A NAGY EMBERBARÁT



(Egy kis elmefuttatás a jótékonyságról)



1885

Isten ellen való vétek, hogy a nemes céhek megszűntek. Mennyi elbeszélésnek való anyag termett ott!

Azt mondják az urak, hogy nem voltak jók.

Úgy? Hát akkor minek csináltak most magoknak céheket az ügyvéd urak, a közjegyző és a kaszinós gróf urak? Minek kapkodják el a szegény mesteremberektől, ami nem jó?

De iszen nagyon szép világ volt az, amikor még remeket csinált a legény, mikor még az atyamester volt a negyedik személy a király után. A palatinuson, az alispánon és szolgabírón kívül meg nem előzte rangban más élő ember. De el sem lehet azt mondani, mennyi lélekemelő volt abban! Milyen tisztelet nyilvánul az idősek iránt, teszem azt, a lévai céh alapszabályaiban, melyek szerint tartoznak a fiatalok józanok maradni, hogy az öregeket hazavezethessék. Hát nem szép intézkedés ez? Egyszerű, és mégis bölcs, mert a józanságot mozdította elő a fiataloknál.

De mi lett a mesteremberekből, mióta kioldozták őket a céhekből? Szétestek, alászálltak...

Úgy állunk, kérem alássan, hogy szinte szégyenkezem novellát írni a hősömről, aki csak egyszerű szabómester. Habozva rágom a tollat. Megírjam-e, ne írjam-e meg? Lehetséges-e az, hogy egy szabóval olyasmi történjék, amit érdemes volna kinyomatni.

Ha még legalább csizmadia lenne, mert a csizmadia félig-meddig politikai egyéniségnek van bevéve; de mi egy szabó? Pária, az egész világ köszörűköve, akin a nyelvét élesíti. Hiába írom én ki Dákos Mihály uramról, hogy köpcös, izmos egyéniség vala. El sem olvassák, mindenki azt hiszi, nyápic és cingár volt, vasalót hordott a zsebében, hogy a szél el ne fújhassa. Esküt tehetek a sűrű körszakállára, azért oda képzelik neki a ritka kecskeszakállt. Az is haszontalan erőlködés tőlem, hogy ezüstgombos mándliban mutatom be őkelmét, mert önök erőnek erejével valami tarka kaputba öltöztetik. Pedig hát furcsa, aki annyi ezüstgombos mándlit varrt másoknak, miért ne csinálhatott volna egyet magának? De önök el vannak fogulva a szabók iránt! Az egész emberiség üldözi őket.

Én melléjök állok, s csak azért is elmondom a Dákos uram történetét, azaz hogy a vinnyei erdőét, azaz hogy a nagyságos Demethey Lőrinc kurátor úrét.

Egyébiránt akárkié, mégiscsak Dákos Mihályon kezdődik, aki fiatal korában csinos legény létére nemeslányt vett feleségül a vinnyei kurta nemesek közül, a Csathó Veronikát.

A nagyralátó família természetesen bosszankodott. Mit ér a kutyabőr, ha immár egy »kecske« lészen közöttük, aki megfertőzteti! Volt mit szenvednie otthon a szegény fiatal menyecskének. Sövények és falak mögül kiabálták utána csúfondárosan a Csathó hadak: »mek-mek!«

Ez a mek-mek elüldözte őket otthonról, de bár sorra telepedtek le a körülfekvő városkákban, egyikben sem bírtak gyökeret verni. A mestersége rosszul ment, pedig kitűnően értette. Se neve nem volt, se tőkéje. Azonfelül a kollégák sem szenvedhették a kevélysége, meg a »tekintetes felesége« miatt.

Ha barátságosan kérdezték, mikor az ablaknál pipázgatott: »mit csinál Dákos uram?«, dölyfös modorban felelte:

- Mit csinálnék egyebet? Várom a feleségem jussát.

(Addig ugyan szépen felkophatik az állad - morogták aztán az ilyen kifizetett kérdezősködők.)

De ha a büszkesége sok kellemetlenségbe keverte is, egyszersmind ez vágta ki minden bajából.

A dolog úgy történt, hogy egy nap, amint künn ácsorgott az udvaron (alkalmasint a jusst várva), éppen az alacsony viskó mellett ment el a megyefőnök, s egy futó tekintetet vetve a cégtáblára, megszólítá Dákos uramat.

- Maga ugye, amolyan foltozó szabó? Tud maga zsírpecséteket kivenni?

Dákosnak a fejébe tódult a vér a sértődéstől, s tompán hörögte:

- Ki tudom venni, igenis.

- No, akkor délután elküldöm a szalonruhámat.

Mikor délután csakugyan megjött a ruha, Dákos uram izgatottan sétált fel s alá szegényes szobácskájában sokáig, míg végre egy merész elhatározással megfogta a villogó ollót, s ahol pecsét volt a szöveten, azt szépen kinyírta onnan, s azzal gondosan összehajtogatván az öltönydarabokat, ahogy illett, fölvitte hóna alatt a megyeházba.

Csak a komornyik volt otthon.

- A méltóságos úr ruháit hoztam haza. Kivettem belőlük a zsírfoltokat.

Képzelhetni, milyen dühös lett a megyefőnök, mikor a tallérnyi lékeket meglátta a finom fekete posztón. »Ez az ember vagy őrült, vagy gazember, be kell csukni.«

Negyvennyolc órára bezárták, de a szerencséje meg volt állapítva. Gyorsan híre terjedt az esetnek, mindenki Dákosról beszélt, mindenki szeretett volna egy kabátot vagy egy öltözet ruhát bírni, amit Dákos varrt. Egyszóval Dákos divatba jött, a bús magyarok (mert ebben az időben voltak a legbúsabbak) elözönlötték megrendelésekkel. Egy félév múlva már boltja volt a főpiacon és nagy műhelye, melyben tíz legény dolgozott éjjel-nappal.

Egypár év alatt derekasan megszedte magát, a nemes atyafiakkal is kibékült, s mikor most nemrég meghalt az öreg Csathó, egészen őrájok bízta a jusst.

S azok bizony nem nagyon erőltették meg magokat Dákosné miatt. Hadd legyen a »kecskéé« a vinnyei erdő! Úgyis a kecskéknek való az!

Dákos uram rá nem ért elmenni az osztályhoz. Csikorgó hideg volt, farsang ideje, sok megrendelés a nyakán. Verona pedig betegeskedett.

- Majd elmegyek tavaszkor - mondá ismerőseinek -, mikor az erdő új ruhát vált. Akkor nézem meg a nemesi birtokomat!

A városban élénk benyomást tett az örökség híre, egymást érte a sok szerencsekívánat, még Demethey Lőrinc úr is megszólította Dákos uramat.

- Hallom, valami erdőt örökölt?

- Igenis, nagyságos uram, a vinnyei erdőt kaptam az osztálynál.

- Jó helyen fekszik? - kérdé a nagy ember nyájasan.

- Gondolom - felelte Dákos, kidüllesztett mellel. - Volt esze a Csathóknak a honfoglaláskor, hogy a legjobb helyet válasszák ki.

Ennyi volt, nem több, ami szót ekkor váltottak.

Mondanom sem kell, hogy mihelyt a tavasz megjött, fölkerekedett Dákos uram, sőt meghítt egy kiránduló társaságot is az erdő megtekintésére. Három szekérrel szedelőzködtek fel, s két hátikosár kalácsot és hideg pecsenyét vittek ki magukkal.

Ott volt Bátyi István csizmadia a feleségével, a hórihorgas Kásztony Endre, aki a Dákosék kalászszín hajú leányzója, Eszter körül legyeskedett (a bőjt óta jegyben jártak), továbbá a Hupka és Kásztony famíliák. Olyan erdő-felszentelés lesz ott ma, mint a pinty.

Magasan járt a nap tányérja, mire a vinnyei erdőséghez döcögtek, mely hosszan és szélesen zárta el láthatárt. Dombok, völgyek és sziklás hegytömegek sűrűn váltakoztak, de az erdő sehol meg nem szakadt. Minden be volt nőve hatalmas tölgyekkel és fenyőfákkal. Balról az uradalmi erdők, jobbról a kisebb családok erdőrészei. Ezer madár dala csattogott, s méla zúgás hangzott a titokzatos öblökből és sűrűségekből.

- Most már nem messze lehetünk a magunkétól - biztatta magát Dákos uram. - Majd csak útba igazít valaki.

Jött is nemsokára egy erdőkerülő puskával a vállán.

- Hej, földi - szólítá meg. - Melyik itt a Dákos-féle erdő? Merre van az útja? Mi?

- Nincs itt Dákos-féle erdő sehol!

- Ej, hát mondjuk, hogy a Csathó-féle erdőség.

- A Csathó-féle? - szólt amaz mosolyogva. - Csak tán nem oda akarnak menni az urak?

- De bizony, odamegyünk.

- No, azt már szeretném látni.

Felmutatott kezével a legmagasabb, legmeredekebb hegyoldalra; a nyaka dagadt meg az embernek, amíg oda fölnézett.

- Az ott a Csathóék része! Attól a szürke sziklától kezdve a cikcakos hasadékig!

Dákos uram elsápadt, meg elvörösödött.

- Hogyan lehet oda fölmenni? - kérdé zavartan.

- Sehogy. Emberemlékezet óta egyszer voltak ott emberek, kik fákat vágtak, s leeresztegették a hegyről, de azokból is csak kettő jutott haza élve. Nem jár a Csathó-részben más, csak a csipogó madár.

- Megcsaltak, kijátszottak - hörögte Dákos megsemmisülve. - Nem tehetek semmit ellenök, aláírtam az osztálylevelet.

Dákosné ríva fakadt, Dákos uram pedig egy hosszú, de bús pillantást vetett a családi fák felé, melyek nem fölfelé de oldalvást nőttek bele a levegőbe.

Azok is olyan szomorúan integettek neki, mintha tudnák, hogy az övéi, de nem találkozhatnak vele.

Dákos uram elérzékenyült, s szemrehányásokat tett nekik a lelkében:

...Szamarak, cudarok, hiszen a ti károtok az, hogy oldalvást nőttetek. Más becsületes fának legalább megvan az a gyönyörűsége, hogy az elsárgult levelei aláperegnek őszkor, s ott enyésznek el alatta, a talaját hízlalva, de a ti leveleitek alápotyognak a hegyháton szikláról sziklára.

- Sose lágyuljon úgy el, komámuram - vigasztalta Bátyi, a csizmadia -, ahogy van, úgy van. No bizony! Nem valami nagy szerencsétlenség! Azért az étvágy megmaradt, hála istennek. Hiszen nem kötjük mi magunkat egészen ahhoz, hogy éppen a kegyelmed erdejében fogyasszuk el a holmit...

- Ni a szikla, a szikla! - kiáltá e percben a kalászhajú Eszter.

Mindenki fölnézett, s látni lehetett, amint nagy robajjal, csattogva gurul alá egy szikladarab, cserjéket összetaposva, útban eső fákat széthasítva vagy derékba törve.

Kásztony Endre a sikítozó Eszter elé állt.

- Csak az én holttestemen keresztül!

Ami gallyat, cserjét a guruló kő előtalált, letörte, összezúzta, s magával sodorva hömpölygette lefelé.

- Isten csodája! - ordított fel a babonás Hupkáné. - A gazda nem mehet fel az erdőhöz, hát az erdő jön le a gazdához!

A szikladarab elcsörtetett messze tőlük még alábbra, egész a völgybe, hol már sok száz ilyen kő fehérlett a hímes réten, a gallyak közül azonban egy egészen oda csapódott a Dákos uram lábához.

- Nosza kocsisok! - mondá keserű humorral. - Bokrétázzátok fel a lovakat zöld gallyal, a Dákosék nemesi erdejéből. Vigyük haza, ami haza vihető.

Biz itt nem igen volt más hátra, mint megenni, meginni hosszú orral, amit hoztak, aztán estefelé szépen visszahajtani a városba.

A lakosok, akik a zöld gallyas lovak után ítéltek, irigykedve kiabálták át egymásnak az utcaajtókból:

- Itt jön a kincses szabó az uradalmából. Lám, lám, mekkora szerencséje van némely embernek!

De bezzeg az irigység epéje be nagy kacagásban olvadt föl másnap. Bátyiné, Hupkáné már korán reggel beszaladgálták a várost: milyen csúfság, milyen szégyen! Oh, én édes Krisztusom, szent bárányom, de sokért nem állottam volna ki! Nincs ott lelkem erdő annyi sem, mint a tenyerem. Azaz hogy van, de odafent a felhők között. Az annyi, mintha nem volna. Elindultunk nagy garral, hogy így lesz, hogy úgy lesz. Jó, hogy a szeme ki nem égett annak a szerencsétlen Dákosnak! Így van az, aki a nemesi szoknyákba kapaszkodik! Uccu, kecske, megkaptad a domíniumot, ugorj utána!

Az egész város harsogott a kacajtól, egy tavaly elcsapott legényük gúnyverseket komponált ez eseményre, s betanította az utcai suhancokat. Azok az imposztorok napestig énekelgették a Dákosék ablakai alatt:

Elment Dákos Vinnyére
A nemesi erdőbe.
De mert nem volt szárnya
Hazajött, visszatért
A világ csúfjára.

A vers nem volt jó, de ezért soha még poétai termék úgy meg nem ríkatott élő lelket, mint ez a »tekintetes« asszonyt.

Elájult vagy háromszor, s azután is hangos jajveszékeléssel tört-zúzott mindent, virágcserepet, findzsát, köcsögöt, amihez ért. Maga a mester pedig bezárkózott rettenetes kevélységével a szobájába, és úgy tombolt ott, mint egy megdühödött bika.

Hanem volt is elég ok. Hát még azután mindennap!

Kásztonyék visszaküldték Eszternek a jegygyűrűt fiok nevében. S még ez sem volt elég. A nagy örökség hírére a télen beválasztották mindenféle bizottságokba, a mesterlegények temetkezési egylete pedig Dákosnét kérte fel zászlóanyának, most aztán, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment el a nagy tisztelet. Dákost kihagyták a tűzoltó-választmányból, s a mesterlegények között párt alakult, hogy inkább nem kell zászló sem, csak Dákosné ne legyen zászlóanya!

De tudjuk, honnan fúj a szél. Ne éljem meg a holnapi napot, ha nem a sánta Maricsek szabó szítja a botrányokat kenyéririgységből. Miket nem gondol ki az istentelen! Most is egy aláírási ívvel jár házról házra vállalkozókat keresni egy vasárnapi kirándulásra a Dákosék nemesi erdejébe... Rossz féreg az ember, már eddig is hetven aláíró akadt!

Hetekig tartott a hajsza. A szegény ember egészen tönkrement, lesoványodott ezalatt. Utoljára is arra határozta magát, hogy lemond a vinnyei jussról a rokonok javára.

Azok visszafeleltek gorombán, hogy köszönik szépen, de nem kérnek belőle. Eb fizessen adót a levegő-égtől!

E szégyenteljes napokban ki sem mozdult otthonról. Mit keressen már ő ezentúl künn a világban a vigyorgó tekintetek és kaján arcok között? A régi barátok mind elhagyták, még a megrendelők is kezdtek átcsapni a diadalmas Maricsekhez.

De a gondviselés nem alszik, örökké mozog kezében a láthatatlan ecset, mellyel a halandók sorsát festi. S ha neki úgy tetszik, odacsap a fekete színek fölé egy fehér csíkot, egy derengő sugarat.

Képzeljék, mi történt? Demethey Lőrinc, az evangélikus egyházak újonnan választott kurátora, a nemeslelkű emberbarát, egy nap meglátogatta Dákosékat, s ezekkel a szavakkal köszöntött be:

- Találja ki, barátom, miért jöttem?

A szabó ámult-bámult, s zavartan motyogott a nagy szerencséről, s hogy miben lehet alázatos szolgálatjára.

- Szeretném megvenni azt az erdőt.

Vörös lett, mint a karmazsin, hogy talán gúnyolódik Demethey.

- Megvenni? - kérdé tétova hangon a tekintetét fürkészve, hogy talán megzavarodott elméjében.

- Nos igen - ismétlé nyugodt hangon. - Meg akarom venni az erdőrészét. Adok érte ezer forintot.

