak adta magát, egész éjszakákat dorbézolt át a saját cselédeivel, s ha ilyenkor szemrehányást tett neki a grófnő, úgy elnáspángolta, hogy arról nyögött egy hétig.

Néha eltűnt hetekre Újfaluba s ilyenkor sűrűn jöttek hírek a grófnéhoz furcsa kalandokról, amelyekben csinos, kackiás parasztmenyecskék szerepeltek. A hamu csak befedte, de ki nem oltotta az eleven parázst, újra gyúladozik, ha rá fújnak.

Végre is nem volt más megoldás két évi házasság után, mint a válás. Maga Johanna grófnő óhajtotta, s a fölséges asszony a pápához írt levéllel segítette elő.

- Hát már nem szereted? - kérdé a királynő Johannától.

- Ki nem állhatom.

- De olyan gyorsan untál rá?

- Én egy kapitányhoz akartam férjhez menni s egy durva káplárt kaptam.

Nagy Józsinak nem volt semmi kifogása, sőt örült. A grófnő nagylelkű volt az anyagiakban, a szép újfalusi uradalmat neki engedte át kárpótlásul. Ehhez a kis szerelmi sebhez derék flastrom tizennyolcezer hold - és hozzá teljes szabadság.

Nagy Józsefet beiktatta a téns vármegye annak rendje és módja szerint a szép főúri birtokba, megvolt a »magnum áldomás«, híre ment messze vidékre a szerencséjének s lányos mamák kerülgették az egész országrészből. A szép Bittó kisasszonyok kocsirúdja egyszer éppen ott tört el a kastély előtt, hát bementek a mamájukkal a kastélyba és ott maradtak másfél napig, míg a faragó a rudat kifaragta, míg a kovács megvasalta. Gyönyörű harmatarcú lányok voltak, de azért Nagy József mégse parancsolt rá a kovácsra, hogy »ne siessen kend«.

Máskor a híres aranyhajú özvegy Sárközy Lászlóné szinte erre utaztában kapta a gyomorgörcsöket, úgy hogy a frajjai beszállították a kastélyba. Furcsa véletlenek vannak a világon. De nem rágalmazásból mondom. Hiszen végre is meggyógyult két nap alatt a szép vendég - s a gazdára nem ragadt el a betegsége.

Hanem amint egyszer egyik tanyájára kocsizott (a tiszttartójával volt valami dolga éppen egy vasárnap délután), a tiszttartólak udvarán ugyancsak vígság volt, szép parasztleányok és pajkos menyecskék játszottak valami játékot: körülbelül olyat, mint »benn a farkas, künn a báránya«, ámbár mégsem azt; a nőnek vagy a férfinek, aki bent volt a gyűrűben, bekötötték a szemeit, aztán úgy vakon, találomra kellett választania s megfognia egyet, aki megcsókolja. Sok jóízű dolog keletkezett ebből, sok kacagás, sok tréfa, sok kényszercsók és néha egy igazi is. Bizony talán az egy igaziért volt kigondolva az egész játék. Mikor az új földesúr végigment az udvaron, akkor éppen egy délceg növésű menyecskének a szeme volt bekötve, az egész fejéből csak a szép fehér homloka látszott, meg a gödrös álla, no meg az a piros szájacskája, amit majd meg lehet csókolni.

A gyűrű szétfoszlott, a párok táncoltak, iregtek, forogtak, ravaszkodtak, széledeztek, s a menyecske fogdosásra terjesztett karokkal kergetőzött a vaknak bizonytalan, tapogatózó mozdulataival.

- Hopp! Megfogtalak! - kiáltá egyszerre kedvesen, s diadalmasan megragadta kezeivel Nagy Józsefet, aki éppen akkor ért a játszók közelébe. - Te leszel most már a farkas!

Az elszörnyülködés szisszenése hallatszott az urasági népség között, melynek férfi-része levett kalappal állt ott hódoló némaságban.

Nagy Józsi elmosolyodott.

- Hát jól van, húgom. Ha már megfogtál, isten neki.

A semmit se sejtő menyecske hirtelen lerántotta a köteléket, s a volt és a leendő farkas sóbálvánnyá váltak a meglepetéstől. Szabó Daniné volt, a hajdani Borcsa szobalány.

- Jaj, nagyságos uram! - szepegett a menyecske az ijedtségtől elfehéredve.

- Semmi jaj - mondá a földesúr, kibontakozva zavarából. - Ha már megfogtál, én leszek a farkas, de ide előbb azzal a csókkal.

S ezzel be se várva a feleletet, hirtelen átkapta a darázs derekát s oda cuppantotta pirosló, nedves szájára a farkasjáték törvényes járulékát.

Oh, ez a csók! Valami csodálatos édes íze volt. Mintha egyszerre parázstűz futná keresztül az ereit. S a menyecske arca is hogy kigyulladt. Kutya teremtette, de gyönyörű asszony.

Ekkoráig már előjött a tiszttartó is, akinek jelentették, hogy az uraság van itt, de biz az uraság többre vette most már a farkasjátékot a gazdasági ügyeknél s beállott a koszorúba farkasnak, hogy hátha meg tudná fogni még egyszer farkasnak azt, aki csak az imént vedlett át báránnyá egy csókkal.

Az a csók, az a csók. Nem tudta azt felejteni Nagy Józsi. Hiszen azelőtt is, leánykorában, megcsókolta sokszor, de akkor nem volt olyan jóízű. Mitől lett az olyan?

Másnap puskát vett a vállára, kileste, mikor a mezőre ment, s megszólította.

- Ej, Borcsa, Borcsa, de kár, hogy nem az én feleségem lettél!

- Bizony nem rajtam múlt - mosolygott az asszony azzal a magyaros, félig kacér, félig szomorkás mosolygással.

- Hát már most mit tegyek, Borcsa?

- Hogy mit tegyen a nagyságos úr? Hát lőjön egy-két nyulat itt a pagonyban.

- Könnyű neked beszélni, tréfálkozni.

- A nagyságos úrnak pedig nagyon nehéz. - S gúnyos pityergéssel lóbázta a szép, csillagos, lepkés főkötőjű fejét. - Szegény nagyságos urunk, de nehéz sorsa van ebben a nagy domíniumban. Oh, szegényke! szegényke!

S ezen aztán úgy kacagott, mint a gerlice.

A földesúr mindinkább rajta veszítette a szemeit. Most látta, hogy mennyivel szebbek ezek a szemek, ezek a karok, mint az erdők, rétek.

Hol volt akkor az a bolond szeme, mikor ezeket az erdőket, réteket tartotta szebbeknek?

- Mit szólnál hozzá, - kérdé rekedtes hangon - ha azt mondanám, hogy az én szívem még most is a régiben van. Az csak a haraszt volt, az a másik érzés, nem volt annak gyökere, a haraszt alatt mindig ott volt az igazi fű, most elfújta a szél a harasztot, és a fű most se sárgult, most is zöld, sőt csak megnőtt, hidd meg, a takaró alatt. Hát mit szólnál hozzá?

A menyecske vállat vont s elindult a kosarával:

- Mit szólanék? Semmit. Hiszen csak nem mondhatnám, amit akkor, hogy beszéljen a szüleimmel.

Nagy Józsi utána lépegetett.

- Hát kivel beszéljek?

- Azon már nem segít, csak az isten - mondá a menyecske egyszerűen.

- Hát az istennel beszéljek?

A Nagy Józsi hangja a szenvedélytől lett reszketeg, szaggatott, sőt ijesztő.

Az asszony összerázkódék. Eszébe jutott, hogy a nagy urak talán úgy érthetik az istennel való beszélgetést, hogy segítenek neki olyanokban, ami tisztán az ő dolga lenne. Hogy egyszer csak valaki meghal véletlen halállal, senki sem tudja, mi volt a baja, és csak annyit mondanak: »Az isten magához vette!« Sok rémes história, krónika nyargalt át a fején. Megremegett egész testében a bűntől.

- Jaj, ne az istennel, ne, ne! Inkább, inkább... az urammal.

Zavart volt, azt se tudta, mit mond; mit tudja azt az égő zsarátnok, nem is gondol vele, hogy a pernyéje merre röpül.

De Nagy Józsefet megkapta az a gondolat. Az urával beszéljek: a Szabó Danival? Ő maga hatalmazott fel. Hát beszélek vele.

Szabó Dani csendes, flegmatikus ember, aki úgy vette az asszonyt, mint egy filozóf. Az asszony arra jó, hogy az ember szeresse, ha jó kedve van, és arra jó, hogy verje meg, ha rossz kedve van. Ez a dolognak a poétikus része. Ami a prózai része, azt ez a két szó fejezi ki: »koszt és mosás«, ő főz és mos.

A földesúr még aznap magához hívatta régi pajtását, aki most már az ő cselédje volt, kezet fogott vele, megkínálta borral, a nagy megtiszteltetéstől azt se tudta Dani, hogy melyik lábán áll. Csak váltig szabadkozott, hogy nem érdemes ő olyan nagy gráciára, ilyen nagy úrral koccintgatni.

- Valaha jó pajtások voltunk, kenyeres cimborák.

- Hja, az akkor volt. Elmúlt, hála istennek.

- Hidd meg, Dani, boldogabb voltam én akkor. Hát te boldog vagy-e?

Szabó Dani vállat vont.

- Nincs, hála istennek, semmi bajom.

- Hát a feleségeddel hogy vagy megelégedve?

- Asszony, asszony. Minden asszony egyforma. Ez is csak olyan, mint a többi. Hosszú haja van és rövid esze.

A földesúr a szeme közé nézett; nyugodt volt az, mint két sima tó, azután felsóhajtott:

- Hej Dani, Dani, ha az a te Borcsád az enyém lehetne.

No, már erre Dani éppen nem talált az elméje fiókjában semmi feleletet.

De a földesúr is küzdött magával, míg előkereste az alkalmas szavakat.

- Bizony boldoggá tennél, Danikám, ha nekem adnád azt az asszonyt. Meglopni nem akarlak - lihegte akadozva -, de ha például ide adnád jó szándékkal, a saját akaratodból. Gazdag ember vagyok, mindenem van a világon, bizony nem sajnálnám tőled, ha kérnél valamit.

A Dani csak ámult meglepetésében, elvörösödött, mint a rák, a nyakától kezdve egész az üstökéig, és csak annyit hörgött sértődötten:

- Hej, nagyságos uram, nem vagyok ám én komisz ember.

Nem is feszegette többé aztán a dolgot a földesúr, soha nem szólt róla többé a Daninak, csak a Waldeck grófnak öntötte ki egyszer a szívét borozás közben. Waldeck gróf is a magáét. A Waldeck szívében még mindig a Johanna grófnő képe motoszkált, amire azt mondta Nagy József:

- Az őszi rózsának vékony már a szára, csak hozzá kell nyúlni, hogy leszakadjon.

Az inháber pedig azt jegyezte meg viszonzásul a Nagy József dolgára:

- A mágnestől a tűt csak egy másik, erősebb mágnes húzza el.

Nagy József elgondolkozott. Hm, az igaz lehet! Danit a feleségétől csak egy másik asszony tudná elidegeníteni. Hát egy ilyen asszonyt kell keresni. Ebből áll az egész.

Aminthogy volt is egy, a Nagy Józsi egyik ispánjának özvegyasszony leánya, a szép Rozáli, (kinek a férje, egy sótári kis hivatalnok, tavaly halt meg Szegeden). Pajkos, eleven jószág, csupa ötlet, csupa tudás. Azzal bízvást lehet okosan beszélni.

Mindenféle tarka hírek jártak róla. Mondják, hogy a boldogult urának könnyű volt a szemeit örökre behunyni. Eleget gyakorolta magát, hogy behunyja életében is a menyecske dolgai felett. Itt is fecsegik a kastélybeli cselédek (de, én istenem, a romlott kastélybeli cselédek szavát ki venné komolyan), hogy néha éjjelenként az ispánlak felől egy fehér ruhás női alak suhan be a kastélyba, a földesúr lakosztálya felé. Voltak, akik fel is ösmerték. De nem bizonyos az, hogy a Rozáli volna. Hiszen fehér asszony kísértete minden jóravaló kastélynak van. Hát mért ne volna az újfalusinak is? És miért volna az inkább az ispánék Rozálija?

Nem, ez sohase sült ki, hanem az bizonyos, hogy egyszer a földesúr megszólította Rozálit; a nagy jegenyefák alatt, melléje ült a padra. A tiszteletes úr kamasz fia, aki őrjöngött Rozáli után, kihallgatta a kis kőhíd alól.

- Szeretne-e férjhez menni, Rozáli? - kérdé a földesúr.

- Embere válogatja! - felelte a menyecske mosolyogva.

A földesúr a szeme közé nézett jelentőségteljesen, gúnyosan.

- Úgy érti-e az embert, hogy mekkora bajusza van, vagy hogy mekkora földje?

A szép Rozáli felkacagott:

- A szép bajuszban gyönyörködik az ember egy-két napig; de a szép erdőben, rétben örökké!

Az úr most tegezésre fordította állítólag a dolgot. (Hátha mégis van abban valami, amit a cselédek locsognak.)

- Látom, hogy okos vagy, Rozáli. Tehát férjhez kell menned okvetlenül.

- Ugyan kihez?

- Egy feleséges emberhez.

- Hát megbolondult? - felelte Rozáli. - Feleséges emberhez! Hát hova tegyem én a feleségét? Megegyem? Maga igazán mulatságos!

- Ej, egyszerűen elvál az asszonytól, mert tebeléd szeret, Rozáli, ha akarod; ahogy én ösmerlek, elveszed az eszét, úgy megy akaratod után, mint a kezes bárány.

- Hadd hallom legalább, ki az a becsületes jövendőbeli?

Az uraság egészen közel hajolt hozzá és a fülébe súgta a nevet - (nem lehetett abból hallani egy leheletnyi hangot se), hanem az már biztos, hogy a Rozáli megharagudott és eltaszította Nagy Józsefet.

- Ej, menjen! Az már sok. Egy olyan emberhez. Micsoda gondolat az magától.

- De ha akarom, Rozáli - unszolta édeskés hangon Nagy József.

- Lehetetlen, ha mondom. Ne is hozza többé elő. Nagy darab földnek kellene annak lenni.

- Például mekkorának?

- Mit tudom én?

- Hát elég lenne ilyen, mint ez az egész völgy fel a fenyves erdőig?

A Rozáli lesütötte a szemét, elgondolkozott, azután végignézte lopva a nagy szempillái alól azt az egész területet és halkan mondá:

- A rajta lévő épületekkel együtt?

- Mindenestől, Rozáli!

Ez a beszélgetés úgy egy szerdán délután eshetett. Másnap, csütörtökön, Szabó Dani, a hajdú, át lett téve a tiszttartótól az ispán udvarába szolgálatra. Rá egy hétre már széltében pletykázták, hogy a szép Rozáli nagyon utána van a Dani hajdúnak: ezer apró jele volt, kényeztette, néha a pecsenyéből a saját részét adta neki, ingerkedett vele, virágot tűzött a saját hattyúfehér kezével a sipkája mellé. Az emberek nem győzték a fejüket csóválni: »Ez nem istentől van, boszorkány-mesterség, hogy egy ilyen filigrán, finom teremtésnek egy akkora fajankó zavarja meg a fejét, akinek még azonfelül felesége is van. No, hallják, ez csak úgy lehet, hogy valami bűbájos kotyvalékot etetett vagy itatott a szerencsétlen özvegyasszonykával. Oh, szegény ispány úr, bizony elsüllyed szégyenletében, ha megtudja.«

És ez a csodálatos szerelem még mind jobban nőtt. A szegény asszonyka nem bírt a szívével. Nyáron aratáskor, hogy szeme előtt lehessen mindig a Dani, nem átallt sokszor maga is parasztos ruhába öltözni s odaállni az aratók, vagy a marokszedő leányok közé; - azt mondta, tréfából teszi, de ennek a tréfának gyökere bizony a szívébe nyúlt. Hiszen úgy oda volt, annyira nem bírt magával, hogy az a fényes nagy szeme mindig rajta legelt azon a mihaszna Danin (jó szerencse, hogy ilyenkor meg nem vágta kezét a sarlóval) s ha szerét tehette, minduntalan odament incselkedni hozzá.

A Dani eleinte csak röstelkedett, csak tette magát ostobának, vaknak, siketnek, hanem aztán később (hiszen a jégről olvadt víz is csak felforr egyszer a nagy tűznél) nekimelegedett, bátrabb lett s még meg is csipdelte néha a menyecskét, ha úgy el talált a keze szaladni.

Hamar megy az ilyen. Sarjú-kaszáláskor szép csendesen beállított az urasághoz és jelentette neki, hogy elválik a feleségétől, legyen a nagyságos úr ebben a dologban pártfogására a törvénynél.

Szabó Dani tehát elvált a nejétől (s úr lett a másikkal, elrúgván magától a hajdúságot), Nagy Józsi pedig elvehette most már a Borcsát.

