Ez első szerelmem története; egy csöppnyi méz egy akó ürömben, de ez a csöpp édes volt, olyan édes...
Mindenki érezte langyos fuvallatát a tavasznak. Mások talán szerencsésebbek voltak nálamnál, nekem csak egy vékonyka napsugár jutott - nekik talán sok sugár, egész kévék... de az eredmény mindegy, hiszen azért becses az első tavaszi napfény, mert még nem valóság, hanem egy csillám, egy ígéret, egy előre szálló hírnök, mely dermedt mezőkre lehel rá, dermedt szíveket ébresztget és elenyészik, mint egy álom.
Minek előlegezni a perzselő nyártól tavasz elején? A hitelező nyár vissza nem bocsát a tavaszhoz, hanem hirtelen beletaszít az őszbe, s az ősz felmordul: »Adós, fizess!«
Oh, talán jó is, hogy csak ennyi volt; mindössze egy gally, mely kihajlik a kerítésen a paradicsom-kertből - nincs rajta gyümölcs, még virág se... csak éppen sejtetni hagyja, hogy ott milyenek a fák...
Igen, csak ennyi volt... már úgyis végét járta a vakáció. Többet nem láttam ebben az esztendőben a krizsnóci templomot, csak még kívülről egyszer, midőn néhány nap múlva erre vitt édesanyám vissza a 1-i gimnáziumba.
Az uszánci réteknél nyúl futott körösztül az úton a kocsink előtt. A mamám ijedten rezzent össze.
- Ez rossz jel, szívecském, megbuksz az idén.
- X-szel, mama?
- Már én csak úgy beszélek, édes fiam, ahogy a mi eleink szólottanak. Ne bánts te engem. Jó az nekem már erre a rövid időre, amíg élek.
Az ilyenekkel meg tudott a mamám ríkatni és ez neki nyilván jól esett, mert aztán lecsókolhatta a könnyeimet.
A krizsnóci temetőnél, ahol olyan pompásan mulattak a csehek, a rudas lónak leesett a patkója.
- No, ez jól kezdődik! - káromkodott a kocsis, leugrott és fölszedte a porból.
A mama még jobban megijedt és már azon gondolkozott, ne forduljanak-e vissza? Nem, mégse. Hisz a visszafordulás már maga is szerencsétlenséget hoz, a végzetet semmi esetre se lehet vele kiengesztelni. Aztán mit mondana szegény apád? Tehát csak menjünk, isten hírével. A patkót majd fölveri hamarosan a krizsnóci kovács.
Prakovszky éppen künn foglalatoskodék a műhely előtt, hol két rozzant kocsi, egy szétszedett eke hevert, néhány új kerék és egy köszörűkő, melyet a kovácsinas forgatott. Az öreg a legénnyel egy tüzes ráfot húzott föl egy kerékre.
De milyen furcsa volt, alig lehetett ráösmerni a vasárnapi ünnepélyes énekesre így munkaközben, csupa korom volt az arca s szemefehérjei csodálatosan tűntek elő a feketeségből, ingét egész a vállperecig feltűrte, karja hasonlóan piszkos volt és fekete pettyes a rászállott szikráktól, melyektől a ruháját egy, a nyaknál kezdődő bőrkötény óvta, abból lógott ki a mell táján egy dohányzacskónak a sallangja.
Amint megösmerte anyámat, ki leszállt a kocsinkról, rámosolygott és tiszteletből a földhöz paskolta a fekete gombakalapját.
- Leesett a lovunk patkója, Prakovszky úr.
- Köszönöm, meglehetősen - felelte nyájasan a kovács.
- Ha szíves volna fölverni.
- Az bizony meghalt szegény, régen meghalt - mondá szomorúan és a kezeit dörzsölte. - Az Isten akarata törvény, hiába, homines pisci, az ember nem mehet bottal a gondviselés ellen.
A Miska kocsis észrevette, hogy a társalgás ferdén megy, a rövidebb végét fogta a dolognak, odanyomta a kovács markába a patkót és belékurjantott a fülébe:
- Ezt verje föl ni a májszter úr!
Nagy sebbel-lobbal hozzálátott. A Sármányt kifogták, odakötötték a cölöphöz s Miska tartotta az első lábát, míg a patkolás tartott; Prakovszky szája egyre darált ezalatt.
- Bizony, csak magam vagyok, mint az ujjam. Az a fiú, az igaz, megvan, nagy örömöm, nagy büszkeségem, de abból is nagy úr lett. Bolond voltam, hogy taníttattam. Kinek? A királynak. Hát adott nekem a király valaha valamit? És még ha legalább király volna, de mikor csak császár... Nem volt érdemes, tekintetes asszonyka, tessék elhinni. Maholnap generálissá teszik a Sándorkát és akkor szégyenelni fogja az apját. Pedig hát a kovácsmesterség se csizmadiaság. Régi krónikákban olvasom, hogy maga Kis Pál cár is üres idejében nem röstelkedett lovakat patkolni.
- Nagy Péter cár, mama.
- Ugyan hallgass, mindegy az.
- A fiú most itthon van, de aztán megint nem látom hosszú ideig. Még talán a temetésemre sem jöhet haza. Pedig érzem, nemsokára végem lesz. Gyengülök erősen, mindenem romlik. A nagy kalapácsot már alig bírom, a kicsiny hangot már alig hallom. Egyszóval, a kalapácsokból a kicsi kell, a hangokból a nagy (kedélyesen nevetett ezen az ötletén). Összeszorul a szívem, ha rágondolok, hogy a szabadságideje letelik és újra elmegy. Rossz sejtelmem van, hogy sose lát többet. Éjjel gonosz álmok gyötörnek.
A mamám megsajnálta az öreg kovácsot s odakiáltotta neki barátságosan:
- Ne féljen semmit, Prakovszky úr, visszajön az mihamar, majd meglátja, úgy hallom én, hogy jól ide van már a maga fia kötözve.
Az öreg kidüllesztette a szemeit, mintha nem bízna a hallott szavak értelmében, s habozva ismétlé:
- Ide kötözve?
Anyám összecsucsorította a tenyerét szájához, hogy erősebben jöjjön ki a hang:
- Szép leány hajszálaival!
Minden vér a fejembe tódult; istenem, ez őrá vonatkozik. Lelkem, most légy erős, hogy el ne áruljam magamat. Ah, minek is kellett ennek a kínos témának kipattanni!
A siket kovács elálmélkodva tette le a kalapácsát; ki volt zökkentve a természetes köznapi észjárásából, ünnepélyes, peckes modorában kezdett beszélni:
- Ki légyen egyébiránt és annálfogva a maga természeti valóságának mivoltában ama fehérszemély?
- Verje hát már be, májszter uram, a többi szögeket is - türelmetlenkedék a kocsis.
- Ne hápogj, oktalan szolga - mennydörgött rá Prakovszky -, mélyebb szög veretteték most be az én szívemnek belsejébe.
Mamám már látta is, hogy kár volt ezt a kérdést feszegetni, de én istenem, kíváncsi volt és fúrta az oldalát - hisz asszony volt.
- A Gáll-kisasszonyt beszélik - mondá, a füléhez hajolva.
A kovács nevetett. Tetszett neki az egész tréfa.
- No, ugyan eltalálták! Annyit ér az egész híresztelés, mint egy leesett mákszem. Nem is beszélt még az én fiam soha a Gáll-kisasszonnyal. Tíz esztendeje vagyunk haragba a Gállékkal, amióta csúffá tettek annak a gazembernek a nevenapján. Aztán a leány is! Valami baljóslatú van a szemeiben. Mindig összeborzadok, ha rám néz. Szeretem a fiamat, tekintetes asszonyka, de isten engem úgy segéljen, mindjárt ketté hasítanám a fejét két egyenlő részre, ha ilyen kupciher családba vinné be a Prakovszkyak koronás seregélyét.
(Ugyanis a prakóci Prakovszky nemes família címerén egy seregély látható.)
Oly dühbe hozta magát apródonként, hogy a szemei szikrákat hánytak és a fogait csikorgatta. Ütött is a kalapáccsal olyanokat a patkóra, hogy csak úgy rengett.
- Ez ugyan le nem esik többé erről a lóról. Még csontkorában is rajta lészen.
Majd újra Gállt kezdte mocskolni.
- Nem ember az, kérem alásan, rosszabb a vadállatnál, szörnyűbb a rettenetes zsiráfnál, mely a sírokat fölássa. Nemcsak kapzsi, hiszen ha csak kapzsi volna, ha csak azért mívelne gonosz dolgokat, hogy neki legyen belőle haszna, de míveli szenvedélyből. Magáért a gonoszságért szereti a gonosztevést. Mikor még egészségesebb volt, akármikor beállott estefelé a Nesztébe. Ezt a mi patakunkat hívják így. A medre mély, az ember nem látszik ki belőle. Ott kuksolt vagy járt észrevétlen, s mikor az erdőből hazahajtotta a pásztor a kecskéket, egyet-egyet megfogott a patakban és kifejte tejét a vízbe. Mert könnyebb volt a lelkének, ha elgondolhatta, hogy a szegény özvegyasszony gyerekei, akiket a kecske teje táplál, éhen sírdogálnak emiatt... Látom a tekintetéből, hogy a teénsasszonyka kételkedik a beszédemben; gondolja magában: Prakovszkyból az epe beszél. De isten a tanúm, hogy ilyen ember. Nem szereti azt a világon senki. Még a saját kutyája is utálja. Mert egyszer egy sonkás csontot csent valami idegen konyháról a kutya s vitte a szájában, hogy nyugodalmas helyen elköltse; Gáll meglátta, kivette a szájából, megmosta és ő maga ette le róla a sonkát. A meglopott kutya azóta morog rá és ugatja. Szép mákvirág az... Megvan.
T. i. föl volt a patkó verve. Anyám éppen kérdezni akarta, hogy mivel tartozik, de a kovács amint látta, hogy a száját nyitja, beszaladt szégyenlősen a műhelybe, s hogy anyám be ne jöhessen utána fizetni, egy izzó vasat kezdett paskolni, a szikrák csak úgy röpködtek ki az ajtón, mint tűzzé vált méhek, egy egész raj.
- Ne tessék bejönni, mert kár esik a ruhájában - kiabálta.
Így aztán fizetség nélkül indultunk el, elhagyva a krizsnóci házakat, gyönyörködtünk a szép tájékban, melyet az ősz bús fénye öntött el már. A réteken kibukkant a kökörcsin, az év legutolsó virága, amelyik a temetésére érkezik a többinek. Az erdő, a nyírjes, melyben vegyesen tenyészik a bükk, a nyír a szelíd gesztenyével, tompább színekbe öltözködött, a páfrányok felső levelei fonnyadozva konyulnak alá, a gyep elsárgult, a csipkerózsa lehullott, a boróka bogyója megfeketedett, vetkeződik minden, mielőtt felöltené nemsokára a fehér téli egyenruhát.
A Neszte kiérvén a faluból, egyenest az erdőnek kanyarodik s ott kószál szeszélyesen, előre szalad, meg visszatér, mint fürge kis kutya, néhány helyütt az erdőben az országutat is kettéhasítja, amely mulatsága sok pénzébe vagyon a nemes vármegyének, hidakat kelletvén föléje csináltatni.
Az egyik híd megromlott, úgy látszik, az éjjel egy pár donga kiesett belőle, vagy tűzre vitték a zsiványok, ha ugyan vannak. Mert valaha itt tanyázott, mondják, a híres Jánosik, a felvidéki tótok gavallér rablója, ki ellopta a kereskedők portékáját, aztán kimérte a posztót a szegény vándordiákok közt s hatalmas rőfökkel dolgozott. Egy bükktől a másikig. (Od buka, do buka.) A bükkök pedig ugyancsak ritkán nőnek a krizsnóci erdőben, úgyhogy a cinkotai icce se lehetett nagyobb iccének, mint az ő rőfje rőfnek.
De nem erről van szó, hanem hogy át nem lehetett menni a hídon. A Miska kocsis a fejét vakarta, végre is arra a megállapodásra jutott, hogy nekivág az erdőnek és ott megy át a Nesztén, ahol a legsekélyebb, ahol a legkevésbé meredek, mi pedig, ha félünk az erdő veszedelmes púpjaitól, menjünk előre az erdei ösvényen gyalog.
A mama roppant félt a feldőléstől (magam se tartom nagy mulatságnak), tehát szótfogadva, megindultunk oldalt a Neszte mellett, hogy kinézzük, hol gázolható át a legkisebb veszedelemmel. Csak valami élő lélekre akadnánk, akitől megkérdezzük.
Alig mentünk vagy száz lépésnyire bozótok, cserjék között, midőn egy hang csendült meg a sűrűségből:
- Erre, erre, itt vagyok, Sándor!
Jól, tisztán volt kivehető minden szó.
- Valaki szólott - suttogta anyám megijedve, mert ő nem tudott erdőt zsivány nélkül képzelni. - Gyerünk vissza, fiam, a kocsihoz.
- Ugyan, mama!
Olyan valami kedves hang volt, mintha mézbe mártogatta volna a szívemet. Nem is gondoltam arra, hogy féljek, ellenkezőleg, ellenállhatatlan erővel húzott, hogy keressem.
Szétrántottam mind a két kezemmel a galagonya- és mogyorógallyakat, melyek köröskörül benőtték a nagy gesztenyefákat, egy-két lépés és ott álltam a tisztáson, hátrahőkölve a meglepetéstől.
Gáll Piroska ült ott a pázsiton, tömérdek mezei virággal a kötényében, melyekből bokrétát kötögetett.
Fölsikoltott, olyan fehér lett, mint a kréta.
- Ah, Palika, maga az? - mondá tompán, síri hangon. - Hogy került ide?
Egy pillanat alatt átértettem a helyzetet. Piroska a hadnagyot várja, itt szoktak találkozni az erdőben, s a légyottok ideje, helye felől folyt a levelezés a dinnyevirágban. Megfoghatatlan nagylelkűség vett rajtam erőt. Nem értem, hogy és miért. Talán hogy a mama ott volt a közelben. Mert lelkem egyébként haraggal, gyűlölettel volt irántuk tele.
- Pszt, egy szót se, kisasszony. Itt van a mamám is. Mindent tudok, de én nem szólok, a fő, hogy ő ne tudja meg, mert széthíresztelné... Isten áldja meg, kisasszony... Jövök már, mama! Az utat kérdezgetem.
Piroska hálásan, szinte meghatva tekintett rám.
- Maga jó fiú - suttogta elérzékenyült hangon (hátha mégsem volt rossz szíve), aztán egy hosszúszárú vadszegfűt választott ki a virágaiból, megcsókolta előbb és nekem nyújtotta.
Már ekkorára megint belém bújt az ördög.
- Nem kell - mondtam nyersen és otthagytam.
A mama a gyalogúton várt. Kérdezte, kivel beszélgettem, röstellt - úgymond - utánam jönni (ami nem is csoda, mert a mama fölötte terebélyes volt s a lombozat fölötte sűrű, be se fért volna).
- Azt mondja, hogy a patakon odább lehet átkelni - kiáltám a kocsisra, ki mindenütt szorosan a patak mentén hatolt előre.
- Ki volt? - ismétlé mamám a kérdését.
- Egy gombát vagy virágot szedegető leány, ilyesvalami.
Mamám elmosolyodott.
- Olyan határozatlanul beszélsz felőle, mintha valami vadállatot láttál volna és nem tudnád róla bizonyosan, hogy zsiráf volt-e vagy hiéna. Rosszabb vagy az öreg Prakovszkynál.
- Mondom, mamácska, hogy egy leány volt.
E percben megzörrent bal felől a haraszt, odatekintettünk s a szép Prakovszky Sándor lépett ki a fák közül, puska volt a vállán s nehány szem piros szamóca a kezében, szárastól-levelestől.
Úgy rémlett, mintha megütődnék, hogy minket ott lát, szép, férfias arca elsötétült, habozni látszott, felénk jöjjön-e, de aztán némán köszönt anyámnak, rajtam gúnyosan siklott el tekintete és rézsút befordult a lankás hely felé, hol a gesztenye-grupp valóságos lombszobát képezett, hova csak a kék ég tud benézni. S az nem fecseg és nem csodálkozik.
Anyám azonban csodálkozott.
- Furcsa vadász, amelyik szamócákat szed.
- Nem is tudtam, mama, hogy van még ilyenkor szamóca.
- Nagyon iparkodó növény az, ha hosszú a nyár, elunja magát és gyümölcsözik még egyszer... Hanem gyönyörű fiú, meg kell adni.
Megfordult, utána nézett.
- Te - szólt aztán mohón, engem oldalba ütve, mintha egy nagy fölfedezést tett volna -, az a hadnagy annak az »ilyesvalaminek« viszi azokat a szamócákat.
- Dehogy, mama.
Ijedten, zavartan tekinték rá, hogy talán tud valamit. Ő is engem kémlelt, s amint szúró, kutató szeme pirosra marta a képemet, hirtelen kitalált mindent, fölkiáltván a maga meleg, enyelgő hangján:
- Oh jaj, te cinkos! Valld be most rögtön, hogy Gáll Piroskát találtad ott.
- Ne hidd, kérlek.
Az én mamám úgy tudott az én arcomban olvasni, mint egy könyvben.
- Mit, hogy ne higgyem? Biztosan tudom most már; ha nem akarod megmondani, visszamegyek és megnézem.
Megfordult és erőnek erejével vissza akart menni. »Most mindjárt meghalok, ha meg nem tudom.«
Olyan igazi asszony volt az én anyám, hogy csakugyan megbetegszik, ha valaminek végére nem jár. Elég nagy baj háramlott a világra, hogy Éva evett az almából és Ádámot megkínálta, de hát még milyen lett volna, ha, teszem azt, Ádám eszik belőle és Évát meg nem kínálja?
- Mama, mama, fordulj vissza... Hiszen az borzasztó lenne. Még tán a fejedet is levágná a hadnagy.
- Hát úgy van-e, ahogy mondtam?
- Úgy van, úgy, de ne szólj róla, kérlek, semmit.
Erre aztán visszafordult nagy elszántsággal, pezsgő kedvvel, mert egy kis botrány (ha másokkal történt) mindig felvillanyozta, ilyenkor még szép is volt s valóságosan élvezett, hogy korholhatta a társadalmat és sopánkodhatott a világ romlottsága fölött.
Ezt tette az egész úton, kivált midőn átkelve a Nesztén, újra kijöttünk az útra, kényelmesen elhelyezkedvén a kocsiban.
- Oh, és még azt mondjátok, hogy manapság már nincsenek rablók az erdőkben. Hát csak a Jánosik volt az? Hát aki egy leány becsületét veszi el? Aki lelopja arcáról a rózsákat, a hímport, a zománcot...
Így pattogott, így zsörtölt, míg az utolsó nyírfa is mögöttünk maradt a szép krizsnóci erdőből.
Még egyszer visszanéztem a klatinici dombról, ott barnállott az erdő a messzeségben, csak akkorának látszott a sehol véget nem érő sík mezőn, mint egy folt, mint egy kefe. - Hej, erdő, erdő!
Sóhajtottam egyet s elgondoltam magamban, hány madár ugrál ott az ágakon, hány mókus szaladgál, hány gyík csúszik a füvek között, s hogy a gesztenyesátorban miképp cseveg Piroska a hadnaggyal, és mindebből nem látszik innen egyéb, csak egy kefe.
Milyen nagy ez a világ!
S ezen a nagy világon mennyi szép leány lehet még Piroskán kívül.
Egy év nagy idő - a diák esztendeje nem csikó, az csak csiga. De valami igen érdekes nem igen történik e nagy idő alatt. Hacsak nem vesszük érdekesnek, hogyan lesz a kamasz ifjúvá. Kamaszkorodban még a magad nevét faragtad be a padokba, most már az ideálod névbetűire szokik rá a bicskád. Tavaly még a professzorod adta föl a verstémát - most már csak úgy maguktól dőlnek a lelkesítő témák - ott járnak-kelnek a városban szép kopogós topánkákban és ingerlő suhogású szoknyákban. Minden egyszerre jön. Mint ahogy a tavaszi áram elviszi a havat, megfakasztja a fát és betölti zsongással, illattal az egész mindenséget... Alvó szenvedélyek és erők ébredése ez. Alig van egymásután. Egyik a másikat költögeti.
Apád táncolni taníttat, pajtásaid rászoktatnak a dohányzásra: ha dohányzol, embernek érzed magad s kezdesz a férfiak beszédeire ügyelni.
Valami kis résen egyszer csak belopódzik a szívedbe a politika is és meghúzódik egy kis szögletben.
Valami álláspontot kezdesz elfoglalni, többnyire zöldet, de hiszen mindegy az... Elég időd jut még a többi színekre.
Hát ebben az esztendőben mi is cselekedtünk valamit. Kimondtuk, hogy nem tanulunk németül. Negyvenen álltunk össze és átadtuk a német nyelv professzorának azt a határozati javaslatunkat: »Nix dajts!«
A professzorok elrémültek, értekezletet tartottak, kapacitáltak, biztattak, de nem használt, a német óra alatt üres volt a tanterem. Végre írtak a szüleinknek.
Karácsony táján levelet kaptam a nagyapa gömbölyű, öreges betűivel:
Kedves unokám, Pali!