- Ezeret! - kiáltá Dákos meglepetve, s élénken terjesztette ki a kezét, hogy belecsapja a vevőébe, de a lelkiismerete visszarántotta. - Hiszen nem ér ez még száz krajcárt sem!

- Ne törődjön vele, nekem szükségem van rá.

- Lehetetlen onnan, kérem, behozni nemhogy egy öl fát, de még egy szilánkot is.

- Éppen azért találom alkalmasnak.

(Éppen azért?... Itt már megállt a Dákos esze. Hogy hát mégiscsak meg van bolondulva!)

- Legalább tessék előbb megnézni, könyörgöm, a fekvését.

- Megnéztem már. Nagyon jól fekszik.

(Jól ám az ördögöknek, ha szánkázni akarnak onnan.)

- Adja vagy nem adja? - türelmetlenkedék az egyházak kurátora.

- Szeretném odaadni... tekintettel arra, hogy nagy kolonc! Isten látja lelkemet... de megintelen tekintettel a dolog mineműségére, nem merem odaadni... mert a becsület is valami... az úgy vagyon, kérem alássan. Azért hát célirányos leszen, ha én is meggondolom, és a nagyságos úr is alszik rá egyet.

Az alku, bár még nem lett meg, nagy gyorsasággal szivárgott ki a közönségbe, s egyszerre kezdett ismét följebb szállni a Dákos uram auktoritása. Teringette, Demethey veszi meg az erdejét! Ezer forinton! Az is pénz. A juss, mégis csak juss. De hát mi szándéka lehet vele, hogy megveszi?

Dákos valami észbeli hibát sejtett (de nem merte kimondani, majd kisül az magától), hanem a helyi pletyka más nyomon járt. Mindenfélét beszéltek: pásztorfiúk kőszenet találtak volna a vinnyei hegyben, Gál Jóska, a mézeskalácsos, azt a hírt terjesztette, hogy üvegkészítésre bizonyult be alkalmasnak a hegy agyagja. (Ugyan korán nevettek kegyelmetek Dákos Mihály uramon! )

Ezenközben még az is szóba került, mintha bizonyos lenne már a fűrészmalom, amit egy angol fog felállítani a hegyháton. De iszen jó előre jár a Demethey Lőrinc esze!

A régi jóakarók és barátok nagy hirtelenséggel szállingóztak vissza, Kásztonyék is újra elkérték a gyűrűt, Hupkáné megint ott volt sülve-főve, s mindenki tömte őket jó tanáccsal:

»Oda ne adják, komám, annyiért azt az erdőt! Nagy oka van annak, ha Demethey szemet vet rá!« »El ne pocsékold, sógor!« inték más oldalról. Különösen Kásztonyék szőttek rózsás álmokat: »Az ördög nem alszik, nász uram, ki tudja, mit akar; a föld gyomra nem korog, ki tudja, mit rejteget.«

Utoljára maga Dákos is képzelődni kezdett, kivált mert Demethey váltig sürgette a döntő választ.

- Nagyságos uram - mondá, amint egyszer ismét négyszemközt tárgyaltak -, bevallom őszintén, ami a lelkemen vagyon.

- Éppen ezt akarnám.

- Az emberek telebeszélik a fejemet, meg a feleségemét mindenfélével. Kőszénről, fűrészmalomról fecsegnek. Úgyhogy már hiszem is, meg nem is.

- Halljuk, Dákos uram?

- Abba állapodtam meg magammal, hogy tekintettel arra...

- Ne beszéljen olyan országgyűlési stílusban.

- Már én csak így tudok, kérem alássan... Hogy tekintettel arra, ha én nem árulok zsákbamacskát, hát én sem engedhetem az eladott macskámat zsákba tenni.

- Hogy érti azt?

- Úgy, könyörgöm, hogy én addig nem adom az erdőt, míg nem tudom, mire lészen használandó.

Demethey meggondolkozott egy darabig, azután bizalmasan fogta meg a Dákos vállát.

- Jól van - szólt, apró szemeit behunyva -, maga őszinte volt hozzám, én is őszinte leszek, de aztán magunk közt maradjon a szó, mert nem szeretném...

- Mintha a sírban lenne - vágott közbe a becsületes arcú szabó.

Demethey körülnézett, ha nem hallgatódzik-e valaki.

- Lássa, maga nem tudja mit tesz az: nemeskeblű emberbarátnak lenni.

- Oh, tudom én azt méltányolni - mondá a szabó ájtatosan emelve rá szemeit.

- Aki egyszer ebbe esik, benne van menthetetlenül. Király őfelsége rendjelet adott jótékony adakozásaimért, most meg kurátor lettem, mert istápja vagyok az iskoláknak és templomoknak. Az egész ország bőkezű adakozónak ösmer. Mindenki hozzám fordul, mindenki tőlem vár segélyt.

Dákos uram a fejével biccentett, hogy úgy van, s jelentőségteljesen nézett fel az égre.

- A lapok tele vannak a nevemmel. De ennek úgy is kell lennie, mert ha az ember minduntalan nem adakozik, elfelejtik, hogy valamikor adakozott.

(Bizony ez is úgy van! - bólintott emez jóváhagyón.)

- Eddig csak megvoltam, de ezentúl meggyűlik a bajom az eklézsiákkal; tudom megrohannak, ha templomot építenek, vagy ha a helységet a tűz elpusztítja. Hát emiatt... érti-e már Dákos uram?

- Igenis, nem értem, kérem alássan.

- Emiatt kell nekem a vinnyei erdő - folytatá cinikus mosollyal. - Épületfát ajándékozni belőle a szegény leégett falvaknak és épülő templomoknak.

A szabó fejében most kezdett csak derengni némi világosság.

- Aha! Ohó! - makogta mint az ébredező.

- Hát áll az alku, mi?

- Hajlandó vagyok - felelte a szabómester ünnepélyes méltósággal.

- Kerek egyezer forintért?

- Igenis - mondá csípősen -, tekintettel a jótékony célra.

...És így lett a vinnyei erdő ezentúl a nagy emberbaráté, kinek áldásos nevét mindennap olvassuk az újságokban.





A KRUSEVICAI ÜTKÖZET



1885

Abból az időből jegyeztem fel az annálék számára ezt az esetet, mikor a szép Zagorjéban mérges gerillaharcok folytak a Balkán lakói közt.

Török, bosnyák egymást irtotta, pedig milyen szépen meglaktak együtt azelőtt! Az isten a megmondhatója, mire való volt piros vérrel csepegtetni be a szürke sziklákat a zagorjei fennsíkon?

Vagy hogy talán az isten se tudja, csak a királyok.

Hanem mulatságnak bizony elég mulatság!

Azokban a bolond nagy országokban egy ember csinálja a dolgokat: a generalisszimusz. Az intézi, ki mit tegyen, merre menjen, hova álljon. S az is csak a mappáján mozgatja a haditesteket. A nagy országokban ennek az egynek még talán passzió a háború, a többinek a legcudarabb időtöltés, hanem a szép Zagorjében minden ember a maga szakállára verekedhet: ha megverik, senki sem állítja haditanács elé. Neki fáj az, ha megverik, ha pedig ő ver meg valakit, hát annak a másiknak fáj. Mi köze ahhoz még egy harmadiknak?

Ilyen háborút szeretnek a hercegovcok. De ilyen is volt az.

A derék daliás Stevó Pásics összeszedett negyven markos legényt, s mikor otthon a ház körül elvégezték a dolgaikat, minden kedden este felszedelőzködtek egy csapatban ellenséget keresni. Valóságos jour fix-ek voltak ezek. Keddtől szombatig viaskodtak, s akik életben maradtak addig, szombaton megint hazatértek összecsókolni az asszonyt meg a gyerekeket s elvégezni a férfimunkát a legközelebbi kedd estéig.

Egy szerda reggelén túl a krusevicai hegydombon, ahol annyi a szikla, mint réteken a hangyazsombék, egy körülbelül negyven-ötven főnyi csapatra bukkantak a Stevó Pácsis emberei. No, ez a szerda jól kezdődik.

Messziről meg lehetett ösmerni a csapat vezérét, a marcona arcú, magas termetű Tahir Ozmanbegovicsot. Ez volna a világon a legnagyobb vitéz, ha még buzogánnyal verekednének. De az a gonosz ólomdarabka nem respektálja a férfierőt. Valami nyápic ember találhatta azt ki, nem az erősek.

Amint meglátták egymást, az volt a legelső dolog, hogy mindenik ellője egyszer a puskáját, s aztán ki-ki állást foglaljon valami szikla mögött. Mert hát úgy szép a háború, ha nem nagyon ártalmas az emberi egészségnek.

Szikla bőven jutott töröknek és bosnyáknak egyaránt (mert több szikla van Zagorjében, mint ember). Innen lövöldöztek aztán egymásra egész kényelmesen, azazhogy csak lövöldöztek volna, ha lenne kire, mert ha valamennyi a szikla mögött állt, s csak a puskacsövét nyújtotta ki vagy felül, vagy oldalt, hát bizony csak a sziklákat lehetett volna meglövöldözni, azoknak pedig nem árt.

- Gyertek elő, pogányok! - kiabálta a bosnyákság, s az echó és a szél vitte a kiáltásaikat bömbölve. - Ne bújjatok el gyáván, ha férfiak vagytok!

De a törökök is ugyanezt harsogták vissza mindenféle csúfondáros kifejezésekben.

- Szakadjanak rátok azok a bomlott kövek, hitetlen kutyák! Bezzeg nagy vitézek volnátok, ha a puskát magát lehetne elküldeni, hogy lövöldözzön. Hát ugye, nem mertek előjönni a sziklák mögül?

Hanem iszen kiabálhattak a megrekedésig, se a törökök, se a bosnyákok közül nem hagyta el a maga biztos várát egyik sem, legfeljebb a fejét dugta ki egy szempillanatra némelyik hogy szétnézzen a néptelen tájék felett, ahol csak a nagy kőtömegek meredeztek hallgatagon. Érdekesek azok most, mert mindenik mögött ott van meglapulva egy-egy katona, de valamennyi a szikla túlsó oldalán.

Az ördög látott ilyen pozíciót!

Ez így tartott körülbelül délig. Délben elunta magát Stevó Pásics, és azt a propozíciót kiáltotta át a törököknek:

- Nem volna-e jobb a nyílt csata?!

A törökök megnyitották erre egymás közt a konferenciát, ami úgy, ment hogy Hasszán Csengics átordította az Ozmanbegovics egy-egy megjegyzését Ibrahim Svrelyugának, Ibrahim tovább adta a túlsó sziklához Omár Kovacsevicsnek, Omár Kovacsevics rekedt ember lévén, valahogy nagy nehezen elhörögte a hegyszakadékban fekvő Jován Hasszanovicsnak (annak volt ott a legkényelmesebb).

Egy óra eltelt bele, míg a vezér szava eljutott mindenikhez. Hát még az, amit aztán ezek feleltek? Hát még az, amit az megint visszafelelt. Ez volt az igazi tágkörű értekezlet.

De végre is csak az az eredmény lett, hogy nem bolondok nyílt csatára kelni. Egyenlő erő ellen nem tanácsos. Hanem a legjobb mód lesz a kiéheztetés. Aki hamarább megéhezik, majd előjön, s ha előjön, könnyű lelőni, ha pedig elő nem jön, ott hal meg a szikla mögött éhen. Legalább nem kell neki külön sírkövet hozatni Kalinovikból.

A kiéheztetés eszméje megtetszett a bosnyákoknak is. Hiszen volt még holmi a tarisznyájukban!

- Jól van - mennydörögte hadi üzenet alakjában Stevó Pásics -, koplaljunk!

És azontúl elkezdtek éhezni.

Csütörtök délben azonban már mindnyájának száraz lett a gégéje, és korgott a hasa. Az pedig nagy baj. Mert a hazáért könnyű verekedni, édes meghalni, de éhezni a hazáért, az már egy kicsit nehéz.

A törökök unták meg előbb, s most már ők proponálták a nyílt csatát.

Pásics tanácskozott az embereivel, de azok arra a közmegállapodásra jutottak, hogy ők inkább meghalnak, de nem verekesznek éhen. Egyszóval tagadó válasz ment Ozmanbegovicsnak.

Hát itt bizony nem volt más teendő, mint megint várni. - Mindenik rész tartotta magát egész csütörtök estéig, amikoron is nagy záporcső kerekedék, az ég csatornái megnyiladozván. Cudar egy idő volt, Pásics megvakarta a fejét dühösen, s átszólt tompa, fáradt hangon:

- Hallod-e, Ozmanbegovics, he! Csináljunk már valami okosat.

Erre megint elkezdett a két vezér purparlézni.

- Tudod, legjobb lenne - Ozmanbegovics -, ha fegyverszünetet csinálnánk.

- Edd meg! Hiszen már eleget szünetel a fegyverünk.

- De én csak egy félórai szünetet értek.

- Egy félórait? Hüm, hogy érted azt, Ozmanbegovics?

- Találd ki, Stevó Pásics.

- Mit csinálnánk a szünet alatt? Verekedésre gondolsz?

- Hát te mire gondolsz, Stevó?

- Találd ki, Ozmanbegovics.

- Én már tudom, de te mondd ki.

- Nem én. Egyen meg engem a kutya, ha kimondom.

- De megteszed?

- Egyen meg a kutya, ha meg nem teszem.

- No jól van, Stevó. Ha te restelled, hát kimondom most már én: úgy értjük a félórai fegyverszünetet, hogy a félóra alatt ti bántatlanul mehettek jobbra, amerre akartok...

- Ti pedig balra - kiáltá Stevó.

- Úgy, úgy - hagyta rá a török vezér. - Hiszen nincs benne semmi.

- Persze, persze - toldotta ki Pásics Stevó -, hiszen úgyis találkozunk még valamikor.

A maga sziklája közül az egyik is, a másik is kinyújtotta a jobb karját, megadván egymásnak a parolát a levegőben, és azután egy puskalövés nélkül, víg énekléssel oszlottak el az esti szürkületben.

Ilyen kedélyesen ért véget a krusevicai ütközet, anno 1877.





A KEMÉNY GÁBOR ELŐDJE



1885

Körülbelül két évtized előtt nagyon ismeretes alak volt Debrecenben az öreg Balla Károly bácsi.

Akármikor megtette, a legderültebb nyári napon, hogy a százrétű köpenyegével ment végig a debreceni főpiacon, mire sajátságos mozgás, zsibongás támadt mindenfelé. A kofák kezdték felvonni a sátorokat, s a féltett portékájukat mohón kapkodták, a sétáló úri asszonyok megkettőztették lépteiket, a virágcserepeket az ablakokból egész utca hosszat kezdték kirakni az udvarokra, míg ellenben az apró gyerekeket az anyák mindenünnen hazakiabálták. »Lacika, Mariska, hol vagytok, hamar jertek, nyomban eső lészen.«

S mindez a roppant mozgalom csupán azért kereke lett egyszerre, mert Balla bácsin rajta volt a százrétű köpenyege.

Az nem tesz semmit, hogy az égen annyi felhő se volt, mint a tenyerem, el nem hibázza azt az öreg Balla: olyan bizonyos, hogy eső lesz akkor, ha ő a köpenyegét fölveszi, mint a halál.

Negyven esztendő óta kutatja az égiek titkát, naplót vezet minden óráról, jegyzékbe veszi a szelet és a nagyobbik testvérét a vihart hogy jön, hogy megy, miképp viseli magát, kitanulta egészen a járását, jegyzékbe veszi az esőt, a ködöt, egyszóval az öt ujjában van a meteorológia: előtte ugyan el nem titkolhatnak abból egy szemernyit sem, ami az égen történik.

És valóban, Balla bácsi valóságos csodákat művelt a maga tudományával éppúgy, mint másfélszáz év előtt Hatvani István uram.

Mikor 1854-ben az angol-orosz háború volt, az akkori angol hadügyminiszter egyszer csak kap egy levelet Pótharasztiból magyar nyelven.

Sokáig szaladgált vele fűtől fához, hogy mi lehet ebben a levélben, míg végre fölkutattak egy embert, aki le tudta fordítani.

A levél így szólt:

»Miniszter úr!

A jövő augusztus hó 10-én éjjel 1 órakor óriási vihar fog dühöngeni a Fekete tengeren: azért hát legyen vigyázattal a miniszter úr a belloglavai öbölben horgonyzó hadihajókra.