Sokáig emlegetett, fényes lakodalom volt. A pozsonyi poéta, Schmidt János német poémái, melyeket erre az esküvőre írt, még máig is megmaradtak fonnyadt, elsárgult füzetkékben. A nászebéd a márványos palotateremben volt, sok előkelőség jelenlétében maga a pozsonyi alispán mondta az első pohárköszöntőt, magasztalván a mennyei gondviselést, mely az egymáshoz valókat post tot discrimina rerum összehozza.

- Úgy, úgy, vicispán uram - kiáltott közbe a vidám vőlegény. - Varjú a varjúval. Az az igazi!

Varjú a varjúval! Hát persze a varjúval. Hanem Nagy Józsi már annyira belekóstolt Bécsben a nagyúri életbe, hogy az ő fürge varjúját úgy akarta öltöztetni, ahogy a pávák járnak. A palotahölgyek bécsi szabójánál varratta neki a ruhákat, amelyekben olyan furcsa, olyan szögletes volt az új földesasszony, hogy kacagni kellett rajta, Józsi pedig nem tudott már képzelni másféle asszonyt, mint aminőket a volt felesége környezetében látott, a finomodás belevágta a körme hegyét ez egyszerű emberbe is, s lassan-lassan nagyon is parasztosnak, esetlennek kezdte találni az új feleségét. Oh jaj, másképp tudtak azok a bécsi úrnők fecsegni, kedveskedni, hajlongni, kacérkodni! Végtelenül közönségesnek látszott neki a Borcsa, mihelyt az övé lett. Sokszor mondogatta magában: »Bolondot tettem, nem hozzám való ő!« S újra elkezdett unalmában a cselédeivel borozgatni, mint mikor Johannára ráunt volt Bécsben.

De nem érdemes hosszan rajzolni ezt a kedvetlen állapotot; az történt, hogy eleinte csak unta, később azonban bosszantotta, lenézte, végig gúnyolta, elkeserítette; a szegény asszony, aki megelégedett volt Szabó Daniné korában, most egyre csak sírt, sorvadozott a ragyogó kastélytermekben.

Mert okos volt, maga is belátta, hogy nem tud a férjének tetszeni s nem bírta megállani a helyét, mint úriasszony. Elhatározta, hogy elhagyja, elválik tőle. Oly szerencsétlen volt s annyira elhagyatott.

A pozsonyi fiskális csodálkozva kérdezte, mikor előadta válási szándékát:

- De mért teszi ezt a nagyságos asszony?

A szép menyecske felsóhajtott.

- Nem tudunk összeférni. Én azt hittem, hogy a régi káplár szeretőm vesz el s jaj, uram, helyette egy finnyás kapitányt kaptam.

Olyan elbeszélést már sokat írtak, ahol az író úgy kezelte a megtörtént anyagot, úgy vitte a szálakat s úgy állitotta szembe a részleteket, hogy a semmiből egy konfliktus következzék be.

Hát iszen az is szép mesterség.

De én ehelyett egy olyan konfliktust tudok, amiből nem következik be semmi.

Ennek a története pedig a következő:

Moronyi István és Tóth István rimaszombati illetőségű lakosok barátok voltak, azaz inkább pajtások (barátok ma már csak a klastromban vannak).

Pedig ellentétes természetük volt, mégis csodálatosan vonzódtak egymáshoz. Moronyi kevés szavú, hideg, flegmatikus ember, Tóth ellenben heves véralkatával, hetyke, virtuskodó allürjeivel mint házsártos »krakéler« szerepelt a Rima folyó melletti kisváros fiatalsága közt.

Két párbaja volt már, s ez elég dísz egy ilyen kisvárosban, s mindkettő férjes asszony miatt, ami kétségkívül súlyosító körülmény.

Moronyi István nem volt valami nagy szoknyabolond, minélfogva mindjárt az első takaros szoknyába belebotlott. Ugyanis mihelyt megjött az ideje (s ezt az időt a »Budapesti Közlöny« hozza, nem a Garabonciás diák), mihelyt a VIII-ik díjosztályba jutott, átment Tornallyára és elhozta onnan feleségül a gyönyörű Szabó Erzsébetet, akit egy putnoki bálon látott meg harmadéve; nagy, fekete hajával, villogó diószín szemeivel, rózsaszínű tarlatán szoknyájában mindjárt megigézte. Valami csodálatos melegség futott végig a Moronyi erein. Úgy meggótult, úgy megittasodott a látásától, hogy azt mondta neki a souper-csárdás után:

- No, Erzsi kisasszony, ha az Isten is úgy akarja, mint én, és a miniszter is úgy akarja, mint az Isten, maga lesz az én feleségem, nem más.

Elpirult a leány és feléje legyintett mérgesen a csuromig izzadt csipkés keszkenőjével.

- Ugyan ne beszéljen erről!

Ez Moronyinak szólt, de a beszély-író sok jogai között bizonyosan ott van az is, hogy én fogadjam meg a hősöm helyett, ha nekem úgy tetszik - és ne beszéljek erről. Hát nem beszélek. Mink is? Hiszen millió ember házasodik meg a földgolyóbison évenkint. S annak mindnek van valami története, amit föl lehet ereszteni. Ezek a történetek elő is kerülnek az ereklyei homályból összes részleteikkel nagy idők múlva s eljutnak egészen az unokákig is, akik kénytelenek meghallgatni, milyen körülmények és viszontagságok között vette el a nagypapa a nagymamát. Rendesen a szekrényfiókok kikeresgélése idején jön szóba, ha a lim-lomok közül kivetődik egy elsárgult menyasszonyi fátyol darabja, vagy egyéb tárgy. Az unokák többnyire ásítanak e csodálatos részleteken, melyek a maguk idején oly melegek, bájosak és érzelmesek voltak a két főszereplőre nézve. Mily ízléstelenség volna azonban e sablon házassági történetekkel untatni az egész nagyközönséget, mely szintén megházasodott vagy férjhez ment, majdnem hasonló módon. A variációk a kifejlődésnél körülbelül csak ilyen formák: »Beszéljen a mamával!« (Izgalmas fölhevülésben mondva), vagy: »Beszéljen a leányommal!« (Ünnepélyes hangnemben mondva.)

Igénytelen nézetem szerint elegendő egyszerűen konstatálni, hogy Moronyi István megkérte Szabó Erzsébetet, s a különben kevély Szabó László némi tűnődés után hozzáadta, ekképpen okoskodván leányai előtt:

- Igaz, hogy Moronyi egyszerű hivatalnok, de kifogástalan ember. És végre is nem adhatom férjhez mindegyiteket Esterházy herceghez, mert házasulandó Esterházy herceg talán egy lehet, legfeljebb kettő. Szabó kisasszony pedig hat van. Ez tehát Maróthy szerint is lehetetlen lévén, Moronyihoz mégysz, punktum.

Így lőn, hogy Örzsike a »batyi« híres szépségű menyecskék sorába jutott. A jánosi kaputól le a lutheránus templomig, amiben benne van az egész város, ő volt a legkülönb; őt magasztalták az asszonyok és a férfiak, az ő piros arcát, ingerlő pici lábacskáit, sugár termetét, kellemetes csintalanságát; egyszóval divatban volt a kis Moronyiné, s ha a vasárnapi istentiszteletre új ruhát vett föl, bezzeg volt dolga azon a héten Findura Máté uramnak, a »Három Rózsa« mellett lakozó női kecskének; sorra érkezének boltjába a város előkelő menyecskéi ruhát varratni.

- Szakasztott olyat csináljon, lelkem Findura bácsi, mint a Moronyinéé. Ugyanolyan csipke, azok a szalagok.

Meg is csinálta a bátyó, de nem volt az őrajtuk olyan szép.

Moronyit mindenki irigyelte, s valóban ő is büszke volt a csinos asszonyra, de úgy a maga módja szerint, nem játszotta a rajongó férjet, még a gombolyag tartásáig se vitte, ami tudvalevőleg első stádiuma a papucs-uralom elösmerésének. Olyan flegmatikus volt, mint egy angol.

Még a kimenőket is megtartotta legalább háromszor hetenként. Szentül megígérte Tóth barátjának, mielőtt megházasodott, hogy minden a régiben marad. Még az oltárhoz menet is azt súgta neki Tóth, aki vőfély volt, s veszedelmesen csinosnak tartotta a menyasszonyt:

- Cserbe ne hagyj, Pista.

- Semmit se félj, Pista - súgta vissza Moronyi, megszorítva a kenyerespajtás kezét.

S valóban, mindjárt a mézesnapok után azt találta Moronyi, hogy bizonnyal jó a méz is, de a daróci se rossz a »Három Rózsá«-nál. Hiszen haza is hozathatta volna, de mit ér az a Pista nélkül, meg a többi pajtás nélkül?

Hát minden másodnap összejöttek ismét »fejezni«. Azonban ne higgye valaki, mintha meggondolatlan vérontások elé vinném az olvasót, mert meg kell jegyeznem közbe, mit jelent a fejezés Batyiban. Igen ártatlan dolog az. A nemes fiatalság nekidől az ivásnak téli esténkint, iszik-iszik, hogy szinte csicsog már a teste a sok nedvtől, ha hozzá nyúlnak; akkor aztán a végén jön a pincér, összeszámítja az egész cechet és kiveti a fejekre. Ez a fejezés. Nem igen halt meg ebbe még ember.

A fiatal asszonyka csak tűrte, tűrte egy darabig a polgári kimenőket minden másodnap, míg egy kicsit meg nem melegedett a kontya. Mihelyest azonban rájött, hogy merre vannak a csípői, legott fölrakta rájok a kezeit, hatalmaskodón.

- Az pedig nem járja, hallod-e, hogy engem minden másodnap itthon hagysz unatkozni. Miről jó ez a flangrozás?

- De a barátaim, Erzsike - szabadkozott Pista -, hiszen előre megmondtam magának még az esküvő előtt, és beleegyezett.

Az asszonyka roppant haragos arcot vágott és orrcimpái alig észrevehetően rezegni kezdtek. A rezgő orrcimpák esőt jelentenek. Pedig kár azoknak a szép ragyogó szemeknek átnedvesedni.

- Az akkor volt! Én még kiskorú voltam, nem tudtam, mi a világ, hát nem kötelező rám az akkori beleegyezés. Most nem egyezem bele, értette? Elég a barátságnak egy nap is a hétből, vagy különben kinyitom az ablakot és kikiáltom az utcának, hogy maga a legkegyetlenebb, legrosszabb férj a világon.

S ezzel félig duzzogva, félig mosolyogva az ablakhoz futott.

- Kinyissam?

- Ne, ne!

Akármilyen flegmatikus is volt Moronyi, erre mégis megijedt, átfogta az asszonyka derekát, hogy visszatartsa, s elkezdett vele alkudozni.

- Engedjen legalább két napot.

Örzsike a fejét rázta.

- Nem, nem. Mert lássa, kedves férjem-uram, maga az anyaszentegyház is megelégszik egy bőjti nappal, a péntekkel, miért kívánjon maga tőlem kettőt?

- Ugyan ne okoskodjék, Erzsike. Egy napot engedhetek, de...

- Úgy? - pattant föl egyszerre ingerülten - ha jobban szereted a Tóth barátodat nálamnál, hát akkor mért házasodtál meg? Nem, egy szót se többet. Egy napot adok, uracskám, és egy szemernyivel sem többet.

- Örzsi, te kegyetlen vagy.

- Maga pedig udvariatlan.

- Örzsike, be kell elégedned öt nappal a hétből, ha szeretsz.

- Nem, nem.

Még csak jobban rázta a gyönyörű fejét.

Moronyi magához húzta és a melléhez szorítá erősen.

- No, hát most rázd a fejecskédet.

Persze nem lehetett mozdítani sem. Erzsike dühbe jött.

- Jaj, de goromba kezed van, mint egy...

- Csak mondd ki bátran.

- Mint egy kocsisnak. Ereszd el a fejemet!

- Most már azért sem.

Pedig csak az egyik kezével szorította, a másikkal szórakozottan kezdte kikapcsolgatni a mellénye csontgombját.

- No, mit akarsz?

- Huh, de megszúrt valami - szisszent föl Moronyi. - Mi az ördög ez itt?

- Gombostű - felelte a menyecske diadalmasan, mert a szúrás következtében elbocsátotta Moronyi. - Oh, hála istennek! Úgy kell, úgy kell!

Mint a megszabadult madár, vidám csicsergéssel, csengő kacagással menekült a szobából ki a kertbe.

Pista lihegve ugrott föl a díványról és utána kiáltotta:

- Gyere vissza, Erzsike!

A menyecske visszafordította a haragos arcát.

- Beleegyezel az egy napba?

- Súgok valamit.

Fügét mutatott az ujjaival.

- Nem kell a súgásod - kiáltotta vissza.

Szép kicsi kert volt a Moronyié, melyet egy nagynénjétől örökölt a házzal együtt, özvegy Perecz Istvánnétól. A nagynéni kincseket talált egyszer a kertben vasfazékban elásva, és mert a leletből a harmadrészt oda kellett adni a magas kincstárnak, emiatti fölháborító bánatában megőrült és a bolondok házában halt meg Budán, hanem a kertet jókarban hagyta hatalmas gyümölcsfákkal, lombos vadgesztenyefasorral a közepén. És ami a legszebb volt, a szelíd Rima vize ott folydogált, locsogva, morogva a kert végiben. A Rima parti bokrai, füzesei voltak a kerítés.

Az egyik szögletben egy kis vörös fedelű gloriette állt, mellette a kutyaház, a néhai Pereczné kedves, nagybundájú Nerójának a lakóhelye, amely a megboldogult asszonyságot mindenüvé követte, amíg élt, a templomot sem véve ki, sőt úgy megszokta, hogy most a halála után egyes-egyedül eljár Nero a reggeli misékre. Úgy kell az egyházfinak kikergetni a templomból.

A gloriette-el szemben egy kékre festett faoszlopon egy zöld tollú, piros bóbitás papagáj ugrándozik, rőfnyi hosszú finom lánccal lévén az oszlophoz marasztalva s nagy rikácsolással fogadja az érkező Erzsikét.

Szamár! Szamár! Szamár!

(Hallgass, te csúf állat, de udvariatlan vagy!)

A papagáj természetesen csak ezt az egy szót tudja. Aki rátanította, praktikus ember lehetett, mert ha csak egyetlenegy szóról van szó az egész emberi nyelvből, hát talán ez neki a legalkalmasabb: ezzel szólíthat meg legtöbb embert.

Erzsike szeretett ingerkedni a papagájjal, amely azonfölül tudott még egyebet is, igen jól utánozta például a matrózok veszekedését. Egyszer-másszor mintha valami régi reminiszcencia csillanna meg koponyájának szűk lokalitásában, kakas-kukorékolást hallatott, némelykor ismét csirkék csipogását és a ludak gágogását mímelte.

Hogy hol tanulta mindezeket? Hát bizonyosan a hajón, melyen Braziliából hozták. A hajó nyilván baromfit szállított a tengeren, s az se lehetetlen, hogy a matrózok gyakorta veszekedtek. Mért ne akadhatnának olyan matrózok?

Erzsike szerette ezeket hallgatni.

- Úgy érzem magamat - mondogatta a férjének -, mintha ama braziliai hajón ülnék, ha ez állatot hallom.

- Csak vigyázz, lelkecském - tréfálódzott Morcnyi -, hogy valahogy meg ne kapd a tengeri betegséget.

Ma azonban nem volt éppen semmi kedve az asszonykának a zöld madárral enyelegni, melyet otthonról hozott (a staffirungjához tartozott a papagáj), odább ment morcosan, mérgesen a kanyargó utakon a kert legvégire, a szomorú fűzről letört egy suhogót, s azzal csapkodta idegesen járva-kelve a saját szoknyáját.

Nemsokára hallani lehetett, hogy a papagáj ismét szamaraz valakit. Moronyi jött a kis feleség után. Erzsike észrevette és más útra tért. Moronyi is észrevette és ő is irányt változtatott, hogy eleibe kerülhessen. Hasztalan. Úgy kerülgette egy darabig, mint lovagját a kisiklott táncosné a csárdás hevében.

- Állj meg hát, Erzsike - kiáltott rá messziről a férj. - Ne fuss hát!

- Maga se fusson utánam.

- Hát nem akarsz bevárni?

- Nem.

- Megfoglak.

S Pista keresztülgázolt most a virágpadokon egyenes irányban. A sok szegény violát és fuksziát letaposta irgalmatlanul.

- Segítségért kiáltok, ha hozzám nyúl.

- Ugyan ne okoskodj. Hát mit akarsz voltaképpen?

Erzsike összecsukta a tenyerét egy ujjon kívül, ezt az ujjat mutatta messziről.

Egy ujj, egy nap.

Pista két ujjal felelt vissza.

Két ujj, két nap!

- Korhely - sziszegte az asszonyka a fehér foga közt.

