EGY RAB TÖRTÉNETE, BEVEZETÉSSEL



1886

I. A bevezetés

A XIX-ik század melegen lüktető szívén senki sem tartja oly szívesen a tenyerét, mint Kozma Sándor, a királyi főügyész, e nagy gondolkodó és ez az igazi nemes ember, aki isten jóvoltából egyszerű ügyvédből az ország legnagyobb hivatalainak egyikéig jutott, de akiről még azon magas polcon is azt lehet mondani: el van temetve.

A hivatalos aktái mögül ki-kitör néha belőle a vezérlő szellem, sokszor nem elég neki az a világosság, amit az aerariális lámpa szór a hivatalszobájában, megragadja a publicisztikai tollat, és ő világít; de ha nem is - sohase mélyed úgy el az aktába, hogy az ablakon át a nagyvilágba is ki ne tekintsen.

Tökéletes modern ember, antik szívvel, akiben még sok van a fogyatkozó idealizmusból, és senkinek sem engedi az elsőséget a divatos humanizmusban.

Tudom, aki e tárcámat idáig olvassa, csodálkozni fog, ha kijelentem, miért vettem mára alaptémának éppen őt.

Azért, hogy kigúnyoljam.

Nos igen, mert én szeretem elösmerni, hogy a világ halad, és jónak tartom, hogy az emberek alakuljanak, de én magam nem alakulok.

Én az öregapámat tartom okos embernek, és nem az unokáimat.

Hát már most abban sántikálok, hogy amikor Kozma Sándor, akit én a modern irány megtestesülésének tartok, olyasvalamit csinál, amiben neki van igaza (mert bizony sokszor csinál és mond olyat), azt szép csendesen elnyelem, hanem mikor olyan valamit csinál, amiben ő téved, abból én rögtön szatírát komponálok.

Mert hiába, tartsuk fenn az apáink észjárásának okos voltát, ahogy lehet.

II. A rab története

Kozma Sándor hivatalánál fogva arra van hivatva, hogy a szabad emberekből rabokat csináltasson, mint embert aztán annyira sajnálja e szerencsétleneket, hogy ő a legbuzgóbb tagja a rabsegélyző egyesületnek. Egy nagy átgyúrási művelet emberbaráti plánumainak központja. A gonosztevőkből csinál rabokat, a rabokból becsületes embereket.

Hiszen ez az, amiért már rég idő óta buzognak Európa humánus szellemei: visszaadni a szerencsétleneket az emberi társadalomnak megjavulva. A legmagasztosabb hivatás, amit az állam végezhet.

De ezt nem elég csak hirdetni szóval és írásban, nem elég, hogy a börtönrendszer átidomítja a gonosztevőt, ha a társadalom vonakodik neki becsületes kenyeret adni. Mit tegyen? A gyomornak mégiscsak nagyobb ereje van, mint a börtönrendszernek. Eltaszítva, kénytelen megint a becstelen kenyérhez nyúlni.

A királyi főügyész nem elégedett meg hát a puszta elméletekkel, a gyakorlatban is meg akarta mutatni, hogyan lehet becsületes embereket faragni, s mikor néhány év előtt meglátogatta az illavai börtönt, kikérdezte szegről-végről, mennyire javulnak a rabok? És még arra is kíváncsi volt, hogy melyik javult meg a legjobban?

- Egy Bató András nevű... - felelte a börtön igazgatója.

- Mióta van itt?

- Tizenegy esztendeje.

- Szeretném látni.

A Bató cellájába vezették. Egy szelíd kinézésű parasztot látott maga előtt, szerényen felelt a főügyész kérdéseire, s annyi lírai lágyság volt a hangjában, hogy nagyon megtetszett neki.

- Mikor szabadul meg? - kérdé az igazgatótól.

- Két hónap múlva.

- Hova megy kend innen? - szólítá meg a rabot.

Az egy nagyot sóhajtott:

- Hová? Azt csak az isten tudhatja.

- Én is tudom. Eljön kend hozzám csősznek. Kommenciója lesz, szükséget nem lát. Jó lesz-e?

Az András szemeiből előszivárogtak a könnyek, köszönetet akart rebegni, de szava elfúlt.

Két hónap múlva aztán beállított Kozmához, s az mindenütt eldicsekedett az ő saját külön rabjával: »Olyan becsületes képe van. Aztán milyen okos, mennyi lélekműveltség ragadt rá!«

Kiküldte a kis-gombai szőlőjébe Somogy megyébe. Ott boldog ember lett Andrásból, és szépen gondozta a szőlőt. A viselete ellen sem volt semmi kifogás. Úgyhogy mikor a főügyész nyarankint elment üdülni a fái közé, éppen olyan édes örömet érzett az ő Andrásában, mint valamely általa oltott csemete fellendülésén.

Egész estéken át elbeszélgetett vele a pásztortűznél a csőszkunyhó előtt, oktatta, magyarázta neki, milyen szép a megtérő élete, mit tesz erkölcsösnek lenni. »Mennyivel más most kend, mint valaha, hogy irtózik, ha a múltjába néz, de milyen nyugalom töltheti el mégis, ha a jelennel hasonlítja össze.«

Az öreg András elérzékenyült ilyenkor, szemeiből megnyílt a jóság forrása, s hálásan emelte azokat majd a főügyészre, majd a csillagos égre.

Milyen szép tágas ez a világ körös-körül, s milyen kicsiny az illavai cella!... Nem érzed, András fiam, mikor ezek a lombos fák bizalmasan reád lehelnek? (Érzem, méltóságos uram.) S jut-e néhanap eszedbe az a fülledt levegő amott? (Jut bizony, méltóságos uram.)

Ilyenforma épületes szavakkal vasalgatta az András lelkét gyűretlenre, folyton simábbra és eközben annyira megszerette, hogy itthon is eldicsekedett a barátai előtt a »megjavult rab«-bal, akiből olyan becsületes ember lett, hogy olvasatlan rábízhatná a pénzét akárki.

Egyszer meg is hívta magával néhány előkelő bíró barátját, nézzék meg a kis-gombai tusculanumot, ott aztán megláthatják az »átgyúrt ember«-t. Bírónak érdekes látvány az.

Dictum-factum, csakugyan kiment a társaság. András gazda fogadta őket a garádnál nagy illedelmesen. Elkalauzolta a szőlőben, becsülettudással, és bölcsen felelgetett minden kérdésükre. Egyszóval, nagyon megtetszett az uraknak.

Ott nyomban meg is jegyezte rá az egyik bíró (aki nekem később az esetet elbeszélte) Kozmához fordulva:

- No, ebből igazán embert formáltál!

Hát annyiba is maradt volna, hiszem, ez a dolog, ha a főügyész véletlenül el nem szólja magát, a présházat nézegetve.

- Bizony, vedlett ez már egy kicsit... Elkelne egy új gulyiba a helyére...

Majd sopánkodva hozzátette:

- Nem dől ez le a télen, András, mit gondol?

András megvakarta a fejét.

- Olyasféle szándék látszik az arculatján.

- Ejnye, ejnye, pedig már annyi kiadásom volt az idén, hogy nem merek hozzáfogni. Mi az ördögöt csináljunk vele? Nem lehetne megtámasztani az oldalát valahogy? Mit gondol kend?

Az »átgyúrt ember« titkolózó képet vágott, azután egészen közel lépett az urához.

- Mondok valamit, méltóságos uram - suttogta félhangon, hogy a többiek ne hallják.

- Mi légyen az, András fiam?

- Föl lehet ám építeni nagyon könnyen - s jelentőségteljesen hunyorított a szemeivel.

- Hogyhogy?

- Asszekuráltassa be, méltóságos uram.

- Hát aztán?

- A többi aztán, csókolom kezeit, az én gondom.

...A főügyész elnevette magát, de el is komorodott, és azóta senkinek sem dicsekszik többé az »átgyúrt ember«-ével.





A GRÓF SÁNDOR KOCSISA



1886

A híres gróf Sándornak sürgős dolga volt Bécsben. Eszébe jut, hogy rögtön indulnia kell, márpedig Biáról jó nagy darab föld Bécs.

Nosza, befogat rögtön négy szilaj csikót és parancsolja kocsisának, a furfangos Tuba Istóknak:

- Ne kímélje kend az ostort, vágja, üsse, úgy röpüljenek, mint a villám. Most 8 óra van, ha este 8-kor ott nem vagyunk Bécsben, nyomban keresztüllövöm kendet.

Megeresztette hát Istók az ostort s röpült a négy sárkány, hogy csak úgy szikráztak a patkóik.

Éppen 8-at harangoztak a Szent István-toronyban, mikor a négy tajtékzó paripa végre megállt a Sándor-palota kapuja alatt, s holtan rogyott össze a márványos kövekre a szürke nyerges arabs ló.

- Ejnye, hát csakugyan megdöglött - mondja káromkodva a gróf. - De legalább kibírta idáig, volt benne kötelességérzet.

Hátramordult erre Istók:

- Megdöglött az, méltóságos uram, még a vámon innen, de mivelhogy sürgős volt a dolgunk, nem engedtem szóhoz jutni!





MIÉRT HALLGAT A BÁRÓ?



1886

Önök bizonyosan ismerik báró Sz. urat, a főrendiház tagját, a leghallgatagabb törvényhozót.

Alacsony, zömök ember, kurta nyakkal, galambfehér haja rövidre van nyírva, kiberetvált húsos arcán a kedélyesség ömlik el.

Egy rossz szokása van, hogy minden főrendiházi ülés alatt elbeszéli, mennyi sok mondanivalója volna, de lehetetlen felszólalnia, mert fogadása van rá.

- Hogyan? Fogadás? Miféle fogadás?

Csak ezt a kérdést várja a báró, s menten elkezdi mondani az alábbi epizódot. Nehezen megy neki, mert nemigen bírja horvát létére nemcsak a mi nyelvünket, de hebegő ember létére a saját nyelvét sem. Általában rossz elbeszélő.

Mindegy. Mi azért mégis vele beszéltessük el a saját dolgát.

»Az 1841-i dietán együtt laktunk Pozsonyban az ín kedves barátommal, a Majláth Gyurival és Szemere Bercivel. Két tágas szobánk volt, és egy közös Spanga szolgalta ki bennünket.

Pompásan ildegeltünk magunknak. Derik ember, jó pajtas volt Gyuri is, Berci is. Nagy szerepet vittek a dietán mind a keten, kiváltképpen a Berci.

Egyszer en izs megirigyeltem övék babérjaikat, megszólítok tehat magamat: "Te baró, milyen szíp volna, ha te is tartanál egy oraciót." Mire visszafelelek magamnak: "Ész kellene ahhoz te baró." "No bizony - mondok cáfolólag -, ha nincs, hát kírek a Bercitől kölcsön" (ő is így szokta tenni velem, ha pénze nincs).

Szolítom is mingyart Szemerét félre:

- Bercikém lelkem, csináljál te nekem egy beszidet.

- Nagyon szívesen, fiam. Miről?

- Akármiről, de szíp legyen... gyönyörű szíp legyen.

- Amilyen a fülednek, szádnak tetszik.

Úgy is történt. Másnap ideadja nekem egészen elkészítve, bevágom szórul szóra, ézs elmondom harmadnap dietan. Jaj haj! Latni kelet volna a lelkesedist, csak úgy renget a terem a viharos tapsoktól, s mint a menydörgés, úgy morajlott a "vivat, vivat". Maga a palatínus is nem győz-e a fensíges fejivel bolingatnyi hogy: valde bene, bravissimo.

Akor kostoltam teljes iletemben először dicsőséget. Mondhatom, édes maszlag. Szemeim ragyogtak, szívem hangosan dobogta.

És ebben a magasztos pillanatban csengeti elnök, is kirdezi dietatól:

- Kinek van valami ellenvetise, vagy iszrevétele?

Kevilyen nizek szét. Némán ültek helyeiken a követek is mozdulatlanul, mint szélcsendben a búzakalászok.

De nini! mit latom szemeimmel: ki kel fel? Hát a Szemere Bertalan! No, ugyan mit akarhat ez a Berci?

De nini! mit halok füleimel. Valosag vagy megbolondultam - azon kezdi, hogy:

Tekintetes karok és rendek! Amit az előttem szóló elmondott, az elejétől fogva végig helytelen és alaptalan - csakugyan nekiesik, tönkrecáfolja, összetöri a beszídemet!

De mar erre aztán en is dühbe jöttem, arcomat elfutotta a tűz.

- Ne higgyenek neki, tekintetes karok és rendek - kiáltottam közbe -, hiszen ő csinálta a beszidemet.

Lett erre nagy hahota, kacagott mind az ötvenkit vármegye, kacagott a palatinus is, én pedig megfogadtam magamban, hogy sohasem többet nem szonokolom.«





FÜRDŐZÉS



1886

I. A kúra elején

- Csakhogy végre már talán mégis mennénk - szól kissé duzzogva a mama, aki lányát az idén fürdőre viszi. - Bizony, tőled ember, az a szegény lány akár hamupipőkének beállhatna. És mindez miért? Hogy annál többet kártyázhass el a kaszinóban.

- Birike! - szól közbe kérlelően a tekintetes úr.

- Eh, hagyj nekem békét. Ismerlek titeket. (Julcsa azt a fekete ruhát is pakolja be.) Úgyis tudom, folytonos gyász lesz nekem az a fürdő szemrehányásaid miatt, legalább lesz alkalmas ruhám hozzá.

- Borcsa!

- Úgy van. Persze ti azt szeretnétek, ha mi sose mozdulnánk ki a házból, mint valami kőszobrok.

- De hiszen már megyünk. Vár már odalenn a kocsi.

- Megyünk. Kocsi. Hát hiszen jól van, ne menjünk, fogasd ki a kocsit, hordasd föl a ládákat a padlásra, és vidd a kaszinóba az útiköltséget. Úgyis látom a képeden, hogy ezt szeretnéd tenni.

- Borbála!

A kocsi kigördül velük. Vonatra szállnak. Az első állomásnál újra megindul a párbeszéd, mely így kezdődik: »Csakhogy végre talán már mégis mennénk« - s így végződik: »Hát hiszen jól van, úgyis áll a vonat, szálljunk le stb.«

- Csakhogy már elment - sóhajt elégedetten egy férj, kit az esti vonat szalmaözveggyé avatott, s a pályaházból egyenesen a vendéglőbe tart, hol vidám társaság fogadja, csupa garçon ember.

- Brávó, hát elment az asszony? - üdvözlik a belépőt.

- Igen, ámbár hisz az nem határoz semmit - válaszol az közönyösen.

A szalmaözvegy férj az egész est alatt oly nyugodtan, oly természetesen, oly méltóságosan viseli magát, mozdulatai oly könnyedek, elegánsak, hogy szinte ki lehet olvasni mindebből: Úgy van, uraim, nálam »az« nem határoz semmit! Akár itthon van az asszony, akár nincs, én akkor megyek a vendéglőbe, mikor nekem tetszik.

Ezt jelenti a kissé pikáns arcjelleg, mikor bort önt a poharakba, ezt csengi a pohara a koccintás alatt, ezt hirdeti a bevégzettségnek azon tökélye, mellyel poharát kihörpenti: Úgy van, uraim, egy önérzetes férjnél tout égal fürdő, nem fürdő. Az akkor önt, koccint és iszik, mikor neki tetszik.

Hanem mikor úgy jóval éjfél után dúdolva a »Rövid az élet, örök a sír«-t és küszködve egy hitvány kulcslyukkal, mely eltűnt, meg egy értelmetlen kulccsal, mely nem tudja megtalálni az előbbit, hazaér, egyszerre összerázkódik.

Gyorsan abbahagy az élettel, mely rövid, és a sírral, mely örök, óvatosan megkeresi a bujdosó zárt, kinyitja az ajtót s lopva besurran a hálószobába, hol a sötétben való gyors vetkezés után ügyesen belebúvik az ágyba.

Csak pár perc múlva dugja ki a fejét, s a másik ágy felé sandalít.

- Vajon ébren van-e az asszony? - töpreng magában.

Semmi hang.

- Hihetetlen, de úgy látszik, nem várta meg, míg hazajövök - folytatja töprengéseit. - Tegyünk próbát.

Köhint. Semmi válasz. Még egy erőteljesebb köhintés. Azt is némaság fogadja.

- Értjük - dünnyögi a férj. - Duzzog. Azért hallgat. Ha nagyon haragszik, mindig így tesz.

Lelkiismereti furdalások fogják el. Mégiscsak alávalóság az, amit ő tesz ezzel az áldott szelíd asszonykával. Az bizonyosan az egész éjszaka sírt. Meg kell valahogy békíteni.

- Kicsikém - szól bűnbánóan az ágy felé. A megszólított ágy persze hallgat.

- De kedvesem - folytatja a vezeklést a férj, erősen küzdve a szavakkal -, hidd el, vannak percek az életben, melyek... melyek megtántorítják a legönérzetesebb férjet is. Úgy van, igazad van, egy önérzetes férj nem megy a vendéglőbe, mikor neki tetszik s nem marad ott, ameddig neki tetszik. Hanem akkor megy és addig marad, amíg a felesége megengedi. De hiszen többé nem történik meg.

Konok hallgatás. A férj új terrénumra viszi át a béketárgyalásokat. Ravaszul szól:

- Ni, édesem, az a kalap, amiről nemrég szóltál... az gyönyörű kalap. Ritkítja párját minden kalapok közt. Hát hiszen nekem nincs kifogásom ellene, ha megvesszük!

Ez is hasztalan. A férj végképp elszontyolodik, míg végre egy mentő gondolat jut eszébe.