Barátságos indulattal maradtam a Tekintetes úrnak

alázatos szolgája

Balla Károly«

A hadügyminiszter jóízűen nevetett ezen a furcsa levélen, és fidibuszra gyújtott vele, de tudom, nem nevetett aztán augusztus 11-én, mikor megkapta a sürgönyt a reggelije mellé, hogy egy óriási vihar tönkre tette, összeroncsolta az angol hadihajókat a belloglavai öbölben.

Bezzeg kiszedte volna most már szívesen a szemetes kosarából az elhajított levelet, hogy a magyar jóssal érintkezésbe tegye magát, de ki tudja hol volt a levél, s mi volt a jósnak a neve.

1860-ban egy cikk jelent meg a Wanderer egyik márciusi számában, hogy június 23-án Angliában nagy vihar lesz.

A cikket el is küldte a szerkesztő mint kuriózumot az angol kormánynak. Nem tudom melyik miniszternek jutott a kezébe (mert nem minden országban van az időjóslásnak külön minisztere, mint minálunk), elég az hozzá, hogy a miniszter megint csak elcsapta a Wanderert (mert bizonyosan nem az akkori hadügyminiszter volt), és csak akkor tátotta szemét, száját, mikor június 23-kára beköszöntött az a rettenetes vihar, mely Windsorban a királyné kertjéből az ős fák felét tövestől kiszaggatta.

Az angol miniszter most már megkérdezhette volna a »Wanderer« szerkesztőségétől, ki az a Balla? De nem tette, mert hát olyan viharok is vannak, melyek a minisztereket söprik el, s az elsöpört miniszterek aztán nem törődnek többé semmivel.

Hanem ha az angolok nem akarták észrevenni Ballát, észrevette őt a Magyar Tudományos Akadémia (az aztán az igazi csoda, ha az Akadémia vesz észre valamit), s megválasztotta tagnak.

Ez okozta a vesztét.

Hogy magát kitüntesse, urbi et orbi kihirdette, hogy Magyarországon 1859. dec. 23-án a délutáni órákban nagy vihar lesz.

Ki volt ez neki biztosan számítva: vígan várta pótharaszti magányában a nagy vihart.

És várta az egész közönség, melyet a hírlapok közlése figyelmessé tett.

De a vihar fogta magát, nem jött el.

Képzelhetni a szegény ember kétségbeesését.

Olvastam a naplóját, amit óráról órára írt, mutatják a betűk, hogy remegő kézzel.

Délután 3 óra. A vihar még mindég nem jön. Aggódni kezdek. Az égen semmi folt. A természetben csöndes minden. Megfoghatatlan!

Délután 4 óra. Kínos várakozásban ülök az ablaknál, a hó apró pelyhekben szitálni kezd. De még semmi remény. Megölöm magamat.

S így ír óráról órára egyre reménytelenebbül, míg végre mintegy fölkiáltani látjuk esti 6 órakor:

»Meg vagyok semmisülve. Hiába éltem. Az ég hazudik. S az emberek azt fogják hinni, hogy én hazudtam.«

A vihar elmaradt egészen, s csakugyan mindenki azt hitte, hogy a hírre kapott tudós nagy tudománya íme nem ér egy pipadohányt sem.

E kudarc után megtört az öreg kedélyben, testben egyaránt, s az Akadémia is levette róla a kezét. Nevették ezentúl.

Örömtelen napjait arra használta, hogy kinyomozza, hol és miben hibázott. Annyira bízott tudományában, hogy még akkor is hitt benne, mikor megcsalta.

Egy nap, alig néhány nappal a halála előtt, midőn betegen feküdt már, könyvei közt babrálván még most is, élesen fölkiáltott.

A házbeliek berohantak.

- Mi baj van?

- Megtaláltam a vihart! - kiáltá lihegve, míg apró szemei dühben égtek.

- Miféle vihart?

- A kudarc okát találtam meg. Én az Akadémia almanachját használtam a számításaimhoz. No, nekem betett ez az Akadémia. El van hibázva az almanachja! Itt van, ni december 23-ika. Ide van írva »hold a földközelben«. Oh, ha tudtam volna, ha tudtam volna - tördelé a kezeit -, hogy az Akadémia kiadványaiban nem lehet megbízni? Itt van, világosan rájöttem, hogy ennek kellett volna ott állani »hold a földtávolban«. Így természetesen nem lehetett meg a vihar. Oh, én szerencsétlen!

*

Így beszélték el nekem ezt a történetet, s én azt a tanulságot merítem belőle, hogy a mi Akadémiánkban még a tudós is tudatlanná válik.





EGY MODERN KISASSZONY ANTIK KÖNTÖSBEN



1885

El sem hinnék önök, milyen bolond leány volt hajdan Kovács Borcsa. Annyira elbizakodott lett, hogy ő a legnagyobb parti az Alföldön, s annyi sok középkori regényt olvasott el hogy tökéletesen beleélte magát az ókori királykisasszonyok szerepébe, akik előbb valami nagy dolgot kívántak az imádójuktól, s csak aztán boldogították a kezükkel.

Az első kérője ezelőtt nyolc évvel egy vasúti hivatalnok volt, névszerint Schlimmer Károly úr, csinos barkójú, magas termetű fiatalember. A lányok majd megbolondultak utána, de a mi Borbálánk hideg maradt midőn megkérette, s így szólt:

- Jöjjön el hozzám három nap múlva, egy kérdést fogok önhöz intézni.

Károly úr eljött harmadnapra dobogó szívvel, de fáradtan, halaványan, mert nem aludott azóta, mindig azon töprengett, mi lehet az a kérdés?

- A kezem az öné - így szól ünnepélyesen a szép Borcsa -, de egy föltétel alatt...

- Minden föltételt elfogadok, kisasszony.

- Azon föltétel alatt, ha helyesen felel meg kérdésemre.

- Kérdezzen, kisasszony!

- Íme, hallja tehát. Ha ön San Franciscóból New Yorkba indul, ami hét napi út a vasúton, s miután tudvalevőleg naponkint két vonat indul New Yorkból San Francisco felé, hány vonattal találkozik ön szemben?

A fiatal vasúti tisztviselő gondolkodott egy darabig, s azután remegő hangon felelte:

- Tizennéggyel, kisasszony.

- Nem találta el, uram - mondá Borcsa -, ajánlom magamat. Én sohase leszek az öné.

Ezzel otthagyta a faképnél Károly urat.

A Borcsa apja eleget zsörtölődött emiatt, de a leány határozott maradt.

- Gyenge ítélő tehetsége van - mondá -, én okos férjet akarok.

*

A következő esztendőben egy katonatiszt vetett rá szemet a bálokon, és rá a böjtben megkérette.

- Én imádom kegyedet, kisasszony, s kérem a kezét.

- Én is szimpatírozom önnel, hadnagy úr, de fejtsen meg nekem előbb egy dolgot.

- Rendelkezésére állok.

- I. Napóleon egyszer meglátogatta a kórházakat - kezdé Borcsa -, ahol egy lábadozó félkezű katonával eredt szóba, ki rá nem ismert a köpenyébe burkolt császárra.

»Önnek, úgy láttam, érdemrendje van« - szólt a császár.

»Van bizony.«

»De csak érdemkereszt.«

»Nem "csak" az, tiszt úr« - jegyzé meg kevélyen.

»De mi az még a "sas-rendhez" képest?«

»Hja, a "sas-rend", az nem a magam formájú szegény emberek számára van kigondolva.«

»S ha én adnék önnek egy "sas-rendet"?« - szólt a császár.

»Kicsoda ön?«

»Én Napóleon vagyok.«

A katona elsápadt, és térdre készült roskadni.

»Ne ceremóniázzunk, barátom. Én megadom önnek a "sas-rendet", de hadd hallom, mire képes ön ezért?«

»Mindenre, fölség.«

»Úgy? Fogja tehát ezt a baltát, és vágja le vele a kezét.«

A katona abban a szempillanatban fölragadta az ott heverő szekercét, és levágta vele a kezét... hát már most, mondja meg nekem hadnagy úr, mi volt ebben a katonában a nagyobb, a hiúság-e vagy a bátorság?

Ezt kérdezte Borcsa a hadnagytól. A hadnagy ötölt-hatolt:

- Mindenesetre nagy bátorság volt, kisasszony.

Boriska felkacagott gúnyosan:

- Ha bátorság volt, hát legyen önnek is bátorsága hazavinni tőlem a kosarat. Adieu, hadnagy úr!

A Boriskát most is összeszidta az apja.

- Felületes ember a hadnagy - mentegeté magát -, sohasem lehet belőle generális.

*

Híre ment a leány nevetséges kötekedéseinek, és ostoba találós meséinek; a fiatalemberek megijedtek tőle, maga az apja is váltig pirongatta (sohasem fogsz így férjhez menni, te golyhó), s megígértette vele, hogy a következő kérőnek már nem tesz fel kérdést.

- Ígérd meg, kedves leányocskám.

- Itt a kezem rá.

Ezen ígéret után édesapja csakhamar egy fiatal természettudóst mutatott be nála mint kérőt. A vizitkártyáján ott állott: »Koczka Ferenc, az akadémia l. tagja.«

- Ön ugye kálvinista - kérdé Boriska -, de bocsánat, édesatyám az ön nevében kikötötte, hogy semmi kérdést se m fogok önhöz intézni. Nem is teszem. Pedig már készen volt a kérdésem: azt akartam öntől megtudakolni, miért hívják ama híres hotelt »Matschaker Hofnak«? Ön persze nem tudta volna. De elengedem önnek ezúttal, s magam beszélem el kivételképp, honnan nyerte a nevét. Tudom, hogy érdekelni fogja a történet.

- Oh, mindenesetre. Mondhatom kíváncsi vagyok rá.

- Mikor a ház fundamentumát ásták, találtak a földben egy korhadt fát, mely hasonlított egy koporsóhoz.

- Ah.

- A ládát felbontották, s abban egy kis bádog szekrény volt. Természetesen azt is fölbontották, s képzelje, mit találtak benne?

- Nem bírom elgondolni, kisasszony.

- Képzelje csak, nyolc darab kisebb-nagyobb matschakereket. Volt köztük akkora is, mint az öklöm, de persze kisebb is. S innen van a »Matschaker Hof« nevezet.

- Mindenesetre érdekes történet - vélte a természettudós.

Boriska ezúttal is fölkacagott, és beszaladt a szobába, otthagyván a kérőt a faképnél.

- Mi volt ez? - korholá ismét az öreg Kovács.

- Az, hogy ez nem tudós, hanem egy ostoba fráter, aki roppant fél elárulni tudatlanságát.

*

A következő nyáron az előpataki fürdőben egy fiatal színműíróval ismerkedett meg Boriska.

A leány nyájas volt hozzá, kedvet kapott tehát pályázni. (Hiszen már eleget próbált a Teleki díjaknál.)

- Ön nőül akar engem venni? De tudja ön azt, hogy mindenkinek egy kérdést szoktam feladni?

- El vagyok szánva mindenre.

- Akkor figyeljen. Két sportsman összebeszélt, hogy ők ezentúl megfordítják a lóversenyek metódusát: felülnek a lovakra, s az vigye el a díjat, amelyiknek a lova későbben ér be. Úgy is lett. A két úr kiállt a turfra, de nehogy a másik sanszait nevelje, egyik se akart mozdulni, hiába adta meg a versenybíró a jelt az indulásra.

»No, mozdulj már« - nógatta társát az egyik.

»Nem vagyok bolond, te mozdulj először« - ellenveté a másik.

S ott álltak mozdulatlanul, mindenik erősen fogva a maga lovának a kantárját a publikum nevetségére, midőn arra megy egy idegen, és kérdi: mit állnak ott?

Megmagyarázták neki, hogy így és úgy fogadtak, s most már egyik sem akarván veszíteni, tehát mozdulni sem, a fogadás eldöntése lehetetlen.

Az idegen elmosolyodott.

»Nem éppen lehetetlen - mondá -, én kitaláltam a módját.«

Egy-két szót súgott a fülükbe, s a következő percben már eszeveszetten száguldott a két lovas, dühösen verve és nógatva az alattuk levő paripákat.

Mondja meg nekem, kedves íróbarátom, mit mondhatott a két sportsmannak az idegen?

A színműíró egy félóráig törte a fejét, de nem tudta kitalálni.

- Önből sohasem lesz jó színműíró - mondá Borcsa. - Önben nincs találékonyság. Isten önnel.

*

Borcsa szeszélyeinek híre ment mindenfelé. Úgy rettegett tőle a fiatalság, mint amazoktól az ókori kisasszonyoktól, akik karóba húzatták a kérők fejét.

Borcsa nem húzatta karóba, hanem megvizsgálta a fejeiket belülről. S ez se valami mulatságos dolog.

Asszonyt olcsóbban is kap már az ember.

Elkerülték, pártában hagyták. Négy év telt el anélkül, hogy csak közeledett volna is valaki.

A szegény öreg Kovács már beletörődött egészen, hogy nyakán szárad a leány, midőn egy bálon a »Damen-Wahl«-ban, maga a Borcsa választott ki egy szőke táncost, valami Bernolák nevű megyei iktatót.

- Miért nem jár ön hozzánk? - kérdé szelíden az iktató úrtól.

- Nem vagyok én ahhoz elég okos - felelte szemérmetesen.

- No, csak nem kell tőlem annyira megijedni.

- Nem értek én a talányokhoz.

- Ugyan hagyja el, régen volt az.

- De iszen hallottam én, miket kérdezett a kisasszony a vasútastól, a hadnagytól, a tudóstól és az írótól, beleveszne abba az én eszem. Egyet se tudok én azokból megfejteni.

- Jól van - szólt kacér mosollyal -, bebizonyítom önnek, hogy nem vagyok olyan kegyetlen. Nemhogy kérdeznék öntől, hanem ha holnap eljön hozzánk, hát megmondom a San Franciscó-i vasutat.

Az iktató másnap elment Borcsáékhoz. Az illedelem kívánta.

- Hát lássa a vasúti tiszt azt mondta, hogy tizennégy vonattal találkozik útközben New Yorkig; de ez nem igaz, mert huszonnyolccal találkozik, miután az előtte való heti vonatok is ott jönnek, különböző distanciákban a pályán, s ezeket se kerülheti ki.

Az iktató elkezdett egy kicsit gondolkozni, s felkiáltott:

- Valóban úgy van.

Borcsa mindenféléket beszélt neki azonkívül, kedvesen csevegett virágairól, madarairól, mikor elment, a kapuajtóig kikísérte nyájasan:

- Ha holnap ismét eljön, elmondom önnek a Napóleon-féle talány kulcsát.

Az iktató másnap is eljött.

- A katonatiszt ostoba volt - szól Borcsa -, arra felelgetett nekem, hogy a félkezű invalidusnak az a tette, hogy a sas-rendért a fejszével elvágta a kezét, bátorság volt-e vagy hiúság - holott észre kellett volna vennie, hogy lehetetlen azt a kezet elvágni, amelyben a szekerce volt.

Sokat nevettek ezen együtt, a pamlagon egymás mellett ülve.

- Holnap meg fogja ön tudni a matschakereket.

A szegény iktató harmadnap is eljött.

- A matschakerek egy ostobaság - kezdé nevetve a vénleány -, a tudós megjárta vele. A matschaker-talányban az a vicc, hogy a matschakerek semmit sem jelentenek. De az én akadémikusom tettette magát, hogy ő tudja, mik azok a kisebb-nagyobb matschakerek, s én ebből láttam, hogy üres ember, aki csak a látszatra dolgozik. Az ilyeneket soha ki nem állhattam. Kiadtam neki az utat.

- Jól tette, kisasszony.

Egész késő estig trécseltek, ábrándoztak, Boriska hímzett, s az iktató a Bartók szerelmes verseit olvasta, neki.

Az elválásnál így szólt Boriska:

- Holnap meg fogja hallani a sportsmanok esetét.

Az iktató eljött a következő nap. Hova is mehetett volna egyebüvé? Megszokta már itt tölteni a délutáni óráit. Önkéntelenül is idehozta volna a lába.

- A sportsmanok dolgához már némi találékonyság kell, s ez nem volt az íróban. Mert mikor a két versenyző mozdulatlanul állt a turfon a saját érdekében, az idegen csupán egyetlen, olyan modust súghatott nekik, ami azokat nyargalásra késztheté.

- S mi volt az?

