HÓMAN–SZEKFŰ
MAGYAR TÖRTÉNET

A szellemi kép.

A szabadelvű  kor nemzetfogalma. Párt és parlament központi szerepe. Ellenmondások, autonómia és államosítás. A középbirtokos osztály gondolkodásmódja, liberalizmusa, agrárkérdésekben is; optimizmusa. A nemesi elszegényedés, állami hivatalba menekülés. A kisnemesség átalakulása; gentry. – Vallási viszonyok, a protestáns gondolkodás. A katholikus gondolkodás; befolyás hanyatlása; a főkegyúri jog hatása, a főpapság barokk szelleme. Az egyház az állam kezében, katholikus autonómia. A főpapság egyházpolitikai és társadalmi felfogása. – Materialista világfelfogás, elméleti és erkölcsi; hatása a közéletre; a hazafiság mint üzlet, kiábrándulás kezdetei, materialista kritika. – A nemzeti klasszicizmus, népnemzeti irány, Arany János; a második nemzedék, Gyulai Pál közéleti kritikája. Nemzeti realizmus szűk köre, idegen stílusok uralma, romantikus és historizáló művészet. Budapest felépítése. – A volt jobbágyság helyzete, kisgazdaüzem és bérmunka, földbirtokelosztás; extenziv földművelés, búzakivitel. Alföldi munkásmozgalmak, reformtörekvések, gróf Károlyi Sándor, Darányi Ignác; telepítés hiánya, kivándorlás. – Kapitalizmus kifejlődése, hitelélet önállósulása, nagybankok és gyáralapítások. A zsidóság szerepe. – Polgári osztály hiánya, vidéki városok; ipari munkásság, szocialista pártszervezkedés. – Nem-magyar nemzetiségek, a kérdés európai felfogása, német példa, 1868:44, Deák és Eötvös; asszimiláció, nyelvtanítás. Tót mozgalom, cseh hatás; horvát fejlődés, gróf Khuen-Héderváry; szerb kérdés, nagyszerb imperializmus; régi és új román nemzedékek, Erdély veszedelme.

A kiegyezési korszak szellemi képét vizsgálva, első pillanatra is szembetűnik azon sajátságos államkoncepció, mely a liberalizmus elvi színezete alatt határozza meg a nemzet jellegét. A 48 előtti rendiségben érthető volt, ha a rendek a magyar nemzet fogalmát és kiterjedési körét a rendi előjogok birtokához kötötték, s mindazt, ami ezen kívül esett, sem a nemzethez, sem a rendi államhoz nem számították. Láttuk, hogy e szűkkeblű, de a rendiség multjából érthető felfogást Széchenyi döntötte meg, s utána a 40-es évek liberális nemzedéke tényleg fel is szabadítá a nemzet fogalmát a rendi korlátoktól, kiterjesztve azt a rendiségen kívülálló milliókra. Az alkotmányos élet újabb megindulásakor a Deák-pártban még ezek a nézetek uralkodtak, legalább is a szellemi vezetők, Deák, Eötvös, Andrássy közelálltak a Széchenyi-féle nemzetkoncepcióhoz. De a haza sorsának jobbrafordulását szemmelláthatólag a 67-ben befejezett közjogi harc hozta meg, melyet Deák és pártja a Corpus Jurisszal kezében vívott meg, s e harc mögött a nemzet szellemi és anyagi viszonyai alig szerepeltek, mint a mérlegbe vethető súlyok. Már 1869-ből van adatunk arra, hogy a politikai győzelem következtében a politika mint egyszerű parlamentáris, pártfolyamat tűnik fel a nemzeti élet legjelentősebb tényezőjeként. Egy Deákot dicsőítő műben találjuk e korjellemző mondatot: „Hazánk legközelebbi jövőjének sorsát nem a királyi trón ragyogó fénye, nem a felelős kormánynak törvényes hatalma, nem az egyház és tudomány képviselői, még maga a törvlényhozás sem, – csak egy politikai párt intézendi el.” Ennek a pártnak népszeretetre támaszkodva kell a szabadság uralmát megvalósítania; egészen homályos, frázisokba vesző célkitűzések közt lényeges az elképzelés: a nemzet haladását egyetlen parlamenti csoport okozza és fogja okozni, amiben benne van azon túlbecsülése a parlamenti üzemnek, mely ettől kezdve fokozatosan szélesebb köröket kerít hatalmába. Míg ettől a felfogástól a Deák-párt idején a vezetők távol álltak, addig az új század elején már a leghatalmasabb szellemek látását is elhomályosította ez a, mondjuk, parlamentáris és etatisztikus megfogalmazása a nemzetnek.

Itt nem valami hatalmas elméletről, nem egy tudományosan fegyelmezett fő munkájáról van szó, amilyen volt Eötvös József műve a XIX. század uralkodó eszméiről, hanem az adott politikai és szociális viszonyokbók kinőtt s mind általánosabbá váló felfogásról, melynek klasszikus összefoglalása alig készült el, de amely öntudatlanul is terjeszkedett a nemzet politikai gondolkodásában. A Deák-párt bukása után a szabadelvű párt nemcsak magáévá tette ezt a felfogást, hanem egyenesen saját uralmával azonosította Magyarországon a szabadság és humanizmus fennállását. Éppen mert ezek a gondolatkörök tisztán gyakorlatilag, tudományos rendszerezés nélkül álltak elő, sajátságos ellenmondásokkal találkozunk bennük. A Deák-párt a 48-as szellemhez képest még centralista volt, Tisza emberei a vármegyéből származtak és nélkülözték Eötvös európaiságát, ezért féltette tőlük a Deák-párt a hatalmat, attól tartva, hogy az arisztokratikus vármegye kedvéért feláldozzák a szabadelvűséget, s az azzal egyet jelentő parlamentarizmust, mely „az ország legdemokratább testületéből, a képviselőházból ered”. A parlamentarizmus feláldozása a vármegyeiségnek annyit jelentene, mint „hadat izenni az észnek, a felvilágosodásnak a tudatlandság és tespedés érdekében”. Tudjuk, hogy ez a parlament oly szűkkörű választójogon épült fel, aminő volt körülbelül a 48 előtti francia polgárkirályság kamarája, de lelke mélyén meg volt győződve arról, hogy az emberiség minden vívmányának fenntartása az ő fennállásától függ ez ország határai között. Változást csak annyiban hozott a Tisza-féle fúzió, hogy a szabadelvű párt a parlamenti párturalom elvi és tényleges fenntartása mellett régi szerelméről, a vármegyei autonómiáról sem mondott le, anélkül azonban, hogy a központot a régióknak feláldozta volna. Ehelyett a Tisza-féle pártabszolutizmust építették a vármegyék fölé is, a főispán és a közgazgatási bizottság útján gondoskodtak arról, hogy a vármegye funkcionálása, melyet nem akartak megszakítani, ugyanolyan irányban és szellemben folyjék, mint a központban a parlamenté. Így megoldva a vármegye kérdését, nem volt szükség az államosításra, s bár a közigazgatás államosítása lényegesen megkönnyítette volna a központ uralmát és a nemzetet helyettesítő párt abszolutizmusát, ebben a dologban szabadjukra engedték az érzelmeket, melyek a vármegyei nemesség köréből rekrutálódó pártban a megyei hagyományok formális fenntartását kívánták. Innen van, hogy bár erős áramlatok követelték, részben a nemzetiségi veszedelemmel szemben, a vármegye államosítását, így a szellemes publicista, felvidéki megyei ember Grünwald Béla, Szilágyi Dezső, a nemzeti párt egészében is egy ideig, – lényeges lépésre e téren a szabadelvű párt sohasem tudta magát elhatározni.