Hallom, hogy nem akarsz tanulni németül. Igen helyeslem ebbeli szándékodat. Tanárod panaszkodó levelet írt, de én azt mondom, jól teszed, fiú, ha nem fertőzteted meg vele az elmédet, csupán egyetlen feltételt tűzök ki, hogy t. i. július végéig (amikor a vizsga lesz) egy német se legyen többé ebben az országban. - Mert ha egy se lesz, bízvást elnélkülözhetjük a német nyelvet, ha azonban netalán július végén is találtatnának még németek az ország belsejében és in partibus, és te nem jártál légyen német lecke-órákra, bizony mondom néked, lészen dolga a pipaszárnak. Dixi.
Szerető nagyapád: János.
u. i. Itt küldök két pengő forintokat, gazdálkodj velök. Az ócska csizmát küldd haza, megfejeltetésnek miatta.
Láthatja az olvasó, hogy elég nagy föladat szakadt vállaimra, - hanem az igaz, hogy nem sokat végeztem belőle, mert német órákra ugyan nem jártam, de némi németek még maradtak az országban a júliusi vizsga után is, midőn ismét hazautaztam.
Persze, a pipaszár is olyan frázis volt. Féltem is én már attúl. Régen volt az, mikor még mumusnak használták. Most már szájamban lógott egész nap, nemhogy féltem volna tőle.
Otthon sem történtek ezalatt különösebb események. Egy-két nap alatt beleéltem magam a változásokba. Hiszen e két napon ezer apróságról folyt a kérdezősködés. Ki halt meg? Ez is, az is. Hát a kis tarka borjú nagy-e már? Jaj, az bizony üsző lett azóta. Itt van-e még a morva ember? De itt ám, megnyitotta azóta a kőszénbányát, és nagyszerűen megy az üzlet, milliomos lesz belőle. Hát az öreg Gáll él-e még? S ha él, képzelem, hogy haragszik! Persze hogy él még az öreg Gáll. És ha a lucsivnai földek miatt nem ütötte meg a guta, akkor az nem is hal meg soha többé. És a leánya nem ment még férjhez? (Meg mertem már kérdezni, még csak el sem pirultam többé.) Nem, nem, még mindig pártában van, hanem mit nem híresztelnek egy idő óta, hogy a morva úr legyeskedik körüle és hogy tisztességes szándékai volnának. Ejha! (Meg se mozdult a szívem erre a hírre. Hát hova lett az én tavali szívem?) No lám, no lám, és mit szól ehhez Prakovszky hadnagy? Semmit. Hát mit szól a méh, ha a virágra, amelyről elszállt, ráröpül a darázs? A hadnagyok nem reklamálnak, csak akvirálnak. A hadnagy elment a múlt ősszel és az idén nem jött el szabadságra, punktum. A katona csak katona, »menázsit« a királytól kap minden városban, szállást a kvártély-mestertől, a leányt azonban maga szerzi. Nem kell a kis Prakovszkyt félteni, hiszen a majlandi lányok se vakok!
Szóval, amit az egész környék sütött-főzött egy év alatt, azt most egyszerre elém tálalták. De a részletek most már nem érintettek érzékenyen - csak éppen tudomásul vettem. Ehhez járult, hogy a nagyapámat is utolérte a köszvény, minélfogva abbanhagyta a templombajarást (a káromkodást nem). Egyetlenegyszer se voltunk Krizsnócon egész augusztusban. Eszem nem vetett többé ezekre az egyszerű, rosszul öltözött falusi leányokra, mióta jobban megnézegettem a városiakat. Derogál az embernek az efféle. Szere-száma nincsen a sok diszgusztáló adomának, ami együgyűségükről kering. Nevetséges volna szóba állni ezekkel a kis butákkal. Inkább eljárogattam ehelyett vasárnaponkint kuglizni a közeli Kata-fürdőbe. Vonzó mulatság, mert új. Igaz, hogy csak fából vannak benne a dámák, a bal dáma és a jobb dáma, de talán jó is: az ember leüti őket, de ők le nem ütik az embert.
Egy nap azonban levelet kapott nagyatyám a postán, melyet végigfutván, a szokottnál is hajmeresztőbb káromkodásokban tört ki.
Senki se merte megkérdezni, mi van benne, végre mikor lecsillapodott, így szólott hozzám:
- Vasárnap Krizsnócra megyünk, fiú.
Azt hittem, megbánta az éktelen káromkodásait s imádsággal akarja leöblíteni a lelkét vasárnap, de apródonként kisült, hogy Gáll József uram írta a levelet és fölmondja benne a tőkéjét, melyet tavaly kölcsönöztünk az ökörvásárlásra.
Nagyapám azokhoz a régi divatú magyarokhoz tartozott, akik becsületsértésnek tekintették, ha valaki az adósságuk visszafizetését kérte (ez a legszívósabb sajátság az Árpáddal bejött fajoknál). De méltán is, mert kétségtelenül inzultus az, ha egy nyugodtan csibukozó ember kedélyes füstölését megzavarják. Az embernek veleszületett joga, hogy ilyenkor dühbe guruljon.
A nagyapa mennyre-földre esküdözött, hogy a pofájához keni azt a pénzt annak a vén gazembernek.
Csakhogy ez a fenyegetés nagyon is akadémikus természetű volt, mert éppen a kenőcs hiányzott.
Megindult a tanakodás, honnan vegyük.
A jövő évi termésre vegyünk-e föl pénzt, de kitől? Vagy eladjunk valamit, amit legjobban lehet nélkülözni, de mit?
Szerencsére volt a nagyapámnak egy híres vizslája, és még nagyobb szerencsére lakott a szomszéd faluban, Rozmálon, egy Knopp nevű burkus báró, aki a vizslát roppant sok pénzen meg akarta venni; nagyapám írt neki, s báró Knopp eljött másnap a vizsláért. (Bezzeg jó volt most a nagyapának, hogy ki nem kergettem a németeket az országból.)
Az egész háznép sírt, mikor elvitték a Mancit, nagyapám vadászpajtását és a kis testvéreim pesztonkáját. Mert a Mancival játszottak s a Manci vigyázott rájuk, mulattatta őket üres óráiban, húzta a Pista öcsém kis szekérkéjét, hagyta a fejére kötni a Mari húgocskám főkötőjét, s ha a gyerekek egymás közt összeverekedtek, rájuk vicsorította a fogát és egyet mordult, amitől mindjárt csönd lett a megszeppent hadban, szóval, a nevelői tisztet is végezte a Manci. És most elmegy a háztól örökre. Igazán szívfacsaró volt, amint okos szemeivel egy utolsó pillantást vetett még a gazdájára... Az Isten verje meg azt a vén Gállt!
A következő vasárnap elvittük a pénzt. Verőfényes, de mégis üde nyári reggel volt a tegnapi eső után, teljes pompájában ragyogott a természet, mint egy buja asszony, aki mindenét kitárja: bő esztendőnk volt, minden termett (még mák is), az országút csökevész fái is roskadoztak a gyümölcsöktől (jó most az útszéli vándornak). A lovak vígan kocogtak a hibókos úton, a kocsis elégedetten csendergett az ostorával. Hipp-hopp, észre sem vettük, már ott voltunk Krizsnócon.
Minden tiszta és ünnepélyes volt a faluban, a házak előtt kisöpörve az út egy darabon. Némelyik udvaron a leányok varkocsát fonták az idősebb asszonyok, s a gazdák az utcaajtókban pipáztak piros makrapipáikból. Néhol egy-egy öreg parasztpár kinn volt az ajtó-küszöbön, a vén férj lehajtotta fejét az anyóka ölébe és bóbiskált, az anyóka pedig a haja között keresett. A falusi vasárnap szokott képe és hangulata a mező néptelen, ameddig a szem lát, a falu csöndes, fejsze nem csattog, a kendertilló nem bomlik, de a cséplők tompa nótája sem szól, a mángorló nem zörög, a Prakovszky kalapácsa pihen.
Maga Prakovszky uram szépen megmosakodva, megfésülködve, ünneplő kék hacukájában, hajadon fővel ott jár-kel a gyümölcsös kertecskéjében, a harmadszori harangszót várva, s ezalatt a gyalázatos pondrókat öldösve (mondják, hogy őkelme mindig megiszik ilyenkor egy nyers tojást, hogy még szebb legyen a hangja). Amint meglát minket, szívélyesen áthajlik a kerítésen.
- Bonum mane precor, domine spectabilis. Hová, hová?
- Gállhoz. Hogy van, domine Prakovszky? - kiáltja nagyapám a kocsiról.
Az öreg mosolyog, aztán búsan mutat kezével messze, messze a mennybolt déli pereme mentén, Olaszország felé.
- Ott van az »a király csizmájában«.
De mi már ezt nem halljuk, a kocsi továbbszalad - csak annyit veszünk ki, hogy az öreg azt hitte, a fiáról kérdezősködik a nagyapa.
Messziről már látszik a Gáll-ház füstölgő kéménye, s ez vörös posztó most az öregem előtt, ki a legközelebbi teendőjére gondolva, egyre mogorvábbá lőn; a falu túlsó részén már a köszönéseket se fogadta, a Gállék kapuja előtt pedig, midőn megálltunk, megvörösödött a nyaka és reszkettek orrcimpái, fiatalosan ugrott le a kocsiról (a düh erőt és ruganyosságot öntött inaiba), végigment a tornácon hatalmas léptekkel, mint egy vasaskapitány, megrúgva egy útjában őgyelgő komondort, valószínűleg azt, melyet Gáll meglopott egyszer. Az egyik tornácra nyíló ablak ki volt tárva, hogy friss levegő menjen be rajta, s Gáll bent szundikált a szobában egyedül, kanavásszal bevont karszékében, lábait szétterpesztve a padlón, a feje alálógott, a legyek pedig szabadon mászkáltak hepehupás ábrázatán. (No, már iszen különb sétányt is találhatnának.)
Nagyapám sasszeme legott megpillantotta az alvó alakot. A szeme be volt hunyva, a szája ki volt nyitva, s a nyál lecsurgott róla az állán végig. Bekönyökölt az ablakba és rákiáltott:
- Hopp, Gáll! Ébredj föl, öreg Gáll!
Az alvó fölriadt, a két, székéhez támasztott mankója után kapva, dörzsölte a szemeit: ki az, mit akar?
- Én vagyok - kiáltá be nyersen. - Elhoztam a pénzedet, te kutya. De add ide előbb az írásomat!
Gáll csodálkozó arcot vágott:
- Mit? Már elhoztad? - motyogta kedvetlenül. (Jobb szerette volna, ha halasztásért rimánkodnánk.) Hát hol vetted?
- Akárhol. Mi közöd hozzá? Add ide az írásomat.
- Gyere be érte!
- Nem megyek. Nem akarok többé az életben a födeled alatt lenni. Add ki az ablakon. Kéz a kézbe, én is benyújtom a pénzt.
- Ne légy gyerek, János. Ne okoskodj - keresgélte Gáll a kérlelő szavakat. - Ne csinálj nekem skandalumot. A cselédjeim ott őgyelegnek az udvaron, észreveszik a jelenetet, kinevetnek, széthíresztelik. Nemesemberek négy fal közt végzik az ilyen dolgaikat. No, gyere be hát! Tudom, haragszol, hogy kértem a pénzt, pedig kell, becsületemre mondom, kell. Engem nagy csapás ért... nagy csapás.
De már ezt a nagy csapást jól esett volna a nagyapának meghallani.
- Milyen csapás? - kérdé.
- A lányom férjhez megy. Megbolondulni való dolog az (s arca rángatózni látszott a méregtől). Minek is ád az Isten az embernek gyereket? Hogy mindenéből kifosszák. Azt mondja, boldog akar lenni. Mi hasznom nekem az ő boldogságából? Jobbízűen eszem én akkor, vagy jobban alszom ezáltal? Nevetséges! Hát legyen boldog, ha akar, de miért kelljen nekem emiatt három szoba bútort venni, egy csomó ezüstkanalat és százféle encsebencsét? S én azokat sohasem látom többé. Az mind egy másik emberé lesz, amit veszek. Hát nem volt az őrült, aki az ilyet először kigondolta? Hogy boldog lesz? Mit bánom én azt? Mi haszna abból az én vén almafámnak, hogy az almáját ez eszi meg, vagy az eszi meg, legyen bár herceg vagy gróf, ha ő mindazonáltal korhad, szárad és vedlik?
Nagyapám elfelejtette saját sértődését is, amint ez a sivár, önző lélek kezdte kihányni a maga kloakáját, hátborzongva vetette oda önkénytelenül:
- Minek adod akkor férjhez?
Gáll szaggatott, gyors lélegzetet vett, tátongatta a száját, mint a harcsa, ha kiveszik a vízből.
- Minek? Hát nem tudod, hogy az a zsivány morva hogy csapott be a lucsivnai földekkel? (Az öklével verte az asztalt.) Az Istentől is csúnya dolog, hogy eldugja az emberek elől a fűtőanyagokat a föld mélyébe. Rettenetes az, rettenetes! A fejemet szerettem volna a falba verni, de csak a fal bánná meg és a fejem. A bánya pedig maradna a morváé. Pörrel mennék érte, de elveszteném. Tehát a lányommal megyek. Így még azt képzelhetem, hogy visszakerülhet valamikor.
- Hogy-hogy? - kérdé a nagyapa az undor egy nemével az arckifejezésén.
- A bánya felét ráíratja a lányomra, s ha hamarabb találna meghalni, a másik fele szintén az övé lesz, és ki tudja, még mi minden történhetik.
(Kitelt tőle, hogy a lánya halálát is számításba vette, amely esetben reá szállna a kőszénbánya.)
A nagyapa mindenáron friss újságokat akart vinni a nagymamának, s haragját eltolta az előtérből a kíváncsisága.
- No, és bevégzett tény már?
- Ma van az első kihirdetés a templomban, három hét múlva megüljük a lagzit. Láthatod, hogy nem ok nélkül szólítottam mozgásba kis tőkémet. De ha éppen haragszol, hát üsse kő, inkább neked hagyom s én majd kölcsönzök valahol... Gyere no, majd megbeszéljük egy kupica szilvórium mellett.
Szokatlan, utálatos nyájasság érzett ki a hangján (mintha parfümszaga volna a paprikának). Ilyenkor volt Gáll a legveszedelmesebb - de a nagyapa lépre ment neki. Megfogta a kabátgalléromat vidáman és így szólt:
- No, hát gyerünk be a fiúhoz.
Bementünk. A »fiú« barátságosan megrázta a nagyapám kezét, engem atyafiságosan hátba ütött, aztán odacsoszogott a pohárszékhez és valami pálinkás üvegből öntött két kis pohárkába, majd habozva nézett fölváltva hol a harmadik pohárra, hol énrám.
- A Pali nem iszik - sietett az öregem meglegyezni.
- Helyes nevelés... igen helyes nevelés - mire mohón visszatette a harmadik poharat.
Azután erővel leültetett, hogy ne vigyük el az álmát. (No iszen, egyéb se kellene, csakhogy azt vigyük.) Egyszerű szoba volt, aminő a kurtanemeseké akkoriban; egy pohárszék, egy fekete bőrdívány, alacsony, fiókos szekrény sárgaréz karikákkal, egy ágy, slingelt, fehér terítővel, alatta egy dohányvágó, fölötte a falon Székács József ev. püspök arcképe, átellenben egy sisakos, kivont kardú, sárga csizmás-vitéz, ezzel az aláírással: »Insignis familiae Gal de Hilib«, az ágy mellett egy griffmadaras vasláda (a kincs- és okmánytár), a szekrény tetején, ahol a városi embernek a csecsebecséi vannak, ott hevert egy birkabélyegző-vas, egymásba fonódott G. J. betűkkel, egy pléh hurkatöltő, egy kis szita dohánytartó gyanánt, egy lúdcsont, mely kalendáriumul szolgált (mert a Márton-napkor leölt lúd hátcsontja, amint világosabb vagy sötétebb, jobban megmutatja az időjárást, mint az asztronómusok), lopótök, disznóhólyagok, rovások stb.
- Hja, hja - kezdé szórakozottan nagyapám, mert esze most már, ha a pénzt nála hagyja Gáll, a Manci visszaszerzésének különböző tervein édelgett -, a lányok bizony megnőnek lassan-lassan, főkötő alá jutnak, aztán sátor alá és így tovább... Annyi bizonyos, hogy a leányod igen csinos és megérdemelte volna - kimondom, ha már a nyelvemen van -, hogy magyar emberhez menjen férjhez.
- Ostobaság, mindnyájan Ádámtól származunk.
- De legalább nemesember-e ez a Dubek úr?
- Oh, hogyne, hogyne, zöptaui Dubek. Csak éppen olyan jóravaló magyar ember volna, mint mi, ha tótul tudna.
- Hiszen az igaz, és ha a Piroska húgom szereti, hát minden jól van.
- Majd megszereti - mondá Gáll félvállról, nyersen, mintha untatná ez a hiábavaló beszéd.
Nagyapám fölháborodott ezen a mondaton.
- Mit? Még csak ezután fogja megszeretni? Ejnye, te hóhér!
- No, no, no - nevetett föl Gáll jóízűen, mintha elhatározta volna, hogy ma semmiért sem haragszik meg, hanem még kedvesebb lesz. Kikiáltott az ajtón: - Panni, gyere be.
A Panni berohant egy női topánnal a kezében, melyet egy nyúllábbal fencselt. Formás, takaros topán volt, szép nyerges lábacskának a kinyomkodott hüvelye. Ez csak a Piroskáé lehet. Olyan édes kis cipő volt, úgy szerettem volna a kezembe fogni, s úgy megszépítette azt az egész szobát, hogy ő is ott volt a tárgyak között.
- Mit parancsol a nemzetes úr?
- Adj föl egy kis pogácsát az asztalra. De sebesen ám, te lusta tehén! Hogy nem esztek? Dehogynem esztek! Mit is akartam mondani. Miről is beszéltünk csak? Hát igen, hogy csak ezután szereti meg a Dubeket... No, persze. Ösmerni kell a lányokat. Kivált mikor egy tisztecskéről van szó... Az aranyzsinóros atilla... No persze. A kauciót pedig tegye le Gáll József. No, persze.
Mindössze három foga volt Gállnak, egy alul, kettő felül, de oly lázas dühbe hozta magát, s olyan ügyesen meg tudta csikorgatni, hogy egy emberevő vadállathoz hasonlított.
- Hm - szólt közbe a nagyapa -, a Prakovszky hadnagyot érted?
- Igen, meg merte kérni a semmiházi. Egy Gáll leányt, egy Prakovszky, egy közönséges kovácsnak a kölyke. Milyen világ! Milyen század!
- Ha szereti.
- Szemtelenség, ha mondom. De feleltem is a levelére olyant, hogy nem teszi az ablakba, ha megkapja. Pedig már azóta megkaphatta... éppen a negyedik napja. Hidd meg, az a zsivány apja vette rá, mikor itthon volt, hogy a leányomra vesse a szemét... mert ezen a réven akart tönkretenni. Sokért nem adnám, János, ha ezt a siket kutyát legalább egyszer életemben zabba állíthattam volna.
Az öreg Gáll ugyanis szolgabíró volt negyvennyolc előtt, s azon híres metódusa miatt csöppent ki, hogy a vádlottat félig borral megtöltött kádba állította be meztelen (persze a bor a vádlott költségére ment), a borba aztán beleöntetett egy-két köböl zabot, annyit, hogy a delinquens nyakáig érjen a kád tartalma, s mikor azt rettentő módon megmelegíté a szesz, vérét transpirációba hozva, izegni mozogni akart volna, a milliárd zabszem irtózatosan szúrta mindenfelül - hogy akkor mindent vallott. (De iszen, volt Gállban közigazgatási talentum. )
- Úgy, no. Hát Majlandból írt a fiatalember? - csóválta a fejét a nagyapám.
- Azt cselekedte a paniperda - felelte Gáll úr atyafiságos bizalmaskodással -, és ha még csak ez lenne, de - és ezt csak neked mondom meg, öregem - a leánynak is írt, annak is megzavarta a fejét. A leány el volt vadulva. Ördög van abban a hadnagyi ruhában, te János... Azok a bolond aranyzsinórok... Alig akarta megírni neki, hogy a dologból semmi sem lesz, mert ő mást szeret stb.
- És megírta?
- Persze.
- Te kényszerítetted rá?
- Én, meg az egyetlen hű szolgám, amelyik ott lóg a szögön az ajtó mellett.
Kajánul fölnevetett, mint aki valami jó élcet pattantott el.
Mind a ketten odapillantottunk, hát egy zergeláb-nyelű korbács volt odaakasztva. Minden vér a fejembe szállt arra a gondolatra, hogy azt a habtermetet végigvágta ez az emberroncs azzal a korbáccsal. Szerettem volna rárohanni, hogy nyomban megfojtsam.
Nagyapám gépiesen kelt föl s kihúzta oldalzsebéből a tárcáját, fizetni akart: ez volt nála a megvetés legteljesebb jele.
Gáll kézzel-lábbal protestált:
- Mit? Nem akarod a pénzt megtartani? Csak tedd vissza, János, a bugyellárisodat! Ne mondja senki, hogy az öreg Gáll nem fogékony a barátság iránt. Sok bogara lehet, de a cimboráihoz ragaszkodik... S nem mondja föl a tőkét neked, inkább ő maga kölcsönöz...
Nagyapámnak, aki hiúságában volt sértve a pénz fölmondása által (restellte, hogy a környéken beszélni fogják), csak egy jó szó kellett, hogy újra visszategye a tárcáját és begombolkozzék.