- Azt súgta nekik: cseréljenek önök, uraim, lovat.

S azok rögtön lovat cserélvén, mindenik a másik lovával akart gyorsabban beérni.

*

Boriska ma egész délután zongorázott. Az iktató elandalogva, olvadó szívvel hallgatta.

Este, amikor elbúcsúzott, az iktató azt kérdé búsan a leánytól:

- Nem volt több kérője, kisasszony?

- Nem. Több kérdést nem tettem, hanem ha mer, jöjjön el holnap, még önhöz intézek egy kérdést.

- Eljövök, kisasszony - hebegte zavartan, mert tökéletesen benne volt már a vénlány hálójában.

Másnap mikor eljött, Boriska megfogta a kezét, s csupán azt kérdezé szemérmesen, szemeit lesütve:

- Akar ön engem nőül venni?

(A költői igazságszolgáltatás az lenne most már, hogy én az iktatóval azt feleltessem erre a könnyű kérdésre, amit a nehezekre feleltek a többiek, de bánom is én a költői igazságszolgáltatást.)





PROPTER FORMAM



1885

Milyen más világ van még odakünn az áldott vidéki éghajlat alatt.

Ott még nem kell szövetkezeteket csinálni az »árverési hiénák« ellen, ott még olyan élet van, hogy jobb benne adósnak lenni, mint hitelezőnek. Ami egészen rendjén is megy, mert az adósok lévén többségben, természetes, hogy amennyire lehetséges, kényelmes helyzetet teremtsenek magoknak.

Ez idén tavasszal küldött ki a principálisom egy árveréshez, mely egy dzsentri családon vala megejtendő. Név szerint tekintetes Hebeley Gáspár úr volt az alperes. Jónevű família ott abban a felső megyében, ahol lakik, szolgabírákat, sőt alispánokat is adott már a megyének.

Mint süldő ügyvédsegédnek ez volt az első funkcióm.

Útközben negyvenszer is átolvastam a foglalási jegyzőkönyvet, mely még 1884. jún. 25-én kelt. Tehát már kilenc hónap előtt.

Annyiszor elolvastam, hogy könyv nélkül tudtam az egészet. Egyébiránt a következő ingó tárgyak voltak lefoglalva:

Negyven holdnyi búzavetés a lábán.

Egy tíz öl hosszú, négy öl széles szénakazal.

Tizennégy darab tehén.

No, ebből bőven kifutja a felünk, Weisz Ignác ezer forint követelése.

Hebeley Gáspár úrnak azelőtt birtoka is volt, de az elúszott valahogy, eladta egyik rokonának, és most haszonbérli tőle.

Mikor odaértem, rendkívül szívélyesen fogadott. Puha kalácsot tettek elém, s finom hideg malacpecsenyét bort vagy háromfélét, s tetejébe finom havanna szivarokkal kínált meg.

Kisvártatva megérkezett a végrehajtó, akit Hebeley úr »pertu« szólított, amire az büszkén tekintgetett széjjel, hogy hallja-e az egész világ.

Miután a végrehajtó is megreggelizett, s egypár rossz adomát mondott el falatozás közben, elkezdtem sürgetni:

- Kezdjünk talán a dologhoz, mert mindjárt pont tíz óra.

- Az ám - mondá ő -, majd el is felejtettem volna. Kezdjünk hozzá - propter formam.

- De árverezőket nem látok - tettem hozzá aggodalmasan.

- Nem tesz az semmit. Menjünk. Lesz ott ember - propter formam.

(De mit akar ez örökké azzal a propter formával? )

Hebeley úr maga kedélyesen vette a dolgot: rágyújtott az ezüst kupakos tajtékpipájára, s eseteket beszélt a legközelebbi követválasztásról, miközben a gazdasági épületek felé vezetett bennünket. Három vagy négy paraszt volt velünk mindössze.

- Ezek a licitánsok?

- Ezek!

- Hát hol kezdjük? - kérdé Hebeley úr.

- Ahol a felperesi képviselő úr kívánja.

- Tehát adjuk el legelőbb a kazal szénát. Hol van a széna?

- A széna? - vágott közbe kacagva Hebeley. - A szénát megették a tehenek. Hiszen a széna megrohadt volna.

- Ez úgy van! - erősíté komoly, méltóságos arccal Kis János, a végrehajtó.

- Hát akkor - szóltam -, kérem kivezettetni a teheneket.

Hebeley intett a szemeivel az egyik úgynevezett licitánsnak (valószínűleg az ő saját bérese volt).

- Ide azokkal a tehenekkel, Marci!

Marci fürgén szaladt az istálló felé, de nagy csodálkozásomra, nemhogy az istálló ajtón ment volna be a tehenekért, hanem a hijjuhoz támasztott létrán fölkúszott szélsebesen a padlásra, s kisvártatva óriási csattanásokra rezzentem föl. Valami nehéz testek kezdtek alápotyogni egyenkint a hijjulyukon át.

- Mi az?

- Hát a tehenek - mondá flegmával Hebeley.

- Hogyan, a tehenek?

- A bőreik. Tessék megolvasni, megvan mind a tizennégy. - Megdöglöttek?

- Propter formam - nevetett a végrehajtó.

- Hát a tehén se örökéletű, kérem alássan - elménckedett Hebeley. - Elég szép tőlük, hogy a bőrüket rátestálják az emberre. A disznó például azt sem teszi.

(Eközben úgy rémlett, mintha a végrehajtó azt kérdené Hebeleytől suttogva: »mibe kerültek a bőrök? Megegyeznek a szőrre nézve?«)

- De kérem, ez nem megy úgy!

- Ha nincs vele megelégedve, tessék az árverési jegyzőkönyvben kifejezni az elégedetlenségét.

- A fátum ellen semmit sem tehet az ember - szólt kenetteljesen a végrehajtó.

- Akkor hát nincs más hátra - mondám lehűlve -, mint a termésből venni be követelésünket.

Hebeley úr kinyitott egy csűrt, ahol nehány kéve búza volt felhalmozva szalmában.

- Ennyi volna az egész?

- Ennyi.

- De hisz ez szörnyűség, kérem! Az lehetetlen, hogy csak ennyi termett volna negyven holdon.

- Hja, rossz esztendő volt! Tessék a »szakértőktől« megkérdeni.

A szakértők a legeredetibb species a vidéken. A végrehajtó rögtön küldött a szakértőkért. Két öreg parasztért, Igali Mátyás és Kamócska István őkegyelmeikért, akik is nyomban megjelentek vala.

- Mondják meg kentek, mennyi búza teremhet negyven holdon, ha az ember nem gondozza a vetést?

- Hát akkor semmi sem terem, kérem alássan.

- Valami mégis csak terem?

- Hát a vetés felét talán mégis meghozza.

- Lássa, uram.

- Jó, de itt a csűrben nincs húsz pozsonyi mérő se.

- Hát nincs, mert kipergett már azóta. Ki látta azt ilyen későn licitálni?

- De hiszen a tekintetes úr élt folyvást föllebbezésekkel.

- Hja, azt nekem a törvény megengedi.

- Akkor hát mármost én mit árvereztessek? - kiálték fel kétségbeesetten.

- Nos, a bőröket és a búzaszalmát.

Úgy tettem. A bőröket is, a búzát is a Hebeley úr bérese vette meg néhány potom forinton.

A düh fogott el, de teljesen tehetetlenségre voltam kárhoztatva.

- Folytatólagos végrehajtást kérek.

- Természetesen propter formam - mondá a végrehajtó nyájas mosollyal.

- Én nem tréfálhatok, uram. Nekem komoly megbízatásom van a főnökömtűl.

- Úgy is jó. Hát tessék valami foglalni valót kijelölni.

- Nincs itt kérem semmi - jegyzé meg Hebeley úr vidáman.

- Menjünk a szobákba, ott fogok kijelölni tárgyakat.

- Méltóztassék!

Elöl eresztett udvariasan.

- A bútorokat tessék felírni - szóltam a végrehajtóhoz.

- A bútorokat nem lehet - felelte sajnálkozó hangon Hebeley.

- És miért nem?

- Mert azokat már egy év előtt vette meg árverésen egy unokaöcsém, s én csak használatba bírom. Rögtön kikeresem annak az árverésnek a jegyzőkönyvét.

S ezzel egy nagy almáriumhoz futott, hogy ott keresse.

Az almárium polcai teliden-tele voltak finom porcelán holmival, és drága ezüstneműkkel.

- Itt a jegyzőkönyv - mondá, amint egy kis ezüst szekrényből előkotorászta.

Hirtelen átfutottam.

- Úgy van, a bútorok nem az önéi. De a porcelánokat és az ezüstöt lefoglalom.

Úgy tetszik, zavarba jött egy pillanatra, hogy oly ügyetlen volt, s előttem nyitotta ki a szekrényt.

A végrehajtó feljegyzé, és aggódva kérdé:

- Értéke?

- Megér legalább ötszáz forintot - mondám áttekintve a tárgyakat.

- Ön ne beszéljen. Az a szakértők dolga. Mondják meg kegyelmetek, de igaz lelkükre, mit adnának ezért a holmiért, ami a szekrényben van?

- Nem sokat ér az - vélte fitymálva Kamócska István.

- Limlom - duplázott rá Igati uram.

- De valamit mégis csak megér? - sürgeté a végrehajtó.

- Meglehet.

- Talán.

- Mit adna például kend érte?

- Semmit - szólt Kamócska meggyőződéssel.

- Hát a zsidó mit adhatna érte?

- Négy-öt forintot - döntötte el Igali uram.

S a végrehajtó sietett beírni: értéke négy forint.

- Nos, mit jelöl még ki a felperesi képviselő úr?

Fejem zúgott, arcomat elfutotta a szégyenletes pirosság, szidtam magamban a törvényt, a perrendtartást, átkoztam mesterségemet, de propter formam magam is úgy tettem, mintha nevetnék meglehetősen nevetséges helyzetemen, s a végrehajtó gúnyos kérdésére mosolyogva hajtottam meg magamat Hebeley úr előtt:

- Én már nem jelölök ki semmit. Hanem ha talán a tekintetes úr tenne valami ajánlatot...

- Hát mit?... Mim is van? - szólt kacagva. - Elzongorázom önnek ebéd előtt a nótámat!

S ezzel leült a zongorához, s pajkos jókedvében eljátszotta Zimay László egy szép szerzeményét.

Ilyen furcsa, veszett dolog az, mikor a dzsentit licitálják!





A SZARVASOK HÁREME



1885

- Szokott ön vadászni? - szokták tőlem kérdezni a dzsentri ismerőseim, és mert szégyen azt felelni, hogy »nem«, az ember hímez-hámoz:

- Néha-néha - felelem a legtöbb ízben.

- Lőtt-e már valami nagyobb állatot?

- Egyetlenegyszer.

- Mit?

- Egy veszett kutyát!

- Ej, az bizony nem sok! Hanem még kevesebbet is lőhetett volna, teszem azt, hogy szelíd kutyát!

- Nemigen van alkalmam a vadászatokhoz.

- No, tudja mit, egyszer én magammal viszem, ha akarja, ha nem akarja, kóstolja meg ezt a gyönyörűséget is.

Addig ígérgette, hogy egyszer csakugyan elcsalt az ismerősöm a falusi jószágára, s ott éj idején rám erőszakolta a puskát:

- Menjünk szarvasokra vadászni!

Holdvilágtalan éjszaka volt, amint cserkészve mentünk keresztül az erdőn, nedves volt a gyep, a harmattól egészen átáztak városias cipőim. Fáztam. Untatott a mulatság. Szuroksötétség volt, nem láttuk, hova lépünk, sőt még egymást se láttuk. Az égen sötét felhők úsztak, hozzájárult még az ősfák sűrű lombja is.

Ünnepélyes csend honolt köröskörül, ha egy madár megmozdult a fészkén, az már nesznek vált be, ha csipogtak a kicsinyei, azt már negyven lépésről hallottuk. A fák levelei nem mozdultak, az erdő hallgatag volt.

Vadásztársamnak élesebb látás jutott osztályrészeül, egészen jól mozgott a cserjék és bozót között, megfogta a kezemet, úgy vezetett a gazosabb helyeken.

- Itt egy kő, itt egy feküfa - figyelmeztetett folyvást előttem menve, megösmervén a tárgyakat, amiket lába érintett. - Ehol ni, egy elhullatott agancs!

Lehajolt, és felemelte, csakugyan fiatal szarvas agancsa volt.

- Tehát tény, hogy a szarvasok elhullatják agancsaikat?

- Éppen úgy, mint a gyermekek »ideiglenes« fogaikat.

Furcsa hogy ezt az ideiglenességet már maga a természet produkálja. Én mindig azt hittem, hogy az állam gondolta ki ezt a fogalmat az »ideiglenes« hivatalnokokban.

- Érdekesek ezek az agancsok a fejlődési korunkban, mikor még puhák: fölmetélve igen pompás eledel salátának ecettel és hagymával.

- Ah, ne mondja, meg lehet enni is?

- Később aztán megkeményednek e szarvak, de rútak, szőrösek maradnak, mígnem a szarvas kicsiszolja szépre.

- Hogyan? Maga a szarvas?

- Nos igen, a szarvas a leghiúbb állat. Nekiáll valamely fának, de tudja az isten miért, legjobban a rakottyafát szereti e célra, s addig dörzsöli hozzá a szarvait naponkint egy-egy félóráig, míg lehámlanak, lecsiszolódnak. Ha csendes tükrű tóhoz ér, kacéran nézegeti benne az ágas-bogas koronáját.

Amint így beszélgetve lépegetnénk, egy széles, hosszú tisztásra értünk, hol valamivel már világosabb lett.

E pillanatban nagy bömbölés hallatszott az erdő szemben levő részéből, s nyomában lázas csörtetés.

- Mi az? - kérdém ijedten.

- Szarvasok jönnek - felelte társam a puskáját fölemelve -, álljon ide mellém, és nézze, milyen érdekes.

A sűrű fák közül csakugyan előrohant egy egész falka, a magasan tartott fejjel vágtattak kissé rézsút felénk.

Csak egy nagy agancsos vágta le szarvait a földbe sajátszerű bőgést hallatva, mely messze zúgott a rengetegben.

Gyönyörű látvány volt a mintegy tíz-tizenkét szarvasból álló csapat, mely úgyszólván rendezett sorokban jött. Nyúlánk testük, vékony lábuk s a közeledő agancs-erdő úgy nézett ki, mintha művésziesen rendezett grupp volna. A nagy agancsos kivált a sorból, és a nyáj jobb oldalán robogott, mellette ugyancsak a jobb oldalon egy fiatalabb szarvas nyargalt, melyet nyihogva döfött oldalba némelykor, ha ki akart csapni az irányból. Pedig ki akart a nyáj felé.

- Az öreg szarvas jön a háremével - mondá társam.

- Mivel?

- A háremével.

- Hogy érti ezt?

- A szarvasok úgy élnek, barátom, mint a törökök. Az a csapat ott csupa szarvastehén és üsző. Az öreg szarvas meg az, amelyik oldalt megy mellettök bömbölve.

- Hát az a másik szarvas, akit meg-megdöf, s akit nem akar a csapathoz ereszteni?

- Ej, az ördögbe is, hát ki nem találta, hogy ez a házibarát?

- Bámulatos! Ezért van hát az öregnek annyi agancs a fején.

- No, nem azért. Mert az öreg szarvas jobban vigyáz a teheneire, mint ön képzelné.

A szarvascsorda még nem volt olyan közel, hogy lőni lehetett volna rá. A tisztást egy kis ér szelte keresztül csörgő vizével, melynek alján ezer meg ezer kavics tarkállott. Az üszők és a tehenek megálltak a pataknál, megbámulták magukat, és ittak belőle. Elandalodtunk e poétikus képen.

Hanem a következő percben sajátszerű csattogás hallatszott, melyet szilaj dübörgés váltott fel, mintha két verekedő óriás alatt mozogna a föld. Tompa koppanások hasították át a levegőt, s éles vad bőgés némítá el a szarvasüszők szürcsölésének szelíd neszét.

- Mi lehet ez?

- Hát nem látja - kiáltá társam -, hogy a hímek ott oldalt párbajt vívnak egymás közt. Az ő agancsaik csattognak. Maradjon ön itt!

S ő maga lihegve rohant feléjök, hogy lőtávolba vegye őket.

