I. Bevezetés

Jó szívvel ajánlhatnám e kis históriát Flammarion Kamillnak, az Urania szerzőjének is, ha egészen a magamé lenne, de hát ez különös bolond dolog.

Sokféle elbeszélést olvashattak már. Olyat, amelynek két vége van, olyat is, amelynek egy vége sincs.

Megesett már az is, hogy két elbeszélésből írt meg valaki egyet, de hogy egy elbeszélést csak ketten írhassanak meg, az eddig elő nem fordult.

Erckmann és Chatrian együtt dolgoznak, az igaz, egyik talán a mesét gondolja ki, a másik az előadás művészetével járul hozzá, de a mi elbeszélésünk utalva van arra, hogy ketten mondják el; ahhoz egy író nem elég, még ha Shakespeare volna sem.

Én tehát mindenekelőtt két írót kerestem ez elbeszéléshez. Lészen pedig az egyik Bocsoki József uram, pomázi illetőségű zsellérember; a másik író pedig, szorultságból, hadd legyek én.

II. Bocsoki József előadása

Még azt mondja a főtisztelendő úr, hogy nincsenek kísértetek! Hát mi lett volna akkor a Milutin Jócó esete, aki látta éjfélkor megnyílni a, sírokat, amint azokból nagy fehér kutyák keltek ki, éktelen csaholással csörtetve a falu felé? Az se közönséges dolog, mikor a Hupiné asszonyom utolsó óráján csak elkezdett ott fent a padláson eszeveszetten táncolni a hamus hordó kalamajkát, s amint a pitvarban valának beteglátogató népek, egyszer csak közéjök csapódék, borzalmas zörejjel, egy óriási rög... gurult, gurult a földön, semmire mállva a fal mentében, mintha pusztán álomlátás lenne... De hatan vagy heten látták, hallották és Hupiné asszonyom e percben adta ki lelkét az Úrnak.

Hát arról vajon tud-e a tisztelendő úr, hogy tavaly éppen a pünkösdi szentbeszéde alatt lövést hallott a siket Mihók Bence s ijedten szaladt ki a templomból: »Hol lőttek?« Sehol. Ki hallotta? Senki. Kinevették. S íme, harmadnapra megjött a bús hír Olmütz városából, hogy a Matyi fia agyonlőtte magát tegnapelőtt déltájban.

De itt vagyok élő példának én magam... Érdemes, hogy meghallgassák kigyelmetek, mert ahány kukoricaszem ezen a csöven, annyiszor teszem le a hitet, hogy szó szerint igaz, amit mondok.

Az egész falu tudja, miből pénzeltem, éldegéltem azelőtt. Egy kis szűzdohánykával jártam-keltem erre-arra... Ahol egy ezüstkupakos tajtékpipa megakadt a környéken, az mind az én szántóföldem volt. De most már abba kellett hagynom...

Egy hang (közbeszól): Meghiszem kendnek, mert szigorúbb ám most a törvény, Jóska bácsi.

Törvény ide, törvény oda, fiam!... A törvény olyan, mint a papiros-sárkány, akinek a madzagját a nagy urak fogják, ott csapkod, kóvályog papírszárnyaival a levegőben, de miatta a szegény apró madarak is bízvást röpködhetnek, ha nem félénkek, - vagy fölötte, vagy alatta.

Nem a törvény, de a magasabb hatalmak végett hagytam én abba végképp a dohánycsempészetet. Aminthogy éppen azt beszélem most kigyelmeteknek.

Néha egész Budáig elvetődtem. Biztos vevőim voltak ott a hivatalnok urak közt.

Egyszer is Buda felé megyek, mendegélek a fehérvári úton, vagy tíz font dohánnyal a hónom alatt.

Verőfényes nyári nap volt. A budai házfedelek arany színben úszva csillogtak, nevettek, mikor beértem. A természetben fenséges nyugalom volt, valami félelmetes álomszerű csönd. Éppen egy kis kert mellett vitt el az utam. A fák levelei mozdulatlanul fityegtek a gallyakon, mintha nem is igazi fák volnának, hanem csak festve. A kertet egy patak szeli körösztül... Úgy terpeszkedik el a fák között, mint egy óriási giliszta. Talán az is volt, csak én néztem pataknak, káprázó szemmel.

Egy nagy fekete kecske-bak állt a kerítés mögött s rám nézett mereven, kísértetiesen. Mekegett is valamit, utólagosan úgy rémlik, mintha ezt lehetett volna kiérteni: Ki, ki, ki! Bocsoki!

Mert beléptem a kertbe, minthogy egy pajta volt a kert innenső szélén, s a pajta előtt egy papképű úr fel s alá járkált, valami igéket mormogva egy könyvből; észrevett messziről s emberi hangon szólított meg:

- Mit árul, bácsi?

- Izét - feleltem tartózkodva - egy kis izét. - A szokott titokteljes kacsintással magyaráztam meg bővebben.

- Ha jó az izé, veszek. Jöjjön kend!

Mondom, a kertbe léptem. Egy kis szélfuvallat rázta meg e percben a gallyakat fázékonyan. Összeborzadtam, mintha elkárhozott lelkek bús sóhaja suhogna a fák és füvek között. Hiszen legalább ne felejtettem volna keresztet vetni magamra. De édes istenem, ki gondolt volna olyasmire, fényes nappal.

A pajta gádorjában egy kandúr macska meresztette rám izzó, vörös szemeit. Huh, de borzasztó volt! Még most is remeg minden porcikám, ha rá gondolok.

De akkor észre se vettem. A borotvált képű úr sürgetve tuszkolt előre:

- Erre, erre, utánam, ott bent nézzük meg a portékát.

Megkerültük az épületet, hátulról mentünk be a pajtába, melynek arról az oldalról nem volt se kapuja, se fala. Ugyan bolond kőműves építhette.

- No, lássuk most, bátyókám, azt a plántát!

Gyanakodva vonogattam a vállamat, mivel még két másik úr is ott settenkedett.

- Menjetek a pokolba! - szólt az én vevőm, s a két úr rögtön eltűnt valami furcsa kerítések mögött.

Most aztán kibontottam a dohánykát.

Tetszett neki a színe. - Csak nem muskotály? - kérdé.

- De bizony van közte az is.

Még egypár kérdést tett: nem-e valami nagyon erős? Hát csak nem üti a földhöz az embert. Nem-e lesz nagyon nyirkos? Eszébe sincs a makrancosság, úgy ég az, mint a parancsolat. Kifogásolta, hogy nagyon vastagok a csutkái. Nem tehetnek arról a dohánylevelek, de meg ez a csutka omlós, mint a rakéta a pipában. Félek - mondja -, hogy nagyon pattog. Pattog - mondom -, de nem lő.

Így beszélgettünk magunk közt, nyájasan. Egy kicsit drágállotta.

- Mennyit akar venni?

- Csak nehány csomót; a legjavát.

Kezébe vette az egész nyalábot, hogy kiválassza.

Ekkor (sohasem fogom elfelejteni, ami most történt) kénszag ütötte meg az orromat.

A vörösszemű macska előjött valahonnan és nagy robajjal felugrott egy asztalkára. Hihihihi! mintha nevetne.

Úgy tetszett, valami reccsen alul a lábainál.

Rémülve láttam, hogy a föld mozdul egy helyen.

A vevő felkiáltott:

- Jaj, jaj, én már megyek.

- Hova megy, ténsuram? - hebegtem, de az utolsó szót már belém fojtotta a rémület, mert a föld csakugyan megnyílt s egy szempillantás alatt (akár hiszik kendtek, akár nem) elnyelte a vevőmet. Még láttam kezében a dohányt, amint a hóna alá szorította, még láttam vállait, fejét, amint fogyott, ment, szállt alá a poklokra...

Megdermedtem, lábaim megrogytak, reszketve mormoltam a miatyánkot (jó szerencse, hogy eszembe jutott e szörnyű percben), aztán mihelyt összeszedhettem magamat, futottam az átkozott helyről, ahogy csak lehetett.

Künn vihar rázta a fákat, forgószél hömpölygette a pelyheket és papírdarabokat, egy denevér, kip-kop, az arcomba ütődött (hess, pokol fajzatja!), a fekete kecskebak gúnyosan mekegte: Ki, ki, ki! Bocsoki!

A templom tornyában delet kongatott a harangozó. Remegve, roskadozva tántorogtam hazafelé a fehérvári úton. A harang utánam zúgta:

Bim, bum! Bim, bum! A te vevőd a sátán volt.

Az volt (isten engem úgy segéljen), ő volt és máig is adósom még a tíz font árával.

III. Az én előadásom - és egyszersmind az elbeszélés vége

Mindazon kísérteties történetek között, melyeket életemben összeolvastam, hitelesen vallom és bizonyítom, hogy a Bocsoki József uramé a legigazabb, mert az tényeken alapszik.

Bocsoki uram csakugyan dohányt vitt a hóna alatt Buda utcáin. Ment, mendegélt a fehérvári úton, míg végre egy kerthez jutott (a Horváth-kerthez).

A kertben van a budai aréna. Az aréna előtt egy kópé színész magolta a szerepét.

Kieszelvén, hogy Jóska bácsi dohányt árul, becsalta a színpadra, ahol is jelen volt még két gézengúz, akik felösmervén a szituációt, a kellő pillanatban elnyelették a süllyesztőn álló társukat az anyafölddel - már persze a dohánykával együtt.

...Valami az, hogy milyen ravasz, pihent eszük van ezeknek az imposztor komédiásoknak!

Az első ebéd

Maky István előkelő földbirtokossal ösmerkedtem meg e nyáron egy cseh fürdőben. Az öregúr a leányával, özvegy Maky Máriával volt ott. A férj is Maky volt. A Makyak a felvidéken nagyon elterjedt familia, mely nagyra tartja magát. Verses közmondás zengi felőlük a Vág mentén:

Mihelyt Maky,
Mindjárt valaki.

Lőn, hogy az öreg Maky, aki nagyon megszeretett időközben, egy reggel így szólt hozzám:

- Sürgönyt kaptam az este, egypár napra Bécsbe kell utaznom; addig magára bízom a leányomat, uramöcsém.

- Nagyon meg vagyok tisztelve.

- Hiszen tudja, hogy ezek a fehérnépek mily gyámoltalanok egyedül! Hadd ebédeljen uramöcsémékkel.

Ezek az »uramöcsémék« két barátom volt: egy kormánypárti képviselő és egy szolgabíró. A képviselő jó víg ember, aminők a képviselők szoktak lenni, a szolgabíró pedig egy szellemes, tanult fiú, aminők a szolgabírák nem szoktak lenni.

Az öregúr elutazott, és Mária csakugyan a mi kezünkre került. A kompánia lázas örömben úszott. Hogyne! Leendő asztaltársunk volt a legszebb az egész fürdőn. Hajlékony nádtermet, koromfekete haj, nagy, nedves kék szemek, melyek szemérmetesen lesütve is ragyogtak, villogtak. Hát még azok a duzzadt, élveteg ajkak, a barackvirágszín arc, gödrösen. Ugyan, hogy volt kedve meghalni annak a bolond Makynak!

- No, ez nagy fogás, gyerekek! - mondom a pajtásoknak.

- Becses kis kutya, hagyta rá a képviselő. Erős meggyőződésem, hogy jól fogja magát érezni köztünk.

Szavajárása volt az »erős meggyőződésem«. Erős meggyőződésem, hogy ma eső lesz. Erős meggyőződésem, hogy az éjjel jól fogok aludni. Erős meggyőződésem, hogy ez a tej meg van keresztelve stb. (A képviselő sok erős meggyőződésen ment át naponkint.)

- Kívánatos is, hogy a menyecske hozzánk szokjék és megszeressen bennünket. Igyekezzünk minél mulatságosabbak lenni.

*

Az első ebédnél a közönséges illemkérdések és a köznapi »hogy érzi magát«, »mit álmodott«, »hol sétált« után, melyekre Mária kimérten, feszesen válaszolt, a képviselő kezdte mulattatni.

- Pompás időnk van. A fenyvesillat szinte mámorító. Én egy kilóval híztam nyolc nap óta. És maga hogy érzi magát?

- Én csak ötszáz grammal vagyok jobban - felelte Mária, szende tekintetét felemelve a tányérjáról.

S aztán, hogy a párbeszéd meg ne törjön, ő is az időhöz nyúlt. Ez az ős forrás, amelyből az a nagy »semmi« táplálkozik, amit etikett-diskurzusnak neveznek.

- Ma valószínűleg vihar lesz!

- Miből gondolja?

- A sötétlő felhőkből.

- Mégsem olyan sötétlők, mint a szemei...

- Ugyan ne mondja! Hát azt hiszi, hogy nem lesz ma vihar?

- Merek is én magának ellentmondani. Elhiszek mindent, de persze elvárom, hogy aztán maga is higgyen nekem.

- Önző!

- Csak számító. Az embernek előrelátónak kell lennie. Minden dologgal jár valami, mindennek megvannak a természetes következményei. Ha ma, hogy egy közelfekvő példát mondjak, vihar lesz, holnap akkor valószínűleg almásrétest eszünk.

- Miért ennénk mi azért holnap almásrétest?

- Mert a vihar le fogja verni ma a fákról az éretlen almákat s az összes vendéglősök étlapjain ott lesznek hasznosítva holnap a rétesekben.

Mária mosolygott, s az ő mosolya olyan volt, mintha a napfény szaladgálna az abroszon.

Majd felém fordult, s anélkül, hogy rám nézne, kérdé:

- Tegnap láttam magát a tombolánál, nyert-e valamit?

- Ah, igen! Egy csont-órát s tetejébe egy érdekes kalandot.

- Ej, ej! - dünnyögte gépiesen.

- Az asztalok mind el voltak foglalva - hát egy szőke angol nő mellé ültem.

- Én »angolná«-nak mondom az angol nőket - elméskedett a szolgabíró.

- A nőt természetesen nem ösmertem, de ez a tomboláknál nem tesz semmit, mert itt a »hozzá való ülés« joggal minősíthető az etikett szubtilitásai szerint »mellette való állásnak«.

- Mindenekelőtt szép volt-e? - kíváncsiskodék a mameluk.

- Igen szép volt és szórakozott. Néhányszor vettem észre, hogy a kikiáltott számokat nem hasította fel finom vékony ujjacskáival a billetáiból. Meg nem állhattam, hogy több ízben ne figyelmeztessem: »A 47 már kijött, mylady.« »No, most megint nem tetszett észrevenni a 83-at!« Ezen a réven kezdtünk beszélgetni. Dicsértem a kijátszandó tárgyakat, hogy igen szépek, mire megjegyzé: »Valóban, de nekem legkivált egy kis csont-óra tetszik a tárgyak közt, azt szeretném megnyerni.«

- Az a csont-óra csakugyan csinos volt - jegyzé meg Mária élénken.

- A véletlen azt akarta, hogy én nyerjem meg - folytatám -, de a szerencse nem volt udvariatlan a mylady iránt sem, ő is nyert egy fa-legyezőt és egy bronz gyufatartót. Mindamellett sóvárogva, majdnem búsan nézegette órámat, szinte megsajnáltam s önkénytelenül szaladt ki a szájamon: »Ha tetszik, mylady, cseréljünk.« Mosolygott, nem bírt ellentállni a kísértésnek. »Jó - szólt röstelkedve -, odaadom mind a két tárgyamat.« »Egyik se kell« - feleltem nevetve. »Egyik se? De hát akkor mit adjak én a csont-óráért?« Hozzá hajoltam kissé s vakmerően súgtam: »Óráért órát csont-óráért pásztorórát.«...

Csrrm!... csörömpölt közbe mérgesen egy leejtett kés és villa a tányéron.

Mária csapta le indulattal s elvörösödött arccal, villámló szemekkel pattant fel:

- Uram! kíméljen meg az ilyen pikantériáktól...

Hangja bántón, lesújtón süvített a levegőben. Mindnyájan összenéztünk. Én ajkaimba haraptam, rendkívül bántott a dolog. Kínos, megtörhetlen csönd támadt, csak a szolgabíró motyogta néha, hogy »hüm«, mire a képviselő csendesen visszasóhajtotta: »hja«.

Egy árva hangot sem ejtettem ki többé az egész ebéd alatt, mérgemet magamba fojtva. Mária lesütött szemekkel ült az asztalnál és szintén hallgatott.

Ilyen rosszul végződött az első ebéd. Hanem iszen megállj, szemérmetes asszony, ezt nem viszed el szárazon.

*

Délután bizalmas konferenciát tartottunk, milyen rendszabályokat kellene foganatosítani Mária ellen. Reménylem, e konferencia részletei nem fognak kiszivárogni. (Hiszen csak egy képviselő volt jelen.) Az összeredmény úgyis nyilvánosságra jön a beszélyke végén.

Második ebéd

Másnap a paradicsommártásnál elfintorította orrát a képviselő:

- Ejnye, de gyalázatos mártás! Ezek a csehek semmit se tudnak főzni. Higgye meg, nagysád, hogy jó paradicsommártást csak egy helyen lehet kapni - Rómában. Múltkor, amint ott voltam...

- Úgy? - mondá Mária szórakozottan - és látta ön a pápát?