- Jól van hát, szívem - szól kissé bánatos hangon. - Hogy kibéküljünk, lemondok minden ellentállásról. Beleegyezem abba, hogy az idén fürdőre menj. Holnap csomagolhatsz.

Ezzel, azon biztos tudatban, hogy az asszonyt szerencsésen kibékítette, visszabúvik a paplan alá és nyugodtan elalszik.

- Csakhogy már ez is megy - szól az orvos, ablakából egy kocsi után nézve, melyen a páciense ül. - Nehezen kerül vissza. Vagy ki tudja? - S folytatva eszmemenetét, szórakozottan így sóhajt föl: Az ember néha kikerülheti sorsát.

II. A kúra végén

- Csakhogy már itthon vagyunk! - fohászkodik a papa (ki feleségét és leányát hozza haza a fürdőből) rágyújtva a tajtékpipára. - Vigye el a kánya, valahány rossz fürdője van. (Egypár óriási füstgömb száll ki a bajusz alól.) Pompás dohány... nem adok két pipával belőle a fürdőtökért.

- Péter!... - szól közbe szelíden őnagysága.

- Hagyj békét nekem. Jobb lett volna, ha szép csendesen itthon maradunk, oszt pipálunk, amíg kedvünk tartja, kötjük a harisnyákat, amíg pamut van a világon és cincogtatjuk a zongorát, amíg belesiketülünk.

- Péter!

- Tán szebbek lettek attól a kúrától? Mi? Hüm. Tán megcsíptétek azt a... azt a...

- Kit?

- Azt a gazembert.

- Miféle gazembert?

- Azt a képzeletbeli vőkandidátust, aki miatt a fürdőre mentetek.

- Péter!!

- Én megtettem, ami tőlem tellett. Hordtam nektek a kurmachereket, mint a pelyvát. Már azt hittem, hogy az az akasztófáravaló őrnagy a lépen ragad. Hisz oly policájvidrig módon házasulandó képe volt szegénynek. De nem. Egyszer csak eltűnt a nyomorult. Még a gyönyörű, rózsaszínűre kiszítt szipkámat is elvitte, amit a vőlegénység kontójára prezentbe adtam neki.

- Péter!

- Úgy van. Hanem azt sohasem bocsátom meg magamnak, hogy oly kriminális módon feldicsértem előtte az osztrák armádiát. Hja, mikor az ember az osztrák armádiát akarja lefülelni. De téged is sajnállak, mama!

- Engem?

- Téged, szegény anya.

- Miért?

- Mert hiába szórtad arra a fráterre a vőcsábítgató kacsintásaidat...

- Péterrr!

- Péter, Péter! Ugyan kérlek szépen, hagyj békét nekem azzal a Péterrel. Dühbe jövök, ha előhozzátok nekem. Péter fizesse az adósságot, a fürdőt, a ruhát, a ti bolondságaitokat. Péter egy oktondi, egy címeres szamár... mert rátok hallgatott. (Egy egész battéria elsülő ágyúra való füst tör föl a bajusz alól.)

- Csakhogy már itthon vagy - dörmögi a másik derék férj nejének. De a szemeivel egy szomorút hunyorít titokban, ami azt jelenti, hogy beföllegzett.

- Hogy mulattál, szívem? - kérdi aztán előzékenyen.

- Oh, rettentően unatkoztam. Hát te?

- Én? Lehet is rólam szó, mikor te nem vagy itthon. Az volt az összes mulatságom, hogy néha kimentem a vasúthoz és elképzeltem, mily pompás dolog lenne, ha megérkeznél.

Egyszerre fölkiált az asszony:

- Ember, mi ez?

Egy spádéalakú érc hajtűt talált a padlón, s azt tartotta férje urának szegezve, mint egy valóságos spádét.

- Ez, szívem? Hadd lám. Ez egy ordénáré pipaszurkáló. Amíg itthon nem voltál, megengedtem magamnak újra a pipázást.

Pár perc múlva mint oroszlán tör be a férj a szobába (honnan idején látta megugrani) s kezében egy fehér szarvasbőr kesztyűt lobogtat, minőket a katonatiszt urak szoktak viselni, s amit neje egyik nyitott kufferjában látott meg. (Az ostoba Náncsi szobalány ezt is bepakolta.)

- Asszony, mi ez? - ordít a férj, mint előbb is említők, mint egy oroszlán.

- Havasi kesztyű, amilyet a betegek hordanak. A télen te is használhatod. (Bele dudálni.)

- Csakhogy már ez is itthon van - sóhajt föl könnyebbülten kántor uram, megpillantva a kisváros utcáján egy rozoga fiatalembert, aki alig bírja cipelni vézna, árnyékszerű testét. - Dicsértessék az úr! Már azt hittem, hogy megszökik előlem a gazember.





A LŐRING KALAPJAI



1886

- Te Lenci - mondám egy nap Lőrinc barátom mellé letelepedve, ki a »Figaró«-t olvasta a kioszkban -, hol vetted ezt a szép kalapot?

A jámbor férfiú letette az újságot, leemelte kalapját a fejéről és ő maga is megnézte.

- Na - szólt -, megjárja no. Kolozsvárott vettem a kalapot.

- Hogy adod nekem?

Újra a »Figaró« olvasásába merült s csak úgy gépiesen jegyzé meg:

- Rendelek neked egyet.

S azzal tovább olvasta a »Figaró«-t.

- Nem, nem - vágtam közbe, mert valóban megtetszett a kalap könnyed és elegáns formája -, nekem ez a kalap kell.

- Öreg kalapot csak nem viselsz. Adj a fejedről mértéket, s még ma írok a kalaposnak. Jó lesz?

- Nem ér semmit. Ennek már megvannak azok a bizonyos gyüremlései, amelyek utolérhetlenek. Egyszóval, éppen az az állása tetszik nekem, amit a viseltesség kölcsönöz neki. Engedd át a kalapot, Lenci.... no, tedd meg már azt az örömet.

Addig-addig turbáltam az olvasásban, hogy végre is elunta:

- Isten neki - szólt némi türelmetlenséggel -, látom már, hogy nem hagysz olvasni. Hát neked adom a kalapot, ha...

- Parancsolj, kérlek!

- Ha egy újat veszel helyette.

- Szívesen. Menjünk azonnal.

Bementünk Skrivánhoz s Lenci egy széles karimájú fehér szalagos szürke kalapot keresett ki magának. Azaz nem nagyon kereste biz ő. Mindjárt ráállott az elsőre, amelyik jó volt. Nincs őbenne semmi, de semmi abból, amit hiúságnak neveznek. Igaz is, hogy csúnya ember s hanyag öltözködésű, aki nem adott az asszonyokra semmit, de meglehet, hogy csak azért, mert azok se törték magukat utána.

(Megjegyzem azonban, hogy ez a jellemzés még a kolozsvári kalap előtti korból van véve.)

Másnap már a Skriván-féle szürke új kalap alól olvasta a szokott órában a »Figaró«-t.

Egy pajzán ötletem támadt, mikor megpillantottam. Mert hiába hálátlan az ember és a gonosz tettekre hajlandó. Összebeszéltem Szabó Palival, ezzel a tréfákra mindig hajlandó rosszcsonttal - s az a kész tervvel menten odatelepedett Lenci asztalához.

- Mibe mélyedtél el úgy?

- A »Figaró«-t olvasom - mondá Lőrinc föl sem pillantva a lapból.

- Ejnye, beh pompás kalapod van.

- Hogy mi? - makogta Lenci szórakozottan.

- Hol vetted ezt a kalapot?

Lenci bosszankodva dobta félre a lapot s ingerült, gyanús tekintetet vágott Szabó Pali felé.

- A kalapomról beszélsz? Hát mit akartok az én kalapommal, he?

S ennek a szelíd embernek fenyegető hangja volt e pillanatban.

- Hát már az ember nem is olvashat a kalapja miatt? Hát mi az már ezekkel a kalapokkal? No, mit akarsz hát? - fakadt ki dühösen.

- Ugyan, ugyan - csillapítgatta Szabó Pali -, hát mi bújt beléd? Bántottalak én, vagy mi? Szóltam én hozzád egy rossz szót?

- Mit bántod a kalapomat?

- Bántja a kutya... hisz inkább dicsérem. Soha még én ilyen szép kalapot nem láttam. Csupa sikk. Van benne valami különös kellem.

- De kérlek - kiáltott fel a kalapot megvetőleg a márvány asztalra csapva -, van ilyen Skrivánnál ezer is.

- Tudod mit, Lenci, add el nekem ezt a kalapot.

- Ne infesztálj, kérlek, mert indulatba jövök. Hát nem mondtam, hogy ezer ilyen kalap van Skrivánnál. Hát nem tudsz Skrivánhoz menni?

- Nem értesz te ahhoz, Lencikém. Ezek a gyüremlések... becsületemre mondom, ezek teszik meg. Ez a csurgója, aztán ez a beütés a tetején.

- Hagyj békét efféle ostoba beszédekkel.

- Lenci, ha szeretsz, nem tagadod meg tőlem.

- Eredj Skrivánhoz!

- Édes kedves Lencikém - könyörgött neki a gaz Pali -, a legszebb kalapot veszem meg neked érte Pórfinál.

- Jól van - hörgé a csodálatos kalapok tulajdonosa -, menjünk, megteszem még ez egyszer, de már sok, ami sok.

És fölemelte fenyegetőn az ökleit.

Elmentek és másnap megint új, mégpedig fekete, pörge, beszegetlen kalapban ült Lenci a locsogó szökőkút tájékán egy törpe ákác alatt.

Most már Palival ketten kerestünk valakit, aki tovább szőjje az ingerkedést. Meg is találtuk Ocskoványi Miska személyében.

Kissé gyámoltalan fiú, aki legfeljebb »öntudatlan eszköznek« használható. Szabó Pali csak arra tanította ki, hogy Lőrinc roppant szenvedélyes kalapcserélő s hízeleg neki, ha a kalapjait dicsérik.

- Jó napot - köszönté a szerencsétlen Ocskoványi. - Ha megengedi?...

S leült melléje a székre.

- Hogy van, hogy? Kellner, egy kapucínert! Apropó hol volt ön a nyáron?

- Sehol - dünnyögte Lőrinc, ki ma feltűnően viselte magát, sokat kacsingatott a fel s alá hullámzó hölgyekre s bizonyos kacérsággal feszelgett székén, ami azelőtt éppen nem volt szokása. A »Figaró«-t is csak úgy ímmel-ámmal olvasta.

- Forró időnk van - szólt ismét Ocskoványi, megtörülgetve izzadó homlokát.

- Uhm... no... meglehetős - válaszolta Lőrinc kedvetlenül, az őt jellemző mogorvasággal.

- Hanem milyen szép kalapja van önnek...

Lőrinc úr szemeit elfutotta a vér, felugrott, mint a megsebzett vad.

- Uram - kiáltá hevesen -, mit akar ön a kalapommal?

- Én - hebegte Ocskoványi elsápadva - se-semmit, kérem... Meg akarnám ma-magamnak öntől sze-szerezni.

- Ön is! - kacagott föl mély keserűséggel. - Hát énnekem mármost el kell bujdosnom ebből az országból a kalapjaim miatt? Hát mi ez, mondja meg nekem, mi ez?

Csapkodott, hadonászott és káromkodott féktelen dühvel. Nagy idomtalan orrcimpái lüktettek, mint a kovácsműhelyek fúvói.

- Hát hajadon fővel járjak én már? Üldözött vad legyek, bujdossam önök miatt az erdőkben, emberi szem ahol ne lásson?

A szegény Ocskoványi Miska sóbálvánnyá ijedt. Tudta is ő, mit vétett!

- De ké-kérem uram.

- Ne kérjen semmit, ne szóljon semmit - ömlött a Lenci szájából a méltatlankodás áradata. - Ön egy ostoba hiú fiatalember, punktum.

- Uram, uram, türtőztesse magát.

- Igenis. Nem fogom magam türtőztetni, igenis, ön egy hiú fiatal bolond.

- De...

- Semmi de, mert tudja meg ön, fiatalember - s itt a penész szín girbe-gurba arca gúnyos becsmérlő kifejezést öltött, szemgödrei kidagadtak -, hogy nem ön az első ilyféle ember. El kell beszélnem önnek a dolgot.

- Miféle dolgot?

Lenci láthatólag lehűlt ezalatt, s szürke szemeivel elkezdett békülékenyen pislogni. Észrevette, hogy ingerült beszédje és gesztusai felköltötték a szomszédos asztalok figyelmét, nagy szőrös kezét tehát gyorsan a szája elé tette, és halkan mondá:

- Tudja meg ön, fiatalember, hogy ez már a harmadik kalap a fejemen három nap óta.

- Ah!

- Ön bizonyosan ismeri Pélyi Gyurit. Ez az ember meglát a fejemen egy kalapot tegnapelőtt és addig kínoz, míg eladom neki. Azt hitte a bolond, hogy az az ő fején is úgy fog állni, mint az enyimen... Látta benne? Mondhatom, pocsékul néz ki. Jól van, odaadtam neki. Megvesz nekem érte Skrivánnál egy más kalapot négy forintért s uram fia, abba meg a Szabó Pali bolondul bele tegnap. Addig öl, addig kunyorál, hogy végre is beleegyezem, S itt van ni, ma meg ön vesz üldözőbe a kalapomért...

- Nem tudtam, uram, bocsássa meg... szavamra mondom, nem tudtam - mentegetőzik a megriadt fiú.

- No hát tudja meg most fiatalember és ne költekezzék ostoba hiúságból. Lássa, ilyen kalap van száz is akár Skrivánnál, akár Pórfinál... higgye meg, mind ilyenek... hiszen kérem az egész város ilyeket visel, de ne csináljanak maguknak illúziókat - mert azok csak az én fejemen veszik ki magukat ilyen szépeknek.

...És e naptól Lőrinc természete egészen átváltozott.

Az egykori igénytelen, szerény és munkás ember hetykén sétálgat a Váci utcán s bizonyos kacérsággal nézegeti magát a kirakatokban. Minden héten vesz egy új kalapot s azt tanult gráciával viseli fején. Mintha mondaná a járókelőknek:

»Hej emberek, látjátok ezt a kalapot a fejemen.«

Látjuk bizony, de nem csak az ő fején. Sok-sok ember hord nálunk ilyet irodalomban, politikában és egyebütt.





AZ IDŐ JAVÍT



(Szakcikk a dohányról)



1886

Nemrégen együtt utaztam néhány képviselő társaságában Erdély felé. Köztük volt Péchy Tamás, a Ház érdemes elnöke is.

Sok mindenféle tárgyról beszélgettünk. Politikáról, népekről, országokról. Hol milyenek az asszonyok és milyenek a dohányfajok? Mindenkinek volt egy speciális országa, amit ő ismer a legjobban. Helfyé Olaszország, György Endréé Bulgária, Horváth Gyuláé valamennyi. Csak Péchy Tamásnak nem volt külön országa, hanem hogy ő se maradjon hátrább a közönséges képviselőknél, csakhamar előhozakodott a maga megyéjével.

- Mikor én vicispán voltam - mondá sóhajtva, s szemei felragyogtak (mert hát nagy dolog az hiába, ha valaki viceispán volt!) -, kaptam egyszer egy barátomtól ajándékba egy mázsa dohányt. Pompás vörösréz színű levelek finom vékony bordákkal. Azt hittem, én vagyok a világ leggazdagabb embere.

Nosza parancsolom rögtön az egyik hajdúnak, hogy vágjon fel belőle egy-két csomónyit, mire megjövök az ebédről, mert éppen hivatalos voltam valahová.

Ahogy azonban uzsonna táján hazakerülök, látom, hogy mind a kilenc darab hajdú ott fekszik az ambituson, ki a lócán, ki összekuporodva a téglázaton sápadtan, halálverejtékkel a homlokukon, félig eszméletlenül.

- Hát benneteket mi lelt?

Az egyik hajdú fölpislantott és nyöszörögve mondá:

- Végünk van, tekintetes uram. Haldoklunk.

- De hát mi esett veletek, az isten szerelméért?

- Abból a dohánykából szíttunk, kérem alássan - vallotta ki szégyenlősen.

- Az én dohányomból? No iszen szépen vagyunk!

Bemegyek a szobámba, hát látom ott az asztalon szép laskára vágva, szűzen, ingerlően sárgállani. Mosolygott és kínálkozott. Lehetetlenség az, hogy ez a dohány ilyen kegyetlen legyen. No isz, azt szeretném én látni, hogy egy viceispánt földhöz vágjon. Megtöltöm a pipámat, rágyújtok, szívom, az első két-három szippantásnál semmi különös, csak a halántékom kezd izzadni és a szemem homályosodni. Az akták és a bútorok egyszerre zöld színt öltenek. A kályha, amelyik anélkül is zöld volt, megmozdul és a szoba másik oldalára szalad.

No, ez aztán félig sem tréfa; hirtelen leteszem pipámat, s kinyitom az ablakot. A friss levegő visszaadta apródonkint eszméletemet, de még mindig annyira el voltam kábulva, hogy észre sem vettem a főjegyző, egy marciális hatalmas alak, belépését, aki rendesen egy öblös tajtékpipával járt s meglátván asztalomon a frissen vágott dohányt, minden szó nélkül megtömi és pöfékelni kezd.

- Miféle dohány ez? - kérdé.

- A rendes dohányom - feleltem ártatlanul.

Négy-öt perc múlva felugrik, hogy rosszul érzi magát és kiszalad az ambitusra, ahol a beteg hajdúk feküdtek.

Utána sietek s látom, hogy halotthalványan támaszkodik egy oszlopnak:

- Végem van - hörgé.

- No, no, semmi baj. A dohány ártott meg. Mindjárt elmúlik.