Oh, ti aranyos mézeshetek. Az ember kíváncsi, hogy mi lehet a méz alatt. Hát ezek a bohókás jelenetek vannak a méz alatt, Egy ujj, két ujj, ez a vita. Az első vita. És ez mindaddig tart, mígnem az egész kéz, mind az öt ujjával ott ragad valahol, vagy a feleségnél vagy a cimboráknál.

Azután jön az első »faché«. Édes, cukros egy bolondság ez a faché is. Egy háború a házasfelek közt, afféle golyókkal, aminőket szagos szappanhabból fújnak a gyerekek.

Pista fölhúzza az orrát, amiért az asszonyka nem hagyta magát utolérni, megfogni. »Mindennek vége köztünk«, kiáltja és visszafordul nagy mérgesen, becsapván maga után a kertajtót, - de mert az idő hűvösebbre fordul, a Nina szobalánytól, aki a tornácon lebzsel, mégis küld egy melegebb kendőt Erzsinek, mert amilyen csacsi, képes volna haragjában órákig elbarangolni a kertben hajadonfővel.

- De ne mondja fiam, Nina, hogy én küldtem.

Erzsike künn őgyeleg egy darabig, de mégis kíváncsi, hogy mit művel ezalatt a zsarnok odabent, hátha már el is vágta a nyakát borotvával. (A minap is írtak efféléről az újságok.)

Bemegy hát, de igyekszik tőle telhetőleg mérges lenni, csörömpöl a csészékkel és nagy dérrel-dúrral lökdösi az útban álló bútorokat. Zsrr, egy tányér el is tört a pohárszékben, de szerencsére az, amelyik meg volt repedve.

Dúlva-fúlva jár a szobákban, mint egy fölingerült pulyka. (Bocsássa meg, nagysád, önkéntelenül szaladt ki a tollamból ez a banális hasonlat.) Száz keresni valója akad a férje szobájában, valamint annak is a kis szalonban, mert még mindig életben van a zsarnok. Folyton járnak-kelnek nagy ajtócsapkodással, de nem szólnak egymáshoz, hanem igyekeznek vasvillás szemeket vetni egymásra, mindenféle lelkes és lelketlen tárgyakon kimutatni lelkük rettenetes háborgását. Ezen az alapon jut egy kellemetlen rúgáshoz az ájtatos Nero is s nagy vonítással rohan el Pista közeléből a szalonba, ahol a megboldogult Pereczné lábainál szép olajfestményen boldogan szunyókál az ő hű képmása.

- Gyere ide, szegény kutyuskám! Bántottak? Oh, drága jószágom. Hol fáj? Mid fáj? Nem tudsz szólni, ugye? Oh, ha szólni tudnál, tudom, azt mondanád, amit én gondolok. De nem tudsz szólni kutyus, kutyus, árva öreg kutyus. Hadd fújjam meg a helyet, ahol megrúgott az a gonosz... Nyújtsd ide a lábacskádat.

Erzsike pártját fogta a vén árvának, megsimogatta a szép fehér szőrét, aztán kivett a pohárszékből egy maradék kacsacombot, amit Pista mint kedvenc falatot délről eltett magának.

- Ne, itt van, hű Nero. Ez az övé. Edd meg! Ez legyen neked a kárpótlásod, neki a büntetése.

Nero, úgy látszik, meg volt elégedve ezzel a jogszolgáltatással, mert éppen a kutya-filozófia tartja: »ha vége jó, minden jó«, de Erzsi új szalmacsomót lökött a belvillongások tüzére. Pista kiugrott szobájából és protestált.

- Asszonyom, kikérem az ilyen tréfákat. Ez már sok. Ez már vérbe megy, asszonyom.

Az »asszonyom« megszólítást (amit a mi novellaíróink úgy szeretnek) csak akkor használja a magyar kabátos ember, ha nem bír a természetével, ha nagyon meg akarja sérteni a feleségét. Ez már mintegy a verés helyett van.

Így indult meg újra a feleselés, melynek végén kijelentette Erzsike, hogy válni akar, s nagyot toppantván a lábával, kikergette a kis szalonból.

Azonban meg van írva a bibliában (gondolom, ott van megírva): »ne menjen le a nap a te haragoddal«. A könyvek könyvében mindenki találhat valami neki valót. Ez a passzus alkalmasint a fiatal házasoknak van kitalálva (nem is az országgyűlési pártoknak). Amint a nap elfogy, amint leppegve jön az esthomály, úgy oson előle a házastársi harag. A szelíd, csöndes este békét lehel. A holdvilág fölszívja az epét, mint az itatóspapiros a tintacsöppet. Az a bolondos kis tücsök, amely valahol a falakban okvetetlenkedik, belecirpeli a maga dalait a napi gondokba.

Egész estig úgyis kifújhatták a haragjukat (hiszen olyan rémítő hosszúak ezek a nyári napok).

A Nina szobaleány behozza a papagájt éjszakára, fölbontja az ágyakat a hálószobában. Az ágyak egymás mellett vannak... De a feleség és férj kerülik egymást, rá se néznek egymásra. Eddig ez könnyű volt, de ezután... mi lesz ezután?

A csillagok benéznek a kék mennyboltozatról az ablakon át és hamiskásan hunyorgatnak. Mintha talán tudnák, hogy mi lesz.

De a fürge Nina leereszti a függönyöket és a cukormorzsákkal behintett ég künn reked. Helyettük meggyújtja a nagy majolika-lámpát, hogy megterítsen a vacsorához. Két teríték jut az asztalra, mint mindig. A két tányér ott fehérlik bambán, semmitmondón. Komor, kietlen csend van a szobában. Csak a lámpa körül vergődik, csattog két pille.

Nina bejelenti a tekintetes asszonynak, aki könyökére dőlt fejjel ül a sötétben a kis szalonban:

- Tálalva van, kérem alásan.

Erzsike szemeiben valami édes ármánykodás pajkoskodik, de az arca szomorkás, gondolkozó.

- Benn van már az úr?

- Nincs.

- Hát menjen, mondja meg neki!

Moronyi is azt kérdezi Ninától:

- Benn van már az asszony?

- Nincs.

Moronyi fölriad és szorongó érzésekkel, mint egy bűnös, indul az ebédlőbe. A szalonon kell átmennie. Erzsike már nincs ott. De a falakból száz árnyék lép ki, száz Erzsike. Mintha a ruhájuk suhogását is hallaná, amint lebbennek és elenyésznek a sejtelmes fekete árnyak. Valami sajátos üde illat párolog itt ki a bútorokból, a szőnyegekből és mindenünnen. Mintha az Erzsike hajának lenne az illata.

»Kétségtelenül meg kell engesztelnem a szegény asszonykát!«

Amint belép, oly jól esik neki a barátságos fény az ebédlőben. Sohase volt még olyan nyájas ez a lámpa. Az asszonyka háttal van fordulva, mintha a pohárszékben keresne valamit, s meg se moccan a lépteire. Pedig úgy szeretné látni az arcát, azt a durcás, szép arcot. Hiszen olyan régen látta!...

Ah, milyen meglepetés! A Pista terítéke előtt ott piroslott egy egész kacsa földi maradványa szép ropogósra megsülve. Ohó! Hisz ez egy teljes kárpótlás akar lenni a Nerónak adott combért.

S a bűnbánó Pista elmosolyodott magában:

»Játsszuk a kevélyet, mert úgy látszik, lehet«. A kacsa most több volt, mint egy egyszerű kacsa. Ez most egy szimbólum volt. In hoc signo vinces. A menyecske beadta a derekát.

Leült és jó kedvvel evett meg néhány falatot.

- Pompás egy állat - szólalt meg egyszerre közömbös, hideg hangon. - Honnan hozattad?

Erzsike vissza sem fordult, úgy felelt, kelletlenül, tompán, miközben lassankint kiszedegette hajából a tűket:

- A »Három Rózsá«-ból hozattam, - itt megállott kissé, majd később vontatva hozzátette: - mert tudtam, hogy szereted a kosztját...

A »Három Rózsa« említése lehangolta és megfélemlítette. Egy-két harapást megint lenyelt, mire szelídebben kérdé:

- Mi az, hogy nem ülsz az asztalhoz? Nem kell miattam éhezned. Azt akarod, hogy elmenjek?

Erzsike egy szót se felelt. Csak lógatta bágyadtan, gyerekesen gömbölyű, barackvirágszín karjait jobbra-balra.

- Hát teljességgel nem akarsz enni? - rivallt rá Pista haragosan. - Felelj hát!

- Ha hagysz belőle - felelte alázatosan, csendesen.

A lágyszívű Pistát mélyen meghatotta az alázat. Ez az egy volt, ami ellenállhatatlanul vonzotta őt.

- Ugyan ne bolondozz - szólt szinte elérzékenyülve. - Nélküled én sem eszem, nem esik jól.

És lecsapta kését, kanalát, hogy nem eszik. Úgy feküdtek ott e szúrós étkezési szerszámok a fehér abroszon mozdulatlanul, keresztbe, mint a középkori lovagok fegyverei, amiket hódolat jeléül hölgyük lábához tettek.

- De a »Három Rózsá«-nál jól esik, ugye, nélkülem is?

- Az más, akkor te nem vagy ott.

- Nemsokára már itt se leszek. Hozzá kell szoknod.

- Mihez?

Erzsike akaratlanul megfordult, meg akarta nézni férje arcán, hogy nem tetteti-e magát?

- Hát elfelejtetted már, hogy mit mondtam? - kérdi némi zavarral, akadozva.

- Ugyan mit?

- Hogy válni fogunk - szólt fojtott hangon, s egy olyan ügyes mozdulatával a fejének, hogy a lebontott hajkévéje átcsapódott a két válla körül és betakarta pironkodó arcát egészen. (Veszedelmes egy jószág volt.)

- Igaz, eszembe jut - színészkedett Pista. - De olyan egészen bizonyos az?

- Majd meglátod.

- Jó, megbeszéljük - folytatá tettetett közömbösséggel -, de ülj le hát, kérlek.

S fölkelt fürgén, meg akarta a vállát fogni, hogy erővel leültesse az asztalhoz.

Erzsike nyafogva ugrott félre.

- Jaj, ne nyúlj hozzám. Az nem szabad! Inkább leülök, csak a testemhez ne nyúlj.

S leült nagy bátortalanul, ügyetlenül, mint egy bakfis, aki egy félóra előtt jött ki a sacré coeur-öktől.

Pista maga rakta ki tányérjára a combot meg a szárnyat. - Így ni, ez itt a jó falat. Meg ez is. Látod, hogy éhes vagy. Igyál egy kis borocskát is rá.

Erzsike étvággyal evett s utána csakugyan fölhajtott egy félpohár bort.

- Hát nem koccintasz velem? Mi?

Gondolkozott kissé, úgy tett a fejével, mintha arra illegetné, hogy rázni fogja, de aztán csak féloldalt fordítá (mint ahogy a rózsa van elhajolva a tövén) s behunyván a hamis nagy szemeit, odaütötte a poharát látatlanban a Pistáéhoz.

- Szent a béke - mondá Moronyi ünnepélyesen.

- Oh, nem. Ilyen hamar? Az nem lehet. Hiszen tudod, hogy áthághatlan válaszfal van közöttünk.

- Melyik fal?

- Hát a kocsmábajárás.

- Már megint? Ugyan, kicsi, ne légy már olyan akaratos.

Pista is gonosz csont, dévajkodva, orvul nyúlik át hosszú kezével hátul a nyakához, ahol az a rózsaszínű barázda szalad le a ruhaderékba. Alig is lehet azt észrevenni az Erzsi nyakán. A tündérárok kezdeténél a hajkorona tövében apró gyephajak nőnek, lágyabbak a selyemnél. Ezeket kezdte húzogatni a Pista.

- Fáj! Ne húzgáld a hajamat.

- Nem bánom én. A testedhez nem szabad nyúlnom, megtiltottad. Valamit talán mégiscsak szabad. El nem eresztem addig, míg csak nem ígéred, hogy megbékülsz.

- Te zsivány!

- Békülsz vagy nem békülsz?

- Jó, inkább békülök, mintsem a hajamat kitépázza.

- No, ha megbékültél, hát adj egy csókot.

- Ohó, nem úgy van az, uracskám. Nem úgy szokás a békét kötni.

- No, ugyan hogy? Taníts meg!

- Maga nagyon tudatlan. (S Erzsike arcán most már ármányos mosolygás ül.) A békét úgy szokás kötni, barátocskám, hogy a háborúskodó felek mindegyike enged valamit.

- No persze; hogy a kecske is jóllakjék és a káposzta is megmaradjon.

- Valóságosan úgy. Majd előadom a propoziciókat.

- Halljuk!

- Úgy csináljuk a dolgot, hogy megmarad a maga két napja, és én mégis csak egy napig fogom nélkülözni hetenkint.

- Hogy lehet az? - szólt nagy szemeket meresztve Moronyi.

- Kolumbus tojása. Hetenkint egy nap kimenője lesz, egy másik napon pedig meghíhatja ide vacsorára a Tóth Pista barátját. Jó lesz-e így?

- No, ez bizony jó lesz. Nem bánom, - nevetett Moronyi megelégedetten. - Így csakugyan jóllakik a kecske és megmarad a káposzta is. Jó, ha az embernek ilyen okos kis felesége van.

Még egy darabig azon veszekedtek, hogy melyik közülök a kecske, melyik a káposzta, de végre is elálmosodtak, a káposzta megcsókolta a kecskét, a kecske pedig a káposztát, ez volt az első viharnak édes végződése.

Azontúl Tóth Pista minden szerdai napon hivatalos volt hozzájuk. Sőt amidőn ősszel Erzsébet-napkor egy szép gránát-ékszerrel ajándékozta meg Moronyi a menyecskét, az teljesen ellágyult és a nyakába ugrott.

- Édes kis férjecském. Te igazán jó vagy, előzékeny vagy. De én se akarok hátrább maradni. Megengedem, hogy a Tóth Pista barátodat kétszer hozhatod el ezentúl egy héten.

Erre Moronyi is elérzékenyült és csak annyit bírt kiejteni, az asszonyka mind a tíz ujját összecsókolva: »Oh lelkem, lelkem!«

Tóth Pista csinos és szeretetreméltó gentleman volt, abból a fajtából, mely közbül áll a jó társaságbeli ifjúnak és a kisvárosi gavallérnak. Amiből az következik, hogy mind a két genre allürjeit fölvette, mint ahogy az öszvéren rajta van a paripa bélyege, de a szamáré is. Büszke volt a szépen kiszítt tajtékszipkáira, de a magasabb, finomabb sportban is otthonos. Tudta, hány ős kívántatik a kamarássághoz, hol kell a kamarás-kulcsot viselni; melyik rendjellel mi jár, s volt némi fogalma róla, hogy Párizsban a St.-Germain-negyedben miképpen diskurálnak a legitimista marquis-k és vicomte-ok. Természetesen csak regényekből tudta, de tudta. Nem volt se egészen rossz ember, se egészen jó fiú. Afféle szürke furcsaság. Gyöngédség és durvaság váltakoztak cselekedeteiben, s lelkében az erőszakoskodás tőszomszédságában volt elhelyezve az igazságérzet; mintha egy fiókban tartana valaki parfümöt és petróleumot.

Egyébiránt elég jó modora, elég jó nagybátyja és elég jó szabója volt. Ez a szentháromság leginkább szükséges a szeleburdi ifjúságnak.

Hogy valami foglalkozása is legyen, a vicenótáriusságot vitte ns. Gömör-varmegyében. Egy kicsit már öreg is volt arra (túl lévén a harmincon), de ez nem ártott a nimbuszának se az asszonyok, se a férfiak előtt, mert a nagybátyja még öregebb volt (túl lévén a hetvenen) s tőle nagy vagyon nézett Pistára.

A nagybácsi, kit a »nagyevő Tóth« nevezettel jeleztek a »csutorák városának« tömérdek Tóthjai közt, óriási gourmand hírében állott, a rosszakarói azt mondották róla, hogy a hasa az istene, a jóakarói pedig azt, hogy okvetlenül a guta fogja megütni. (Meg ám, de mikor?)

A nagyevő Tóth valóságosan ételekre költötte nagy jövedelmét. Finom szakácsot tartott (aki az Andrássy grófoknál szolgált azelőtt) s mindennapra hivatalos volt asztalához nyolc darab diák. Másféle embert sohasem hítt. Az úriemberek nem tudnak enni, mondá, csámcsognak, piszkálnak és finnyáskodnak. De e falánk nebulók gyönyörűséget okoztak neki.

Az iskolai év elején lisztába vette az összes diákokat, fölosztván őket harminc falanxba, minden falanxra nyolc személyt számítva. A falanxok sorba következtek ebédjeire, kötelességük lévén előtte való nap közreműködni az étlap kigondolásában. A soron levő falanx minden tagja tartozott egy cédulára fölírni, mit óhajt enni másnap, s a cédulát estig a szakács kezeibe származtatni, aki minden cédula átvételénél összeszidta az átadót, kijelentvén előtte, hogy ő az Andrássy grófoknál szolgált azelőtt.