- Ettem is belőle. Fölséges jó íze van. Vagy úgy, a pápát méltóztatott kérdezni? Sajnos, nem láttam, mivel éppen akkor beteges volt őszentsége. Hanem a San Pietróban mindennap misét hallgattam. Csodatemplom; akinek el van durvulva a szíve, csak egyenesen oda menjen. Szent Péter apostol szobrának lábai előtt valóságos ihlet szállott meg. Eszembe jutottak bűneim... az országgyűlési beszédek... a hocholás... Apponyi Albert, Károlyi Gábor, Polónyi Géza. Úgy éreztem, hogy az ő bűneiket is le kell imádkoznom. Le is imádkoztam; éppen csak azért maradtam tizenkét napig az örökvárosban, de nem tudom, hogy elég volt-e? Minden reggel 7 órakor ott ültem a keresztényvilág első templomában; magam se hittem, hogy olyan édes a vallásosság ihlete. Amint fönt a templom orgonája megzendült, mintha valami világosság támadt volna bennem. Tisztán láttam mindent visszafelé. Egészen a gyermekkorig visszaemlékeztem. És ez kimondhatatlanul jól esett. Eszembe jutott falunkban az öreg plébános úr. Még mikor eljártam harangozni a toronyba a búcsúsoknak. A gyónás, az áldozás. Azután meg ami rosszat cselekedtem világéletemben. Nagyon bűnösnek éreztem magam. A nagyszerű choral; a tömjénfüst, a freskók a boltozaton; a miséző kardinálisok; a szegény szentatya, akit a háládatlan olaszok fogoly gyanánt őriznek... Nem is hinné el, hogy meggyóntam az összes bűneimet egy barátnak... de ez már Flórencben volt. Addig bírtam elcipelni bűneim terhét; ott már szabadulni kellett tőle. Az igaz, hogy valami 25 Miatyánk volt a penitencia, de öttel még meg is toldtam. S azután, ahol csak kiszállottam, legelső dolgom volt a templom. Nem, hogy a képeket és szobrokat bámuljam, hanem hogy imádkozzam. Bensőleg, áhítatosan imádkozzam. Legutolsó volt Velencében a San Marco. Ott Szent Márkus apostol hűlt tetemei nyugosznak...

Őnagysága közbevetette, hogy az talán nincs bebizonyítva elegendőképpen. A képviselő azonban tartotta magát. Neki ez is »erős meggyőződése«. Elbeszélte, hogyan hozták át Márkus apostolt Alexandriából, s micsoda fölemelő gondolat az, ha az ember a velencei templom aranyos mozaikja alatt társaloghat az égiekkel. Úgy belebeszélte magát e szent dolgokba, hogy a feketekávénál már majd hogy nem ebédutáni imádságra került a dolog.

Kegyeletes hangulatban oszlottunk széjjel s mindenkinek az arcán ott ült a megilletődés, hogy ilyen ájtatos lélek ül velünk egy asztalnál.

Őnagysága ezen a napon egyszer se mosolygott, - dicséretére legyen mondva.

Harmadik ebéd

A harmadik napon még a leves előtt megnézte az étlapot a szolgabíró és haragosan fakadt ki:

- Micsoda őrült árak ezek! Egy rumpsteak 1 frt 50 kr. Hát keresztények ezek az emberek! Közönséges gazok, csalók. Mi ennek az oka? S mi lehetne ez ellen a segítség?!

- Egy nádpálcás hajdú odaállítása a korcsmáros háta mögé, mikor az árakat befirkantja.

A szolgabíró megbotránkozva nézett a képviselőre, ki e megjegyzéssel zavarta.

- Nem, barátom. Egy sokkal egyszerűbb dolog kellene, hogy az emberiség megjavuljon.

- Hát mi van már egyszerűbb a nádpálcánál?

- A vallás, barátom, a vallás... méltóztassatok elhinni, mindazon korszakok becsületesek és ragyogók voltak, melyekben a vallás uralkodott.

- Azt akarod ezzel mondani, hogy Szent István király korában 20 kr. volt a rumpsteak ára?

- Ti csak tréfáltok, elfásult szívek... (s ezzel Mária felé fordult a szolgabíró.) Higgye meg nagysád, a hit lelki szükséglet, ha megbolygattuk összhangját, pokollá tettük a földet.

A szép Makyné kelletlenül biccentett a fejével s aztán szájához vitte a zsebkendőjét, spanyolfalnak egy ásításhoz.

De a szolgabíró folytatta rendületlenül:

- Én, aki a nép között forgolódtam és ismerem a népéletet, nagyon jól tudom, hogy a hit a makacs lelkek fészke, a nyomorultak vigasztalása és a szenvedők egyetlen fegyvere. Volt-e olyan idő, mikor az emberiség a vallás balzsamát nélkülözhette? Hajlandó volt inkább a legképtelenebb eszméket elfogadni, hogysem vallásos ösztöneit kielégítés nélkül hagyta volna. Érdekes az a fejlődés, amelyen az isten-eszme idők folyamán keresztülment. A kavics, az agyag, a fétis, a bálvány, a csillagok, a nap, a tűz mind játszotta már az istenszerepet és mindegyik a szenvedők vigasza volt. Képzeljen el nagysád egy szegény ókori perzsa munkáscsaládot, mely az istenénél melegedett, annál főzte meg a levesét s ebéd után leborult a hamvadó parázs elé, hogy megköszönje neki a levest... Az isten-eszmével természetes, hogy összefüggött a halhatatlanság eszméje is. Mert mi hasznát vennők az istennek, ha számunkra örök életet nem biztosítana? Az ember sokkal magasabban álló lénynek hiszi magát minden egyéb teremtménynél, ő az úr, a többi szolga, amelyeket kedveért teremtett az úristen. Ő még az élettel sem elégszik meg, mi több, a sírból is kitör és új életet kíván. Milyen lesz ez az élet? Az megint a fantázia dolga. Az egyik anyagi örömöket keres, a másik lelki nyugalmat, a harmadik kész inkább az állatokba bújni, csakhogy a halhatatlanságot maga részére biztosítsa. S higgye meg, az emberiség nagy alkotásai mind a vallás történetéhez fűződnek. Egyiptom piramisai, amelyeknek terméskövei nemzedék vérével vannak összeragasztva, egy-egy vallásos hajlam megnyilatkozásai. Az a hatalmas fáraó, aki millióknak korlátlan ura volt, sírboltot épített bennük magának, hogy midőn kiszáradt tetemeibe idővel vissza akar jönni a lélek, a kutya vagy a krokodil teste helyett kényelmesebb lakóhelyre találjon. Van-e valami magasztosabb cél, melyért életét, az ifjú szív örömeit oly könnyen áldozná föl a gyarló ember, mint amit eléje a vallás kitűz? A világ minden részén bármely időben találni fog idegen földön jámbor utasokat, kik elhagyták a családi otthont, a boldog fészket, a szerelmet s mezítlen lábbal tapossák a meleg homokot, hogy a keresztnek újabb híveket szerezzenek és ezek a mezítlábas, rongyos bolyongók boldogok és gazdagok voltak hitükben. És manapság, higgye el nagysád, manapság is a hit a legnagyobb jótevője az embernek. Igaz, szemmel nem látjuk jótéteményeit, mert a Hit nem küldi adakozásait a Pester Lloydnak, hogy kinyomtassák nevét a bankárok közé, de az egész világ tele van adományaival... Kivált nagy csapások idején. Majd meglátja nagysád, hogy fölmegy megint a vallás ázsiója nálunk a vármegyénél is, a tekintetes dzsentriben, amint eljön az új özönvíz, az új Szodoma és Gomorra, az új Szalmanasszár és Nabukodonozor; az állami adminisztráció...

Így ment ez egészen a pecsenyéig...

Mária nagy szemeket meresztett hol rám, hol a képviselőre, hol a szolgabíróra, gyanakvólag, mintha fürkészne. Sejteni kezdett valamit.

Negyedik ebéd

Negyedik napon azt üzente a szobaleányával, hogy migrénje van, hogy ma bent a szobájában ebédel.

Aha, már unatkozik! (Még csak most? fogja mondani az olvasó.)

Magunkra ebédeltünk, s késő uzsonnáig folyt a víg trics-tracs balett-amazonokról, pletykákról, kalandokról.

Nem volt jelen asszony; hát kedvünkre lehettünk az asszonyok között.

Ötödik ebéd

Mária megjelent az ebédnél, pompásan nézett ki virágos barèche ruhájában, fehér kabátban, sárga szalagos matrózkalappal a fején. De a magaviseletében volt valami durcáskodás, hangjában egy kis dac.

A társalgást a szolgabíró kezdte, szidva a lapokat, amik örökké hazudnak.

Minthogy a mai nap az én számomra volt jelölve, legott közbe kellett vágnom.

- A hazugság, barátom, relatív dolog. Akárhányszor válik igazsággá és az igazságból lesz hazugság.

- No, ennek a példáira igazán kíváncsi vagyok.

A képviselő is a fejét rázogatta.

- Én a hazugságok emlőin nőttem fel a politikában; egész életünkben azt csináljuk, hogy a farkast a bárány köntösébe öltöztetjük s farkasnak maszkírozzuk a bárányt, de azért mégsem merném állításodat aláírni.

- Igen, mert nem ösmeritek, sose tanulmányoztátok a szentek életét. Ott van például Magyarországi Szent Erzsébet, aki ételneműeket vitt egy kosárban szegényeinek. Kérdi tőle fösvény, kegyetlen férje: »Mit viszel, asszonykám, ebben a kosárban?« »Rózsákat, édes uram« füllentett zavarában Erzsébet. »Hadd lám őket!« szólt gyanakvólag Thüringiai Lajos. »Nem! Nem!« ellenkezék Erzsébet s el akart rohanni a kosárral. »Asszony, megcsalsz!« kiáltá ez vadul s felrántotta a kosárról a leplet erőszakkal - s íme rózsák voltak benne.

- Nos, mit akarsz ebből kihozni?

- Azt, hogy az égi hatalmak a hazugságot is igazsággá változtathatják. De főleg azt akarom bizonyítani, hogy a szenteknek milyen nagy hatalmuk volt. Gyönyörű pozíció. De később ezek is egyre romoltak. Ott vannak például az anachoreták, a legelső szentek, de látom, hogy ez nem érdekel benneteket...

- Dehogy nem, dehogy - mondják egyszerre a szolgabíró és képviselő -, csak beszélj kérlek.

- Ezek az anachoreták ott éltek Líbia sivatagjain és nem étlap szerint étkeztek, hanem mustár-gyökereken táplálkozának; pecsenye gyanánt pedig a sáskát ették. Keresztelő Szent János nagyon szerette ezt az ételt. Pompásan tudták készíteni, összesajtolták, mint most a sonkolyt szokás. Gourmand-ok az anachoreták között is voltak... Macarius például a tüskés levél iránt volt előszeretettel. A későbbi szentek már többet engedtek meg maguknak. Roppant érdekes dolog ez a hanyatlás; Stilita Simon már megkívánta a főtt ételt. Szeretett lenni szent is, de szeretett jóllakni is. Egy oszlopon ült és ott várta, míg az arrajárók ennie adnak. A későbbi szentek még jobban elvilágiasodtak, szomorú ez a folytonos décadence. A későbbi szentek azt mondták: »Minek éppen a gyomrot kínozni: hát nincsenek az embernek más testrészei is?«, s vesszőzni kezdték magukat. Divatba jött a flagella és cilicium.

- Mi volt az? - kérdé a képviselő élénken.

- A cilicium egy szegekkel kivert öv volt. Nem valami kellemes viselet, akadt is rá reformátor nemsokára, Assisi Szent Ferenc. Assisi Szent Ferencnek nagyon érdekes az életrajza, majd mindjárt elmondom. Assisi Szent Ferenc kitalálta, hogy elég a testnek a sanyargatására a szőrruha. Így ment ez lejjebb-lejjebb, elannyira, hogy a mai szentek már virágos barèche-ruhát viselnek, puha fehér selyem ujjaskát és sárga szalagos matróz-kalapot...

- Csrrm - csörömpölt közbe mérgesen egy leejtett kés és villa a tányéron.

Mária csapta le s félretolván tányérját, fölszisszent:

- Egy szót se többet! Nem tűröm tovább! - S indulatosan toppantott a lábával.

Mindnyájan összenéztünk.

Újra bekövetkezett az ötödnap előtti kínos csönd, de csak egy-két percig.

Makyné észrevette, hogy helytelenül cselekedett; játszi mosoly hasadt ki ajkain s békülékenyen fordult felém:

- Hát mért nem beszél?

- Assisi Szent Ferencről?

Elnevette magát.

- Ugyan ne bolondozzanak! Folytassa inkább, amit a múltkor kezdett...

- Csak nem a csont-óráról? - kérdém félénken.

- De, de - szólt halkan és lesütötte szemeit szemérmetesen a tányérjára. - Mit felelt aztán az angol asszony?

Szegény nagybátyám a hetvenes években praktizált a hajdúvárosok egyikében (mondjuk álnéven Hajdú-Lucaszéknek). Orvos volt s engem is orvosnak taníttatott. »Ez a legjobb pálya, kedves öcsém, mert a haláltól mindenki fél, márpedig ritka ember, ki a halált elkerüli.«

Ő maga se tartozott e ritka emberek közé, meghalt mintegy tizenkét év előtt a karjaim közt. Nehány nappal halála előtt így szólt hozzám:

- Érzem, hogy meghalok, mindössze három-négy napom lehet még hátra. A halál gondolata nem fáj, mert ritka ember, ki a halált elkerüli (ez volt a szavajárása); az bánt csak, hogy ezt a nehány napot nem oszthatom fel úgy, amint akarnám.

- Miért ne? Hátha megpróbálná a nagybácsi. Nem lehetnék benne segítségére?

- Szamár vagy. Én úgy szeretném felosztani a hátralevő napjaimat, hogy minden száz évben fölkeljek a síromból egy napra, és átröpüljek hazám fölött. Mert vágyom ugyan már a pihenésre, de az örökös elmúlás nem lenne oly kellemetlen, ha apróbb »dózisokra« osztaná a gondviselés. Egyszerre megsemmisülni borzadályos, részletekben ellenben mulatságos lenne.

- Van benne valami.

- Terringette! Milyen érdekes út lenne az, végigröpülni az Alföld felett például háromszáz év múlva. Kecskemét Versailles-já dagad, Szeged már akkora, mint Párizs, Debrecen a London ábrázatját veszi fel. Mekkora fény, milyen haladás, minő csodák!

- Mit érne vele, kedves bátyám! Csupa idegen városokat látna elterülni maga előtt.

Az öreg elsárgult, ajka körül bágyadt mosoly jelent meg.

- Ne hidd azt, gyerek. Fogadjunk öt forintba, hogy Debrecent elhagyva, legott felkiáltanék: »Nini, hisz ezek a hajdúvárosok!« Mert a hajdúvárosok sohasem változnak meg.

Nagybátyám utolsó ötlete (mert az öreg elmés ember volt, s mint a maró lúg, úgy csepegett szájából néha a gúny) fel se tűnt akkor, de most kezdem már valójában átérteni. Most, mikor már én is odacseppentem a hajdúvárosokba.

De hisz éppen ennek akarom elmondani a történetét. Úgy volt a dolog, hogy mindjárt a nagybátyám temetése után felhívatott a polgármester a városházára, tudtomra adván az egész szenátus előtt, hogy »minekutána az eddigi orvosdoktor ezután már senkit se gyógyíthat, ő maga minden néven nevezendő földi nyavalyájából kigyógyulván, annakutána a városi hatóság atyailag gondoskodni akarván a göthösökről és a patikáriusról: mindezeknek következtében engem szemelt ki nagybátyám utódjának«.

- De hisz az lehetetlen - dadogtam elfogódva.

A polgármester rám se hallgatott, a szenátorok felé fordulva, humorizált.

- Mert, hogy Havran Alajos uram (a patikárius) élhessen, ahhoz főképpen az szükséges, hogy mi haljunk. Hm... hogy mit? Mit is tetszett kérem mondani?

- Hogy az egész dolog rám nézve megtisztelő, de merőben lehetetlen.

- Nem akarja elfogadni? Harmincezer lélek és egy doktor! Gondolja meg, doktor úr!

- Sőt inkább el akarnám fogadni, de akadály van...

- Nem értem. Ha maga akarja és mi is akarjuk? Hajdú-Lucaszék nem ismer akadályokat. (És a polgármester úr kevélyen ütött a mellére.)

- Az a baj kérem, hogy én még csak tanuló vagyok, negyedéves orvosnövendék. Még egy évem van hátra az egyetemen a diplomáig.

- Ez már más - pattant fel a polgármester -, ezen kellett volna kezdeni, de lássuk csak - tette hozzá jóakaratúlag -, hátha kigondolhatnánk valamit. Mit szólnak hozzá kegyelmetek?

A szenátorok összenéztek. Koltai Mihály közbeszólt nyersen:

- A polgármester úr nyakára kötöttük a kolompot, hát kolompoljon. Kegyelmed adjon hangot!

- Én azt hiszem, hogy csak két mód van, amennyiben ugyanis ragaszkodnánk a doktor uramöcsém derék személyéhez.

- Nevezetesen...

- Vagy mi várunk., vagy az egyetem siessen.

Faragó János uram megtörülgette a nagy tömött bajuszát és bölcsen imígy szólott:

- Nem célirányos se az egyik, se a másik mód, mivelhogy amit a gereblye négyszerre föl nem vesz, azt bizony ötödszörre is a réten hagyja. Amit négy álló évig meg nem tanult a doktor uramöcsénk, azt ugyan az ötödikben sem fogdossa ki a professzorok fejéből. Legjobb lesz hát a doktorkát most mindjárt ide ragasztani, és hogy a nemes városon ne essék méltatlanság a hiányzó ötödik esztendő miatt, az orvosi diurnumokból egy ötödrész levonandó lészen, punktum. Igaz-e vagy nem?

Annyira igaznak látszott a Faragó uram okoskodása, hogy immár a többség erre hajlott, midőn határozottan kijelentettem, hogy csak úgy fogadhatom el az állomást, ha megvárják, míg diplomával jöhetek.

Egy kis vita után elfogadták ezt a föltételt, s én egy hét múlva már mint Hajdú-Lucaszék megválasztott orvosa utaztam el egy évi szabadsággal az egyetemre, tanulmányaimat befejezni.