Minden, mi az országban történt és nem történt, ennek a pártnak szellemi adottságából és szociális gyökereiből következett. A képviselői névjegyzékek egész a 90-es évekig alig tüntetnek fel polgári neveket, általánosságban még a régi nemesség tagjai a képviselők, s a miniszterek között Wekerle Sándor, az első nem-nemes, egyelőre még fehér holló, akit a polgáriak nagyobb számban a XX. századnak inkább csak második évtizedében követnek. A politizáló osztály gerincét a középbirtokos nemesség alkotja, akárcsak 48 előtt, azon 1000–10.000 holdnyi „uradalmak” tulajdonosai, akiknek már birtokuknál fogva is meg van a befolyásuk vármegyéjükben, s ez a befolyás lendíti fel őket a központba. Ilyen birtok volt a 80-as években nem egészen 4000, s ennek a négyezer embernek gondolkodása adta meg a nemzeti gondolkodásnak is színezetét. Persze egy osztályról lévén szó, annak jellegzetes vonásai nem illenek minden egyes tagra, s ennek az osztálynak is volt sok oly embere, akik „fertálymágnásokként” felfelé kapaszkodtak, a mágnásokhoz „dörgölőztek” (ez a kifejezés már 48 körül általánosan használt), viszont mások, szerencsés birtokvásárlás, öröklés, jó gazdálkodás útján fel is emelkedtek, így a Lónyai, Tisza grófi családok. Az osztály zömét a „táblabírók” alkotják, akikről a jobbágyság felszabadítása után is áll: „ez osztályról szólni majdnem annyit tesz, mint szóllani az egész magyar nemzetről, mert tagadhatlan, hogy e nagyszámú osztály képezi nemzetünknek valódi magvát. Nem hiába nevezte Verbőczi a nemességet populusnak, még jóformán most is az.” És hiába egyenlősítette a törvény a városokat a vármegyékkel, polgári életformáju egyént még kevésbbé küldenek most a városok a parlamentbe, s többnyire az arisztokrácia tagjaira, vagy igen befolyásos politikusokra, miniszterekre bízzák érdekeik képviseletét. Ez a 4000 család meg van győződve arról, hogy „nivelláló”, demokratikus korszakban él, a politikában fenntartja a jogegyenlőséget, mindenkinek megadja az életlehetőséget, legfeljebb abban kívánna még változást, hogy a főurak ne alkossanak többé külön, magukban elzárkózó rendet, mert hisz a kor már megszabadult a „kasztok” előítéletétől. Ez illúziók alapját a törvényhozási liberalizmusban láthatjuk: a rendi kötöttségeket feloldotta a 48-as és 67-es törvényhozás, s ez a birtokán élő társadalom erősen hiszi, hogy mióta nem robotol neki a paraszt, mióta kiki szabadon választhatja foglalkozását, mióta a volt jobbágy fia tanulhat, a gabonakereskedő vidéki zsidó városi lakos és művelt ember lehet, végkép beköszöntött a demokrácia, a szabadelvű gondolkodás politikai és táradalmi formája.

Újabb törvényhozó munkára nincs szükség szociális téren, aminthogy a közjogi alapnak, a 67-es kiegyezésnek állandóságában is megnyugodott ez az osztály. Elvi liberalizmusa még ugyanoly ellensége a szabadság korlátozásának, mint a 40-es években: a gazdasági életben szabadkereskedelem híve, amit megkönnyít neki, hogy gabonáját még amerikai versenytől mentesen tudja elhelyezni főként a nagy felvevőképességű monarchia határain belül; híve a kapitalizmus szabad mozgásának, s az egyik új kapitalista, Wodianer Albert az egész szabadelvű párt véleményét fejezi ki ezzel: „A tőke állhatatlansága a természet törvénye”, a kamatlábat nem lehet törvényesen megszabni, az ily törvény folyvást kijátszható és úgyis jobb a gazdasági életre, ha magas a kamat, mert a tőkék odafolynak… Mikor Bismarck nyomán a védvámos irány terjed, ellene nemes magyar hagyományok nevében szögeznek lándzsát részben polgári, német származású, de a középbirtokos nemességhez csatlakozó nemzetgazdászok, Kautz Gyula, Láng Lajos. A gazdasági liberalizmus két nagy ellensége, a szocializmus és etatizmus közül az első még fel sem tűnt a magyar föld peremén, a másodiknak mozgékonysága, erőszakos tevékenysége pedig nem tetszik e rendszer és szabályozás szükségét nem érző boldog nemzedéknek. Kautz a gazdasági „reakció” forrását a „nyers, cinikus, minden idealizmust levetkőzött és csak a szervezett fizikai erőt bálványozó államvezényletben” látja és reméli, hogy a reakció a „Széchenyiek és Dessewffy Emilek, az Eötvös Józsefek és Deák Ferencek, a smithianizmus e fényesnevű tisztelőinek honában” nem fog meggyökerezni. A „szociális olajcsöpp”-ről ez a társadalom a 80-as évek közepén vesz tudomást, meglehetős ellenérzéssel: a francia, angol földön megkezdett gyöngék-védelme, mely Ausztriában a „kisember” pártolásaként jelentkezik, veszedelmet jelent a szabadságra és haladásra, mert mint az uralkodóosztály egyik szócsöve, Heltai (Hoffer) Ferenc 1885-ben írja, a kispolgárság, városi lakosság minden haladás ellensége, látköre szűk, közcélokra nem adakozik, s kívánságai a gazdasági élet megkötésére irányulván, a közmegélhetést nehezíti. E felfogás szerint a  magyar parlamenti élet egyik legszomorúb fejezete az új ipartörvény, mely a kisiparosok, e kellemetlen „kisemberek” nyomására kvalifikációhoz köti az iparűzést., s ezzel az árvai, túróci, zólyomi gyolcsos tótokat kitiltja a hetivásárokról, az építőiparban pedig egyenesen megakadályozza a házépítést.

Következetesen ugyanily elvi álláspontot foglalt el ez a gondolkodás a földbirtok kérdésében. A 80-as évek eleje óta Amerikát járt nagybirtokosok, gróf Andrássy Géza és gróf Széchenyi Imre szóbahozzák a kisbirtok fokozódó elaprózódását, melynek korábban útjában állt a rendi kötöttség, de ekkor már a gazdasági liberalizmus értelmében nem volt senki, aki akadályozza. A grófok angol és amerikai farmer-mintára a kisbirtok örökösödésének megkötését, sőt a középbirtokok hitbizománnyá  alakulását kívánták, néhány éven át ott röpködtek a levegőben a létminimum és homestead kifejezések, azonban a liberalizmus sikerrel védte ki a támadást, legalább is a közép- és kisbirtok dolgában, mert a nagybirtokra nézve nem akadályozta a kötöttséget, sőt a több mint 60 hitbizományi birtokból 40-nél több épp Tisza Kálmán liberális korszakában jött létre. Láng Lajos, aki Pólya Jakabbal és Berzeviczy Alberttel oroszlánrészt vett ki e harcból, kijelentette, hogy a „földbirtok terjedő feldarabolásában nem lát semmi veszélyt”, amiben ugyan nagybirtokellenességet is láthatnánk, s valóban, az akkor nagytekintélyű Schmollerrel együtt ő is veszélyesnek tartotta latifundiumok teremtését, de viszont a már meglévő hazai latifundiumok ellen sem volt hajlandó közbelépni. Itt nem birtokpolitikáról, hanem egyszerűen az elvi liberalizmus alkalmazásáról van szó: a föld éppúgy, mint az ingó tőke, csak szorgalom és takarékosság által szerezhető és tartható meg, ezért mindig lesznek, akik elvesztik vagy elnyerik, a parasztbirtokon sem kell gyámkodni, teljesen elég Széchenyi szellemében (amit akkor Széchenyi szellemének tartottak) szabad forgalom és korlátlan hitel. „Korunk vezéreszméje: munka és értelmiség”, s ez optimista kiindulásból optimista világnézet következik még a középbirtokot illetőleg is: a köznemesség elszegényedése a „társadalmi erők dinamikájának” műve, melyet nem helyes, nem is lehetséges feltartóztatni, s Berzeviczy Albert is csak azt ajánlja, hogy a nemes birtokos állítsa arányba keresetét és kiadását, a birtoktalan pedig menjen polgári pályára. Ki kell emelnünk, hogy a liberális és az agrár irány egyképen európai gondolatokból táplálkozott: a grófokat amerikai tanulmányútjukon a német nemzetgazdász Meyer Rudolf vezette, s az ő elvei szerint akartak ezek négy telek átlaggal kötött parasztbirtokot létesíteni. Az antiliberális gondolat az általános közvéleményben csak kriptó-életet folytathatott, még néhányszor felmerül, hatás nélkül, amikor a középbirtok sora mind rosszabbul megy. György Endre 1893-ban porosz és román példa után már jogosultnak mondja az állami beavatkozást annál inkább, mert a „country gentleman”, a „landed gentry” megmentése nemzeti érdek is, ez tartotta fenn az abszolutizmus alatt a magyarságot, s ma sem lévén városi polgárságunk, joggal vezeti ma is az országot, ezért a „korlátolt birtokforgalom nemzetfenntartó előnyeiben” kellene részesíteni. Szinte az egyetlen, aki szélesebb humanisztikus alapra áll és az általános társadalmi jólét érdekében kívánja a gazdasági liberalizmus elhagyását, Bernát István: ő már 1888-ban  nélkülözi társadalmunkban az előrelátást és orvoslást: „a magyar társadalom nem áll feladata magaslatán, philanthropiájában nem elég ildomos, önzésében nem elég szemes”, felismeri a parasztság elhanyagolt voltát: „e jórészt gyámoltalan, proletár tömeg növekvése szigorú kritikáját képezi eddig követett politikánknak”. De e politika az uralkodóosztály szellemének kifolyása lévén, még jó ideig változatlan maradt.