Meglocsoltam egy kis hideg vízzel a halántékát, s mindjárt jobban lett.

- Miféle átkozott plánta az?

- Mondtam már, hogy a rendes dohányom.

- Ezt szoktad szívni? - kiáltá csodálkozva.

- Mindig - feleltem a legtermészetesebb hangon.

- De hisz a nadragulyánál is rosszabb!

- Az embertől függ. Nekem például gyenge.

A főjegyző kétségbe volt esve, káromkodott, földhöz vágta a pipáját, azután elérzékenyülten borult a nyakamba.

- Mindig igaz barátom voltál - szólt meghatott hangon -, tudom, nem akarod romlásomat.

- Már hogy gondolsz olyat.

- Tudom, örök titokban tartod ezt az esetet, mert ha megtudnák a megyében, hogy megártott a dohány, soha többet nem választanának meg.

Megígértem neki az örök titoktartást (Isten bocsássa meg, hogy most megszegem), és ezentúl magam sem nyúltam többé a dohányhoz. Mondtam a feleségemnek, hogy miután lehetetlen elszívni, vitesse fel az egészet a padlásra.

Évek múltak ezután. Eszembe sem jutott többé az én dohányom. Hanem egy nap valami hosszabb útról hazajövén, kedvem jött rágyújtani, nézem a zacskót, nincs benne dohány, nézem a dobozt, az is üres. Ejnye, mi az ördögöt csináljak? Az még csak jobban ingerelt a dohányzásra, hogy nincs dohány. Kiszíttam volna már a szárított krumplilevelet is, mikor egyszer csak eszembe jut, hogy »nini, nini, hiszen ott van a padláson az a sok harmadévi dohány«.

- De hisz az szívhatatlan - figyelmeztet a feleségem.

- A macska fél tőle, de nem én. Le kell belőle hozni egypár levelet.

Megvágom, rágyújtok; kieresztem az első füstöt nagy félénken, s íme a legnagyobb gyönyörérzet fog el, próbálom az orromon át, kellemesen csiklandoz, fölséges illata elandalít, szívom, fúvom, eregetem lázas kéjjel s egyre ízesebb, nyelvemet lágyan csipkedi, felső szájpadlásomat ingerkedőn kenegeti a csodálatos aroma. Bent a pipában fürgén dagadoznak az apró dohány laskák, a fehérszürke hamvakon keresztül piroslik az izzó tűzszem, csak néha pattan benn egy-egy gyökér s sustorogva málik szét azután.

S nemhogy elszédültem volna tőle, hanem úgy éreztem magamat, mintha ama nagy tubafa árnyékában ülnék, mely a muzulmánoknak ígértetik.

- No fiam - mondom ujjongva a feleségemnek -, ilyen dohányt sem szíttam még, mióta élek. Kincset ér ennek minden morzsája. Le kell azonnal hozatni az egészet és lakat alatt tartani.

- Igen ám - mondja a nőm -, csakhogy éppen ez volt az utolja. A többit, mivel az volt mondva, hogy rossz, kiosztogattam apródonkint a cselédeknek.

Képzelhetni bosszúságomat, míg nem végre belenyugodtam a dologba, úgy vettem azt, mint egy sorsdrámát.

Mikor sok volt, lehetetlen volt szívni, mikor meg már lehetett volna szívni, nem volt semmi.

Lássátok, ez az élet. De nini, megérkeztünk. Ezennel bezárom... akarom mondani abbahagyom a történetet.





AZ ÖREG GRÓF



1886

Roppant nagy úr volt. Százezer hold kövér föld termette az ennivalóját, de alig evett többet, mint egy légy. Gőgös volt. Száz őst bírt összeszámolni, de csak egy utódot, aki tigrisekre vadászott Indiában abban az évben, amikor a grófhoz kerültem. Annyira szerette őseit az öreg, hogy az utódnak már semmi se jutott a szeretetből. Közömbös volt iránta. Élő lelkekhez nem vonzódott, se rokonhoz, se baráthoz. Még a hazát se szerette, pedig az akkor éppen halott volt.

Az ötvenes években kerültem az ódon, zegzugos kastélyba, melyen egy érckakas forgott szeles időben. E kastélyt már láttam azelőtt is. Mi, gyerekek gyakran elmentünk egész a harmadik faluig, hogy lássuk a kevély, méltóságos falakat, hogy bekukucskáljunk a kerítések nyílásain át az óriási parkba, hogy megbámuljuk a búbos tornyot, mely merészen emelkedik ki a váracs közepén két zöld szemével, a zsalus ablakokkal.

Istenem, de szép lehet az belülről! Ha én azt egyszer úgy kedvemre megnézhetném.

A grófot magát sohasem láttam, fogalmam sem volt róla, milyen lehet egy gróf. De valami nagyon boldog lehet, az bizonyos.

Atyám takácsmester volt. A takácsoknak, kivált a Nyírségben, ahonnan származom, vékony a keresetük.

Szegényesen éldegéltünk, de nem nyomorban. Atyámnak majd mindég volt dolga. A grófnak is ő dolgozott, gyakran járt oda, és sokat beszélt nekem arról a tündéri pompáról, ami ott van. Ő mondta azt is, hogy a gróf nagyon öreg ember.

Mindössze ennyit tudtam róla, midőn egy nap éppen a kastélyból tért haza, s levetvén tarisznyáját, így szólt hozzám:

- No gyerek, akarsz-e úr lenni?

Már akkor nagy gyerek voltam, elvégezvén az iskolákat.

Azt hittem, tréfál, de mégis így feleltem:

- Magától értetődik.

- Hát akkor csak készülődj, mert neked ugyancsak megvirrad a jövő héttől kezdve.

Lázas pirosság ömlött el arcomon a nagy kíváncsiságtól.

- Alkalmazásban leszel az öreg gróf személyénél.

- Én? Az öreg grófnál?

- Együtt fogsz vele enni, inni. Szerencse gyermeke vagy. Nem csoda, hogy a bika planétában születtél. De olyan erős is leszel te ott az úri koszton, mint egy bika.

Erre már az édesanyám is bejött a konyháról.

- Csak nem tán? - kiáltá kétkedő arccal. - Ne bolondítsd, öreg, a gyereket!

De apám komoly maradt.

- Úgy van, ha mondom. Gyuri a jövő héttől kezdve felolvasó lesz az öreg grófnál.

- Felolvasó? Hát mi az?

- Mi? Hát az, hogy az öreg grófnak van egy inasa, az a keze-lába; van egy masinája, az a gyomra; van egy tülke, az a füle; van egy fiskálisa, az a szája; te pedig leszel a szeme. Hát az is csak valami.

- Nem értem.

- Ej no, te fogod neki felolvasni a könyveket, leveleket és újságokat, amiket a városból hoznak.

Ilyen minőségben kerültem én a grófhoz, beállítván egy szép délután a kis batyummal, melyet a János inas vett át, akit nagy kézszorongatások között kért meg atyám, hogy vegyen a pártfogásába.

A János inas, egy marcona, középütt borotvált szakállú ember (arca tele volt bibircsekkel, minélfogva »buckás képűnek« is csúfolták), megveregette a vállamat, és nagy leereszkedéssel biztosított a kegyeiről.

A gróf éppen aludt akkor, »hanem iszen majd nemsokára fölébred - mondá János -, s akkor magától jön a többi«.

Kínos nyugtalansággal vártam a fontos pillanatot, mikor végre szemtől szembe leszek egy gróffal, egy igazi gróffal. Szívem lázasan dobogott, a félelem szorongásai közt. Hogy milyen lehet az? Hogy nézhet ki? Ó, bárcsak már túl volnék rajta.

Azalatt az egész környezettel megösmerkedtem. Egy öreg barát (a gróf gyóntatója) hozzám lépett, s barátságosan kérdé:

- Tud-e kártyázni, amice?

- Nem tudok.

- Hát inni tud-e? - faggatott kedvetlenül.

- Megpróbálom.

- Helyesen van, fiatalember, nagyon helyesen. A kártyához pénz kell, igaz-e, hehehe? Hanem az iváshoz csak torok kell, hahaha. S torkunk nekünk szegényembereknek is van, huhuhu.

Egy kövér asszonyság sürgött-forgott az ambituson, arról azt mondták, hogy a kulcsárné, az udvaron egy jókinézésű öregúr játszott a kutyákkal, az a kapus, a kastély felső szárnyában pedig egy fehér kitlis alak lótott-futott mindenféle edényekkel: az a szakács. De mindnyájuk közt a legnagyobb úrnak látszott János, az inas.

A kulcsárné, aki jó barátságban állott atyámmal (hihetőleg az ő protekciójával jutottam is be) maga elé idézett, és ellátott jó tanácsokkal:

- Iparkodjék a János kedvét megnyerni, mert az itt a fő. Nagyszerű ember, nagy hatalom itt. De méltán is, mert hű, roppant hű. Arannyal se lehetne megfizetni hűségét. Úgy szereti a grófot, mintha a tulajdon apja volna, gondozza gyámolítja. János ritka holló, maga a megtestesült hűség. Olyan cselédek a mai rossz világban nincsenek is. Ez az utolsó.

Végre fölébredt a gróf. Egy éles csengettyűhang rezgett végig a pompás épületen, ez azt jelenti, hogy a nagy oligarcha, hetven falunak az ura, ébren van.

János bement, s azt mondta, csak várjak odakünn, a gróf most úgyis ki fog jönni.

Kevés vártatva csakugyan kopogni kezdett valami a belső szobákban: »kip-kop«, s jött egyre közelebb a sajátszerű zaj.

Végre megnyílt az ajtó, s János által támogatva, kilépett egy kopasz, vézna, emberhez hasonló teremtmény.

Két hóna alatt két mankó volt, a szürkés szemein egy pápaszem, s még a pápaszem fölött is egy monokli.

- Maga az? - kérdé nyöszörgő, síri hangon.

- Én vagyok, kegyelmes uram.

- Na jó, majd fog nekem olvasni, mert nem látok; de tud-e jól kiabálni, mert nem is hallok.

- Tudok, kegyelmes uram - kiáltám.

- No, nagyon jó. Mert én nagyon szegény ember vagyok.

Ebbe a beszédbe annyira belefáradt őexcellenciája, hogy egy nagy köhögési roham fogta el, amire János elkezdte derekasan a hátát püfölni, míg csak ki nem köhögte magát.

- Nagyon szegény vagyok - hörögte tompán. - Enni nem tudok, csak ha a János ad, és belém leheli az étert, emészteni nem tudok, csak ha a János beadja a labdacsot, mozdulni nem tudok, csak ha a János emel, aludni nem tudok, csak ha a János beadja a morfiumot, semmit sem tudok, csak köhögni. Én nagyon szegény ember vagyok.

Részvéttel néztem az öregre. Istenem, hát így néz ki egy gróf.

Csilloghattak már a kevély címerek a falakon; csikoroghatott már a szélkakas a tornyon, suhoghattak a selyemfüggönyök: nem volt már előttem annyi becsülete a grófi állapotnak, mint azelőtt.

Még aznap megkezdtem az új pályát. A délutáni postával érkező lapokat és leveleket olvastam fel a gróf teljes megelégedésére, s ezentúl ez volt a rendes foglalkozásom.

Nehéz munka volt az. Olvasni és örökké csak olvasni. A gróf a tülköt a füléhez igazítva hallgatta, s csak néha szólt közbe valami vezércikknél:

- Ostobaság! vagy: »Nem úgy van.« »Nem igaz.«

Néha elszunnyadott, és én is abbahagytam az olvasást, de a gróf annyira rá volt szokva a zsongásra, hogy fölébredt:

- No, mi az? Miért nem olvas? Hiszen nagyon szép, nagyon okos dolog.

Olyankor aztán elkezdtem bizonykodni, hogy olvastam, csakhogy őexcellenciája nem oda hallgatott, mire folytatni kezdtem akárhol. Ha nem volt olvasnivaló, újra elfújtam a már egyszer eltrombitált vezércikket, kezdve elöl, hátul, közepén, ahogy jött, neki úgyis mindegy volt.

Ha levelei érkeztek, azokat is én bontottam fel.

- Levél az excellenciád fiától - figyelmeztetém.

- A fiú, fiú - nyöszörgé. - No, mit ír a fiú? Mit ír?

De a levél közepén már elfelejtette, mit olvasok, s nemegyszer a szokott megjegyzéseiből eresztett meg egyet észrevételképpen a levélre:

- Ezek az infámis újságok... No, ezek nagy szamarak.

Szája nevetésre nyílott, mintha ezzel valami elmésséget mondana, s megvillant hófehér műfogsora az állkapcsai között.

Minden pénteken egy ezüst forintot csúsztatott a markomba, hogy menjek el a templomba, és imádkozzam érte. (Persze, hogy egyszer sem imádkoztam az öregért.) Vasárnapokon át pedig gyónni kellett járnom helyette a baráthoz, akit arra a célra tartott. Az összes heti bűneit feldiktálta nekem egy papirosra, s én a kápolnába mentem a lajstrommal, hol a barátnak felolvastam.

Minthogy a barát a grófnak minden bűneért, amit feloldozott, két ezüst forintot kapott, keményen rám volt parancsolva, hogy a gróf minden bűnére vigyázzak, s figyelmeztessem rá a bediktálásnál, nehogy rövidsége essék emiatt a mennyekben.

Ilyen volt az élet a tündérkastélyban, melyet annyiszor megbámultam azelőtt. Unalom, az igaz, bőven volt, de ahelyett aztán bőven volt, minden egyéb. Olyan lukulluszi lakomákat csaptunk néha-néha, hogy gyönyörűség volt végigenni, kivált a János inas nevenapját és születésnapját szokták megülni erősen. A szakács akkor kitett magáért.

De hát semmi sem tart örökké.

Egy nyári nap reggelén szokatlanul korán kelt János. Láttam az ablakomon át, míg bent ágyamban heverésztem, hogy már hajnal óta lót-fut, csattog, kalapácsol, kuffereket cipel le a padlásról, egyszóval lázas tevékenységben van.

A rendes időben felkeltem, s kimentem az ambitusra pipázni, ahol rendszerint a barát anekdotizált.

Egy ízben arra ment az inas, jó reggelt kívántunk neki, de bizonyos sajátszerű közömbösséggel tekintett ránk.

- Mi baja, János bácsi? - kérdém.

- Pakolok - mondá kurtán.

S valóban láttuk, amint bőröndöket összekapcsol, batyukat összegyömöszöl, s nagy sietségben jár ki s be a belső szárnyban.

Végre úgy dél felé megjelent egy talicskás ember a kastélyudvaron, János föltette a pakkokat, és így szólt:

- Vigye ezeket a vasúthoz. Vigyázzon, nehogy elveszítsen valamit. Összesen hat darab.

A talicskás ember vígan gurította ki járművét, János pedig újra bement a belső szobákba.

Bizonyos kíváncsiság fogott el, hogy mi történhetik itt.

Nemsokára ismét kijött János, felső kabátjával a karján és a gróf egykori ezüst sétapálcájával a kezében.

Ránk nézett, de egy szót sem szólt, majd közömbösen ment végig az udvaron a kapu felé.

A kapus, Nagy Márton uram, éppen kinn állt, s ásítva, huzakodva szólítá meg:

- Fölséges időnk van ma, János.

Az ég kékje felhőtlenül mosolygott le. A nap aranyos sugarait pazarul szórta az ódon falakra. A grófi konyha füstje azonban meglehetősen alant szállt nagy, széles szalagokban, míg a park lombos hársfáin össze nem tépődtek.

- No megjárja - felelte János, egy pillantást vetve az égre -, de alighanem lesz eső.

S ezzel szép csendesen kiballagott a kapun. Hanem a külső oszlopnál mintha hirtelen eszébe jutott volna valami, visszafordult egy percre s odakiáltott a kapusnak:

- De nini, Marci bácsi, majd elfelejtettem mondani, hogy nézzenek osztán be is, mert az öreg ma virradóra odébbállott.

Berohantunk a hálószobába. Igazat mondott a hű inas, Csakugyan ott feküdt az öreg a puha selyemágyban viaszsárgán, halva.

A nap ide is benevetett. Amely alatt feküdt, a piros selyempaplan is nevetett.

De miért is ne nevetett volna?

Hiszen nem lett itt árva senki, csak az a két mankó, mely az ágyhoz volt támasztva.





FÜGGELÉK



MIKOR A MISKA BÁCSI PUSKÁJA ELROMLOTT



1886

Egy vadásztársaságban, ahol sok mindenfélét füllentettek a kocapuskások, a következő történetet beszélte el Miska bácsi:

»Amint a derenyei erdőben mentem mélázgatva, egyszerre egy mackó jön ki a sűrűségből, s felém rohan.

- Jézus Mária! - kiáltám megijedve, mert a puskám csöve el volt romolva, de mégsem vesztettem el lélekjelenlétemet.

Szerencsére egy mély hegyhasadék tátongott tőlem jobbra, amelyre valami gyökerestül kidőlt nagy fa úgy talált ráesni keresztbe, hogy pallót képezett fölötte. Fölfogtam ezt a kiaknázható helyzetet, s dobogó szívvel rohantam a mélység felé, hirtelen elgondolva, hogyha a fán átmehetek a túlsó partra, s én a fát magam után belököm a mélységbe, mentve vagyok, mert a medve át nem jöhet.

Úgy is lett, futottam, a medve utánam (szinte éreztem már a forró páráját), végre elértem a ledőlt fát, s nehogy leszédüljek róla a rettenetes mélységbe (hol ízzé-porrá zúzom magamat, ha lepottyanok), négykézláb csúsztam rajta előre.