*

Aki tőlem szövevényes mesét, csodakalandokat vár, az keressen magának más mesélőt. Én egyszerűen praxisomat írom le, hogy háromszáz év múlva a lucaszéki doktor-utód elolvashassa s összehasonlítást tehessen: Ezer ördög! Hát már háromszáz év előtt is úgy volt!

Nem önöknek írok én, tisztelt páciensek, hanem annak a nehány kollegának, akik a posztomat öröklik.

Egy év múlva, a tél elején költözködtem be székhelyemre. A felsősoron béreltem ki egy csinos házikót évi negyven forintért. Az első napok ismerkedéssel teltek el, meglátogattam a polgármestert, a református papot, a jobbmódú embereket, egyszóval bejelentettem magamat, hogy itt vagyok; jöhetnek a betegek.

A polgármester nem a diplomámat kérdezte, ha megvan-e, hanem hogy tudok-e kalabriásozni.

- Bizony fogalmam sincs róla.

- Pedig még milyen fiatal! - dünnyögé kedvetlenül, mintha csak azt mondta volna: »Hát mit fog maga akkor csinálni egy egész életen keresztül?«

A tiszteletes úr a tarokk iránt érdeklődött. Értek-e a tarokkhoz? De én bizony ahhoz se értek.

- Hja persze, persze - szólt kedélyesen -, akinek az emberölésben van módja, az nem szorul az időölésre.

Pedig dehogynem. Már egy hét is elmúlt, s még nem jelentkezett páciens.

Bosszankodva lógáztam a lábamat délutánonkint a patikában, hova sokan járnak fecsegni, s mikor egyszer egyedül maradtunk a gyógyszerésszel, meg nem állhattam panasz nélkül:

- Mondja csak, Havran úr, hát nem szoktak ezek a hajdúk betegek lenni?

- Türelem, fiatalember, türelem. Bizonyára ők is alá vagynak vetve az emberi porhüvely romlandósági törvényeinek, de csoportosan, mint a ludak, s az év bizonyos szakaiban. Egyenkint nemigen teszik.

- Hogy értsem én azt?

- Hát kétszer egy évben. Farsangkor és a gyümölcsérés, vagyis inkább az éretlen gyümölcsök idején. Farsangkor a bevert fejeket és bordákat kell reparálni, nyáron pedig a gyümölcstől megromlott gyomrokat. Ilyenkor az egész város beteg. Nyugodjék meg, domine spektábilis, mert mi kétszer szüretelünk egy évben.

Csakhogy mind a két szüret jó messze volt még. Éppen a tél elején jártunk. A hó leesett volt már, s a végtelen róna szemvakítón fehérlett, csak a város közelében néz ki úgy a mező, mint egy iromba macskának a kiterített bőre; fekete foltok elcseppentetve a havon; disznópörkölések nyomai.

Minden fehér volt, az ég, a föld; s az ég- és a földnek egyforma ruhája mintegy testvérekké teszi őket; közelebb hozza egymáshoz, mint a csillagászok teleszkópja. A kigyúló csillagról esténkint szinte találgatni kell, hogy nem-e a gulyás akasztott valami lámpát a kútgémre? Télen a természet megteríti fönséges fehér abroszával azt a végtelenségig nyúló asztalt, nyáron azután rátálalja a tömérdek ennivalót.

A nagy fehérségből csak a tó vize válik ki, az is fehér, de olyan színben, mint az olvasztott ólom. Ezt a tavat hívják »Ballag«-nak. Évről évre nagyobb, - tehát ballag: csakis éppen ő teszi; minden egyéb mozdulatlanul áll Hajdú-Lucaszéken.

De bent a városban bezzeg nem fehér semmi; lucsokká keverődött össze a hó a sárral, s olyan dagasztótésztája lett belőle az ördögöknek, hogy pokol abban járni. Az utcák csak helyenkint vannak kövezve, de ez még rosszabb, a kiálló hegyes kövek miatt; a fuvaros gazda ijedten inti a felső küllőkig sárban hurutyoló kocsin az ostoros gyereket: »Vigyázz, kölyök, az isten szerelmeért rá ne hajts valahogy a kövezetre.« Emberi lábaknak valamivel szilárdabbra kinyomkodott helye csak a sövények és házereszek alatt van, ahol bagaria-csizmákban a kerítés-lécekhez kapaszkodva át lehet istenkísértésből hatolni. Az az idő ez az Alföldön, míg a komoly fagy be nem áll, amelyet azzal fest a paraszt-ecset: »ölbe viszik ki ugatni a kutyákat.«

Az egész város csöndes aluszékony ilyenkor. A »Bika« előtt (mert a Hajdúságban nem a sas és oroszlán az ideális állat, de a bika; méltóbb, hogy róla kereszteljék el a fogadót) egy-két furmányos szekér ácsorog; a róluk lehullott szénamorzsákon vígan kaparásznak a vendéglősné tyúkjai.

Bent az ivóban nehány szál ember fogyasztja a »buckai vinkót«. Ha nem csalódunk, a helybeli borbély, Gyurkovics János neve napja van, azt tartják most. Nemes Nagy András csizmadiamester felköszönti szépen:

- Az isten éltesse, komámuram, az...

Itt megakad s keresi hihetőleg »az emberi kor legvégsőbb határát«, de sehogy sem tud ezen bölcs kifejezésre ráakadni, minélfogva pótolja ilyképpen:

- Éltesse addiglan, míg a nap, hold és a csillagok világítanak.

Mire visszavág az elmés borbély:

- Hagyja el kegyelmed. Hogy fog aztán halálom után a Marci fiam sötétben borotválni.

- Ne búsuljon, sógor - biztatja az alsóvárosi kántor, a »fülemile-torkú« -, akkorra be lesz már vezetve a gáz az officinába.

Gáz Hajdú-Lucaszéken! Hahaha! Ez már olyan ötlet, hogy érdemes utána mindjárt most megtartani a jövő évi János-napot is.

Ami kis élet van még a Bikán kívül, az részben a »Népkör«-be szorul, hol a kaputosok az újságlapokat búvják; a cukrászdában a fiatalabb tintanyalók lógázkodnak naphosszat, míg ellenben a kovácsműhely a józanabb politikusok kaszinója. Itt a hatalmas pörölycsattogás zajában pöfékölnek a lucaszéki Deák Ferencek, távol az újságok hazudozásaitól, a tiszta forrásból merítenek. Akármit fecsegnek a menkő nagy budapesti papírlepedők, mégis csak innen lehet az igazságot leszűrni.

Fuvarosember messzeföldről jövő, megáll patkoltatni, vagy igazítani valamit a szerszámon. Biz azt nem eresztik kikérdezetlenül:

- Hová való, földi?

Vagy ide, vagy oda! valamit csak mindig mond. Megesik, hogy néha a Dunántúlt mondja; vagy Erdélyországot.

- Ej no, hát mi újság, arra maguk felé?

Míg a vas vörösödik, addigra rendszerint megered a szó az atyafiban s fel van hordva a pipázó »pógárok« elé a másik országrész sok nevezetes dolga. Itt esett, ott esett egy rettentő rablás, hajmeresztő gyilkosság. Ez már csak jobban tudhatja, mint a pesti újságíró, mikor egyenesen onnét jön.

A gyilkosságok és a különös esetek, a »Napi hírek« helyettesei. Most aztán a közgazdasági rovatra kerül a sor:

- Milyen ott a termés?

Végre következik a politikai »entrefilet«:

- Hány forinton veszik kendteknél a zabot?

A »zab« a növények Bismarckja. Ő mondja meg, lesz-e háború vagy nem.

Ha olcsó a zab, az a békét jelenti, a drága zab hadikészülődést. Huszárok lovának vásárolják össze. (Fecseghet az újság, nem kell rá hederíteni.)

A kovácsműhely még azért is mulatságos, mert minden helyi pletyka idejön a legelőbb. Ki verte meg a feleségét, ki jár jegyben, kinek van pöre és kivel, ki jött haza tegnap részegen stb. Itt minden ember talál olyat, ami érdekli. Még az orvos is.

Ott hallottam egy nap délutánján, hogy Szomorné asszonyom kiejtette kezéből a csecsemő gyerekét. Talán bele is hal a korpásfejű. Annak a hírét is meghozták, hogy Kótyi Mihály uram nagy beteg. A sírásó beszélte, aki a szétrepedt kapáját járt összeforrasztani. Mosolygott a gazember, sürgetve a kovácsot: »Még ma szükségem lehet a kapára.«

Helyes, nagyon helyes. Íme, hát közeledik az igéző pillanat, melyről annyit álmodik öt évig az orvosnövendék: az első páciens, az első recept, az első honorárium...

Szívem dobogni kezdett. Hazasiettem. Éreztem, hogy hívatni fognak. Két beteg egyszerre! Milyen szerencse! Ha a tulajdon feleségem volna a gondviselés, sem kívánhatnék tőle többet egyszerre, mint hogy ikreket szüljön.

De hiába vártam otthon egész estig, nem jött senki. Türelmetlenségemben elküldtem a szolgámat puhatolózni.

Gyuri kedvetlen arccal tért vissza késő este.

- Nos, mi van a betegekkel?

- Beszéltem a Szomorné pesztonkájával.

- Csakugyan leesett a gyerek?

- Csakugyan, de azt mondja a pesztonka, hogy a gyerek nem akar orvost.

- Hogy akarhatna, te szamár, ha nem tud még beszélni. Hát a másik?

- Kótyiékról azt hallottam félfüllel, hogy bevárják, míg a természet segít az öregen.

- Mit a természet! Hát mért nem mondtad, bikfic, hogy a természetnek nincs diplomája. Hogy mer a természet beleavatkozni a praxisomba? Micsoda szemtelenség az tőle?

Sok sületlenséget fecseghettem össze bosszankodásomban, mert Gyuri legény alázatosan vonogatta a vállát, szidtam a várost és a tavalyi »szerencsét«, mely ide juttatott.

Éjszaka vízióm volt; megjelent szegény nagybátyám. Egy felhőn ülve röpült el felettem és rám kiáltott:

- Hogy érzed magad, fráter, a hajdúk között?

Kevéssel a virradat után felköltöttek. A mindenes jött értem Kótyiéktól. Hát mégis... mégis.

Sietve rángattam magamra a retyerutyámat. Esernyő is kellett, mert szakadt az eső.

- Menjünk - mondám az ott künn didergő, zömök termetű, kerekképű, süket aggastyánnak. - Nagyon rosszul van a gazda?

- Alighanem közel jár már őkelme Földvárhoz.

- Miféle Földvárhoz? - kiáltám az öreg fülébe.

- Ahova mindnyájan eljutunk, én is, más is, még talán a tekintetes doktor úr is, deszkát árulni.

- Ahá értem már, az öreg eszerint nehéz állapotban van?

- Egyet szólt már annak a kakukk a tavalyi évben, fogadni mernék rá.

- No, hát csak siessünk. Messze van a ház?

- Hiszen ha lehetne sietni ebben a szutyokban. Csak imitt van egy hajításnyira.

Csakugyan nem lehetett sietni. A bagariacsizma le-lemaradozott a lábamról, mikor ki akartam húzni a térdig érő sárból, mely már sűrűsödni kezdett, mint a harmadnapos lekvár; még szerencse a visszajövetre, hogy egy kicsit meghígítja a zuhogó eső. Az ernyőmmel a szél birkózott, kapkodta, tolta visszafelé.

Már egy félóráig mentünk, mikor türelmetlenkedni kezdtem:

- Hát mégse vagyunk ott?

- Odább van, kérem alássan.

- Messze?

- Nem messze.

Befordultunk jobbra egy hosszú utcának, abból balra egy ákácfánál, másik hosszú utcának. Mindez igen soká tartott s véghetlenül unalmas és fárasztó volt. Ruhám teljesen tönkre volt téve.

- Ej, öreg, maga bolondít engem. Mondja meg, hol van az a ház?

- Odább van, kérem alásan.

- Odább! Mit ért az »odább« alatt? Nem evett nadragulyát? Egy hajításnyira mondta először a Kótyi-portát, s íme már egy órája megyünk, vagy mászunk inkább, a lábam átfázott, kezeim összedermedtek, nem bírok velük a kerítésekbe megkapaszkodni. Hát mondja meg nekem most már, ki tud akkorát hajítani.

- Ki? Hogy ki? - tűnődött az öreg pipáját szürtyögtetve. - Hát az óriások talán tudtak, akik az emberek előtt laktak itt.

- Ne fecsegjen bolondokat - feleltem bosszankodva. - Az óriásoknak több eszük volt, hogysem itt Hajdú-Lucaszéken lakjanak. Hanem mondja meg tüstént, merre van a Kótyi-ház, mert én egy tapodtat sem megyek addig.

- Szemben van a Szabóék pajtájával.

- Hát a Szabóék pajtája hol van?

- Srét a Kovácsék granáriuma mellett.

- Nekem az utcát mondja és a házszámot. Végre is tudni akarom. Mit makacskodik kend?

- Nincs itt az utcáknak, uram, semmi nevük, úgy híjjuk azt a tájékot, hogy »kutyogató« és a házakon sincsen numerus.

- No, már az más. Akkor csakugyan nem mondhatja meg.

Sok viszontagság után (miután egyszer el is estem s manupropriámat odanyomtam az anyaföld kovászába) végre megérkeztünk egy kis fehérre meszelt házhoz.

- Ez az - mondá az öreg. - Itt vagyunk, tensuram.

- No, valahára!

Amint beléptem az utcaajtón, négy nagy komondor kutya ugrott rám, talpaikkal besározva, ami még talán tisztán maradt öltönyömből. Az egyik beleharapott az újdonatúj köpönyegembe és leszakította az egyik végét, a másik is félelmetesen vicsorgatta a fogát.

- Segítség! - kiáltám. - Segítség! Hej emberek, senki sem jön ezeket a kutyákat elkergetni? Hát maga, vén gazember, mért nem mozdul?

- Csintalanok egy kicsit, ugyebár? - szólt a nagyothalló apóka, egykedvűen tömögetve a kiégett pipát.

A pokoli ugatásra és kiáltozásaimra egy fiatal, pirospozsgás menyecske jelent meg a pitvarajtóban.

- Csiba te! Ne te! Huh, huh! Ne bántsátok a doktort! Hozzá ne merjetek nyúlni, ne bántsátok! Hej, Bodri! Ej. Cifra!

Az ajtóbul nem mozdult, karcsú derekát meggörbíté kissé, kékes kötényét fölfelé hajtogatva lóbázta feléjök, amit a kutyák tetszés szerint vehettek vagy csillapításnak, vagy uszításnak.

Hanem a szöveg ellen nem emelhetek kifogást, mert az határozottan pártomat fogta.

- Eltakarodtok, zsiványok! Karikába essék a nyakatok. Nézze meg az ember ezeket a veszett állatokat. Ne adjon rájok semmit, doktor úr, jöjjön be lelkem, ne féljen. Nem rosszból teszik ők azt! Nem tudják azok kérem alássan, hogy kicsoda.

S ezen létániát elkiabálva hátrafutott az ólak felé.

Nagy nehezen sikerült a pitvarig hatolnom, ahova beugrottam egy bátor iramodással.

Szűk és homályos zug ez, vaskos kemencével, melynek nyílása előtt halomnyi tűz pislog ki a szürke hamu alól, a belső szögletéből létra nyúlik fel a padlásra meredeken, közepütt pedig kormos, alacsony ajtó nyílik be a szobába.

Azaz, dehogy nyílik; éppen az volt a baj, hogy sehogysem tudtam kinyitni; hasztalan kotorászva kezemmel a kilincs után. Hát meg van ez az ajtó babonázva?

Az öreg, aki utánam kullogott, nevetve figyelmeztetett, kínlódásomat megsokallva:

- Azt a kis patkányfarkat rángassa meg, nagy jó uram!

Az ám ni! Csak most vettem észre a madzagot, mely belülről egy lyukon átvezetve leleményesen fityegett alá.

Az ajtó felnyílt s kitárult a várva-várt színhely: az első páciens és házanépe.

Valamivel volt csak kellemetlenebb ez a hely a pokolnál. Csuklani és prüszkölni kezdtem egyszerre. Fülledt, poshadt levegő fojtogatott; megsűrűsödve piszkos, sárgás színt játszott. A rohadt káposztától és a penésztől kezdve minden bűz képviselve volt itt. Az atmoszféra egy-egy atomja megromlott ételszagokat hömpölygetett az orrom alá, melyek gyors egymásutánban váltakoztak különböző ernyedt anyagokkal. Nem levegő ez, de a Belzebub kocsonyája. Emberi testek kigőzölgését véltem belélegzeni, majd megszárított birkabőrök nehéz, fullasztó aromája csapott meg, melyet mintegy kalmírozni látszott a terpentin átható kipárolgása...

Hja, itt sohasem szellőznek. A nyílhatatlan táblájú ablakokat ősz végén körültapasztják télire, nehogy levegő illanjon be a nyílásokon.

A beteg ott feküdt nyögve egy tarka kanavász ágyban, egy csomó öregasszonytól körülvéve, akik különböző füveket hoztak.

Rendszerint azzal kezdődik az orvosi segély, hogy »mutassa a nyelvét«, azután következik az ütér és a többi: de itt, tudtam már a nagybátyám elbeszéléseiből, egészen más az első szükséges teendő.

Odaléptem tehát az ablakhoz és a fehércsontos aeskulapi botommal kilöktem az üveget. Darabjai csörömpölve hullottak szét, s ezüstös fehér kévében ömlött be a friss levegő.

- Juj, juj, juj! Megfagy a szegény gyámoltalan - sikoltozának az asszonyok.

- Fogják be azt a lepénylesőt - förmedtem rájuk haragosan -, mert mindjárt kikergetem innen. Hiszen ebben a szobában az egészséges embernek is meg kell halnia, nemhogy a betegnek. Melyikök Kótyiné?