Pedig ez a középnemesség egyedül a gazdasági liberalizmustól elfordulva menthette volna meg vagyoni biztonságát. Emlékszünk, a jobbágyfelszabadítás, robot és fizetések megszűnte magában véve is krízisbe döntötte a nemességet, de ebből néhány évtized alatt kiemelkedhetett volna. Csakhogy ennek épp az ellenkezője történt: a birtokos nemesség évtizedről-évtizedre jobban proletarizálódott, ami azt jelenti, hogy nem tudott a szabad birtok – szabad munka viszonyába beilleszkedni. Ezt csak akkor tehette volna, ha nemesi, azaz úri életmódját legalább átmenetileg feladja és komoly gazdasági tanulmányokat folytatva maga ügyel fel földje mívelésére. Egyiket sem tette meg. A gazdasági szakismeret már 48 előtt is igen gyönge lábon állott: a magyaróvári szakiskolából 1818–1855 között összesen csak 1534 képzett gazda jött ki, akiknek nagy része gazdatiszt volt és a biztos keresetet nyujtó mágnás-uradalmakban helyezkedett el; a viszonyok 67 után sem javultak, Magyaróváron és Keszthelyen kívül nem volt gazdasági iskola, hol középbirtok kezelését meg lehetett volna tanulni, külföldre csak igen gazdag, előkelő családok küldték ki gazdafiaikat, s így a nemesi birtok túlnyomó része patriarchális, azaz elmaradt mívelésben részesült. Ezzel szemben a kiadások nagyban modernizálódtak, s a külföld városias luxusa bevonult mind a vidéki kúriákba, mint a fővárosi úri szállásokra. A nyugati luxus azonban nálunk sajátszerűleg színeződött a régi nemesi élet szórakozásainak hatása alatt. Még az abszolutizmus korából származnak a nemesi osztály ez önmegfigyelései: „De nem gondolta meg sok jószívű, könnyelmű ember, mily kincset bír szép terjedelmű jószágaiban, melyet a kártya, a muzsikaszó és a víg pohár, a pazar konyha emésztett fel.” „Vagyoni rendetlenségünk nemzetünknek amaz Európában páratlan, pazarságig generosus jelleméből foly”, mely a vendégszeretet ugyanazon mértékét tartja fenn – a vidéki kúria, „kocsmává vált”, de ingyenessé –, mint akkor, amikor még az  úrbéri szolgálmányok minden természetbelit ingyen szolgáltattak. Ekkor tűnik fel általános „úri” tulajdonként a cigányzenéért lelkesedés: „egy nótáért egy ötvenest, egy százast, egy ezrest nyom a  kedvenc prímás markába”, – ezek mind oly szimptómák, mint amikkel ma is találkozunk a nagybirtok hasonló feloszlásánál, azzal a különbséggel, hogy az esztelen költekezést ma a fiatal mágnások bárzene és nem cigány mellett végzik el. A középnemesség nevelése akkor éppoly elmaradt volt, mint ma sokhelyütt a főnemeseké: a családi életet erősen hátráltatta a birtokos kétlakisága, politikai, akár  vármegyei, akár fővárosi elfoglaltsága és gazdasága, ezért „a férfi egész nap házán kívül keres szórakozást, s az estét férfikörben igyekszik tölteni; az asszony látogatóba jár, s ezért főgondjai közé a toilette rendezése tartozik”.

Tekintsünk el e 48 utáni nemesi élet idealizált rajzaitól, aminőket Jókai Mórtól Herczeg Ferencig és egész a modern „konzervatív” elbeszélőkig tömegestől szolgáltattak íróink, s akkor felismerjük: ez a középnemesség, amikor a politikai hatalom belügyekben kezében volt és mégis naponkint szegényedett, kétségtelenül az önmagukat túlélt, dekadenciába esett nemzetségek sorsában osztozott. A magyar föld eladósódása az abszolutizmusban még távolról sem volt katasztrofális: 1858-ban a monarchia német területein egy katasztrális holdra 35 forint adósság esett, az olasz területeken 8.6 forint, Galíciában 49, Magyarországban csak 2.18 – az adósodás csak utóbb nő, tehát nem a jobbágyfelszabadítás következménye, s mivel egyidejüleg gabonaeladásunk és általában agrárexportunk kielégítő, kétségtelenül a gazdasági tanulatlanságnak és a nemesi korból átvett időszerűtlen életformáknak tudandó be. Hogy az egész kiegyezési korszakban jóformán egyetlen dícséretét sem találjuk a polgári életnívónak, ez magában véve is sokat mond. Már pedig Európa polgári korszakában nem lehetett épp ezt az életformát büntetlenül elhanyagolni. Tényleg a nemesi középosztály a 30-as és 40-es években hatalmas virágzását élte, nagy embereket és nagy gondolatokat termelt ki magából, s a 48-as erőfeszítésnek is ő volt a heroikus erőforrása, de úgy látszik – s e gondolattól az adatok szemlélete közben nem lehet szabadulni – a következő nemzedékben már elvesztette alkalmazkodási képességét és az új idők új követelményeire a régi életformák merev fenntartásával reagált.

Ezt cselekedte akkor is, mikor időszerűtlen társadalmi kötelezettségei és szórakozásai következtében a föld megindult lába alatt. A birtokát vesztett földesúrnak nem szabad más foglalkozást keresnie, mint ahol tovább folytathatja az örökölt életmódot. Ezek a „diplomás” foglalkozások, az abszolutizmus alatt inkább csak a megyeiek, utóbb az államiak. Szakértelem és állandó munka éppúgy nem kell hozzájuk, mint a földesurasághoz sem ezen régi felfogás szerint. Az ötvenes években Pesten nagy feltűnést keltett egy volt alispán szivarüzlete, s még hozzá, hogy ki is függesztette nevét. A vidéken egy 300.000 forint értékű gyár tulajdonosát mindenki kinevette, amiért üzemében dolgozik, ahelyett, hogy „élne úri módon Pesten s ott sétálgatna vagy kocsikázna a Váci-utcában”, ott szivarozgatnak – állapítja meg az egykorú nemesi megfigyelő – a magyar urak és csináltatják adósságra az ezerpengős ruhákat lányaiknak. Iparos és kereskedő-foglalkozást csak a teoretikusok mernek ajánlani, s csakugyan, az alkotmányos élet felszabadultával az állami hivatalok könnyen felveszik a birtoktól elszakadt középnemességet. Itt is azt látjuk, hogy az elszakadás eleinte csak sporadikus és csak később, a 80-as és 90-es években gyorsul meg. Ezzel függ össze a hivatali állások szaporodása ez évtizedekben: az 1892. évi költségvetésben még csak 60.776 állami alkalmazott van, 1902-ben 97.835, tehát a szaporodás tíz év alatt több mint 50%, a személyi kiadások dolgában még több: ezek 110 millióról 192 millióra ugranak fel! Tehát itt is revideálnunk kell a Tisza Kálmánról alkotott közkeletű véleményt, mintha ő alatta helyezkedett volna el a nemesség a közhivatalokban. A valóságban ez folyton növekvő folyamat volt, s a Tisza-rezsim működése e téren azért oly feltűnő, mert ő volt az, aki a nagynevű középbirtokosságot hivatallal ellátta; a kisbirtokos nemesség nagy tömegei csak a későbbi kormányok alatt kopogtattak az állam kapuján.