- Hát ezt is köszönöm, öreg fickó - mondá, és a Gáll vállaira tette a karját.
Az szinte meggörbült az izmos kar alatt s elkezdett köhécselni, egyenkint lökve ki a szavakat köhögés közben, amelyiket mikor lehetett.
- Hanem... a különbözetet - zetet, azt... természetesen... te fizeted - zeted...
Azért ejtette ki a szavakat így duplázva, mert mikor köhögött, a felesége a hátát szokta ütni, s a kiejtett szó utolsó fele odább csusszant. Annyira megszokta ezt évek során köhögés közben, hogy most is így beszélt, ámbár senki se döngette a hátát.
- Miféle különbözetet? - kérdé a nagyapám megrökönyödve.
- Hát amennyivel én drágábban kapom a pénzt a zsidóktól. Mert nekem nem adnak olcsó pénzt. Nem képzeled, János, hogy mennyire utálnak engem a zsidók.
- Nem nagy fantázia kell hozzá - felelé szarkazmussal.
Gáll nem is hederített e csípős megjegyzésre.
- Két percenttel többet fizetsz, punktum.
Láttam a nagyapám arcán, szemein, hogy habozik, ne vágja-e oda a szeme közé Gállnak a pénzt. De aztán mégis csak lecsillapodott és mindössze egy maró kifejezésbe lyukadt ki.
- Jó, no, te vén pióca. Gyerünk, Pali!
Néhány nap múlva megtudtuk, hogy Gáll minden adósával így tett, mindnek fölmondta a kölcsönt a házasság ötletéből s aztán mégis náluk hagyta, fölemelve a fizetendő kamatokat. Úgyhogy a Piroska kelengyéjét voltaképpen a szegény adósok zsírján vásárolja be.
Re bene gesta elindultunk a templomba, de nem előbb, míg a két percent emelést rá nem vezette nagyapám a kötelezvényére »pro memoria és mert halandók vagyunk« - mint Gáll fejezte ki magát -, mi még megbízhatnánk egymásban, de a maradékainkról ki állhat jót?
Mélyen sóhajtott, a kovács fújtatója se nagyobbat, lábai görcsösen csuklottak meg térdben, s felső testében is megborzongott.
- Oly csúnya a halál, János... oly csúnya és az a rettenetes, hogy a többi ember élve marad.
Örültünk végre, mikor elhagyhattuk a szobát, melyet e piszkos lélek lehelete megfertőzött. Künn tiszta volt a levegő, ragyogott a nap, kéklett a mennybolt, csak a széleken volt vöröses, dél felől. Azt mondják, hogy ez esőt jelent, ami igaz is lehet, mert alacsonyan röpültek a fecskék, a harang szava (a harmadszori beharangozás) ünnepélyesen bongott, zúgott a völgy fölött. Már nem volt reggel, de némely füvön, levélen még ott fénylett a reggeli harmatból egy-egy csöpp - még a nap meg nem itta.
- Délután áthajtatok Rozmálra - mondá a nagyapa derülten -, vissza próbálom csalni a Mancit. Mert a Manci nélkül semmi se vagyok.
- Benézünk a templomba, nagyapa?
- Hogyne, hogyne. Ha már itt vagyunk. - Aztán hozzátette, mintha az Isten előtt akarná magát kijavítani: - Azaz egyébként is. Állj meg a templomnál, Miska.
Tele volt kocsikkal, bricskákkal a templom tája, még üveges hintók is megakadtak. Mégis csak szereti a jó isten a lutheránusokat, mennyi jómódú van közöttük! De mi bújt ma a környékbeliekbe, hogy annyian eljöttek? Talán már híre ment a Gáll Piroska mai kihirdetésének és azt akarják meghallgatni?
Csakugyan zsúfolásig megtelt a templom, pedig nem mi voltunk az utolsók: csak az első zsoltárnál tartottak. Nagyapámnak helyet szorítottak a szokott padjában, én az utána következőnek a legszélire kuporodtam. Ember ember hátán szorongott, még a padok közti átjárót is fiatal parasztleányok foglalták el, akik most kiszorultak az oltár melletti területükről.
Dacára a nagy tömegnek, mégis hűs volt e fönséges boltívek alatt, mintha az orgona búgó hangja fölszíná, szétkergetné a tikkasztó gőzöket, a lilaszínbe játszó párákat. Oly üde, friss volt minden, semmi sem érzett köröskörül, csak e piros, egészséges leányok testének finom, átható illata...
Az oltár is ma szokatlanul föl volt díszítve, vastag, cifra gyertyák égtek a tartókban, s sárga tearózsákkal, teljes violákkal volt behintve. Azt susogták köröskörül, hogy Dubek küldte az oltárra. Az pedig nálunk Krizsnócon nem is szokás - a két férfi-istennek nem kell az efféle - a Máriának pedig nem udvarolnak.
De mégis szép volt az a sok virág, különösen a májszínű és bágyadt piros violák. Egy méh, a kis bolond, vagy a törött ablakon röpült be, amint a kitóduló levegő kivitte neki a csalogató illatot, vagy pedig tudtán kívül hozták be a rózsával, talán ittasan el volt alélva a kelyhében, most ott dongott az oltárkép körül s el-elszállt egész a szószékig meg vissza. Jaj, ha éppen a tiszteletes urat találja megcsípni. Az lenne még csak a parádé. Aggódva nézegette Szicsina Márton, az egyházfi.
Mind itt voltak, akiket ismerünk, a szép falusi kisasszonyok, a négy Vér-leány, az egyiknek a kezén karikagyűrű van már (de villogtatja is a kis mihaszna, hadd irigyeljék a többiek), Folkusházy Vilma valamit súg Krúdy Máriának, mire az rémülten odakap az éjfekete hajkoszorúhoz a fején. Szent Isten, csakugyan lecsúszott az egyik rosszul feltűzött fonat... A hajtű is leesett valahová a pad alá... A két fejecske lehajlik keresni, csak a két gömbölyű fehér nyak látható egy percig igéző vonalaival, tündér gödreivel, gyíkkeskenységű, fekete bársony szalaggal átkötve a Máriáé, hogy még jobban kitűnjék a fekete mellett a fehér.
Gállék nincsenek itt, ellenben Dubek úr ott ül az én hajdani helyemen, de nem Pornya kasznár a szomszédja, hanem az öreg Funtyik, aki most is alszik a két szétterjesztett karján, megfakult dókáját azóta újra festették, molnárszínből sötétkékre, és átvarrták, minélfogva amint most a kabátujjakhoz tapad a szája, alvás közben csurogván nyála, összekeveredik a posztó festékjével, s fehér szakálla olyan lesz, mire fölébred, mint a kékítőbe esett kanári.
Prakovszky uram is ott énekel, hangja most is kicseng a többiek közül, akár a lázsiás talléré a garasok mellett. De ki is ereszté emberségesen, egész animóval, hogy szinte harsog, némelykor csurom izzadság folyik a homlokáról a nagy igyekezetben, s az ádámcsutka úgy jár a gégéjén, mint a csajka a szövőszék bordáiban.
Egyszerre mozgás, hullámzás támad az átjárón, ahol a leányok állnak, a tenger mormolásához hasonlatos nesz fut keresztül a templomon. A szép Buzinkayné a másik oldalon leveszi pici fehér ujját a zsoltár sorairól, mert mindig az ujjával kíséri a szöveget, hogy el ne tévessze, s orrára helyezi a lorgnettejét.
- Az új menyasszony - suttogják.
Mintha friss szellő támadna, száz szoknya ropog, suhog, ugyanannyi pántlika röpköd a varkocsokon, kétszerannyi kordován csizma csikordul, amint a leányok utat nyitnak, jobbra lépnek, balra lépnek, összébb szorulnak, kikeményített szoknyáik a lábszárakhoz csapódván bűbájos zörgéssel, kígyózó sziszegéssel.
Piroska jött a mamájával, neki nyílott az út, ő lépeget a falusi hajadonok sorfala között, fehér liliom a mályvarózsák között. A zsoltár, mely az Úrnak szólt, éppen azoknál a szavaknál tartott: »mint szarvas a hűvös patakra«. Mintha csak az is neki szólna.
Hanem milyen halovány, szomorú volt az én tavalyi szerelmem. És mennyire megváltozott. Mintha megnyúltak volna a szemei nagyobbakra, pedig csak az arca lett soványabb, egész valóján valami fázékonyság ömlött szét, a szája is határozottan keskenyebbnek látszott és színtelennek. Úgy szerettem volna ráfogni, hogy ennek következtében megcsúnyult, próbáltam is határozatképp kimondani magamban, azaz meg akartam magamat csalni, mert láttam én jól, hogy még szebb, mint volt.
Mindenki rá nézett, míg a helyére ért, és még azután is sok tekintet nyugodott rajta, ami őt meg nem zavarta, hanem csak még kevélyebben emelte föl a fejét, mint a királyné, ha sokaságok nézik.
Miután a kíváncsi tekintetek mindazt fölszürcsölték róla, ruhájáról és gyémántos násfájáról (mely, azt mondják, valami grófnétól van zálogban az öreg Gállnál), ami alkalmas anyag lehet a mai uzsonnákhoz, a még ki nem fáradt figyelem Dubekre fordult, s csak ami ezenfelül fölmaradt, azt fordították a prédikáció meghallgatására.
Hosszan, unalmasan beszélt a tiszteletes úr, de hogy mit beszélt, el nem tudnám mondani, ha a nyakamat levágnák se. Az bizonyos, hogy mindenki türelmetlen volt, a vénasszonyok krákogtak, köhécseltek, a férfiak pediglen mind sűrűbben átrakosgatták az egyik lábszárukat a másikra. Valóságosan föllélegzett az egész keresztyén gyülekezet, midőn végre az imádságra került a sor, s mikor a tiszteletes úr az »Ámen« után betevé az imakönyvét, kihúzván abból azt a bizonyos szelet papirost, amin átütődtek ákombákomjai.
Az összes hajadonok irigykedve néztek föl arra a papírra. Az az ígéret földe, az a kis fehér papír. Az a cél. Szent András az ólmával, Luca a székével, mind ennek a papírnak dolgozik.
Mélységes csönd támadt. A tiszteletes úr harsányan fölolvasta, amint illett; hogy nemes zöptaui Dubek Antal veszi magának házastársul nemes hilibi Gáll Piroska hajadont stb.
Mire ismét minden tekintet a menyasszony felé fordult, aki most már nem tartotta kevélyen a fejét, hanem el is pirult egy kicsit.
Aztán ennek is vége lett, fölzúgott az orgona és az ének. A világ visszatért a régi kerékvágásba, a siket Prakovszky nekiköszörülte torkát az utolsó zsoltárnak, és vitte, vitte erőteljesen, hatalmasan a hangot, búgott, viharzott az ének tüdejéből, mintha boltozatokat hasogatna és az egeket vívná, a többi éneklő semmi se volt mellette, vagyis annyi, mint zúgó szél mellett a juhnyáj bégetése, midőn egyszerre csak összerezzent s kiesett szájából a hang.
Olyan furcsa volt, szinte úgy rémlett, hogy az egész templom egyet zökkent és lejjebb esett. A kántor is belezavarodék az orgonaszóba. Mindenki Prakovszkyt nézte, mint az órát, mikor megszűnik ketyegni. Mi történt az öreggel?
Prakovszky pedig nyugtalanul hajolt hátra és azt kérdezte a mögötte ülő mészárostól, Szlaby Páltól:
- Miféle lövés volt az?
- Lövés? - kérdé vissza Szlaby Pál. - Én nem tudok semmi lövésről. Miféle lövésről beszél, komámuram?
- Éppen e percben hallottam a lövést.
- No, én nem hallottam - mondá be a fülébe Szlaby Pál, elmosolyodva. - Bizony mondom, képzelődik komámuram.
- Nem! Dehogy. Éppen most lőttek. Puskából. Ugye hallotta, Funtyik bácsi?
Funtyik bácsi a fejét rázta, hogy egy mukkot se hallott, pedig annak legalábbis ágyúlövésnek kellett lennie, ha Prakovszky hallotta.
De Prakovszkyt ez még csak jobban fölizgatta; egész félhangosan szólt oda az előtte való padba:
- Nem hallották az urak a lövést?
Azok nevetni kezdtek. Nem rossz. Prakovszky lövést hallott, de mi nem. A vén Funtyik alszik a szomszédságban s Prakovszky álmodik helyette lövésről.
Integettek neki a kezeikkel, hogy semmit se tudnak a lövésről.
- Pedig világosan hallottam - dadogta zavartan, tágra nyitott szemekkel -, megesküszöm rá, megesküszöm...
Folkusházy Gáspár, ki el volt mélyedve a zsoltárba, bosszúsan dörmögte:
- A hiú bolond! Tetteti magát, hogy ő hall.
A rozmáli fiatal szűcs ellenben jóakaratúlag hátrafordult, tölcsért csinálva a tenyeréből:
- Ne képzelődjék, keresztapa, nem lőtt senki. Bízza ránk a hallást, maga pedig csak énekeljen és üljön veszteg.
De Prakovszky éppen nem tudott veszteg ülni. Szokatlan izgatottság látszott az arcán, keze reszketett, próbálta a zsoltáros könyvet a tokjába tenni, de bele nem talált, mire ott hagyta és fölállott, hogy kifelé kászmálódjék a padból, ami csak nehezen ment a sok kövér úr között, egynek-kettőnek a tyúkszemét is megtaposta, sőt oldalvást kelletvén magát keresztülverni, a dolmánya ezüst gombja beleakaszkodott a zöptaui Dubek óraláncába és azt órástul kirántotta és vivé a kabátgombján kifelé, míg azután nagy csörömpöléssel leesett a templomi kövezetre.
Mindenki odanézett. Mi az? Mi történt? Mi csörömpölt? Miért megy el Prakovszky? Sugdosás támadt, aztán nevetgélés:
- Egy lövést hallott szegény feje.
Terjedt, mint a futótűz. Szomszéd a szomszédnak tovább adta. »A Prakovszky lövést hallott.« Hát nem mulatságos ez? Olyan siket, mint a bot, és lövést hallott. Lehetetlen ezen el nem mosolyogni. Mintha valami gonosz manó megcsiklandozná az asszonyokat, a férfiakat, minden száj mosolygásra ferdült. Hahaha! A Prakovszky lövést hallott. Mi nem hallottunk semmit. Pajkos fénylencsék csillogtak a szemekben, kedélyes derű ült ki a homlokokra. A nap sugára, mint arany vízesés, zúdult be az ablakon, még csak a napsugár nevetett nagy igazán, sőt úgy tetszik, az oltárképen a fiát föláldozó Ábrahám sem állhatta mosolygás nélkül.
Maga Prakovszky pedig kézzel-lábbal törte magát kifelé az utat elálló hajadonok közt, ijedten, tétova tekintettel, képéből kikelve, roskadozó lábakkal, közbe-közbe az ismerősebbektől megkérdezve tompa, szelíd hangon:
- Nem hallottátok a lövést, leánykáim?
Nem, nem. Senki sem hallotta.
- Különös, különös...
Csak még sárgább lett a képe, mint a halotté, mint a viaszk. Csakugyan különös ez. Mert nem hallott lövést, az bizonyos, de ha hallott volna is, hát aztán? Mi van abban, hogy egy lövés eldurran odakinn. Pajkos suhanc elsüt egy pisztolyt, vagy a pásztor lő rá a kertek alatt egy fölröppenő fogoly-csapatra. Hogy lehet azon úgy fölindulni?
Prakovszky kirohant, kérdezősködött a kocsisoktól. Nem hallottak-e egy lövést? Azok is a fejüket rázták és egymásra nevettek.
- Nem volt biz itt, nemzetes uram, egy ostorpattantás sem!
Aztán futott haza hajadonfővel (a kalapját bent feledte a templomi padban). A konyhában ott legyeskedett a legénye az ebédet főző szolgálóval, megfogta a gallérját és ráordított:
- Ki lőtt az imént?
- Én nem - szabódék a kovácslegény jámbor képpel. - Hogy gondol olyat?
Eleresztette és újra szaladt fölverni a tudakozódásaival a szomszédságot. Már ekkor az összes hívek özönlöttek ki a templomból, a rozmáli szűcs, a keresztfiú, hozta a kalapját és az énekeskönyvét, kiabálva utána torkaszakadtából:
- Keresztapám, hahó, keresztapám!
De a vén ember oda se hederített, csak váltig kérdezgette, akiket előtalált, hogy igazán nem hallottak-e semmit, és váltig motyogta szaggatott lélegzettel, nagy fejét lehorgasztva:
- De különös, de csodálatos...
***
Krizsnócon a kicsi dolog is nagy esemény. Tele volt a falu a mulatságos esettel, hogy Prakovszky lövést hallott.
Nagyapám otthon is elbeszélte az ebédnél, ott is megmosolyogta mindenki.
Hanem bezzeg elhalt a mosolygás, midőn négy nap múlva megérkezett a hír Majland városából, hogy Prakovszky Sándor csász. kir. hadnagy múlt vasárnap déltájban az ottani nagy kaszárnyában főbe lőtte magát.
- Szegény fiú! - mondá a nagyapám szomorúan. - Ezt a Piroska levele okozta.
- Szegény öreg Prakovszky - szólt közbe az édesanyám, s egy könny csepp buggyant ki a galambszelíd szemeiből -, meghallotta azt a lövést!
Magamat is megrendített a hír, de a mama kijelentése is meglepett.
- De hiszen az lehetetlen, mamácska... olyan messziről! Hogy képzelhetsz olyat?
A mama átfogta a nyakamat és a fejemet megsimogatta gyöngéden, szomorúan.
- Te még azt nem tudod. De majd egyszer megtanulod, hogy a szüle szíve tovább lát, mint a szem, jobban hall, mint a fül. Te még azt nem tudod...
Nemes Sáros-vármegyében ismerős vagyok. Gyakran megfordulok ott, rokonaim is vannak, barátaim is, kis urak, nagy urak, összevissza, ami egyébiránt nem jelent különbséget, mert Sárosban a kis urak is nagy urak és megfordítva a nagy urak is kis urak. Sáros a jó tónus és az illúziók vármegyéje. Sokszor voltam ott bálon vagy banketten és mindig azt kellett hinnem, hogy száz Esterházy közt ülök, pedig voltaképpen tudtam, hogy ezek megyei írnokok és apró tisztviselők, kik nélkülöznek, esetleg éheznek titokban, de ha idegen szem függ rajtuk, hercegi grandezzával tudnak megválni az utolsó ötforintosuktól.
Éppen megfordítva van ez az Alföldön, hol egy csomó rüpőkkel köthetni ismeretséget, kik egy hatosért hajbakapnak, és csak másnap hallja az ember felőlük, hogy a legszegényebbnek is ezer lánc földje van. Hiszen talán hasznosabb, életrevalóbb nép ez az utóbbi, de mennyivel szebb az élet odafönn e szeretetreméltó urak között, kik előkelően mozognak és beszélnek! A »flanc« második természetükké vált, attól nem tágítanak rogyásig, a csillogás, pompaszeretet életszükségük, mely lelkeiket betölti és szellemüket frissen tartja.
Az, hogy ők szegények, végre is csak egy rossz álom, melyből föl-fölrázzák magukat a francia pezsgő szürcsölése közben, mint ahogy az alföldi gazdagok jó módja és urasága csak egy száraz, élettelen tény, mely a telekkönyv lapjain terpeszkedik el, egymás mellé rakott számokban és betűkben.
De jaj, hova jutok ebben a bolondos összehasonlításban! Mi köze ahhoz egy násznagynak, aki végre is nem etnográfus, hanem csak násznagy? Minek szóljon le egy vidéket, mikor a leszólott vidéken is lehet még valamikor násznagy? Legjobb, ha a tényálláshoz tartom magamat, hogy t. i. Csapiczky Endre hírlapíró-társam, aki Arator név alatt igen csinos cikkeket és tárcákat ír, násznagynak hítt meg a múlt napokban.
- Tehát ön is a becsületes emberek sorába lép? - kiáltám meglepetve. - Nincs még korán?
Csapiczky fess fiú, de még zöld és egy kicsit nagyon is bohém.
Fejét rázta, hogy nincsen korán.
- Egy szép leánnyal ösmerkedtem meg Bártfán a múlt nyáron, bizonyos Bajnóczy Katalinnal.
- Hová való?
- Ő is sárosmegyei.
- Szőke, barna?
- A legszebb szőke a világon.
- No, az derék. A fekete lány még szép, de a fekete asszonyban van valami démoni. Hát mindenesetre elfogadom a násznagyságot, de hol lesz az esküvő?
- Lazsányban, a Katica szülőinél.
- Mik a Katica szülei?
- A Katicának anyja van, aki egy nyugalmazott őrnagyhoz, Lazsányi Istvánhoz ment másodszor nőül. Annak a házánál lesz az esküvő.
- És hogy lehet oda jutni?
- Eperjesig vasúton, onnan kocsin.
- Hát van-e aztán egy kis pénzmag?
Úgy gondoltam, erre van inkább szüksége Csapiczkynak és nem asszonyra.
Boldogan mosolygott, ahogy csak egy bolond poéta mosolyog.
- Ez az, amit a Csapiczkyak sohasem kérdeztek a menyasszonyaiktól - felelte büszkén.
- Persze - mondom -, mert már az ipamtól, napamtól előbb megtudták.
Kevélyen emelte föl a fejét.
- A Csapiczkyak sohasem...