- Én vagyok az - szólalt meg egy koros, szikár, gránátos termetű nő, kötényével törülgetve a szemeit. Így hozza ezt magával az illedelem.

- Mióta beteg az ura?

- Egy hete múlt tegnap.

Megvizsgáltam a beteget, a nyelve tele volt fehér lerakodással, az ütere lázt mutatott.

- Mije fáj?

- Mindenem - lihegte bágyadtan.

- Mi az a minden? Fáj az orra?

- Nem.

- No, lássa. Hát a szeme?

- Az sem.

- No, lássa. Ösmerje be legalább, hogy bolondokat beszél.

Kótyi uram behunyta a szemeit és a fal felé fordult, annak a jeléül, hogy mindent beismer. Nyögött és nem felelt, többet.

- Mit gondol, Kótyiné asszonyom mitől jött ez a baj?

- Hát úgy volt az, megtisztelem alásan...

- Csak röviden.

- Hogy ennek a mi sógorunknak, Buga Domokosnak egy eladó lucernás-földje volt tavaly Szent Mihálykor a »Berkenyés« dűlőben, tán tetszik is tudni, hol van, mert szemrevaló szép darab föld....

- Nem tetszik. Csak íziben.

- Hát azt mondom az én jó uramnak, éppen künn ültünk a padkán, a ház előtt: »Te Mihály, (mert csak »te Mihálynak« szólítom, mivelhogy, akár csúfság bevallani, akár nem, ő a fiatalabb kettőnk között) vegyük meg azt a lucernást a sógortól«. Mire visszafelelte az uram. »Az ám, ha bolhával lehetne érte fizetni, mert az neked van«, mert tréfálkozó csintalan az én emberem, míg az irháját bírja. Hiába hánykolódol apjuk, mert én megmondom az igazat a doktor úrnak. Én nem veszem a lelkemre, hogy valamit eltagadtam.

- Csak a dologra, jó asszony, a dologra.

- Odább fonogattuk a beszélgetést, pénzünk az igaz, nincs, de van a Tüskés kománknak, aki tegnapelőtt adta el a kétévi termését a debreceni gabonás-zsidónak, hátha, mondom, kölcsön kérnél tőle annyit, amennyin a földecskét magunkhoz lehetne ragasztani. A pénzt apródonkint visszafizetnénk majd, s a földecske megmaradna. Vedd fel, öregem, az ünneplő mándlit s eredj át, ösmerem Tüskés uramat, megemberel, meglásd.

- Egyszóval adott pénzt...

- Adott, lelkem, adott. Mindjárt is hazahozta a szegény uram. Hát jól van, megvettük a földecskét Bugáéktól, kifizettük becsületesen, el is vetettünk benne tavaszkor, mert a lucernát azonközben kiölte belőle megkövetem alásan az aranka. Ugyan galambom, doktor úr, maga okos, tanult ember, könyveken hízott elméjű, nem tud valami szert ellene?

- Megmondtam már, hogy ne fecsegjen annyit ide nem tartozó dolgokról. Így is a guta kerülget már.

- Egy árva szót se szólnék, mert minden rendben volna, az emberem sem nyomná most az ágyat, őt meg az ágy, ha a gonosz gerjedelmek hatalmukba nem ejtik Tüskés János uramat. - Szemet vetett őkelme farsang óta a menyecske unokámra, arra a csinosra, akit odakünn tetszett látni. S még hagyján, ha csak legyeskedésnél marad a dolog. Az unokámnak persze, hogy nem kellett a vén legény, magaviseletével mindenképpen lohasztotta. De a tűz is csak mind nagyobb-nagyobb, ha a szél oltogatja... Hát a minap mi nem történt a Bilaék lakodalmán? Az történt, hogy Tüskés uram fölhevülve az italoktól, meg az unokám ragyogó szemeitől, odaszól neki önfeledten, egész hangosan a lakodalmas nép előtt: »Csókolj meg, Zsófi, csókolj meg.« Mire Zsófi nevetve mondja: »Nincs egyéb kívánsága?« Tüskés felugrik, átkarolja a derekát: »Nosza, ne vonakodj - hörgi -, elengedem apádnak egy csókért az intereseket.« Unokám ríva fakadt, énbennem is kigyulladt a méreg. Az egész városnak kikiáltja, hogy adósai vagyunk. Még csak a kidoboltatás van hátra! Mondom az uramnak: »Betelt a pohár, te ember!« (Kótyiné asszonyom csípőre vágta a kezeit, harcias ívben a könyökét, úgy illusztrálta az akkori haragját.) Forgósadta, Mihály, ez már sok! Ezt a gazember Tüskést ki kell fizetni, készülődj, de szaporán, vásár van Debrecenben, adjunk el mindent, nem bánom én, ha a viganómat is, de fizessük ki a zsiványt. Az én gyerekem fejére ne rakjon csúfságot senki sem. Úgy is lett, kivezettük az istállóból a tehenet, a Kajlát, a Fecske csikót és a tinót, Gombost. Elhajtottuk szegényeket. Záporesőt sírtam, mikor a kapun kivezették. Szegény barmocskáim sose térnek vissza. Amint nem is tértek. Ott ácsorogtunk velük szomorúan a marhapiacon, étlen-szomjan messze be a délutánig. A tehénkét, az igaz, még délelőtt megvette a penecsei takács, valami Bujdosó Ferenc nevű. Adós is maradt a gazember tíz forintunkkal, azt hallom felőle, nem valami nagyon derék ember, ami azonban a Fecskét illeti, annak jó gazdája akadt, hátas lónak vette meg a cserenyi ispán (cukrot fog a Fecske enni), hanem a tinócska ott árulta szegény a petreselymet majdnem uzsonnáig, míg végre honnan-honnan nem, előbukkant egy nagyfejű, kacskakezű mészáros és alkudni kezdett a tinóra. Ötvenre tartottuk, negyvenkettőt ígért. "Vágjuk el azt a nyolcat, legyen negyvenhat" - így az uram. "Nem adok többet negyvennégynél" - így a mészáros. "Kell a tenyerem vagy nem kell?" Intek a gazdámnak, mire belevág a markába: "Legyen hát, de áldomással." "Jól van, de hol igyuk meg?" - feleli a mészáros. "Menjünk, mondom, az Arany-Sarlóba, az ide közel van." De az ördög súgta a mészárosnak a lacikonyhát, oda telepedtünk hárman a sátor alá s a szegény uram megéhezve, nagy mohósággal evett meg egy tál kövér cigánypecsenyét, - hát attól jött ez a baja.

- Hála istennek, csakhogy már megjött. Féltem, hogy még legalább két óráig kell várnom a gyomorrontására. Adjon most szaporán egy kis tintát.

- Tintát, aranyom? Hol vegyem én a tintát?

- Nem írhatom meg a receptet az öklömmel. Hát nincs a háznál tinta?

- Volna iszen, volna, de azt a Palika vitte el az iskolába. Mert úgy nézzen meg engem a tekintetes úr, hogy ámbátor huszonkét fogam hiányzik a harminckettőből, és menyecske unokám van, az egyik gyerekem, a Palika, még iskolába járó.

- Küldjön el hát a tintáért!

Azalatt időm jutott megmosni a kezeimet s lekaparni a sarat ruhámról.

Éppen harangszókor megjött a Palika a kalamárissal. Zsófi, ki érte ment, már útban találta, de viszontagságteljes körülmények közt. A kalamáris és a Palika szöszke feje nem volt egész, mind a kettő be volt törve. Egy kis verekedést hevenyésztek hazajövet a hajdú-csemeték.

A Palika fejéből csepegett a vér, de a tintatartóból nem jött elé többé semmi nedv, az már kifolyt útközben.

- Jaj, szegény pulyácskám! - sikoltott fel az anyja, a vér láttára -, jaj, ki bántott? Huh, hát verekedtetek! No, semmi az, édes, megmosom, bekötöm. Katonadolog az! Úgy, a Nagy Istvánék gyerekeivel verekedtél? No, képzelem, mekkora léket ütöttél a fejükön, szívecském... Mit, hogy te voltál a gyengébb? Ejnye akasztófáravaló vakarcs, hol van az a seprő? Add csak ide, Zsófi!

- Ne a seprőt keressék, de ahelyett adjanak legalább egy ceruzát, mert a tintatartóval nem boldogulunk.

- Talán lesz a Pali zsebében. Keresd meg beste kölyke! Ha találsz, nem bántalak, megkegyelmezek.

A fiúnak tetszett a békeföltétel, addig-addig keresgélt, tapogatta magát, míg végre valahol a mellény-bélés alatt talált egy darabka - griflit.

- Jó lesz-e? - kérdé Kótyiné.

- Dehogy lesz, dehogy. Hiszen nem lehet ezzel papirosra írni.

- Akkor hát mégis ide azzal a seprővel!

- Akkor hát mégis jó lesz - vágtam közbe, a gyermeket megsajnálva -, a palatáblára írom fel a receptet.

- Úgy, úgy, édes tekintetes úr, mert ha palajbászt találtunk volna is, papírt bizonyosan nem találtunk volna a háznál... Nem lehet az embernek, lelkem, mindene.

.......

Kifáradva (mintha egész nap kubikoltam volna), ügettem hazafelé. A városháznál a polgármester úrral találkoztam, aki Faragó szenátorral beszélgetett a kapuban.

- Honnan jön, doktor úr, így átázva, mint az ürge?

- Kótyiéknál voltam.

- Nagy út ilyenkor.

- S mennyi kellemetlenség jár vele!

- No, de a honorárium.

- Mennyi is az? - kérdém. - Szabályozva van?

- Igenis szabályozva. Egy látogatásért ötven krajcár jár - mondá a polgármester.

- Lehetetlenség! - dadogtam elsápadva.

- Behajthatóság esetén - tette hozzá a város feje.

Mióta Coppée megírta rólam a »Scènes Hongroises« előszavában, hogy mekkora nagy vadász vagyok, azóta nincs semmi nyugtom és pihenésem. A legjobb ismerőseim azzal állítanak meg az utcán: »Mikor küld már nekünk is nehány nyulat?« Mások viszont vadászatokra hívnak, nem győzöm magam kimentegetni; pedig már eddig is elég sok olyan jó tulajdonságot fogtak rám a barátaim, amiknek hiányát folytonosan takargatnom kell. No, de legalább ennek az egynek a terhét lerázom magamról.

Nem voltam én vadász sohasem.

Ámbátor némi sikerekkel dicsekedhetném. A tiszttartó kisasszonyai (akik azóta öreg asszonyok valahol), mikor diákkoromban hazakerültem a vakációkra, velem járkálgatva a faluban, egy fehér verebet pillantottak meg egy pajta tetején.

A fehér veréb nagy ritkaság, megöregedett, megőszült, bizonyára tapasztaltabb a többinél, valóságos Deák Ferenc lehetett a verebek között.

A szép kis Mariska így szólt hozzám:

- No, híres, üsse le azt a verebet, ha tudja.

Szó nélkül vettem föl egy követ, a veréb felé hajítottam, s a szegény kis állat holtan pottyant a lábainkhoz.

Az öreg Filcsik, aki a kapuajtóból nézte az eseményt, biztatólag kurjantott fel:

- Biztos kezed van, fiacskám. Jó vadász lesz belőled valaha!

Mariska és Panni elsápadtak a holttest láttán.

- Menjen maga, csúnya gyilkos!

Én pedig diadalittasan, kipirult arccal álltam ott, mint egy hős.

- Nos, kell-e még több?

- Jaj, ne, ne! Jaj, ne bántsa őket szegényeket!

Remegve, összetett kézzel kértek a kis golyhók, mintha szentül hinnék, hogy a lég összes szárnyasait kipusztítom, ha nekilátok.

Egy más alkalommal (de később vagy két évvel) nagyobb siheder koromban ijedten ront be a szobába Gilagó Marci (az a vén cigányprímás, aki Szücs Palinak húzta).

- Mi a baj, more?

- Hamar, hamar fogjon azs urficska puskát. Ellensig van a faluban.

- Ki? A muszka?

- Hej, dehogy a muszka!

- Hát a német?

- Annál is vesettebb.

- Kicsoda, micsoda?

- Egy valóságos vesett kutya szaladgál azs utcákon.

- Hát aztán? - feleltem flegmával. - Annak is elkel egy kis testmozgás. Hadd szaladgáljon.

- Azs ám; csakhogy a rajkók is ott saladgálnak!

- Jól van, jól, Marci, de az apám nincs itthon, nekem pedig még nem volt kezemben soha puska, nem is merem elsütni, nem hogy célozni tudnék, de ha te akarsz rálőni a kutyára, hát odaadom.

Gilagó Marcinak égnek állt minden hajaszála arra a gondolatra, hogy ő bánjon el a fegyverrel.

Künn az utcán kusza kiáltások, vad riongások verték fel a falucska csendjét. Egy csomó ijedt asszony befutott az udvarunkra.

- Jaj, úrfi, úrfi, ha istent ösmer!

- Nagy keresztényi cselekedetet visz véghez!

Éppen akkor olvasgattam egy keresztes hadjáratokból merített regényt, Balduin vitéz cselekedeteit. Hatott rám ez a szó. Isten neki, a kereszténységért mégis érdemes tenni valamit.

Dobogó szívvel vettem le a szögről a megtöltött puskát, s a kapu oszlopa mellé húzódva, célba vettem a cikcakkosan futkározó ebet, melynek szemei villogtak, s szája egy ujjnyira tajtékzott fehéres, lilaszínbe játszó habban.

Egy durranás, a kutya keringeni kezdett és - összeesett. Éppen a koponyáját találtam el.

Gilagó Marci lelkesülten kiáltott fel:

- Mit, hogy nem tud lőni? az Úristen is csak egy kicsikét tudhat jobban!

Nimródi hírem e perctől kezdve meg volt állapítva. Apám kimondta a szentenciát. »Erdész lesz belőled. Elviszlek Selmecbányára.«

Az öreg Filcsik megsimogatta a fejemet, mikor találkoztunk, s nagy prosopopeával mondá a vele menő kántornak:

- Ezért a gyerekért sok pénzt megadna a király, mert ez - fogadni mernék a bundámba - minden ellenségét lelövöldözné apródonkint.

Messzire híre ment. A harmadik faluban lakó gróf is megtudta s a legközelebbi hajtóvadászatra engem is meghívott.

Apám büszke volt. »A család emelkedik«, hangoztatá fennen egynehányszor. Anyám azt felelte: »Ne kevélykedj a gyermekben előre, mert én nem akarom, hogy az állatok hóhérja legyen.« Apám visszafelelt: A Veresek nem értik az effélét! (Veres Mária volt anyám, az ebecki Veresekből.) A Veresek sohase voltak még grófi vadászatokon! A Veresek voltaképpen nem is vadászok. A Veresek voltaképpen rókák. A rókák és a vadászok közt pedig még igen sok a különbség.

E kedélyes kötekedések igen gyakoriak voltak az én édeseim közt, s hol ez egyik familia kerekedett felül, hol a másik - de azért grófi vadászaton csak én voltam.

Bár ott ne lettem volna!

A nagyhírű vadász, Pétery Muki bácsi mellett állottam a kékkői erdőben. Az öregúr éppen a vadász-kalendáriumot töltögette a fejembe, hogy mikor milyen vadra kell lőni, amint egy fogoly-csapat, krcs, krcs, nagy csikorogva fölrebbent.

- No, lőjj hamar közéjük!

Fölemeltem a fegyvert, drum-brum. A füst eloszlott. A fogoly-kakas sértetlenül menekült el összes cselédségével, de egy hajtó, aki pedig egészen oldalt állt és éppen nem a foglyok irányában, velőt rázó sikoltással rogyott össze.

A vérem jéggé fagyott. Se szólni nem bírtam, se előre menni. Szerencsére hozzászaladt Muki bácsi és konstatálta, hogy nincs nagyobb fajta baj, csak egypár serét-szem ment a lábába, katonadolog az egész. Gúnyos mosoly szaladgált az öreg tömött bajusza körül, s nyugodt malíciával lépett hozzám, megveregetve a vállamat:

- A hajtók is ki vannak véve, édes öcsém, ilyenkor az őszi hónapokban. Ezt elfelejtettem volt neked mondani.

Elvörösödtem szégyenletemben, s amint a legelső völgymélyedésbe lebocsátkozhattam, ahol senki sem ügyelt reám, megszöktem a vadásztársaságtól, elindulva egy gyalogúton hazafelé.

Az est különben is küszöbön volt. Szerteszét a füveken reszketett már a homály, mint a meg nem aludt kocsonya. A dűlőút mentén magányos kőrisfa áll, a »Vilma-majornál«. Messziről úgy nézett ki két félreálló ágával, mint egy kiterjesztett kezű óriás kísértet. Ijesztő árnyéka megnagyobbodva feküdt kiterítve a mezőn.

Amint közel értem a kőrisfához, látom, hogy egy fehér veréb ül rajta, szakasztott olyan, aminőt én ütöttem agyon valaha. Csrip! csrip! csipogta szemtelenül. Csrip! csrip!

Úgy tetszett, mintha gúnyolna! Nem bírtam róla levenni a szemeimet. Igen, szakasztott olyan veréb! Vagy hogy talán éppen az! Hátha a lelke...

Összerezzentem.

- Hess, te cudar!

De a fehér veréb meg se moccant.

A puskámnak meg volt töltve az egyik csöve: rásütöttem, de az én verebem föl se vette, ott maradt és csiripelt.

Halálos félelem vett rajtam erőt. Elkezdtem lélekszakadva futni a kísértet elől, mert semmi kétség immár, hogy az a fehér veréb lelke.

Csrip! csrip! hangzott utánam, amerre futottam, a fákról, a garádok mélyedéséből, a házak ereszeiről és mindenünnen.

A fehér veréb lelke velem röpült látatlanul a levegőben.