A begyűlt cédulákat fölvitte a szakács cérnára fűzve az uraságnak, aki azokat lefekvés előtt figyelmesen áttekintvén, az ételek különböző nemei mintegy eldefiliroztak gyomorbeli szemei előtt; ezekből válogatta meg a másnapi étrendet. S ha valamely föltűnő ötlet nyilvánult egy-egy diák gasztronomikus óhajai közt, az másnap egy ezüst forint jutalomdíjat talált a szalvétája alatt. Úgy, hogy az egyesült protestáns gimnázium egész évben éjjel-nappal azon törte fejét, miféle jó ételt találjon ki a Tóth György uram parázna ínyeinek.

A »Pista öcsém«, aki tizediknek vett részt ez érdekes ebédeken, s aki mindennap hallotta György bácsinak a diákok étvágyát sarkantyúzó szavait: »Úgy egyetek a szakácsom főztjéből, fiúk, hogy e fickó az Andrássy grófoknál szolgált azelőtt«, inkább szerette a »Három Rózsa«-beli vacsorákat s még tán ezeknél is jobban a Moronyiné főztjét.

Lassankint otthonos lett barátja házában, maga a szép asszony is megbarátkozott a »borzasztó ember«-rel, mint eleinte nevezte. Örök tavasz honolt a fiatal pár fölött, sohasem veszekedtek többé a »Három Rózsa« miatt. Sőt Erzsike annyira ment engedékenységében, hogy tekintettel a bekövetkezett téli esték hosszadalmasságára, még egy napot engedett Tóth Pistának, amire Moronyi hálából nagylelkűen lemondott az egyetlen heti kimenőjéről is, mondván:

- Hisz úgyis csak a Pista kedviért megyek a »Rózsá«-ba. Jobb, ha arra az egy napra is helyembe jön a Pista, itthon mégiscsak kényelmesebb. Aztán neked se olyan unalmas, lelkem. Hiszen annyi bolondságot összefecseg a Pista...

Egyszóval, most már sülve-főve ott volt rendes vendégül a vacsorákhoz. Még a háztartáshoz is hozzájárult, a vadászzsákmányait, vadkant, őzet, nyulakat Moronyiékhoz küldözgetve. Sőt február végén szerzett valahol két gönci hordó bakatort, azt is oda vitette; - ami egészen illendő dolog volt, mert csak nem ihatja mindig a pajtása borát.

Vidám, fesztelen, mulatságos társalgó volt. Pompásan tudta előadni élményeit s csípős, eleven megjegyzései voltak embertársaira, mindkét nembeliekre. Az Erzsike annyit nevetett, kacagott esténkint, hogy a szemei is könnybe lábbadának, s Moronyi nem győzte mondogatni a távozása után:

- No, ugye kedves gyerek, szívecském, ez a Pista?

Az Erzsike csak a fejével bólintott, hogy bizony elég kedves.

Máskor, ha elálmosodott Moronyi, még órákig eltrécselt az asszonykával, belenyúlván beszédjük az éjfélutánba, - néha a legombolyítandó pamutját is ő tartotta, s ha ilyenkor fölrezzent álmából Moronyi, mosolyogva jegyzé meg:

- Jó fiú a Pista.

Valóban összeszoktak. Tóth aljegyző úr még délelőtt is át-átszaladt Pista barátjához a megyeházból, persze nem igen találta otthon, de az se baj, egy-két percet elfecsegni a menyecskével, szintén megéri a fáradságot. Csinos és kedves az asszonyka, az egyszer bizonyos.

Így folyt az élet szép csendesen a télen át, anélkül, hogy valami történt volna. De hát mi is történjék egy kis városban? A bálok elmúltak. Erzsike nem igen vett részt bennök. A pletyka, amelyet legalább százegy szemmel kellene festeni (ha Argusnak is száz volt) és olyan éles nyelvvel, mint egy damaszcén kardpenge, és olyan gyors lábbal, mint a zergéé, és olyan nagy fültölcsérekkel, mint a szamáré, a pletyka, mondom, megütközött: »Miért nem jön ez a bálba? Oly fiatal és már nem jön. Ennek valami oka lehet.« De ha eljött volna a bálba, a pletyka akkor is fürkész vala: »Miért jár ez a bálba? Csak most keltek össze és már bálozik. Ennek valami oka lehet«.

Azután elmúlt a bőjt is. A pletyka megtalálta az okot, hogy miért nem jár Moronyi többé a korcsmába? Mert Tóth Pista se jár. S miért nem jár Tóth Pista?

Hát azt is tudjuk. De ez már csak súgni való és nem kimondani.

A pletyka tovább szimatolt, mint pihent vizsla.

...Nyomot talált (ez egy vadászcsizmáé), megint egy nyomot (ez egy picinyke cipőcskéé) s ami a két nyom között hézag van, azt a pletyka kitölti, mert a százegy szemű fej leleményes.

Én istenem, mi mindenfélét beszéltek. A kisvárosi ripsz-bútorú szalonoktól kezdve, melyeknek székei, pamlagjai kötött kézimunkával vannak díszítve, s melyeknek illatát az almárium tetejére rakott birsalmák adják, egész a kaszinó társalgási szobájáig, ki nem hagyva a Piskalszky-féle cukrászdát a »Három Rózsa« mellett, hova (a Gellért hegye helyett) élemedett úriasszonyok járnak uzsonnázni.

S e sok beszéddel fölvert hírből támadt aztán az a nagy esemény, hogy mikor május végén a megyei dzsentri ifjúság egy szigorúan zártkörű majálist adott a szabadkai erdőben, s mikor Moronyi fölbontotta a meghívóját, csak az volt odaírva: »a rendezőség tisztelettel meghívja Moronyi István urat», semmi több.

A nyomtatott szövegből az »és családját« szavak egy vastag tollvonással keresztül voltak húzva.

Moronyival szédülni kezdett a világ.

- Ki tette ezt velem? - hörögte elsápadva. - Mit akar ez jelenteni?

Igazi lassú ázsiai vér csergedezett a Moronyi ereiben. De a kitörült szó most egyszer szokatlanul fölháborította. Hogy merik kitörülni az ő Erzsikéjét?

Első érzése arra ösztökélte, fölkeresni Tóth Pistát, aki tanácsot adjon. Vette is nyomban a kalapját, melyet a zongorán hagyott a kis szalonban, ahonnan most a varrógép zaja hangzott ki. Éppen az Erzsike majálisi ruháját varrta bent Dobosné asszonyom (akinek híres volt a tűje messze földön). Ott feküdtek kiszabva, megfércelve a finom satin-szövet darabjai, alaktalanok egyenkint, de mégis a szép asszony bűbájos derekának mappája együttvéve. Ah, milyen gúnyosan vigyorogtak most rá a halomra hányt dudorok, fodrok, csipkék és szalagok. S a varrógép mintha rejtélyesen, sötéten zúgná, berregné: Flegma, Panjatovszky! Flegma, flegma, flegma!

(Mesélték egyszer valahol Pista előtt, hogy Panjatovszkynak, valahányszor indulatba gurult, a hű fegyverhordozója mindig megrántotta a mentéjét azzal a figyelmeztetéssel: »Flegma, Panjatovszky!«)

Erzsikének föltűnt a férje izgatottsága.

- Hová mégysz, Pista?

- Egy kis dolgom van a városban.

- Mikor jössz? - kérdé nyugtalanul.

- Azt az Isten tudja - felelte kurtán.

- De hiszen mindjárt ebédelünk.

- Nem bánom.

- Talán elvesztettél valamit?

- Úgy látszik.

Kiszaladt és dühös gesztusokkal, sebes léptekkel rohant egyenesen Tóth Györgyékhez, ahol még ebédnél találta az öreget a diákjaival, - de Tóth Pista nem volt ott.

- Nincs itt a Pista?

Az öreg Tóth György, aki mint karakter volt ismeretes a nyers szókimondása miatt, mérgesen felelte:

- Nincs, nincs. Ott ebédel a »Három Rózsás-nál, mert vendége van. Megjött Budapestről a másik hű pajtikája.

- Kicsoda?

- Hát az a lump, félbolond gróf Kozsibrovszky.

- A képviselő?

- Az.

- No, azt az Isten hajította le a számomra. Mert éppen egy képviselőre van szükségem.

Az öreg úr zöld ernyője alul csodálkozva tekintett föl Moronyira; most látta csak, hogy az arca dúlt és a szemei vérbe vannak borulva. Rosszat sejtett.

- Mi bajod van, hékás?

Pista félrevonta az öreget és megmutatta neki a majálisi meghívót.

- A »családja« szó ki van törülve - hörögte zordonan. - A becsületemen esett csorba.

- Úgy? - szólt gúnyosan a nagyevő Tóth. - Most már értem, miért kell neked a képviselő. Ha az ablak eltörik, üvegest keres az ember, ha a csizma kilyukad, foltozó vargát, ha a becsület kicsorbul, képviselő kell hozzá. Hát csak eredj, fiacskám, és keresd meg őket. Ott vannak a »Három Rózsá«-nál.

- És urambátyám nem ad benne tanácsot?

Tóth György bamba képet vágott, nagy szemöldökei fölszaladtak majdnem a kopasz koponyája tetejére.

- Én? Hát tudom is én már az ilyeneket. Asszonydolgok! Hol vannak azok már? Nekem már nem suhog a szoknya rejtélyesen; tizenöt év óta. Ostobaság! Van jó étvágyad? Azt mondod, hogy van. Ha van, akkor mindened van. Eredj haza és egyél nyugodtan, aztán ha megéhezel, megint egyél. Összenézegettem e földi világban hetven esztendő óta sok mindent, de úgy találom, hogy csak egy értékes dolog van benne, az - étvágy. Nem értem már én, fiam, a ti dolgaitokat. Azt mondod, hogy kitörültek egy szót a meghívóból. Hát mi az? Egy kis vonal tintából. Hogy te emiatt úgy fölháborodsz? Azt mondod, hogy ebben az egy kitörült szóban benne vagyon a feleséged. Paperlapap! Benne van biz ő a maga szoknyáiban és vállfűzőjében mindenestől, és te őt ott mindenkor megtalálod. Mit kereskedel hát, barátja az erénynek? Még azt értem, hogy ma délelőtt a szakácsom, aki az Andrássy grófoknál szolgált azelőtt, kétségbe volt esve, mert a macska beszabadult a konyhába és felnyalogatta a palacsintához szükséges tejfölét. Az most hiányzik. De mid hiányzik teneked? Mit keresel és mit akarsz?

- Mindenekelőtt fölvilágosítást akarok kérni a rendezőségtől - mondá Moronyi fojtott hangon.

- Fölvilágosítást vagy magyarázatot? - kérdé élesen az öreg.

- Az mindegy.

- Az nem mindegy, mert magyarázatot adnak, de fölvilágosítást nem.

- Nem értem.

- Ezek sohase mondják meg az igazat. Sima, finom emberek. De talán nem is akarod az igazat? Te vért akarsz vagy effélét. Ösmerlek benneteket.

- Nem, én az igazat akarom.

- Hát úgy is jól van, édes fiam. Ahhoz nem kellenek segédek. Van nekem olyan rendőrségem, aminő csak kell. Ha van igazi ok, mindjárt meg fogjuk tudni az igazit. Csak állj ide az ajtóhoz, én majd kissé nyitva hagyom, hogy magad is mindent meghallhass. És most eressz a diákjaim közé.

Moronyi engedelmeskedett; olyan zavart volt a feje, oly kuszán kergették egymást a gondolatai, hogy azt se tudta, mit cselekszik. Az öreg Tóth pedig kiment a diákokhoz és így szólt:

- Nos, nem untátok magatokat? Egy kis beszédem volt Moronyival. Derék ember, de még többet ér a felesége, csinos asszony, ugyebár? Ki ösmeri közületek?

Mind ösmerték. Hogyne ösmerték volna? Verseket írtak hozzá majd mindnyájan, ki jambusokban, ki hexameterekben.

- Ej, ej, pernahajderek! Látom, hogy szorgalmasan olvasgatjátok már a Liber Amorumot, Ovidiustól. Te Beke Gyuszi, miért pirultál el annyira? Gyere ide, gazember, hadd nyomjak egy barackot a fejedre. Hanem arra már fogadni mernék veletek egy új tajtékpipába, hogy egyitek se tudja, mit pletykáznak a városban a szép asszonyról.

A legkisebb kölyök, Otrokocsy Miska, egyszerre föltartotta a két ujját, mint mikor a klasszisban feleletre jelentkezik, s mohón kiáltott föl sipító, vékony hangján:

- Én tudom!

Tóth bácsi elkezdett vele évelődni.

- Hoppsza, te kis ragyabunkó! Hogy tudnád? Hát te akarod a tajtékpipát? No, no, lássa meg az ember. Hát iszen megkapod, ámbár még nem neked való. De ha tudod a dolgot, hát megkapod, amit mondtam. Mondjad most már te is.

- Az a hír van, kérem alásan, Tóth bácsi, hogy a Moronyinéba szerelmes a Tóth Pista, az asszony meg a Tóth Pistába.

- Ejnye, gizom-gázom, hogy mersz ilyeneket beszélni - kiáltott föl György úr nagy haragra gyúlva -, mindjárt kihozom azt a korbácsot.

S erre a másik szobába tipegett az öreg úr (amíg onnan kijön, azt már ugyan nem várja meg Otrokocsy Miska), s így szólt a megdermedve ott álló Moronyihoz:

- No, most már tudod, hogy a rendezőség által miért törültették ki a »családja« szót a többi asszonyok, akik nem olyan szépek, mint a te feleséged, de akik nem is jobbak. Most már megkaptad a fölvilágosítást, fiacskám, most már ha akarod, küldhetsz segédeket a magyarázatért is.

Világosság kellett Moronyinak, hát ott volt most a világosság. Igazság kellett neki, nos, itt van az igazság. Ez ő. Csakugyan, csakugyan. A feje zúgott, mintha harangot kongatnának benne, a fogait megcsikordította, mintha meg akarna valakit enni, de nem volt egy árva szava se. Csal, ment, ment, akár az alvajáró, lefelé a lépcsőkön, roskatag léptekkel, lassú mormogással csillapítva magát: »Flegma, Panjatovszky!«

- Semmi flegma! - felelte vissza magának. - Összetöröm a csontjait, összetöröm.

Egy szelindek feküdt keresztbe a lépcső alján, édesdeden szundikált. Moronyi szórakozottságában rálépett. A kutya fölmordult, kinyújtotta nyakát, a lábába akart harapni, de Moronyi félreugrott. A kutya lusta volt, nem vette üldözőbe, szép csendesen visszafeküdt.

Íme egy filozóf! gondolta magában Moronyi. Elképzelte, milyen kellemetlen lenne, ha a kutya meg találta volna harapni a lábikráját. Nem egy baja lenne most, de kettő. Hm, tehát lehetne három vagy négy is? Bizonyisten, még szinte jó, hogy csak egy baja van...

A kapu alatt levette a kalapját. Hűs májusi szellő meglegyintette a forró fejét; a sürgés-forgás a piacon, a napi élet érlüktetése csillapítólag hatott idegeire s imígy szőtte odább a gondolatait:

»És ez is, hát milyen baj ez is? Miről is van szó voltaképpen? (A Piskalszky-cukrászda előtt bágyadtan ült le a zöldre festett padra.) Azt mondják, hogy Tóth Pista a feleségembe szerelmes. Tetszik neki. No bizony. Hiszen nincsen fából, hogy ne tetszenék neki. Hát van valaki, akinek nem tetszik? Ha mind le akarnám szúrni és lövöldözni, akiknek tetszik, ki volna irtva a feleváros. Ebbe pedig már a király is beleszólna. Ostobaság tőlem, hogy a Pista csontjait akarom összetörni. No iszen, szép volna, ha a legjobb barátomat inzultálnám - minden ok nélkül. Összeszidom és kitiltom a házamból, ez a korrekt eljárás. Eddig ez világos volna, mint a nap, de azt mondják, hogy a feleségem is szereti a Pistát. Ez, ez! (Sóhajtott és lehorgasztotta a fejét, piszkálta, gurigálta botjával azokat a kis kavicsokat a homokban.) De ennek persze nem a Pista az oka. Mit tehet ő arról? Hát ki az oka? Az Erzsike? Oh, szegény kis lélek, mit tehetne ő a gyenge, gyámoltalan szívével, mikor még én is szerettem azt a zsivány Pistát. Én vagyok az oka, hogy odahoztam a nyakára. Én vagyok a szamár, én, én!«

S a járókelők látták, hogy dühösen veri a mellét, és tízszer is elmondja egymásután: »Én, én vagyok a szamár.« (Kár, hogy nem volt ott a papagáj, hogy bizonyította volna neki.)

Még tán sokáig ott monologizált volna, ha rá nem köszönt a saját szakácsnéja, özvegy Pogács Jánosné asszonyom, aki nagy riszálva megyen arra, egy egész kinyílt akácfa-ágat lógatva a kezében.