Társadalmi fejlődés szempontjából e kisbirtokos, nagy részben bocskoros, sokhelyütt compossessor nemesség átalakulása az igazán lényeges. Ennek életszínvonala a rendi korban csak valamivel volt magasabb a jobbágyénál, s úgy látszik, még utóbb is több évtizeden át az maradt. Gazdasági felkészültség hiánya, bőven kapható hitel a 70-es és 80-as években kezdik kiűzni a falvakból, a bogárhátú házikókból, miket később eufemizmussal kúriának neveznek, s nekiindul nem a világnak, hanem a megyei központnak és Pestnek, hogy atyafisága útján állást nyerjen. Tisza Kálmán a középbirtokosságnak képviselőséget, vezető minisztériumi állásokat, főispánságot szerzett, ez köztudomású volt és el nem rejthető; a kisnemesség etatizálása észrevétlenebbül ment végbe, mert a kataszteri, útbiztosi, kis segédhivatali állások betöltését nem szokták figyelemmel kísérni. Így történt, hogy a nemes birtokos egyszer csak elfogyott a vidéken, s a hivatalok megteltek olyanokkal, akik gyakran, a század végére már nemesi nevüket sem használták, átalakultak függő kishivatalnokká. Egy részüknek azonban hasznára volt Verbőczi megállapítása az una eademque nobilitas-ról: diploma birtokában házasság, atyafiság útján áthasonulhattak a volt középnemes réteghez és bejuthattak az állam életét irányító központokba. A középnemesség, mely a 80-as években neveztetik gentrynek, ezekből a korábbi bocskorosokból, vidéki mesterember-nemesekből stb. egészíti ki magát, s frissíti fel vérét a mai napig. Jellemző e felemelkedésre, hogy a század elején komoly gondokat okozott a császári és királyi kamarási méltóság adományozásánál, vajjon az ősök közt az ilyen kisnemesek tekintetbe jöhetnek-e, de magyar részről olyan nagy volt a kereslet, hogy nem lehetett őket kizárni, s különben is közjogilag a bocskoros nemes is ért annyit, mint a főúr, – mialatt az ausztriai kamarási osztogatásoknál megmaradtak általában a főnemeseknél.

A gentry tehát, mint büszkén emlegetett mintaképe, az angol is, kiegészül, más vért is felvesz ekkor már, holott 48 előtt még elképzelhetetlen volt, hogy egy alispáni bene possessionatus család összeházasodjék bocskoros vagy egész falukat kitevő közbirtokos családokkal. Később, a XX. században már polgári származásúakat is magába fogadott, aminthogy az elég nagyszámú zsidó házasság következtében más vérkeveredésen is átment. De minél inkább eltávolodott útja az egykori nagymultú középbirtokos családoktól, annál merevebben ragaszkodott oly tradiciókhoz, melyeket részben maga alakított ki, s melyek aszociális lénnyé tették, alkalmatlanná, hogy az angol mintát követve, valódi nemzeti művelt társadalom kialakítója legyen. Osztályöntudata ily illuziókból készült s osztályöntudata kizárólagosság dolgában vetekedett a szocialista munkásságéval. Ez öntudat alapja a „gentry-világfelfogás”, melynek alkatelemei „konzervatívizmus a politikában, agrárizmus a gazdasági, gavallérosság és exkluzívitás a társadalmi életben”. Csakhogy konzervatívvá akkor lett radikális szabadelvűből, mikor már késő volt és nem volt többé konzerválható sem birtok, sem magas morális érték; ezért konzervatívizmusa nem egyéb, mint a liberalizmustól kifejlesztett viszonyok fenntartása és önmagának további ellátása a főhivatalokban, agrárizmus pedig már aránylag kevésszámú családban gyakorolható, a legtöbb „gentrynél” az agrár-öntudatot távoli családi kapcsok tartják életben, s utolsó visszfénye azon százados felfogásnak, mely úrnak csak a földbirtokost ismerte. Aminthogy az egész társadalmi osztály, a világháború óta itt-ott életre galvanizált külsőségeivel, szánalmas lehanyatlását mutatja a régi magyar nemességnek, mely évszázadokon át volt gerince az országnak és nemzetiségnek.

A gentry kifejlődése a kiegyezés világában társadalmi sorvadás tünetének látszik. A liberalizmusnak mégis csak széles skálájú szellemi tartalma mindinkább összesorvadt és végül is egy semmit sem akaró, kvietisztikus „konzervatívizmussá” száradt össze. Társadalmunkra átalakító hatást a kiegyezés óta a szabadelvűségen kívül semmi más gondolatkomplexum nem gyakorolt, legkevésbbé az a hatalmas szellemi erő, mely korábbi századokban egyenesen nevelője volt a magyarságnak: a vallás. Protestánsok és katholikusok egyaránt zászlóvivői voltak az elvi liberalizmusnak és azt hitték, hogy vallásuk jó fiai. Ez persze e téren is csak az állami, s vele kapcsolatban nemzetpolitikai gondolkodás erős érvényesülése által volt lehető. A liberalis etatizmus vallásfelekezeti megoszlást bűnnek tartott, s viszont vallásos közönyösséget a felvilágosítási és forradalmi ideológia miatt is szívesen terjesztett. Tudós protestáns lelkész panaszkodik már 1874-ben: „Itt az állami viszonyok és politikai párt hullámai a nemzet egész életét elfoglalják, átcsapván oly térre is, hol teljesen illetéktelenek”: iskolásgyermekek Deák- és Tisza-pártra oszlanak, papválasztó hívek jobb- és baloldal szerint csoportosulnak, van „jobb- és baloldali cigánybanda, mint volt hajdan református és pápista ködmön” – a politika „e túlfeszített hatásköre” mindenfelé vallási közönyt terjesztett, de legfőkép az értelmiség körében. Protestánsainkhoz is átjön a német liberális theológia, mely a felvilágosodott emberhez akar szólani, s az orthodoxia „supranaturalizmusát” lehetőleg elkerüli, s bár a protestáns egyházak a világiak nagy szerepe következtében soha nem néptelenedhetnek el egészen, sokban igaz a megfigyelés: „itt koronként felmerül valami indítvány, most az államsegély, majd belmisszió, majd az egyházi fegyelem, majd a lelkészválasztás, majd a zsinat, majd a lelkészi értekezletek, ezek mindenikéből élet- és halálkérdést csinálunk egy pár hónapra, miután pedig jól kibeszéltük magunkat felette, hagyunk mindent a régi állapotban”… Politikai és anyagias gondolkodással szemben nehéz munkát végeztek a protestáns lelkészek és tudósok, akik a liberális theológiát visszaszorították, egyházi szervezetüket megerősítették – az egész országra kiterjedő református egyházszervezetet az 1881-i debreceni, az ágostai evangélikusokét a budapesti 1891-i zsinat alkotta meg, a református egyetemes konvent 1883-ban kezdte meg üléseit. Szociális tevékenység nálunk ebben a korban távol állt minden felekezettől. Ketteler püspök és Schultze-Delitzsch kezdeményeit a fenti református tudós azzal utasítja el, hogy „meg nem engedhető, hogy a lelkészek és az egyházak a polgári társaság illetékességi körét elfoglalják, mert ezzel tulajdonképeni hivatásukat hanyagolnák el”. Ez a hivatás elsősorban a művelődési anyag átadása, a tudomány és az iskola, s ezen a téren mindegyik protestáns felekezet nagyot alkot, a multból átvett, nagyszerű iskoláinak fenntartásával és modernizálásával. Ha a hitbeli benső életben hiányok vannak is, lelkes adakozók most sem hiányoznak, s a protestáns iskolák most már államsegélyben is részesülnek anélkül, hogy felekezeti jellegük veszedelemben volna. A katholikusok iránt különösen azóta, hogy a vatikáni zsinat dogmáját elfogadták, nagy a bizalmatlanság, panaszok mindig vannak, akár a katholikus egyházi vagyon nagyságát és a protestantizmus szegénységét, akár Szent István-ünnep tartását illetőleg, vagy amiatt, hogy a kultuszminiszter mindig katholikus. De az állami élet mechanizmusában a régi ellenséges felek többé nem jönnek egymással érintkezésbe, s legfölebb aggresszív dialógok szállonganak ide-oda, ahelyett, hogy a jobb lelkektől óhajtott híd biztosan ívelne Debrecentől Pannonhalmáig.