*

Meglehet képzelődés, vízió volt az egész, - de azóta nem vettem puskát a kezembe, nem voltam soha vadászaton és kerülöm a vadászokat is - az egy becsületes stüszi vadászt kivéve.

Ma a képviselőház órája felől az a hír terjedt el, hogy rosszul jár; pedig fontos terminusaim voltak a nap hátralevő folyamára: hát elhatároztam, hogy valami perfekt órához igazítom a magamét. E célból megszólítom a folyosón Tisza Kálmánt, aki beszélgetésbe volt merülve Busbachchal:

- Kegyelmes uram, hány óra?

Tisza szórakozottan felelte:

- Egy bizonyos, és ez az, hogy dél elmúlt.

Hanem e szerint persze mégse tudtam az órámat megigazítani.

Szerencsére éppen arra fut Hegedüs Sándor.

- Hány óra, Sándorkám?!

- Mindjárt, mindjárt! - kiáltá szaladás közben és még most is szalad, ha azóta meg nem állott.

Megfordultam a sarkamon, a miniszteri szoba felé lépdegélve. Útközben szembe jön Szapáry Gyula gróf.

- Kegyelmes uram, hány óra?

A miniszterelnök mosolyogva felelte:

- Hát már ezt is én mondjam meg?

Ezen a réven se tudtam meg tehát az időt, de hiszen ott ül egy szögletben László Mihály, majd megmondja az.

- Hány óra, Miska?

Miska barátunk gyanakodva nézett rám.

- Hm - szólt óvatosan körültekintve. - Mért kérdezed éppen éntőlem? Kérdezd meg Gajáritól.

Csakugyan ott közel mesélte legközelebbi vadászkalandjait Gajári. (Mert a vadászkalandokat Beksicstől sorba öröklik a Nemzet szerkesztőségében.)

- Ödönkém, lelkem, hány óra?

Gajári, az örökké kedves és udvarias Gajári minden gondolkodás nélkül feleli:

- Mennyit parancsolsz?

Mire kielégítetlenül fordulok a mogorván föl s le sétálgató Tibádhoz, hogy hány óra.

- Tudja a fene!

No, már látom, hogy itt semmire se megyek, s megfogom a korridoron Apponyit.

- Ugyan mennyi idő lehet most?

Apponyi kiveszi az óráját s így szól:

- Tekintettel arra, hogy tegnapelőtt 10 óra 20 perckor igazítottam meg az órámat a politechnikum órájához, de már tegnap déli 11 órakor kilenc perc differencia mutatkozott, föltéve, hogy e differencia permanens jellegű, jelenleg még nincs egészen egy óra; de miután e differencia valószínűleg fokozatos, mert a differenciák fejlődésképesek, véleményem szerint, a konkrét esetet véve, ugyanazon eredmény jön ki, in ultima analysi, hogy még nincs egészen egy óra.

Ebből se lettem okos. Mégis csak jó lesz a magam pártbelijéhez fordulni. Ni, ahol döcög Kőrösi Sándor.

- Hány óra, Sándor bácsi?

Öreg bátyánk elkeseredve dünnyögi:

- Nekünk már azt se mondják meg!

Ott hagytam az elkeseredett szittyát, s előtaláltam Jókait.

- Hány óra, Móric bácsi?

Jókai tréfás kedvében volt.

- Hát órád vagyok én neked? Járok, ütök, de nem mutatok.

S ezzel jól hátba ütött és tovább ment.

A föld is rengni látszott e pillanatban. Szilágyi Dezső jött fújva, lihegve.

- Kegyelmes uram, kérlek, hány óra?

Rám nézett lesújtón és felförmedt:

- Miféle szamár kérdés ez?

Igaza volt. Persze, hogy szamár kérdés, most a reformok küszöbén.

Elsompolyogtam, és a sok közömbös hideg alak közt csak az egyetlenegy Lukács Béla nézett rám nyájasan, ismerősen.

Végső kísérletül megszólítottam:

- Méltóságos uram, hány óra?

Gondolkodott, kihúzta óráját, rátekintett, majd hirtelen visszacsapta a födelet.

- Ha éppen akarod - szólt habozva -, megkérdezhetem Barosstól.

...Baross azonban már elment volt az ülésből.

*

Egy szó, mint száz. Az egész ülés alatt még annyira se bírtam vinni, hogy megtudjam pontosan, hány óra van, e titkolódzó, diplomatizáló, begombolt pártban; s azért csodálkozom én a Linder György ügyességén, ki naponkint egy kosár kulisszatitkot tud összegyűjteni éppen ezen a mezőn. Valami különös, csodálatos talentum ez az övé!

Korpona városa kettőrül volt híres eddig: a borárul, melyet font számra árulnak télen, ha befagy, és egyik követjéről (még a pozsonyi diéták idejében), aki a »Halljuk, halljuk«-ra olyasvalamit felelt magyarul, ami a női olvasókra nézve latinul van.

Pedig hát történt ott egyéb is; mikor Bercsényi Miklós uram a bányavárosok felé közelednék, a korponai bíró, Krametz Mihály uram őkegyelme, ahelyett, hogy ellenszegült volna a vitéz generálisnak, eleibe méne a városi magisztrátus élén s két fehér ruhába öltözött deli szűz bíbor vánkoson vitte a város kulcsait.

Régi praxis volt ez Korponán. A városi árvaleány gyerekekből a tanács neveltette a csinos ábrázatúakat politikai célokra.

Mert a város alá sűrűn kalandozó basák és bégek becsületes, jámbor férfiak valának, akik rendszerint azt mondták ilyenkor:

- Vigyétek a kulcsaitokat a pokolba! Hanem a lányokat majd csak én viszem el a mennyországomba.

Mert abban van a, differencia az igazhivők és a gyaurok közt, hogy a gyauroknak valamennyinek egyetlen mennyországot ígér az Isten, a haláluk után, míg ellenben Allah minden mohamedánusnak már életében egy-egy külön mennyországot engedélyez. A paradicsombeli, a tubafával, az már csak pótlék.

Hanem a generális Bercsényi nem úgy tett, mint a basák és bégek. Átvette a kulcsokat a vánkosról, meghallgatta Krametz Mihály uram dikcióját, azután elmondta neki, hogy mit kíván: húsz társzekér kenyeret, öt szekér szalonnát, száz darab szarvasmarhát és négyszáz birkát; majd a bokrétát vette át a szűzektől, de már ezektől azt kérdezte, hogy ők mit kívánnak?

A szőke (mert persze szőke volt az egyik) lesütötte a kék szemeit szemérmesen; a barna, a szebbik, fölemelte a fejét dacosan:

- Rendelje el nagyságod, hogy Korpona városa rendes orvost tartson.

- Talán beteg valaki? - kérdé a generális.

A leány elpirult, de nem szólt semmit.

- Talán a szeretőd beteg?

A leány biccentett a fejével. - Hagymázban fekszik.

- Ezer ördög! - hökkent meg Bercsényi Miklós - csak tán nem uralkodik a hagymáz?

- Az most nekünk a legkegyetlenebb urunk - felelte a leány -, s egyetlen orvos sincs a városban.

- Álljanak hátrább kegyelmetek! - parancsolá a vezér, aztán a szőke leány felé fordult: - Hát teneked, fiam, mi a kívánságod?

- Én pallosjogot kérek a városnak.

- Pallost? Mi végre? Kit gyűlölsz te olyan nagyon?

- Azt, akit olyan nagyon szeretek, aki megcsalt, aki elment a labancokhoz, mert a kapitány felesége után bolondul, aki elárulta a várost s akinek a vérét szeretném folyva látni.

Bercsényi kérdőleg tekintett a magisztrátusra.

- Miféléket fecsegnek ezek a gyerekek?

Krametz Mihály uram egész a derekáig hajtotta meg ravasz nagy fejét.

- Nem lenne pedig rossz, méltóságos főgenerális uram. A halál megregulázásának miatta.

- Hogy érti kegyelmed?

- Hogy a nemes város kezében legyen a hatalom, kiadni azokat a halálnak a pallos által, akikre az nem vágyik, s visszatartani tőle azokat a felcser által, akiket a halál le akar kaszabolni.

Bercsényi mosolygott. Ő már alkalmasint pedzette, hogy a pallos és a felcser voltaképpen egy ugyanazon szakmában dolgoznak. Mosolygott, de mégis teljesítette a szűzek kívánságát. Staféta ment a fejedelemhez a pallosjog iránt, s a tábori orvosok közül egyet ott hagyott Korponának, maga a városban meg se szállva a hagymáz miatt, ami szerfelett ínyére volt a magisztrátusnak. De iszen, nagyeszű ember Krametz Mihály uram!

Egy-két hónap múlva megjött az okmány Sárospatakról: a jus gladii. Nagyra volt vele Korpona! Hogy fog ő most fittyet hányni Körmöcnek, Selmecnek!

Alig várták, hogy előadja magát valami eset. Krametz Mihály uram türelmetlenségében már szinte maga izgatta az embereket:

- Hát már semmi se lesz? Hát már nem ölnek itt meg senkit? Aludttej foly az ereitekben? Való is nektek a pallos, ti szamarak! Ártányok nyakára keleti gyöngy.

Addig-addig zsörtölődék, türelmetlenkedék őkelme, míg egy napon megjött II. Rákóczi Ferencnek egy parancsa, hogy miután a korponai bíró, Krametz Mihály, a fejedelem hadait bolonddá tette a hagymáz nevű ragályos betegség álhírével, hogy azok onnan gyorsan elvonuljanak, árulónak tekintendő, bírói székétől legott elmozdítandó lészen, és miután Korpona városnak jus gladii adományoztatott, cito, citissime a törvényszék elé állíttassék Krametz Mihály, hogy méltó bűnhődése legyen mindenek okulására.

No bezzeg, most már ki lehet próbálni a jus gladiit. Az átkozott doktor, akit Bercsényi otthagyott, feljelentette a fejedelemnek az ártatlan szűzek szájába adott csalást, mely pedig annyiszor vágta ki már a nemes várost.

Hát mit tehessenek? Összeült a tanács ítélni a bűnös felett. Csupa jámbor mesteremberek. Meskó Ferenc, a tímár, Komár József, a gyertyamártó, Czibulya József lakatos, Zwikkel György, Walter Konrád és az újonnan választott bíró, Palojtay Kristóf.

Árulónak halál a díja. Világos a törvény, kimondták a halált rab Krametz Mihályra. Könnyű dolog eddig, de most jön már a borzadalmas része: a vér. Ehhez pedig nem voltak szokva, nem filiszternek való dolog az; Meskó uram mester volt az állati bőrök kikészítésében, Komár uram a faggyúval tudott bánni, de vérben csak az új bíró, Palojtay Kristóf dolgozott volt, mészároslegény korában.

A halálítélet végrehajtása elől meghőkölt valamennyi.

- Hiszen pallosunk sincsen! - ellenveték némelyek.

- De ha pallosunk volna is, hol vegyük hozzá a hóhért?

- Hát mi az ördögöt csináljunk? Ki vállalja magára az intézkedést?

De bizony senki se bolond, hogy a felesége meg a gyerekei meg se csókolhassák soha jóízűen.

Végre is, hosszú tanakodás után, az lőn a megállapodás, hogy a vádlottat a tanács elé vezették. A bíró felolvasta előtte a halálos ítéletet és a markába nyomta:

- Itt a szentencia, Krametz Mihály uram. Ezzel menjen kegyelmed vagy Kassára, vagy Pozsonyba, aholott előmutatván a hóhérnak, ennek következtében törvényesen feje vétetik. Megértette kegyelmed?

Elment-e Krametz Mihály magát lenyakaztatni valamerre, a krónika nem kutatja, csak annyit mond szűkszavúan, hogy a fejedelem, értesülvén a nevetséges esetről, elvette vala Korpona városától a jus gladiit, - mivelhogy azt maguk ereszték ki a kezükből, vele élni nem tudának.

Mindezt nagyon szégyenlette eddig Korpona városa, kétszáz hosszú esztendő óta, pedig talán egy szó sem igaz belőle, furfangos krónikások ráfogták; mindegy, ő maga mindent elkövetett, hogy idők moha befedje, hogy senki se tudja, évkönyveiben nyoma ne legyen, csacsogó poéták rá ne bukkanjanak.

De én mégis megtaláltam. Csakhogy olyan szerencsés pillanatban, mikor már nem Korpona városát teszi nevetségessé. Az ősmesékben az elátkozott csónakos kiugorhat a vízparton, s az marad bent a kalamitásban helyette, aki ráült a sajkájára.

Korpona kimászott a komikumból: akadt, aki beült a csónakjába, aki elvállalta tőle: a képviselőház.

Most készül számára a törvényjavaslat, hogy tagjai felett átadassék a jus gladii a kúriának. Életlen lévén a pallosa, de meg a hóhérok hiányában is, kénytelen volt fejvétel helyett szabadon ereszteni annak idején Hoitsy Pált, gróf Széchenyi Pált és gróf Károlyi Gábort.

Okulván ezeken, éppen úgy cselekszik, valamint hajdan Korpona, kezébe fogja nyomni ezentúl a vádlottaknak a házszabályokat:

- Menjetek, gyerekek, ezzel a könyvecskével a kúriához, az majd kitekeri a nyakatokat!

Váltig mondom én azt, nincs olyan bolondság a világon, aminek ne akadna utánzója. És végre is engesztelékeny a gondviselés. Kellett, hogy a szegény Korponát is rehabilitálja valaki.

Szép asszony-királyunk, Mária Terézia alatt még csak nagyon embrióban voltak a lóversenyek. Az epsomi és a longchamp-i gyep még akkor igazán csak gyep volt; üde zöld fű termett rajta, nem csengő-bongó arany. Széna a lovaknak és nem borostyán.

Minálunk pedig, azt hiszem, legföljebb az előzködés lehetett meg a mai versenyekből. Az előzködés az ősapa. Már talán Árpád is előzködött útközben a vezérekkel. A magyar népben eszerint mindig benne volt a lóversenyek bacillusa. Mikor a vásárról hazafelé jönnek a parasztjaink szekereiken, mérföldnyi területen folynak a lóversenyek. Gyű, Tündér! Gyű, Pajkos! A gazda közibe vág a két griffnek: »Hadd lássuk, hol termett több zab!« De az ellenfelet is biztatják a kocsiban ülők. »Ne sajnáld a lovat, mert nem püspök!« Az országút fölvert porfelhőjében az egész vonalon fakó fogatok rohannak, riasztó kurjongatások közt. Ezer meg ezer verseny dől el minden percben.

A királyné fülébe eljutott az új élvezet híre messze földről, és meg is csiklandozta. Mert az asszony asszony, még ha korona van is a fején. Elhatározta, hogy Bécsben is divatba hozza. Természetesen sikerült. Mert a korona korona, még ha asszony fején van is.

Beszélték az angol lordokról, hogy egyenesen avégből nevelnek lovakat, hogy előzködjenek, arabs vért eresztve beléjök. Hogy a westminsteri herceg mesterségesen soványítja magát és a lovászait a ló kedvéért, hogy könnyebbek legyenek a hátán. Pedig hát mi élvezet van abban, ha az egyik ló hamarabb ér be a csóvához, mint a másik? Hiszen szükségképpen elsőnek kell lenni valamelyiknek.

Laxenburgban volt az első efféle verseny. Gróf Nádasdy uram, a vitéz generális rendezte és báró Feldeck, aki Londonban járt őfelsége megbízásából, hogy szögről-végről kieszelje a futtatások mivoltját. Pünkösd másodnapjára tűzték ki az ünnepélyt, mely zárt körben folyt le. Csak a legmagasabb uraságok vehettek benne részt.

A felséges asszony lázas érdeklődésben égett; minden követ, fát megmozdított a siker érdekében, még fiát, József főherceget is megbiztatta, hogy jelenjen meg ott akkorra a lovaival.

- De ha nincsenek lovaim - felelte mosolyogva a főherceg, ki jobban szerette a könyveket.

- Meg kell tenni - mond a királyné szigorral.

Nem volt menekülés.

A királyfinak szót kellett fogadni; s lett belőle kínos udvari jelenet, emberöltők emlékezetében soha el nem mosódó.

Jött a kitűzött nap, pünkösd másodnapjának délutánja. A királyné sátort veretett a laxenburgi pázsiton, a tavaszi napfény a sátor aranyos kopjáin tört meg és a vitézek csillogó ruházatán. A királyasszony palotahölgyeivel a sátorból nézte az érkezőket, hogy arcát a napfény meg ne süsse. Mert még mindig őrizte az arcát, melyről azt énekelték volt a poéták, hogy barackvirággal festik be reggelenkint a tündérek. (Hanem bizony a tündérek festéke már réges-régen kifogyott a tégelyből.)

Rendre érkeztek a lovagok, a Lobkowitzok, Kolowratok a három agyarú Kinskyek, a Kaunitzok hímzett sörényes oroszlánnal, a paripa gránátszín takaróján. Jött Starhemberg János hókafejű lován. De még a lovásza is vezetett hármat. Mind tüzes arabs faj, a vér szinte lüktetni látszik a bőrük alatt.

Az urak félkört foglaltak a sátornál, míg a jelt a császárné megadja, s akkor lóra kapnak, a második jelnél egy sorba verődnek. Mikor harmadszor is összeveri a piciny tenyerét, akkor megindulnak.

De még várni kell a királyfira. A királyfi elkésett. Ni, amott jön! Most bontakozik ki a kanyargó útról a kíséretével. A csatlósok négy lovat vezetnek utána.

Suttogó moraj kél. Csodálkozó szisszenés, hullámzás. Imitt-amott titkon illetlen nevetgélés.

Az emberek egymásra néznek, majd a lovakra.

- Ah, ah! Ezek a lovak!