- Jó napot, tekintetes uram. Vártuk ám ebédre sokáig a kipangott kotyvalékkal.

- Nem jöhettem neneő. (Rimaszombatban így szólítják az alsóbb osztálybelit »néni« helyett.) Hol jár erre kegyelmed?

- Szabóni voltam. (Így mondják Batyiban »Szabóéknál« helyett.)

(Bolondul jön az ki, ha például Lop Ferencéknél jár valaki, akik az Alsó-Rimasoron laknak.)

- Mit keresett kegyelmed Szabóni? (Szabó volt a »Három Rózsa« bérlője.)

- Levelet vittem oda Tóth úrnak.

- Kitől?

Pogácsné szégyenlősen törülte meg a fején levő piros kendő lecsüngő végével a szája szegleteit, aztán fontoskodva, szemöldök-hunyorítás mellett rátette a két ujját a pirosra festett ajkaira, mondván:

- Bizony, lakat vagyon a szájamon.

- No, hát úgy is jól van, Pogácsné. Csak menjen előre, mindjárt jövök én is.

Fölkelt a padról s céltalanul bandukolt a piac túlsó végére. Semmi kétség, hogy Erzsike írt levelet Pistának. Tehát már leveleznek is. De miért ne lehetne egész ártatlan levelezés? Kottát kérhet, könyvet kérhet, sőt az se lehetetlen, hogy éppen a férje felől tudakozik, aki különös módon ment el otthonról.

Ily elmélkedések közt ért a »Rózsá«-hoz, ahonnan kihallatszott a muzsikaszó. A Pista mulat bent Kozsibrovszkyval! Csak hadd mulasson... Többet nem mulatnak együtt; szakít vele örökre.

Szíve összeszorult erre a gondolatra, de mégis volt ereje elhaladni a vendéglő előtt, haza irányítva a lépteit, pedig belülről csábító ételillatok szivárogtak ki az utcára, s érezni kezdte az éhséget. Gyomra korgott, s ha a gyomor szól, az annak a jele, hogy a lélek el van csitítva.

Azonban mihelyt a pecsenye-illat megszűnt a további levegő-rétegekben, újra szólásra jegyeztette magát a lélek:

»Ohó! (És Pista a homlokára csapott.) Hiszen nekem a rendezőket kell felelősségre vonnom. Persze, Pistát már nem küldhetem hozzájuk, de Kozsibrovszkyt ott találom.«

Visszafordult és benyitott a vendéglőajtón. Bent nagy »muri« folyt, nagy duhajkodás. A padló tele volt öntözve borral. Az ajtónál a Pondró Jóska bandája húzta (az első banda ma Pelsőcön van Giléty Kati lakodalmán). A kerek asztalnál, amelyik már erősen föl volt bútorozva üvegekkel, makacsul kesergett egy jó kompánia, kuszált hajjal, lilaszínbe játszó vörös arcokkal. Tóth Pista ingujjra vetkőzve ül az asztalnál, könyökét vörösbor tócsába támasztva, Kozsibrovszky éppen akkor vágott egy boros cilindert a vaskályhához. Gyönyörű az, mikor úgy reccsen. Ki is volt még ott? Igaz, a Lengyel Pali, Csetneky Gedeon és a Fekete Gyurka. Mind jó fiúk. Korotnoky Laci pedig a cigány előtt mórikázott, éppen akkor komponálván egy keserves nótát, aminek muzsikáját a szegény Pondró Jóskának kellett volna valahogy eltalálni.

Rekedt, öblös hangjából éppen most bontakozott ki a nóta, mintha kis pacsirtát látna az ember kibújni a tojásból.

Szántani kén', tavasz vagyon,
De az ekém széjjel vagyon,
Istenúgyse széjjel vagyon,
Igen nagyon széjjel vagyon.

Belezavarodott, huh, huh! hörgött egyet, aztán odaütött a gordonkás váll-lapockájára, és a falnak tántorodék.

- Becsületemre mondom, széjjel vagyon... nemesi becsületemre mondom...

Majd elesett, de megint összeszedte magát és a cigány elé ugrott, dalolva:

A göröndöm Losoncon van,
Járomszögem Putnokon van,
Címörszögem Pelsőcön van,
Jármom, tézslám Gyarmaton van.

Hollah! Itt van a Moronyi Pista!

Erre aztán fölugrottak a cimborák. Lengyel Pali belehagyította örömében a sótartót a nagy bőgőbe.

- Ácsi more!

Tóth Pista a nyakába ugrott Moronyinak és összevissza csókolta: »Emberem vagy, Pista. Csakhogy itt vagy, Pista!«

- Ez már fordulat! - ordította Kozsibrovszky olyan vad hangon, mint egy bölény. - Száz pezsgőt ide!

A pincérek meg se moccantak. Azok már ösmerték a Kozsibrovszky nagy szavait és lapos tárcáját.

De ez egy csöppet se feszélyezte a derék grófot, ki megrázván előbb Moronyi kezeit, marha erejével a foga közé vett egy roppant súlyos karosszéket a kifeslett bőrszalagjánál fogva és egy fürge táncot lejtvén vele, letette pajkos hódolattal az asztalhoz a Moronyi Pista számára.

- Ide ülj, cimbora! De mi az ördög lelt? Mért vágsz olyan fancsali ábrázatot?

Moronyi összeráncolta a homlokát, eltolván a feléje nyújtott poharat.

- Nem iszom.

- Hát velem se koccintasz? - kérdé nyájaskodva Tóth Pista.

- Nem - felelte ez mogorván, szinte sötéten. (Azt akarta mondani »teveled éppen nem«, de csak mégis elnyelte.)

- No, no, ne okoskodj - kérlelgette Lengyel Pali -, ne tettesd magadat, te házipapucsban járó vén farkas!

Mind nekirontottak, mind megbotránkoztak, hogy mi akar ez lenni, még Korotnoky Laci is ott termett, a kis pocakos Csetneky kivette zsebéből a boxerjét s egy döffenettel ijesztgette, ha nem iszik, csak a Fekete Gyuri volt elfoglalva egyébbel, megfogván a korcsmáros kisasszony (Szabó Nellike) kedvenc angóra-macskáját, a »Zizit«, kipeckelte a száját és pezsgőt töltögetett bele. A szegény cica tüszkölt, karmolt, de nyavukolni nem tudott.

Moronyi pedig csak még jobban tiltakozott, hogy komoly ügye van, hogy nem iszik, hiszen még nem is evett ma.

- Ej, lári-fári! Nincs a világon komoly ügy! Csak egy komoly dolog van: a halál.

- Becsületbeli dolog - bökte ki a nagy faggatásokra. - Éppen azért jöttem, hogy veletek tanácskozzam. Gyere kérlek egy kicsit, Kozsibrovszky, és (tette hozzá akadozva, körültekintvén az asztalnál) tégedet is kérnélek, Csetneky.

A fölszólítottak egyszerre komoly arccal emelkedtek föl székeikről. Becsületbeli ügy! Az már más. Egy perc alatt kijózanodtak. Tóth Pista ellenben dacosan, sértődve dülöngette székét a falnak. Mi lehet az, hogy nem őt szólította föl Moronyi?

De Pondró Jóska se rest, egyszerre lecsapta a vonót, úgy látván, mintha két urat elhína valahova a harmadik. Nosza, félbe a nótát, hamar a tányért, mely a brácsos előtt volt, az szokott járni vele, de most észre nem vette az urak mozdulatát. Vetett is rá Pondró egy lesújtó pillantást: »Élhetetlen bibaszt!«

Csetneky egy ötforintost dobott a tányérba, Tóth Pista egy tizest, a selyma Kozsibrovszky ellenben mérgesen kifakadt:

- Ej, eredj a pokolba, hiszen az imént adtam egy százast. - Aztán, mintha a többinek panaszolná: - Sohase láttam ilyen szemtelen Pondrót!

Ezzel benyúlt a nadrágzsebébe, kivett onnan egy hatost, ketté harapta fogával olyan könnyedén, mint egy mandulát és odadobta a felét a tányérba.

- Ne, itt van!

Ez úri tempó volt. Imponált a prímásnak is. A fiúk mosolyogtak, a prímás ellenben vörös lett, mint a pulykataréj, rettentő gondolatok forrtak fejében, míg végre kifakadt:

- Sázsast? Sázsast? Hát láttam én a sázsast? Azs isten verje meg ezt a brácsost. Egyetlen egyser nem niztük meg ujja közst a legyet és ehol ni...

- Miféle legyet? - kérdé kíváncsian Kozsibrovszky.

A fiúk erre megmagyarázták, hogy a Pondró-féle malacbandának a brácsos a pénztárnoka, ellenben egy közönséges házi légy viseli az ellenőri tisztet. A brácsos a tányért hordja a jobb kezében s a balkéz három ujja közé egy legyet szorít, amelyet a tányér visszahozatalánál tartozik mindnyájuk szemeláttára elevenen kiereszteni. E légy bizonyítja tisztakezűségét, mert ha a pénzhez nyúl az ujjaival, akkor a légy elrepül.

- De gyerünk már.

Átmentek a nagy étterem túlsó szögletébe, ahol Moronyi előadta a sérelmét, - de Kozsibrovszky csínyje miatt alig lehetett komolyan tanácskozni, mivel a cigányok olyan patáliát, olyan fölfordulást csináltak egymás közt, értesülvén az eltűnt százasról, hogy teljesen lehetetlen volt ignorálni.

A brácsos Murka Tóni esküdözött, hogy ő nem tolvaj, hogy az illető úr nem adott egy százast, hanem csak egy forintost, de a vén Pondró nem igen bízott a Murka Tóni igazmondásában, s rikácsoló hangon kiáltozá:

- Vetkezsés les ebből!

Az is lett volna, formális megmotozás, ha a pincérek közbe nem lépnek és föl nem világosítják az indulatok által elragadott Pondró Jóskát: hogy a méltóságos gróf Kozsibrovszky egy figurás ember, akinek sok tréfája, de kevés pénze van. Hát a tréfa valószínűbb, mint a százas.

Kozsibrovszky és Csetneky most már figyelemmel hallgathatták meg a tényálladékot. A gróf lelkiismeretes aprólékossággal vizsgálta meg a corpus delictit, a majálisi meghívót, mint ahogy egy orvos nézi meg a föltakart sebet.

- Kolibri dolog!

Moronyi lelkéről egy nagy kő látszott leesni.

- Azt hiszitek? - kérdé halkan.

- Csekélység - ismételte Kozsibrovszky -, a mostani stádiumában csekélység; de lehet belőle valami, mert a kérdés fejlődésképes éppen a felette kényes természete miatt. Eddig azonban csak az egyszerű magyarázatkérés kikerülhetlensége állott be.

Úgy beszélt apodictice és precise a dologról, mint valami egyetemi professzor egy, a maga szakmájába vágó incidensről.

Csetneky csak a fejével bólintott:

- Úgy van, úgy. Ha valaki érti, ő érti.

- Ki a főrendező? Mert annál kell reparálni legelőbb.

- Ifjabb báró Uzánczy Miklós.

- Messze lakik?

- Közel.

- Hát menjünk. - Te csak maradj veszteg, Pista, itt várj be minket.

Begombolták a kabátjaikat, a pincér lekefélte róluk a port, a szivarhamut. A tüllel dekorált tükörben megigazították a hajukat, félrecsúszott nyakkendőiket, fölhúzták a kesztyűiket, amint az már illik komoly járatban levő gentlemanekhoz, és eltávozának, az ajtóküszöbről visszakiáltván:

- Izibe visszajövünk.

A bolond is észrevehette a peckes maguktartásán, az attitüdjeiken, a megkomolyodott arcukon, hogy ők most mint segédek becsületben utaznak.

Moronyi ott maradt egyedül a balszögleti asztalnál és ebédet rendelt. Volt még egy kis maradék hideg malac és borjúvesés. Farkas-falánksággal látott a bekebelezésükhöz, bár a mulató kompánia mindegyre zavarta az átkiabálásaival:

- Hát nem ülsz át, Pista? Megbolondultál? Kire haragszol? Ne okoskodj, Pista!

- Nem ülök át - felelt lakonikus flegmával.

Sértésnek vették a cimborák. Ez casus belli. Ez vért kíván. De minthogy egy pajtás csinálja az inzultust, szépen, simán kell vele bánni. Elküldtek hozzá előbb egy parlamentert, a Fekete Gyurit, aki tisztába hozza a kérdést, miért nem ül át.

Fekete Gyuri visszajött nagy fejcsóválás közt.

- Nem lehet abból semmit kivenni. Csak annyit mond, hogy nem jön át. Meg van a Pista veszve!

Erre aztán megvesztek ők is: Korotnoky és Fekete Gyuri. Volt a Moronyi feje fölött egy szentkép, az akkori rozsnyói püspöké, ha egyenest nézték. (Rézsút nézve Garibaldit ábrázolta.) Fekete Gyuri egy szakajtó nyers tojást rendelt s arra fogadkoztak, hogy aki hamarább találja el tojással a püspököt, az söpri be az asztalra kiguberált összeget. Tóth Pista csendes, levert maradt és hallgatott mélyen, mint a sír: sőt mikor a tojáshajigálást megkezdték, egyenesen kikelt ellene:

- Nem illik a püspök képét beszennyezni. Megver az Isten!

- Ej mit - mondá Korotnoky vállat vonva. - Jobb az Isten tíz papnál!

S csak nekiröpítették biz ott a tojásokat, de olyan volt a helyzet, hogy ha valamelyik eltéved, bizonyosan a Moronyi Pistán válik rántottává, sőt ha a képet éri is, Pistának okvetlenül jut a freccsenésből.

Moronyiban kigyúlt most a harag, arca vörös lett, szeme vérbe borult, a halántékai lüktettek, az orrcimpája rezegni kezdett. Fölkapott egy széket és rájok akart rohanni, de egyszerre fölemelkedett helyéből Tóth Pista és eleibe állott a dühöngőnek:

- No, üss meg, öreg, itt vagyok. Engem üss meg, mert tudom, hogy rám haragszol. Ne bántsd ezeket a fiúkat, hisz ezek azért ingerkednek veled, mert szeretnek, apprehendálják, hogy át nem ülsz hozzánk. De te miattam nem ültél át, én vagyok az oka, én bűnhődjem. Itt a fejem, öreg, rajta van mind a két pofám, üssed jobbról, üssed balról. Nem fáj tőled, hidd meg, olyan nagyon, mint a szemrehányó, mogorva nézésed.

Olyan szelíden, olyan behízelgő hangon mondta, hogy Moronyi Pista nemcsak a széket eresztette ki a kezéből, de még a szemeiből is kibuggyant egy kis nedv.

- Ne beszélj, ne beszélj... Az Isten áldjon meg, ne beszélj, mert leveszel a lábamról, pedig... Nem hallgathatom a hangodat, egyszóval... No, jól van, nem bántalak hát, ha tüstént abbahagyjátok azt a sületlenséget a tojásokkal.

Tóth Pista felelni akart, de e percben tűnt föl az ablaknál a nagy sebbel-lobbal lihegve érkező Kozsibrovszky, csak úgy úszott utána a tavaszi köpenyeg két lebegő szárnya, mellette poroszkált élénk gesztusokkal a kis vastag Csetneky.

Moronyi elhalaványodva sietett eléjük a vörös terítékes előterembe.

- No, mi van? - kérdé messziről, rekedtes hangon. - Széna vagy szalma?

- Jobb a szénánál is - felelte vígan Kozsibrovszky -, valóságos lekaszált rozmaring.

- Hogy-hogy? - kérdé mohón.

- Mindent rendbe hoztunk.

Kozsibrovszky benyúlt a belső zsebébe és egy négy rétbe hajtott iratot vett ki, átnyújtva azt Moronyinak:

- Itt van a feleséged becsülete.

- Köszönöm - rebegte hálásan, megszorongatva a segédek kezeit, aztán átfutotta az iratot. Az volt benne a rendezőség nevében kijelentve, hogy a rendezőségnek nem is volt, nem is lehetett semmi sértő szándéka, akár Moronyi, akár tisztelt neje ellenében, a kitörült szó részint félreértéseken, részint tévedésen alapulván.

- Meg vagyok elégedve - szólt s arcára egyszeribe visszaköltözött régi kedélyessége.

Még egyszer kezet fogott a segédekkel, aztán kivette a tárcáját, kinyitotta és szép gondosan beletette a felesége becsületét.

- No, hallod - szólt Kozsibrovszky, Moronyit az ablak-fülkébe vonva -, a dolog egy kicsit nehezen ment. Valami pletykák kóvályognak a levegőben.

- Tudom.

- Annál jobb, ha tudod. Mikor még kicsi a tűz, egy kancsó vízzel lehet eloltani.

- Éppen fogom már a fülét.

- A Pistáét? - kottyantotta ki Kozsibrovszky meggondolatlanul.

- Nem. A kancsóét.

- Pszt! Másról beszélj!

Tóth Pista hozzájuk lépett, hogy fölvegye a fonalat a békülésben, ott, ahol Kozsibrovszkyék jövetele megszakította.