A hold kibújt kissé, s én láthattam a két fejedelmi állatot összeakasztott agancsaikkal irtózatos dulakodásukban. Az agancs hatalmas harci eszköz. Amint egymásnak rontottak, összeütődék a két koronás fő, megropogtak a kiszögellő csonttörők, de nem eresztették el egymást. Sem jobbra, sem balra meg nem zökkenhetett a fej. Csak egy-egy nagy döfés után tántorodott vissza egyik-másik, s a hátulsó lába megrogyott. De felugrott hirtelen, s agancsait új hévvel vágta bele a másikba.

Csak kis ideig láthattam e sajátszerű viadalt, melyet az ér túlsó oldaláról némán nézett végig a hárem. Csak néha kunkogott közbe egy-egy üsző.

Mindennek egyszerre véget vetett a vadásztársam puskája, mely e pillanatban eldördült, mire az agancsos, az öreg szarvas, egy darabig keringve, véresen rogyott össze halva.

Az üszők és a tehenek fölkerekedtek most, mint a vihar, s futottak a győztes elé.

S a győztes még annál is sebesebben futott a tehenek felé.

A fele úton találkoztak.

A szarvastehenek nyihogtak egy sűrű csoportba verődve, a hím prüszkölve nyalogatta őket.

S mindjárt elkezdte a nyársravaló a mézes heteket.

Társam rá akart lőni, de aztán meggondolta magát, hogy kár volna ebben a pillanatban megháborgatni.

Leeresztette a puskáját, s megfordultunk csendesen hazafelé, azon gondolkodva útközben, hogy a szarvasférjek élete keserves élet, s hogy a szarvastehenek szeretik a változatosságot.

Hogy ugyan ki vihette ezek közé a bontont?





A TUDÁS KÖNYVE



1885

Talán senki sem olyan igazságos az olvasók iránt, mint én.

Még mikor rászedem is őket, úgy szedem rá, hogy igazságot osztok.

Ha könyvről írok kritikát, adok neki élénk tetszetős címet, hogy azt higgyék, valami pikantéria, és olvassák.

Ha pedig pikantériáról írok, adok neki száraz könyvcímet, hogy azt higgyék, valami komoly kritika, és ne olvassák.

Éppen így történik ez most. Nehéz volna megsejteni ugye, hogy az aranyos Ilusról lesz szó?

Pedig őróla fecsegek, az ő dolgát szellőztetem, már ti. amennyire az illedelem engedi.

Mert olyan dolga ez neki, amit nem szed a poéta dalba, hogy ő azt a színpadról elcsicseregje. Közönséges prózai história. Akadnak ugyanis csúf emberek, akik kellemetlenséget okoznak neki. Hiszen mindnyájan ismerjük a tényálladékot azzal a kétezer forinttal. Iluska azt mondja, kifizette, az a csúf ember, a kölcsönadó meg azt mondja, hogy ki nem fizette. Meg volt ez már írva ezelőtt egy évvel a lapokban.

Két ilyen merőben ellenkező állítás közül bizony az Iluskáénak adnék én igazat, de ezek a bírák... ezeket valamennyiöket megrontja az a bolondos nagy törvénykönyv, amelyben meg van írva feketével fehéren, hogy aki állít, az bizonyítson.

De hát nem elég bizonyíték az, ha ő mondja?

Nekik nem elég. A bíró azt kérdezte:

- Tudná-e valamivel bizonyítani, hogy kifizette?

- Nem tudom én, galambom, ha a szavamnak nem hisznek.

- Akkor nagyon sajnálom.

- A lelkemet csak nem tehetem ki.

- Gondolkozzék rajta, hátha visszaemlékezne valamely körülményre, hol történt, mikor történt, nem látta-e valaki? Csak legalább egyetlen szálacska lenne a kezünkben.

Iluska összeráncolta a homlokát, a szép selyem legyezőjével elhessegette magától, lefújta ama sok mindenféle tarkabarka esemény emlékét, ami vele azóta történt, s íme az események rétegei között egyszer ráakadt valamire:

- Uccu, nini, majd elfelejtettem. Volt nekem egy társalkodóném, akitől én franciául tanultam. No, ne mosolyogjon hát, mert megapprehendálok. Azt mondta valaki, hogy ehhez a fitos orromhoz jól illenék a francia beszéd. Hát jól van, a »mamzell« olyan volt nekem, míg nálam volt, mintha a lelkemből lelkedzett volna ki, minden dolgomat tudta, és egy protokollumot vezetett minden kiadásomról és bevételemről. De képzelje csak, férjhez ment! Ah!

- Tehát könyvet vezetett? - mondá a bíró élénken. - S mi volt ebben a könyvben?

- Hát mondtam már, hogy beírta, kitől mit vettünk be, s kinek mit adtunk ki.

- S igazán mindent beírt, a szó szoros értelmében?

- Ejnye, de hamis maga! Mindjárt a kezére ütök. Hát persze, hogy mindent.

- Eszerint azt akarja mondani, ugye, hogy bele van jegyezve a kiadásokba a kétezer forint is, amit a hitelezőnek visszafizettek?

Iluska beleegyezőn bólintgatja a szép mosolygós fejét.

- Akkor ez sokat ér. Mindenesetre fél bizonyíték. Hozza fel hozzám azt a könyvet.

- A könyvet? - szeppent meg Iluska.

- Igen, azt most be kell csatolni a pörhöz.

- Oh, jaj, minek is szóltam? - kiáltá ijedten kezeit összecsapva.

- Márpedig annak meg kell lenni, vagy...

- Ne izéljen kérem, tekintetes törvényszék! Hiszen az lehetetlen!

- Vagy megfizeti nagysád a kétezer forintot.

- Én? Kifizessem? Még egyszer? Inkább az ablakon lököm ki - pörgött szaporán a nyelvecskéje, s kezét a csípőjére rakta -, inkább beleugrom a Dunába, inkább kibékülök az urammal, inkább elhozom még azt a könyvet is...

- No, ugye, hogy elhozza.

Iluska gondolkozott.

- Elhozom... hát jó, elhozom - aztán szelíden hozzátette -, de csak egy föltétel alatt...

- Lássuk azt a föltételt.

Fejét lesütötte, és a szempilláit becsukta szemérmesen:

- Ha... hogy is mondjam csak... no, lássa milyen bohó szégyenlős vagyok... ha a többi lapjait leragasztják.

- Ugyan, ugyan, mire való lenne az?

- Hát csak! - szólt a fejét dacosan hátraszegezve. - Mert magok nagyon kíváncsiak. Látom a szemeiből. És mert van ott sok olyan jegyzet, ami nem magoknak való.

- Melyik rovatban? A »bevételek« vagy a »kiadások« közt?

A szép Iluska az egyik rózsás ujját belekapcsolta az egyik fehér fogába, aztán úgy csettentett vele pajkosan a bíró felé, hogy azt majd megmondja kiskedden, de nem most.

- Tessék a tekintetes törvényszéknek kitalálni!

És azóta találgatja is a törvényszék, mert a szép Ilonka elhozta másnap a könyvet, s azon nyomban hivatalosan leragasztották a nem szükséges lapjait.

Azóta ott hever a többi akták közt; s ott is lesz a legközelebbi végtárgyalásig.

Ingerlő titkait három királyi pecsét őrzi... Piros mind a három.





A MODELL



1885

Gyakran szoktam megfordulni a piktoroknál. Víg fiúk, kellemes életet visznek. Az ő mesterségük nem olyan rideg, mint a miénk, mert ők modellek után dolgoznak. A szép leányok és menyecskék nem ritkák az ő atelier-jükben.

Sok mindenféle rajzot és elbeszélést írtak már a modellekről. De engem mégis meglepett egy eset, melynek szemtanúja voltam.

Az egyik festő barátom, akivel naponkint találkozni szoktam a kávéházban, egy este dicsekedett előttünk.

- Fölséges modellt találtam. Oly szép, mint egy madonna, vagy még annál is különb. Csupa üdeség, csupa harmat.

- Hol szerezted?

- Egy emberem van, egy ex-takács, annak szoktam adni megbízást.

- Mit szándékozol festeni?

- Egy nimfát, amint vékony, majdnem átlátszó lepelben kilép a vízből.

- Teringette! És alkalmas?

- A legszebb arc, melyet valaha láttam, a legtökéletesebb termet, s vegyünk hozzá igazi Loreley-hajat. Észbontó leány, barátom. Oh, micsoda kép lesz az! Megnyerem vele a nagydíjat!

- S te csak a képre gondolsz?

- Hát mi másra?

- Az ördögbe is, a szép leányra.

- Eszembe sem jutott. Ha én képet festek, én csak a művészetemre gondolok.

- Oh, ti mindnyájan naivok vagytok. Hogy hívják a leányt?

- Molnár Zsuzsika.

- Árva?

- Nem, egy szegény szűrszabó özvegyének a nagyobbik lánykája, aki az én ex-takácsommal lakik egy pincében. Az anyja beteg, pénz kell orvosságra., azért határozta rá magát, hogy ülni fog.

- Ült már?

- Nem, holnap kezdi. De félek tőle, meggyűlik vele a bajom, mert nagyon szégyenlős.

- Nem bánod, ha holnap meglátogatlak az atelier-edben?

- Elvárlak.

Másnap délelőtt beállítottam a művész lakására; hanem mikor éppen ki akarom nyitni a műterem ajtaját, hangos női sírást hallok belülről.

Tehát a kicsike sír?

Vajon mi történhetik bent?

Biz én megtettem azt az indiszkréciót, hogy bekukucskáltam a kulcslyukon.

Károly barátom térdelt ott egy mennyei jelenség előtt. Oh, a kópé! A farizeus! Pedig hogy fogadkozott tegnap.

No, ezt a poétikus jelenetet nem rontom el, hanem magam is végignézem.

A leány ott állt kivörösödve, mint a láng, a mellénykéjét kikapcsolta, és lehúzta a félválláról, láttatni engedve gyönyörű idomait.

A festő előtte térdelt összetett kezekkel:

- Oh, ne ellenkezzék. Lássa, boldogságom függ ettől. Hiszen senki sem látja.

(Ejnye, gonosz csont! - suttogtam magamban.)

- Nem, nem, eresszen, én elmegyek - lihegte szakadozottan. - Én itt nem maradok. Én azt meg nem teszem ezért a kerek világért, amit tőlem kíván.

Az ártatlanság hava fehérlett a gyermekleány homlokán, s szűzies szemérem fénylett a könnyeken keresztül az igéző pillák alatt.

- De hiszen nem akarok én semmi rosszat. Hát mi van abban, hogy leveti a ruháját egészen, s ebbe a finom lepelbe burkolózik? - esengett Károly.

(Oh, te mennyei birka! Hát csak erről van szó?)

- Vegye úgy - folytatá -, mintha itt sem volnék, mintha senki sem látná.

- Nem, nem - kiáltá a leány dacosan -, eresszen.

- De gondolja meg, kisasszony, hogy dupla árt fizetek óránként, hogy édesanyja meggyógyul, ha jó ápolást nyerhet, ha kegyed pénzt visz haza.

- Meghalnék - nyögte bágyadtan -, meghalnék a szégyentől.

- Térdeimen kérem, Zsuzsika. Örökös hálára leszek kötelezve. Itt van ez a Krisztus-kép a falon: itt esküszöm meg magának előtte, hogy még egy illetlen tekintettel sem akarom megsérteni. Nem olyan dolog ez, amit szégyenelni kellene. A festő csak annyi, mint az orvos. Hányszor tették meg már grófnők és hercegnők, hogy minta gyanánt ültek a festőknek. Vesse le már azt a mellényt. Engedje, hogy lehúzzam.

Lehúzta a másik válláról is, a leány megdermedve nézte.

- No, most a szoknyákat oldozza ki... Essen keresztül rajta! Ne féljen! Csak a macska fél, de a Zsuzsika nem fél. Édes kisasszony, ne legyen olyan gyerekes... Hiszen már nagyleány.

- Hisz éppen az, éppen az! - kiáltá szívszaggatóan.

A művész hozzáugrott, s egy pajkos mozdulattal kieresztette a bogot. A kis perkálszoknya lecsúszott a padlatra.

Most volt még csak igazán szép!

- No, még a többit, no még egyet...

- Nem, soha! - mondá tompán. - Eresszen, vagy tüzet kiáltok.

- Akkor hát isten neki, lemondok tervemről - sóhajtott fel a művész szomorúan -, vegye fel a ruháit, kisasszony. Hazakísérem.

Zsuzsika mohón kezdett öltözködni, s én siettem elhagyni helyemet, mert most alkalmatlan lett volna benyitni, hazamentem.

Este kötekedve kérdeztem Károlytól:

- Nos, ül-e már az új modell?

- Nem akar beválni.

- Hogyhogy?

- Nem akar levetkőzni semmi áron.

- Tehát abbahagytad?

- Nem még egészen, még mindég folynak a rábeszélések.

Másnap is kedvetlen volt, harmadnap hasonlóan szidta az emberiséget, mely fel nem fogja a művészet intencióit, de annál sugárzóbb arccal jelent meg harmadnap a kávéházban:

- Megvan a nimfa, barátom, azaz meglesz.

- Ne mondd! Mégis ül hát Zsuzsika?

- Ül. Rávettük.

- Csodálom, hogy ráállt.

- Gyere, nézd meg holnap.

- Hogyan? Nem szaladna el?

- Nem az, mert észre sem venné, ti. olyan föltétel alatt sikerült rávenni a vetkezésre, ha bekötjük a szemét, hogy ő magát ne lássa.

S valóban, mikor másnap a műterembe nyitottam, ott állt csendesen, nyugodtan, átlátszó leplében meztelen, jobb lábával előre lépve, mintha a folyamból jönne.

Gyönyörködve siklott el szemem fölséges termetén, egyetlen illetlen gondolat nem támadt bennem.

Olyannak tűnt fel, mintha az igazság istenasszonya lenne a bekötött szemeivel.

Pedig csak egy szemérmes leány volt, az ártatlanság naivitásával.

Még egyszer voltam Károlynál. Mikor azután a kép elkészült, Zsuzsikát felöltöztettük, szemeiről levettük a köteléket, s mikor meglátta magát a képen olyan illetlen attitűdben, felsikoltott, és ájultan rogyott össze.

- Szegény leány - mondám Károlynak. - Ez ugyan sokat szenvedett ennél a munkánál.

- Mindegy, de most már megvan! - kiálta diadalittasan. - A nagydíj biztos.

- Én is azt hiszem. De igaz, mit fizettél a szegény gyermeknek óránkint? Elfelejtettem tőled megkérdezni.

- Sokat. Nem mondtam el azt mindjárt akkor?

- Nem szóltál semmit. Egy forintot?

- Bajos azt pénzbe kiszámítani.

- Hogyhogy?

- Hát úgy, hogy feleségül vettem.

- Csak tán nem bolondultál meg?

- Hja, barátom, másképp nem akart ülni. Márpedig az ember, ha alkalmas modellre talál, nem okoskodhatik kicsiségek felett.

Úgy, úgy! Ilyen bolond emberek a piktorok!





FORTUNA SZEKERE



1885

Fortuna istenasszony édes mosollyal kopogtatott be egy szerény alföldi hajlékba.

Azaz nem is kopogtatott az ajtón (nem szokta ő azt tenni). Puha lépteivel nesztelenül besuhant, s bűvös kezével megérintette a ház népét úgy, hogy azoknak a szívök elkezdett örömükben ugrálni.

A kiállítási sorsjegyük kijött. Ezerszer megnézték, ha nem álmodnak-e. Egész valójukat megreszkettette kéjesen. Valóság. A sorsjegy nyert. Átnéztek minden lapot remegve, félénk pihegéssel. Mindenik lapban az a szám nyert. De hátha mindenütt nyomdahiba? Egy álmatlan, de örömteli éjszakát töltöttek, meg egy fél napot, hogy az új lapok nem-e fognak hozni »hibaigazítást« a számokra nézve.

Nem jött a lapokban semmi. Most már hát színvalóság! De a világ csak úgy forgott, mint azelőtt, a kakasok kukorékoltak, a borjúk bőgtek, az emberek mentek fel s alá, s ez mind olyan csodálatosnak tetszett nekik... Hiszen igaz, hogy tegnapelőtt is így volt. Hanem tegnapelőtt ők még nem tudták, hogy húszezer forint urai (mert annyit nyert a kiállítási sorsjegy).