De mi történt? Mikor már körülbelül a szakadék közepére értem, éppen egy mély fohásszal hálát adok az istennek megmenekülésemért, s átpillantok a túlsó partra, hogy messze van-e még? Hát elhűl bennem a vér, borzadva látom, hogy ott egy másik medve vár rám kivicsorított fogakkal.

Képzeljétek a helyzetemet. Most már lehetetlen többé a menekülés. Alattam a gyilkos mélység, előttem, mögöttem pedig a két éhes állat. Ugye, rettenetes állapot?«

A vadásztársak elfojtott lélegzettel hallgatták a rémes kalandot. Csak az egyik fiatal puskás kottyant bele türelmetlenül:

- Az ördögbe is! Hát mi történt aztán Miska bácsival?

- Mi történt volna? - felelte Miska bácsi nagy flegmával. - Megfogott a medve és megevett, édes öcsém!

...Azóta aztán sohasem füllentettek többé a kocavadászok Miska bácsi társaságában.



MEGPRÓBÁLJÁK



1886

A minisztert várják egy alföldi nagy városba, a főispán rendeli a rendőröknek:

- A délutáni vonattal megérkezik a miniszter, öltözzenek fel kentek és üljenek lóra. Lovagolni fognak előtte.

Csajkos, a legöregebb pandúr felszólal nagy keservesen:

- Megyünk, méltóságos uram, megpróbáljuk, ámbár a hetven forintos lovainkban nem sok bizalmunk van, hogy kigyőzik a füstös előtt!



AZ ÜRES HELY



1886

Németh causarum regalium directort arra unszolták Bécsből, hogy valakit, egy kellemetlen emberüket, perbe fogjon. Az öregúr vonakodott egy darabig a törvénytelenségtől, de midőn őfelsége maga szólította fel, engedelmeskedett, megfogalmazta a vádlevelet, de hogy melyik törvény melyik paragrafusa szerint fogja perbe, arra üres helyet hagyott az iratban.

Személyesen vitte el őfelségének.

Az átfutotta s aztán így szól:

- Igen jól van, kedves Németh, de itt még valamit kihagyott, tegye bele a paragrafust is.

- Fölséges uram - mondá -, legyen kegyes ezt beletétetni mások által, mert én kerestem, de nem találtam meg azt a paragrafust a törvényben.



A »MESSIÁS«



1886

Egy megyei szolgabíró úri módon élte világát, bár tisztviselői fizetésénél egyebe nem volt. Csinált is jócskán adósságokat, persze zsidóknál. Adósságaitól éltes nagybátyja után várandó örökség által remélt megszabadulni.

A nagybácsi azonban egyet gondolt, megházasodott és egy évre fia született.

Midőn a szolgabírónak hírül hozták ezt a családi eseményt, bosszankodva kiáltott fel:

- Ez a gyermek a Messiás! Mert a zsidók megrontására született.



FELSŐBB RENDELETRE



1886

Egy erdélyi kálvinista püspökre az elmúlt haragos időkben ráparancsoltak, hogy imádkozzék a császárért; nem tette; mire még keményebb parancs jött felülről. A püspök ekkor felment a szószékre s így kezdé:

- Felsőbb rendeletre, könyörgöm hozzád Úristen!



TEGYE BE A BANKBA



1886

Tamás úr kegyetlen fukar ember volt; ha egypár garast összezsugorgatott, meg se melegedett nála, vitte a takarékpénztárba. Egyszer éppen ezer forintot kapott kézhez; fúrta a heverő pénz az oldalát, de halaszthatatlan dolga lévén unokaöccsére bízta:

- Eredj csak, Gerzson, tedd be ezt az ezer forintot a bankba.

Gerzson el is ment a pénzzel, de csak nem jött vissza. Tamás úr nyugtalankodni kezdett. Vár estig, akkor felkerekedik, öccsét keresni a kaszinóba megy; csakugyan ott is találja a kerek asztalnál.

- No hát betetted-e az ezer forintot a bankba?

- Be bizony, már el is úszott!



A TOLVAJ ÉS A BOLOND



1886

A miniszterek többnyire jó nevelésű emberek, sima, finom lelkületűek. Sokat el tudnak hallgatni és nyelni. Epéjüket művelt formában öntik ki, de némelykor az őexcellenciás szájukból is kisiklik egy-egy nyersebb kifejezés.

Így történhetett meg, hogy a miniszter egy alkalommal megemlékezvén a hivatalnokáról, indulatosan jegyzé meg egy társaságban:

- Az egyik tolvaj, a másik bolond!

A miniszter úr szavai terjedtek, mint a futótűz. Egyik is, másik is továbbadta. Az egész városban suttogtak róluk. Sőt a hírlapokban is történtek maliciózus célzások a két hivatalnokra. Csak az nem értette már meg, aki nem akarta.

Végre maguk az illetők is meghallották, mert hiszen nyíltan beszélte mindenki, hogy Rápoltyra és Kempeyre vonatkozott a gorombaság.

Kempey rögtön rohant Rápoltyhoz. Rápolty pedig Kempeyhez. Az úton találkoztak.

- Tudja ön, miként becstelenített meg bennünket őexcellenciája?

- Éppen azért szaladtam önhöz.

- Mit tegyünk? - lihegé Kempey.

Rápolty vállat vont:

- Valamit. De mit? Én is erre vagyok kíváncsi. Tennünk kell.

- Én párbajra hívom ki a minisztert - dühöngött Kempey.

- Nevetséges! Nem fog önnel megverekedni! Mit gondol? Egy miniszter, egy alantas közeggel. Fogadni mernék, el nem fogadja a párbajt, s mit tesz ön ez esetben?

- Lemondok a hivatalomról - kiáltá Kempey.

- Le akar a jövedelmező hivataláról mondani - csodálkozék Rápolty. - De hisz akkor ön bolond.

- Úgy - szólt most Kempey hirtelen lecsillapodva. - Ön engem bolondnak tart, uram. Éppen csak azt akartam tudni. Mert ha én vagyok a »bolond«, akkor ön a »tolvaj«. Most már nem nyugtalankodom. Alászolgája.



HIVATALOS ORÁCIÓK



1886

Az ötvenes években történt, hogy a Tisza által elöntött területek, adóleírás céljából helyszínen felveendők voltak. A cs. kir. megyehatóság egy tudálékos közegét bízta meg az eljárással, ki az illető községben megjelenvén, bizalmi férfiakul maga mellé vette a bírót és néhány esküdtet, s valamennyien ladikba ülve, elkezdték a vízborította terület felvételét. Ment is egy darabig a dolog teljes rendben, azonban a ladik a víz alatt húzódó valamely árokparton felakadt, úgy annyira, hogy a tisztelt bizalmi férfiaknak kellett kötözködésig érő vízben a ladikot ismét mozgó állapotba hozni. Más irányban próbáltak szerencsét, de ott is felakadtak.

A kiküldött biztos meggyőződött, hogy továbbhaladni sikertelen, a felvétel csakis szemmérték alapján teljesíthető; mit is következő szavakban adott értésére a község bírájának:

- Bíró uram, hátha a szemmérték tudományos ügyelékének mellékletére függesztenénk hivatalos álláspontunkat, vajmi hasznos szolgálatot tehetnénk a magas kormánynak. Nemde?

- Magyarul tetszett ugyan beszélni a tekintetes úrnak - válaszolá a bíró -, minden szavát azonban nem volt szerencsém megérteni, annyit mégis kivettem belőle, hogy mindnyájan, akik e ladikban vagyunk, hazamehetünk! - S hazafelé fordítá a ladik orrát.



NEM KELL A NÉMET



1886

Kaptafánszky uram fölöttébb szerette az italt és fölöttébb gyűlölé a németeket. Mégis az történt meg rajta, hogy az ital hálátlanul vágta földhöz, mégpedig a legszélesebb utcán a legnagyobb sárba, mely mint a csiriz ragaszkodott belé. Míg ellenben arra menvén Tschauer úr, kincstári volt tisztviselő, egész készséggel nyújtá kezét, hogy fölsegítse a lesújtott embert.

Kaptafánszky uram először is kapott az alkalmon, de amint veszi észre a régi osztrák világbóli hivatalnokot, mérgesen felkiált:

- Nem kell a némettől segítség!

Ezután mérgesen visszavágta magát a sárba, ismételvén, hogy nem kell a németnek még a segítsége sem, s következetesen ott maradt fekve, míg egy derék hazafi ki nem rántotta a sárból.



ALAPOS DIAGNOSZTA



1886

Dr. Kaczor Benedek, midőn még asszisztens volt a fővárosban, egyszer principálisával egy lázbeteget látogatott meg. Tapasztalták, hogy a láz, ahelyett, hogy az előző napon rendelt szerektől csillapulna, növekedőben van. - A principális megtapogatja a beteg üterét, s aztán megpillantván az ágy alatt heverő gyümölcsmaradványokat, dorgálva mondja:

- Ön gyümölcsöt evett, pedig eltiltottam! Tudatom, hogyha rendeleteimet nem követi, nem állok jót semmiről.

Ezzel újabb receptet írva, eltávoztak.

Kaczor Benedek útközben azon töprengett: vajon miből tudhatta a principális, hogy a beteg gyümölcsöt evett? Végre engedve a tudvágynak, megkérdezte főnökét.

- Hát amice, az orvosnak szemesnek kell lenni, ez a fő dolog, én amint szétnéztem, rögtön észrevettem a beteg ágya alatt heverő gyümölcsmaradványokat, miből következtetve ráfogtam, hogy gyümölcsöt evett, és sejtelmem csakugyan nem csalt. A diagnózis megállapításához nemcsak tudomány szükségeltetik.

Megjegyezte ezt magának dr. Kaczor Benedek jól. Később egy vidéki városban letelepedvén, beteghez hívták. Midőn a szobába lépett, első dolga volt fürkészőleg széttekinteni maga körül. Azután megfogta a beteg kezét, s komoly arccal szeme közé néze és a tudományhoz illő mély hangon mondja:

- Maga lóhúst evett.

- Én! Dehogy ettem - felelt ijedten a paciens.

- No, ne tagadja, engem megcsalni nem lehet és nem is szabad.

- De instálom a fődoktor urat, hogy tehetném én azt, hiszen nyelni sem tudok.

- Nekem az mindegy! - förmed fel a doktor -, hanem az egyszer tény, hogy maga lóhúst evett, mert hiszen a megmaradt nyereg még most is az ágya alatt van.



MILYEN VALLÁSÚ?



1886

Képviselőházunk egyik kiváló tagja utazott a fővárosba; útitársa a vonaton egy Somogy megyei patriarchális öregúr volt - ki vele csakhamar ismeretséget kötött, s beszélgetés közben azt kérdezé:

- Szabad tudnom, a képviselő úr milyen vallású?

- Nem az, ami urambátyám - volt a válasz.

- Hát, hogyan tetszik azt tudni?

- Ez igen egyszerű - felelt a képviselő -, a katolikus sohasem kíváncsi a másik vallására, s így ön nem katolikus; a lutheránus meg nem meri kérdezni, mert attól fél, hogy tőle is megkérdezik: így hát ön nem lutheránus; a református azonban büszke az ő magyar vallására, s szereti másoktól kérdezni, hogy nem-e »részükről való?«: így hát, uramatyám, ön református?

A jó öreg beismerte, hogy a képviselő úr csakugyan eltalálta az ő vallását. Mire a képviselő azt mondta:

- Én kitaláltam, urambátyám melyik valláshoz tartozik, mármost tessék kitalálni, hogy én miféle vallású vagyok?



KONDOROSY GÁBOR



1886

Büszke volt ősnemesi címerére, de még büszkébb volt keresztnevére, mert benne volt a bor. Áldotta is édesatyja emlékét, hogy őt Gábornak kereszteltette. Ő maga is csupa »bor«-os neveket adott gyermekeinek, fiai sorba Gábor. Tibor, Libor, Jámbor neveket kapták a keresztségben, leányának pedig Borbála nevet adott. Mikor azonban ötödik fia is világra jött, ennek már nem jutott boros név, hasztalanul kutatott a lőcsei kalendáriumban; de hogy legújabb szülöttének nevéből még se maradjon ki egészen a bor, Boromei Károlynak kereszteltette.

Nagyon szerette a bort. S ez a hálátlan folyadék mégis hányszor megcsúfolta szegényt!

Egyszer, úgy reggel felé ott találták az utcán, amint egy ház falának odatámaszkodva a szemben levő házsorra mereven nézett. Kérdezték, mi lelte, mit néz oly merően?

- Ne zavarjatok - felelé -, látjátok, hogy forognak előttem azok a házak? Megvárom, míg az enyim ide forog, s aztán könnyebben érek haza!

De nem tudom, megismerte volna-e, ha csakugyan odaforog vala a háza, mert éppen ő kérdezte meg egy éjjel az őrtől:

- Ugyan barátom, mondja meg, hol lakik Kondorosy Gábor?

- Ugyan ne tessék tréfálni - felelt az őr -, hisz a tekintetes úr, Kondorosy Gábor!

- Nem azt kérdem én! - volt a válasz - mert, hogy én vagyok Kondorosy Gábor, azt sejtem, de azt nem tudom, hogy hol lakik.

Egy idő múlva pedig történt, hogy a városi magisztus, melynek különben ő is tagja volt, elhatározta, hogy világíttatni fogja az utcákat. Egy csúf, zimankós novemberi napon le is verették a lámpacövekeket. Nem messze az ő házától állítottak fel egyet, hanem ő arról bizony megfeledkezett, mikor úgy éjfél után hazafelé botorkált, s az lett belőle, hogy a lámpakaróba beleütközött.

Szóval azon vette magát észre, hogy egy magas, sovány alak útját állotta, s megütötte.

Gáborban felfortyant erre a virtus és mellbe lökte az alakot, rákiáltva, hogy:

- Félre az útból, hé!

Hanem az a goromba »tuskó« nagyon megütötte a kezét. Ez már több volt, mint amennyit eltűrhetett volna.

- Jöjj hát birokra, ha mindenáron belém akarsz kötni!

S azzal átnyalábolva a lámpakarót, minden erejéből birokra kelt vele. A harcnak az lett a vége, hogy lába megsiklott a sárban s úgy esett hasra, hogy csak úgy nyekkent. Nem akarta azonban elismerni teljes meggyőzetését s indignálódva kiáltotta:

- Nem becsület így bírkózni; gáncsot vetettél a lábaddal!





AZ ÖRDÖNGŐS PROFESSZOR



1886

I. fejezet

A holló és a seregély beszélgetése

Bizonyosan hallottak már kegyelmetek a »Magyarok istenéről«, aki az ősi néphit szerint külön is vigyáz ránk, óvó palástjával beföd, ha bajunk van, védő karját nyújtja, megsegít a szükségben, hanem megköveteli azt is, hogy: de ám mi magunk sem hagyjuk el magunkat!

Ha külön istene van a magyaroknak, hogy ne lenne külön ördöge is, hiszen mégis csak könnyebb dolog ördögre tenni szert.

A mi nemzeti ördögünknek a becsületes neve se nem Belzebúb, se nem Asmódi, hanem nemzetes és tudós Hatvani István uram.

A franciák azzal szokták haragítani a németeket, hogy az ördög Bajorországban született, s ő lett minden ördögnek atyja.

No, a mi ördögünk nem ebből a nemzetségből való, mert ez Rimaszombatban született 1718. esztendőben, becsületes szülőktől, atyja Hatvani Gergely lévén, anyja pedig Mester Judit asszony.

A kis Hatvani Pistán már korán meglátszott, hogy nagy esze van, szeretett kint kóborolni a természetben s annak a titkait fürkészni, s már mint gyermek felülmúlta a tanítóit a tudományokban. A híres nevezetes Kármán András losonci professzor húsz éves korában azt mondta neki:

- Fiam, te már mind tudod azt, amit mi mindnyájan tudunk. De ezt nem azért mondom, hogy már ne tanulj többé semmit, sőt inkább ez sarkantyúzzon téged minél több és több ismeret szerzésére, mert a tudomány olyan forrás, hogy aki abból keveset ivott, azt is sokallja, de ki sokat ivott, az kevesli és még többet kíván. Azért hát menj ki, fiam, tapasztalatokat szerezni idegen országokba, idegen népek tudását megkóstolni és átültetni ide.

Úgy is tett Hatvani Pista, összeszerezte az útiköltséget és kiment a világba, ahol egy híres tudósnak vagy bölcs embernek hírét hallotta, azt fölkeresé. Élt akkoriban három nagy tudós a világon, név szerint Müszenbrok, Bernut és Gronov, akik a természet titkait fürkészték, s a titkos földi erők fölött is uralkodni tudtak a tudományukkal. Hatvani Pista be tudott férkőzni mind a hármukhoz, s kileste mesterségüket. Fogékony esze keresztül látott csakhamar mindent.

Ezalatt otthon nagy híre ment lángelméjének és ügyességének, úgyhogy a nagyhírű debreceni református kollégium professzorának választotta, s levelet küldött utána Belgiumba, hogy haladéktalanul jöjjön haza. De Hatvani Pista azt felelte nagy szerényen a debrecenieknek:

- Köszönöm a kegyelmetek megtisztelő kívánságát, de biz én haza nem megyek ez idő szerint, mert még nem szedtem annyit a zsákba, hogy azt immár bekössem.

Nem is jött haza, csak aztán egy év múlva, amikor is nagy tisztességgel fogadták Debrecenben. Maga a főbíró is, Szerednyei Gáspár uram, díszebédet adott tiszteletére, amelyen Debrecen legelőkelőbb emberei részt vettek, s mindnyájan magasztalták a tudós ifjú szerénységét és bölcsességét.

De mit ért ez Hatvani Pistának - vagyis most már nagytiszteletű Hatvani István uramnak, ha a főbíró uram Fruzinka nevű hajadon leánya még rá sem hederített.