Csakugyan furcsák voltak. Az egyik sovány elcsigázott gebe, csak úgy zörögnek rajta a csontok, a hátulsó ballábára sántított, de az egészséges lábait is alig bírta emelni. A másik ellenben szilaj mén, mely rúgott, kapált és senkit sem hagyott fölülni a hátára.

Mintha csak ellentéte volna ennek a harmadik paripa, egy kihízott lusta állat, mely mozdulni se bírt a renyheségtől. Nemes alakú, formás lovacska volt a negyedik, de mind a két szemére vak.

A királyné idegesen vonta kérdőre a herceget: íves szemöldjei ráncokba vonódtak.

- Mi akar ez lenni, József? Miféle állatok ezek?

- A vásárban válogattam őket össze.

- Mondhatom, értesz a lovakhoz - jegyzé meg haragosan. - Ezekkel akarsz te előzködni az urak pompás paripáival?

- Éppen nem - felelte József -, hanem a politikai helyzetet akarom velök fölséged előtt feltárni.

- Halljuk! - mond a királyné félig gúnyosan, félig kíváncsian. - Halljuk, mi okosat gondolt ki megint a mi szeretett fiunk?

- Az elcsigázott sovány gebe a nép; a féktelen szilaj paripa a papság...

- Hallgass, hallgass!

De a királyfi arcát elöntötte a melegség, kékes hamuszín szemeiben megcsillant a bátorság; nem tudott hallgatni többé, vakmerően folytatta:

- Az elhízott renyhe ló a nemesség...

- Ah - szólt a királyné csípősen. - Nagyon elmés vagy, József. Nos, mit kell még hallanom a negyedik lovadról, a vakról?

- Bocsánat fölség, a szavamért. Az te magad vagy, aki nem látod, ami körülötted történik.

...Eddig a hagyomány a »kínos jelenetről«. Így volt, igaz vagy nem, ki tudná megmondani, de bármiként történt, a királyfi (kiből II. József lett) jól összeválogatta a maga négyes fogatát, mert egy bizonyosan igaz, hogy ez a négy ló sebesen vitte őt kunyhótól kunyhóig a népek szívébe.

Még ma is mesélgetik okoskodó parasztok falusi lakadalmakon, vagy a szüreti tüzeknél csigért iszogatva a nagy császárnak szatíráját, mely akkor egészen igaz volt, s mely még ma sem bír átváltozni egészen nem igazzá.

Bevezetés

Egypár év előtt, meghítt a nagybátyám, keőmezei és sóvárnoki Soós János úr az ő »vendégszerető úri házához« (Ipsissima verba) falura.

Megírtam neki, hogy elmegyek, de Vácra küldjön elébem kocsit, ekkor és ekkor stb.

A kitűzött nap elindulván, váltig töprenkedtem a hajón, mint akadok rá a János bácsi fogatára; sem én nem ösmerem a kocsist, se ő engem. De az se tudhatja, hajón jövök-e vagy vasúton?

S íme, ahogy a parton kiszállok és szétnézek, a sok száz kocsi közt (éppen országos vásár volt), egyszer csak elém ugrik egy zömök fürge legényke s leemeli illendően a kalapját:

- Én viszem a tekintetes urat.

- Hát ki maga?

- A tekintetes Soós uraság kocsisa. Név szerint Faragó János, megkövetem alássan.

- És hogy ösmert rám? - kérdém kíváncsian. - Hogy tudja, hogy engem visz?

A legényke egy összegyűrt papirost suhogtatott meg a markában.

- Mappa van nálam az ábrázatáról.

- Mappa! Énrólam! Meg vagy bolondulva?

Pedig csakugyan igazat mondott. A »Vasárnapi Ujság« azon száma volt nála, mely az arcképemet közli.

- A tekintetes asszony adta ide, hogy azt mondja, erről ösmerek rá a tekintetes úrra.

Okos emberek ezek a régiek! gondoltam magamban és fölültem a csézára.

Az urambátyám lovai

Estefelé értünk Sóvárnokra; jól vitt a két pejkó. Három óra alatt tettük meg a különben négy órányi utat.

Legelső dolgom volt, amint átestem az atyafiságos összecsókolózásokon, leróni hálámat a lovak iránt. Örömet okoz a magyar embernek, ha a fogatját megdicsérik.

- Pompás lovai vannak, János bácsi.

Az öreg kedvtelenül morgott valamit.

- Igazi táltosok - fontam odább -, tüzesek, talán zsarátnokkal eteti őket?

Az öregúr fájdalmasan sóhajtott.

- Nem az enyimek, édes öcsém.

- Hogyan? Nem a bátyámé?

- Az ármádiából valók! - folytatá mélabúsan. - Afféle honvéd-lovak.

Leült az asztalhoz, nagy fejét lehajtotta s szórakozottan dobolt ujjaival a tölgyfaasztal cirádás lapján, csak néha szakadt ki belőle egy-egy félmondat:

- Honvéd-lovak... Milyen gondolat, hogy a császár lovait én tartsam kosztban. S ezek a kosztot megdolgozzák! Hm! A kormánynak vannak eszméi. De miről is beszéltünk? Igen-igen, hogy a kormánynak vannak eszméi.

A Mari húgocskám

Máli néni ezalatt fölhozta az uzsonnát. Egy kis kávét, jó bivalytejet és tepertős pogácsát.

- Egyél, öcsém, míg a vacsorát elkészítem. Mert biz az lassabban megy, mióta lányom nincsen, aki segítene.

- Az igaz, nini: Hol van az én Mari húgom?

- Hát nem hallottad, rossz ember? Hiszen már egy éve férjnél van a szegény lélek.

- Mit, férjnél? A kis Mancika! Aki az én térdemen üldögélt még a minap.

Máli néni az ő édes meleg hangján tett szemrehányást:

- Szép »a minap«. Tizenkét év előtt! Nem szégyelled magad, gonosz csont. Ránk se gondoltál volna. Hej, tizenkét év előtt, akkor még más világ volt.

- És kihez ment férjhez a Marika?

- Kihez? - mordult fel az öregúr. - Hát azt is a császár ármádiájából vettem neki kölcsön, mint a lovakat.

- János, János! - kérlelé a férjét asszonynéném.

- Hallgass, Málcsi. Ami úgy van, az úgy van. Katonatiszt, punktum. Én tettem le érte a kauciót, punktum. A királynak is vannak eszméi, punktum.

S ezalatt mérgesen suhogtatta a pipaszárát a levegőben, mintha láthatatlan alakokat ütögetne.

A palánták és a körorvos

Vacsora előtt még körülvezettek egy kicsit a kertben. »Míg a szolgáló megterít« - mondá Máli néni. - János úrnak azonban nem volt ínyére, jelszava lévén: »Minél kevesebb mozgás.« Lomhán tipegett utánunk a bozóttal, labodával fölvert utakon. Virág sehol se volt a kertben, csak egypár szamóca piroslott a cserjék közt. Távol egy nagy tábla kukorica suhogott rejtelmesen. (Suhoghatott is, mert nagy titkot tudott).

- Hát a nagy fák innen hova lettek, amiken egykor fészket szedegettem? A vastag tölgy meg a jegenyék?

- A fa az erdőbe való, fráter - szólt János úr kordialiter, majd hozzátette kelletlenül -, vagy a tűzre.

- Barbár nézetek!

- Ahhoz te nem értesz. Miután az erdőbe át nem vihettem őket, először, mert nincsen erdőm, már eladtam, másodszor, mert ha erdőm volna se fogamzanának meg, kivágattam őket a tűzre.

- Az ugyan nagy kár volt!

- Ej, bolondság! A gazdálkodásban mindent ki kell aknázni. Eleget tartottak már hűvösséget nyaranként, illő volt, hogy melegítsenek is télen át. A fa is elunja, fiacskám, az egyforma szolgálattételt. Aztán én csak a plántákat szeretem. Nekem is van egy kedvenc plántám, az anyjuknak is van egy. Untig elég az.

- No, már azokra a plántákra kíváncsi vagyok.

- Az enyimet meg nem mutatom - mondá az öreg hamiskásan hunyorítva a szemével -, az ott van eldugva a kukorica közt. Pszt! Nem látsz valahol fináncot a kerítés mögött? Mert mindjárt rátenné a kezét a király. Hanem a nénéd plántája ehol van.

S botjával odadöfött egy növénybokorra, mely a lésza mellett díszlett szétlapulva, mint egy sündisznó, csakhogy zöld sertékkel, melyek hosszabbra és vastagabbra nőve szeszélyes alakban fonódnak össze.

- Miféle növény ez?

- Ez a bűvös baziliszkusz-fű, öcsém, amely mindenre jó a világon. Ezt egy lesti tóttól vette a nénéd ezelőtt tíz évvel, nyolc köböl tiszta búzán. Úgy nézd meg azt a bokrot, hékás, hogy ez a fél vármegye patikája. Mert ha állat, ember rosszul lesz, megbetegszik és már semmi se gyógyítja meg, ezt dugjuk a fülébe az állatnak, s az embernek herbateát főzünk belőle, annyi mint szentírás, hogy kigyógyul. Nagy kincs ez a növény. Egy ember hál mellette puskával éjszakánként. Ha olyan bolond nem volnék, milliomos lehetnék belőle.

- De hát akkor itt doktor sincsen a környéken?

- Van egy körorvos; de olyan szegény, mint a templom egere. A parasztokat a feleségem gyógyítja, a doktor csak az urakhoz jár, akik nem hisznek a baziliszkusz-fű erejében. Csakhogy az urak után meg nem él a doktor.

- Hogy-hogy? Hiszen éppen megfordítva hinné az ember.

- Ej, dehogy! A parasztok szidják a doktort, de fizetik, az urak pedig nem fizetik, de honorárium fejében »per tu« lesznek vele.

- Tessék vacsorálni jönni! - hangzott a szolgáló harsány hangja.

Az urambátyám lapja

Vacsora után áttért a beszélgetés a sajtóra.

- Milyen lapot járat urambátyám?

- Ez idő szerint semmilyet! De tudván érkezésedet, valami négy nap előtt előfizettem a »Hon«-ra. Ma tán el is hozza már a postás.

- Hisz a »Hon« már nincs is meg.

- Úgy? Akkor az »Ellenőr«-re.

- Csakhogy az sincs!

- Lehetetlen! - szólt János bácsi jámbor képpel. - Akkor hát nem is tudom. Átadtam a pénzt a postamesternek, hogy egy kormánypárti lapot rendeljen meg; az ördög tudja jobban, mifélét.

Még időnk se volt másra fordítani a beszélgetést rúdját, mikor jött a postás egy köteggel az »Egyetértés«-ből.

- No, hát itt a lap! - kiáltott föl az öregúr élénken. S fölrakván pápaszemét, egész találomra kihúzott egy számot s elkezdte olvasni a vezércikktől kezdve lefelé egész addig a sorig: »felelős szerkesztő: Csávolszky Lajos.« Élvezett. Izzadság csurgott az arcán, míg a harisnyát kötögető Máli néni apróra vette velem a vidék összes eseményeit. Váltig vártam, mikor fog fölszisszenni az öregúr: »Ejnye, ezer ördög! Ez a postamester engem bolonddá tett«. De nem. Szép csendesen letette a kiolvasott lapot és a pipáját kezdte tömögetni.

Én törtem meg a csendet:

- Nos, mit mond az újság, János bácsi?

- Kotyog. Ügyesen kotyog.

- Hát erre prenumerált?

- Erre - felelte nyugodtan.

És ezt felelte volna, bármelyiket kapja is. Azt felelte volna a »Magyar Állam« láttára; azt a »Nemzet«-re, azt a »Hirlapok«-ra. Erre prenumeráltam, erre hát.

S míg ti, jámbor újságírók, töritek a fejeteket bent a szerkesztői irodákban, hogy megadjátok lapotoknak a helyes irányt, a tetszetős beosztást, beleöntitek az egyéniségteket, belelehelitek az üde hangot: addig az öregúr kiveszi a lapcsomagból az öt nap előtti számot és azt mormogja a végén, hogy »elég ügyesen kotyogtok«.

A terhek törlesztése

Lefekvés előtt bejött a szobámba az öregúr a gyertyával (amit a néni otthon önt faggyúból üvegcsövekbe) s elpanaszolta, hogy nagyon sok a kiadás, a katonatiszt sokat költ.

- Behozza azt a jó sóvárnoki föld.

- Behozná, öcsém; nem panaszkodom ellene. Bár ő se tenné. Nem is teszi; ámbár tehetné - mert nagy terheket tettem rá. Sok van rá betáblázva. S ezentúl már csak minden öt évben törleszthetek.

- Úgy! Minden öt évben?

- Akkorra szoktam adni a terminusokat. De nem elég... Nem elég! - sóhajtott fel szomorúan. - Végem lesz, öcsém, végem lesz, ha csak a szerencse különösen be nem ütne.

- Persze, egypár jó termés.

- Ej, dehogy. Az nem segít. Hanem három-négy követhalál még kiránthatna.

- Miféle halál?

- Hát a követek halála hehehe (és jóízűen nevetett). A királynak is vannak eszméi. A kormánynak is vannak eszméi. Nekem is vannak eszméim. Azonfelül van népszerűségem is. S ha követválasztáskor odaállok valahova, ahova akarok, érted, és aki mellett akarok, érted, akkor azé a mandátum, hékás.

- Igenis, értem már.

- A követválasztás azelőtt, mikor még én is szamár voltam, és föllépegettem, mindig egy csomó terhet hozott a birtokra, most mindig levesz egy csomó terhet. Hát nem igazságos ez így? Mert velem kell a jelöltnek beszélni, hm. Csakhogy ritkán van... öreg, beteges hazafiakat szeretnék kapni, akik gyorsan halnának egymás után.... De már álmos is vagy, amint látom, aprók a szemeid. Eloltsam a gyertyádat? Itt a víz, ha inni akarsz, ott a csengettyű, ha valamire szükséged van. Vagy beszélgessünk még?

- Nem, nem elég lesz. Mert hisz nekem is megvan már a mappám a János bácsi ábrázatáról.

Semmi sem szaporább a kormánybiztosoknál. A fű csak akkor nő, ha esők vannak. A kormánybiztosok attól is nőnek, ha esik, attól is, ha szárazság van. Így árvíz-biztosok, amúgy ínségügyi biztosok. Annyira szaporodnak, hogy az ország lakosait bízvást két osztályba lehet sorozni: kormánybiztosok és nem kormánybiztosok. Valamint az élettelen tárgyakat is meg lehet jelölni mint kormánybiztosságokat vagy mint nem kormánybiztosságokat. A töltések, sáskák, selyembogarak például kormánybiztossági objektumok. A cserebogarak nem. Vannak kétes tárgyak is, mint például egy odvas fa vagy egy hegy. Az odvas fákról és a hegyekről nem hallottuk eddigelé, hogy kormánybiztosaik volnának. De ez is csak addig lesz, míg a hegyek a szaporulat kedveért rá nem adják magukat a tűzokádásra.

Egyébféle kormánybiztos ellenben bőven található hazánkban. Van már villa-kormánybiztos, fíloxéra-kormánybiztos, borászati kormánybiztos. Vannak ismeretlen folyamok és patakok ismerős kormánybiztosok keze alatt, és vannak ismerős nevű folyamok ismeretlen nevű kormánybiztosokkal.

Az ember feje szinte gőzölög tőlük. Mindenütt látja őket - ahol nem kell lenniök. Vannak faültető kormánybiztosok és tövisirtó kormánybiztosok, s még sincsen minden betöltve, mert kormánybiztosokat irtó kormánybiztosok is elkellenének.

Lassankint beleszokik az ember s mindent ebből a szempontból tekint. A levegőt, a felhőt, a napot, a szeleket, az egész mindenséget. Amint tegnap is fölnéztem a szabadelvű körbe és nem találtam ott senkit (még Urbanovszky se mutatkozván a láthatáron), kivettem zsebemből a bibliai történetet, mivel sátoros ünnep lévén, a kis fiamnak vittem haza, leheveredtem egy dívánra s elkezdtem belőle olvasni »Ninive városának történetét«, melynek itt adom a hiteles szövegét:

Jón. I. II. III. IV. Rész.

Ninivé felette igen nagy város vala, mellynek a' kerületi három napi járó föld vala. De ennek a' városnak a' lakosi istentelen emberek valának, és az ő gonoszságok mind az égig fel-hata. Parantsolá azért Jehova Jónás Prófétának, hogy menne Ninivébe és azokat intené a' megtérésre. De Jónás nem fogadá a parancsolatját, hanem hajóra ülvén, szalad vala. Amiért az ég nagy szelet küldött utána, a mely a hajót végelromlással fenyegetné.

Megrémülvén ezért a hajósok, sorsot vetének, ki legyen bűnben közülök, és a sors a hajó oldalában aludó Jónásra esik, kit fölkölte a kormányosmester, mondván, hogy a sors ráesett. Ő pedig akkor megvallá gonoszságát, engedetlenségét, sőt azt is tanácsolá maga nékiek, hogy őtet a tengerbe vetnék, és így meg fogna a tenger tsendesedni. Meg-ragadván azért Jónást ki-veték a' hajóból a' tengerbe, és azonnal meg-szünék a' tenger az ő háborgásától. Készített vala pedig a gondviselés egy nagy halat a' tengerbe, a melly Jónás Prófétát mindjárt el-nyelé; és vala Jónás annak a' halnak gyomrában három nap, és három éjjel. Kiálta azért Jónás ez ő nagy szorultságában, és keserűségében az Úrhoz. Parantsolá azért ő Felsége a halnak, hogy Jónást sérelem nélkül a szárazra ki vetné. Midőn tehát Jónás meg-szabadúlt vólna, elméne Ninivébe és ott kiabálá az utczán, hogy a város negyven nap múlva elfogna sülyedni. Midőn pedig annak a városnak lakosai penitencziát és böjtöt tartának vala, a mennyei hatalom elváltoztatná a gonoszt és Ninivé városát nem veszejté el.