Úgy érezték, hogy mindennek meg kellett volna változnia a világrendszerben, mert ők egészen megváltoztak, mióta a sorsjegy beütött. Tarka szivárványos tervek úgyszólván egymást tolták a szerény nádfödél alatt. Húszezer forint rettenetes összeg. Annyi pénz talán a király kincsesládájában sincs egy rakáson. Szinte megdöbbentek a rettenetes összegtől. Mert hát mi marad most már a többi embernek? Mivel járnak ezentúl az emberek a vásárokra, a boltokba?

Képzelni, de leírni nem lehet a sok kellemetes plánumot. Kétezer forintért egy nagy-nagy jószágot veszünk a mienkhez, ezerrel nagyobbra építjük a házat, ötven forintért beruházzuk magunkat. (De hova tesszük a rengeteg ruhát?) Az anyjuk egy aranygyűrűt kap (Isten neki, szánjunk rá tíz forintot), a leány nagy selyemkendőhöz jut, az is belejön vagy húsz forintba, de hát a többi pénzzel mit csináljanak? Kitaníttatják vele a fiúgyereket. De hát aztán a többivel? A gazda egy dupla puskát vesz magának A kertre új lécsorompót csináltatnak kopjás kertajtóval. És még mindig iszonyú összeg marad. Azzal aztán csakugyan nem lehet már egyebet csinálni, mint hogy elküldik valami takarékpénztárba. De hátha be sem veszi a pénztár? Hátha nem biztos a takarékpénztárban. Ej no, azzal ne sokat törődjünk, a legutolsó esetben betesszük az angol bankba. Arról mondják, hogy a legbiztosabb a világon.

Hanem már most az volt a fődolog, elhozni Pestről a rettentő summát.

Hohó édeseim, ehhez nagy óvatosság kell. Baj van, nagy baj van. Megkértelek ugye, hogy tartsuk a dolgot titokban. Ihol ni, az egész faluban híre ment. Hogy én magam is beszéltem? Hát az igaz, nem marad meg az ember nyelvén. De most már megvan az irtóztató veszedelem. Mit gondoltok, annyi pénz! Ránk támadnak, megölnek! Hogy nincsenek most betyárok? Lesznek, édeseim. A pénz szüli a tolvajt, ez a rablógyilkost. Hát én csak azt mondom, hogy mindenekelőtt egy vasládát szerezzünk, hogy mikor a pénzt elhozzuk legyen hová zárni. Éppen van is a városban a megbukott szappanos komámnak egy Wertheim-kasszája, holnap bemegyek, megveszem és kihozom.

De még a kőmívesekért is el kell küldeni íziben, hadd csináljanak az ablakokba rostélyzatot, s a konyhaajtó fölibe egy vasajtót. Hogy ehhez pénz kell? Teringettét, majd ad a zsidó levett kalappal, ha megmutatom neki a sorsjegyünket.

Úgy is tettek őkegyelmeik, megvették a Wertheim-kasszát, megcsináltatták a rostélyokat az ablakra és a vasajtót. (Hanem nini, anyjuk, marcona szelindek kutyákról is gondoskodni kellene.)

Most már nyugodtan kerekedik útra az egész família. De még ez is kevés. Több szem többet lát. Egypár okos embert is érdemes lesz levinni, mert a pénzfölvevés mindig finnyás munka. Helyén legyen olyankor az ész és a figyelem.

Elhozták a sógort is, meg a gyerekek keresztapját. Úgyis mindegy már ilyenkor az a kis költség.

Azonban az a kérdés is fölvetődött, miben viszik haza azt a tömérdek bankót? Tarisznyában? Nem elég biztos? Belső mellényzsebekben. Az se jó. Asszonyi keblekre bízzák? Éppen nem célszerű. Hanem egy kis vasládát csináltattak, amihez egy lánc legyen erősítve, melyet folyton a keze körül csavarva tart valamelyikük a vasúton.

De mi haszna toldom-foldom az egész strapanciát, hogy miként alkudtak meg már otthon a kis szomszéd birtokra, az új lécre az ácsokkal: a vége úgyis az, hogy egy szép napon a múlt héten itt toppantak a kiállítási sorsjegyek igazgatóságánál.

- Mi tetszik? - kérdék ámulva a betóduló família láttára.

- Eljöttünk, hogy fölvegyük azt a kis pénzecskét - mondá a családfő amaz alföldies ravasz gőggel, mely a nagy summát kis pénzecskének nevezi, a két garasra pedig azt mondja, »összeg«.

- Miféle pénzecskéért?

- Hát a húszezer forintért.

- Miféle húszezer forintért?

- Amit sorsjegyen nyertünk.

- Mutassa, kérem, azt a sorsjegyet.

Gazduram kigombolgatta a mellényét, s kivette a zsebkendőből és tíz itatóspapirosból a sorsjegyet, aztán hátrált vagy két lépést, és onnan mutatta a számokat, de átadni nem merte.

- Tessék csak ideadni.

- Majd bizony. Kézből kézbe. Kérem a húszezer forintot.

- Az nem megy ám olyan kurtán.

- Mi? Tán nincsen annyi pénzük - mondá a gazda fejvakarva. - No, azt szeretném látni.

- Önök nem pénzt kapnak - mondá a sötét kabátos úr -, hanem...

- Hanem?

- Ékszert.

- Mit?

- Egy collier-t.

- Egyet? Hát aztán? - szólt meghökkenve a nyertes.

- Hát aztán vége, kvittek vagyunk.

- De nekünk a pénz kell, hallja az úr. Oda van írva, hogy 20 ezer forintos nyeremény, mi a húszezertől nem tágítunk.

- Ahogy tetszik, mi sem tágítunk.

Nosza most már egy fiskálishoz kellett menni, s tanácsot kérni tőle: mit csináljanak?

A fiskális tíz forint lefizetése után azt a tanácsot adta nekik, hogy fogadják el az ékszert, mert hiába, ez már mindjárt így volt rendezve, hiszen az majdnem mindegy, az ékszert el lehet adni az aranyműveseknek, valami keveset veszítenek rajta, de hát van miből.

Ezzel aztán megnyugodtak az alföldiek, s cum gentibus elmentek az ékszerért. De már a nagy örömük megcsappant egy kicsit.

Az ékszert megkapták... Gyönyörű művű gyémánt nyakék ez, melyet Granichstaedten készített, s a sorsjegybizottság tényleg 17 ezer forintért vette meg 20 ezer forintos tárgynak.

Ha már megveszik is az aranyművesek, 3 ezer forinttal kevesebb jut az angol bankba.

Mihelyt kezükben volt a kincs, beállítottak az első arany műveshez, hogy adjon ezért nekik 17 ezer forintot.

- Hiszen nem ittam mákonyt - mondá az nevetve.

- Hát nem ad meg érte az úr annyit?

- Nem biz én.

- Hát nem ér annyit?

- Annyit nem.

- És mennyit ér?

- Hát talán megér tizenkétezer forintot.

Dühbe jöttek erre az alföldiek, s vitték az ékszert más aranyműveshez: az azt mondta nekik, hogy talán megér tízezer forintot.

Kétségbeesve rohantak a harmadik ékszerészhez, az csak nyolcezret mondott.

Megjuhászodva gyűltek össze egy vendéglőbe tanácskozni. Mit tegyenek? A negyedik boltba már nem mertek benyitni: mert minden kérdezősködés után kétezer forinttal lettek szegényebbek.

Végre is abban állapodának meg, hogy visszamennek az első boltba.

- Az úr mondta, hogy tizenkétezret ér az ékszer. Hát ehol van ni, elhoztuk. Ide azt a tizenkétezer forintot.

Az ékszerész mosolygott.

- Igaz, hogy annyit ér, de csak annak, aki ilyen ékszert meg akar venni. De ki az? Hol van most olyan ember, aki tizenkétezer forintért venne egy nyakéket? Azt még az Eszterházyak se teszik. Negyven éve árulok ebben a boltban, de még soha senki sem keresett nálam ilyen drága portékát.

- Hát mégis, mit adna érte az úr? - kérdé halotthaloványan a családfő.

- Semmit - felelte kurtán az aranyműves.

- Hogyan semmit? Hisz azt mondta, hogy tizenkétezret ér.

- De nekem nem ér, mert én csak olyan tárgyat veszek meg, amit tőlem is megvesznek.

Megrökönyödve ballagtak át a másik boltba, ahol tízezer forintra mondták. Tízezer forint is szép pénz.

De a másik ékszerész is azt mondta: őneki nem kell az ékszer, hanem tudják mit: rontsák el az egészet, és adják el mint anyagot, szedjék ki belőle a gyémántokat egyenként... mégis be lehet érte hozni egy kis összegecskét.

Az az összegecske szó nagyon bántotta gazduramat, becsapta az ajtót, s még egy próbát tett a nyolcezer forintos ékszerésznél.

- Itt van a collier 8 ezerért.

- Az öregapámnak sem volt annyi pénze.

- Hát nem veszi meg az ékszert?

- Nem kell nekem sehogy, mire kellene az én boltomban? Ilyen ékszert csak egy királyné viselhet, az pedig nem minden héten vásárol.

Megkapta ez a szó őkegyelmeiket, s midőn sok viszontagságok után estére haza kerültek a vendéglői szobába, felsóhajtott az öreg:

- Tönkrementünk!

Aztán tintát, tollat kért, s megírta a levelet Bécsbe, őfelségének:

Hogyha valami széppel akarná meglepni ő apostoli felsége a kedves nejét, ne sajnálja tőle megvenni azt az ékszert.

Bizony jutányosan adja.

Így esett meg egy alföldi famíliának a hirtelen való meggazdagodása és hirtelen való elszegényedése.

Hogyha mármost (szűk esztendő lévén) király őfelsége sem veszi meg az ékszert, akkor jó lesz anyjuknak vasárnaponkint az ünneplő kacabajhoz.

Hanem az új rácskerítésnek, meg angol banknak lőttek már!





A HINTÓ



(Tréfás kaland)



1885

Nagy bajban vagyok tisztelt olvasók, mert ehhez a történethez nem elegendők a képek, ide térkép kellenék, mégpedig reflextérkép, mely világosan mutassa a talajt: hol lapos, hol dombos; de mivelhogy ilyen mappám nincsen, tessék kérem idefigyelni, ha azt mondom, hogy a Kermyék villája elöl széles tornáccal lapos helyen állott, ámbátor a telek görbe volt, mert már az előrészét is roppant rútítja rézsunt balra a domborulat, ahol a kocsiszín van.

A kocsiszínnek nincs kapuja, ami elég alkalmatlan, mert a hintónak (mely azért van mindig betolva, hogy meg ne ázzék) egyik hátulsó kereke alá folyton követ kell tenni, nehogy leguruljon. (Faluhelyen többnyire így fognak ki a földrajzi fekvésen.)

Az elbeszélendő kis kaland napján is éppen így állott a kocsiszín és benne a hintó kaviccsal alátámasztva.

Hogy milyen nap volt, kedd-e vagy szerda, nem emlékszem, pedig életemnek egyik legeseményteljesebb napja, melyen nagy veszély fenyegette első szerelmemet.

Ti. a szép szöszke Kermy Rózával szerettük egymást, amiről azonban a szülők nem akartak venni tudomást, hanem másféle terveket szőttek vele. Éppen az említett napon érkezett a házhoz a Nemeskey família. Az öregúr, az asszony, a kamasz fiok és két nagynéne vagy harminc skatulyával. De a harminc skatulyánál is nagyobb baj volt az a kis doboz, melyet a fiatal Nemeskey hozott magával: abban már benne voltak a falusi hírek szerint a jegygyűrűk. Minden jel mutatta, hogy ma fogják tőlem elszakítani Rózámat. A helybeli előkelőségek közül szintén hivatalosak voltak nehányan.

Semmi kétség, itt eljegyzésre készülnek!

A szomszédban laktam, alkalmam volt Rózával korán reggel, még a vendégek érkezése előtt a kerítésen át néhány szót váltani.

- Igen, igen - suttogta szomorúan -, szüleim titkolóznak, és mosolyognak a titkukhoz. Ez nem jelenthet jót ránk nézve.

- Oh, Róza, én nem élem túl a mai napot. Magát hozzá fogják kényszeríteni.

Róza a lábával toppantott.

- Ugyan menjen, hiszen még nem is láttam. Nem, nem. Én örökké magát fogom szeretni.

- S főbe lövöm magamat, ha...

S kihúztam oldalzsebemből pisztolyomat.

- Jaj! Ne okoskodjék!

- Megteszem, esküszöm, ha hozzámegy, de akkor is megteszem, ha nem értesít a mai borzasztó nap kimeneteléről, ha el nem jön megmondani, hogy tetszett a vőlegény, s mi történt.

- Hiszen majd megtudja... majd elmondom holnap.

- Egész nap ne lássam? Inkább a halált lássam. Kell, hogy megnyugtassa háborgó szívemet.

- Istenem, hol? Lehetetlen az!

- Szökjön el egy félórára a vendégektől.

- De hova? - szólt szorongva. - Tudja, el nem mehetek otthonról.

- Osonjon be például a kocsiszínbe. Én ott várom.

- Mit gondol? - mondá szemeit lesütve, szemrehányón.

- Tegye meg, ha szeret - suttogtam hévvel -, ha szeret!

- Ott leszek - rebegte, s aztán szép homlokát összeráncolva, hozzátevé -, de hogy jut be ön?

- Belopózom.

- Hátha észreveszik a cselédek?

- Beülök a hintóba, ahol nem látnak meg. Mikor várhatom?

- Uzsonna előtt.

Déltájban, mikor bent a vendégek ebédeltek, észrevétlenül jutottam be a kocsiszínbe, s onnan a brummer hintóba nagy szívdobogás közt figyelve minden külső neszre. Ha tyúk futott el az udvaron, vagy pulyka rebbentette meg szárnyát, az mind az ő léptének tetszett. Rettentő lassan telt az idő. Hallottam, amint a vendégek kijöttek a tornácra ebéd után, majd kártya műszavak s csengő női kacaj ütötték meg a füleimet.

Bizonyosan közte van a Rózáé is.

Oh, be boldogtalan voltam.

Végre közeledő suhogás hallatszott, az ő kis kartonszoknyájának suhogása volt.

- Itt vagyok - lihegte megtörve, fázékonyan.

- Jöjjön fel - suttogám, kezemet nyújtva, míg ő piciny lábát habozva és félénken tette a hágcsóra.

- Nem látták? - kérdém, mikor már velem szemben ült a hintóban.

- Nem, de lassan beszéljen az istenért, mert a vendégek egy része itt kártyázik a tornácon.

- Megtörtént? - hebegtem üvegesedő szemeimet ráemelve.

- Még eddig semmi se történt, de a szüleink most tanácskoznak róla a nappaliban.

- Borzasztó! Hát a vőlegényhez mit szól az én Rózikám?

- Csinos fiú! - veté oda a vállán egyet rántva, a pajkosság bizonyos nemével, ami engem végtelenül felháborított.

- Tetszik? - hörögtem indulatosan, s kivettem kétségbeesetten a pisztolyomat. - Róza meghalsz! Haljunk meg együtt.

Rám nézett reszketve, olyan fehéren, mint a hó.

- Meghalunk, Róza - ismétlém vadul -, de előbb megcsókollak.

Elvörösödött, mint a láng. Utánakaptam, de egy erős lökéssel hátrataszított, zökkent a hintó s a következő percben...

...A következő percben a kerék alá támasztott kő elgurulván, a hintó magától indult meg a lejtőn, és megállt a tornác előtt.

Mi csak már akkor vettük észre, mikor már ott voltunk szégyenszemre a vendégek gúnyos tekintete előtt.

Hogy Nemeskeyék rögtön pusztultak onnan, nem csodálom, de hogy mi rögtön a föld alá nem süllyedtünk, azt mai napig is csodálom az anyjukommal, Rózával.





EGY KORONÁS TÁBLABÍRÓ



1885

Nem rég ideje annak, hogy a szegény Gyuri bácsi meghalt, és kivitték szép csöndesen a Kerepesi temetőbe.

A családi címerek, egy griffmadár karddal a csőrében, ott röpködtek a koporsója mellett, a partecédulán bőven ki voltak írva a predikátumai, előkelő bírói hivatala és mindennemű más címei.