Pedig ez a lány legott lángra lobbantotta a szívét. Sohasem látott még ő ily szép tojásdad arcot, olyan két világító fáklyát, mint annak a két nagy fekete szeme, hát még a fölséges nyulánk termet, a kápráztató mosoly és a szemvesztő gödröcskék az arcán, ha nevetett!

Mellette ült az ebéd alatt, beszélgetett vele, de észrevette, hogy Fruzinkát jobban érdekli egy fiatalember, aki nem oly nagy kitűnőség mint ő, aki az asztal végén ül, aki a helyett hogy professzor lenne, csak egy jámbor diák: Butykai Károly. Oda kacsingatott Fruzinka a selymes pillái alól lopva.

Attól a naptól kezdve meg volt igézve Hatvani uram, se nyugta, se öröme, ahol és amikor csak tehette, fölkereste Fruzinkát, szépelgett neki, kellemeztette magát előtte, de hasztalan, a lány szívét nem bírta a maga részére nyerni. A diáké volt az már!

Mit ér hát az egész tudománya, ha a bohó kis lány fölött sem bírt vele uralkodni, ha nem tudta magát vele megszerettetni?

- Istenem, istenem, hajlítsd hozzám a szívét! - Így fohászkodott nemegyszer égő homlokát tenyerébe temetve, de a szíveket az isten sem hajlítja át egykönnyen.

A debreceniek sokat pletykáztak Hatvaniról, a tudományáról és szerelméről. A pletykás emberek nyelve görbén mozog. Egyik is kigondolt valamit, másik megtoldva adta s így keletkezett Hatvaniról sok-sok esztendőn át nem egy ördöngős mese, s ezek a mesék halála után is nőttek, mint a guruló hógolyók.

Hogy - azt mondják - mikor hiába fohászkodék az istenhez Fruzinka szerelméért, egy éjjel, amint a kollégiumban levő lakásán nyugtalanul hánykolódik ágyában, az ördögtől kért segítséget.

- Oh pokol, pokol, segíts meg szerelmemben.

Alighogy ezt kimondta, s félig elszenderedik, szobája nyitott ablakán át hallja, hogy az ablakpárkányra szárnyait csattogtatva két madár röpül, s elkezde emberi hangon beszélni. Az egyik seregély volt, a másik holló.

- Hol vagyunk, seregély öcsém? - kérdé a holló.

- Ez bizony a debreceni kollégium egyik ablaka, bátyámuram.

A két pihenő madár elkezdett most mindenféléről beszélni, míg egyszer csak így szólt a holló:

- Hej öcsém, van ám ennek a kollégiumnak a padlásán egy könyv, »Mágyiká«-nak hívják, többet ér ez a könyv egymaga, mint hét ilyen város, amekkora Debrecen. A professzorok sem ösmerik, sokszor kotoráznak körülte, de szemükbe sem ötlik a hitvány táblája miatt. Pedig akié egyszer ez a könyv lesz, az uralkodni fog a szellemek fölött, akik engedelmesen végzik el minden kívánságát.

Hatvani felült ágyában, hallgatta lélegzetfojtva, hogy egy szót se veszítsen a madarak fecsegéséből.

- Csakhogy nehéz ám hozzáférni - folytatta a holló -, mert úgy oda van ragasztva három asszonyi hajszállal a házboltozat tégláihoz, hogy nincs az az anyaszült ember, aki fölemelje.

- Akkor hát annyi ez a könyv az emberekre nézve, bátyámuram - felelte a seregély -, mintha nem is lenne.

- No, nem éppen annyi; mert ha a Szent-György nap éjszakáján a temetőben gyík vérével megkenné valaki a kezét, az elemelhetné a könyvet. De valami nagy öröme nem lenne benne.

- Hogyhogy? - kíváncsiskodik a seregély.

- Mert először három dolgot kell kívánni, amit azok ne teljesíthessenek. De elég is már a tereferéből, seregély öcsém. Megpihentünk, szálljunk tovább, tudod, hogy reggelre a londoni temetőben kell lennünk.

A madarak elröpültek, de mikor a professzor reggel fölébredt, s kidörzsölte szemeiből az álmot, olyan elevenen állt előtte egyetlen szó híján a pihenő madarak éji beszélgetése, hogy szentül hitte, nem álmodta, hanem igaz volt szóról szóra.

II. fejezet

A Mágyika és a három lehetetlenség

Alighogy megmosdott, megreggelizett, sietett fel a kollégium padlására, hol a nagy lim-lomban csakugyan volt egy penészes ócska könyv, mely úgy odaragadt a padláshoz, hogy nem lehetett onnan elszakítani.

Ez volt a csodálatos »Mágyika«. No, majd az enyim leszel, gondolá Hatvani, alig várván Szent-György napjának éjszakáját, hogy kimenjen a temetőbe gyíkot keresni. Szent-György napkor még nagy ritkaság a gyík.

Cudar, sötét éjszaka vala, egymást érte a mennydörgés és villámcsattogás A boszorkányok éppen akkor indultak a Gellérthegyre gyűlésre, s a debreceni temető volt az indóházuk. Ott szerszámoztak. Nagy István uram egy kecskebakon lovagolt, a köpcös Bujdosó Mihály, a városi hadnagy, egy szúnyogra ült rá, Kartalyné asszonyom lapáton, a szép Kun Borbála (ni, hova keveredett az is) seprőn, a vén Igaliné peméten. Érdekes karaván volt az így.

Hatvani uram nem ijedt meg tőle, még csak nem is igen bámészkodott, mert hiszen egyéb fontosabb dolga volt most; hidegen, rendületlen nyugalommal járt-kelt a sírok között, nézelődve, nem-e surran elő valahonnan egy gyík.

Hát amint ott botorkált, egyszer csak rásüt a holdvilág a múlt héten elhalt Csapóné sírjára, s annak a rögei közül előmászik egy gyík, apró szemeivel ránéz Hatvanira.

- Enyim vagy! - kiáltá a professzor és rátaposott.

Lába alatt megrázkódik a föld, fele a síroknak behorpadt, de a gyík is halva maradt.

Nosza hamar fölvette, rákente vérét a kezére és hazament, azazhogy még előbb, ugyanabban az éji órában fölmászott a kollégium padlására, s lehozta onnan a könyvet. Az könnyen engedett; a három asszonyi hajszál most már nem volt erősebb, mint bármely más közönséges női hajszálak. (Az igaz, hogy azok is elég erősek!)

Elérte, ami után áhítozott; még jobban behatolhatni a föld alatti titkokba. S azon felül minden vágyát teljesítheti. Övé lesz most már Fruzinka is. Ott volt hóna alatt a Mágyika, a tudományok tudománya. Örömreszketve vitte lefelé a lépcsőkön szobájába.

De hátha nem volt igaz a madarak beszéde?

Bezárta az ajtót belülről, ráhúzta a függönyt az ablakra, egy imádságot rebegett az istenhez, s csak akkor, mindenre elkészülve, nyitotta ki szívdobogva, halálos sápadtan a Mágyikát.

Egyszerre hét szellem ugrott az asztalhoz különböző alakban és ruhában, egyik törpe, másik óriás, a harmadik egy szemű, a negyedik kilenc kezű.

- Mit parancsolsz, urunk? - kiálták a szellemek, ki vékonyan, mint a síp, ki vastagon, mint a mennydörgés, de valamennyi gúnyolódóan.

- Hozzatok nekem olyan némát, aki beszéljen - mondá Hatvani fojtott félénk hangon.

A szellemek ránéztek némán, de meg sem mozdultak.

- Hozzatok idei darunak tavalyi tojását - folytatta bátorkodva a parancsolást.

Az alvilági lelkek lesütötték fejüket, mintha az orruk vére folyna.

- Ej, hát semmit sem tudtok - kiáltott fel Hatvani. - Azt parancsolom harmadszorra, sütögessétek ki nekem pipaszáraknak a főbíróné kisasszonyának a szöszke hajszálait.

A szellemek mind térdre borultak erre, mély alázattal, nagy jajgatással és könyörgéssel:

- Mind lehetetlenség uram, amit kívánsz. Rabjaid vagyunk! Győztél rajtunk! Téged szolgálunk!

Így támadt Hatvaninak a nagy ereje a természet felett, melyet sokan féltek és bámultak. A debreceniek mind megesküsznek rá, hogy éppen úgy nem került nagy fáradságába fergeteget támasztani, mint a legmagasabban úszó felhőket széjjel parancsolni. Olyan könnyűséggel szállt - azt mondják - a levegőben, mint ahogy lebocsátkozott a föld üregeibe. Értette ám a nagytiszteletű úr még a vakondok nyelvét is.

S mindannyi ritka tulajdonság mellett biz' isten szép dolog tőle, hogy nem lett palatinus vagy király (ami neki tetszett volna jobban), hanem megmaradt debreceni professzornak s élt békességben, barátságban az odavaló jámbor polgárokkal, inkább jót cselekedve, mint rosszat a rettenetes hatalmával.

III. fejezet

Mi mindenfélét cselekedett Hatvani uram a »Mágyika« erejével?

Szorgalmatosan oktatgatta tanítványait, maga pedig szerényen élt egyetlen szobácskájában ezután is, mindössze egy inast fogadott, aki tisztogatott rá.

Az inast Bugyi Andrásnak hítták, jó tagbaszakadt hajdúszoboszlói gyerek volt, aki kilenc húszas havibért kapott.

Hanem ezekkel a húszasokkal ugyancsak megjárta mindig.

Mikor fizetett velök, jók voltak, de az új tulajdonosnál legott ilyenné lett a köriratuk: »Andreas Bugyi Rex Hungariae« (Bugyi András Magyarország királya). Természetesen rajta csípték Bugyit mindannyiszor, a bíróság elé vitték, de hasztalan. Mert a bíró szeme előtt már megint egészen rendessé lett a húszas s csak Bugyi András föladóit nevették ki, hogy a szemök káprázik.

Bugyin kívül még egy takarítónője is volt a nagytiszteletű úrnak, özvegy Magyariné asszonyom, aki azelőtt a főbíróéknál szolgált, de most mellékesen kofamesterséget is űzött a debreceni piacon.

Bennfentes lévén a főbíróéknál még mindig, Hatvani uram rávette, hogy a Fruzinka aranyhajából hozná el neki a leghosszabb három szálat.

- Az a legkönnyebb - mondá Magyariné.

- Háládatos leszek kendnek érte. Holtig megemlegeti, úgy megszolgálom - ígérte a nagytiszteletű.

Magyariné asszonyom addig ólálkodott, settenkedett a főbíróéknál, hordogatván titkos híreket Butykairól, a diákról, míg egyszer kileste a legjobb alkalmat, mikor Fruzinka éppen a haját bontogatta.

- Hej, kisasszony lelkem, nem jó állása van annak a maga selyem hajának. Nem úgy fonják már manapság a varkocsot. Mikor Rhédeiéknél szolgáltam, akkor kinéztem én, hogy a frájj milyen formát ad a méltóságos kisasszony hajának. Adja ide, lelkem, azt a fésűt, majd megmutatom én, mi illik legjobban a szép patyolat orcájához.

Fruzinka mosolygott, és természetesen átengedte a fésűt. A ravasz Magyariné most már észrevétlenül húzhatta ki a leghosszabb három hajszálat és vitte azon nyomban a professzornak, aki bezzeg megörült, majdnem táncolt széles kedvében. No, ugyan bolondok ezek a tudós emberek!

- Köszönöm, Magyariné asszonyom, most csak kend menjen a dolgára a piacra, egy óra múlva én is arra megyek és meghálálom a fáradságát. Előbb egy kis dolgom van még.

Az a »kis dolga« pedig a nagynál is nagyobb volt; bezárkózott, elővette a »Mágyiká«-t, melyet mindég egy vaskondérban tartott elrejtve, a három hajszálat betette a hetvenhetedik lapra, különös bűvszavakat morogván. »Szeress, szeress, szeress!« kiáltá azután háromszor egymásután, az ördöngős könyvet becsapva.

Mert hiszen bírhatta volna ő Fruzinkát, a szellemek rögtön odahozhatták volna, ha parancsolja, de őneki a lány vonzalma kellett. Mert a szerelem úgy édes, ha magától jön.

Ez a varázslat hát arra való volt, hogy a leány szívét maga felé hajlítsa; és úgy is lett, Fruzinkában ettől a perctől fogva csodálatos vonzalom ébredett Hatvani iránt.

Mihelyt ezt elvégzé, a piac felé vette útját, hol ott Magyariné üldögélt a heti sokadalomnak közepette, petrezselymek, répák és tojásokkal rakott kosarak mellett.

Hatvani hozzálép, s a népség szemeláttára megvesz a garabolyából három tojást egy garason. Kissé odább menve a sátrától, feltöri az egyik tojást, hát egy arany van benne, feltöri a másokat, harmadikat s íme mindenekből egy valóságos körmöci sárga csikó hull ki.

Uccu, rohant erre minden élő lélek a sátor felé, s három négy forintjával keltek a Magyariné tojásai.

...Azóta sem volt olyan nagy ára a tojásnak Debrecenben!

Hanem arany sem volt a debreceni tojásokban azóta - már tudniillik azóta, ahogy Hatvani uram feltörte a harmadik tojást, mert a többiekben oszt nem volt semmi.

Híre ment ezeknek a dolgoknak apródonkint. Az emberek súgtak-búgtak egymás közt.

Némelyek nem hitték, mende-mondának tartották. Igazi vastagnyakú kálvinista nem hisz a csodáknak: akik hitték, legfeljebb a fejüket csóválták, találgatván, hátha valami nyitja van.

Magyariné, aki olyan jó vásárt csinált, hogy meggazdagodott utána, telekiabálta a várost; így-úgy, az ő tojásaiban arany volt. Ő nem hitte szemfényvesztésnek, mert az tisztán a tyúkjai érdeme. Csak már legalább azt tudná, melyik az aranyos a kilenc tyúkja közül? Addig-addig csacsogott-fecsegett, míg figyelmessé lőn a városi hatóság, elkoboztatta a tyúkokat, mint a boszorkányokkal cimborálókat és máglyára ítélte, nyársra húzatván testöket.

Ambrus Imre és Kocsay István városi tanácsnokok kiküldettek, hogy hivatalosan kóstolják meg a tyúkok húsát - de biz az csak olyan volt, mint a közönséges tyúkhús.

IV. fejezet

Hogy győzött a pokolbeli kísértet felett

Nemsokára - egy este -, amint éppen vacsorált otthon Hatvani, benyit hozzá Magyariné asszonyom.

- No, mit akar kegyelmed? - förmed rá a professzor, ki jól ösmerte az emberi háládatlanságot és telhetetlenséget -, talán bizony a három aranyát jött visszakövetelni?

- Nem biz én, nagytiszteletű uram, de a segítségéhez fordulok, mert tán tetszik tudni, hogy a férjem, Magyari Mihály meghalt a múlt hónapban - panaszlá az asszony bánatos hangon.

- Azt akarja, föltámasszam az urát? - kérdé Hatvani.

- Dehogy akarom... isten ments - fakadt ki Magyarinéból az ijedelem -, hamarább szeretném megfordítva.

- Hogy érti azt, Magyariné asszonyom, megfordítva?

- Úgy, hogy hazatér az uram éjjelenkint, kérem alássan és rémítő csalarákat csinál otthon, láncait csörgeti, végigdörömböl a padláson. Borzalom azt végighallgatni.

Hatvani uram megkönyörült rajta és így szólt:

- Nagy szolgálatot tett nekem kegyelmed, legyen nyugodt, megszabadítom a kísértettől!

Még azon éjjel egyes-egyedül, kiballagott a temetőbe, s szépen meghúzódva várta egy szomorúfűz alatt a lelkek óráját. Íme, pont éjféli kakaskukorékoláskor fölhasad a Magyari uram sírja, s onnan kivonszolja őkegyelmét egy fekete kutya, megrázza, csontjai kihullottak, mint a kukorica a zsákból, a bőrébe maga a kutya búvik bele s tart szapora lépésben egyenesen a Csapó utca felé, ahol Magyariné lakik. Úgy ment a gyehennára való, mintha nyílból lőtték volna ki.

Hatvani ekkor előlépett, összeszedvén a kihullott csontokat, rájok ült, majd bűvös kört csinált maga körül a varázsbottal. Nem kellett sokáig várnia. Nagy csaholással, csörtetéssel alig egy óra múlva visszatér a fekete kutya és meghőköl, amint a csontokat keresve, meglátja Hatvanit rajta ülve.

- Ember, add ide a csontokat! - üvölti.

- Kutya, nálam nincs csont - feleli Hatvani.

- Azt add ide, amin ülsz - követeli a kutya.

- Én a székemet nem adhatom - kötölődzik a professzor.

Kivicsorította erre a fogait a kutya, egyet vonított, mire egy egész falka ördög és kísértet összeröffen Hatvaninak rohanva, de a bűvös körön átlépnie egyiknek sem lehetett.

- Látom, hogy emberemre akadtam - mondá most a kutya könyörgő hangon -, de látod, a csontokat vissza kell tennem, ahonnan vettem, könyörülj rajtam, add ide őket, nem bánom, kérj értök, amit lelked, szíved kíván.

Hatvani gondolkozott egy darabig, végre így szólott:

- Jól van, hozz ide gyorsan egy zsák aranypénzt, továbbá egy köböl mákot és egy köböl kölest, szórd össze, keverd meg s aztán válogasd szét, de úgy, hogy akár a mákban, akár a kölesben egyetlen idegen szem sem legyen.