Azt akarta mondani, hogy sohasem voltak pénzszorultságban, - de ennek az ellenkezőjére oly fényes bizonyítékaim vannak (legalább Csapiczky Endrére vonatkozólag), hogy jónak látta így vezetni a mondatot: »sohasem nősültek pénzszorultságból!«
Hm. A Csapiczkyak! Mintha csak azt mondaná: a Wittelsbachok sohasem nősültek pénzszorultságból. Van valami Don Quichote-szerű ezekben a sárosiakban! Általában igen érdekes már az is, hogy ezúttal sárosi ifjú sárosi lányt vesz el, mert a sárosiak tudvalevőleg más megyébe mennek férjhez, ha leányok és más megyébe mennek háztűznézni, ha legények. Egymást a kannibálok se eszik. A haldokló paraszt azt mondja a fiának: »Van elég törött ablak és fazék az országban, azt mind rátok hagyom.« A haldokló úr se fösvényebb: van elég jó parti a világon, azt mind a gyerekeire hagyja. A sárosiak csak éppen születni szoktak Sárosban, az életet leélik egyebütt és igen bajos lesz őket ítéletnapkor összekeresgélni.
Csapiczky régebben egy újságnál dolgozott velem s már akkor se hasonlított a régi formájú újságírókhoz, kik kitaposott nadrágban, kigörbített sarkú cipőkben járnak, vagy kopottas kabátban, mint báró Kemény Zsigmond, akiről fönnmaradt a kortesnóta: »Ha poros is a kabátja, Deák Ferenc a barátja:« Csapiczky elegáns volt; egy Isten, egy kabát, de az az egy kabát mindig úgy nézett ki, mintha most hozta volna haza a szabó. Előkelő modora miatt ő volt a báli tudósítónk, az interjúvolónk, s finom alakjával, úrias hanghordozásával még a nagyuraknak is imponált, és mint riporter be tudott jutni mindenüvé, a női boudoiroktól kezdve a király papírkosaráig.
A kivasalt cilinder és a lakkos topán elviszi az embert a maga egyszerű atmoszférájából más világba, magasra vagy mélyre. Hej, sokat ér az a becsületes kigörbített sarkú topán; biztosan jár benne az ember, mert ami a sarokból hiányzik, kiegészíti a göröngy, amire lép. A mi Csapiczkynk a léha dzsentribeli uracsokkal tartott, az úgynevezett »pakfon arisztokráciával«, és tele volt nyegleségekkel és adóssággal.
Bizony ráférne egy jó parti.
A sárosi svihákság mellett - volt benne sok bohém vonás. Pompásan tudta eltakarni a szegénységet (ez a sárosi svihák dolga), de pompásan tudta elő is tárni (ez pedig a bohém dolga). Mikor egy ízben sztrájkoltunk a kiadó ellen s egy téli hónapnak a huszonötödikén egyszerre mindnyájan el akartuk hagyni a szerkesztőséget, Csapiczky fölszólalt:
- Ostobaság volna 25-én távozni és példátlan a történelemben. Várjunk még, uraim, egy hetet.
- Miért? - ellenkezének a lázadók. - Egy hét múlva is csak ilyen rossz lesz a helyzetünk!
- Igen, de közbe jön az elseje. Miért csinálta volna III. Napóleon az államcsínyt éppen december 2-án? Mit gondolnak az urak? Azért, hogy elsején még fölvehesse az elnöki fizetését.
Ez a kis esetke azért jutott eszembe, mert október 3-ára volt az esküvő kitűzve a múlt őszön. Másodikán tehát megindultunk s minden viszontagság nélkül jutottunk el Eperjesre. A természet régen volt olyan konfúzus, mint tavaly; az őszt augusztusban tartotta, a nyarat októberben. Fölséges utunk volt Eperjesig, izzó verőfényesen sütött a nap, nevető mosolyával beragyogva a szelíd hegyeket, melyek csak úgy szoktatóba ugranak elénk, mint előlálló apródjai a messziről kéklő óriásoknak.
Délután érkeztünk Eperjesre, s úgy volt, hogy meghálunk a vendéglőben s reggel kocsin indulunk Lazsányba az esküvőre. Csapiczky egész délután el volt foglalva, járt-kelt a városban, hogy csak úgy csurgott róla az izzadság.
Nem is láttam, csak a vacsoránál és igen csodálkoztam, hogy álmos volt és dicsekedett: »Milyen nagyot alszom én ma.« - Alszik? Az esküvője előtti éjszakán? Sohase hallottam ilyet.
- Sőt inkább - felelte nyugodtan -, mert az esküvő utáni éjszakán úgyse igen lehet aludni.
Reggel korán felköltött, hogy induljunk, hörpentsem ki hamar a reggelimet, mert az út nem éppen jó Lazsányig, tegnapelőtt nagy záporeső volt arra és a vicinális út tele van kátyúval.
Az órájára tekintett.
- Teringette, legalább is úton kellene lennünk Lazsány felé; fogadni mernék, hogy e pillanatban már öltöztetni kezdik a menyasszonyt.
- Akkor hát menjünk. Van már kocsink?
- Itt áll a vendéglő előtt. Útközben majd hozzánk csatlakoznak a többi vendégek. Gortván pedig édesapám és a kis húgom.
Hirtelen kiugrottam tehát az ágyból.
- Itt öltözzem föl, vagy ott is lesz hely? - kérdém.
- Oh, hogyne! Ötven és néhány szoba van a menyasszonyom öregeinél.
Ötven és néhány szoba! Az ördögbe. Hisz ennek akkor fele se tréfa.
Még jobban ejtett bámulatba a szép fogat a vendéglő előtt. Négy nyugtalan paripa kapálta a földet a szíjak és cafrangok szövevényei közt türelmetlenül és hányta-vetette a pántlikás sörényű nyakát negédesen.
- Ejha! Kié ez a szép fogat?
- Most a miénk.
- Az öné?
- Nem éppen - hárítá el kesernyés mosolygással a kellemetes gyanúsítást -, de egyre megy és végre is egy Csapiczky nem viheti két lovon a menyasszonyát. A Csapiczkyak négylovas familia.
A vendéglői szolga fölrakta bőröndjeinket, a nyalka kis magyar kocsi tele lett, azonfölül megálltunk még néhány bolt előtt, ahonnan csomagokat hoztak, a virágkereskedésnél egy dobozt, a takarékpénztárnál pedig maga Csapiczky ment föl és kis vártatva egy nagy fekete tokkal jött vissza.
- Most már mehetünk, csak még a keszkenőket kell megvenni a lovak kantárjaira és a kis bokrétákat az ostorokra.
Sóvár felé vitt utunk, jobb felől mutatta Csapiczky az erdei lakot, Eperjes legnagyobb nevezetességét, melyről három költő írt versenypoémát. Itt is, ott is van valami látnivaló. Általában szép megye, valóságos kert, park park után, kastély kastély után, az ember csak azt nem érti, hogy hol vannak a dominiumok, a kastélyok és angolkertek tartozékai?
Jobbról is, balról is, a völgyekben, a fehéren kígyózó dűlőutakon, melyek mint az erek kapcsolódnak be az országútba, közelebb, távolabb úri fogatok barnállottak. Némelyik olyan távol, hogy szinte egy lassan mászó szarvasbogárnak látszott; a közelebbieken színes napernyők mutatták, hogy úri hölgyek ülnek rajtok.
Csapiczky mindnyájáról tudta, kik legyenek.
- Ezek mind a lakodalomra jönnek - mondá.
Az ott a Nedeczkyné, a két kisasszonyával. Az egyik nyoszolyóleány. Ahol jön, ni, a csalitos alján a két szürkén Bogozy Miklós bácsi. Tréfás, jóízű öregúr. Lelke minden társaságnak.
- Talán szellemes ember?
- Nem biz az, hanem fölségesen tudja utánozni a távoli kutyaugatást s általában más állatokat is, és amikor a malacok szerelmét előadja, minden ember oldalnyilallást kap a nevetéstől.
Némely közellevő fogatot bevártunk a keresztutaknál. Csapiczky leszállott és összeölelkezett az atyafiakkal, a lutheránus vallásúakkal pláne csókolódzott is, némelyik vidám úr átnyalábolta, megropogtatta a derekát: »Szervusz, te skribler, vitaj pán brat!« Mert a sárosmegyei nyelv ilyen zagyva. Régente is azt mondták: »Hajtsd ki azt a kravicskát arra a lúkára« (Hajtsd ki azt a tehénkét arra a rétre), de most újabban angol szavak is járultak hozzá, mióta egész Amerikáig járnak és visszajönnek.
E találkozásoknál engem is megösmertetett az egyes familiákkal.
- A Pruszkayak - mondá, két pirosképű urat mutatva be - de genere Tass. Be tudják bizonyítani - tette hozzá lelkesen.
- Azt már nem - jegyzé meg nevetve az egyik Pruszkay de genere Tass -, de ti se nem tudnátok zeugnisokkal bebizonyítani, hogy nem onnan származunk.
Egy nagy üveges batárban, melyet négy fekete vont, Szlimóczkyné ült a leányaival, temérdek skatulya közt, de micsoda gyönyörű három fruska volt, szép pisze orrokkal, pikáns girbegörbe és mégis édesen üde arcocskákkal.
- Özvegy Szlimóczkyné - magyarázta nekem a kollega -, nagy család, a Kund nemzetségből; címerük egy hétfelé osztott pajzs, a hét vezérségre való emlékeztetés.
A vezéri ivadékot tovább folytató mama whistet játszott bent az üveges hintóban a leányaival és lorgnetten át nézte koronkint a vidéket. Szóval, igen előkelő képet nyújtott az egész Szlimóczky család.
A negyedik falunál egész kígyózó menetté gyűltünk, nagy sora a phaetonoknak, landauknak, bricskáknak, tilburyknak. Előzködtek, átkiabáltak egymásra, megállították egymást. Mindeniknél volt egy konyakos üveg, vagy egy szivartárca, ezüst címeres, havanna-szivarokkal megrakva.
- Hopp, hó! Álljatok meg! Koccintsunk egyet! A menyasszony egészségére!
Vidámak, gondtalanok és megennivaló kedvesek voltak ezek az urak. Mind, mind. Úgy meg tudtak melegíteni mindjárt az első percben, mintha örökké köztük éltem volna.
- Ej no, Miklós (mert Miklós a nevem), de derék dolog, hogy eljöttél ebbe a mienk krajinába. Isten hozott közénk, bruder Danzinger, nem gyújtasz rá egy füstszivarra?
Egyforintos havannával kínált. És még azt mondta rá fitymálva, hogy füstszivar. Kutya teremtette! Ezek élnek még csak nagylábon!
Ha az első kocsi megállt, mindnyájunknak meg kellett állapodni, ilyenkor aztán rendre leszálltunk s keringtek a konyakos palackok. Bogozynak rögtön ott produkálni kellett a kutyaugatást, eleinte szabódott, de mihelyt azt mondták, hogy én szeretném hallani, nem kérette magát, legott ugatni kezdett az öreg és oly élethíven, hogy a Nedeczkyné mopszlija, akit mindenütt magával hordott, felelgetett neki.
Minthogy az egyetlen idegen voltam, mindenki nekem kedvezett, még Szlimóczkyné is egy cukedlit küldött az egyik Pruszkay által, aki odaállt volt a hintajához egy kicsit trécselni.
- Menjünk, menjünk, uraim - kiabálta Csapiczky.
- Ohó, türelmetlen már a vőlegény.
- Pedig messze van még az este.
- No, még egy kortyot.
Balról a tölgyek és fenyvesek között egy veresfedelű kastélynak az egyik szöglete fehérlett ki, az úton pedig előtűnt egy lovas.
- Hurrá! - kiálták. - A Domoróczy Pista! Várjuk be Domoróczyt.
- Helyes, várjuk.
- Van-e még konyak?
- Majd hoz a Pista.
Tehát megvártuk Domoróczyt, akinek a neve csodálatos varázzsal bírt. Még a hölgyek is leszálltak a hintókból s valóságos cercle-t tartottak az úton, mintha csak egy nagy szalon lenne egész Sáros-vármegye.
A közeli nyírjesben egy csomó fácán röppent föl és tűnt el; az egyik Keviczky egy perc alatt előszedte puskáját a kocsiról és nekem nyújtotta.
- Nem akarsz rájuk lőni, amicenko?
- Nem, köszönöm.
- Akkor én végzek velök.
Odaszaladt, fölverte és elejtett egyet, hozta aztán nagy triumfussal.
A Szlimóczky kisasszonyok eltakarták az arcukat, sírva fakadtak a vérző madár láttára, maga a mama is összeszidta Keviczkyt:
- Menjen maga, kegyetlen tigris! Ida, vond vissza a második négyest, amit Keviczkyvel táncoltál volna.
- Visszavonom - szólt Ida alázatosan.
Keviczky mélabúsan hajtotta meg magát, mint egy középkori lovag, akit egy királyné száműzött.
Éppen kapóra jött arra egy cigány, a két rajkójával.
- Nesze, fogjad - mondá a cigánynak, odanyújtván neki a fácánt.
A cigány vigyorgott, megszagolta és mert frissnek találta, csodálkozva nézett Keviczkyre.
- A tied. Vidd el!
Ezalatt az egyik Pruszkay és, gondolom, Vidaházy, mert nem emlékszem jól a nevekre, hogy az idő ne vesszen kárba, pár-unpárt játszottak tízes bankókban. A szeries-szám utolsó számát kellett eltalálni. Mosolygós arccal vesztettek, nyertek, mintha két Rothschild játszana, nem is a pénz végett, hanem csak tréfából, kíváncsiságból, hogy melyiknek lesz több szerencséje. Bizony jó veszteni, mert a nagy pechet könnyen kipótolhatja ma a gondviselés az asszonyokban!
Végre megérkezett Domoróczy, csinos, daliás szőke fiú, csupa mosoly, csupa élet. Amint észrevette, hogy várják, megsarkantyúzta a tüzes pejt (anyja, azt mondják, Blackston volt, a Metternich herceg híres kancája) s ott termett csakhamar.
Nagy csatarával, zsibongással fogadták. Látszott, hogy kedvelik. A leányok is pertu szólították. Mindenkinek volt valami mondanivalója, majd szétszedték.
De ő is, mint mindnyájan e kedves sárosiak, engem, az idegent vett észre legelőbb és sietett magát bemutatni.
- Domoróczy István.
- Töhötöm vezér ivadéka - toldotta meg a mellettem álló Bogozy.
Én is elmorogtam a nevemet.
- Hagyd el - szólt nevetve -, téged már ismerlek az arcképed után és sokért nem adom, hogy most elevenen is láthatlak.
Végre megindulhattunk Gortva felé, ahol a Csapiczky apja lakott, útközben azonban nem bírtam magam visszatartóztatni némi csípősségektől.
- Ez már sok egy kicsit - jegyzém meg Csapiczkynak. - Úgy látszik, az Árpáddal bejött többi nemesek mind magtalanok maradtak és csak a vezérek nejei szültek fiakat.
- Úgy látszik - felelte Csapiczky bágyadtan, aztán elhallgatott, de később, mintha az otthoni levegőben a gőgös nemesi észjárás lassan mégis elnyomná benne a lateinert, egyszerre felém fordult szemrehányón: - Ön jó ember, egy hangyát sajnál agyonütni, tudom, de ha egy szent hagyományt eltaposhat egy rossz ötlet kedveért, hát megteszi.
Gortván megint ki kellett szállnunk, a Csapiczky apjáért és húgáért. A helység oldalt feküdt az országúttól vagy másfél kilométernyire, sűrű fák között, csak a kastélyok tornyai látszottak ki. Némelyek nem akarták megtenni a kerülőt; de végre kitalálta Domoróczy, hogy a Polyovkában - ez a folyónak a neve - (mert Sárosban bizonyos nagyzással pataknak nevezik az eret, folyamnak a patakot) nincsen most víz, át lehet rajta kelni s akkor a hegyen át egy félórával hamarább ott vagyunk Lazsányban.
Nosza, fölkerekedett az egész raj, végighajtattunk a szép tiszta falun, melyet tót parasztok laknak, csinos leánykák állottak ki kíváncsian a kis parasztházak előtti kertecskékben, karcsúk, magasak, lenhajúak, kékszeműek.
A kertekben már csak egy pár őszirózsa himbálózott és a napraforgók. Imitt-amott királyi kevélységgel látszott elnyújtózkodni egy-egy urasági porta, nagy jegenyefák vezettek oda, aztán jött egy fenyőkkel és tölgyekkel csinosan gruppírozott park, s mélyen bent, mintegy elrejtve parasztszemek elől, állott a kastély. Efféle kastély volt vagy tíz a faluban, mindenütt a sztereotip odavezető jegenyefákkal, melyek úgy állottak két oldalt, mint a királyhoz vezető garádicsokon a gránátosok. A parkok sűrű lombozata közül, ha az ember figyelmesebben megnézte, két fénylő szem villogott elő - lehet, hogy csak képzelődés, de én mindenütt látni véltem két szemet. Gubó legyek, ha ez nem az úgynevezett »sárosi őrszem«-nek a szeme, ki arra vigyáz a park szélén, hogy befordul-e a jegenyefák periferiájába vendég, amely esetben bekiáltja a kastély népének »Chlapci do liberiji!« (libériába, gyerekek) s egy szempillanat alatt finom kiborotvált komornyikká változik az öreg béres, ki még az imént trágyát hordott, s fehér szakácskában és sapkában habot ver az ambituson mint kukta a mindenes, aki előbb még fát vágott.
Az öreg Csapiczky elénk szaladt hajadon fejjel, de nem volt az még öreg. Ruganyos fiatal ember, szegfűvel a kabátja gomblyukában, kifent bajusszal, fiatalos gesztusokkal, mintha testvére lenne a fiának.
- Isten hozta, uraim és hölgyeim! Nagy kitüntetés ez rám nézve. (Dörzsölte a kezeit és ragyogott az arca az örömtől.) De hát csak le méltóztattok szállni és megtisztelni a szegény házamat? Istenem, ennyi fényes név! (Végigtekintett a hintók során s megtelt a szíve csordultig kevélységgel.) Mennyi név, mennyi név... Ezalatt mi is odaértünk Endrével; egy csöppet se érzelgett, mikor a fiát meglátta, éppen csak úgy fogott vele kezet, mint az idegenekkel, malacfarkszerű görbületben nyújtván azt oda a legújabb dzsentriszokás szerint.
- Jó napot magának - szólt kedélyesen -, mi újság in politicis?
- Semmit se tudok.
- Ah, ti mennydörgős újságírók, sohase tudtok semmit, de azért mindennap hazudtok húsz hasábot. Nos, én azért mégis szeretlek benneteket - miközben engem is átölelt barátságosan és megropogtatta a derekamat (persze miután előbb a fia bemutatott). - Mert ha nem szeretnélek, nem adtam volna oda a fiamat. Az egyetlen fiamat. Oh, ha az anyja élne. A gőgös anyja! Egy Motesiczky-leány. Aki tudja, mi az, egy Motesiczky-leány! (Szétnézett, hogy ki nem tudja.) Nem, nem, ő nem engedte volna, de én demokrata vagyok. Az első demokrata a Csapiczkyakból. Becsületemre mondom, az első. Én odaadtam a fiút, pedig minden lehetne, minden, minden. (Hangját meglassította.) Ilyen rokonság! Tessék ezt megnézni. Hát hogyne lehetne az ember egy ilyen rokonsággal minden. Teringette, még nádorispán is, ha nem volna a nádorispánság eltörülve. Hallom, most megint vissza akarják állítani. Mi van ebben?
- Semmi.
- Kár - felelte hanyagul. - De én végre is nem bánom már. Én magam semmi se akarok lenni, a fiút pedig már odaadtam. Szándékosan adtam, mert példát akarok statuálni... Amelyik ország kiadja a kereskedelmet és a sajtót a kezéből idegeneknek, az elvész, mint Lengyelország. Abcug Dugovics Titusz! Most nem az a nemzeti teendő többé: a zászlót kicsavarni a török kezéből, hanem az írótollat kicsavarni a zsidógyerekek kezéből. Hm. Tudom én, mit csinálok. No, de szálljatok le, urak... ne okoskodjatok, kérlek, falatozzunk valamit, aztán nem bánom, induljunk.
A hölgyek kocsijához szaladt, azokat sorba kiemelgette udvariasan, az öregebbeknek kezet csókolt, a bakfisektől egy-egy csókot lopott az öregurak pajzánságával, azután karját nyújtotta Szlimóczkynénak és a tulipánfákkal beültetett udvaron keresztül vezette a lakásba.
Útközben még mindig folytatta a kedvenc témáját az újságírókról, jobbra-balra beszélve, néha hátrafordult, hogy a hátuljövők is hallják. Úgy látszik, restellte, hogy a fia csak újságíró.
- Azt mondják róluk, hogy hazudnak. De ez nem igaz. Csak olvasni kell tudni. Én minden lapból kiveszem az igazat, mert le tudom számítani, amit az újságíró hozzátett a pártállása kedveért. Az öreg Deák azt mondta, hogy csak egy paragrafusból álljon a sajtótörvény: »hazudni nem szabad«. No iszen, megadta neki. Hát van valami a természetben, ami nem hazugság? Csal minden és mindenki. Csalnak a férfiak, csalnak az asszonyok...
Szlimóczkyné lesütötte a szemeit.