A próféta ekkor a halált kívánta magának, a miért prófétziája be nem teljesedik immáron, s ebben a nyughatatlanságában annak okáért kimenvén a városból csinált magának künn a mezőkön egy hajlékot, hol az alatt élne, míg meglátná mint lenne a városnak dolga. Midőn pedig a nap a Jónás fejét megsütötte volna, nevele ottan egy tököt, mely felfutván a kunyhójára, a maga leveleivel árnyékot tarta. De ennek folytán támadt vala egy féreg a mely minekutána a töknek tövét megrágta volna, a tök elhervadott. Jónás tehát ismét a halált kívánja vala békétlenségében stb.

*

Csodálatos, az örök szép történet, amint elolvastam, nem tette rám a régi hatást. Az istentelenség szállott-e meg, vagy a klub atmoszférája okozta-e (mert hiszen harmadfél száz mameluk lehelete kóvályog e termekben), hogy eszem rögtön átgyúrta a dolgot a mai kaptára s Jónást nem voltam képes valódi prófétának venni, hanem úgy tetszett nekem egy percre, bizonyosan az ördögök incselkedése folytán, hogy Jónás voltaképpen senki egyéb, mint egy képviselőtársunk, aki kormánybiztosi minőségben küldetett ki Ninivébe.

Úgy, úgy! Hiszen az egész történet ismerős tegnapról-tegnapelőttről.

Lássuk csak reális világításban.

Hogy ím Ninive lakosai rosszalkodának, az Úr maga elé hívatja a diplomata hírben álló Jónást:

- Hallod-e, próféta! Leutazol azonnal Ninivébe, megfékezed és megtéríted ott a lakosokat hozzám.

- Milyen minőségben menjek? - kérdé Jónás.

- Mint a mennyei kormány biztosa.

- És milyen hatáskörrel? (Bizonyára ezt se mulasztotta el Jónás megstipulálni.)

De vagy a hatáskör nem volt ínyére, vagy az állás, lehetséges az is, hogy mint szenvedélyes pozőr csak taktikázott, midőn rendre emelé a kifogásokat.

- Számot kell vetnem körülményeimmel.

- El kell menned, Jónás!

- De meggyőződésem, elveim...

Ilyenformán szokás ez, mert aki sokra tartja magát, azt mások is sokra tartják - s ebből áll az igazi politika.

De a világ gondviselője nem tágított.

- Akarom, tehát menned kell.

- Legalább gondolkozási időt kérek, uram.

A gondolkozási időt megkapta Jónás, de lelke az engedetlenségre hajlott. Vakmerő dacolási viszketeg lakta szívét, vagy meglehet, nem lakta egyéb, mint egy kis taktika. Ha elfogadom a verebet, a túzokok a többi prófétáknak jutnak. Fölszáll tehát egy hajóra, hogy kikerülje a Ninivébe való kiküldetést. Egyszóval, elment utazni.

De a mennyei kormány haragra gyullad a frondőr ellen és nagy szelet küld a hajó után, mely paskolja a hullámokat, hogy azok paskolják a hajót, hogy a hajó fölzúduljon Jónás ellen. (A mennyei kormány is sok indirekt eszközzel dolgozik.)

A hajó népe elrémül s kutatja, az égi haragnak okozója ki légyen. Jónás próféta ravasz úr egy kicsit, amint kiveszem a történetből, alvást színlel a hajó egyik oldalában, teszi magát ártatlannak és közömbösnek, de mihelyt rájön a kormányosmester, hogy őmiatta dühöng a zivatar, egyszeribe belátja, hogy teljesen egyre megy már, akár tagadja a dolgot, akár nem, tehát beáll bátor és önfeláldozó embernek:

- Igenis, hajósok, én vagyok az ok. Ne keressetek mást! Oppozícióban voltam az ég ellen s innen a mennydörgős vihar ellenem. Tiértetek, a népért halok meg, mert nem akartam lemenni Nivinébe a várost megsemmisíteni.

(Meg vagyok róla győződve, hogy egy kis demagóg ízt se sajnált a próféta úr ezen beszédtől, melyet én nyilván fantáziám segélyével is csak kivonatolok.)

Volt »halljuk, halljuk«, képzelem, de »éljenzés« nemigen lehetett, mert Jónás imigyen folytatta:

- Azért hát ne sokat tanácskozzatok, jó hajósok (látta, hogy eszök ágában sincs tanácskozni), fogjatok meg és dobjatok be egyenesen a tengerbe, hogy lecsendesedjék.

Hát persze, mert a hajón nem maradhatott s egyebüvé úgyse dobhatták.

Jónás úr igazi típusa volt az eszélyes opportunistáknak.

A hajósok átnyalábolták és behajították a tengerbe. Hurrá! A tenger nagyot loccsant, s mindenki azt hihette volna, hogy a Jónás próféta földi karrierje be van ezzel végződve. Nem lesz már ebből soha kormánybiztos! De nem az történt. A mennyei gondviselés egy nagy halat küldött, amely hirtelen elnyelte a prófétát.

Ott volt szegény a hal gyomrában három nap és három éjjel, míg végre a harmadik éjszakán beadta a derekát (ott úgyse lehetett többé kiegyenesíteni) s felfohászkodott a mélységes tenger fenekéről az Úrhoz, hogy immár nem leszen többé oppozícióban. Még elég szívósság volt tőle. (Helfy egy napig se állta volna meg ebben a halban.)

A mennyei gondviselés megparancsolá rögtön a halnak:

- Vesd ki Jónást a partra sértetlenül.

A hal nem is tett semmi ellenvetést. Még tán örült is rajta, hiszen nagyon alkalmatlan lehetett neki így emésztetlenül.

Jónás tehát újra akcióképes lett s most már elvállalta a hivatalt. Ment, meg sem állt Ninive városáig, hol is erősen ráijesztett a nemes városra, szerte kiabálva az utcákon:

- Negyven nap múlva el fog a várostok süllyedni, ti gazemberek!

A ninivei lakosok legott a jobbik eszükhöz nyúltak ez erélyes föllépés következtében s folytonos imádkozásokkal és alázatossággal sikerült a gondviselést kiengesztelniök.

Tudtukra adatott égi jelekben a »kegyelem«.

De a lakosok nem elégedtek meg ezzel. Újra fohászkodának:

- Mit ér nekünk a kegyelem, ha Jónás a nyakunkon marad. (A kormánybiztosok denique már akkoriban se voltak népszerűek.)

Jónás ezalatt szintén nem pihent. Tele volt panaszokkal, duzzogással: hogy őt a mennyeiek dezavuálták.

Természetes, a hivatalos tekintélye meg volt csorbítva. Ha egyszer kimondta, hogy Ninive elsüllyed negyven nap múlva, hát tessék mármost elsüllyeszteni! Az, hogy a város megtért, megjavult azóta, neki semmi. Az ő tekintélye az első dolog, nem a közügy.

Látta ebből a mennyei kormány, hogy a Jónás állása tarthatatlan ezentúl; de bizonyos tapintattal kellett a dolgot elintézni. A hivatalos tapintatot tehát nem most találták föl itt a klubban; örök az; a világ kezdetétől való.

Míg a dolog elintézése függőben volt, Jónás kihurcolkodott a városból (nyilván az utcai kraváloktól tartott) s egy hajlékot csinált magának kinn a sivatagban. De a már említett tapintatnál fogva a gondviselés oly tikkasztó nyári hőséget bocsátott ama helyre, aminő még sohase volt: mintegy meg akarván adni Jónásnak a módot, hogy »éghajlati és egészségügyi tekintetből« beadja lemondását.

De Jónás nem akarta a dolgot elérteni. (Ilyenkor a próféták is nagyon nehéz fejűekké válnak.)

Hanem ahelyett fogta magát, elültetett a hajléka mellett egy tököt, mely felfutván hatalmas indáival és széles leveleivel a kunyhóra, lehetőleg hűvösen tartá azt.

De a mennyei hatalom se pihent. Tromfra tromf! Hirtelen küldött egy férget, mely a tök gyökereit megrágta és az árnyékot adó levelek elfonnyadtak.

Ez már aztán annyira világos intés volt, hogy Jónás is észrevette magát s nehéz szívvel kiszakadt belőle az a bizonyos »saját kérelem«.

Ez volt az első kormánybiztos működésének története.

Jónás próféta megérdemli, hogy fölfedezve benne az első kormánybiztost, ha már a hal gyomrából is kijött, én is kivegyem őt az ezer év előtti ködből, és az azóta mesésen elszaporodott kormánybiztosokat egy ősapával ajándékozzam meg, ki sokban hasonlított hozzájok és sok precedenst teremtett a számukra.

Csak éppen, hogy a napidíjat nem bírtam a bibliatörténetből előhámozni.

I. Szipka az alkotmányban

Ha valami lemásolni valóm van, egy jámbor gyorsirodai díjnokkal szoktam végeztetni, akit a képviselőházból ösmerek. Ha nem csalódom, Hupka Ferencnek hívják.

- Hogy mennek a dolgai? - kérdém a minap.

- Nem panaszkodhatom - felelte vidáman, nagy fejét fölemelve az írásból -, ámbár nagyon rám jár a gólya.

- Mennyinél tart?

- Az ötödiknél.

- Nem tréfadolog. Öt cipő, öt kalapka, öt kifli a reggelihez. S mennyi ehhez a fizetés a Ház gyorsirodájában?

- Amiatt ugyan éhen halhatnának, ha egyebem nem volna.

- Igaz, hallottam, hogy egy szőlője van.

- Igen, Szentendrén, de az szót sem ér, megette a filokszera. Hanem van egy tajtékszipkám...

S ezt olyan hangon mondta, mintha Aladin beszélne az ő csodalámpájáról.

- Egy tajtékszipkája?

- Az tartja fönn a családomat. Az az én dominiumom. Nem kell se szántani, se vetni, hanem azért biztosra terem.

- No, ilyen különös tajtékszipkát magam is szeretnék látni.

- Semmi sem könnyebb annál - szólt s kivett a zsebéből egy tokot, melynek belsejében bíboros barázdában nyújtózkodott a nevezetes tajtékszipka.

Ábrázol pedig egy meggörbített női kart, a kar felső részébe a szár jön, a kéz öt ujja ellenben tulipán-kelyhet tart, ahova a szivart kell dugni. Csinos kis szipka, és gondosan van kiszíva barnára.

- És hogy jövedelmez ez magának?

- Ki szoktam játszani a képviselő urak közt minden hónapban. Negyven szám forintjával, havonkint negyven forint.

- De hiszen megnyeri valaki.

- Aki megnyeri, visszaadja. Így tart ez tizenöt esztendeje. A képviselő urak tudják már. Mikor elviszem a nyerőnek, rendesen azt mondja: »Hagyjon békét, Hupka úr, visszaajándékozom magának.« Tradíció ez már a Házban.

- De hátha mégis akad valaki egyszer és átveszi?

- Az lehetetlen! Nem akadhat. Mert mindig egy nagy gavallér nyeri meg, aki gazdag és nem dohányos.

- Úgy már értem.

A szipka csakugyan örök. Új kormányok, új parlamentek jönnek, mennek, de a szipka marad. Új ház épül föl, új ezredév virrad az alkotmányra, új eszmék, új gondolatok foglalkoztatják a honatyákat, a régiből mindent elsöpör az idő, de a Hupka-szipka matematikai pontossággal bukkan föl minden hónapban a Ház folyosóin - jelezve, hogy a biblia híres olajos korsója ma se mese.

II. A halhatatlanok

Egy vén honvédet szeretnék beprotegálni hosszú évek óta a honvéd-egylet korifeusainál. Lótok-futok, beszélek az érdekében majd minden évben a főbbekkel, Harkányi Frigyessel, Nedeczky Istvánnal.

Harkányi Frigyes mosolyog ilyenkor és elmond egy anekdotát, de honvédemen ez nem segít.

Nedeczkynél azonban ennyit se bírok kivinni. Harkányi legalább minden évben új anekdotát mond és mosolyog, de Nedeczky István se nem mosolyog, se anekdotát nem mond, hanem minden évben ezt az egyet feleli:

- Várjatok egy kicsit, míg a honvédek megritkulnak!

Tehát persze vártunk, azaz, hogy az öreg honvédem várt (mert nekem nem kerül nagy megerőltetésembe). Türelem, türelem. Hiszen nem tarthat sokáig. Harminc és néhány esztendeje már a nagy csatáknak. Ma-holnap ritkaság lesz a honvéd. Hely ürül, bizonyosan ürül.... No már kis szíve van ennek a nemzetnek, hogy a melegéből még a hőseinek sem jut egyszerre, hanem csak egymás után. S úgy sem elegendő.

Vártunk és sürgettük a dolgot évről évre. Mindig ugyanaz a reményteljes közbelépés részemről, mindig ugyanaz az eredmény: »Várjatok még egy kicsit«, csak a Harkányi anekdotája mindig más.

Az idén végre a negyvenkettedik esztendőbe léptünk. Negyvenkét év előtt kik daliák voltak, hol kell már lenniök! Akiknek akkor az ágyúk bömbölése volt a zenéjük, ma már azoknak csak a méhek döngnek; de a nagy álmuktól bizony azt se hallják.

Újuló reménnyel vettem föl a fonalat. Megszólítom Harkányi Frigyest. Tisztelt képviselőtársam mosolygott és elmondott egy anekdotát.

Ohó, hisz ez egy régi ismerős! T. i. az anekdota. No, hála istennek! Megörültem. Ez jó jel! A Harkányi adomái elfogytak, hát a honvédek hogyne fogytak volna el!

Sietve kerestem föl Nedeczkyt, újból előadva neki a dolgot.

- Várjatok egy kicsit - mondá -, míg a honvédek megfogynak.

- Ej, hát mikor fogynak már meg? - kérdém türelmetlenül.

- Úgy értem, hogy hátha talán mégis megfogynak egyszer, ámbátor nem bizonyos - szólt flegmával.

- De Pista bácsi, hiszen már nem lehetnek sokan, hiszen már negyven éve múlt!

Az öregúr vállat vont s kedélyesen simogatta meg tömött, huszáros bajuszát.

- Hja, nem az esztendők teszik. A derék nem fél az idők mohától.

- Úgy? És mennyi a mai létszám?

- Meglehetősen állunk - szólt az öreg úr elgondolkozva. - Harmadéve éppen annyi honvéd volt, mint ahány a forradalomban az isaszegi csata után...

- Lehetetlen az! És az idén?

Pista bácsi a kezeit dörzsölte:

- Meglehetősen állunk. Most körülbelül annyi van, mint az isaszegi csata előtt. Az elesetteknek is megkerült a nagyobb része.

- De hisz az lehetetlen.

- Mit tudod te azt? - förmedt rám. - Hát sohase hallottál a Csaba vitézeiről semmit sem?

Megfordult és ott hagyott rágódni az ős szittya legendán, a Csaba vitézein, akik soha el nem múltak.

Ejnye, de roppant kár, hogy ez se maradt meg már mesének. Hogy a modern kor irtja a fákat és a meséket. A tündérek és gnómok szétfutnak a fejszecsapások zajától s sziklarepedésekben, meghasadó hullámokban eltűnnek örökkön-örökre.

III. Aki nekem lop

Tudvalevőleg (de aki nem tudná, itt hozom tudomására) én novellákat is szoktam írni (s éppen ezeket másolgatja a föntjelzett Hupka Ferenc). A novellákban sok gyönyörűségem telik, s így el van érve a cél.

Mert novellákat írni, csak kétféle célból lehet. Az egyik az, ha maga gyönyörködik bennök az ember. Még az is megbocsátható, ha azért írja valaki, mert a nagyközönség gyönyörködik bennük. De a legtöbb író valami harmadik célból írja a novellákat, s ezt sohasem bírtam kifürkészni, hogy mi lehet.

Én, mint mondom, a magam mulatságából írom a novelláimat, de emellett megvan a külső siker is, mert az újságok már húsz év óta neveznek »tehetséges fiatal író«-nak (az örök fiatalságot e novellák szerzik nekem).

Egy idő óta a német könyvpiacokra is eljutottak, s csodálkozva láttam a német lapokban a recenziókat, hogy a titulusom külső országokban megnőtt »jeles író«-nak.

- Sic!

Nem hogy örültem volna e dolognak, inkább elfogott a keserűség:

- Hát járja ez? Hogy én itthon csak tehetséges író vagyok, odakint pedig »jeles«? Hát mit vétettem én a magyaroknak? Ha megfordítva volna, még érteném, hogy egy gazdagabb irodalomban néznek kevesebbnek, egy szegényben többnek. De hogy Rothschild nagy bankónak tartsa a tízforintost, Kernyeszegi János urambátyám pedig aprópénznek, az már kihoz a sodromból.

Hanem e bosszúság mellett fölütötte bennem fejét a csodálkozás is. A magyar kritikák azt írják t. i. rólam: »Van benne elevenség és humor.«

A német kritikák azt írják: »Magas filozófiai észjárás jellemzi.« (Mármint engem.)

- Hm! Ezt mégis sokallom egy kicsit. Ez csodálatos! Ezt én sohase tudtam magamról. Ergo, vagy én vagyok szamár, vagy a német kritikusok azok. De minthogy én filozófus vagyok, hát bizonyosan ők a szamarak. Mivel azonban ők azért szamarak, hogy engemet filozófnak tartanak, hát ennélfogva mégse vagyok filozófus. Mi az ördög vagyok hát? Nem bánom, akármi, csak filozófus ne legyek.

Ilyen gondolatok közt hányódva, elhatároztam felkeresni a fordítómat, az ország tízezer Kohn Mórjainak egyikét. Hogy engem ne fordítson többé, mert engem a németek nem értenek.

Tudakozódtam felőle, hol lakik s miféle ember.

- Az egy különös teremtés - mondák -, kleptomániában szenved.