Hozta a pénzt, a kölest, a mákot, gyorsan hozzáláttak az ördögök és kísértetek a szemezgetéshez, de bezzeg, akármilyen szapora volt is a munka, tovább tartott, mint kellett volna, mint ahogy az alvilági rendtartás engedi, ütötte a kollégium tornyán az egy órát éjfél után s ördögök, kísértetek legott elsüllyedtek a feneketlen mélységbe.

A csontokat most már külön eltemette Hatvani egy arra csinált bűvös körbe, azokkal nem incselkedik többé az ördög, most is ott pihennek, porladoznak háborítlanul a debreceni temetőben.

V. fejezet

Miként folyt le Hatvani professzor nagy vacsorája, melyet az ő kis szobájában rendezett?

Ezalatt annyira híre ment Hatvani csodás tudományának, hogy részint félelemből, részint tiszteletből mindennemű becsülettel elhalmozták Debrecenben. Nem volt az a lakodalom vagy keresztelő, ahol ne lett volna meghíva. Ott is rendesen az asztalfőn ült.

De valamennyi úriház közt, talán mondanom sem kell, legjobban érezte ő magát a főbíróéknál, kivált amióta Fruzinka is olvadékony pillantásokat vetegetett rá. Együtt fecsegtek, éldelegtek a gyönyörű gyermeklánnyal órák hosszáig, s ezek voltak Hatvaninak a legboldogabb percei életéből. Maga a főbíró nem nagyon bánta az így kifejlődött viszonyt, de a Fruzinka gonosz mostohaanyja ellene volt, s egyszer hangosan azt találta a száján kiejteni: »Ugyan mit akar veled ez a boszorkánymester?« A professzor meghallotta, minélfogva nagy méregbe jött: »No, megállj, gondolta magában, majd megkeserülöd te még ezt!«

Egy farsangi ebéd után a főbíróéknál, mikor szétmenőben voltak a vendégek (sok nagyralátó família és előkelő perszóna), Hatvani meghítta mindnyájokat másnapra vacsorára:

- De mind eljőjjenek ám kegyetek, mert különben megharagszom.

- No hiszen van is hova hívni bennünket! - csóválgatták az emberek a fejüket. - Abba az egyetlen füstös szobájába! Köszönjük alássan az olyan vendégséget, mint aminő az lesz. Hanem azért menjünk, uraim és asszonyaim, hadd lássuk meg legalább a bolondos tréfát.

Így szapulták, mosták, de azért megjelentek egytől egyig, szám szerint vagy nyolcvan. S amire keresztül mentek a pitvaron, ott ugyan sovány biztatás volt, a tűzhelyen játszadozó két macska meg egy rossz fazék, melyben hamu főtt.

Hatvani csodálkozni látszott, mikor a legkorábban érkező két vendég benyitott.

- Teringettét most jut eszembe! Igaz biz az. Én vacsorára híttam az urakat. Ejnye kutyaláncos! No, nem tesz semmit, ha már itt vannak, tessék kérem leülni.

Szűk, barátságtalan odu volt a professzor úr szobája: az első vendégek fitymálva méregették.

- Mindjárt itt lesznek a többiek is - mondá Hatvani kézdörzsölgetve.

- De vajon hova férnek el itt? - felelt fel itt gúnyos mosolygással az egyik vendég, gondolom, a városi levéltárnok.

- Majd csak elférnek - nyugtatta meg Hatvani szerény hangon.

S amint jött csoport csoport után, egyre tágult a kicsiny szoba úgy, hogy utoljára olyannak látszott, hogy még Budán a királyi palota terme sem különb. A háttérben fejedelmi pompával megrakott asztalok görnyedeztek, ami jó és öt világrészben megterem, mind rajtok volt. Arany kanalak, sótartók, ezüst tányérok, kristálypoharak. Mikor a bámuló vendégek letelepedtek, ki tudja, honnan, honnan nem, minden vendég háta mögött ott termett egy-egy cifra ruhás inas, aki felszolgálta. A főispánnál sincs ilyen nagy pazar fény!

A falak mellett köröskörül igazi élő fák nőttek, indáik fölkúsztak a gerendákig; ott dinnye, amott körte, a túlsó oldalon zöld uborka és barack díszlett. Akinek kedve volt, szakíthatott magának.

Valaki az egyik uborkához is nyúlt, hogy leszakítsa, de megjárta vele, a főbíróné (a szép Fruzinka mostoha anyja) ijedten sikoltott fel:

- Jaj az orrom... az orrom! Eresszék el az orrom!

Lett bezzeg nevetés, s a nagy sikolyra aztán el is eresztette az uborkát az illető, mert különben jaj lett volna a főbíróné orrának.

Hanem egy baja mégis volt a vacsorának. Akárhogy nézelődtek a vendégek, mindent láttak, de bort nem. Minélfogva a főbíró mindjárt az első pecsenyénél, amikor a pohárköszöntőt szokás mondani, felszólalt imígy magyarosan:

- Szállanék valamerre, emelném poharamat, de nem lehet, mert a magyar ember nem bírja fölemelni poharát, ha üres. Már pedig üres. Kegyelmed pedig, úgy látszik, kifelejtette a borocskát.

Hatvani közbevágott:

- Ugyan ne okoskodjanak kegyelmetek. Igyanak friss vizet, legjobb. A bölcs Seneca is azt mondja...

- Nem bánom én, nagytiszteletű uram, mondjon Seneca, amit akar, de nekünk kell - kiáltott fel a főbíró -, teremtsen nekünk valahonnan. Hogy lehet ezt a finom vacsorát így elcsúfítani?

Hatvani úgy tett, mint aki nagy zavarban van, hol a füle tövét vakarta, hol a feje búbját.

- Ejnye ejnye... Már most mi az ördögöt csináljunk hát? No, valahogy mégis csak segíthetek talán a dolgon.

Felhajtotta az asztalterítőt, fúrót vett elé, s egy lyukat fúrt az asztallábba.

- No, ide azokat a poharakat!

Bezzeg bámultak a vendégek, mert a legfinomabb tokaji aszú folyt az asztallábból.

- Huh, de fölséges ital! - dicsérgette a főbíró. - Nekem is van ebből a fajtából otthon egy hordóval.

A professzor pajkosan mosolygott erre, mert hiszen a főbíró uram borát folyatta ide a Mágyika erejével. (Derék egy könyv volt ez a Mágyika!)

Hanem ez az asztal sem volt tréfa dolog. Egy asztal, a melyiknek a lábából bor csurog! Mennyivel tehetetlenebbek a mai boszorkánymesterek, akik legfeljebb táncoló asztalokat produkálnak. A Hatvani asztala nem táncolt, hanem táncoltatott. Mert mi tűrés-tagadás, csakhamar táncba rúgott ki a jókedvű vendégsereg, maga a professzor úr is járta Fruzinkával, túlságosan ki volt pirulva az arca mind a kettőnek. Az öreg asszonyok suttogtak valamit erről egy fügefa alatt.

- Hej, Fruzinka lelkem - így kezdé Hatvani a tánc hevében -, ha maga valaha az én feleségem lehetne.

Fruzinka sóhajtott, s félénken rebegte:

- Soha, soha! Merne-e az oltár elé állni? Hajítsa el azt a pokoli könyvet előbb, tépje szét, dobja ki a szemétre és felejtse el, mi van benne, akkor a kegyelmedé leszek.

Most már Hatvanin volt a sor sóhajtani:

- Ne kívánja azt tőlem. Nem tudok lemondani a hatalmamról.

- Az én kedvemért sem? - suttogta Fruzinka édes, csábító nézéssel.

Hatvani nem felelt, csak a fejét horgasztotta le. Azután dolga is van, mert a vendégek egyszerre haza kezdenek készülődni. Főbíróné asszonyom, ki még most is restelli a vacsora előtti uborka-históriát, mogorván hozza a krispint, hogy Fruzinkára adja.

- Maradjunk még mamám egy kicsit - rimánkodik a lány.

A vendégek azonban nagy mehetnékben vannak már, sehogy sem lehet őket visszatartani.

- Igazán itt akar még maradni? - kérdé a professzor Fruzinkától.

- Hogyha akarnák! - felelte a lány gyöngéden simulva a professzorhoz.

Hatvani erre az asztalhoz lépett, rácsapott a közepére a bütykös nagy ujjával s uramfia... egyszerre tódulni kezd be ajtón-ablakon a víz, a padlásról is úgy zuhog le, mintha öntenék. Az ár nőttön nő. A férfiak káromkodnak, a nők ijedeznek és sikoltoznak.

- Én istenem! Mi lesz ebből? Jaj, jaj! Segítség!

Van lárma, zavar, az ijedezők felugranak az asztalra, a nők felfogják a szoknyájukat, maga Fruzinka is halálra sápad, de Hatvani mosolyogva nyugtatja meg:

- Ne féljen semmit, nem lesz baj, a szoknyácskája nem lesz csatakos. Szemfényvesztés az egész és csak arra való, hogy még itt maradhassunk egy kicsit. Lássa, mire jó az a gonosz könyv?

- De azért csak mégis dobja a tűzbe a »Mágyiká«-t - rimánkodik Fruzinka, két kis kezét összetéve szépen.

- Mindnyájan elveszünk, megfúlunk - kiáltozta a főbíróné kétségbeesetten, s valóban már térden felül ért a víz, noha a székre állott.

Hatvani belátta, hogy elég volt a tréfából ennyi, újra ráütött az asztalra s rögtön eltűnt a víz, olyan szárazzá változott a szoba, mint annak előtte volt.

Lett bezzeg vidámság, hahota a rémület után, némelyek azonban megbotránkozván, duzzogva mentek kifelé. Ott künn ezalatt olyan nagy hómacskák estek az égből, hogy a kisebb házak mellett az ablakig ért a hó.

Akiknek nem volt bagaria csizmájuk, azok sopánkodva hökkentek vissza a hazameneteltől.

- Hej, de jó volna most egy-két szán, amely hazaszállítgasson bennünket.

- Ha csak az kell - mondá Hatvani -, hazaszállítom én a kedves vendégeimet szívesen.

Fogta a varázsbotját, két szánt rajzolt vele az udvaron a hóban s mind a kettőbe négy-négy lovat. Hopp! Egyszerre megelevenedtek, pattogott a kocsis, prüszköltek a paripák nyugtalanul.

- Tessék felülni kérem, tessék, tessék uraim, hölgyeim. A merészebbek fel is ültek némi húzódozás után, s a két szán röpülve siklott tova a havon, a csengők a lovakon messziről szóltak...

Reggelre aztán ki-ki otthon találta magát, szörnyen kiéhezve, elcsigázva, cudarul elkoptatott ruhában.

Nem vacsoráltak ezek tegnap semmit, de még kevésbé utaztak szánon. Incselkedő gonosz szellemek a havon ülve vontatták őket hazafelé.

VI. fejezet

A diák szomorú esete és Hatvani halála

Fruzinka napról napra szerelmesebb lett Hatvaniba, s elidegenedett apródonkint Butykaitól, a csinos szőke diáktól, aki hiába irkálta immár hozzá a sok szerelmes verset.

Butykai csakhamar észrevette a leány változását, de a rettenetes valóság csak akkor tárult ki előtte egészen, midőn meghallotta, hogy Fruzinka, aki igen szépen tudott festeni, lefestette Hatvanit, s oda ajándékozta neki, mire Hatvani uram egy gyémántos gyűrűt küldött neki, amit a leány örökké ujján viselt.

- A professzorba szerelmes - dörmögte Butykai, bosszút lihegve. - Bizonyosan a Mágyikával csavarta el a szívét tőlem. De megkeserüli, fogadom.

Butykai merész, szenvedélyes fickó volt, s ha valamit föltett, azt végre is hajtotta.

Elhatározta, hogy a Mágyikát ellopja a professzortól, s aztán ő maga lesz a hatalmas, ami most Hatvani. Fruzinka is őt fogja szeretni ismét.

Mikor a tanár nem volt otthon, akkor ment el a szállására. Könnyű volt neki bejutni, megmondta Bugyinak, az inasnak, hogy a kalkulus könyvért küldte haza a nagytiszteletű úr. Sokszor megesett ez azelőtt is.

Addig kutatott, keresgélt, míg egyszer csakugyan rátalált a »Mágyiká«-ra és kinyitotta.

A szellemek csörtetve rohantak elő:

- Mit parancsolsz?

- Hozzátok nekem elő rögtön a főbíró Fruzinka nevű leánykáját.

Alighogy kimondta, nyomban ott termett előtte a gyönyörű leánygyermek, de bánatos volt arca, nem mosolygó, a fejét is elfordította a diáktól szemrehányón s ahelyett a Hatvani arcképe felé fordult, melyet ő festett, s melyhez most így esengett, kezeit tördelve:

- Oh kedvesem, jöjj, segíts rajtam.

Nyilván az előérzete súgta, hogy nagy veszedelemben forog.

Butykait elfutotta erre a pulykaméreg; de a szellemek nem engedték még dühöngeni sem, türelmetlenül kérdték újólag:

- És még mit parancsolsz?

- Törjetek és szaggassatok itt össze mindent - rendelé, a gyűlölt arcképre gondolva, melyet Fruzinka nézett. Mit tudta azt a szegény diák, hogy lehetetlenséget kell kívánni.

Egy perc alatt össze volt törve és szaggatva minden, a bútorok a képek - de Fruzinka is, Butykai is.

Mikor a professzor hazajött, a rettenetes pusztulásra mindjárt megértett mindent, és sírva borult a földre.

Azután összeszedte széttépett testükből a dirib-darabokat, külön a Fruzinkáét, külön a Butykaiét, s kinyitotta a Mágyikát.

A szellemek előugrottak:

- Mit parancsolsz urunk?

- Rakjátok össze a testeket úgy, ahogy voltak, s leheljetek beléjök életet.

A szellemek elkezdtek jajveszékelni.

- Nem tehetjük. Az lehetetlen! Amit egyszer összetéptünk, azt mi helyre nem hozhatjuk. Mi csak rontani tudunk, de teremteni nem. Életet csak az Isten adhat!

- Akkor hát takarodjatok a pokolba - ordítá a Hatvani fájdalmasan, s össze-vissza rugdosta őket. - Ne merjetek elém jönni többé!

Üvöltve, nyögve elkotródtak, Hatvani pedig tüzet rakott és elégette a két testet. A Butykai teste hamuvá vált, a Fruzinkáéból egy hófehér galamb szállt ki, egy darabig ott kóválygott a Hatvani feje körül, majd kirepült az összetört ablakon át, föl a magasba...

A nagy tudományú ember e naptól kezdve szomorú lett, s folyton sorvadt. Nem volt az ő bajára patika, még a Mágyika sem.

...Hej, jó lett volna azt a könyvet tűzbe vetni, amikor Fruzinka mondta! Szegény leány, talán előre érezte.

Nem is nyúlt többé könyvéhez Hatvani, elutálta. A következő nyáron súlyos beteg lett, s csakhamar híre ment a városban, hogy halálán van.

Magyariné asszonyom ápolta, mikor haldokolt. Az egész városi tanács ott ült a nagy ember ágya körül.

S ezalatt künn a ház tetején, míg ő itt vívódék a halállal, egy holló és egy fehér galamb verekedett egymással. Egyszer a holló, másszor a galamb kerekedett felül. Az emberek, akik alulról nézték, messziről hallhatták a csőreik kopogását.

Hosszan tartott a viaskodás. Egyszer úgy tetszett, mintha a holló győzne... de nini, a szegény fehér galamb újra erőre kap... hajrá, hajrá, fehér galamb!

Szívszorongva várták a Szent Anna utcabeliek a harc végét. Míg végre - jaj, hála istennek - megölte a galamb a fekete hollót.

Talán az a holló volt az, mely egykor a kollégium ablakán fecsegte el a gonosz titkot és talán az a fehér galamb volt az, mely a Fruzinka hamvaiból támadt?

Ugyanabban a pillanatban, amikor a galamb a hollót megölte ott künn, szűnt meg ott benn a Hatvani vívódása - pilláit csöndesen becsukta s lelke elhagyta porhüvelyét örökre.

...Hogy a »Mágyika« hova lett s hol van most, azt majd megsúgom az olvasóknak alább.

Befejezés

Íme idáig meséltem kegyelmeteknek a Hatvani históriáját, úgy, ahogy azt a debreceni mende-monda átidomította.

Hanem hát nem úgy történt az.

Nem volt ám a derék professzor úr boszorkánymester, hanem csak nagy tudós. Nem is kergetett el ő kegyetlen kísérteteket, csak az ostobaságot - ámbár hiszen elég nagy kísértet az is. Sem aranyat nem tudott belevarázsolni a tojásba, hanem igenis megmutatta a tudománya által, hogy sok mindenből lehet aranyat csinálni, ami az ostoba ember előtt lehetetlenségnek látszik!

Hát a Mágyika! Az is csak mese! A nagytiszteletű úr az úgynevezett »fizikának« volt a professzora, mely a természet erőinek felösmerését és felhasználását tanítja. E tudománynak köszönhetjük azóta a vasutat, a távirdát, a gáz- és villanyvilágítást és sok egyebet. Ha az akkori debreceni emberek föltámadnának, tudom, hogy az ördög művének tartanák, de mi már okosabbak vagyunk, mi már tudjuk, hogy ezek a tudomány vívmányai.

Ma a »Mágyika«-hoz könnyen hozzáférhet mindenki, aki tanul. S aki aztán azt a nagy könyvet, melynek a neve tudás, kinyitja, annak engedelmeskednek a szellemek. Igazi csodákat művelhet velök.





EGY HALOTT - AKINEK KIMENŐJE VAN



1886

Csodálatos esemény történt velem a legközelebbi őszi esték egyikén. Megittam szokott teámat vacsora után otthon, lefeküdtem s egy jó havanna szivarra gyújtva, végigolvastam a lapokat az ágyban.