A katholicizmus alig számítható azon erők közé, melyek a közszellem formálásában e korszakban lényegesebb szereppel bírtak. A barokk katholicizmus nagy nevelő korszaka visszavonhatatlanul elmult, s a katholikus értelmiség, akárcsak a protestáns is, nemzeti színezetű liberalizmushoz és a század második felének materializmusához járt iskolába. Az Egyház csak most szabadult fel a jozefinizmus béklyóiból – ebben az 1855-i osztrák konkordátum segítette, mely ugyan, az abszolutizmus  más intézkedéseihez hasonlóan nélkülözte a magyar törvényességet, de tényleg életbe lépvén, sok tekintetben helyreállította a magyar egyháznak Rómával való kapcsolatait, – a jozefinizmus eltüntével azonban új nehézségek közé került a magyar katholicizmus. Az alkotmányos élet visszaálltával ismét gyakoroltattak a király főkegyúri jogai, még pedig a felelős minisztérium ellenjegyzésével; a korábban a helytartótanács keretében külön egyházi bizottság által kezelt ügyek, az alapok és alapítványok dolga szintén a vallás- és közoktatásügyi minisztérium kezébe jutott. A változás igen lényeges volt: a katholikus egyház ügyét a rendi világban az apostoli királytól függő kormányszékek kezelték, melyek kebelében püspökök épp az egyházi dolgokban hivatali állásuknál fogva is döntő szerepet játszhattak annál inkább, mert a katholikus vallás még a XIX. század első, jozefinus szellemű korszakában is államvallás volt: viszont az új időben államvallási jellegét a felekezetek egyenlőségét kimondó 1848 : XX. törvénycikk megszüntette, s ha ennek általános határozmányait nem írták is utóbb körül és ha a külső dísz és elsőség megmaradt is a katholicizmus számára, eddigi domináló helyzete a minisztérium alá rendeléssel egészen megváltozott. Az a helyzet állott elő, hogy míg a protestáns egyházaknak régi törvények, legutóbb az 1791 : XXVI. törvénycikk alapján megvolt széleskörű önrendelkezési joguk, a katholikus egyház továbbra is az államhoz láncolva maradt akkor is, mikor ez az állam nemcsak hogy nem katholikus, nemcsak hogy indifferens, de gyakran egyenesen ellenséges magatartást tanusított. Simor János esztergomi érsek megpróbálta ugyan a kiegyezéskor kieszközölni az 1848 : XX. törvénycikkre hivatkozva, hogy a püspöki kinevezések és nagyobb javadalmak adományozása a minisztériumtól függetleníttessék és ezeknél a király a miniszteri ellenjegyzés mellőzésével csakis a püspöki kar tanácsát vegye igénybe. De ugyancsak az 1848-i törvény rendelte 3. cikkében, hogy a végrehajtó hatalmat a király polgári és egyházi ügyekben is a minisztérium által gyakorolja, minek következtében a püspöki kinevezéseket nem is sikerült a minisztériumtól függetleníteni. Így történt, hogy a magyar egyház vezetőit a legfőbb kegyúri jognál fogva az apostoli király nevében tulajdonképen liberális és nem egyszer szabadkőműves szellemű minisztérium válogatta ki és prezentálta a Szentszéknek, mely a magyar egyház ügyeit ebben a korban sem ismerte teljes pontossággal, lévén nunciusa a bécsi diplomáciai karnak tagja, akinek információi gyakran nélkülözték legalább is a helyi koloritot. A hazai püspöki karban tehát főként a kiegyezés első évtizedeiben igen kitűnő, hazafias, bőkezű urakkal találkozunk, akik a barokk reprezentálás szokásait csorbítatlanul fenntartják, de a nép széles rétegeihez lelkipásztorkodással alig tudnak hozzáférkőzni. A „sacerdos magnus” fogalma ekkor is a barokk palotában lakó, onnan gyalog soha, hanem batárban kijáró valóságos egyházfejedelemhez van kötve, aki a kor műveltsége magaslatán tartja az értelmiség számára beszédeit, melyek társadalmi eseményszámba mennek; a főpapok a főrendiházban követelik a katholikus iskolaügy függetlenségét, s inkább általános morális maximákat nyujtanak, semmint a többséget képező szegény nép jó pásztora volnának. A liberális minisztérium ilyeneket fel sem tudott ismerni, s ha igen, akkor sem volt érdeke püspöki székre emelni. Ennek következtében nemcsak az alsóbb papság lelkipásztori tevékenysége, sőt erkölcsi színvonala, de általában a katholikus tömegek benső vallásos élete is hanyatlásnak indult.

A katholikus főpapságnak azonban így is nehéz munkája volt a fölébe helyezett politikai hatalommal szemben. A 48-as törvények az egész katholikus iskolaügyet is átadták ennek, Pázmány Péter egyetemét államosították, a katholikus egyetemi, vallás és tanulmányi alapokat szintén e közömbös, sőt ellenséges hatóság kezébe adták. A minisztérium felelős lévén a parlamentnek, most már ez is beleszólt a katholikus dolgokba, s a korszellemhez híven nemcsak a protestáns képviselők, de a katholikusok többsége is ragaszkodott a világi befolyás érvényesítéséhez. 67 után éveken át a katholikus Ghyczy Kálmán lép fel szinte támadólag azon törekvés ellen, hogy a katholikus javak kivonassanak a parlement ellenőrzése alól. Ezen a helyzeten csak az segíthetett volna gyökeresen, ha a katholicizmus is létesíti a saját autonómiáját, melyre neki az 1848 : XX. t.-cikk jogot adott. A katholikus autonómia ügyét csakugyan maga Eötvös József báró veti fel a hercegprímáshoz intézett 1867-i levelében, a püspöki kar sincs elvben ellene, bár az ősi erdélyi katholikus státus felújításáért folytatott küzdelemben épp akkor derül ki, hogy az autonómia egyik lényeges kérdését az egyházi javak kezelése képezi. Trefort miniszter 1873-ban elismeri és működésbe  helyezi az erdélyi katholikus státus igazgató-tanácsát, de a javakat azon megokolással tartja vissza az állami kezelésben, hogy előbb egységesen kell ügyüket elintézni a magyarországi katholikus autonómia keretében. Ez azonban a legnagyobb nehézségekbe ütközik. Az első katholikus autonómiai kongresszus 1870–71-ben elfogad egy szervezetet: az egyházközségi, egyházmegyei és országos főegyháztanács mellé Eötvös esperességi tanácsokat is felvétet és ő az, aki Simor érseket ráveszi, hogy a világiak ne fél, hanem kétharmad arányban érvényesüljenek az egyháziak mellett. A tervezet szerint az egyházi javak a magyarországi katholikus egyház tulajdonát teszik, a püspöki kinevezéseknél a 9 tagú, 6 világiból és 3 egyháziból álló igazgatótanács hármas kandidációja érvényesül; – az egész tervezetet a király leküldte a minisztériumhoz, s ez elintézetlenül hagyta. Világos okból: a kormány nem akarta kiadni az alapokat az autonómiának, viszont a püspöki kar sem igen sürgette az elintézést, miután ugy a kongresszusnak, mint a parlamentnek tárgyalásaiból meggyőződött, hogy az autonómia igen könnyen liberális befolyások alá kerülhet. Hiszen egyre hallatszottak  hangok, melyek az autonómia számára dogmatikus, lithurgikus és egyházfegyelmi ügyek felügyeletét is sürgették, emelett az egyházi vagyon tulajdonjoga dolgában is lényegesen eltérő nézetek voltak, s érthető, hogy az akkor még erősen barokk, egyházfejedelmi gondolkodású javadalmasok nem gondoltak arra, hogy tulajdonjogukat egy ezután megállapítandó közös jogi személy javára telekkönyvileg átirassák. Ugyanezek a nehézségek fennálltak a 90-es években is, amikor az egyházpolitikai harcokban megerősödött katholikus közvélemény ismét aktuálissá tette a kérdést; 1895-ben Wlassics Gyula kultuszminiszter, Vaszary Kolos hercegprímás és vezető politikusok, Ugron Gábor, Horánszky Gyula, Fenyvessy Ferenc stb. közmegegyezésével elővették az ügyet, az 1897-ben összeült második autonómiai kongresszus újra elfogadta a szervezeti javaslatot, de az alapokra már csak az ellenőrzést kívánta, kezelésüket rábízta, bár jogfenntartással a minisztériumra. Ez a tervezet is ide-oda küldetvén, 1906-ban végkép eltűnt, harmadszor gróf Apponyi Albert élesztette fel, 1917-ben törvényjavaslatot készítvén, amelyből szintén soha nem lett törvény.