Amint bizalmasan, barátságosan a Moronyi vállára tette a kezét, kérő szemeivel, meleg szavával: »Légy hozzám őszinte, Pista«, meglágyította, elérzékenyíté; nem volt hozzá szíve többé azt mondani: »Menj innen«, sőt az esze kerekei is elkezdtek visszafelé forogni. Ej, voltaképpen miért is kellene nekem a Pistával rosszba jönnöm? Flegma, Panjatovszky, flegma! Elég, ha a feleségemmel nem érintkezik többé. Velem miért ne érintkezhetnék? Mert hogy a feleségemmel nem érintkezik, az az asszonynak talán kellemetlen, nekem ellenben kellemetes, s követeli az okos elővigyázat ott, ahol kár történhetik. De ha velem nem érintkezik, nekem fölötte kellemetlen, anélkül, hogy a feleségemnek kellemes legyen, és az elővigyázat se követeli, mert énbennem nem történhetik kár. Ami logika, hiába, az logika. Az ember kiveszi a gyerek kezéből a kést, hogy az meg ne vágja vele az ujját, de nem kell azért okvetlenül az ablakon kidobni, beteheti a saját zsebébe, a saját használatára...

- Hát mégsem mondod meg, mi a bajod velem? - sürgeté Tóth Pista.

- Nem vet rá az eszed? - kérdé vontatottan a másik Pista.

- Nem.

- Nem vétettél ellenem semmit? Gondolkozzál csak!

Tóth Pista egy feszélyező pillantást vetett Kozsibrovszkyra.

- Miatta beszélhetünk - sietett Moronyi megjegyezni -, ő mindent tud.

- Váltig gondolkozom - motyogta Tóth Pista elkalandozó fejjel. (Vagy csak tettette magát az imposztor.)

- Gondolj a tízparancsolatra - vágott közbe mosolyogva az ötletes Kozsibrovszky -, ott kell valahol megtalálnod a vétségedet.

- Nem csináltam faragott képeket, nem loptam, nem öltem.

- Csacsi vagy. - Vannak még ott egyéb paragrafusok is. Csak menj tovább, tovább. Tudod könyv nélkül?

Egyszerre fölkacagott Kozsibrovszky:

- Hopp! Odaértél.

- Miről tudod? - riadt föl Moronyi elcsodálkozva.

- A kópé hirtelen elpirult s te ezt nem veszed észre. No, hallod, lelkecském, téged az Isten is férjnek teremtett.

Természetes, hogy erre még csak jobban elpirult Tóth Pista. Ostoba ez a Kozsibrovszky, hogy ha észrevesz effélét, kiböffenti. Zavarba jött, ügyetlen lett, mint valami diákgyerek, kit csínyen kapnak. Moronyi ellenben nem bírt az újra fölpiszkált idegeivel, megfogta Kozsibrovszky óraláncát (ki ne rántsd, te szerencsétlen, mert nincsen a végiben óra) és félrehúzta izgatottan:

- Mit gondolsz, te János, melyik parancsolatnál pirult el?

- Jaj, de buta vagy. Honnan tudhatnám én? De mivel sokára jött rá, hát vegyük a tizedik parancsolatot »Ne kívánjad felebarátodnak - mondjuk: a papagáját.«

- Hm!

- De már elég volt ennyi - szólt most ünnepélyesen Kozsibrovszky és közéjük lépett s elmondván dióhéjba szorítva a majálisi meghívó történetét, így folytatá: - Ami történt, történt; meg kell bocsátani. Az ember gyönge - azt mondja egy nógrádi földbirtokos, aki valami darabokat írt (a címe nem jut most eszembe). Ne legyen többé harag köztetek, fiúk. Tóth Pista jó gyerek s mindenek fölött gentleman, békét hagy ezután a családi szentélynek, hiszen annyi szép asszony van a világon, gyerekek, ahány virágbogyó a réten...

Tóth Pista igent intett a fejével bűnbánóan és a kezét nyújtotta Moronyi felé.

- Becsületedre mondod, Pista?

- Arra mondom.

- Nem közeledsz többé az Erzsikéhez?

- Soha többé.

Erre aztán Moronyi is odanyújtotta a maga kezét elérzékenyülten, boldogan.

- Üsd szét hamar, Kozsibrovszky János!

Kozsibrovszky szétütötte és odakiáltott Pondrónak:

- Tusst!

Fölharsant a tuss s végre odavihették nagy diadallal a kerek asztalhoz Moronyit.

De lett is erre dínom-dánom, mint mikor nagy tűzre még egy rőzsét tesznek, fölcsapott a lohadó láng élénkebben; új pezsgők, új nóták, új juxok következtek.

Az óra ketyegett a fejük fölött, egyre ketyegett, néha ütött is, de föl se vették. Régen szundikáltak már még azok a kakasok is a Szabó vendéglős baromfi-udvarán; melyek az éjfélt kiáltották volt, mikor valakinek eszébe jutott: »Menjünk éjjeli zenét adni.« Mert minden jóravaló muri ezzel végződik kis városban. A hallgatag házikók zsalus ablakai előtt (a zsaluk nyílásán át rozmaring, muskátli illata szivárog ki) megállanak a barna fickók szépen karikába, maga az érdekelt fél odalapul a falhoz, hogy ha ő kitekintene, valahogy ravaszul, meg ne lássa, meg ne tudja (mintha bizony meg nem tudná úgyis), de meg jól is esik másrészt, ha valami támasztéka vagyon ilyenkor.

Azután egy jelre szólni kezd a nóta, lágyan, csendesen, mintha csak a Rima vize csobogna. A levegő édes zsongása belevegyül, az akácfák rejtélyesen susognak, zörögnek. Az az egy kis ablak úgy mosolyog, úgy nevet a fekete éjbe, amelyiknek szól. Utcahosszat a többi ablakok mintha irigy, mogorva szemek volnának. Néha megnyílik egyik-egyik a közellevők közül. Azután kisvártatva becsapják mérgesen.

Hanem az igazi, az nem nyílik meg soha. Csak a bizonytalanság kíváncsi. Ej, hogy is nyílnék meg, hisz alszik a kicsike, alszik. Mindegy az, mindegy az.

Az édes hangok megtalálják azért az ő fülecskéjét, beosonnak oda, és ha rossz álma van, megfordítják, égő kazal tetejéről, ingadozó csónak fenekéről ragyogó bálterembe átröpítik, ha pedig jót álmodik, akkor se ártanak, csak azt teszik, hogy a valóság a csaláshoz áll be szolgálatba.

S ha Majmuna tündér beleférceli a nótákat az ő álmaiba: csodálatos az ő lélegzetvétele, sóhajtása is benne látszik lenni a nótákban. Hogy jön el, miképp szivárog át a falakon keresztül, ki hozza, mi hozza, nem tudni; de hogy ott zsong, ott rezeg, ott piheg, merem állítani.

Egész vándorlás volt; az alsó Rima-sorról, ahol Beke Emma lakik, a Fekete Gyuri Flammeja, átmentek a jánosi kapuhoz, ott Petki Vilmának adtak éji zenét, a Csetneky óhajtására; onnan újra visszatértek a nagy piacra a szép Fülöp Istvánné ablaka alá (már ebben a Korotnoky-gyerek a ludas).

Mikor ennek is vége lett, odaszól a Fekete Gyuri Tóthnak:

- Hát mi lesz most, Pista?

Pista fölgyűrte a kabátja ujját és az izmos öklével megfenyegette szilajan az eget; majd barátja vállára borult szelíden, csöndesen és zokogni kezdett.

- Részeg vagy, Pista.

- Rab vagyok - hasadt ki belőle a keserűség. - Odaadtam a lelkemet a markommal.

Aztán gyűlöletteljes pillantást vetett a szivarjára gyújtogató Kozsibrovszkyra.

- Az ütötte szét - hörögte. - Az tudja.

Minden elcsendesedett lassankint. Az emberek még pletykáztak egy darabig a majálisi meghívó afférjéről, de azután meglett maga a majális is a szép, hűvös szabadkai erdőben, mely egész Ósgyánig nyúlik. Igen jól sikerült minden; a lányok sokat táncoltak, az asszonyok is jól mulattak, de Moronyiék nem voltak ott és Tóth Pista nem táncolt, se nem udvarolt, szóval föltűnően viselte magát.

A majális után visszatért a hétköznapi élet. Kozsibrovszky hazament, miután egy csomó tréfát követett el a városban. A Krikovszky-féle fűszerkereskedésben azt kérdezte roppant komoly képpel a segédektől, megpillantván az ajtónál egy zsák pörköletlen kávét, »mi legyen ez, kérem alásan?«, mire a segédek összenéztek s alattomos vigyorgással mondta az egyik: »Az kávé, uram.« Kozsibrovszky olyan buta képet tudott vágni, aminőt csak akart, de most mégis apprehendált: »Tegyék bolonddá az öregapjukat«, szólt rájuk a küszöbről haragosan, »láttam már kávét, fekete leve szokott lenni«. A segédek majd megpukkadtak nevettükben a buta emberen, s mindenkinek elbeszélték a városban, mígnem kisült, hogy az a zseniális Kozsibrovszky volt, mire aztán az egész város majdnem megpukkadt nevettében a Krikovszky-üzlet segédein.

Száz és száz csintalanságot tudott elkövetni egy nap alatt (igazán nem való egy honatyához). Egy író barátja is lejött a majálisra, s mikor másnap kivitte megmutatni a piacot, mely híres foszlós fehér cipójáról és a szépen megsült tök-gerezdekről, hát uramfia! amennyi kofa volt a piacon, az mind könyvolvasásban volt elmerülve, odamennek, nézik s íme, valamennyi az illető író műveit olvasta. A jámbor literátor elértette a tréfát és ráförmedt egy kackiás zeheri menyecskére, aki cseresznyét árult és felfordítva tartotta a »Magdolna a rozsokban« című regényt:

- Mit kap kend ezért az olvasásért?

- Két hatost, kérem alásan.

Egyszóval, Kozsibrovszky hazament az íróval együtt s vele a vígság is, a szép leányok, asszonyok, akik a megyéből összejöttek, elszéledének, nem maradt más az egész mulatságból, csak egy csomó összeizzadt ruhaderék, ráncaiban kiszakadt tüllszoknya s a Kozsibrovszky tréfái, melyekről még beszélgettek egy darabig - aztán elfelejtettek mindent. Jöttek a csendes szürke napok, amelyeknek nincs története. Én istenem, olyan szegény eseményekben egy kisváros. Néha egy-egy embert kiballotiroznak a kaszinóból, de azt is ritkán (hiszen ezek az emberek egész az unalomig becsületesek), néha egy-egy érzelgős leány szerelmi bánatból beleugrik a Rimába, de azt se teheti mindig - mert a Rima sokszor olyan kicsinnyé teszi magát, hogy a kis iskolás leányok levetik a partján a cipőiket, fölfogják a szoknyácskáikat s mezítláb mennek át rajta, négylevelű lóherét keresni a mamának, tisztesfüvet a nagymamának. Nekik maguknak meg a vadszegfű is szép.

Nem történik itt uraim (tisztelt olvasók) semmi, hiába várnak tőlem rendkívüli dolgokat. Szomszédok összevesznek, fölpofozzák egymást, ez képviseli a háborús eseményeket. Csapóné asszonyom rajtakapja a férjét, hogy a Lajosék lakodalmán az ebédlő-asztalnál a Vinga Ferencné csinos, nyerges lábát nyomkodja, s csap egy olyan patáliát, hogy az egész városban híre megyen - ez képviseli a társadalmi korrupciót. Néha valamelyik polgári kéményből eltűnnek a füstölt sonkák és kolbászok, ez képezi a kisváros bűnkrónikáját, és így tovább-tovább.

Természetes, hogy a Moronyi-esetre még sokáig voltak célozgatások - de idők folytával elhalványodott a pletyka is, mint az olyan szövet, mely sokáig volt már a napfényen. A Moronyiék jól éltek - még Nina szobalány se tudott mondani semmi gyanúsat a szomszédasszonyoknak.

Tóth Pista nem járt többé oda, ahhoz semmi kétség se fért. De mikor is járt volna? Moronyi vagy otthon volt, és akkor nem jöhetett volna oda Moronyi szeme elé; ha pedig nem volt otthon, akkor Tóth Pistával volt és akkor még kevésbé jöhetett el Moronyi mellől. Rettenetesen volt ez kigondolva. Vagy az asszony mellett volt ott a porkoláb, vagy a gavallér mellett. Pista tehát megtartotta a becsületszavát, mert az egész város tudta, hogy le van a szava kötve és mert talán kénytelen is volt megtartani.

De ha Tóth Pista nem járt, más se járt Moronyiékhoz. Az asszony, úgy látszik, restellte a történteket s alig mutatkozott a nyilvános helyeken; legföljebb vasárnap a szép városkertben, melynek élő galagonya-falai híresek messzeföldön, ott is mindig férje volt vele, vagy a félkezű Bilinszky, Moronyi anyjának, Bilinszky Magdolnának a testvére, akinek kisgyerek korában elharapta egy dühös vén ártány Eperjesen a bölcsőből kilógó jobb kezecskéjét. Még szerencse, hogy idejében elkergették, mert talán fölfalta volna a gyermeket. E szerencsétlen ártány egyébiránt idők folyamán át sok változáson ment keresztül, majd úgy szerepelt, mint egy kórházi orvos, aki a kápolnai csata után megoperálta a Bilinszky karját, majd úgy, mint egy osztrák dragonyos, ki egy ütközet hevében lenyisszantotta a hősi jobbot.

Ezen az alapon lett a honvédegylet egyik alelnöke Bilinszky, a tósztokban a »szabadságharc dicső rokkantja«, a követválasztásoknál nagy kortes s a polgári életben kataszteri igazgató.

Rajta kívül más férfi nem is járt Moronyiékhoz, sőt az asszony-vizitek is feltűnően elmaradtak. Oh, ezek a gonosz asszonyok! Még a patkányok is tanulhatnának tőlük. Természetes, hogy a menyecske boldogtalan volt, habár nem mutatta. Elvégre is vékony mulatság egy vén gavallér, aki Erzsike húgomnak hívja, néha máriást játszik és rossz kedvében epés célzásokat tesz a rokonság címén, és egy férj, aki ugyan jámbor, mint egy bárány, de éppen a jámborságánál fogva véghetetlenül unalmas.

Őszig csak kihúzták illendő békességben, közbeesvén három változatos hét az ajnácskői fürdőben, de már a hosszabb estéken gyakran támadt egy kis összezördülés.

- Úgy tartasz engem, mint egy rabot... mint a török asszonyokat szokás - fakadt ki Erzsike egyszer-másszor keserűen.

- Mért nem viselted magad becsületesebben.

Erzsike ilyenkor méregre gyullad:

- Van istened, te ember? Azt mered mondani, hogy nem vagyok becsületes?

- Dehogy merem, fiam. Hisz ott tartogatom a becsületedet az asztalfiókomban.

Valóban egy kissé eldurvult Moronyi is. (Hja, nagyon megkopik idők jártával a mézeshetek gyöngédsége). Gyakran hányta szemére a rendezők nyilatkozatát és a zöldszemű szörny, ahogy banálisan nevezik a féltékenységet, némelykor harapni akart.

De mégsem annyira az Erzsike elégedetlensége és ásításai aggasztották, mint inkább a Tóth Pista búslakodása.

- Ennek a fiúnak baja van.

Csakugyan oda volt a szegény Pista. Valami búskomorság vett rajta erőt. Nem kellett annak semmi. Járt-kelt elgótulva, kedvetlenül az emberek közt, mint a siket fürj a rozsban. Nem érdekelte se hír, se mulatság, se asszony, se más élvezet. Néha egy hétig sem borotválkozott: borostás képpel, elhanyagolt külsővel ténfergett az utcákon. Szent isten, micsoda gavallér volt ez valaha! Ha az utcán nem őgyelgett lehorgasztott fejjel, akkor a korcsmában búslakodott s húzatta fülébe azokat a legkeserűbb nótákat, amik a bánatot úgy fölpuffasztják, mint az élesztő a pampuskát.

- Bizony nem tetszik nekem ez a Tóth Pista!

Találgatták, mi baja lehet. Talán szerelmes? Ostobaság, hisz akkor minden reggel ott ülne a borbélynál. Talán a nagybátyjával zördült össze? Ej, dehogy; az öregúr éppen a múlt héten tette le a végrendeletét a közjegyzőhöz az ő javára. Hátha valami belső betegsége van? Teszem azt, valami galand-féreg.

Ez volt a legvalószínűtlenebb, tehát ezt hitte el Moronyi, s erőszakkal küldött a nyakára egy doktort, aki a galandférget kiűzze belőle.

A doktor megvizsgálta ügyes ravaszkodással, tudtán kívül és azt állította, hogy a Pistának nincsen testi baja; az a baja, hogy unja magát, attól lehet félni, hogy búskomorságba esik (az apja is abban pusztult el).