- Csapiczky, maga egy rossznyelvű rágalmazó!
De Csapiczky már jobban bele volt bőszülve a témájába, mintsem föl bírta volna venni a könnyebb társalgási hangot.
- De éppen abban van a vicc - folytatá -, hogy az ember le tudja számítani a fölösleget. Kivonás, sokszorozás és összeadás dolga minden. Ha azt, amit az emberek valakiről tartanak, leszámítom abból, amit ő tart magáról, kijön az illetőnek az igazi értéke. Tessék ezt a krumplit megnézni (éppen a konyhakert mellett haladtak el), kicsírázott, kinőtt és most a késői melegek által félrevezettetve kivirágzott.
Csakugyan volt ott egy pár burgonyabokor. A nyáron kiszedett fészkekben visszamaradt gumókból, a rózsaszínnel árnyalt fehér virágfürtök buján hajladoztak, csókolóztak egymással a vékony szárakon.
- Ah, de csinosak! - kiáltá tapsolva a középső Szlimóczky kisasszony, lehajolt, letépett egyet és a hajába tűzte.
S minthogy a középső Szlimóczky kisasszony, Erzsike, volt a legszebb a társaságban, a krumplivirág egyszerre a divat magaslatára emelkedett.
A gavallérok legott rárohantak a krumplibokrokra, egy perc alatt letépdelték, fölbokrétázták a gomblyukakat, úgyszintén a többi kisasszonyok - egy bolond százat csinál. A szegény Idának már nem is jutott, a Keviczkyét kellett elkérni - teljes bűnbocsánat fejében.
Csapiczky azonban rendületlenül folytatá a témáját. - Hát mit érnek nekem a lapok igazságai? Semmit. Éppen a hazugságaikba vagyok szerelmes. Becsületemre mondom. Vegyük például a mohácsi csatát, ahol, mellékesen legyen mondva, részt vett Csapiczky Pál is a három fiával. Milyen érdekes volna, ha már akkor is jár vala a Pesti Hirlap és beszéli a dolgokat napról-napra, ahogy a riporterek kiszagolták, meghallották. Egy nap ezt, másnap azt, Tomory vállalja a vezérséget, Tomory nem vállalja a vezérséget. A király haragszik. Tomory duzzog. Az Egyetértés ma meginterjúvolta Tomoryt. Az egész interjú, mint a Bud. Corr. jelenti, légből kapott koholmány. Az Egyetértés, úgy látszik, csak a Tomory egyik apródjával beszélt és a többi meg a többi. Istenem uram, hát nem éppen ezekben a hazugságokban volna most bent a világosság! Mennyit érnének most ezek a hazugságok! Micsoda öröm volna efféle újdonságokat olvasni! »Még mindig tartja magát a hír, hogy a pápai követ azt írta a Vatikánba, hogy "rex non habet calceas" (a királynak nincs csizmája). Zápolya uramat ez annyira felbőszítette, tudósítónk biztos értesülése szerint, hogy saját költségén két pár kordován-csizmát varratott őfelségének.«
- Bolond vagy te, apuskám - szólott közbe Endre, nagyot nevetve az öreg zavaros filozofálásán.
Az öreg is nevetett, kacagott, hogy a könnyei csurogtak, és az egyik könnycsepp, miután végigszaladt volna a szakállán, feketén csöppent le a hófehér mellényére. Az ördög tudja, hogy lehet az! A legkisebbik Szlimóczky kisasszony is csodálkozott és gyöngén meglökte legidősebb nővérét, Idát: »Nini, a bácsika tintát sír.«
Az udvaron egy garázda csikó futott most keresztül, éppen előttünk, ugyancsak megriasztva a hölgyeket; akik sikoltozva ugrottak félre. Szép, vékony lábú, nyúlánk, nemes fejű állat volt, s a cifra csörgettyűs szíj a nyakán, melyet bizonyosan ma tettek rá először, szokatlan zörejével még csak ijesztgette, merészebb fickándozásra és ugrásokra ösztökélte - menekülni vágyván a szíjtól és csörömpöléstől. ( Hej, kis csikó! Pedig ez még csak előkóstolója, amit majd viselned kell, a - hámnak.)
- Ejnye, de gyönyörű jószág! - kiáltott föl elragadtatva Domoróczy. - Mennyi idős?
- Bizony nem tudom, édes öcsém - felelte Csapiczky habozva. - Ha jól nézem, nem is az enyém, csak úgy ideszabadult valahogy. Hé, fickó - szólt oda dölyfösen egy a tornáchoz támaszkodó kamasznak -, ugye nem a mienk ez a kis gebe?
- De bizony a mienk - bizonykodott a cseléd tótul. - Hogyne volna a mienk?
- Hát mégis az enyém - hagyta rá a háziúr fáradtan, kissé röstelkedve, hogy rossz gazda hírébe talál keveredni.
Hanem engem éppen ezzel kápráztatott meg. Mekkora úr lehet, aki szerit-számát nem tudva, nem ösmeri a lovait! A tornác legfelső garádicsán a kis Mari kisasszony várta a vendégeket. Csinos feslő bimbó, olyan fekete szemekkel, mint a gyíké; kurta rózsaszín szoknyában. Mellette állott a nevelőnő, egy lépéssel hátrább, egészen szertartásosan, mint a főhercegi kisasszonyok mögött a palotahölgy. A nevelőnő egy jóképű öreg nénike, madame Wrana - de úgy kellett kiejteni a Csapiczky-házban (persze a flanc végett), madame Wraneau, igazság szerint azonban csak pani Wrana volt, egy elszegényedett szepességi tót-német rokon, aki, mióta Csapiczkyné (a Motesiczky-leány) meghalt, a háztartást vitte és nevelte a kisleányt.
A kis Mari kedves kis pukedlit csinált.
Az öreg Csapiczky szeretetteljesen mutatta be azoknak, akik még nem ismerték:
- Mari leányom, y -nal Mary... miss Mary.
Miss Mary kezet csókolt az idősebb dámáknak, aztán irulva-pirulva kezet fogott az urakkal, míg ellenben a bátyjának arisztokratikusan odanyújtotta a két ujját.
- Bon jour mon frére.
Annyi »r« betűt vegyített hangjába, amennyi csak kifért pici szamócapiros száján.
- Tessék, tessék urakok! - kedélyeskedett Csapiczky.
A vendégek betuszkoltattak a nagy ebédlőbe, hol L-re terített asztal várt rájok, hatalmas virágbokrétákkal díszítve.
- Méltóztassanak leülni, méltóztassanak. - Egy kis előebédet, kutyafuttában... Csak egy-két falatot, mert az ebéd későn lesz Lazsányban... Csak akárhova, kérem, mintha vendéglőben volnának... Mennyi név! Istenem, mennyi név!
S ismét és ismét kedvtelve nézett végig a letelepedő vendégseregen.
Szolgák egész raja lépett be tálakkal, valamennyi livréeben. De milyen különböző ruháik voltak. Strimpflis komornyik volt az egyik, spenceres tigris a másik, Mária Terézia-korabeli huszárruhában a harmadik, régi pandúrjelmezt viselt a negyedik - persze valamennyijökön rosszul állt, mert nem rájuk volt szabva.
A gazda összevont szemöldökkel nézett a nevelőnőre, ki az asztal körül szorgoskodott.
- Madame Wraneau, miféle tarka papagájokkal hordatja ön föl az ételeket?
Madame Wraneau mentegetőzött.
- Ön szokta mondani, uram, hogy szereti a múltakat, hogy szeret emlékezni amaz órákra, amikor még az apja, nagyapja asztalánál szolgáltak föl a cselédek.
- Hát igen. Enfin, igaza van - szólt szemmel láthatólag lecsillapodva. - Valóban kedvteléssel merülök el a múltakba, s e különböző korbeli ruhák, úgy vélem, felette alkalmasok a nemesek asztalaihoz, hogy az ősök ízlését, szokásait mintegy összeköttetésbe hozzák a jelen nemzedékével.
- Ön mester ezekben, Csapiczky - dicsérte meg Szlimóczkyné, mialatt a lorgnettején nézegette a cselédeket. Véletlen volt-e, vagy hogy szokása szerint az orrát mozgatta gúnyosan Szlimóczkyné, a lorgnette lefordult róla és szerencsétlenül beesett a leveses tányérjába.
- Bah! Milyen ügyetlen vagyok!
- Semmi az. No bizony. He, Jean, egy tányért! Csi pocsujes ti szomár? (Hallod-e te szamár?) No, mit bámészkodol? - fakadt ki éktelen dühvel Csapiczky. - Hát nem mondtam már, hogy te vagy a Jean?
Szegény Janó majd a föld alá süllyedt, dacára a szép strimpflis uniformisának, zavarában, szégyenletében.
Az incidens szerencsésen elsimult, az ételek kitűnőek voltak, a borok pedig éppen fölségesek, s a házigazda annyit tudott mondani mindenikről, kinek a pincéjéből való, melyik évből, hogy valóságos gusztust csinált; ez a király kedvenc vörös bora, a vágújhelyi préposttól kapta; - utána valami édes bort hoztak.
- No, ez konty alá való - kínálgatta a hölgyeket -, isteni ajkakra méltó nektár. Ennek a neve »szirupéka«, az egész világon csak egy hordó van még belőle s az is nálam van. Hol termett? Isten tudja. Csak az bizonyos, hogy mása nincs most. A története egyébiránt a következő: 1827-ben a váci püspök borait licitálták, persze a halála után, a pincében találtak egy beomlott ágat, egy egész utcát hordókból. Ezek közt volt a szirupéka egy hordóban. Hogy mikor omlott be a pince - semmi annale nincsen róla. De hol is hagytam el? Hát igen, egy kocsmáros megvette potom áron a szirupékát, apám véletlenül rábukkant és megszerezte a családnak. De persze ebből csak akkor iszunk, ha valaki születik, megnősül, vagy férjhez megy a Csapiczkyak közül.
A vendégek mind töltöttek a szirupékából és élénken koccintgattak:
- Hagyjatok meg valamit miss Mary lakodalmára is kacagott az öreg, de aközben egyre töltögette a szirupékát.
Miss Mary pedig haragosan szegezte le kis fejecskéjét és a kendőjét harapdálta zavarában.
- Ugyan, papa, papa!...
Az ételek ezalatt egyre váltakoztak: újak, meglepők, mindenik egy-egy furfanggal kieszelt szakácsremek, pecsenyék, közbe szörpök, megint pecsenyék, torták, nyalánkságok. Lucullus asztala se lehetett különb.
Az asszonyok nem győztek csodálkozni.
- Ejnye, hát ez mi? Ki csinálta ezt? Ugye a cukrásztól való Eperjesről?
- Nem, nem - felelgette Csapiczky szerényen -, minden csak afféle »doma robiensis«. (Felvidéki nyelven azt jelenti, hogy »otthon csinált«.) Szegények vagyunk, így élünk közönségesen és végre is azt eszik az ember, amije van. Nem szeretem a flancot. Úgyis azt fogják ránk, szegény sárosiakra, hogy nagyzolunk. Az ember rá se mer már gyújtani egy jóravaló szivarra.
Eközben pedig még egyre váltogatták a tányérokat és hordták az ételeket. A vendégek már lázadozni kezdtek:
- Ez már sok! Még mindig hoznak valamit! Istenem, meddig fog ez tartani? Itt öregszünk meg, uraim.
Csapiczky végre is megszánta őket és így szólt a szolgákhoz fejedelmi prosopopeával mintha kegyelmet adna az összegyűlt sokaságnak:
- Nos, fickók, legyen hát vége! Senki se próbáljon többé semmi kotyvadékot behozni, mert lelövöm. Hagyjátok kinn a többit.
Erre a parancsszóra nesztelenül kotródtak ki a hajdúk, huszárok és lakájok; az én képzeletembe pedig úgy vésődött be az egész dolog, hogy még talán egy nap, egy éjjel szakadatlanul hordták volna be a legpompásabb ételeket, ha a végtelen fonalat az előzékeny Csapiczky el nem metszi.
Az üveges ajtóban, mely nyitva volt, hogy a szivarfüst kimenjen, csakhamar megjelent egy izmos nőszemély. Meg lehetett ismerni, hogy ez a szakácsné. Ohó, ez bizonyosan veszekedni jött a nyakán maradt ételekért.
Csapiczky bosszankodva ugrott föl, megijedve, hogy mit akar a szakácsné. S minthogy éppen az ajtónál ültem, jól hallottam, amint mondta, bár halkan beszélt:
- Mit adjak a kocsisoknak enni?
- Semmit - felelte Csapiczky mérgesen.
- De az nem lehet... azoknak innivaló is kell.
- Vajon? - dörmögte gúnyorosan:
- Mert higgye meg a nagyságos úr, ha négy gróf hal meg éhen, nincs akkora lárma, mintha egy kocsis jól nem lakik.
- Hm, ez igaz lehet - szólt elgondolkozva. - Adjon nekik, lelkem Makaláné, mindent, amit csak megkívánnak.
A jó borok megtették a hatást, az urak ott felejtették magukat; kivált az átkozott tósztok okozták: egyik is, másik is felköszöntötte a vőlegényt, a menyasszonyt, az örömapát, hát erre aztán felelni kellett, szóbul szó lesz, némelyik szó beleágazik egy másik mezőbe és fölszólalásra provokál új szónokot. Szóval, csak a bacilusok kölykeznek olyan szaporán, mint a tósztok. Az ördög vigye azokat a tósztokat.
- Uraim, uraim, ne feledjük, hogy útközben vagyunk és: hogy nagy föladat küszöbén állunk.
- Ej, jó helyen vagyunk.
- Bolondság!
A föladat nem a mienk, csak az Endréé.
Beállott az úgynevezett amabilis konfuzió, mindenki beszélt egyszerre; a fiatalemberek odahúzták a székeiket a kisasszonyokhoz s ott egy csoportot képezve udvaroltak; különösen az egyik Nedeczky-leányt, a Vilmát, dongták most körül, mint a darazsak a virágot, mert az mester volt a társalgásban, csak úgy dőltek belőle a sziporkák. S milyen szabadon, fesztelenül diskurál: kutya jukkerasszony lesz belőle, ha főkötőhöz jut.
A leányok is pompásan érezték hát magokat, sőt a mamák se unatkozának, mert a jónevelésű sárosi ifjak az elefántságra is ki vannak képezve.
- Halljuk Bogozy bácsit. Halljuk a malacok szerelmét, halljuk, halljuk!
- Ne okoskodjatok!
- Ej, mit! Lazsányban úgyse lehet, mert ott ünnepély lesz, de most itt magunkban vagyunk. Egy lumpoló társaság, melyet nem köt az etikett.
Endre kétségbeesve tekintgetett az órájára.
- De hisz ez borzasztó, elkésünk. Mit gondolnak felőlem Lazsányiék és Katica? Apuska, szólj, kérlek, vendégeidnek.
- Mit szóljak?
- Hogy menjünk.
Az öreg Csapiczky a fejét rázta és rámordult megbotránkozva:
- Az nem lehet. Mit gondolsz? Soha még Csapiczky nem mondta a vendégeinek, hogy menjenek. Inkább a nyelvemet vágatnám ki.
- No, hát akkor majd megmondom én.
S ezzel szólásra emelkedett, de a kompánia benne volt már a kötekedésben, tudták, mit akar mondani, hát csupa pajkosságból bedugták a füleiket mind, mind, még a kisasszonyok is.
Nevettek, kiabáltak, lezúgták.
- Abcug, abcug! Nem akarjuk hallani! Eláll!
Endre is nevetett, de hogy viszonozza a tréfát, miután meglátott egy krétát a pohárszéken, odaintette a Matykó inast és fölírta a kékposztó dolmánya hátára csinos gömbölyű betűvel: »Menjünk, uraim, mert kikapok«.
Aztán megparancsolta a Matykónak, hogy járja körül az asztalt, de úgy, hogy a háta legyen a vendégek felé fordítva, mert ő most plakát és nem inas.
Ezen a »szamár ötleten« megütközött Pruszkay Stefi és fölfortyant. (Nem csoda, mert a tizenötödik pohárnál tart.)
- Kikérem a sértést - rúgta ki maga alól a széket izgatottan -, nekem ne fordítson hátat egy inas. Az ilyen vicceket a zsurnaliszta úr otthon, Budapesten hagyhatta volna...
Fölugrott és kifelé rohant.
Tízen is elállták az útját.
- Fogatok - hörögte -, rögtön fogatok... Eresszetek!
- Stefi, legyen eszed - csillapítgatták. - Hát megbolondultál? Ej, ej, cimbus, cimborka (simogatták, cirógatták). Hiszen senki se sértett meg.
- Segédeket ide! Segédeket! - s ajkszegletei remegtek az indulattól. - Vért akarok inni, vért, vért!
Bogozy bácsi fölkapott az asztalról egy pohár vörösbort és ünnepélyes pátosszal mondta (ő tudta, hogy kell Pruszkaycal beszélni, ha egy kicsit kapatos):
- Tass vezér unokája, igyál inkább egy kis vörösbort!
A sok kéz közül, mely a dühöngőt tartotta vállánál, nyakánál, derekánál fogva, egyszerre ösztönszerűleg kinyúlt egy a pohár után és az éppen a Tass vezér unokájáé volt.
- Bandi, gyere, koccints vele!
Endre, ki restellte a jelenetet, odament, koccintott vele, aztán összeölelkeztek és vége volt a haragnak, elmúlt, mint a szappanbuborék. De azért a mulatság már megromlott. Pruszkay elkezdett érzékenykedni és vallomásokat tett, hogy ő milyen gonosz, hitvány ember, aki nem érdemli meg az életet, mikor a legkedvesebb barátját megbántja és kellemetlen perceket szerez neki a legboldogabb napján. Aminőt csak egyet adnak az istenek a közönséges halandónak. (Őneki egyébiránt kettőt adtak és a harmadikat keresi, mert éppen most válik a második feleségétől.) Szóval, Pruszkay Stefi már el volt készülve, - őt immár csak mint tiszteletbeli málhát szállítják Lazsányba, lehet azonban, hogy a levegő kifújja egy kicsit a mámort a fejéből.
A kínos incidens tehát asztalt bontott; s most már a vendégek csakugyan fölkerekedtek, hogy meg se álljanak Lazsányig.
Az első kocsin mi indultunk, Endrével; a vőlegény érjen oda legelőbb; legutoljára maradt az öreg Csapiczky a kis Marival, s mikor átkelve a Polyovka-patakon, fölkapaszkodtunk a lazsányi dombra, melyet az én szelíd kedvenceim, a nyírfák, valóságos mesebeli ezüst erdővé varázsoltak, gyönyörűség volt hátranézni a tömérdek négyesfogatra. A kocsisok, egy kicsit pityókosan, nem sajnálták az ostort; szinte röpülni látszottak alant a fogatok egy nagy arany felhőben, mert az út fölvert porát a verőfény a maga képére átfestette.
- Az öregem négyesét nem látom - mondta Endre bosszankodva.
- Hol lehet?
- Bizonyosan visszamaradt elrakosgatni egyet-mást.
- Hány órakor lesz az esküvő?
- Fél egyre kell lennie. De az öreget végre is be kell várni, mert ő az örömapa, Mari hugom pedig az egyik koszorúlány.
- Lazsány még messze van?
- Egy jó negyedóra. Nini, már látszik is a templom bádogtornya.
Csakhamar ott voltunk Lazsányban. Egy veszekedett nagy kastély látszott, félig rom, a falu innenső részén. Az ablakok némelyike kitörve; nemcsak üveg nincs benne, de ráma se. A nagy park egykori kőkerítése is hézagos, néhol összeomlott és a kövek szerteszét hevernek, csak imitt-amott ép még, és a mohhal benőtt zsindely is rajta van.
- Ez a Katicáék háza; egy kicsit elhanyagolt állapotban van. Végre is csak a földszint egy részét lakják. Az öreg méltóságos úr (a Katica mostohaapja) mint afféle katona, inkább a rombolást szereti, mint a javítást. Oh, ezek a javíthatatlan katonák!
- Miért »méltóságos« az ön apósa, ha szabad kérdenem? Őrnagyot nem illeti meg ez a cím.
- Persze! De ő császári és királyi kamarás is.
- Ah! az más.
Csak később tudtam meg, hogy az őrnagyot Uhlariknak hítták valamikor és a Lazsányi nevet csak néhány év előtt vette föl a birtok neve után, melyet az eperjesi püspöktől bérelt.
Apja sótiszt volt az aerariumnál és nem volt nemesember. De hát akkor hogy lehetett a fia kamarás? Hát, azt mondják, rendkívüli módon. Uhlarik Pista eperjesi diák korában beállt katonának és oly tökélyre vitte pár év alatt a huszármesterséget, hogy a főherceget, mostani királyunkat, ő tanította lovagolni, mint a legjobb lovasok egyike a legénység közt. A főherceg hálás volt tanítója iránt és amikor császár lett, kinevezte hadnagynak. Uhlarik úr lett, elkerült Bécsből, tudja isten, milyen ezredhez, s lassan-lassan csúszott fölfelé a ranglétrán egész a kapitányságig. Sok tarkabarka évtized lefutott: öreg kapitány lett az egykori nyalka huszárgyerekből s a császárból lett öreg király; sohase találkoztak azután. A király tán el is felejtette mesterét, mikor egyszer csak egy erdélyi hadgyakorlatnál, amint ellovagol a hadtest előtt, hirtelen szemébe ütődik egy ismerős arc a sorból, egy sokszor látott tekintet; megrántja a lova kantárját és megáll az ámuló-bámuló kapitány előtt.