Az Egyház tehát anyagi fennállása dolgában nem támaszkodhatott a világiakra, – talán nem is akart, de semmikép sem mert támaszkodni, s igy egyedül kellett jogállását és hatalmi körét megvédenie a liberális államhatalommal szemben. Ezt óvatosan, körültekintéssel és kompromisszumokra hajlamosan végezte. Ekkor alakult ki az a katholikus felfogás, hogy az Egyháznak helyzete az államban nem éppen fényes ugyan, de rosszabb is lehetne, s ezért a meglévő fenntartása a helyes cél, amiben benne volt a változtatásokról való lemondás is. A főpapság vezéregyéniségei, Simor mellett Haynald Lajos kalocsai érsek, majd Schlauch Lőrincz váradi püspök, Samassa József egri érsek e konzerváló törekvés szolgálatában emelik fel szavukat a főrendiházban, s védik a katholikus iskolaügynek még megmaradt jellegét az állami uniformizálás ellenében. Tekintélyük a liberális közvéleményben is nagy, mert teljesen beleilleszkednek a liberális nemzeti gondolkodásba, kitűnően kezelik annak barokk színezetű frazeológiáját és egyházfejedelmi magaslatukon általában tartózkodnak agresszivitástól.

Úgy kell vennünk őket, amilyen a kor volt, melyben éltek. Igaz, hogy akkor már megjelent XIII. Leó pápa szociális enciklikája, már végigharcolták a német Kulturkampfot, megalakult a német centrum és báró Ketteler is, a magyarokhoz hasonlóan arisztokratikus egyházfejedelem, megalapította a keresztényszocializmust és belevetette a munkástömegek közé a keresztény Caritas elve szerint létesítendő munkás termelőszövetkezeteket: mindez alig volt hatással a magyar egyháziakra, akiket teljesen lefoglalt a meglévő megtartásáért folytatott küzdelem. A liberális államhatalom illetéktelen beavatkozásai ellen felléptek ugyan: az infallibilitás dogmájának kihirdetése ellen behozott királyi placetum nem akadályozta őket a kihirdetésben, amiért egyesek a minisztréiumon át királyi dorgálásban részesültek, de egészben véve egészen más lelkialkattal bírtak, mint a mai szociális egyházi vezetők. A vatikáni zsinaton majdnem mindnyájan a tévmentesség kimondása ellen voltak, a megállapított dolgmát azonban elfogadták, mégis gondolkodásukban a kor sok liberális vonását megtaláljuk. Ilyen volt gyakran megnyilatkozó optimizmusuk, mellyel a viszonyok javítását egyszerűen a régihez ragaszkodás, a szeretet, az Egyház jövőjébe vetett bizalom konstatálásával vélték elérhetőnek. Ily felfogásáért a liberális közvélemény előszeretettel ünnepelte Vaszary Kolost, a Pax emberét, Schlauch Lőrinc bíbornokot viszont sokszor támadták, mert ő a katholikus iskolaügy fenntartása és kiépítése mellett nyilvánított „sötét, középkori” nézeteket. Aktivitás dolgában a katholikusok tényleg, a protestánsokhoz hasonlóan, inkább csak az iskolaügyre koncentrálták erőiket, erősen működtek a világi tudományok, így a történetírás terén, viszont feltünőleg elmaradtak, – akárcsak a közgondolkodás - a lelkiek modern átalakítása és szociális tartalommal ellátása dolgában. Schlauch Lőrinc többször konstatálta a vallásosság hanyatlását és a terjedő erkölcsi közönyt, de megnyugodott abban, hogy a „föld oltár nélkül nem lehet”, s változtatás nélkül alkalmaztatta és segítette a lelkipásztorkodásnak már kevéssé kielégítő eszközeit. Plébániák, iskolák alapítására, szegényeknek ezek a főpapok is sokat adtak; Haynald érseknek 1867–88 közt kiosztott közhasznú adományai – köztük sok hazafias és világi tudományos – nem kevesebb, mint 4,200.000 forintot tettek ki, nem maradt mögötte a jótékonyságban Samassa egri érsek sem. De a kor gondolkodásától senki sem szabadulhatott. Schlauch Lőrinc 1891-ben munkásegyesületben megállapítá ugyan, hogy „mindnyájan munkások vagyunk” és hogy van „lelkiismeretlen tőke” is, de az akkor fölvetett nyolcórai munkaidőt igazságtalannak és a munkásosztályra veszedelmesnek nyilvánítá, a rabszolgaság egy újabb formájának, mert a „munka: szabadság” és nem tagadható meg a munkástól, hogy többet dolgozzék, ha takarékossága által jobb megélhetést akar magának biztosítani. Beszédében a korszak és társadalom egész szociális járatlansága benne van: a nyolcórai munka feltételezné a fizetés arányosítását, ami pedig „képtelenség”, – a termelés ezzel csökkenne, kevesebb ház, kevesebb ruha, cipő, gabona termeltetnék, kevesebb lenne a kenyér, nagyobb a szegénység és „ugyan mit vétettek a jó magyar munkások”? hogy a nyolcórai munkával tönkre akarják őket tenni. A gazdasági liberalizmus valóságos szociális érzéket fejlesztett ki hívőiben és meg kellett tőle szabadulniok a katholikus vezetőknek is, hogy vallásuk szociális következéseit bátran levonhassák.