De hát mi ez ellen a medicina? Meg kellene neki házasodnia, visszanyerné az életkedvét, vagy az is elég volna, ha valakibe beleszeretne.

- Sőt ez még jobb - mondá a doktor (Paczek Ferenc) -, mert ez nem olyan drasztikus szer. Ha csak lehet, mellőzöm a drasztikus szereket.

Nosza, elkezdték most lányos házakhoz csalogatni a cimborák; gyere ide, gyere oda, de Pista összeszidta őket, hagyják őt békében; maga Moronyi a legfurfangosabb terveket gondolta ki, hogy valami érzelmi hálóba sodorhassa, sőt egyszer annyira ellágyult a bánatán, hogy rászánta magát, mikor négyszemközt voltak a »Három Rózsá«-nál, egy igen kényes pontot érinteni, ami neki is fájt.

- Hallod-e, Istvánkám, gyere el velem holnap vagy holnapután Tornallyára. Meglátogatjuk az apósomat. Öt lánya van az öregnek, egyik szebb, mint a másik. Emlékszel-e, hogy valamikor tetszett neked a feleségem?

Pista a fejével bólintott. Emlékezett.

- No, látod, mind az öt szakasztott olyan, mint a testvérük. Jössz-e?

Pista a fejét rázta, hogy nem megy, s Moronyi napról napra aggódóbb arccal ismételgette: »Nem tetszik nekem a Pista«.

Annál kellemesebben érintette tehát egy este, midőn Bilinszky nagybácsi fizetett és elment a »Három Rózsán-ból, hogy neki korán kell fölkelnie, csak ketten maradván a kerek asztalnál, Tóth Pista feléje fordult a hajdani bizalmas ábrázatával és így szólott:

- Csinálhatnánk egyszer egy görbe napot, Pista.

- Miért ne csinálhatnánk?

- Tudod mit, öreg - kezdé a régi pajkos hangon (Moronyinak csak úgy ugrált tőle a szíve örömében) -, azt hallom, cirkusz van Losoncon, szép lovak, szép produkciók és szép lovarnők. Hogy azt mondják, valami elragadó az egyik. Mindig gyengém volt a trikó. Azelőtt neked is, vén imposztor. Mit szólnál hozzá, ha egy kicsit átszaladnánk inkognitó Losoncra, megpezsgőztetni a leányokat. Ah, pardon, uram, elfelejtettem, hogy ön házas! Teringettét, de hát nem lehetne-e mindamellett? A feleségnek végre is nem kell megtudnia semmit. Hanem ehhez kellene egy kis ürügy és egy kis bátorság.

Moronyi jókedvűen csapta tenyerét a Pistáéba.

- Megyek, öreg. Hogyne mennék a kedvedért? Semmi se könnyebb annál. Mikor menjünk?

- Induljunk holnap, az esti vonattal.

- De hisz akkor nem lehetünk ott az előadáson.

- Látod-e, hogy filiszter vagy? - kacagott föl Pista. (Először kacagott egy félév óta.) - Holnap este megyünk, de a holnaputáni előadásra. Azt gondolod te, hogy a missek és ladyk készen várnak ránk - s az utolsó percben is megkapjuk. A missek és ladyk bizonyára kapósak, édesem, és holnapután reggel előre kell őket lefoglalni a vacsorához.

- Yes, mylord.

Ezzel a megállapodással váltak el, hozzá téve, hogy ez azonban becsületszó terhe alatt örök titok maradjon - (mert az asszony - mondá Moronyi Pista - érzékeny háziállat). Moronyi még hazakísérte barátját, azután maga is aludni ment, útközben találkozván a vadászatról jövő Fekete Gyurival, akinek legott eldicsekedte.

- Kezd megint magához jönni a Pista.

Otthon mindjárt reggel bejelentette Erzsikének, hogy este Losoncra utazik hivatalos dologban, holnapután, szerdán hazajön, de azért tegyenek a bőröndjébe annyi inget, mintha csütörtökön jönne haza.

- Igazán hivatalos dologban mégysz? - kérdé szokása ellenére Moronyiné.

Elpirult, zavarba jött. Először csalta meg asszonykáját.

- Természetesen lelkem, természetesen.

Az asszony nem szólt többet. Nem látszott az arcán se kedvetlenség, se kételkedés, semmiféle érzelem. De a turpisság gyanakodó, azonfelül éles látása van. A turpisság analizál, meglapul és reszket. Szöget ütött a fejébe; hogy miért kérdezi az asszony, hogy igazán hivatalos dologban megyen-e s miért használja az igazán szót? Mintha csipetnyi gúny is volna a hanghordozásában.

Az ördögbe is, csak nincs ezeknek az asszonyoknak valami külön ösztönük? Ej, képzelődés! A hebehurgya regényírók tulajdonítanak nekik ilyesmit.

Ebben meg is nyugodott Moronyi és egy kalandornak a könnyed vérével hajtatott ki esti hat óra után a Losoncra induló vonathoz. Útközben megállott Tóth Györgyék előtt, fölvette a kocsira Tóth Pistát a nagy sárgabőr táskájával és a cilinderkalap tokjával egyetemben.

Az indóházban élénk, mozgalmas kép tárult ki. Az indóház, ha csak egy kisvárosé is, egy darab nagyvilág: van bizonyos európai szaga, legyenek bár putnoki kofák az utasok. Az ember akaratlanul érzi, hogy az a két vasvágány nem ér véget, csak messze; messze valahol a tengereknél. Az állomásfőnök és a vasúti őrök sapkái, maga az indóházacska sztereotip kertjével, melyben az állomásfőnökné acélzöld káposztafejei s elvirágzott georginái zöldülnek, a postaláda a falon, a telegrammdrótok az eresz alatt, a jelzőharang az ajtónál: a világ uniformisa ez... nincsen már többé külön otthon.

Volt vagy tizenöt utas. Egész érdektelen emberek. Egy kövér hentes, aki bundát hozott magával, mert az éjszakák már hűvösek, egy öregleány, guvernant-féle, kézi kosarában eleséggel - úgy látszik, nehány mákos kifli és szőlő - a krispinje zsebéből egy palack kandikált ki, mely kávéval volt megtöltve. Egy hencegő uracs (alkalmasint vigéc) a dérmegcsípte leveles szín alatt ült és finom bort kért a korcsmárostól, de rendre visszautasította fitymálón a fölhozott villányit, badacsonyit.

- Nincs valami finomabb, előkelőbb? - nyafogta negédesen és bizonyosan raccsolt volna is, ha »r« lett volna a mondatban.

A vendéglős végre megbosszankodott:

- De igenis - mondá -, van egy palack abból, amit még Mátyás király őfelsége kapált meg, mikor itt Gömörben járt.

- Hát hozza azt!

Legjobban vonta magára a figyelmet az utasok közt egy szöszke, négyéves fiúcska, kinek a nyakára egy fatáblácska volt akasztva e fölírással: »Horváth Palika, utazik Budapestre, Sándor utca 20. sz. alatt özvegy Horváth Ferencnéhez. Kéretik a közönség őt az úton gyámolítani.«

A kis fiúcskával szóba állanak az utasok:

- A mamádhoz mégy, kicsike?

- Igen, a mamához, mert beteg - feleli közömbösen. - Azt mondja a Károly, bácsi, hogy meghal.

- Hát Károly bácsi mért nem megy veled?

- Mert Károly bácsi vak és úgyse láthatná a mamát.

Míg kelletlenül felelgetett a gyerkőc, nagy érdeklődéssel vizsgálta a jelzőharangot, közel ment hozza s már-már utána akart nyúlni, hogy meghúzza, mikor az állomásfőnök ráijesztett:

- Ne bántsd, fiúcska - mert az olyan harang, hogy megharap.

Az állomásfőnök most pillantotta meg az érkező Tóth Pistát, sárgabőr szivartáskával az oldalán.

- Szervusz, Pilades! - Ni, te is itt vagy, Orestes? Természetesen. Hova mentek?

- Losoncra.

- Kár, hogy nem Pestig; a kupétokba tettem volna be ezt a gyereket. Miben utaztok?

- Pesztonkaságban semmi esetre sem - felelte Tóth Pista nevetve. - Meddig várunk?

- A feledi vonatra? Mindjárt itt lesz, már jelezték.

Kisvártatva csakugyan berobogott a pályaudvarra s a két jó barát fölkapaszkodék egy elsőosztályú kupéba. Egész egyedül voltak, fölrakták málháikat a horgolt polcokra, aztán, mint ez már szokás, elhelyezkedtek kényelmesen és megnézték az óráikat.

A vonat késett egy kicsit.

Néhány perc volt hét előtt. Az est leszállóban, mintha sötétszürke folyadékkal öntené be a távoli házakat, hegyeket és mezőket. Borongó nyugalom szállt alá. Amint az utasok elhelyezkedtek, még ez a mozgalmas hely is szinte csöndesnek látszott, csak egy-egy kehes gép tüsszentette el magát egyszer-egyszer és a vaslemezek zörögtek, melyeket a munkások most hordtak föl nagy sebbel-lobbal málhásszekerekre.

- Hopp - kiáltott föl Tóth Pista a homlokára ütve. - Elfelejtettem cigarettát venni. A táskát elhoztam, de cigaretta nincs nálam.

És kinyitotta az ajtót.

- Lekésel - aggódott Moronyi, aki nem volt szivaros.

- Dehogy! Hiszen még csak először csengettek.

S ezzel leugrott s futott az indóház kijárata felé, mert a trafik az indóház külső részén volt.

Moronyi kinyitotta az ablakot és a konduktorra kiáltott:

- Hollá konduktor!? A barátom a trafikba szaladt. Mennyi időnk van még?

- Kétszer is visszajöhet addig - felelte a konduktor, gondolata végét a mögötte álló vasúti bakterrel közölve: sőt még szerelmet is vallhat időközben a trafikos kisasszonynak.

Moronyi megnyugodott. S valóban ma soká piszmogtak. Egy földbirtokos a lovait meg a hintaját adta föl, mert holnap a saját fogatán akar kikocsizni a lóversenyre Pesten. Ezzel is sok baj volt, sőt a gépet is meg kellett itatni, etetni. Vizet és szenet vettek. A másodszori csengetés is elhangzott, és Tóth Pista mégse jött. Vitte volna el az ördög azokat a cigarettákat!

Moronyi nyugtalanul hajolt ki az ablakon. A konduktor kezdte sorba lezárni az ajtókat: Künn már sötét volt. Alak mozgott ott elég, de nem lehetett őket fölismerni.

- Pista! Hol vagy, Pista? Siess, Pista!

Senki sem felelt. Senki se jött a kupé felé. Pedig már ott állt a vasúti szolga a harang alatt, hogy megkondítsa, s akkor elindul a vonat - a Pista nélkül. De hiszen ez borzasztó. Hová lett az az ember? Lehetetlen, hogy azóta vissza ne jött volna - ha akart volna.

Hogyan? Ha akart volna? Tehát azt kell föltételezni, hogy nem akart. Teringette, ez furcsa. Igazán, nagyon furcsa! Nyugtalan érzés nyilallott szívén keresztül s valami alaktalan, megnevezhetlen gyanúféle lopódzott gondolatai közé.

De mégse lehet. Hisz itt van a köpenye, táskája, mindene. Mégse mert volna bolonddá tenni! Hisz ő akarta ezt a losonci utat! Bizonyosan valami baja vagy afférje történt innentől a trafikig vagy visszafelé.

Éppen már fölhangzott a »mehet« s megingott, meglódult az egész vagonkígyó, midőn ki akart ugrani, de az ajtó nem engedett, kétségbeesetten próbálta a másikat a túlsó oldalon, az szerencsére csak be volt téve úgy, hogy szépen leszállhatott. Most már gazdátlanul utazhatnak a táskák Losoncra.

A rosszabbik oldalon szállva le, várnia kellett, míg elhalad a hosszú vonat, csak azután ment fölkeresni Tóth Pistát. A pályaudvaron nem volt sehol. Egyenesen a trafikosleányhoz fordult.

- Volt itt Tóth úr?

- Volt.

- Cigarettát vett?

- Igen, húsz cigarettát.

- Hová ment innen?

- Visszament az ajtón a pályaudvarra.

- Megfoghatatlan! - hörögte Moronyi.

A szolgáktól és munkásoktól is tudakozódott. Mindenre akadtak szemtanúk: némelyek látták kimenni, mások látták visszamenni.

Annyi kétségtelenül konstatálva lett, hogy a szivarvásárlás után visszament a pályaudvarra. De hova lett hát? A föld csak nem nyelte el.

A telegrafista bizonyosan emlékezett, hogy a vonat elindulása percében mellette futott el.

- Merre felé?

- Nem tudom, nem emlékszem, de hogy a tyúkszememre hágott sietségében, biztosan tudom, mert még most is fáj.

Moronyi elkáromkodta magát:

- Nem lehetetlen, hogy az a csacsi Pista az utolsó másodpercben valamely legközelebbi kupéba ugrott föl. No, ez cifra dolog!

Kedvetlenül vakarta meg izzadó nagy fejét, hátrabillentve a tarkóra a fajdtyúktollas szürke kalapját.

- Mármost mi az ördögöt csináljak? A Pistának sürgönyözzek-e a »Koroná«-ba, hogy miképp maradtam el - de tudom is én azt leírni? Vagy pedig a bőröndjeink miatt sürgönyöztessek az állomásfőnökkel?

Benyitott Brózik Mihály állomásfőnökhöz és elbeszélte neki az esetet. - Hát hallottál valaha ilyet?

Az gúnyosan mosolygott a patkó alakban lelógó bajusza alatt és így szólt:

- Én azt hiszem, hogy Tóth Pista nem utazott el.

- Miért hiszed azt?

- Miért hiszem? Hát hiszem. Tudom is én, miért hiszem.

- De látták, amint mondom, hogy a trafikból visszajött.

- Igen, mert meg akart győződni, hogy téged elvisz-e a vasút valóban.

- Úgy ám, de senki se látta másodszor kimenni.

- Ostobaság! Mit tudod te azt, hogy a munkások, akik azt állítják, hogy látták kimenni, melyik kimenését konstatálják? Mert ugye, összesen kétszer kellett kimennie az én föltevésem szerint?

- No, ez igaz - hagyta rá Moronyi megrökönyödve.

- Az időpontra meg, nagyon természetesen, bajos pontosan emlékezni ily zűrzavarban.

- Lehetetlen - pattant föl Moronyi -, határozottan lehetetlen, hogy ne akart volna velem jönni. Hiszen az ő terve volt...

- Éppen az.

- Nem értelek.

- Naiv vagy.

- És mi oka lett volna rá? Azt mondd meg nekem.

Az állomásfőnök vállat vont.

- Hja, azt én nem tudhatom. Hanem az az egy bizonyos, hogy a vasutat hiába szidják a poéták. Szamarak, azt állítják, hogy a vasút a megtestesült próza és megöli a romantikát. Azt merem neked mondani, Pista, hogy innen-onnan olyan szép szerelmi bonyodalmakat lehet vele csinálni, hogy a legjelesebb drámaíró is megnyalja a száját utánok. Én mindig ebből a szempontból nézem a vasúti intézményt és hidd meg, nagy jövője van.

- Bolond vagy, Brózik Miska. A fantázia dolgozik nálad, semmi más.

- Ej, az ördögbe, jönnie kellett a vasútnak ezért is. A világ elunta már az elcserélt leveleket a színpadi bonyodalmakra, a tóban való csolnakázást a szerelem fölébredésére és a kerti lugasokat a legédesebb légyottokra. Jönnie kellett az új világ szörnyetegének, aki kevélyen dübörgi: »Én új ruhába öltöztetem a mindenséget«.

- Mondom, fantaszta vagy, Miska. Csak mindig meg fog látszani, hogy valaha színész voltál. Hát kérlek, sürgönyözz a bőröndjeinkért, én majd Pistának lökök föl a drótra egy pár szót.

- Amint akarod.

Csak annyit írt a losonci »Korona« vendéglőbe címezve: »Ne haragudj, lemaradtam, élőszóval bővebben. Reggeli vonattal megyek.«

Erre fogta a pálcáját és mert a pályaudvar előtt nem volt kocsi, gyalog indult haza, elgondolkozva a csodálatos eseten, hánytorgatva a dolgokat különféleképpen. Szép csöndes este volt, csak az akasztó-domb felől fújt egy kis hűvös szél, mely megsuhogtatta a kukoricaszárakat. A növények közül még ezek és a mákok lábon voltak; sietve ment, majdnem izgatottan, valami nyugtalan érzés nógatta, ösztökélte a sietésre. A suhogó kukoricák mintha őhozzá szólanának: »Fuss! Fuss!« Elért az iskola nagy épületéhez. A kis patak, mely az ódon épület jobb falát nyalogatja, most még hangosabban locsogott, mint nappal, de az volt most a szava: Csitt! Csitt!

A patikához érve, megcsendült az ajtó és a Tóth György szolgája jött ki, majdnem fellökve a járdán Moronyit.