- Ön Uhlarik?
- Igen, fölség.
A király szeme nyájasan siklik el a kapitány alakján s lelkét lágyítja, rezegteti sok előbuggyanó emlék.
- Kívánjon ön valamit.
Ritkaság. Egy vén tábornok beszélte nekem, hogy az uralkodó egész életében ezzel az esettel együtt is csak kétszer tanúsított ilyen kegyet. Kívánjon ön valamit! Ez azt jelenti, hogy mindent kérhet az illető, amit a szeme, szíve megkíván, még egy uradalmat is.
Uhlarik kapitány szédült a boldogságtól: esze egy szempillanatig végignyargalt mindazon dolgok között a nagy mindenségben, melyekre az emberek vágynak és törekszenek, melyeket a hiúság, kapzsiság, okosság kiturkálhat egy korona alól és mohón, de zavartan dadogta:
- Kamarás szeretnék lenni, fölség.
A király elmosolyodott, mintha mondaná: »Ön bohó egy fickó, Uhlarik« s egy szemintéssel búcsút véve, odább nyargalt.
Mondják, hogy a király, aki természetesen megadta neki a kamarásságot, elengedvén az ősöket, többször fejezte ki csodálkozását még azután is az eset fölött. Pedig olyan természetes. Sárosi születésű ember nem kérhetett mást.
Egyébiránt bocsánat e kitérésért a múltakba, annál is inkább, mert a jelen is elég leírni valót nyújt. Mikor a kapuhoz értünk, egy mozsár dördült el, aztán pukk! még egy másik, a »hangászok« pedig (mert Sárosban szeretik a jó régi magyar szavakat németekkel vagy latinokkal fölcserélni, de a rossz új szavakat fölkapni a sikkhez tartozik) - ráhúzták a Rákóczit. A nagy, széles udvar tele volt már kocsikkal és kocsisokkal, kik különböző livréekben, hatalmas strucctollakkal lebzseltek, nevetgéltek, az urakat szólták s pajzánul incselkedének a kerítésen bekandikáló helybeli vászonnéppel. A helység híres volt a szép asszonyairól. Mondják, hogy egy évig feküdtek itt egykor a Thököly Imre gránátosai.
Alig tudtunk a sok kocsi közt behajtani; az összegyűlt vendégek: Divékyék, a somhelyi Garzók, a bánújfalusi Nagyok, a báró Kramlyak, a koronkai Csathók, a Balánszkyak, a létai Létássyak, de tudná az ördög elszámlálni mind, kiszaladtak elénkbe a verandára és nagy éljenzéssel fogadtak.
Az őrnagy maga is elősántikált fényes katonai egyenruhájában, kardosan, csákósan, és még mielőtt leszálltunk volna, mennydörgős hangon rákiáltott Endrére:
- Visszafordulhatsz már, fráter, elkéstél. Odaadtuk már a leányt másnak.
Endre szinte beléhalványodott, még tréfának is rettenetes szavak; de az őrnagyot nyomban elfogta a kacagás, mert egy csöppet se félelmetes alak, piros borvirágos arcú, pocakos ember, nagy, agyagszínű bajusszal, melynek egy része a szakállból van kölcsönvéve.
- Hol a pokolba késtetek annyi ideig? No, de most már egy, kettő, három, öltözködjetek hamar, hogy mehessünk.
- Katica hol van?
- Azzal már nem beszélsz többé, bruder, leánykorában. A komornyik majd megmutatja a szobátokat.
Aztán sorba jöttek a többi hintók, mindeniknél kitört a zsibongás, a fogadtatás meleg elevensége. Az öreg őrnagynak nem sok tekintélye volt (hiába, a származást sohase lehet egészen kiheverni), de azért szerették, s hallani lehetett a szobámból, ahol öltözködtem, amint sorba üdvözölték az érkezők vidáman, barátságosan. »Jó napot, Königgrätz apó. Szervusz, öreg Königgrätz. Hogy van, édes Königgrätz apó?« (A méltóságos kamarás úrnak ez volt a haute créme-ben a neve, vonatkozással bizonyos hadi sikerekre.)
Egy jó negyedóra múlva kiöltözködve gyülekeztünk a nagy társalgószobában; nehányan magyar díszruhában, mentésen, kócsagos forgós kalpagokban. A kordován-csizmák vígan csikorogtak, a kardok kevélyen csörögtek, a nőkön a selyemruhák rejtélyesen suhogtak, ámbár a hölgyek nagy része inkább a menyasszony szobájában tartózkodott.
A társalgószobában egyszerűek, majdnem szegényesek voltak a bútorok. Königgrätz apó mondotta is egypárszor magyarázatul:
- Katona létemre szeretem az egyszerűséget. (Önmagával megelégedve dörzsölgette a kezeit.) Teringette, imádom az egyszerűséget... s úgy ragaszkodom e hitvány bútorokhoz, mintha a mannschaftom volna... Az asszony persze szeretné kihajigálni, de nem engedem. Teringette, nem engedem.
A hatalomnak ez a szertelen mértéke szinte megrészegítette egy percre Königgrätz apót s széles, tokás arca fölfúvódott az önérzettől, mint egy spanyol nagyköveté.
A falakon híres generálisok arcképei lógtak. Azokról mind sokat tudott beszélni, egy-egy adomát közbeszőve, amelynek azonban a pointjét nem tudta soha kihozni, mert olyan asztmatikus köhögés fogta el a nevetéstől ott, ahol a nevetni való rész következett, hogy abban kellett hagynia. Az egyik asztal tele volt partecédulákkal - ezek az udvartól küldött halotti jelentések; minden kamarásnak megküldi az udvarmester.
A házhoz járatosak már ösmerték az öregúr gyöngéjét, hogy szívesen flancol e partékkal, de az új vendégeket meglepte a sok fekete szegélyes nyomtatvány, egymás mellé kiterítve.
- Miféle halálesetek ezek?
- Az udvar - felelte Lazsányi közömbösen. (Sok ravasz griffet eltanult már a nemességtől.)
- Ah, az udvar?
- Oh, igen -, folytatá elszomorodva -, igazán unheimlich mindennap egy ilyen cédulát kapni... Mintha egy síri árny lépne be mindennap a szobámba.
Szétnézett révedező szemekkel a tágas teremben, mintha itt az ő szalonjában libbennének láthatatlanul a fenséges és nagyméltóságú szellemek mindnyájan.
Aztán egy partecédulát vett föl az asztalról a jobb kezével, bár már rajta volt a fehér szarvasbőr-kesztyű.
- Ez a legfrissebb - mondá - a szegény Larisch-Moenich grófné. Istenem, istenem, hogy ez is meghalt - s hangja reszketeggé vált, szempillái rezegni kezdtek.
- Hány éves volt?
- Nem is tudom. Ah, itt van. Meghalt 79 éves korában. Szegény Larisch-Moenich!
- Ösmerte, Königgrätz apó? - kérdezte báró Kramly.
- Nem, fiam, nem ösmertem.
- Hát akkor mért sajnálkozik?
Königgrätz apó fölpattant, sárga szemei szikrát szórtak.
- Mért, mért? Teringette, mért! Hát mert érdeklődöm az udvar iránt. Ki érdeklődjék, ha mi, kamarások nem? Teringette, ki érdeklődjék?
Kramly bárót, ki tizenöt év előtt jött be Csehországból, egy kis birtokot vásárolva Bertányházán, a partecédulák eszmetársítás útján egy kevély megjegyzésbe csábították be (a sárosi levegőn lassankint ő is hasonló lett a bennszülöttekhez).
- Tavaszra én is egy családi kriptát szándékozom építtetni Bertányházán. A köveket már faragják hozzá a zsarnóci kőművesek.
A báró negyvenöt éves férfi volt és nőtlen, családtalan, a kripta tehát általános csodálkozást keltett.
- Sacrebleu! Mit teszel bele? - kérdé a gúnyoros Divéky Vince.
- Bah. Hát ősöket. Hozatom Csehországból.
Kramly báróról az volt a köztudat, hogy az apja mint katonai liferáns kapta a báróságot, később aztán elveszté nagy tőkéjét, s a fiú ide menekült a maradékkal.
Finom, alig észrevehető gúnymosoly játszadozott az ajkakon.
- Úgy? - mondá nyájasan Divéky - és hogy veszed, kérlek, a csontok fontját?
Ezen aztán nagyot nevettek, maga Kramly is nevetett, az őrnagyot pedig majd megfullasztotta az asztma, nyakába esvén Divékynek: »Oh, te grobian, te grobian!«
Mind nagyobb lett a társaság, következésképp szűkebb a terem. Végre megjelent felöltözve a vőlegény is, ugyancsak kicsípte magát. Nagy hurrá-kiáltásokkal fogadták. Azután megérkezett az öreg Csapiczky, leányával, Mari kisasszonnyal, úgyszintén Koltay Miska Szalkányból, lóháton; csupa tajték volt a paripa. Már odakünn kezdte a panaszkodást Miska, hogy ördög vigyen el minden szeles embert; otthon felejtette a pénzét a másik kabátjában, és csak a feleúton vette észre.
A bennszülöttek összenéztek, de senki se mosolygott, egyszerre tízen is nyújtották a tárcájokat, mintha vezényelnék őket.
- Parancsolsz, amicenko?
Koltay hanyagul, de mégis elutasítólag intett a kezével, mint egy rest angol lord.
- Ugyan hagyjátok, unom az effélét. Végre is a körülményektől függ. Lesz egy kis parázs ferbli, Königgrätz? Beszélj, Königgrätz.
- Lesz, lesz - hagyta rá Königgrätz apó, ki a köszvényes lába dacára úgy irgett-forgott, mint a karika, majd itt volt, majd ott volt, tett, vett, igazított és parancsokat osztogatott.
- Ah, no. Most már mind együtt vagyunk. Csak még az asszonyok öltözködnek. Teringette, az a sok limlom, az a sok másli, toldalék... Oh, az a sok toldalék...
Az asszonyok valóban még sokáig piszmogtak a toilettejeikkel, de hisz azért asszonyok. A szobalány és a szolgálók őrülten futkostak fiókról-fiókra, majd egy hajtű kellett, majd egy cipőhúzó; és még isten tudja, mi. Végre azonban mégis elkészültek.
- Ah! - röppent el minden ajkon.
Kinyílt a mellékszoba ajtaja és belépett a menyasszony. Síri csönd támadt, melyet csak az a halk tengermormogás-féle zaj zavart, mely a meglepetést jelzi.
- Charmante!
- Meiner Seele! Gyönyörű.
De szép is volt. Magas növésű, sugár alak, szinte törékeny. Nagyban emelte az egyszerű fehér ruha. Szőke hajára fölségesen illik a koszorú, s nyakára a tündöklő ékszer. Uramfia, mekkora smaragdok és zafírok! (Amilyen prózai lélek vagyok, mindjárt azon kezdtem tűnődni, mennyit kap rá Endre a zálogházban.)
A menyasszony mögött a mama jött gránátszín selyemruhában.
Lazsányiné még elég csinos asszony, kissé hervadt már, az igaz, de a hervadásban is van költészet; zsebkendőjével kisírt szemeit törülgeti, de hasztalan, csak egyre előveszi a fuldokló zokogás.
- Nem szeretnék anya lenni - mondja egy mellettem álló őszhajú aggastyán, névszerint valami Sipeky Márton, akinek annyira tetszik ez a mondás, hogy sorba járja a férfivendégeket megelégedett, vigyorgó arcával és mindenki előtt ismétli: Nem szeretnék anya lenni. Hát te szeretnél anya lenni, hé?
A menyasszony szeme is ki van sírva (pedig szép kék szemei lehettek még tegnap), az arca is halovány, gyűrött, látszik, hogy nem aludt az éjjel; gyűrött, de így is szép arc, ovális, finom metszetű, melyet még csak jobban kiemel a csodálatos édes hajlású orrocska, hogy már azért is érdemes volna nőül venni.
De hol van Endre? Nini, hiszen éppen ott áll már előtte, megfogja a kezét és megcsókolja; a kis kéz remegni látszik az övében.
- Fél, Katica?
- Nem, nem, csak szégyenlem magamat - suttogja s szinte szeretne valahogy elbújni Endre mögé, hogy kikerülje a sok kíváncsi tekintetet.
Kíváncsi tekintetek - enyhe szó. Valóságos szentségtörő szemsugarak azok, melyek egy menyasszonyra lövellnek ilyenkor a csúf férfiszemkarikákból. Ah, istenem. Nem is hogy nézik, de hogy mit gondolnak hozzá... Pedig hogyan nézik a növését, formáit, idomait, mint a csikóét a vásáron. A látásukat megtoldják a sejtéssel. Azok a törékeny, finom, okos lények érzik e bántó szemeket, miként mászkálnak a ruhán keresztül szűzies testükön.
A vendégek mind odajárultak szerencsét kívánni a menyasszonynak, a mamának. Én is túlestem a szükséges bemutatáson, mire Königgrätz apó elkiáltotta magát élénken:
- De már most egy, kettő, három, menjünk, hölgyeim és uraim. Jobbra át!
Nekem a markomba nyomták a bokrétás nászbotot és éppen meg akartunk indulni, mikor egy livrées szolga szembe nyitja a külső ajtót s nagy szuszogva cipel egy ferslágot, mely a postán jött.
- Milyen pech! - kiált föl kétségbeesve Lazsányiné. - Éppen most hozzák. (Aztán magyarázólag fordult a hölgyek felé.) A ruhák Párizsból, édeseim, az én ruhám és Katica menyasszonyi ruhája. Chatelottól, rue Boulogne 24. Onnan szoktam hozatni. És még sohase főzött le ez az átkozott Chatelot; mindig pontos volt, csak most, éppen most. Képzelhetik, milyen bosszúság volt ez rám nézve. Azt hiszem, ha ebbe bele nem haltam, matuzsálemi kort fogok érni. Stefi, ne vigyorogj olyan gúnyosan, mert azt nem tűröm. Persze, te szeretnéd, hogy meghaljak. Tegnapelőtt kellett volna megjönnie a ruháknak, melyek mint gyorsáru lettek föladva, és nem jön semmi, semmi. Azt hittem, megőrülök. Végre is, mit tehettem egyebet, itthon ütöttünk össze egy ruhát a Katicának... egy akármilyet. Szent ég, ha rágondolok, hogy miként vagy öltözve, Katica szívem, most is azt hiszem, hogy menten megüt a guta.
- Nem szeretnék anya lenni - szól közbe kenetteljesen a váltig locsogó Sipeky.
A hölgyek és a férfiak mind tiltakoztak, mennyre-földre esküdözvén, hogy Katica fölségesen van öltözve, és hogy nincs az a szabó a világon, aki az ő szépségéből elvenni vagy ahhoz hozzáadni tudna; de a méltóságos asszony makacsul rázta a fejét, mialatt fejdíszén jobbra-balra röpködtek a rozsdaveres strucctollak.
- Hiába beszéltek, hiába, hiába. Ami nem anständig, hát nem anständig. És kedvem volna fölbontani a kisztnit és... Was sagst du dazu, alter Stefi?
Königgrätz apó sietett tiltakozni.
- Ozaj dusa moja! (Ugyan, lelkem.) Hova gondolsz? Hiszen az anyakönyvvezető és a pap már egy órája várnak. Hiszen a párizsi ruha már itt van, és én szeretném is, ha rajtatok volna... ha már egyszer kifizettem. De végre is a családban vagyunk, ruha ruha. Um Gottes Willen, most csak nem kezdtek levetkőzni és újra felöltözni. Daj pokoj, Annuska! (Hagyj békét, Annuska.) Te pedig, Péter, vidd be azt a párizsi dobozt a méltóságos asszony szobájába, hogy ne legyen itt az útban.
A megszólított Péter fölkapta a székre helyezett deszkadobozt, hogy elvigye.
- Ah, a brüsszeli csipkéim - szólt egy lemondó sóhajjal Lazsányiné, a szolga vagyis inkább a doboz után nézve. De nekem meg a szolga tűnt fel, vagyis hogy a szolga háta. A dolmányán ugyanis félig letörülve, de azért még olvashatón ott állt fölírva krétával: »Menjünk, uraim, mert kikapok«.
Hopp hó! Miféle rejtély ez. Hiszen ez a gortvai dolmány fölirata. A szolga nem az, de a dolmány ugyanaz. Hát ez hogy lehet? No, az csak úgy lehet, hogy a dolmányt idehozták és elfelejtették róla lekefélni a föliratot. Lassankint még egynehányat ösmertem föl ezen a nyomon a gortvai egyenruhákból. Az ördögbe is, ezek a vándorló livréek különösek egy kicsit!
De már nem volt időm elmélkedni. A lakodalmi marsall, Szlimóczkyné, a rendezkedéshez kezdett, eligazítván mindnyájunkat.
Én mentem elől a bokrétás bottal.
Utánam a menyasszonyt vezette Domoróczy Pista.
Azután a vőlegény következett Nedeczky Vilmával.
A deli Csathó Ferenc karján jött a kis Csapiczky Mari.
És így tovább, egész hosszú sorban, - de hogy milyen rendben, nem figyeltem meg, mert egyetlenegyszer néztem csak hátra, mikor az anyakönyvvezetőtől jövet a templom felé tartottunk. (Egyébiránt mind a jegyzői lak, mind a templom csak néhány lépésnyire volt az ódon, romladozó kastélytól.) Ugyanis a tegnapi esőtől egy kis pocsolya képződött az útban, mely még teljesen föl nem szikkadt, nem nagyobb darabon, mint egy bivalybőr, de egyfelől a plébános kertkerítése és az út másik oldalán veszteglő fazekasszekér miatt éppenséggel nem lehetett kikerülni; biz abba bele kell lépnie fehér atlasztopánkáival a menyasszonynak is. Hiába jár a lelke a hetedik égben, a lábacskája mégiscsak itt tipeg-topog a szürke sárgolyón.
Én egyszerűen átugrottam a hosszú lábaimmal és eszembe se jutott a többiekért aggódni.
- Bravo, Domoróczy - hallatszott e percben a hátam mögött. Tízen is kiáltották: Bravo! Bravo!
Erre fordultam aztán hátra, hogy mi az. Hát Domoróczy lekapcsolta a meggyszín bársonymentéjét és végigterítette a sárfolton. A bájos menyasszony mosolyogva lépegetett rajta. Ez volt talán az első mosolya a koszorú alatt.
Aztán, úgy tudom, ott hagyta a mentét mindaddig, míg mind át nem keltek a dámák. (Képzelem, hogy benyomta a nagy Szlimóczkyné és a száz kilóra becsült Csathó Lászlóné.) Végül egy szolga hazavitte megszárítani és megkefélni.
Mit mondjak a templomi ceremóniáról? Nem történt semmi különös. A sablonok, a közönséges kitaposott út az »egy kenyérhez és sóhoz«, - hogy a mézet ne is mondjam, mert az csak az elején van. Még kevésbé untatom az olvasót az ebéd apró-cseprő részleteivel, hiszen mindenki volt már lakodalomban és még senki sem halt meg ott éhen. Mind, mind kihagyom az olyan dolgokat, amik csak a jelenlevőket érdekelték, zavaró incidenseket, a fölszolgáló inasok kezeiből hogyan potyogtak ki a tányérok és csészék, mint öntötte le az egyik szósszal éppen a méltóságos háziasszony gránátszín ruháját, mire az fölkiáltott: »Szent Isten, milyen szerencse, hogy nem a párizsi ruha van rajtam!« (A gondviselés denique ilyen leleményesen változtatja át a legnagyobb szerencsétlenségeket szerencsékké.) Mellőzöm a tömérdek bon mot-t és aperçut, melyek egy ugyanazon pillanatban születnek és elmúlnak, mint általában a rövid életű szikrák, úgyszintén a tósztokat, melyek örökké élnek, mint a bolygó zsidó, és lakodalomról lakodalomra vándorolnak; még a saját násznagyi mondókámat is agyonhallgatom. (Ha hallani akarják, hívjanak meg násznagynak.)
Mondjam-e, hogy se a menyasszonynak, se a vőlegénynek nem volt étvágya, de hisz ez természetes. Ámor okos kis isten, legyűri az étvágyat, ezt a gonosz, követelő fickót, mert sokat árthatna, ha némelykor elkiáltaná magát, hogy a házassághoz speiz is kell.
Zavartan, elfogódva ültek egymás mellett, sokszor néztek egymásra, de ha az egyik nézett, a másik elkapta a szemét; mosolyogtak a hozzájuk intézett kérdésekre és igen szórakozottan feleltek. Látszott, hogy terhükre vagyunk. Endre néhányszor előhúzta az óráját. Katica is többször kérdezte:
- Mennyi az idő?
- Még csak öt óra.
- Hánykor indul a vonat?
- Tizenegykor.
- Bizonyosan tudja?
- Bizonyosan.
Amikor beszéltek, nem egymásra néztek; egyik a tányérjára, másik a gyűrűjére.
- És hánykor indulunk innen?
- Kilenc után.
- Nem lesz nagyon sötét?
- Attól függ, lesz-e holdvilág?
- Mama, nem tudod, lesz-e ma holdvilág?
- Ah, istenem, honnan vegyek én nektek holdvilágot?