Éppen a Lung és Gebhardt-eset volt szellőztetve a lapokban, s igen megnyugtatólag hatott rám, hogy Gebhardtnak bizalmat szavaztak a doktorok. Mert hiába, a humor jótékony befolyással van a kedélyre s a kedély jótékony befolyással van az egészségre.

Mert roppant egészséges gondolat az, uraim, hogy egy monstre deputáció a kötelességmulasztást kötelességteljesítéssé változtassa. Argumentum Asiaticum - éppen az ázsiai kolera dolgában. Hatalmasan lehetett ezen nevetni. Az ördögbe is, az orvosok vannak vádolva, de ők bizalmat szavaznak egymásnak, s ezzel minden ki van egyenlítve.

Tisztán emlékszem, hogy mosolyogva oltottam el gyertyámat s éppen kéjesen eresztettem egy füstmacskát szivaromból az orromon át, midőn az ajtó csendesen megnyílt s egy ügyvéd barátom lépett be az ajtón, aki a 73-iki kolerában halt el. A biz a... testestül lelkestül Macskási Bódi.

Az a csodálatos, hogy én e percben nem láttam ebben semmi csodálatost. Pedig becsületemre mondom, nem aludtam és nem álmodtam, valamely félkábultság volt az. Bódi után egy posztótáskát cipelt az inasa, a megboldogult Varjú Pista, aki nemsokára Bódi után halt meg és a saját költségemen temettettem el.

- Szervusz, Bódi - mondám minden félelem nélkül -, hogy jössz ide?

- Kimenőm van ma.

- Úgy? Hát mi újság a másvilágon?

- Kutyául állunk, barátom.

- Mi bajotok van?

- Nem férünk odalent. A temetők mind tele vannak. A másvilágon minden hely el van foglalva. A népesség annyira megszaporodott, hogy zavargásoktól lehet tartani. Éppen tegnap egy hete adtak be a lelkek egy instánciát az úristenhez, hogy segítsen.

- No és mi az indorsata rá?

- Az úristen - mint biztos forrásból halljuk - a budapesti magisztrátusra bízta a dolgot. Az pedig nem ér semmit.

- Hogyhogy?

- Hát úgy, hogy azoknak nincs egyebük ellene, mint az ismeretes vörös dezinficiáló por. Az pedig csak arra való, hogy a hatóság elmondhassa: »Minden intézkedés meg van téve«. Ezt a port maga a halál találta fel, hogy az áldozatok meg ne szökjenek előle, hanem nyugodtan várják.

- De hát, Bódi fiam - mondám -, mit törődsz te ezzel, hiszen neked nyugalmas helyed van, hiszen téged egy tág kriptában temettünk?

- Igen, igen, de a klienseim miatt fáradozom, mert én vagyok a lelkek ügyvédje és közbenjárója.

- No és mit szándékozol tenni?

- Tudom is én. Éppen téged akartalak megkérdezni, mit gondolsz. Neked tán volna valami eszméd. Én már mindenből kifogytam. Most vagyok a legvégső stádiumon. Ha ez is dugába dől, vége mindennek.

- Mibe jársz most?

- Magával a halállal akarok paktálni.

- A halállal? Hisz neki az ellenkező áll érdekében!

- No tudod, neki is megvannak a maga bajai. Szorítják, pajtás, őt is, én reménylem, hogy végre engedni fog.

- Kik szorítják?

- Hát először a pokolból folyton jön a tömérdek fenyegető leirat, hogy szűnjön meg már, mert nincs se elegendő katlan, se elegendő tüzelőfa. Az öreg Szent Péter is egyre írogat le a vén kaszásnak az égből, hogy már nem győzi a rengeteg munkát, éjjel-nappal a kapunál állani és beeresztgetni az érkezőket. Aztán a halál komán magán is látszik a kimerültség. Hogyne! Egyszerre négy kaszával dolgozni! Mondhatom neked, hogy engedni fog. Éppen most is azért van kimenőm, hogy tárgyaljak vele, de még eddig nem bírtunk megegyezni.

- És mik a propozícióid?

- A meghatalmazás szerint járok el. A legelső propozícióm az volt, hogy ki kellene eszközölni a fővárosi kórházak bezáratását, mert oda ha egy egészséges embert visznek is be, menthetetlenül meghal. A halál a szemem közé nevetett: »Hát bolondnak hisz engem az úr, hogy én a kórházakat engedem? Azokból élek.« - Hát jól van - válaszoltam -, maradjanak a kórházak, hanem távozzék Gebhardt. - »Micsoda - ordított fel a halál dühösen. - Ön a jobb kezemet akarja levágni? Nem, soha.« Toporzékolt, káromkodott és elkergetett.

- No! És annyiba maradt?

- Nem, visszamentem egy félóra múlva és akkorra már lecsillapodott egy kicsit. De meg nekem is eszembe jutott egy ügyvédi fogás, amit szép csendesen előadhattam neki.

- Mi volt az, kíváncsi vagyok rá?

- Elmondtam neki: Lássa, kedves halál koma, önmagának árt azzal a nagy vehemenciával. Mert ha újságokat olvas, tudhatja, hogy háborús világ van kerekedőben. Az pedig nagy szüret önnek (Meghiszem azt - vágott közbe a halál csillogó szemekkel) és egészen ingyen jön, de a háborúhoz pénz kell. Hogy pedig pénz legyen, ahhoz delegáció kell. Hogy pedig delegáció lehessen, ahhoz az szükséges, hogy a német delegátusok a törvény szerint Pestre jöjjenek. De tudja, milyen félénk a német, éppen most tanácskoznak azon, hogy ön miatt nem tanácsos ide jönni. Azért, ha egy kicsit messzebb lát az orránál, beszünteti a tömérdek halálozást.

- Ezt elég ügyesen csináltad, Bódikám.

- A halálon is fogott a szép szó s legott gondolkozóba esék: Jól van, meggondolom a dolgot, találjunk valami módot, de Gebhardtot és a kórházakat nem engedem. Ez a férfi - így szólt - nagyra van hivatva. Én fölemelem őt és olyan elégtételt adok neki, hogy az egész világ elbámul. »Mi fog történni?« kérdém remegve. A halál fölemelkedett, megrázta száraz ujjait és így szólt jóslatszerű hangon: »Lesz egy nap, amikor eggyel több kolerás ember fog meghalni a keze alatt, mint ahány megbetegszik.« »Hisz az lehetetlen!« kiáltám. »No majd meglássa« - viszonzá ő.

- Eredeti gondolat a haláltól! Hát végül mégis miben állapodtatok meg?

Éppen felelni akart Bódi, amidőn az inas hozzá lépett, és megrántotta a kabátját türelmetlenül:

- Menjünk már, tekintetes úr... menjünk.

- Ugyan, hagyj békét, Pista... ne szemtelenkedj - kiáltám -, hadd beszélgessünk egy kicsit.

- Nem lehet - dünnyögé Pista -, menjünk!

Erre én méregbe jöttem, kinyújtottam a kezemet és egy hatalmas legyintéssel úgy vágtam nyakon - az éjjeli szekrényen álló vizes edényt, hogy az száz darabra törve, szörnyű csörömpöléssel gurult le a padlóra.

Hűs szellő csapta meg arcomat. Szétnéztem; a szoba egészen üres volt. Varjú Pistának és Macskási Bódinak híre-hamva sem maradt.

A kakas éjfélt kukorikolt a szomszéd vendéglő udvarán.

Én pedig összerázkódtam s kiejtém szájamból a szivart, amely még égett.

Lehetetlen tehát, hogy aludtam, hogy ezt egészen álmodtam.

Valami igaz van ebben mégis, kivált most borzong bele a hátam, mikor a mai esti lapokban olvasom: hogy megbetegedett kilenc ember, meghalt tíz ember.

Ez igazán több mint teljes siker.

Hanem a számokat illetőleg mégis bevette a halál argumentumnak a delegációt.





EGY TEMETÉS



1886

Valahányszor jubileumot rendeznek nagy embernek, népszerű hazafinak tömjént vagy fáklyát gyújtanak, mindég eszembe jut egy koporsó, s ha hallom a nép üdvrivalgását, mindig hallani vélem közte egy kopott, kenetlen halotti szekér kerekeinek monoton nyikorgását.

De hogy az elején kezdjem, el kell mondanom, hogy 1849-ben engem is elfogtak és a budai Ferdinánd kaszárnyában ültem, semmit sem tudván arról, ami odakünn történik, türelmetlenül várva szabadulásomat, mikor jön a börtönőr a csörömpölő kulcsokkal és így szól: »Fel is út, alá is út, mehet.«

Lelkem még szebben is kiszínezte azt. Hátha egy hatalmas tömeg jön rémítő zsibajjal, s a vastag börtönajtó zárját föltépve özönlik be, s vállára emelve nagy éljenzés közt visz ki az éltető napfényre, melyet oly régen nélkülöztem.

Mert el sem tudtam képzelni, hogy a világ nem forr odakünn. Ezer meg ezer esély ötlött eszembe. A börtön homályában egész csaták estek meg kombinációimban, s ezekkel a csatákkal frappáns fordulatok támadtak.

Hiszen mindenki csak nincs becsukva. S akik szabadon maradtak, azok majd csak csinálnak valamit. Lehetetlenség az, hogy veszteg üljenek.

Ha valami csattanást hallottam valahol, mindig felpezsdült bennem a vér.

Mi volt ez?

Sokszor kuporodtam le komor cellámban, fülemet egészen a földhöz hajlítva, ha nem hallok-e ágyúszót valahol...

De bizony csendes volt minden... roppant csöndes.

Egy tavaszi napon végre, úgy április eleje lehetett, sokat mondó arccal nyitott be a börtönőr.

- Mi újság? - kérdém mohón.

- Szállást változtatunk - mondá szokott kegyetlen rejtélyességével.

- Szabad vagyok? - kiáltám.

- Én azt nem mondtam - viszonzá -, hanem elmegyünk innen.

Elsápadtam s halkan, tompán kérdém:

- Hova?

- Nem messzire.

Minden tagom meg volt dermedve: ez az ember a másvilággal példálózik, de csak apródonkint vallogatja ki.

Azt hittem róla, hogy gyöngéd - pedig akkor is kegyetlenkedett.

- Erre a cellára szükségünk van - mondá, miután előbb megkínzott a kiszámított előadási formával -, önt tehát át fogom délután kísérni az Újépületbe Pestre.

Szabadabban lélegzettem fel. Tehát nem ölnek meg, csupán egyszerű szállásváltoztatás. Hm, de miért változtatják meg börtönömet? Alkalmasint azért, mert nincsenek biztonságban. Itt valaminek történni kellett. Semmi kétség.

S ebből a vékony szálból elkezdtem szőni a reményt.

Bizonyosan nagy dolgok történnek ott künn. Tán csata folyik. Kossuth segítséget hozott, Klapka visszatért, győzött és Pest felé jön. A foglyokat tehát átszállítják biztosabb helyre. Vagy meglehet, a nép próbál szabadítási kísérleteket a Ferdinánd kaszárnya ellen.

Délután egy kocsiba ültettek s én végre, majd egy évi fogság után künn lehettem, láthattam az utcákat, a szabadon járó embereket, a kék Dunát és szívhattam az utca szabad levegőjét - egy félóráig, amíg ti. Budáról az Újépületbe értünk.

Úgy örültem ez útnak, hogy azt most harminchat év múlva én sem tudnám leírni, de önök sem tudnák érzelmeimet megérteni.

Milyen út volt ez! Milyen mohón falta szemem a látnivalót! Mennyi benyomás egyszerre. Most egy évig nem látok annyit, mint akkor egy félóráig!

Szótlanul ült mellettem a porkoláb vagy meglehet beszélt is, de én nem hallottam abból semmit, néztem a házakat, az utcákat, a jövő-menő embereket és az arcokból igyekeztem kiolvasni, milyen hangulat van ma Magyarországon.

De nem tudtam meg. Ezek az élő, de szürke arcok el nem árultak semmit. A házak ott álltak közömbösen. A Lánchíd fakóbb lett valamivel. A Duna azonban csak olyan szöszke, mint azelőtt.

Istenem, miről tudom meg a világ folyását? Ha megszólíthatnék valakit vagy ha az a tátottszájú oroszlán a Lánchídfőn elkiálthatná: mi történt azóta. De az is úgy van csinálva, ha megelevenednék se szólhasson... Egy oroszlán, akinek nyelve nincsen...

Most már lemondtam a reményről, hogy valamit megtudhassak, midőn lépésben végig haladva a Lánchídon, egy temetkezési menetet érünk utol.

Két rossz vedlett, fekete pokróccal betakart gebe húzott egy halottas szekeret.

A halottas szekérnek az egyik kereke új volt és meg sem festették. Rettentőn kirítt a három társa közül.

A kerekek különben egyformán nyikorogtak. Régen láthattak már azok hájat.

Fent a szekéren egy roppant nagy, feketére bemázolt koporsó nyugodott. Egyetlen szál virág sem volt rajta.

A koporsó után három ember ment gyalog, egy mosónéféle alak, egy alacsony, zömök ember, kockás, szakadozott blúzban, és egy cilinderes öregúr. A két férfi diskurált együtt valamiről halkan, közömbösen. Az asszonyság kigombolta téli felöltőjét, megoldá fekete kendőjét, s láthatólag élvezte a tavaszi napfényt.

Valami szegény ördögöt temetnek.

Ez bizonyosan a felesége. Az egyik férfi a komája, a másik, a cilinderes meg valami pártfogó.

Az ember olyan helyzetben, mint én voltam, mindent megnéz, mindent meglát, minden külső eseményt feldolgoz agyvelejében, s a benyomások egész raját érzi át.

Szekerünk lassan haladott mellettük, de minél közelebb értünk a halottaskocsihoz, annál jobban feltűnt a koporsó nagysága.

Ugyancsak kemény legény lehetett, akit ott visznek! Rettentő nagy darab! Egész házikó az a koporsó! No, ugyan nem valami nagyon szerethették őkegyelmét, míg itt fent volt. Vékony kíséret jutott osztályrészéül. Jól járt, hogy elment.

Vajon ki lehetett?

Egy percre megkapott a kíváncsiság.

És amint a halottas kocsi a Lánchídról leérve oldalt fordult jobbra, míg mi balra tartottunk, alkalmam nyílott egy pillantást vetni a koporsóra, a koporsó fehér festékkel odamázolt betűire.

A halántékomhoz kaptam, fölszisszentem, s halotthalványan roskadtam hátra a kocsiba.

- Mi az? Mi baja önnek? - kiáltott fel a porkoláb. - Az a koporsó - lihegtem képemből kikelve -, az a név.

- Nos?

- Wesselényi Miklóst viszik ott a temetőbe.

- Nos? Talán rokona az önnek. Higgye meg nekem, nem tesz az semmit!

Igen, Wesselényi Miklóst temették és így temették.

Teremtő isten, hát mi lett azóta Magyarországból! Hát lehetséges ez! Talán már nem is élnek magyarok?!

Mindent tudtam most már. Amit az élők arca el nem árult a helyzetről, elmondta a legelső halott, akivel útközben találkoztam.





A TÁRSADALOM



(Egy előkelő család botránya)



1886

Önök minduntalan előhozzák ezt a nagy urat, a Társadalmat, aki immár annyira vitte, hogy miniszterek is őrá apellálnak, aki sujt, jutalmaz, s még a bíró is megreszket előtte a bírói székében, aki a törvénnyel majdnem egyenrangúvá tette magát, roppant terjeszkedik, nyüzsg, mindenbe beleszól és belenéz s olyan szuverén hatalom, mint maga az uralkodó.

Nézzük már meg egyszer mélyebben, hogy miféle úr hát ez a társadalom.

Egy szép fiatal leányt ösmertem, nevezzük Marinak, akinek az apja sok pénzt gyűjtött. Gazdag ember volt és elhatározta, hogy a leányát nem adja férjhez máshoz, csak egy báróhoz vagy grófhoz.

S valóban addig cipelték a kis Marit ide-oda, míg végre akadt egy báró, aki szemet vetett rá, úgy félig-meddig. Hiszen, én istenem, annyi szegény báró van már a világon.

A leányt valami ügynök által (mert már Amor úr is zsidó ügynökökkel dolgozik) ügyesen megkínálták, mire a báró gondolkozóba esett, de mégis így szólt:

- A leány nem éppen rút... hm, nem volna ellene valami nagy kifogásom, csak a termete nem kielégítő. Kicsike, alig ér a vállamig. Komikus egy ilyen alacsony asszonykával karonfogva sétálni.

Megértvén ezt a kicsinylő választ a hiú apa, azt üzente vissza a bárónak:

- Majd elég nagy lesz az, ha a pénzes ládámra ültetem.

- Persze - mondá a báró, s még azon a héten megtörtént az eljegyzés, s rá három hétre az esküvő.

A báróból gazdag ember lett, Marikából báróné lett. Mindenki megkapta, amit óhajtott. Csak a Marika apja kapott olyat is a lakodalomkor, amit nem óhajtott. Ti. tífuszt kapott és belehalt, természetesen mindenét a báróéknak hagyva.

Vígan élt a báró, de nem sokáig. A tömérdek pénz egy-pár év alatt elfogyott. S mihelyt odalett a pénzes láda, mindjárt alacsony lett neki az asszony. Fogta hát magát, otthagyta egy szép napon, elment Amerikába. Csak egy levelet hagyott hátra Marinak: hogy hiába keresné - ne keresse.