- Mi baj, Mátyás? Mit visz?

- Orvosságot. Az urunk hirtelen megbetegedett.

- Ejha!

Moronyi fejében világosság kezdett derengeni. Talán tudatták Pistával, utána futott valaki az indóházba és Pista a beteghez szaladt, zavarában őt nem is értesítve.

- Otthon van Pista úr? - kérdé.

- Nem tudom.

Minthogy éppen a Tóth-házhoz értek, Moronyi is fölszaladt megnézni az öreget; hátha ott rögtön megoldódik a mai bonyodalom is.

Az ágyban találta, körülvéve a cselédjeitől. Ott volt a szakács (aki az Andrássy grófoknál szolgált azelőtt), egy citromot facsart a vízbe; ott volt a házvezetőnő, valami pépet fent egy négyszögletű rongydarabra.

Tóth uram nagyon meghűlhetett valahol; köhögött, roppant köhögött, láza is volt és hasgörcsei, melyek koronkint éles fájdalmat okoztak. Moronyi hozzálépett és megtapogatta a homlokát:

- Mi baja, Gyuri bátyám?

- Végem van, meghalok. (Szemeit mély rezignációval fordítá a padlás felé.) Leteszem én már, öcsém, a kanalat örökre.

- Ej, ugyan, dehogy hal meg...

- Hallod-e, hogy hörög a mellem? A marhának is így hörög, mikor haldoklik. Az bizonyos.

- Gyuri bácsi nem marha.

- Azt én jobban tudom.

És nyöszörögve fordult a falnak, intvén a kezével, hogy terhére van a sok kotyogás.

Nem is szólt többé Moronyi, csak a házvezetőnőtől kérdezte, nincs-e itthon Tóth Pista.

- Losoncon van.

Erre aztán fölkerekedett, hazament. A »Három Rózsá«nál benézett az ablakon, de Tóth Pista ott se volt. - Bilinszky itta a sörét a kerek asztalnál s Korotnoky magyarázott valamit élénk taglejtésekkel. Úgy látszik, hát mégis elutazott a Pista!

Otthon nyitva találta a kis kapuajtót. Végigment az üvegfolyosón, ahova már be voltak hordva télire az Erzsike leanderjei; az egyikben megbotlott, zörejt csinált, mire fölriadt a papagáj és rikácsolni kezdte: szamár, szamár, szamár!

A rikácsolásra kifutott a konyhából Pogácsné és fölsikoltott nagy ijedten:

- Jézus Mária! A tekintetes úr!

A Pogácsné kiáltására kikukkantott a Nina szobaleány az előszobából, aztán hirtelen becsapta az ajtót.

Csak a Nero feküdt csendesen, egykedvűen a küszöbön.

A konyhából fölséges pecsenyeillat csapódott ki. Nero kéjesen szítta be. Látszott a mozgó fülein és a kinyújtott piros nyelvén, hogy ő most jól érzi magát.

Moronyi átlépett rajta és az előszobán keresztül (Nina már nem volt ott) betoppant az ebédlőbe.

Az ebédlőben égett a lámpa, és Erzsike a Ninával látszott beszélgetni. Sápadt volt az arca, némi zavart lehetett rajta észrevenni.

- Hogyan? - szólt csöndesen, fojtott hangon, szinte túlságosan kevés meglepetést mutatva - te nem utaztál el?

- Lemaradtam - felelte Moronyi kurtán, egy pillantást vetve az asszonyka csinos öltözékére. A májszínű szűk selyemszoknyáját viselte és a fekete, testhez simuló bársony ujjast, melyből ingerlően domborodott ki szép alakja. A szűk szoknya alul a szabásánál fogva megszélesedett harang alakban, amit még jobban megnevelt a fodor. Olyan volt ez, mintha egy fölfordított tölcsérű tulipánvirág lejtegetne feléje.

Egészen melléje lépett, odanyújtván a fehér kezecskéjét, rámosolygott. Nem volt már semmi elfogultság rajta.

- Hát meg se csókolsz?

Fekete szemgolyói káprázatosan csillantak meg egy percre.

- Dehogynem - mondá elvakulva Pista; átfogta a fejét nyakánál fogva, megfordítá balra és megcsókolta a bal arcát, azután megfordítá jobbra és megcsókolta a jobb arcát - ahogy azt a lutheránusoktól látta, amikor csókolóznak.

A gonosz Nina a hátuk mögött állt s fölfújván csintalan arcát, hajjal benőtt homlokát összeráncolva, fitos orrocskáját ide-oda mozgatva, olyan grimaszokat csinált a csókolózáshoz, hogy Erzsike, aki a tükörből látta, ijedten küldte ki:

- Menjen, fiam, megmondani a szakácsnénak, hogy az úr is itthon van.

- Látott - jegyzé meg a férj és fáradtan ereszkedett le a régies, karmazsin mórral behúzott díványra a kályha mellé, mely körül volt rakva birsalmákkal.

Már szinte azt akarta mondani, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon. Már szinte melléje akart ülni az Erzsike is, midőn egyszerre megütközés vibrált a tekintetében. Szeme az asztalra esett, ahol két személyre volt megterítve.

- Miért van az asztalon két teríték? - kérdé, fürkésző szemeket vetve Erzsikére. - Mintha vendéget várnál.

Erzsike zavartan dadogta:

- Két teríték? Az asztalon? Hogy az asztalon, mondod... Hogy két teríték, mondod...

Megfordult, mintha látni akarná, hogy két teríték-e valóban.

- Ah - szólt azután vontatottan. - Az ostoba Nina. Megszokásbál. Ah, az az, ostoba Nina!

De a Moronyi gyanúja már föl volt költve, szeme megélesedett, szaglása megfinomodott. Egy-két erőltetett szippantást tett az orrával:

- Te asszony, itt szivarfüst van! Érzem.

- Ne haragudj. Én gyújtottam rá. Tudod, hogy édes, ami tilos. Szoktam néha, mikor te nem vagy itthon. Hiszen Éva leánya vagyok. No, ne rántsd össze a homlokodat, sohase teszem többé (melléje ült és elkezdte kacéran az állát simogatni, paskolgatni), jaj, de nagy huncut vagy, kis mizi-mázi, hogy észrevetted. De mármost beszéld el, bolondom, miért maradtál le a vasútról, hogy történt az?

Kezét a Moronyiéba tette, olyan puha, meleg volt, mint egy fészek. Moronyi alig is vette észre, elég baja volt a gondolataival, melyeket rendezni igyekezett. Kuszán nyargaltak azok koponyájában, míg szemei bambán tapadtak a lámpára, melynek tál alakú árnyéka ott reszketett a szoba mennyezetén.

- Hát igen - kezdé szórakozottan -, leszálltam a kupéból az útitársamat keresni... vagy igaz... teringettét, nem jól mondom, az útitársam szállott le és... Miféle kesztyű ez itt?

A dívány bal könyöklőjéről egy sáfrány színű férfikesztyűt emelt föl, mely ott hevert beszédesen, frissen, duzzadtan, mintha még most is benne volna a kéz, mind az öt ujj szinte él benne, látszanak a körmök, hajlások, ráncok. Ellenállhatlan undorral vette két ujja közé, megfogván a kicsiny csontgombot, gúnyosan fityegtette lefelé.

- Miféle kesztyű ez, asszony?

- Ej, a Bilinszky bácsié - mondá Erzsike elfogulatlanul, fölemelkedvén helyéről, hogy lejjebb igazítsa a lámpát, amely füstölt. - Ő volt itt estefelé. Össze ne szakítsd neki.

- Hazudsz! Ez a kesztyű jobb kézre való s Bilinszkynek csak bal keze van.

Ez végzetes fölfedezés volt. Erzsike arca halavánnyá lett, eltakarta a kezeivel s ujjain keresztül csakhamar folyni kezdett az az egyszerű langyos víz, mely a tokaji bornál is több mámort okoz a férfiaknak és több pénzükbe kerül.

Moronyinak fölforrt a vére, a poklok minden romboló erejét érezte izmaiban, ökleit fölemelte - de a tükörből feléje futott a saját fölindult énje és ettől meghökkent. »Flegma, Panjatovszky, flegma, flegma!« Tenyerével izzó homlokára csapott, és állt, ott állt, mintha le volnának gyökerezve a lábai. A síri csöndbe csak az óra ketyegett a pohárszék tetején. Egy kis rézleányka ült a ponduszon és egykedvűen hajsókázott jobbra-balra.

- Emberszagot érzek - hörögte. - Itt valaki van! Add elő, asszony, add elő!

Erzsike csak sírt és egyre sírt, nem felelt egy szót sem. Moronyi egy megvető tekintettel sújtotta, fölkapván a nehéz majolika-lámpát, hogy az ebédlő két oldaláról nyíló szobákat bevilágítsa.

- Gyanítom, ki van itt - mondá remegő hangon, tompán.

Erzsike fölemelte a szép fejét, dacosan, vakmerően.

- No, hát keresd meg. Persze, a hálószobában rejtettem el. Eredj, kutasd át! így tesznek a gavallér emberek!

- Meg is teszem, föl is kutatom. Ha itt van, rossz helyen van, innen nem menekül. Hiába bizakodol még, szép mákvirág! Az ablakon rostélyok vannak. Fitymálólag biggyeszted ajkadat? Hát csak biggyeszd. Kezembe kerül a madárka, mert amíg az egyik szobát nézem, a másikat bezárom.

Ezzel odalépett a balra nyíló hálószoba ajtajához, ráfordította a kulcsot. A féltékenység egy pillanatra okossá és ravasszá tette.

- A hálószobát akartad velem kikutattatni, tehát a másik oldalon lesz. Úgy van-e, ravasz asszonyi állat?

Úgy volt, úgy volt. Erzsike letörve rogyott egy székbe, leeresztve fejét, karját, mint egy meglőtt madár a szárnyait.

- Esküszöm - nyögte elhaló hangon -, hogy tiszta vagyok, mint a hó.

- Tiszta - szólt gúnyosan a férj -, mert úgy akarta a véletlen, a végzet. Tudom, haragszol is arra a csúf végzetre, tudom, szeretnéd pofon ütni.

Megcsikorgatta a fogait, szemgolyói vészjóslóan forogtak üregeikben, ebben a furiában kapta föl a lámpát, bevilágítani vele a szalont. S amint ott volt már s a lámpa odavetette bágyadt fényét az öreg monstrum zongora alá, mely úgyszólván a szoba negyedrészét foglalta el, mindjárt az első pillantásra látszott alatta valami oda nem való, fekete alaktalan tömeg. A szegény öreg zongora, melyhez annyi emlék vonzotta, melynek elsárgult billentyűiből annyiszor csalta ki Erzsike téli estéken át a »Szeretnék szántani« megszokott hangjait. Úgy fájt neki, úgy fájt, hogy éppen a becsületes vén bútor bújtatja el a bűnös szeretőt.

Lehajolt és fölismerte az ott kuksoló Tóth Pistát, bár úgy össze volt zsugorodva, mint a sün.

Nézte, nézte, szótlanul nézte, nagy lelki megvetéssel, meg is látszott ajkai körül a fitymáló vonás, eszébe jutott a mai galád csíny a vasúton, milyen alattomos módon, orvul akarta rászedni s a fitymáló vonást véghetetlen keserűség váltotta föl. Nézte, hogy fetreng ott most, mint egy gombolyag, az a kevély, deli gavallér, arcát a padlóhoz nyomva, mert szégyenli, hogy belenézzenek. Mire viszi az embert a szenvedély... mire viszi. Pedig olyan jó, becsületes fiú másképpen és mégis mit tett? A legjobb barátját zúzta össze! Hitvány portéka az ember. A lélek benne fusermunka. Mit tehet ő róla, hogy ilyennek van teremtve, szegény, nyomorult! Hiszen a jóakarat megvolt benne... kétségkívül megvolt. A becsületszavát kötötte le, Kozsibrovszky a tanú rá, hogy abbahagyja a dolgot az asszonnyal és mégse tartotta meg. Nézte, egyre nézte, szíve háborgott, végignyargaltak benne az érzelmek, a haragtól kezdve a fájdalomig, a keserűségig, az ellágyulásig sorba, hosszú sorba, és mikor már megsokallta, hogy az még mindig ott kuporog a szégyenben, a gyalázatban, még lejjebb hajolt, majdnem a zongora aljával egy irányban és odaszólt hozzá szemrehányó hangon:

- Nagy kutya vagy, Pista!

Az megmoccant erre, fölszisszenve, mintha inkább várt volna egy revolvergolyót, mint ezt a szemrehányó mondatot, aztán halkan nyöszörögte feleletül:

- Az vagyok, Pista.

Mennyi megalázkodás, megbánás volt a hangjában, szelídség, melegség, mely rezgésbe hozta Moronyi szívét. Mint nagy vihar után szokott, egyszerre lankasztó gyöngeség vett rajta erőt, úgy reszketett kezében a lámpa, hogy vissza kellett vinnie az ebédlő asztalára.

Az asszonyt már nem találta ott. (Volt jó dolga, hogy a konyhába menjen.) Pár percig tanácstalanul járt-kelt, lökdösve az útjában álló székeket. Optimizmusra hajló lelke gyorsan elé rakta külön festő-tégelyeit és kiszínezte velük a történteket... Ej, talán nem is rossz, hogy végre lehullott a fátyol mindenről, most legalább mindent tud. És milyen szerencse, hogy idejekorán történt. Más emberek csak akkor tudnak meg ilyesmit, mikor már agancsokat kezdenek ereszteni a szarvaik. De mostanáig... hát mi történt mostanáig? Egy bohókás jelenet, semmi más. Bizonyisten, csak egy bohókás jelenet... A szegény Tóth Pista ugyan botba ugrott!

Kedélye szinte lecsillapodott, s minden nagyobb harag nélkül szólt be a szalonajtón:

- Gyere hát ki onnan! Örökké ott akarsz maradni?

Tóth Pista nem felelt, hanem kisvártatva hallatszott valami sustorgás a sötétben, amint kifelé kászmálódik, s aztán közelednek a félénk, lassú lépések, kip, kop, míg végre átsuhan az ebédlőn, mint egy árnyék, fejét a váll-lapockái közé és a kabátja gallérjába húzván, leppegve, sunyi gyámoltalansággal ódalog egyenest a külső ajtónak, hogy minél előbb künn lehessen.

- Ohó, te! - ripakodott rá Moronyi. - Szeretnél elszaladni, ugye?

Tóth Pista hátrafordult erre a szóra és megállott, nem tudott egészen gyáva lenni.

- Akarsz valamit?

- Nem illik így elmenni, Pista.

- Sok nem illik abból, amit tettem - mondá a küszöbről némi pátosszal és kilépett az előszobába.

Moronyi utána sietett, már akkor az üvegfolyosón volt.

- Gyere hát vissza, öreg. Ami történt, történt, meg nem eszlek. Gyere, no!

- Nem, nem - dadogta Tóth Pista és eltűnt az üvegfolyosóbul.

Pedig miért ne vacsorálhatnának együtt, ha már úgyis megvan az étel? Vanitas vanitatum az élet. De kár, hogy elmegy. Igazán kár. S hogy föl van dúlva a szegény fiú! Jaj, még valami kárt tesz magában a szégyen miatt. Az ő lelkén ugyan ne száradjon... S utána futott a kapu aljáig.

- Inkább nem haragszom, csak gyere vissza. Ne menj így el!

Künn sűrű, átláthatlan köd gomolygott, s a szél hatalmasan süvített. Egy pár alak jött, ment az utcán. Hogy melyik közülök Tóth Pista, nemigen lehetett kivenni. Meglehet, már messzebb volt, és csak a járó-kelők hallották, amint harsányan kiáltozta:

- Fordulj vissza, Pista! Ne okoskodj, Pista!

A szél el-elharapott belőle egy fél szót vagy egy egész szót s bevette hanganyagnak a maga haszontalan dúdolásába.

És itt most vége ennek a közönséges történetnek. Pista vagy nem hallotta, vagy okoskodott. Ez egyébiránt többé nem lényeges. Majd megjön a Pista hallása idővel és megunja az okoskodást. Én legalább azt hiszem, ámbár semmi közöm ahhoz, mi történt azután. Megvallom, szeretném elbeszélni, mert tudom, mi történt - de ígéretem nem engedi. Tudom, elfelejtették már, mivel kezdtem e történetkét, tehát még egyszer ide írom:

»Olyan elbeszélést már sokat írtak, ahol az író úgy kezelte a megtörtént anyagot, úgy vitte a szálakat s úgy állította szembe a részleteket, hogy a semmiből egy konfliktus következik.

Hát iszen az is szép mesterség.

De én ehelyett olyan konfliktust tudok, amiből nem következik be semmi.«

Íme, ez az a konfliktus és ennélfogva ez a vége az elbeszélésnek.

Én megtartom a szavamat, mert illetlen volna egy gentlemanhoz, ha ily kijelentés után még valami egyebet engedne bekövetkezni.