Königgrätz apó rászólt a feleségére kedélyesen:
- Mit tudod te még, miért kérdik: hogy kell-e nekik vagy nem kell? Mert a holdvilág csak a szerelmeseknek becses. Hm. Az új házasok már nem szorulnak az égitestekre. Hm. Hát kell-e az a holdvilág, gyerekek, vagy nem kell?
Katica piros lett, mint a pipacs; Endre sietett felelni:
- Kell, kell.
- Hadd lám, melyitek fél a sötéttől, hm - évelődött a vén katona.
- Ő - felelte Endre.
- Ő? Miféle ő? Hát úgy kell azt mondani? Ejnye, mordizom adta, mondod mindjárt, hogy: a feleségem.
Katica ijedten tekintett Endrére.
- Ne, ne! - rebegi halkan, tiltakozón. - Ennyi ember előtt! Jaj, ne!
Kitör a hahota s az egész társaság azon diplomatizál; hogy Katicából is kiszorítsa a »férjem« szót, de nem mondaná a világért. Lelke nevet belül, míg a fejét rázza.
Bohó kis dolgok, mi leírni való van rajtok? Engem hidegen hagynak. Egy orvos előtt a nagy láz is csak egy szimptóma, a lassú érverés is. Egy násznagy előtt a lakodalom csak egy pillanatnyi stádium a fejlődő életben. Egy tapasztalt násznagy nagy róka és hidegen érinti a mutatkozó poézis. Minden a fejlődéstől függ. A legrészegebb ember is kizárólag tejjel élt egy időben (szopós gyerek korában). Láttam már szemérmes menyasszonyokat, gyönge, törékeny liliomokat a leszakítás előtt - és mikor másodszor láttam őket, már akkor tányérokat vagdaltak a férjeik fejéhez.
Csak üljetek édesen, elandalodva egymás mellett, szegény gyerekek, megittasodva az elmúlt percek eseményeitől, kíváncsian a jövő percek eseményeire, és ne nézzetek sehova, csak egymásra; - mert ha egyebüvé néznétek, meg találnátok látni, hogy a próza már leskelődik rátok valahol egy szögletben, vagy talán minden szögletben, mint a lecsapásra készülő vércse.
És jön is már, de most még tetszetős öltözetben. Kedves még, meleg még és nyájas. De majd meglássátok, hogy elhagyogatja apránkint szép ruháit és egyszer csak megáll előttetek durván, meztelenül.
Most még csak az őrnagy kezdi előtologatni, mert úgy illik, úgy kívánja a sikk.
- Csináljunk egy kis tréfát - kiáltott föl Königgrätz apó vidáman, mikor már emelkedni kezdett a közhangulat. - Adjatok egy ív papirost és egy ollót.
Papirost hamar találtak, de ollót sehol sem.
Az őrnagy maga ugrott föl keresni.
Egy úgynevezett »száz fiókú« szekrény állott a nagy ebédlőterem egyik sarkában, annak az egyik fiókját nyitotta ki, és onnan kotorászott elő egy ollót és egy kulcsot. A fiók azonkívül tele volt emberi hajjal; jobban megnézve láttam, hogy különböző parókák, álszakállak és bajuszok.
- Szent Isten, mit tart ott az őrnagy? - kérdem a szomszédomhoz hajolva. A szomszédom volt Sipeky Márton, aki a fülembe súgta:
- A Dienerschaftot.
- Mit? Nem értem.
A mulatságos aggastyán hamiskásan kacsintott s mert a bor már bőbeszédűvé tette, piciny bepillantást engedett a sárosi misztériumokba.
- Az efféle szakállak és bajuszok segítségével tetszés szerint alakíthatja az ember a Dienerschaftját; csinálhat ugyanazon emberből torzonborz kapust, sima francia komornyikot és cotelettes angol lovászt:
- Ahá!
Az őrnagy visszatipegett az asztalhoz; az egy ív papírt fölnyirkálta kockákra, aztán egy ceruzát vett és sorba járta a vendégeket: »Mikor születtél, bruderkám? Ne hepciáskodj, brát moj slatki. Igazat mondj, nem törik be a fejed.« A dámákkal gyűlt meg a baja legjobban, azok erősen vonakodtak. Micsoda új bolondság ez Königgrätz apótól? De az apó vidáman dörzsölte a kezeit. »Majd meglátják, meglátják« s kétszer is figyelmeztette, különösen az öregebbjét: »Igaz évszámot tessék mondani, mert megbánják«.
Mikor aztán minden papírra ráírta a nevet és az illető vendég születési évszámát, az öregúr eltűnt az asztaltól. Észre se vették; sőt mindjárt el is felejtették az egész összeírást. Hisz úgy röpködtek a változatos témák, mint színes pillangók a réteken. Tószt, disputa, incselkedések váltogatták egymást. S mindez bizonyos könnyedséggel, nagyvilági fölületességgel, úgyszólván csak a hangulat kedveért. Mert a sárosi fiatalember nem házasodik Sárosból, tehát nem is szeret bele sárosi leányba, legfölebb sárosi leányokon tanulja az udvarlást, s viszont a sárosi kisasszony sárosi fiatalembereken a kacérkodást. Mindez csak egy főpróba, nem megy igazi vérbe, csak maszkírozza az igazi ostromokat. A színpadi csaták végre is kellemesebbek az igaziaknál. A nagy szenvedély és a nagy érdek elnyomja, ami finom, ami lezsér és ami pikáns az emberben. Ah istenem, semmi se lehet tökéletesebb a világon, mint az oly emberek, akiknek nincsen semmi vágyuk, csak szeretetreméltóknak és előkelőknek látszani, és nincs egyéb törekvésük, csak hogy a szomszédjuk vagy a vis-à-vis-juk minél pompásabban érezze magát...
Talán egy félóra is elmúlt, lehet hogy több, mire újra visszatért Königgrätz apó diadaltól ragyogó arccal, maga előtt eresztve egy kötényes szolgát, ki nagy kosarat cipelt.
- Nos, uraim - kezdé az apó és a szemei csillogtak és híztak a csodálkozó arcokon -, csináljuk meg magunknak azt a jó tréfát, hogy mindenki kóstolja meg Tokaj termését abból az esztendőből, amikor ő született. (Egyet csettintett a nyelvével.) Teringette, szegények vagyunk, de jól élünk.
S ezzel kezdte kirakni a kosárból a kis háromdecis üvegeket, telitöltve azzal az olvasztott arannyal, amit tokaji eszenciának nevezünk, mindenik elé oda téve a maga üvegjét a ráragasztott névvel és születési évszámmal.
- No, ez igazán fejedelmi gondolat! - kiáltottam föl, egészen belemelegedve e kápráztató földi jólétbe és az ötletnek kedvességébe.
- Csak az kár - jegyzé meg az öreg, fürgén szaladgálva az asztal körül -, hogy már lefelé nem sokáig tréfálhatok így. Egy-két év múlva már olyan vendégeim is lehetnek, akiknek nem tudok adni. Eredjetek, öcsém, a filoxérához! Fölfelé azonban jól állunk (ismét csettentett a nyelvével) és sokért nem adnám, ha száz éven felüli vendégeim lennének... Teringette, visszafiatalítanám őket... Ah, régebben kellett volna születnetek, amici.
Majd visszaült helyére, megtölté poharát az 1825-iki termésből (ebben az évben jött a világra Eperjesen) és így szólt a beállott mély csöndben ünnepélyesen:
- Ezt a poharat pedig ürítem az én kedves mostohaleányom, Bajnóczy Katalin egészségére, akit én úgy szeretek, mintha a leányom volna; kívánom, hogy a házassági kötelékben boldog legyen. És hiszem is, hogy az lesz, mivelhogy az első föltétel, a szeretet édes kapcsa, megvan köztetek, édes gyermekeim. De ez még nem elég. A fiatalság nem soká tart - itt vagyunk mi a példa, én és anyátok.
- Stefi, ne szemtelenkedj - szólt közbe Lazsányiné.
- A férfi csak egyszer hal meg - folytatá Königgrätz apó zavartalanul -, az asszony ellenben kétszer. Amikor megöregszik és amikor tényleg kileheli a lelkét. Becsületemre mondom, hogy csak az első halál nehéz neki, a másikat már jól kiállja. (Zajos derültség.) Azért tehát én azt mondom, hogy a fiatalságot pótolni kell.
- Mint a bajuszt a szakállból! - vágott közbe pajzánul Keviczky Ödön, nem minden alapos célzás nélkül.
A szónok maga is elnevette magát, a nevetéstől eléfogta szokás szerint az asztmatikus köhögés, annak a végét be kellett várni.
- Úgy, úgy. Pravdu mas pan brat. (Igazad van, testvér.) Mint a bajuszt a szakállból, úgy kell a szépséget pótolni, de nem a patikából, hanem a szív jóságábúl. Ez a fundamentoma a jó házasságoknak. Édes leányom, Katalin! Egy-két óra csak és el fogod hagyni a szülei hajlékot, talán örökre, hogy új fészket építs magadnak; fogadd az útra, szívecském, ezt a tanácsomat.
Lazsányiné elérzékenyedett és sírva borult az asztalra.
- Nem szeretnék anya lenni - morogta a vén Sipeky.
Maga Königgrätz apó is ellágyult s valamit morzsolgatott a szemei közt, de azután folytatta:
- De még ez nem elég, érzem, hogy kötelességeim ezzel nem értek véget. Volt nekem egy derék ezredesem, bizonyos gróf Kozsebrovszky, szegény lengyel főnemes, aki így szokott szólani, különösen a hónapok végén: »Ha még egyszer születnék, Stefi, körülnéznék a szobában, hogy van-e bent Wertheim-szekrény, és ha nem volna, hát (hogy is mondjam csak?) nem születnék meg«. Hát igen, a Wertheim-kassza. A pénz, a pénz, mely a háborúviselés fundamentoma, pénz nélkül nem lehet háború. De ezt már Montecuculi mondta. Hiába, minden okosat a katonák mondanak. Mert én azt mondom, hogy pénz nélkül nem lehet béke se, legalább családi béke. Azért tehát, ami tőlem telik... amennyi telik...
De már itt nem bírta folytatni, becsületes, vörös arcát elöntötték a könnyek, s balkezével (a jobbal a poharat tartotta) idegesen rángatott ki a waffenrokkja nyílásából egy iratot.
- Itt van egy kötelezvény - dadogta szaggatottan - ...Ötvenezer forintról... édes fiam. . .
Odament Endréhez és átnyújtotta.
- Tedd el... majd legközelebb... legközelebb.
A társaság tagjai fölálltak és lelkesedve éljeneztek, tapsoltak. Sokan hozzá járultak és kezeit szorongatták. Maga Endre lehajolt, kezet csókolt neki, mire ő megölelte Endrét és sokáig tartotta a fejét szívéhez szorítva. ...Endre vissza akarta adni a kötelezvényt.
- Nem, nem! - kiáltá egy elutasító mozdulattal. - Ne okozz nekem keserűséget... Fájna, ha üres kézzel eresztenélek el. Nem, nem! Tudom én, mi a kötelesség.
Ez aztán csakugyan méltó volt a tokaji eszenciához. A fölvillanyozott társaság koccintott és fölhajtotta az isteni nedvet.
Mindenki magasztalta az őrnagyot: De iszen, derék ember az! Ha nem származik is nagy ősöktől, de igazi gavallér-szív dobog benne.
- Ha még a tulajdon lánya lenne - vélekedének mások -, de egy mostohaleány! Mégiscsak gyönyörű dolog.
- Kivált ebben a fin de siècle korban.
- Éljen Königgrätz apó! Éljen! Éljen!
Magamat is meghatott az érdekes incidens és még némi aggodalommal is eltöltött, hogy Endre barátunk talán nem marad meg pályáján, ahol immár szépen kezd a neve emelkedni s az ötvenezer forintos hozomány elvonja, legalább egy időre, ahova úgyis taszítják a vele született hajlamok, a hegyes orrú cipők perifériájába, a dzsentri-kaszinóba.
Odamentem hozzá és a fülébe súgtam:
- Gratulálok, nábob úr, de azért a tollat mégse kell ám lecsapni. Jó szerszám az.
Rám nézett és szelíden, de mégis bizonyos fölénnyel mosolygott, mintha mondaná: »Ugyan, kérem, ne legyen olyan naiv«.
Az öreg Csapiczky tűkön ült, kivörösödött a jelenet alatt; feszengett, izgatottan forgatta ujjaival nyakán a medve-rendet, mert ő is, mint általában néhány idősebb úr, ezt viselte. (Az anhalti herceg, kinek Sárosban birtoka van, minden évben időzik a megyében egypár hetet s ilyenkor mindig elpotyogtat medve-rendjéből egypár példányt.) Egyszer föl is állt szólásra, de mintha meggondolná, egy kukkot se mondott, csak egy inasnak súgott valamit, aki elvezette a baloldali ajtón.
Észre se vettük, már visszajött, egy papírívet tartva kezében; fejét kevélyen vetette hátrafelé, szeme szokatlanul fénylett a cvikkeren keresztül, melyet az orrán felejtett. Egyenest a menyasszony felé tartott s megállt előtte, nem mint egy szerető após, de mint Lancelot lovag.
- Kedves menyem! - szólt ünnepélyesen s oly hűvös volt minden szava, mint egy fejedelemé - a Csapiczkyak nem szeretnek bizonyos kérdéseket előtérbe hozni, de bizonyos kérdések mégis előjönnek, részint maguktól, részint hajuknál fogva előrántva. De ez mindegy. (Végtelen keserűség ömlött el arcán.) A fő az, hogy a fölvetett kérdéssel foglalkozni kell. Az ország összes csataterein hevernek a Csapiczkyak csontjai; nekünk nem volt szükségünk családi kriptára. Csak a nők részére. (Gúnyosan pislogott az átellenben ülő báró Kramlyra.) Igen, a mi csontjaink a csatatereken hevernek, kedvesem, és meg vagyok győződve, minden csont megmozdulna, ha egy Csapiczky nem azt tenné, ami kötelessége egy Csapiczkynak. Íme, leányom, vegye tőlem jó szívvel némi tűpénzül e hatvanezer forintról szóló kötvényt.
A szegény Katica azt se tudta, mit beszélnek, csak átvette az írást és ott tartotta, morzsolgatta kezében a keszkenővel együtt.
A társaság pedig tombolt, ujjongott.
- Igazi gavallér - kiáltá Garzó Pál -, az is lesz, míg csak egy foszlány van belőle.
- Úr az úr pokolban is - jegyzé meg Pruszkay György de genere Tass.
Sokan fölugráltak és rohantak gratulálni a vőlegénynek. Magam is megváltoztattam nézetemet a jövőjéről.
- Most már én is azt mondom: le a tollal!
- Ön is azt mondja - mereszté rám a tekintetét bizonytalanul. Úgy rémlett nekem, hogy mondani akar valamit, de aztán mégis leküzdi és csak annyit kérd: - Miért mondja?
Mert ötvenezer forint még semmi, de száztízezer forint már valami. És végre is kényelmesebb újságot olvasni, mint írni.
Königgrätz apó majd a gyerekekhez rohant nagy lelkendezéssel: »Most már el vagytok látva derekasan, - saperlott, derekasan«, majd az öreg Csapiczkyt ölelte meg nagy szeretettel: »Lefőztél, kedves bruderkám, átkozottul lefőztél« és ismét hulldogáltak a könnyei. Csapiczky fitymálva vonogatta a vállát:
- Majd akkor látnád, Königgrätz, ha még megvolnának a Csapiczky-dominiumok. Úgy értem - tette hozzá óvatosan -, ha még mind megvolnának.
Olyanformán jött ki, mintha még vagy öt-hat dominium most is megvolna.
Ezalatt beesteledett. Egyszerre hozták be a gyertyákat nagy ezüst girandole-okban és a fekete kávét. Kezdődött az asztalbontás. A menyasszony és vőlegény elhagyta az asztalt, meg a tekintélyesebb hölgyek és urak, de a fiatalság, a jelesebb ivók, lármásan követelték, hogy ők itt ihassák kávéjukat, minthogy a post caffanumnak kell következni, amikor, elhullván a férgese, mint a kalitkából kieresztett madár, csapongva bontja ki szárnyait a jókedv.
Egy rész átalakul kártyakompániákká. Az öregebb hölgyek összeülnek egy-egy szögletbe a kanapéra, a zsöllyékbe és pikáns lében tárgyalják a mai nap élményeit. Hallani a suttogásokat:
- Csinos hozományt kapott.
Halk, elfojtott nevetgélés hasítja szét a szaggatott félszavakat. Aztán megint beszélnek, aztán megint nevetnek.
A háziasszony nincs bent, mert a menyasszonnyal még sok a baj. Az összes málhákat össze kell csomagolni és előre kiküldeni igás kocsin a vasúti állomásra. A menyasszony fölkeresi még egyszer, talán utoljára, szűzi kamrácskáját, leveszi a koszorút fejéről, a hófehér ruhát (melyről annyiszor lesz még szó egy hosszú élet alatt), lekapcsolja nyakáról a smaragdos ékszert, amit vőlegénye hozott, beteszi gondosan a tokba, aztán kiszemeli toilette-jeiből az úti ruhát, a mákszínűt, a legasszonyosabbat: ne ösmerjék meg a vasúton, hogy mi járatban van. A kalapok közül szintén a legalkalmasabbat válogatja. »Add ide, mamám, azt a feketét a bogánccsal.« »Ugyan, ne okoskodj, olyan öreget mutat.« »Éppen azért, mamám.«
Míg a menyasszony és a vőlegény átöltöznek, a szolgák kihordják az ebédlő bútorzatát, azaz ki kellene hordaniok, de a post caffanum-párt nem engedi. Nekik nem parancsol a gazda; vigye el a házát, ha tudja, de ők itt maradnak és nem engedik a kényelmes helyüket a táncolóknak.
- Hát semmi; secko jedno - hagyta rá Königgrätz apó. - A korhelyeknek igazuk van, azoknak a Jézus is kitér. Hordjátok ki a társalgószoba bútorait; ott lesz a tánc.
Meg is kezdte aztán maga Königgratz apó, öregesen aprózva Szlimóczkynéval, én magam az időközben útiruhában visszajött menyasszonyt forgattam meg a csárdásban; fáradt volt szegényke a nap izgalmaitól, pihegett. Azonkívül láttam, hogy Endre is előkerült és keresi, hát odavittem hozzá:
- Itt a menyecske; a magáé, átadom.
Endre félrehúzott az ablak-mélyedésbe.
- Egy lepecsételt csomagot teszek le a szobájába. Nagy szívességet tesz nekem, ha beviszi Eperjesre és holnap átadja a takarékpénztári igazgatónak, Kubányi Sámuel úrnak, és visszakéri a nála lévő térítvényemet. Megteszi?
- Természetesen.
- A dolog olyan természetű - jegyzé meg -, hogy csak biztos kezekbe adhatom.
- Nyugodt lehet.
Őrült sebesen rohant az idő. Észre se vettük, mikor csak előtoppant a legérzékenyebb szcéna ideje. A nagy kakukk-óra kilencet kakukkolt, a négylovas üveges hintó előállott az udvaron. Ámbár iszen látni nem lehetett, csak hallani a lovak kapálózását, a hám csörgését; szuroksötétség uralgott künn, hold nem világított, csillagok nem pislákoltak, terhes barna felhők jártak szanaszét, keresztül-kasul az égbolton, mint mikor barna festékek folynak össze.
A kártyaszobában, a korhelyek asztalánál mindenütt híre futott:
- Az új pár utazik.
Az egyik imposztor (persze a korhelyek közül) csettentett a nyelvével és elkezdte a torkát gargarizálni a következő kezdetű opera-áriával: »Oh, éj, te megtudod...«
Vigyorogtak, nevettek, de azért abbahagyták az ivást, kártyázást, mind betódultak a társalgóba, hogy meglássák még egyszer és elbúcsúzzanak.
Königgrätz apó éppen akkor adta ki a parancsokat, hogy tekintve a nagy sötétséget, egy lovas ember lámpával a hintó előtt lovagoljon, Krivday (eperjesi professzor, a fizika tanára), aki az imént húzott be egy nagy »zsinórt« és közlékeny lett, azt fejtegette, hogy a lámpánál, amit a lovas visz, csak a lovas lova fog látni, de a hintó kocsisa nem, pedig ezen gyakorlati cél elérése kontempláltatik; nézete szerint tehát a lovas lovának a farkára volna kötendő a lámpa.
A körülállók nevettek, de Königgrätz apó türtőztette magát és gyöngéden mondá:
- Kivihetetlen lenne, Krivday úr, bizonyára kivihetetlen.
A tanügyi bácsi fölfortyant:
- Önöknek nincsen érzékük a tudomány iránt, uraim. Ki kellene számítaniok a fény erejét, hatását, s mindjárt láthatnák, hogy a ló farkán van a lámpásnak a helye.
- Ugyan, ugyan, Krivday úr! De hátha a ló elkezdi magát legyezgetni a farkával, mi lesz akkor a lámpással?
Krivday megvetőleg morgott valamit a tudományok mellőztetéséről az úgynevezett középosztálynál, aztán ő is oda somfordált, ahol a legnagyobb volt a tolongás, ahol a menyasszony búcsúzott érzékenyen a mamájától, görcsösen átfogván a nyakát; csókolta, amerre érte: arcát, szemeit, ajakát. Ejnye no. Hol van a vén Sipeky? Most mondaná, hogy nem szeretne anya lenni.