- Bizony sokra vitte - mondák a koporsója után ballagó szegényebb rokonok, akik feljöttek a vidékről a protektort siratni benne.

- Igazi nagy úr lett! Hogy az ilyen embernek is el kell mennie, akit ennyi világi tisztesség ért.

(Mert a Tudományos Akadémiának is tagja volt Gyuri bácsi.)

Hanem a legnagyobb tisztességet, ami őt érte, csak igen kevesen tudtuk.

Azt ti., hogy Gyuri bácsi egykor koronát viselt.

Mégpedig nem valami romantikus mesebeli koronát, aminő a Benyovszky Móricé vagy az afrikai Magyaré lehetett, hanem a legkomolyabb korona volt a fején: a Szt. István koronája.

Úgy, úgy! Ez színvalóság!

Önök hitetlenül rázzák a fejüket:

Hogy miért nem tud hát erről a történelem?

Hanem éppen azért nevezetes dolog, mert a történelem nem tud róla; amit a történelem tud, az már nem nevezetes.

Hiszen ha elbeszélem, hát megtudhatja, ha akarja.

*

Minthogy azonban én csak annak hiszek, amit látok, ennélfogva a Gyuri bácsi saját előadását fogom használni. Az ő lelke rajta, ha valami turpisság sülne ki. Ő úgyis könnyebben elviselheti azt most már, mint én.

»Hát, öcsém, úgy volt az, de bizalmasan mondom el a dolgot, mert nem újságba való az, hogy mi vittük a koronát Orsovára 1849-ben. Énrám volt bízva fejvesztés terhe alatt. Vigyáztam is rá, mint a két látó szememre. Egy vasládába volt becsomagolva a szekéren, s az három kemény lakattal lezárva. Egész Ceglédig rajta ültem a vasládán, s valahányszor zökkent a szekér, mindég megremegett a szívem, hogy a vasláda kiszalad alólam. Azalatt az egy nap alatt őszültem meg, öcsém.

Ceglédre érve roppant sötétség lett, a záporeső is zuhogni kezdett, az utak meg éppen nem voltak kellő biztonságban.

- Itt meghálunk - mondám a kocsisnak, s betértünk a vendéglői állás alá.

Bent a vendéglőben ismerősökre akadtam, jólelkű, hazafias úriemberekre.

- Hova mégy, Gyuri? - kérdezék.

- Egy kis dolgom van arrafelé - mondám Kecskemét tájékára mutatva.

- Mi az ördögöt viszel abban a vasládában?

- Pörös aktákat.

- Itt hálsz meg?

- Itt.

- Brávó. Mi is itt hálunk. Legalább átkártyázzuk az éjszakát.

- De én itt a kocsin maradok.

- Hisz megvesz a hideg.

- Jó bundám van.

- Megbolondultál? Mikor olyan pompás lenne ott bent a meleg, barátságos kályhánál.

- Hagyjatok nekem békét, én itt hálok a szekeren.

- Hm, akkor hát nem is pörös aktákat viszel te abban a ládácskában?

- Hát mit? - kérdém ijedten elsápadva.

- Elárultad magadat a megdöbbenéseddel. Nem szép tőled, hogy titkolózol előttünk.

- Hát megmondom nektek őszintén, de esküdjetek, hogy egy szót sem szóltok senkinek.

Becsületszavukat adták, de különben is előkelő tisztek lévén, nem kellett tőlük tartanom.

- Én a koronát viszem, barátim.

- A szt. koronát?

- Azt.

Mély áhítattal nézték a vasládát, azután így szólt az egyik:

- Nagy dolog, de nem látom át, miért ne hozhatnád be?

- Nem lehet a ládát, az nagy feltűnést okozna.

- Hát akkor vedd ki belőle a koronát, és azt hozd be a köpenyeg alatt a különszobába. Senki sem látja.

Úgy is lett, bevittem a koronát a köpönyegem alatt s letettem egy alacsony almáriumra, betakarván azt a levetett köpönyegemmel.

Leültünk kártyázni, de a nyugtalanság miatt nem lehetett, mert valahányszor lépteket hallottam, vagy az ajtó ha nyílott, mindég összerezzentem: hátha beugrik valaki, és hirtelen elkapja.

Társaim észrevették nyugtalanságomat.

- Ugyan, ne okoskodj. Hiszen hárman vagyunk. S itt vannak a kardjaink is.

- Igen, de úgy el találunk felejtkezni a játék hevében, egyszer csak azon vesszük észre, hogy már elszalad vele valaki.

- Akkor hát tedd a fejedre.

- De nincs ám megbélelve.

- Nem tesz az semmit.

- De nehéz nagyon.

- Legalább nyugodt leszel.

- Az igaz, de ha valamikor királyunk lesz, és kitudódik, hogy a fejemre mertem tenni, lenyakaztatnak.

- Attól ne félj, mert mire ide kerülne a sor, akkorra már nem lesz fejed, azt már azért üttetik le, mert egyáltalján elvitted a koronát.

- Az igaz! Hát akkor, isten neki, fölteszem, ámbátor szentségtelenség.

- Csak ebben az egy esetben nem, amikor ez éppen a korona biztonsága érdekében történik.

- Terringette! Nem is áll rosszul a fejeden. Ki oszt?

...Így viseltem én, kedves öcsém, hat óra hosszat koronát a fejemen. De a világért sem kérnék többet ebből a mulatságból«.





ÚJ ÉS RÉGI EMBER



1885

Azt mondja Kohn, nem ad pénzt, mert nincs rendben a telekkönyvem.

Hát mi baja van a telekkönyvemnek?

Az a baja van, mondja, hogy mikor a nagybátyám meghalt 1877-ben, s mi ketten a Pali öcsémmel örököltük birtokát, bejegyezték: »Örökösök, Baborkay István és Pál kiskorúak«.

Hát ő addig most nem ad pénzt, míg ezt onnan ki nem törültetem, hogy »kiskorú« vagyok.

- Bolond maga, Kohn, hiszen látja, hogy már a harmincba járok; ősz szálakat mutathatnék a hajam közt.

- Az nekem mindegy, kérem alássan. Nekem a telekkönyv a szentírásom. Ha a telekkönyvbe az áll, hogy kiskorú, rám nézve hiába érte el a tekintetes úr a nyolcvanadik esztendőt is.

No, ennek utána kell nézni, gondoltam a telekkönyvi hivatalba sietve, mert rám nézve meglehetősen sürgős volt a kölcsönügylet: kártyaadósságot kellett fizetnem, az pedig a társadalmi szabályok szerint sokkal kötelezőbb, mint a józan ésszel csinált adósság. (Azért ki is ballotírozhatnak, megvethetnek a modern emberek, emezért csak megegzekválhatnak.)

A telekkönyvben csakugyan úgy volt, mint Kohn mondta: »Baborkay István és Baborkay Pál kiskorúak«.

Azonban alább 1881-ből, midőn Pali öcsém halála folytán az ő része is rám szállott, már úgy iktattak be: »Örökös, nagykorú Baborkay István«. Ha hát 1881-ben már nagykorú voltam, a természet rendje szerint bizonyos, hogy most 1885-ben is nagykorú vagyok.

Kohnnak egyébiránt igaza van, ha nem ad pénzt, hanem szerencsére csekély a hiba, majd kitörültetem én azt onnan mindjárt.

- Ugyan kérem, merre van itt a törvényszéki elnök szobája?

- Itt a sarokban - felelte egy ott ácsorgó ügyvéd ismerősöm.

- Miféle ember az elnök?

- Modern ember tetőtől talpig. Nagy jogász, kutató elme.

- Hát a telekkönyvvezető milyen?

- Az megfordítva, egy őslény, elszegényedett dzsentri. Igazi ósdi fráter. Horthynak hívják.

- Hát az elnököt?

- Bajomi Péternek.

- Bajomi Péter! Hál'istennek! Tizenöt év óta sakkoztunk együtt minden nap a klubban. Lelki-testi barátom.

Most már egész biztosra kopogtattam be az ajtaján. Kedvetlen »no« hangzott ki.

- Adjon isten! - kiáltám betoppanva.

Az elnök hátramordult:

- Tessék kimenni, s elolvasni, mi van az ajtóra írva.

- Mondd el, hogy mi van. Elhiszem én azt neked idebent is.

Bozontos fejét felemelte az írások közül, és megfordult, mire kényszeredett hangon ismert rám:

- Te vagy? No, csak eredj ki, nézd meg, mi van az ajtóra írva, aztán azon mód szerint jöjj be.

Sohasem voltam valamely tréfának elrontója, kimentem. Hát látom, hogy az van ott felírva egy táblácskán: »Kopogtatás nélkül kéretik belépni«.

Ejnye, ez már sok, ezt már nem tűröm el szó nélkül, de amikor neheztelő arccal beléptem, az övé már csupa mosoly volt, csupa nyájasság.

- Első a rend, kedves barátom - mondá a kezemet két kezével melegen megrázva. - Minek köszönhetem ezt a váratlan szerencsét?

- Egy kis kérésem volna hozzád.

- Parancsolj, kedves Pistám!

- Csekélység az egész! 1877-ben egy kis birtokot örököltünk az öcsémmel Vilócon.

- Emlékszem.

- Ez alkalommal kiskorú örökösnek jegyeztek be még a telekkönyvbe, mert az is voltam.

- Természetesen.

- 1881-ben meghalt az öcsém. A részét én örököltem, és akkor már nagykorúnak jegyeztek be. Hát oda terjed az én alázatos kérésem, pajtás, hogy brevi manu igazíttasd ki, rendeld el, hogy a »kiskorú« szó töröltessék.

Bezzeg meghosszabbodék erre az elnök ábrázata.

- Hja, hüm! Ez már baj!...

Kényelmetlenül feszelgett székén, s vakargatta a nyakát.

- Az hosszú dolog! Az nagy felelősséggel járna. Hiszen ki lehet azt törültetni, de csak a szabályszerű eljárással. Kérvény - ötven krajcáros bélyeg - keresztlevél - iktató - telekkönyvi referens - végzés! Az hosszú dolog!

- De kérlek, egy tollvonással deleálható egy másodperc alatt.

A magas, szikár alak fölállt, ünnepélyesen fölemelte száraz, vékony ujjait.

- A telekkönyv szent, barátom, oda csak olyat szabad beírni, ami szintén szent, és ami szent, azt nem lehet kitörülni.

- Hát nem szent az, hogy én már túljárok a huszonnégy éven, és hogy már 1881-ben nagykorú voltam?

Bajomi vállat vont:

- Meglehet, de...

- Hiszen magad is tudod, hiszen jól ösmersz...

- Ösmerlek, az igaz, de én most nem én vagyok, hanem a rendszer. S a rendszer bizonyítékot, keresztlevelet kíván.

- Gondold meg, tönkremegyek, oda a becsületem, ha nem fizetek gyorsan, kölcsönt pedig hamar csak úgy kapok, ha hamar sikerül rendbe hozni ezt a dolgot.

Vastag szempillái tudományos fensőséggel szaladtak fel a homloka közepére.

- Hja, a rendszer nem törődik azzal, hogy veled mi történik!

- Úgy? - mondám izgatottan. - Akkor hát alászolgálja!

Becsaptam magam után az ajtót, s elcsüggedve mentem keresztül a hosszú törvényszéki folyosón, midőn szemembe villan egy ajtón: »Horthy Pál telekkönyvvezető«.

Ej, próbáljuk meg a modern ember után az ósdit, s hirtelen elhatározással megnyomtam az ajtókilincset.

Az iszonyú pipafüst miatt, mely egy öblös csibukból származott, csak apródonkint bírtam kivenni azt a néhány alakot, akik bent álldogáltak. A csibukot egy potrohos, tokás, őszbe csavarodott öregúr szítta, aki háttal dűlt az íróasztalnak, és valami történetet beszélt a környezetének.

- A telekkönyvvezető urat keresem.

- Én vagyok - riadt fel egy pillanatra, s tovább mesélte a dolgát.

Egy csattanós részletnél, mikor felharsogott a kacaj, s még az írnokok kezében is megállt a toll, mintegy lélegzetvétel gyanánt rám pillantott, és mellékesen kérdé:

- Kihez légyen szerencsém?

- Baborkay István vagyok.

- Ohó! Baborkay Andrásnak a fia?

- Igen.

- Ohó!

S ezen második »ohó« után megint folytatta a kalandját.

Valami forradalmi epizód volt az, s gyakran keresgélt közben az emlékezetéből neveket. Egy ilyen keresgelés alatt (Ejnye, csípje meg a gyík, hogy is hítták?) újra a szemébe ötlöttem.

- Mit kívánsz, kedves öcsém?

- A telekkönyvemben van egy kis hiba.

- Ohó! Hiba? A telekkönyvben? Az lehetetlen!

- Azazhogy nem is hiba, mert 1877. évben...

- Azazhogy lehet hiba - vágott közbe -, mert akkor még nem én vezettem.

- Kiskorúnak jegyeztek be a vilóci birtokra... de már 1881-ben mint nagykorú vagyok ugyanott feltüntetve a felerészre nézve.

- Megvan! - kiáltott fel most Horthy. - Guyonnak hítták!... Hát amint mondom, hozzám lépett Guyon, és vállon fogott...

De már megakasztom azt a krónikát, gondoltam magamban, s elibe lépve Horthynak, vállát fogtam meg.

- Arra kérném hát, kedves bátyám...

- Nos, nos?

- A zsidó nem akar pénzt adni, míg a kiskorú feltüntetés is bent van a birtoklapon. Hogy nem lehetne-e kiigazítani?

Rám nézett apró kékes szemeivel csodálkozva.

- Hogy a patvarba ne lehetne?

- Nézzen meg, urambátyám, hiszem láthatja rajtam, hogy már régen nagykorú vagyok.

A fejét rázta kedélyesen.

- Azt én ugyan nem látom, mert rosszak már a szemeim. Gyengül az ember, édes öcsém. A hetven felé járok. Hanem azért kiskorúságodból még ki bírlak emelni. Amice Hrusa, hozza ki a vilóci telekkönyvet.

- Igazán kiigazítja, urambátyám?

- Hogyne igazítanám, ha azt mondod, hogy rossz?

- De ha nem is ösmer...

- De ösmertem az apádat - mondá az öreg, egy nagy füstmacskát fújva felém. - Ritka becsületes ember volt.

Ezzel fogta a lúdpennát (mert ő ilyennel ír), s az előhozott könyvben végigtörülte vele azt a szót, mely olyan keményen lakatolta le az óvatos Kohnom wertheimszekrényét.

Milyen furcsa két ember volt ez! Az egyik engem ösmert, s mégsem hitt, a másik csak az apámat ösmerte, s mégis hitt.

Nekem ez nagyon jó volt akkor! De kérdés, jó-e az országnak, hogy ilyen kétféle fajtájú emberek (modernek és ócskák) csinálják benne a rendet és igazságot, mindenik a maga módja szerint?





SZONTÁGH PÁLNÉ



1886

E kis elbeszéléshez az adatokat Mikulik József a »Magyar kisvárosi élet« című könyvéből vettem.

Ő említi ott meg a 131. lapon a szép Grünblath Erzsébet dolgát, aki egy napon valami rosszat álmodott (de meglehet az is, hogy valami jót álmodott) és visszaküldte ifjabb Gothard János uramnak a jegygyűrűjét.

Képzelhetni, mekkora gyorsasággal szivárgott szét Rozsnyón ez az eset, és milyen port verhetett fel! Hogyne! Mikor még most, kétszázötven év múlva is a nagy események közé írta be egy tudós ember.

Mert hát olyan perszóna-e ifjú Gothard János, akivel packázni lehessen? A gazdag idősb Gothard János főbíró uram fia nem akárki. Nagy mágnás Rozsnyó városában. Igaz, hogy a lányt sem a szeméten találták. A Grünblathok is erős nemzetség, sok ízben viseltek már főbírói tisztségeket, sőt ha az öreg Grünblath élne, kérdés, kinek a kezében lenne ma a főbírói pálca. De mindegy. Ha olyan ember volna is Gothard János, akivel ki lehet kötni, olyan jószág-e a karikagyűrű, amivel bolondozni lehet?

Nagy volt a megbotránkozás; a főpiacon, a csetneki és a jólészi utcán valóságos csoportokba verődtek össze a népek megbeszélni: mi lesz ebből vajon? No, ezt nem engedik el szárazon a Gothardok!