- Mi az?

- Egy, az irodalomban gyakran előforduló betegség.

- Miből áll az?

- A lopás szenvedélyéből. Amint megfogja a tollat, minden tinta-bemártásra meglop valakit.

- Azaz plagizál.

- Nem egészen, mert a plágizáló rendszerint egy egész művet lop. De az ön Kohnja egy közönséges szarka, aki csak egyes morzsákat lop, ahol valami fényeset talál, s beszúrja a magáé közé.

Világosság kezdett derengni a fejemben.

- Lehetséges-e - kérdém -, hogy az efféle betegségben sínylődő akkor is lopjon, ha nincs belőle semmi haszna?

- Azt hiszem, lehetséges.

- Hogy másoknak is lopjon, ha rájön a nyavalya?

- Igen különös jelenség lenne, de megtörténhetik.

Rohantam könyvszekrényemhez: kivettem egyik németre fordított kötetemet s elkezdtem mohón olvasni, a vizsgálóbíró lázas türelmetlenségével.

...S ím, micsoda vakító fény tárult elém. A bagdadi mesés kék barlangban nem hever annyi kincs, annyi drágakő, mint szétszórva e lapokon.

S ezt mind az én Kohn Mórom lopkodta össze a számomra.

Shakespeare egy élce tündöklik a kiscsoltói bíró szájában; Borcsa asszony, aki tyúklevest visz a mezőre Csoszogó Jóska bátyánknak, Schopenhauernak a gondolatait fűzögeti elméjében útközben, Taine és Kant eszméivel diskurál a korcsmában Szabó Ferenc nótárius uram. - Ni, itt is egy fényes gondolat! Ezt Danton mondta a francia nemzetgyűlésben. Most a Jutka mondja a fonóban.

Minden meg volt előttem magyarázva. Európa összes írói meg vannak lopva. Annyira benne volt a tolvajlás láza a fordítómban, hogy még énbelőlem is lopott: a munka elejéből a hátuljába, a hátuljából az elejébe.

Letettem a könyvet és rezignáltam. Minden tisztába hozatott.

A németek rehabilitálva vannak, kritikusaik nem szamarak, én pedig nem vagyok filozófus, s kész örömest elhiszem most már az olajos korsó és a Csaba vitézei után azt a bizonyos hitregei alakot is, aki bőrt lopott imitt-amott, hogy abból a szegényebbeknek csizmát vegyen.

Hanem a csizmát én ugyan fel nem húzom.

Be kell vallanom őszintén, hogy egyszer engem is lefőztek a fürdőtulajdonosok, akik tudvalevőleg elsősorban is az elő- meg az utószezont ajánlják minden fürdőzni akaró úrnak és asszonyságnak. Azt hirdetik derűre-borúra, hogy ebben a két időpontban a kúra a legsikeresebb. Az előszezonban virágzanak és üdébbek a fák, meg illatosabb a levegő. Az utószezonban pedig nincs olyan rengeteg meleg, mint a kánikulában és így a test fogékonyabb a gyógymód iránt.

Nem tagadom, bizony én beugrottam, és az előszezonban gyógyíttattam magam holmi képzelt betegség miatt, s rájöttem, hogy az az idő nem annyira a betegnek, mint a fürdőtulajdonosnak használ, akinek ilyenkor minden szobája üres; míg az igazi szezonban - amely rövid ideig tart - el van foglalva mind. Most persze tudom már, hogy az előszezonban miért illatosabb a levegő, és az utószezonban miért fogékonyabb a test a gyógymód iránt.

Abban az időben és abban a fürdőben, amelyben erre a tapasztalatra tettem szert, dacára a fák virágzásának s a lég gazdag ózontartalmának, igen kevesen voltunk. Talán mindösszevéve tízen. Egy szomorú szép asszony, akinek igen rejtélyes betegsége volt, és akinek az ajkán hosszú ideig nem láttam mosolyt. Egy úr, aki a gyomorbaját gyógyította, de aki minden ételből három porciót vágott be, kijelentvén ilyenkor mindig, hogy mennyire örülne a mamája meg a Zsófika húga, ha látná. Egy másik úr, aki igen hosszú és igen unalmas történeteket mesélt el, és egy harmadik úr, aki a fogait vicsorgatta, kijelentvén, hogy igen jó kedve van. Meg még néhány különböző úr, akik nekifeküdtek a kuglizásnak, s diadalmi kiáltásaikkal minden élő állatot elriasztottak a közeli környékről, odacsalva azonban egy impresszáriót, aki a megszökött vad indiánjait kereste, és aki a hangok után szentül hitte, hogy ott csípi el őket.

Máskülönben meglehetősen unalmas volt az élet. Sétáltunk, társasjátékot játszottunk, szellemes csevegést folytattunk éspedig annyi eredménnyel, hogy minden megerőltetés nélkül képesek voltunk a szezon vége felé már egymás után tizennégyszer is ásítani.

Engem leginkább az a szomorú szép asszony érdekelt, akinek szomszédja voltam az asztalnál és aki a szomszéd szobában lakott. Érdekes arca halavány volt és unott kifejezéssel bírt. Szemei álmodozók voltak, és szinte ráborultak a szemhéjak. Akkoriban meglehetősen jámbor fickó voltam, és foglalkoztam a lélektani állapotokkal, gondolom azért, mert érdekeltek az asszonyok, és azt hittem, hogy olyan rébuszt fejtek meg, amely eddig még mindenkit félrevezetett.

Ebben a folyton szomorú és egyformán szép asszonyban azt csodáltam leginkább, hogy egy csöppet sem volt hiú, és eszébe sem jutott, hogy kellesse vagy tetszesse magát. Reggel fölvette magára a kényelmes pongyola ruháját, és abban járt egész nap, egész héten át. Míder nélkül, virág nélkül, minden szalag és csipke nélkül. A haját egyszerűen kettéválasztotta és lefésülte, pedig ez nem állt jól neki. Vett egy széles karimájú, ott font szalmakalapot, és azt viselte. Ma is mernék fogadni arra, hogy akkoriban egyszer sem nézte meg a tükörben magát. Annyit sem törődött a saját énjével, mint a fürdőtulajdonos, aki ekkor már minden világi gyönyörűségről lemondott, s világítótoronynak akarta előléptetni az orrát.

Pedig hát, hogy tovább is őszinte legyek, könnyen észrevehette, hogy tetszik nekünk. A patikus esténkint majd megfulladt a fuvolázástól, amint az ablakon az ő szobája felé hajolva, erős szuszogással fújta az ábrándos nótákat, mit sem törődve azzal, hogy az erőlködés után rengeteg mennyiségű malátacukrot kellett elfogyasztania vérfagyasztó köhögési rohamai miatt. A segédszolgabíró, aki azt hitte, hogy a tekintetében bűverő van, bámulatos tökélyre vitte a szemmeresztéseket, míg a pokoli étvággyal bíró gyomorbajos képes volt arra, hogy a legjobb falatokat neki engedje át.

Fuvolázás, szemmeresztés és udvariasság mind nem ért semmit. Annyi hatással sem volt a szép asszonyra, mint arra a sovány csirkére, amit a fürdőtulajdonos mindennap megmutatott, jelentvén, hogy az a mi számunkra hízik egy kitűnő kirántottcsirke-ebéd erejéig, amit azonban később ő maga evett meg vacsorára, elhitetvén velünk, hogy elvitte egy róka.

Amint múltak a napok, az asszony mindegyre szomorúbb lett. Halaványabb az arca, unottabb a tekintete és még gyűröttebb a ruhája, amit folyton viselt, és amely egyáltalában nem mutatta vissza a szép termetét. Kérdeztem tőle, hogy beteg-e? Azt mondta: nem. Vallatóra fogtam a doktort, aki megcsóválta a fejét, és kijelentette, hogy nincs remény. Ha jól emlékezem, előrehaladt tüdővizenyőt konstatált.

Órákig ültem olykor mellette, és igyekeztem olvasni a tekintetéből. Amit azonban kiolvastam, az semmi sem volt más, mint az, hogy én is terhére vagyok.

Egy alkalommal szóba került köztünk a ruha. Azután a nők, kik óriási nagyságú megrakott kufferekkel mennek a fürdőkbe, magukkal vivén rengeteg ruhát, kalapot, cipőt, napernyőt, meg minden más egyebet. Ekkor történt, hogy hosszasabban beszélt velem. Elmondta, hogy ő is hozott magával két ilyen rengeteg kuffert, meg tíz kalapskatulyát, úgyhogy a szobájában alig tud mozogni ezek miatt a tárházak miatt.

Kételkedni voltam bátor, amire ő azt mondta, hogy menjek vele a szobájába. Persze, hogy kaptam az alkalmon, és siettem fölkísérni, végtelen irigységére a patikáriusnak, aki úgy vélte ellensúlyozni az én szerencsémet, hogy amíg bent voltam a szép asszonynál, addig ő folyton kihajolt az ablakából és szuszogtatta a fuvoláját.

Hát a szomorú asszony nem tréfált velem.

Óriási kofferek voltak a szobájában egymásra rakva, míg a kalap- meg a napernyőskatulyák számot tettek volna egy kereskedésben is. Valami kicsit fölmelegedett, amíg elébem tárta a kincseit. Elmondta, hogy ez a ruha milyen szabású és hol készült. Leírással kísérte a bemutatott kalapokat, föl is próbálva egy-kettőt futólag, csak azért, hogy jobban lássam.

- De hát, az istenért, miért nem viseli? - kiáltottam föl.

Végtelen közönyösséggel adta meg a rövid választ:

- Minek?

Azután elrakott mindent, s az a pillanatnyi derű is, amely a mutogatás közben látszott az arcán, eltűnt.

A negyedik héten már igen rosszul nézett ki, és olykor-olykor láza is volt. Erősen fogyott, halaványodott, és látszott rajta, hogy gyöngül. Az orvos erősebben kezdte csóválni a fejét, s nekünk mindnyájunknak megeredt az orrunk vére. Úgy néztünk ki, mintha az ajtón kopogtatott volna már a halál, amely őt magával viszi.

- Rosszul van? - kérdeztem tőle meghatott hangon.

- Unom magam. Lehet azonban, hogy beteg vagyok, noha semmi fájdalmat sem érzek.

- Mit mond az orvos?

- Hagyja.

Ez időben többször láttam, hogy kint ült az erkélyen, és szemeihez illesztette a látcsőt. Nem a hegyeket nézte, nem a fenyvesekben gyönyörködött, és nem is ragadta el a regényes vidék. A messze kanyargó poros utat nézte, amely a fürdőbe vezetett.

Ekkor kezdtem sejteni, hogy értem a szomorú szép asszony baját.

Vár valakit, aki nem érkezik. Bizonyára valami csinos fickót, akivel itt van találkozója, aki majd lázzal gyógyítja a lázat, aki majd biztos orvosságot hoz a tüdővizenyő ellen, és akinek nem kell fuvolázni, hogy hatást érjen el és érzelmet fakasszon az ő szívében.

Kezdtem igen egyszerűnek találni a dolgot. De némileg komikusnak is, mert eközben az orvos kötelességének tartotta, hogy a veszélyes helyzetről értesítse a férjet. Nevettem arra a gondolatra, hogy a férj majd éppen akkor érkezik meg, mikor az a fickó, aki fuvola nélkül is, meg szemforgatás nélkül is boldogul.

Bolond história lesz ez, annyi igaz.

És én is kiültem az erkélyre, és én is szemem elé biggyesztettem egy messzelátót.

Egy napon körülbelül egy időben vettük észre azt a fogatot, amely a hegyoldalról leereszkedve, a fürdő felé vezető útra fordult, s ha lassan döcögve is, közeledett felénk. Mikor azzal tisztában voltam, hogy a kocsi vendégeket hoz, kezdtem szemmel tartani az asszonyt és világosan láttam, hogy halovány arcán kigyúlt a láng, s hogy a szemeiben valami csodálatos fény csillant meg.

- Azt a mindenét annak a fickónak - gondoltam magamban -, az tudja csak, hogy milyen szép ez az asszony! Minket a haloványsága, félig csukott, kifejezéstelen szeme is elragadott, pedig hát akkor szép csak igazán, mikor gyulladni kezd.

Igen természetes, hogy mikor a vendéget hozó kocsi megállt az épület előtt, már ott álltam én is, hogy hadd nézzek a szemébe annak az atyafinak, akit olyan nehezen vártak, és aki beteggé tudott tenni egy csinos asszonyt.

Hát a kocsiból egy kopasz, sánta lábú öreg úr szállt ki a feleségével együtt, aki fiatal volt, és aki igen elegáns útiruhát viselt.

A szép asszony ott álldogált mellettem, egészen megváltozva és ragyogva egész szépségében.

- Ismeri őket? - kérdeztem tőle.

- Nem.

Majd utána tette:

- Vége a kényelemnek. Meglássa, hogy ez az asszony már az ebédhez átöltözik.

Úgy történt. Az új fürdővendég átöltözött és kifogástalan ebédtoalettben jelent meg az étteremben.

Szétnéztem a szomorú asszony után, hogy igazat adok neki, hanem hát nem láttam sehol.

Nehány perc múlva azonban kinyílt az ajtó, s derült arccal, fényes, ragyogó szemekkel, mosolyogva lépett be, ruganyosan, olyan pompás, olyan elragadó ebédtoalettben, hogy az a másik asszony majdnem fölkiáltott.

Ettől az időtől kezdve a szép asszony nem volt többé szomorú. Beszélt, csevegett, kacagott, tréfált, pajzánkodott és hízott és virult.

Azzal a másikkal együtt mindennap nyolcszor öltözködött át.

Mikor pedig a férj aggódva, rémülve megérkezett, akkor már ő ragyogó virágjában volt, mert hát - hangsúlyozta az orvos - a fürdőnek kitűnő gyógyereje és fölséges levegője van.

Én pedig ekkor jöttem arra az igazságra, hogy hajh, az asszonyok mégsem a férfiak kedvéért öltözködnek.

Ösmertem az öregurat, mikor még ragyogott. Mikor a dicsőség teljes verőfénnyel öntötte el alakját. Akkor is képviselő volt, nagy szónoklatokat tartott, amikre »öt percnyi szünet« szokott következni. A kirakatokban látható volt az arcképe, a folyosókon orákulum gyanánt adták szájról szájra az elejtett mondásait. A lapok minduntalan belekeverték mindenféle kombinációkba s addig-addig jelölgették, hogy végre miniszter lett; excellenciás úr.

Ott ült egy darabig, két vagy három évig a piros székben. Sok okos dolgot csinált, de a tettek nem tetszenek annyira, mint a szavak. A népszerűség kezdte elhagyni az öreget; ő pedig még azokból a népszerűség édes emlőin nőtt régi emberekből való volt, akik nem tudnak megélni a ringató dajkájuk nélkül.

Megesett vele az a hallatlan eset, hogy beleunt a miniszterségbe, leköszönt és újra beállott nagy embernek.

Sehol sem olyan nehéz dolog az, mint éppen minálunk. Mert egyebütt az ellenzék padjaira ül a visszalépő államférfi; az elvesztett népszerűségi tőkéjét azoknál szerzi vissza, akik apródonkint elszedegették.

De itt nem lehet; egész múltját meg kellene tagadnia, ha oda ülne: nincs más választása, mint gyalog tovább tolni a kollégák szekerét, amelyen ő is rajta ült előbb. (Azért is ritka az olyan, aki a szekérről szívesen lelépne.)

Az öregúr azért még »nagy« volt. Hiszen megmaradt a »kegyelmes« címe és a nagy múltja. De a nagysága egyre halványult.

Beszédjei még olyan impozánsak, mint azelőtt, csak a hatás nem olyan impozáns többé.

Az első döfést az elnök adja meg neki: a legközelebbi nagy beszédje után nem függeszti fel az ülést öt percre.

Az első időkben még tíz-húsz ember kíséri haza az ülésből. Boldog, akinek a karját nyújtja a nevezetes aggastyán, s végigmehet vele az utcákon, apró öreges járásával gyöngéden lépést tartva. Sógora, öccse, akik szintén képviselők, alig juthatnak hozzá.

Az utcákon még visszanéznek utána a járókelők és suttogják egymásnak:

- A volt miniszter!

Később már csak a sógora és az öccse kísérgetik.

Egyszer azután ezek is kezdenek elmaradozni.

Pedig most már igazán rászorulna, hogy kísérjék; szemei meggyöngültek, nem lát jól; hallását elvesztette, nem hallja a kocsizörgést a háta mögött; hangja is elgyengült, elvesz a Ház-beli zajban, ha felszólal. De minek is beszél! mi az ördögöt akar még az öreg?

Ami előbb a dicsőségben való sütkérezés volt, az most kellemetlen kötelességévé válik. Sógor és unokaöcs egymásra hagyogatják:

- Ma te kísérd kérlek haza az öregurat. Én nem érek rá.

Egy évig eltart még ez a felosztása a hazakísérgetésnek, de egy év múlva aztán egyik sem ér rá.

Még egy darabig akad jó ember, de azt már keresni kell.

- Kérjük meg Chorint vagy Bossányi Lacit, hogy kísérje haza az öreget.

Néha senki sem akad, s ilyenkor kedvetlenül morogják:

- De minek is jön már az öreg a Házba? Mit keres itt? Nem tud otthon ülni?

A legfiatalabb képviselők, kiket a kegyelet még könnyebben melegít át; e naiv lelkek, kikről minden hímpor még nincs lereszelve, még néha-néha együtt kullognak az öregúrral, de a leggyakrabban egyes-egyedül ballag az utcákon, botjára támaszkodva, tévedező szemekkel bámulva lába elé, hogy valamibe el ne botoljék s szorosan meglapulva a házak falainál, hogy valami szekér agyon ne gázolja.

A lealkonyodott napnak ilyen szomorú az útja.