Csak a platinát lehet még jobban nyújtani, mint egy lakodalom leírását. De miután az új házasok elutaztak, nem érdemes többé.
A mulatság még folyt, az ifjúság táncolt, a komolyabbik elem ferblizett, a szolgák folyton hordták a fekete kávékat, likőröket, quaterkákat, éjfél után pedig korhely-levest, pirítós-kenyeret, limonádét s mindenféle csillapító és stimuláló szereket. A háziasszony a fekete kávé mellé egy ibrik csokoládét is szervíroztatott, mindenkit rábeszélve, hogy egy kanálnyit tegyen a findzsájába a kávé közé.
- Majd meglássa, milyen kellemes ízt ad neki. Én eleinte nem akartam hinni a Stefinek, ki így itta az anhalti hercegnél. De valóban fölségessé teszi. Ah, a hercegek! Tudják ám ezek, mitől döglik a légy.
Sohase láttam olyan elegáns, nagylelkű ferblit, mint itt. Úgy bántak a pénzzel, mintha mindegyiknek egy bankóprése volna otthon. Ha valaki behúzott egy nagy zsinórt, valóságos gyönyörűséggel szemlélték a játékos társai, mintha szívből örülnének a sikerének. »Hurrá! derék egy húzás volt, de nem bírtad eléggé kiaknázni a kártyádat, még vissza kellett volna vágnod«, csak aki nyert, söpörte be a bankóit mogorván, kedvetlenül, mintha restellné, hogy a szerencse olyan utálatosan segíti. Néha elfogyott valamelyiknek a pénze s beállt a »hozom, viszem«, de milyen előkelő volt e körben »Hozom« úr is. Egyebütt a játékosok réme, itt azonban »Hozom úr« grand-seigneur volt. Míg ott ültem mellettük, Bogozy bácsinak fogyott ki a pénze, harminc forinttal volt megterhelve a kasszában, melyet Keviczky húzott be, de genere Kund.
Bogozy bácsi kivette a tárcáját.
- Tudsz váltani, fráter, egy ezrest?
- Dehogy - felelte Keviczky kelletlenül. - Magunknak is kell az aprópénz.
Senki se tudott váltani egy ezrest, ami valóságos dühbe hozta Bogozyt.
- Koldus kutyák vagytok - morogta -, a szerencséhez kell fordulnom - s addig hozomozott, hogy mire újra visszatértem az asztalhoz, már egy garmada pénz hevert előtte.
A többi asztaloknál tarokk folyt, sokkal kisebb pénzben, mint a ferbli. Itt hát szabad volt minden unform, diplomatizálás, ravaszkodás, mert itt nem a nyereségvágy játssza a szerepet, hanem a »virtus«. A gavallér érzi az ilyen finom distinkciókat. Kifecsegtek mindent, persze in Blumen. A »rövid«, aki kiadott, fejvakarva dohogta: »Melyik vízben fúljak meg?« (Ez annyit jelentett, hogy nincs szenglije.) »Vígan dudál a portugál«, azt teszi, hogy jó szín van híva. Ha a »hosszú« partner valamelyik szín kiadásánál azt jegyzi meg: »Csapatosan jár a varjú«, nyilvánvaló, hogy sokadmagával van a kiadott szín. Ha ellenben azt hajtogatja »Mein Herz, was willst du noch mehr?« a bolond is kitalálhatja, hogy herzet kell visszahívni. De minthogy ezt a tarokk-»tolvajnyelvet« maga a fölvevő is csak olyan jól érti, mint az ellenséges partnerek, a fecsegés nem képez a kártya-kódexek szerint inkorrektséget, mert egyformán árt és használ mindenkinek. Érdekes megjegyezni való, pszichológiai szempontból, hogy kritikus helyzetekben egyszerre tótra fordítják át a diskurzust, ami megint nem »dolus«, csak a velük született ösztön, mert mind a négyen tudnak tótul.
Folyt hát a tánc, a játék, az ivás egész a kakasok megszólalásáig. Akkor kezdtünk aztán egyszerre haza kászmálódni; ámbár Königgrätz apó és a neje akkor is rimánkodott, hogy ne rontsuk a társaságot.
- De hiszen mindjárt virrad.
- Dehogy, dehogy.
Königgrätz apó minden órát megállíttatott, hogy ne konfundálják a vendégeit.
- De hiszen szólnak már a kakasok.
- Nem a reggelt kiáltják azok, bruderkám, de siránkoznak; sok elpusztult itt ma a nemzetségükből.
Mindegy; a tömeges és határozott föllépésnek sikere lett; hajnal előtt végre megpuhult az őrnagy s nagy rimánkodásunkra megadta a placetet az ukázhoz, hogy a kocsisok fogjanak be. Nem szívesen tették, mert mind jól helyben volt hagyva.
Nagy lassan előálltak sorba a pompás sallangos, cifrahámos négyesek. Gyönyörűség volt végignézni rajtok, amint szerszámozták az udvaron. Futkostak a homályban a lámpások, mint a bolygó tüzek. Egy-egy ló fölnyerített, egy-egy kocsis elkáromkodta magát; nem találta meg vagy a kantárt, vagy az ostort.
- Hát engem ki visz el Eperjesre? Mert az én gazdám már messze jár.
- Én, én, én.
Egyszerre hatan is ajánlkoztak. De minthogy a Bogozy fogata állt elő elsőnek, annak a kocsijára vitettem a bőröndömet.
Csak mikor már felültünk, jutott eszembe.
- Ejnye, hiszen te nem mégy Eperjesig.
- De oda megyek.
- Hogy-hogy! Ha jól tudom, tegnap Sóváron túl csatlakoztál hozzánk, valamelyik közbeneső faluból.
- Az igaz, de mégis Eperjesre megyek; bent kell lennem kilencre a hivatalban.
- Úgy? Te hivatalnok vagy?
- Sajnos - felelte Bogozy sötéten.
- És hol?
- A törvényszéknél - mondá kelletlenül.
- A törvényszéki elnök?
Fölkacagott kedélyesen és hátba ütött.
- Iktató vagyok a telekkönyvnél... ha éppen tudni akarod.
- Ne bolondozz! Engem föl nem ültetsz. A telekkönyvi iktatók nem járnak négy lovon.
Bogozyt a bor beszédessé tette és őszintévé.
- Adj egy kis tüzet - mondta és rágyújtott egy szivarra.
Csöndes volt az éj és koromsötét; egy csepp szellő se fújt, a gyufa szépen égett, mint a szobában. Balról a lazsányi erdő suhogott szelíden, rejtelmesen, hátunk mögött tíz-tizenkét négyes fogatnak a dübörgése verte föl a mélyen pihenő természetet, hogy szinte vonaglani látszott a lovak dobajától a föld s a szerszámok csörgésétől, a csöngettyűk csilingelésétől ébredezett az erdő.
- A négyes fogat! - tért vissza a témára Bogozy. - No persze, a négyes fogat. Festve van, bruder. Mondhatom neked, hogy csak festve van és csak a lámpáknál látszik. De te még »zöld« vagy, atyámfia. Becsületemre, zöld vagy, cimborám. Oh no, majd meglátod a virradatnál, hogy miképp olvadnak le a négyesek. Hehehe. Mondhatom neked, hogy kapitális gyerek vagy. Mindamellett adj még egy gyufát. Hallottál-e már valamit, amice, a Hatvani professzorról?
- Hogyne!
- Hát azt tudod-e, mikor egy nagy lakomáról hazaszállíttatta a vendégeit, mindeniket pompás csörgős szánon, négylovason. Reggel aztán otthon találták magukat a küszöb előtt és a nadrágjuk nagyon el volt kopva, mert úgy húzta őket az ördög a lábuknál fogva a kövezeten - már amennyiben van Debrecenben kövezet...
- Erről csakugyan olvastam.
- No hát, látod, ilyen ördögünk van nekünk Sárosban, és majd nézz meg minket reggel, ha megvirrad. Én különben már a szomszéd faluban kezdek vedleni. Majd meglátod. Hé, János - rázta meg a bakon bóbiskoló inast -, messze van még Vándok?
- Egy jó félórányira.
- Bolond vagy, itt kell lennie.
- Jól ismerem a falumat, nagyságos uram, meg a vidéket. Vándok még messze van.
- Hát akkor micsoda falu van itt a közelben?
- Nincs itt semmi.
Hatalmas kutyaugatás hangzott föl erre vagy ezer lépés távolról. Nem is egy kutya ugatott, de öt-hat felelgetett egymásnak kisebb-nagyobb distanciákról, ki véknyabban, ki vastagabban.
János a szemeit dörzsölte.
- Gubó legyek, ha mégis nem itt van a falu - és csodálkozva meresztgette szemeit a szürkülő éjszakába.
Bogozy vidáman lökött meg oldalba:
- Ezt ugyan bolonddá tettem az ugatással - súgta (mert hasból tudott ilyen nagy művészettel ugatni), aztán megint vakkantott egyet-kettőt, mindig közelebb-közelebb, de a falu csak mégse akart előjönni, ami még nagyobb ámulatba ejté Jánost, aki most már egyenesen a kísértetekre fogta rá a szemfényvesztést, s vacogó fogakkal kapaszkodott a bakülés vassorompójába.
Nagysokára mégis megérkeztünk Vándokra; egy ötablakos cserepes ház előtt megállott a kocsi. János inas leugrott a bakról, lekapcsolta az első két lovat és nyugodalmas jó éjszakát kívánván, elvezette a csikorogva nyiladozó kapun.
- Tiszteltetem Weisz urat és köszönöm - kiáltá utána Bogozy, aztán engem figyelmeztetett: - Hát látod-e, miképp kezdődik a vedlés? Az inas és a két ló már elolvadt.
- Ahá - hebegtem fölrezzenve és a lóléptek irányába tekintve -, de mi az a fehér mellettük?
- Hát az, barátocskám, a János ingben és gatyában, mert az inasi gúnyáját levetette, itt hagyta; nem az övé. Itt semmi se nem úgy van, amint látod.
- Úgy? A ruha a tied.
- Az se nem - dünnyögte -, az is kölcsön van kérve.
Ilyenkor, ha elhagyta magát és nem vigyázott, igen rosszul beszélt magyarul, de ha összeszedte az eszét, alig ejtett jelentékeny hibát. Feje lehanyatlott mellére, ő se volt vasból, egy-egy hortyantás jelezte, hogy egy boldogabb létben kóborog, nyála végigcsurgott a szakállán, haja kuszáltan csüngött le homlokára; csak a zökkenéseknél tért vissza az álmok országából Sárosba; fölpislantott, de ismét behunyta a szemeit. A két ló pedig vígan kocogott tovább a poros úton. Most már sűrűn jöttek a falvak, Gortván hallottam a búcsúkurjongatásokat, melyek nyilván az öreg Csapiczkynak szóltak, de eszemágában sem volt megállítani a kocsit. Hajnalodott. Mindjobban ki lehetett venni az utat, a mezőket, melyeken csak a kukoricaszárak és a mákok meredeztek hellyel-hellyel, mintha egy század panganétos katona állna ott haptákban. Az ég pirkadni kezdett keletről, s csípős hajnali szél zörögtette az útszéli fák gallyait; szemlátomást fehéredett a természet, de ez a fehérség rosszabb volt a feketeségnél; köd volt, mely leöntötte a falusi házakat (mintha tejben legyek úszkálnának), beborította a Simonka hegygerincét és eltakarta az utánunk jövőket. Semmit se lehetett látni, csak a kocsist, a hortyogó telekkönyvi iktatót és a lovak hátulsó lapockáját.
A Sóvárra vezető keskeny úton valami bolondos útbahajló gally megcsapta a Bogozy arcát; fölserkent.
- Miféle szemtelenség ez! Ejnye!
Kitörülte szeméből az álmot és szétnézett. Most már egészen világos volt, a köd is foszladozott, Eperjes tornyait látni lehetett.
- Mi az ördög! Hát már itt vagyunk? Bastrancia! Jól mennek ezek a lovacskák. Hanem itt jó lesz megállni, várjuk be a korcsmánál a többieket. Egy kis törkölypálinka valóságos balzsam lesz most. Hé, Pali, megállasz a korcsmánál!
A sóvári korcsma, melyet egy lefityegő borókaág ékesített, még zárva volt.
- Ugorj le, Pali és rúgd be az ajtót.
Pali kocsis leugrott és elkezdett dörömbözni, mire nagynehezen kinyílott az ajtó és előcsoszogott papucsban, pongyolában egy nagyszakállú zsidó. Megpillantván az úrias phaetont, levett sapkával közeledett és bemutatta magát:
- Én Kohn vagyok.
- Én nem vagyok - viszonozta Bogozy a bemutatást arisztokratikus gőggel. - Hozzon egy messzely törkölypálinkát.
Nemsokára csakugyan kibontakoztak az utánunk jövők. De szent ég! Hova lettek a fényes, nyalka ekvipázsok?
Csak vagy négy kocsi jött, de mind kétlovas s azokon hatan-heten ültek, összegyömöszölve, mint az arató tótok. A hetyke, ragyogó nevű urak, a Keviczkyek, Pruszkayak, Nedeczkyek, Niczkyek, akik mind külön fogatokon mentek tegnap, s úgy indultak vissza ma. Hát csakugyan valami gonosz dzsin nyelte el a prüszkölő, tüzes lovaikat, tarsolyos, cifra huszárjaikat útközben, mint ahogy Bogozy mesélte. A kocsik mellett Domoróczy Pista lovagolt, hanyagul eleresztve a Blackston kantárját. Maga a hírhedt Blackston se látszott nekem most a Metternich istállójából valónak (tegnap a fölcsigázott illúzió, ma a szétfoszló illúzió szemüvegén át nézegettem). A feje se szép, fűzött lábszára van, a bokája nem elég széles, a csüdje nagyon meredek: szóval, közönséges olcsó ló.
Az utolsó kocsiban ültek a legtöbben. Jézus Mária, kik lehetnek? Nini, a cigányok, az eperjesi banda, hátul a cimbalom odakötözve a saraglyához, elöl a brúgó, mint egy nagy kürtő.
A korcsma előtt szivélyes volt a találkozás.
- Jó reggelt, fiúk, jó reggelt! - A gavallérok leugráltak, üde mosollyal, kifogyhatatlan kedéllyel, csillogó lélekkel, de az orcáik, ruháik gyűröttek voltak, az inggallérok piszkosak. Nem tették rám többé azt a végtelenül előkelő benyomást, amit tegnap.
- Hollá, korcsmáros, törkölypálinkát! (Hm, tegnap még a Prunelle Naltet se volt nekik elég jó.)
Jöttek az üvegek sorba. Kohn nem győzte hordani: Kohnné is kibújt a vackából és segédkezett. Domoróczy nagy kedvre szottyant:
- Hej, more, elő azokat a szerszámokat! Hamar valami szomorú nótát! A legszomorúbbat.
Egy pillanat nem sok és kézben volt hegedű, brács, fuvola, minden. Babaj, a prímás, ravaszul mosolygott, aztán rárántotta a Gott erhaltet (mivelhogy ez volna a legszomorúbb nóta).
Az urak kacagtak a Babaj tréfáján, szinte a hasukat fogták, de a lovaikra nagy hatással volt; egyszerre csak elkezdték ütemre mozgatni a nyakukat és a lábaikat, a Domoróczy paripája pedig nekiiramodott ezekre a hangokra az exercirozásnak, megszegte a nyakát a szügyibe és olyan szabályos pirouetteket vágott ki, hogy egy generális is megbámulhatta volna.
- Mi lelte ezeket? - kérdém csodálkozva.
Bogozy a fülembe súgta:
- Hát nem látod? Csupa honvédlovak; az aerariumtól kikölcsönözve.
Nagy hályogot rántott le a szememről. Egyszerre megteltem mindenféle gyanúval, s amint újra fölcihelődtünk a kocsikra, az Eperjesig tartó rövid úton keresztkérdésekbe fogtam Bogozy uramat.
- Hát ezek az urak hova mennek? Hiszen ezek mind a falukról jöttek tegnap.
- Mert még tegnapelőtt oda mentek ki, összekészülődni a lagzihoz, de voltaképpen egyszersmind eperjesi hivatalnokok.
- A Pruszkayak is?
- Azok a kataszternél vannak.
- Lehetetlen! - És Domoróczy?
- Ő írnok a megyénél.
- Hát Keviczky?
- Ellenőr az adóhivatalnál.
- Szűnj meg, öreg, őrültté teszel.
Bogozy a vállát vonogatta és a szemem közé fújta a szivarfüstöt.
- Hát azok a négyesek - kiáltám -, az a pompa, a fény, a ragyogás, a havanna-szivarok és minden, minden?
- Füst és pára. A négyesek ki voltak kölcsönözve. Innen a szerszám, onnan az első két ló, amonnan a hátulsó két ló, egy negyedik helyről a tilbury vagy a sandlaufer.
- De hisz ez valóságos csalás!
- Paperlapap! - vágott közbe Bogozy hevesen. - Ugyan kit csalnának meg? Hiszen mindenki tudja a másikról, hogy nincs négy lova. E jó fiúk mindössze a formákat tartják meg velem együtt... a szép ősi formákat. Hisz ez olyan kedves. Mi rosszat lelhetsz ebben?
- Csak nem akarod azt mondani, hogy az őrnagy ötvenezer forintja...
- Nos igen, az is csak egy forma.
- Mit? A kötelezvény...
- Nem ér öt garast. Königgrätznek egyebe sincs e kerek földön, csak a kis nyugdíja. Elég címeres szamár volt, hogy nem valami okosabbat kért a királytól, mint a kamarásságot; megkapta volna. De hát a szegény ördög olyan hiú, mint egy vén hofdáma...
Izzadság csurgott a homlokomról, szemeim tágra dagadtak a csodálkozástól.
- No, ez szép egy história. De az öreg Csapiczky kötelezvényével csak nem úgy van?
- Oh jaj - nevetett Bogozy, olyan jóízűen, mint egy zuhatag -, még úgyabban! Csapiczkynak idáig ér az adóssága.
És mutató ujjával az ádámcsutkáját birizgálta.
- De így lefőzni szegény új házasokat! - tűnődtem, újra és újra visszatérve e csodálatos szemfényvesztéshez, és végiggondolva az eseményeket.
- Ostobaság! Az új házasok igen jól tudták, hogy azok a kötelezvények nem érnek egy hajítófát sem, de nekik is tetszett, őket is gyönyörködtette a forma előkelősége.
- És a vendégek?
- No, azok is mind tudták.
- És mégis ujjongtak, lelkesedtek.
- Természetesen. Mert mi, sárosiak, nem érünk rá a szegénységünkre gondolni, ahelyett örökké abból tartunk főpróbákat, hogyan csinálnánk, ha gazdagok lennénk. És ha sikerül az előadás, örülünk neki, tapsolunk magunknak, s ha látjuk, hogy valóságnak tartja az idegen, tudjuk abból, hogy hiba nélkül játszottunk.
- Megállj csak - kiáltám, a kezét megragadva -, eszerint a Párizsból jött ferslágban... nem a Chatelot ruhái voltak...
- Dehogy. Nincs is ott Chatelot nevű szabó. Egy jó ötletke az egész. Mindössze annyi igaz, hogy az a ferslág valóságosan egy ferslág volt. De végre is - szólt és most egyszerre váratlanul kevélyen fölemelte a fejét - ez itt szokás minálunk és a szokások mindenesetre tiszteletreméltók, édes bruderkám. Ami pedig a dolog érdemét illeti, hát ha nem is egyiké, másiké, vagy azé, akinél látod, de okvetlenül valakié; a fény, a pompa, a ragyogás az elevenség, a finomság, fesztelenség és kedélyesség, az úri allure-ök, a lovak, az ezüstnemű, a griffek, a tónus nemessége a mienk mindnyájunké. Csak szét van osztva és ha azt bizonyos alkalmakkor mesterségesen egy rakásra hordjuk, kinek mi köze hozzá? Igaz-e vagy nem? De már itt vagyunk. Hová parancsolod, hogy letegyelek?
***
A tegnapi vendéglőbe szálltam be, s mielőtt délben hazautaztam volna, délelőtt fölkerestem Kubányi Sámuel igazgató urat a takarékpénztár helyiségeiben, hogy átadjam neki az Endre által rám bízott csomagot.
Apró púpos emberke volt, nyájasan mosolygott, mikor bemutattam magamat. Hogy megkínáljon, kivette szivartárcáját a zsebéből, melyen egy méh, a takarékosság szimbóluma volt emailokkal kirakva. Olyan furcsa volt a sok címeres tárca után, melyeken griffek, sasok, zergék és oroszlánok ágaskodnak, ez a méh... Egy méh? Sárosban? Mit szemtelenkedik itt egy méh?
Átadtam a csomagot, mondván, hogy ifjabb Csapiczky úr küldi.
Átvette, lefejtette róla a papírt; egy ékszertok volt; fölnyitván, futólag belepillantott.
- A smaragd-ékszer - és a kezeit dörzsölte. - A smaragd-ékszer - ismétlé és átadta egy hivatalnoknak, aki a sorompókon belül ült.
Én a térítvényt kértem vissza.
- Igen, igen, igen - szólt éneklő hangon. - Keresse meg a térítvényt, domine Brányik, az ékszert pedig csak hagyja künn... mert délután megint elviszik. (Újra a kezeit dörzsölte és jóízűen szippantott egy szintén méhvel díszített burnót-szelencéből.) Egy Vinkóczy-kisasszony esküszik holnap Lásztován.