A nemzeti-liberális Budapesti Szemle írta 1887-ben ellenvetésként Schlauchnak a középkort dicsőítő egy beszédére: „mintha Aquinói Szent Tamás elveivel a modern korban lehetne valamit kezdeni”. A saját szabadságelvi konstrukción kívül ez a kor valóban kevés megértést tanusított az elmult gondolati rendszerek iránt. Magasabb régiókba általában nem kívánkozott, s ha a külföldön ekkor megnyilvánuló realisztikus áramlat nálunk nem is mutatkozik egyebütt, mint a költészetben, idealizmusról szó sincs többé a világnézetében. Igaz, erkölcsi, ideális értékeket soha nem emlegettek annyit és annyiszor, folyvást szeretetről, munkáról, nemes érzelmekről, erényről hallunk, de ezek mögött félre nem ismerhetően süvít a materializmus szelleme. A német idealizmus filozófiai hatása elmult, Schopenhauer és Nietzsche pesszimizmusa még nem érkezett ez önmagával elégedett, jóllakott korhoz; a német materializmus teoretikusai az igazi tanítói szinte negyven esztendőn át. Divatjukat már az emigránsok hozták magukkal, pedig mikor az ötvenes években magukra vették e silány rongyokat, azoknak becsülete már Németországban is kezdett leszállani, már megindult a győzhelemre hivatott antimaterialisztikus áramlat. Nem nagy dicsőségünkre szolgál, hogy e levetett mezzel mi még a század végéig takartuk világnézetünk hiányait. Büchner, Moleschott, Vogt fordításai mindenfelé elterjedtek, nem volt értelmiségbeli ember, aki gimnáziumban már meg ne ismerte volna őket. Moleschottot és Vogtot az is ajánlta, hogy tanszékeiket vesztvén, szabadság vértanúinak tekintették őket; az elsővel Pulszky Ferenc, 67 után itthon a közszellem egyik divatos irányítója, még emigráns korában barátságban volt; List Frigyes után Büchner és Vogt képviselték nálunk személyes előadásokkal a német tudományt. Mindnyájan az anyagiasság teoretikusai lévén, abból származtatták le az erőt, életet, lelket, s végső fokon minden spiritualizmus, így a vallás megvetésére tanították olvasóiket. Velük karöltve jelent meg a „darwinizmus”, vele a fajok eredetére vonatkozó tanból levezetve az emberi lélek eredetiségének tagadása. Fajunknak az állatvilág primitív környezetébe degradálása felszabadít lelki kétségektől és erősíti a liberalizmusban úgyis meglevő optimizmust. Ez az önbizalom minden lelkiség durva lebecsülésében nyilvánul meg, amire mindenféle, kormánypárti és ellenzéki, jobb- vagy baloldali lapból tömegével lehetne idézetet hozni. Ime egy tipikus: „Földi életünk számadásában isten megszűnt. Sőt a győzelmi mámor, mely a természettudományok felfedezéseivel járt, a művelt körökben jóformán megdöntötte az istenben való hitet vagy puszta végokra redukálta annak jelentését.” Ezek egy élesszemű megfigyelő szavai, melyek a korszellem sok jelenségét megértetik velünk. Negyven esztendőn át visszhangzik a magyar sajtó és irodalom a lélek és vallás gúnyolásától, s ezeknek közelebbi ismerete, s a velük való foglalkozás is műveletlenségszámba ment. Így érthető a lehangolt csalódottság, mellyel tudomásul vették, hogy a magyar püspökök az infallibilitást elfogadva nem hajlandók magyar gallikán egyházat alapítani, pedig ez hazafias dolog lett volna! Eötvös Józsefet, aki vallásos meggyőződésében is liberális volt és Montalembert barátja, s aki megindította a zsidóemancipáció ügyét, katholikus hite miatt lenézéssel kezelik és Csernátony „nevetés alá” igyekszik rejteni „fájdalmát és méltatlankodását” vallásos nézetei miatt. Érthető, hogy nagy filozófiai műve, a szellemtörténet e korai monumentuma, nem kellett ennek a nemzedéknek.

Csernátony, a személyes életében a büntetőtörvényekkel is összeütközésbe kerülő materialista mutatja, minő könnyen csap át a teoretikus materializmus az etikai térre. Aminthogy a 90-es években a Krafft-Ebing-féle Psychopathia sexualis egyenesen arra csábította a fiatal kritikusokat, hogy a regényíróknak belőle ajánljanak témát. A materializmus a tudományokat is elszoktatta a lelkiek megbecsülésétől, magasabb szellemi távlatok megnyitásától, a filozófia eklekticizmussal foglalkozott, a történetírásban a század nagy mestere, Szalay László magas erkölcsi színvonalával, a magyarságra gyakorolt szellemi hatások megjelölésével soha nem lett népszerű, Horváth Mihálynak is olvasottságot a munkájában jelentkező erősen etatisztikus hazafiság kölcsönzött, a szín, nem pedig a tartalom. A korszak felemelkedésének legmagasabb fokát jelentette, mikor Taine petit fait-jei utánzásával vonalnak vonal mellé állításával akarták a mult tablóját megfesteni, Pauler Gyula ily módon, a kis tények kimerítő, aprólékos felsorolásával írta meg a korszak főműveit, a Wesselényi-összeesküvést és a magyar nemzet régi történetét, az Árpádok korában. A filozófiai érzék teljes hiányára vall, hogy ezt a módszert maga is a Comte-féle pozitívizmus módszerének tartotta.

Ha a tudományokban is ily zavart okozott a materializmus lecsapódása, annál inkább a közéletben. A hetvenes években kezdődő közéleti korrupció indítóoka az államigazgatás hibái és irányai mellett az anyagias közhangulat volt, mely a lelki értékeket félredobva, egyedül az anyagi, vagyoni emelkedést értékelte. Minél nagyobb volt az ellenzéki pártok tisztító hadjárata, annál mélyebbre ette magát e baj a társadalmi szervezetbe, s annál többen lettek a korrupció elítélői közt az olyanok, akik titokban irigyelték, hogy ők nem részesei annak, amit elítélnek. A barokk és rendi korszakban is találkoztunk választási visszaélésekkel és korteskedés tisztátalan eszközeivel, de rendszerré és természetes dologgá csak most vált mindez. A parlamenti, képviselőházi vagy főrendi tagságnak jövedelmező állásokkal összekötése pedig tudjuk, tisztára a parlamenti rendszerrel függ össze, s magas virágzásra épp Franciaországban, a polgárság, demokrácia és pozitívizmus hazájában jutott. A kapitalisztikus nyerészkedés első lehetőségeire valóságos „auri sacra fames” szállja meg a főnemesi és középnemesi vezető osztályt, mely politikai befolyásának kihasználásával, nem pedig valóságos pénzügyi foglalkozással szolgálja a kapitalizmus érdekeit. A már említett Keleti-vasút igazgatóságában báró Vay Miklós az elnök, báró Bánffy Albert az alelnök, a tagok közt vannak gróf Bethlen Farkas, gróf Esterházy Kálmán, gróf Vass Sámuel, gróf Zichy Edmund, Lónyay Albert, a Wesselényi-családba házasodott John Paget, a polgárságot a szász Trauschenfels Emil képviseli, s ott vannak, mint akik tényleg értenek a dologhoz, Falk Miksa és a bankár Lévay Henrik. A gondolkodásmód, mely idevezette az uralkodóosztályt, magában véve is durván materialista volt: minden ellenszolgáltatás, munka és fáradság nélkül venni fel a jövedelmet, melynek előállásához nem is értettek, s amelynek növeléséhez legfölebb klub- vagy kaszínóbeli beszélgetések lefolytatásával járultak hozzá. Ez a vallástól és mindennemű spiritualizmustól elhagyott materializmus teszi lehetővé az üzleti hazafiasságot, a hazafias érzelmek ápolását, mint üzletet. Itt szintén a parlamentnek van vezető szerepe, aminthogy akkoriban onnan terjed szét az országban jóformán minden baj. A 70-es években a politika még tönkretette főként az ellenzéki vagyonokat, egy-egy Tisza-féle választás 40.000 forintba is került, sok középnemes család ezen bukott el és vált földtelenné, de utóbb már a hazafias tevékenység hasznot is hajthatott. Hírlapok és képviselők ügyvédi irodái fellendültek, ha minél szélsőségesebb szólamok termelésére adták magukat. A hazafiság pedig, amint kamatozni kezd, maga is megromlik és megrontja emberét. A politikai kútmérgezés, a pártok közti viszony végső megromlása innen ered, de innen egyúttal az is, hogy utóbb már e szólamokban senki sem hitt, s a koalició bukásával a még megmaradt jámbor hazafias tömegek hite is beszennyeződött. A hazafias frázis ellen Gyulai Pál és köre harcolt, rajtuk kívül szélesebb körre terjedő kiábrándulás első nyomait a 90-es években találjuk, A Hét című hetilapban, ahol a zsidó származású költő, Kis József szerkesztősége alatt fiatal írók és politikusok csoportosultak, később részben konzervatív irányok emberei. A folyóirat első számában megállapítja, hogy rétoroké a kor, a szó uralkodik, a hangzatos frázis és a parlamentben a képviselői beszédek mögött nincs igazi érték. „A tekintély eldől, s helyébe áll a szó.” Ezek a fiatalok már a mult században szégyenlik a sok politikai frázist: a fejlett, erős magyarságnak, mely „egy félmillió lakosú pompás magyar főváros közepéről nézi a világot”, nincs szüksége frázisra: „belátjuk, hogy pusztán frázispattogtatással a nagy világversenyben nemzetünk elmarad: bátran levethetjük már nemcsak a sujtásos ruhát, hanem a sujtásos frázisokat is”. Apponyi szólamait is frázisoknak minősítik, melyekkel hasztalan emlegeti folyvást a közigazgatási reformot, s végül is maga vesz részt annak megakasztásában. A frázis akkor válik azzá, botránkoztató vagy megbélyegző dologgá, amikor a szó elválik a tartalomtól; ezt a folyamatot fedezik fel az egész politikai életben. A parlament kezdi lejárni magát az „européerek” előtt. Az ellenzék korrupcióvádjaiban, a zászlóbotrányok hazafias hátterében kezdenek nem hinni, egy parlamenti viharról 1895-ben írják: „Igaz, e vihar nevetséges és gyermekes… Egyes személyek becsületét támadják meg és reparálják aztán lovagias úton. Hajtóvadászatot rendeznek kellemetlen kérdésekre, melyekre felelni vagy nevetséges, vagy lehetetlenség. Forrong a Ház, mint a tüzes katlan, pedig jéghideg nyugalom, unalom ül a lelkeken. Amit mondanak, magok sem hiszik, haragjuk talmi, nevetésük görcs, harcuk komédia”, s ami a legjellemzőbb, felfedezik, hogy az ifjúcseh és horvát politikusok obstrukciós frázisaikban ugyanazt teszik, amit nálunk Apponyi és Ugron. A politikai frázis és a botrány zaja lefujta a parlamentarizmus és hazafiasság hímporát és kezd felderengeni, hogy a nemzetnek más jövője van, mint amit egy képviselőház nyujthat neki.