Babonás öregasszonyok e hírhez titokzatos arccal hozzákapcsolták azt a másikat, mely hasonlóképp hirtelen terjedt el a városban, hogy a toronyóra ma reggel megállott, éppen abban az órában és percben, mikor a mátkagyűrűt lehúzta az ujjáról Grünblath Erzsébet. Az isten ujja állította meg a mutatóját. És az addig meg sem indul, míg az igazságnak eleget nem tesznek a Grünblath - Gothard-ügyben.

Pedig erre az órára éppoly büszkék voltak a rozsnyóiak, mint hölgyeik jó hírére. Most egyszerre odavan mindkettő. Lehettek is büszkék, kivált ez óraműre, mert egyetlen vala az akkoriban a világon, úgyhogy a híres Albertus Turibius egyenesen azért jött a múlt esztendőben Helvéciából Rozsnyóra, hogy a szerkezetét tanulmányozhassa.

A városi magisztrátus meg sem engedte volna neki, ha Késműves Imre szenátor uram fel nem szólal:

- Ne vegyük süketségre a kérését, hiszen úgysem fér az a fejébe.

Aminthogy nem is fért; nézegette egy álló hétig a belső részeit, a hatalmas kalapácsokat és hengereket, a száz mindenféle srófot és mozgó kerekecskét, szombaton is annyit tudott, amennyivel hétfőn kezdte.

Csak egy ember tudta volna a rozsnyói óra szerkezetét megmagyarázni, az öreg Szontágh Márton, aki csinálta, de az néma volt. (Későbbi krónikák mesélik, hogy a városi magisztrátus vágatta volna ki a nyelvét, nehogy árulója lehessen az önalkotta gépezetnek, de én ezt föl nem teszem őkegyelmeikről.)

Nem árulta volna ő azt el azért sem, mert hiszen éppen azért volt világraszóló az óra, mert csak egy volt. Az egykorú országos okmányokban sok helyütt fordul elő, hogy olyan esetekben, ahol bizonyos kisebb időrészletek is fontossággal bírnak, a rozsnyói óra szerint vétessék az idő.

A zsebórák már ekkor (1631 esztendőket jegyeztek) meglehetősen kezdtek terjedni a nagyobb nemes uraknál, s ha valaki valamely vidékről Rozsnyóra utazott, egy egész tarisznya órát bíztak rá, hogy vigye el, és igazítsa hozzá a rozsnyóihoz.

Nevezetességét jócskán emelte az is, hogy minden délben és éjfélkor kétfelé nyílt a külső lapja, és egy kakas jött ki belőle, amikoron is a kalapácsok, rugók és billentyűk odabent elkezdtek eszeveszetten ütni és berregni, együttvéve a kukorékoláshoz hasonlatos hangzavart adva, mintha csak azt kikiáltaná szerte a csöndes házföldek fölött a Pozsáló hegy alján elterülő zúzdák, kohók és hámorok zakatolásába: »Lutheránusok, vigyázzatok!«

Most aztán egyszerre elnémult az idők hatalmas mérője, mintha mondaná: »Nem megyek tovább egy tapodtat sem, miattam virradhat, esteledhet, én itt maradok egy álló helyben, isten engem úgy segéljen. És a kakast sem eresztem ki többé, hanem bezárom előletek örökre.«

Hát érdemes ezt egy fehérszemély végett elszenvedni? Mert bizonyos az, rozsnyóiak, hogy az óramegállás összefüggésben van annak a gonosz leánynak az oktalan szeszélyével. Hiszen éppen úgy megállhatott volna tegnap, vagy a leány is visszaküldhette volna a gyűrűt holnap. Miért kellett ennek egyszerre történnie? Azért, mert van egy titokzatos hatalom fölöttünk, mely néha kifejezi valamivel a haragját.

De bizony nem hagyták ezt annyiba sem a városi nyelvek, sem Gothardék, kivált, mert Grünblath Erzsébet azt felelte a békéltetési kísérletekre: »Nem kell Gothard János sem testemnek, sem lelkemnek. Vigyen el inkább az ördög!«

- Úgy? - szisszent fel a vérig sértett ifjú Gothard János. - Az ördögnek ugyan át nem adhatlak, hanem ehelyett mégis átadlak valakinek.

És átadta az ügyet egy prókátornak.

Az ügyvédeknek jó dolguk volt ebben a világban. Nem kellett kiállniok a tömérdek sok vizsgát és bemagolniok a sok könyvet; aki valamely hatóságtól vagy egy-egy tekintélyesebb személyiségtől testimoniumot kapott, hogy képes a pörvitelre, hát az attól rögtön jogtudóssá vált. (S csodálatos, mégsem szaporodtak el a prókátorok úgy, mint most, mikor irtják őket.)

Szakmáry Pál diák volt a Gothard ügyvédje, mire a szép Grünblath Erzsébet is ügyvédet vallott, név szerint Miskolczy Pál diákot.

A két derék fiskális ezzel minden haragot magára vett. Három álló hétig üzengettek egymásnak a cselédjeik által különféle gorombaságokat válaszokban és viszontválaszokban (mert ez volt a per első stádiuma), mikor aztán jól feldühösítették egymást, akkor adták be szokás szerint a keresetet.

Hét környékbeli pap gyűlt össze bíróságnak, a legöregebbet, tiszteletes Fabriczy György uramat, a jolsvai lelkészt, megválasztották elnöknek, a legfiatalabbat, Szontágh Pál uramat, a helybeli segédlelkészt, nótáriusnak. Olyan volt a hét pap a Luther rokkjaikkal és a nyakukon lelógó fehér vászonszelettel, mint hét orvosságos üveg.

Megtörve jelent meg a vőlegény a »tekintetes nemes böcsületes korona« (így titulázta a bíróságot a két prókátor, kiknek pörös beszédei fennmaradtak) színe előtt, dacosan, kevélyen Grünblath Erzsébet. Istenem, be szép volt! Hófehér ruha simult délceg termetéhez - talán éppen ez lett volna a menyasszonyi ruhája! A gesztenyeszín hajában három rózsabimbó - engesztelhetlenség hirdetői -, haragos vérpiros mind a három. S amit a bimbók el nem mondtak, a két égő csillag, a két szem lázas ragyogása hozzátoldta: »Nem békülök ki! Nem! Nem!«.

A becsületes szent korona hiába szembesítette őket, s hiába fogta külön is rábeszélés alá Erzsébetet, mindenre tagadólag rázta a fejét.

- Elkárhozol, leányzó! - inté az elnök, Fabriczy György.

Erzsébet vállat vont fásultan.

- Katlanban fognak égetni a másvilágon! - rémítgette tiszteletes Szontágh Pál.

S már látta is lelki szemeivel azt a pokoli katlant, amelyikben égetni fogják a szép hajadont. Biz'isten, sok érdekes dolgot bíz rá a hit az ördögökre is.

Hiába rémítgették, a leány állhatatosan megmaradt a szándékában, mire a két ügyvéd elmondta vád- és védbeszédét hosszadalmasan.

Most aztán kiküldték a feleket az ámbitusra, csak a prókátoroknak volt joguk bent maradni, míg az ítéletet meghozzák.

Fabriczy György szólalt fel legelőbb:

- Én azt indítványozom, tiszteletes szent korona, mondjuk ki, a leány férjhez ne mehessen hét évig, s ezalatt semminemű vígasságban, lakodalomban vagy dáridóban magát ne mutathassa.

- Szavazzunk - dörmögte Vietorisz János.

- »Igen«-nel és »nem«-mel - formulázta az elnök.

A »nem« a fölmentést jelenti.

Szontágh Pál olvasta fel a neveket, s jegyzé oda a papírra a »nem«-et vagy »igen«-t.

- Salitius Péter?

- Igen.

- Urszinyi Sámuel?

- Nem.

- Vietorisz János?

- Nem.

E pillanatban néhány szót vetett egy papírszeletre Miskolczy Pál, és odacsúsztatta Szontágh Pálnak, de ez meg sem nézte, hanem zavartalanul olvasta tovább a névsort.

- Bisztriczki Pál?

- Igen.

- Revucsan Károly?

- Nem.

Két »igen«, három »nem« volt. Most már csak a jegyző szavazata hiányzott és az elnöké.

Miskolczy Pál kézzel-lábbal, szempislogatással váltig integetett Szontágh Pálnak, hogy olvassa el már azt a cédulát, amit a kezében szorongat, de az észre sem vette, s beadta a maga voksát is. Egy szerencsétlen »igen«-t.

S így lett meghozva ama kemény ítélet, melyet mai napig is emlegetnek a krónikák.

Szontágh Pál csak most nézte meg a cédulát. Ez volt ráírva szórul szóra:

»Grünblath Erzsébet azért küldte vissza a gyűrűt Gothard Jánosnak, mert a tiszteletes urat szereti.«

Egyet fordult vele a világ, vére fölpezsgett, szemei kigyúltak. A legszebb, a leggazdagabb leány a felföldön őt szereti. Be mindjárt más lett a vétsége! Hogy is szavazhatott ellene »igen«-nel?

- Nosza, koncipiálja kegyelmed, Szontágh öcsém, a szentenciát.

Remegő kézzel fogta meg a tollat, de nem volt képes egy szót sem összehozni, végre is maga az elnök diktálta, ő csak a szavakat írta le gépileg.

- Bejöhetnek a felek! - kiáltott ki Fabriczy György.

Belépett Erzsébet és Gothard János, s megálltak az ajtónál, elfordítván szemeiket egymásról. A fiatal pap fulladozó hangon olvasta fel nekik, amint következik:

»Hogy a szent házasságnak méltósága helyén maradjon, s az botránykozás eltávoztassék, ilyen büntetés alá kötelezzük a leányzót: hogy hét esztendeig férjhöz ne mehessen, mennyegzői lakodalmaktól, táncoktól ez hét esztendő alatt eltiltatik.«

Biz ez kegyetlenül volt kieszelve.

Huszonhárom tavaszt számlált Erzsébet, ha még hozzáadjuk a hetet, míg a pártát le nem vehetik a szép kalászszín hajáról, harmincévesre válik, s egész hervadóra. A tiszteletes szent korona lelkiismeretesen kiszámította, hogy kóró legyen akkorra a virágból.

- Megnyugszom az ítéletben! - jelenté ki Gothard János.

A leány meghajtotta fejét, és némán támolygott ki a teremből ügyvédjével.

Szontágh Pál utánok ment, hogy egypár szóval vigasztalja.

- Hiszen meg lehet ezt még fellebbezni is.

- Mindjárt holnap felviszem az ügyet az országbíróhoz! - erősködék Miskolczy.

- Okosan teszi kegyelmed! - biztatá a káplán.

- De legokosabban kegyelmed tette volna, ha »nem«-mel szavaz vala - vágott vissza ingerülten az adokvátus -, s ha most nem volna szükség az én okos cselekedetemre.

- Hát ellenem szavazott? - rebegte a leány elhalványodva.

Szontágh Pál fülig vörösödött.

- Igaz, úgy szavaztam, de esküszöm a papi hitemre, hogy mindent elkövetek az ítélet megváltoztatására. Kijárom én azt, ha térdig kopik is a lábam.

S mindjárt másnap együtt ment Miskolczyval Kassára az országbíróhoz, nagyságos Alaghy Lőrinc uramhoz: hátha meghajlíthatnák a szívét.

- A papokkal és az ördögökkel nem kezdek ki! - mondá Alaghy.

Hanem azért egy írást mégis kieszközöltek, melyben megbízza a rozsnyói magisztrátust, hogy az döntse el helyette az apellátát.

No hiszen, megmozgattak fűt-fát szenátor uraiméknál az érdekelt felek, de hasztalan; a magisztrátus is helyben hagyta a papok ítéletét.

És most rácsattant Grünblath Erzsébetre a koporsó fedele egészen.

Még ugyan járták egy darabig Szontágh Pál és Miskolczy uraimék instanciákkal a palatinus küszöbét meg a királyét, de annak sem lett foganatja.

Lemondtak végre minden reményről, mikor egy napon történt, hogy a jólészi utcán az öreg Szontágh Mártonnak köszönését nem fogadta idősb Gothard János, hanem elfordította a fejét.

Az öreg Szontágh kevély ember hírében állott, sokat adott magára. Ő volt a híres óra alkotója; nemességet is kapott a királytól érte (az »iglói« előnévvel). Nagyon zokon vette a polgármester uram fejének félrefordítását. Mikor hazaért, felírta fiának egy cédulára:

- Nincsen neked valami galyibád a Gothardokkal, édes fiam?

Pali a fejével bólintott igent, hogy de bizony van, elbeszélvén az egész tényálladékot, mint ítélték el a szép Grünblath Erzsébetet, s mint gerjedt aztán iránta égő, olthatatlan szerelemre.

Az öreg a fejét csóválta:

- Hát miért nem szóltál? Hát mire való vagyok én? - írta fel nagy pók alakú betűivel.

A káplán szomorúan mosolygott.

- Ahol a mi ékesszólásunk sem használ, mit használhatna ott egy néma?

Az öreg csóválta, egyre csóválta az ősz fejét, s haragosan csapkodott a szerszámokkal, amint roppant hévvel nekifogott a munkának. Ugyanis éppen a toronyóra elromlott gépezetének javításában serénykedék.

Húsvét napja közelgett, s akkorra ígérte a magisztrátusnak, hogy megint járni fog.

Fölséges lesz, hogy azon a napon szólal meg újra a kakas a toronyban, mikor az Úr föltámadott. Alig várták Rozsnyón ezt a napot.

Az öreg már napokkal előbb ott fenn dolgozott a toronyban. Beillesztett, eligazított mindent, s húsvét első napján délben, a nép nagy vivátjai közt csakugyan megindult a világhírű rozsnyói óra.

Nagy volt az öröm, de csak kevés ideig. Az óra járt, de borzasztó sietséggel. A kakas, mely minden tizenkét órában jött ki azelőtt, most minden hatvanadik percben megjelent, s rettenetes hangon berregtette le: »Lutheránusok, vigyázzatok!« Az óramutató tizenkét órát futott be hatvan perc alatt, s a percmutató őrülten szaladgált a numerusokon.

- Ez valami nagy veszedelmet jelent! - kiáltozák a babonás népek, megriadva.

A magisztrátus három legidősebb szenátora menten futott Szontágh Márton uramhoz.

- Nagy baj van, mester - mondták lihegve -, az óra megbolondult.

Az öreg Szontágh Márton szerény, fakó arcán gúnyos mosoly tűnt fel, s elővette papirosát, amelyre írni szokta a válaszokat.

»Az óra jól jár. A törvény azt mondja, hogy az idő a rozsnyói óra szerint vétessék.«

- Úgy van - bólingattak a szenátorok, kik belenéztek az írásba.

De az öreg tovább folytatta:

»Ti a fiam menyasszonyát elítéltétek hét évre.«

- Hüm! - dünnyögé furcsát sejtve Késműves Imre uram.

»Hadd szaladjon le hát az az óra hét évet hét hónap alatt.«

- Hát nem csinálja meg kegyelmed?

»Nem - írta fel Szontágh Márton uram nagy betűkkel -, szándékosan csináltam meg úgy.«

A szenátorok megrökönyödve ballagtak vissza a városházára, és egy óra alatt, akarom mondani tizenkettő alatt, villámként futotta be az egész hír a várost, mért jár olyan sebesen az óra. Hogy Grünblath Erzsi büntetésideje sebesen elfogyjon.

A magisztrátus elkezdett tanácskozni.

- Nagy szégyen lesz ez az óra a városra - vélte Pagonyi János uram.

- Ahogy dicsőségünkre szolgált azelőtt, most csúfságunkra lészen - mondá Késműves Imre uram.

- Engedjünk! - indítványozta Soltész Miklós uram.

Keresztül is ment az indítványa, csak éppen maga ellenezte idősb Gothard János.

Legott egy deputáció indult Szontágh Mártonhoz, hogy hát isten neki, számíttassék akképp a Grünblath Erzsébet büntetésideje, ahogy az óra most jár, de járjon ezentúl úgy az óra, ahogy azelőtt járt.

És így lett Grünblath Erzsébetből még abban az évben szüretkor Szontágh Pálné.




Hátra Kezdőlap Előre