Sírt-rítt az asszonyka először a férjeért, de később egyébért is, mert kisült, hogy sok adósság maradt utána, mindenünnen összecsapódni készültek feje fölött a hullámok, rájött, hogy nemsokára még az utolsó párnát is ellicitálják a feje alól. Olyan jó rendben hagyta hátra a szép báró az ő kis bárónőjét.

A báróné ügyvédtől ügyvédhez, uzsorástól uzsoráshoz járt, hogy kölcsönt vehessen. Sehol sem kapott.

Azt mondták, az ő nevére nem adnak.

Egy gondolata támadt kétségbeesésében. Egy természetes gondolat. Keresett előbb olyan nevet, amelyre adnak.

Egy előkelő ismerőse nevét írta fel egy váltóra, s mindjárt volt pénze. Nem sokból áll az egész.

Hanem ezzel a pénzzel már nem lehet otthon maradni, rögtön csomagolt a kis szalmaözvegy és meg sem állott Florencig.

Ott élt egy darabig álnév alatt, míg a pénz tartott, vígan s mikor a pénz elfogyott, még vígabban. Virágárus leány lett az asszonykából. Természetesen, mit is lehetne Florencben kezdeni egyebet, mint hogy az ember beáll leánynak és virágot árul.

A virágáruláshoz két dolog szükséges, virág és mama. Mindennap friss virág és néha-néha friss mama is. Mert ügyes mama nélkül nem megy az ember semmire.

Mari is szert tett mamára, s olyan lett ő is, mint a többi. Ott járt-kelt kurta viganóban a téreken, a kávéházakban, rózsákkal a kosárkájában és az arcán.

- Tessék rózsákat venni!

A járókelők vettek is, hol az egyikből, hol a másikból. Hogyne! Hiszen olyan bájosan, kislányosan tudta elselypíteni: »tessék, tessék virágot venni«.

Csak egyetlen egyszer halt el ajkán e megszokott kiáltás s mintha varázslat volna, egy pillanat alatt oda volt minden virágja. A kis kosár kifordult kezéből, a rózsák kiborultak belőle, arcáról pedig eltűnt minden rózsa, holt halavány lett.

A férfi, akit megkínált, ránézett. És ő is összerezzent.

A báró volt. A férje.

- Hogy kerülsz ide? - hebegte.

(A bárónak a karján egy hölgy volt.)

Mari szemrehányólag tekintett rá, de bizonyos öröm rezgett a hangján.

- Istenem, az egy hosszú történet. Hát te... hol jártál te?

- Majd mindent elbeszélek - hadarta a báró zavarral-, majd mindent kimagyarázok. Most nem lehet. Légy este a Pavia kávéházban.

S ezzel közömbösen tovább ment a hölgyével.

Este találkoztak a »Pavia« kávéházban.

- Ki az az asszony? - kérdé mohón Mari. Ez volt az első kérdése.

- Egy ismerősöm... egyszerű vasúti ismeretség. Találkoztunk s elkísértem a hotelig.

- Meg fogom tudni - szólt Mari gyanakodva, s alkalmasint ez a gyanakodó szó dönté el sorsát.

- Hogy jutottál ide, idáig? - sürgeté a férj.

Mari mindent elbeszélt.

- Elhagytál. Nem tudtam hova lenni. Isten, ember elhagyott. Váltót hamisítottam, s ide szöktem. Hát te miért hagytál el?

- Láttam, hogy végem van otthon. Csak a golyó és az elmenetel közt lehetett választanom. Inkább elmentem, hogy majd dolgozom Amerikában s vagyont szerezve, egykor érted jöhessek. Mert én szeretlek, Mari, esküszöm s nem akarok nálad nélkül élni.

- Majd meglátom - szólt Mari félig könnyezve, félig boldogan.

- Egypár nap alatt lebonyolítom az ügyeimet s aztán elviszlek egy olyan országba, olyan helyre, ahol nyugodtan élhetünk elrejtve. De addig is meglátogatlak mindennap, mondd meg a lakásodat.

A hiszékeny Mari megnyugodott ebben s boldogan várta a kitűzött napot.

Valóban már másnap korán reggel kopogás hallatszott kis padlásszobája ajtaján.

- A férjem - gondolta Mari s hirtelen kiugrott az ágyából, hogy ajtót nyisson.

De nem a férje volt, hanem egy rendőr:

- Ön foglyom.

Mari fölsikoltott.

- Én? Az lehetetlen.

- Igenis ön. Egy férfi járt tegnap a rendőrségnél, aki önt följelentette, hogy váltót hamisított, mi kérdést intéztünk a hazájába, s letartóztatása el van rendelve.

- Mondja meg nekem, hogy nézett ki az a férfi.

- Barna, magas, sebforradással a homlokán.

- Ah, a férjem volt! - kiáltá Mari és aléltan összerogyott.

Igen, a szép báró így szabadult meg a feleségétől másodszor, hogy egyéb viszonyaiban ne legyen neki valamiképp terhére. Mert a báró előrelátó ember.

*

Biz az aztán úgy történt, a kis Marit elítélték otthon ötévi fegyházra. E nyár augusztusán szabadult ki Márianosztráról.

A kis Mari természetesen mindenütt megvetett személy, régi ismerősei elfordítják a fejüket, amikor látják.

De a báró, aki azóta hazakerült, még ma is kedvence a jó köröknek s olyan gentleman, mint annak a rendje.

Ilyen az a társadalom.





MILYEN A MAGYAR KARAKTER?



1886

Egypár hét előtt tartotta a tíz éves jubileumát egyik köztiszteletben álló főispánunk, akihez én jártas vagyok. Majd minden évben megfordulok nála egyszer.

Évek előtt egy nap olyankor toppantam be a szobájába, mikor éppen deputáció volt nála.

A csigerfalvi tekintélyes vének valának nála, s arra kérték, hogy a jegyzőjüket, Nagy Mártont, csapja el, mert az ilyen-olyan ember, zsarol, csal, kegyetlenkedik a községi adónál suskusokat csinál, az árvák pénzével uzsoraüzletet visz, egyszóval kígyót, békát előhoztak.

- Jól van - mondá a főispán -, fel fogom függeszteni.

S mindjárt másnap felfüggesztette Nagy Mártont, s elrendelte ellene a vizsgálatot.

Néhány hét múlva újra úgy hozta magával a véletlen, hogy a főispánhoz kerültem.

- Itthon van a méltóságos úr? - kérdém a huszárjától.

- Itthon.

- Nincs odabent senki?

- De igen, a csigerfalvi deputáció.

No, azt már ösmerem. Bementem.

Éppen az elejére jöttem a szónoklatnak. Ékes, könyörgő szavakkal adták elő, hogy nem lehetne-e azt a Nagy Mártont visszahelyezni. Négy apró gyereke van... Az most hova legyen? Ne tegye szerencsétlenné a méltóságos úr. Aztán nem is olyan rossz ember Nagy Márton. Sok jóindulat van ő benne. Egy-két tarka macskája van ugyan, de legalább rendben tartja a falut.

A főispánt meghatotta a csigerfalviak kérése:

- Jól van, vissza fogom hát helyezni Nagy Mártont a hivatalába.

És vissza is helyezte.

Vagy öt évig nem láttam ezután őkegyelmét, míg végre megint jelenti egy ízben a huszár, mikor éppen tarokkoztunk bent, a csigerfalvi deputációt.

- Hadd jöjjenek - mondá a főispán nagy megadással -, ez már olyan, mint hogy bizonyos idő múlva eső van és bizonyos idő múlva szárazság van. Csak legalább azt tudnám már, hogy hol tartunk most.

Nagy tisztességtudással járultak a főispán elé, s a szószóló érzékeny hangon rágyújtott:

- Méltóságos főispán úr! Azért a szegény emberért jöttünk könyörögni.

- Tudom, tudom. Hát mit akarnak?

- Hogy tessék, kérem alássan, visszahelyezni. Istenem, istenem, mi lesz az öt apró gyerekéből? De nem is olyan rossz ember ez a Nagy Márton, csak sok ellensége van, kérem alássan. Térden állva kérjük méltóságodat. Könyörüljön meg rajta.

- Jól van no, vissza lesz helyezve.

Ezzel aztán nagy hálálkodások közt mentek ki a csigerfalviak, én pedig nevetve mondom a főispánnak:

- A múltkor is, ha jól emlékszem, visszahelyezés volt. Úgy látszik egy deputációt elmulasztottam.

- Micsoda? - kiáltott fel a főispán. - Egyet? Hol az az akta! Kilenc deputációt mulasztottál már el, barátom. Hiszen egyebet sem csinálok tíz évi főispánságom óta, mint hogy a csigerfalvi jegyzőt hol felfüggesztem, hol visszahelyezem, mert hol azzal fenyegetnek, hogy kiköltözködnek a faluból, ha a nyakukon hagyom Nagy Mártont, hol azzal fenyegetnek, hogy utána költözködnek, ha elcsapom a hivatalából.

- És mi ebből a tanulság?

- Az, hogy a magyar népnek sokkal jobb szíve van, hogysem valaha jó közigazgatása lehessen.





A »LÁTHATATLAN ERŐK«



1886

Nemrég ideje annak, hogy a könyvkereskedők és kiadók közgyűlése volt, akik egyre rosszabb menüvel ülik az évi bankettjeiket.

Egypár év előtt még pezsgő is volt a díszebédnél, de persze csak annyi; hogy a hosszú toasztok eltiltattak - mert a pezsgő a kurta beszédekhez volt kiszámítva. Sőt azelőtt még az írókat is meghítták.

Hanem hát mindig keservesebb évek jöttek. Először az írókat hagyták el. Azután a pezsgőt hagyták el. (Pedig inkább hagyhatták volna el először a pezsgőt.) Végre elmaradt a desszert, azután a kétféle bor, az idén már a kolera iránti tekintetből, csak budai vöröset ittak. Hogy mi lesz ennek a vége, annak csak az isten a tudója, az ő mérhetlen bölcsességével.

De az azért mégis okosan van, hogy minden évben összejönnek és összeolvassák, megmérik egymást, hogy mennyivel lettek szegényebbek ők és vedlettebbek a fekete kabátjaik. Panaszkodnak, sopánkodnak, szidják a közönséget és az írókat, megátkozzák a mesterségüket, de azért másnap megint folytatják megrögzött szenvedéllyel az elszegényedés útját.

Érdekes végignézni őket ilyenkor és kihallgatni, hogy mit beszélnek.

Az ő világuk egészen más. Ismerőseik a könyvek, s ezekről folyik a triccs-traccs.

Mindenik előhozza a maga halottjait, akiket a padlásra temet, megosztja a keserűségét s mind abban a hitben megy haza a bankettről, hogy »ő martír«.

De ez jól esik nekik minden évben, mert csak egyszer van minden évben díszbankett. Pedig bár minden év kétszer lenne évenkint. Mert kétszer lehetne kalendáriumot kiadni, ami a legjobb kiadvány.

Hát mondom, amint így diskurálnának a könyvek felől, s ott ülnek egymás mellett körben, az iskolás könyvek kiadói bizonyos néma dölyffel, a szépirodalmi kiadó mélabúsan, a tudományos könyvek kiadói keserűen, mély bánatba merülve, egyszerre csak közbeszól valamelyik:

- Nekem egy olyan könyvem van, amiből ötszáz példány fogyott el fél év alatt.

Ez a dicsekedő hang olyan szokatlan ebben a társaságban, hogy mindenkit meghökkentett.

Hallatlan az! Egyszerre elhallgattak mindnyájan, s irigykedve néztek a boldog kiadóra.

- Ez még semmi - mondá egy másik. - Én kétezer példányt adtam el egy regényből.

Az előbbi ember rögtön megszűnt érdekes lenni, mindenki a kétezer példányos embert nézte. No, ez kolosszális egy dolog.

Ekkor, ez érdekfeszítő percben szólalt meg a harmadik kiadó. Egy lenézett, szomorú ember, aki tudományos könyveket ad ki.

- Az mind gyerekség! Nálam az történt ez idén, hogy egy tudományos munka második kiadást ért.

Negyven torok törte meg egyszerre az ünnepélyes csöndet:

- Melyik? Miféle munka? Lehetetlenség az!

Beszélni se hagyták a két előbbit, a harmadik nagy csoda felülmúlt minden fogalmat.

- Elmondom önöknek, ha érdekli - szólt a tudományos könyvek szomorú arcú kiadója, vékony bágyadt hangon.

- Halljuk, halljuk!

Az egész asztal felbomlott, otthagyták a veres vinkójukat, a feketekávéjukat, mind odatódultak a csodatörténetet hallani.

*

- Úgy történt a dolog - kezdé a tudományos könyvek kiadója, miután előbb köhintett egyet (de az is olyan nyöszörgő, búbánatos köhintés volt) -, hogy tavaly egy nyári estén beállított hozzám egy öregúr, akit igen jómódú embernek ismerek. Név szerint Müller Ferenc, egy, a tőkéiből élő csendes öregúr a Bodzafa utcából.

»Mivel szolgálhatok?« - kérdém.

Az öregúr egy csomagot cepelt a hóna alatt, azt letette elém az asztalra s apró barna szemei kevélyen villámlottak.

»Egy tudományos munkát írtam« - mondá.

»Igen?« - válaszoltam a baljóslatú hangomon.

»Ez az!« - folytatá. - »Ez az! Hatalmas egy mű, uram. Huszonkét ív, vagy több is. Egész életem búvárkodása. Természettani munka. "A láthatatlan erőkről"«.

»Igen? Nem is hittem volna, hogy ilyesmivel is foglalkozik uraságod.«

»Sötétben huhog a bagoly« - jegyzé meg kevélyen az öreg. - »Nem élünk hiába, kedves barátom... A külszín csal... Persze, persze... Ön nem hitte volna? Meghiszem. Más sem hitte volna azt el. Senki sem tudja azt, uram, mi lakik bennem. De én tudtam és dolgoztam. Most se fogja megtudni senki. Mert álnevet írtam a munkára, álnév alatt fogom kiadatni.«

»Kiadatni szándékozik?«

»Természetesen. Mégpedig azt szeretném, ha ön szerezné meg a munka kiadási jogát. Nagyon szeretem a cégjét... sokra nézem... mondhatom, nagyon sokra becsülöm... Öné az elsőség, uram.«

»Köszönöm alássan, de a mostoha viszonyok, kevés a pénz, meg aztán nincs az ilyen munkának keletje.«

»Ennek?« - pattant fel. - »Olyan keletje lesz ennek, hogy csak nyomatni győzze. Mit képzel ön? Egy könyv a "láthatatlan erőkről." Nem tréfa dolog!«

»Sajnálom, uram, de ez idén nem szándékozom több könyvet kiadni.«

»Az esetben nyomassa ki a saját költségemen. Nekem az is mindegy. Pénz az effélében nem határoz.«

»Ezer örömmel« - mondám a reménykeltő hangomon. »Az ön költségén, miért ne!«

Megegyeztünk az összegben, kifizette és mindjárt másnap leadtam a kéziratot a nyomdába. Néhány hét múlva meg is jelent, szétküldtem a redakciókba, kereskedésekbe, s nem sokat törődtem a többivel.

Hanem mi nem történt! A könyv fogyni kezdett derekasan, ide is, oda is új példányokat kértek. Alig múlt el egypár hónap, s egyetlen példány sem állott rendelkezésemre. A fősegédem kijelentette, hogy a »láthatatlan erőkről« szóló munka teljesen elfogyott.

»Bravó!« - kiáltám. - »Végre egy derekas könyv. El fogom olvasni, amice, most már magam is. Az ördögbe, ebből második kiadást kell csinálni.«

Még aznap fölkerestem otthon a lakásán az öreg Müllert, gratuláltam neki a munka sikeréhez és ajánlatot tettem a második kiadásra vonatkozólag.

»No ugye« - szólt boldogan - »ugye megmondtam önnek? Ezer villám, ez egy hatalmas könyv, uram. Egy könyv a "láthatatlan erőkről"! Nem tréfa dolog az!«

Megalkudtunk egy bizonyos összegben, s most már mint a mű tulajdonosa nyomattam ki a második kiadást, sokkal díszesebben, mint az elsőt.

Egy nap, éppen mikor a művet haza hozták három talyicskán a könyvkötőtül, véletlenül boltomba vetődik a szerző fia, Müller Gábor, a mérnök, s valami vízépítészeti dolgokat rendel nálam.

»Éppen kapóra jött, mérnök úr« - üdvözlöm nyájasan -, »hogy gratuláljak önnek.«

»Mihez?«

»Az édesatyja sikeréhez.«

A fiatal mérnök mosolygott:

»Hogy-hogy?« - veté oda hanyagul.

»Ma jelent meg a "láthatatlan erőkről" szóló könyve második kiadásban.«

A mérnök savanyú arcot vágott erre.

»Hogyan, uram! Ön ezt semmibe se veszi? Mondhatom példátlan siker a tudományos irodalom piacán...«

»Vigye ördög azt a piacot« - pattant fel a mérnök bosszúsan - »végre is ami sok, sok, s biztosítom önt, hogy a második kiadásból egyetlen példány sem fog elfogyni.«

»Az teljes lehetetlenség« - vágtam közbe - »a könyv már ki van próbálva, eddig, mint mondom, nagyon szépen fogyott.«

»Fogyott ám« - tört ki végre a fiú - »mert örömet akartam okozni az öregnek, s egytől egyig magam vásároltam össze apródonkint a példányokat. Mind megvan otthon a padláson.«

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A könyvkiadók ebből a történetből megtanulták, hogy a csodák kora lejárt már, és a másik két dicsekedőnek a történetét meg sem akarták hallgatni többé - pedig lehet, hogy azok is valami megírni való esetek.




Hátra Kezdőlap Előre