A baj csak az, hogy az éles megfigyelők maguk is materialisták és liberálisok, újat nem tudnak hozni, s így fanyar kritikájuk sterilis gúnyolódássá lesz. Európai álláspontjukról lenézik a hazai ideálokat, nekik sem új, sem régi ideáljaik nincsenek. Mikor Zichy Nándor 1894-ben először hozza Pestre a katholikus tömegeket, megbotránkoznak e „lefokozott katholicizmuson”, Lonovicstól a káplánokig, Deáktól és Eötvöstől Zichy Nándorig mély esést látnak: Falstaff serege ez, gubás, abaposztós, birkabőrsüveges embereket hoz fel az Egyház, ennyire süllyedt hát! „Népszeretet ide, demokrácia oda: a nép illata elviselhetetlen”. Ugyanily „magas műveltségről” helyeslik a Bánffy-választások erőszakosságait a Felvidéken, plakáttal, pénzzel vagy pokollal egykép befolyásolható a buta nép, mely csak szavazni tud, választani csak az értelmiség. Szociális érzéke ez „intellektuel” seregnek még teljesen hiányzik, a népet lenézi: „a felséges nép, műveltségénél, politikai érettségénél fogva nem is az a fórum, melynek ítélete a politikai viszonyok felett mértékadó lehetne.  Az a pálinkás oláh paraszt, vagy a hortobágyi csikós semmit sem tud arról, mi baja van az országnak, melyik pártnak programmja üdvösséges”, – de ha ily módon ledől a hazafias frázis, a parlament és a népakarat bálványa, mi marad akkor tiszteletreméltó ez etatizált kultúrában? A kezdődő kriticizmus Nirvanába vitte volna a tömeget, ha nagyobb hatás adatott volna neki.


Magyarország gyáripara 1910-ben.

Voltak azonban alkotó szellemek is, akik nem hajtották meg fejüket a kor különleges hazafisága és anyagias liberalizmusa előtt. Az irodalom nagy fellendülése, mely az előző évtizedekben egy Vörösmartyt és Petőfit szült, nem mult el hatás nélkül, s a nemzeti és európai szellem azon egybeolvadása, mely a két költőt nemcsak nemzeti klasszikussá, hanem nagy európaivá is tette, csak bevezetése lőn egy új, hasonlókép magasba vivő hullámnak. Vörösmarty elszakadt Kazinczyék rideg klasszicizmusától, mely belsejében még idegenutánzás volt; ő az első, akire belsőleg is hat a régi magyar költészet, élén Zrinyi Miklóssal; de a régi nemzeti hatások nem nyomják le a rendi barokk költők sorozatába, mert egyszersmind lehajlik a népi elemhez is, nemcsak mint feldolgozandó tárgyhoz, hanem mint fejlesztő eszméhez. Emellett lerázza ugyan a neoklasszicizmus jármát, de csak azért, hogy a modern romantikus Európa hatásainak is kitárja kebelét. Valóban Vörösmarty művészetében az európaiság éppúgy megtermékenyíti magyarságát, mint Széchenyi politikájában; Vörösmarty óta a magyar klasszicizmus, az, amit minden magyar szellemi termék soha el nem érhető mértékének kell tekintenünk, ugyanoly lelki struktúrából nő ki, mint aminő a legnagyobb magyaré volt. Különáll Petőfi, költészetünk egy magános, meredeken felfelé haladó útjának végpontján, akárcsak szabadságharcunk, benne Görgey honvédserege politikai fejlődésünkben. A lassu, organikus fejlődés útjai berekesztetvén, a nemzet ősereje szokatlan, járatlan utakra tör és ott  azzal az egyszeriséggel, soha nem utánozhatósággal szüli Petőfi magyar géniuszát, a honvédsereg hős és mártír vonulásait, minő csak a mirákulumnak velejárója. Petőfi egyénisége ily egyszeri csoda volt, s akik utánozni akarták, a petőfieskedők a Vörösmarty és Széchenyi követőitől, Salamon Ferenctől, Erdélyi Jánostól, Gyulai Páltól teríttettek le. Petőfi géniusza nem volt utánozható, de barátja, Arany János a maga lassan érő, organikusabb módján tovább folytatta művét, a nép-nemzeti költészet kialakítását.

Toldi és Bolond Istók és a Nagyidai cigányok az első mérföldmutatói az új iránynak, mely nemzeti klasszicizmusunknak, a magyar szellem öncélú kibontatkozása legmagasabb formájának egyik arca. A jobbágy nép szublimált arca tekint ki belőlük, nyelvük pedig a kiteljesedett, tökéletessé vált magyar nyelv, birtokában majdnem százesztendős nyelvújítás eredményeinek, de egyúttal azzal a hamvas naivsággal, mely csak az érintetlen népiesség sajátja. Arany népiessége nem az a népiesség, mely megvan minden robottól, szegénységtől elgyötört jobbágyban, nem az, amely a vármegye uralma alatt görnyed, vagy felszabadulását  újabb nehéz munkában vagy semmittevésben ünnepli.  A mi népi-nemzeti klasszicizmusunk nem egy adott helyzetnek vagy társadalmi osztály művészetének kifejezője, Toldi paraszt ugyan, de nagyúr is, ehhez  képest Arany művészete annak a magyar parasztnak népiessége, aki egykor végkép kiemelkedik alacsony kulturális sorsából és művelt emberré, európai magyarrá lesz. Ily értelemben időkön felül áll, minden idővel dacolni képes e klasszicizmus, mert amíg a magyar földjét műveli, s amíg a keresztény Európának hatása alatt áll, addig mindig önmagának legnagyobb mértékére, az el nem érhető nagyságra fog találni Aranyban és alakjaiban. Ehhez képest a nép-nemzeti művészet másik összetevője épp ez az európai műveltség, mely Dante vizének mélységei felett áll és annak acéltiszta tükrében ismeri fel az embert; mely Aristophanes komédiáiban a saját nemzeti politika tévelygéseit gúnyolja keserűen és Shakespeare-kultuszával résztvesz a nyugati nemzetek legerősebb emberképző, humanumot hangsúlyozó nevelésében. Csak érthető, hogy ily szellemi összetétel mellett Arany és egész klasszicizmusunk Széchenyi útján érzi magát, ha annak előzetes lépcsőit nem járta is meg: Széchenyi fajszeretete, parasztbecsülése és európai sorsunk végzetszerűsége egyaránt alkotó elemeit teszik e népiességnek. Arany János az, aki a „pusztuló fajnak” félreérthetetlenül megmutatja, hogy csak Széchenyi útján van boldogulás, a keleti faj és a keresztény Európa szintézisében, amihez ő még, Széchenyin túlhaladva, a történet tiszteletét, realisztikus történetszemléletet is ad.

De a költő nem akart próféta lenni, s lelkében Széchenyi gerjedelme látható gesztusok nélkül, önmagát pusztítva, nemzetfájdalmát önmagába zárva dúlt és húnyt el. A klasszicizmus nagy alkotói több-kevesebb szerencsével viselték e Széchenyi-örökséget és közöttük Kemény Zsigmondnak megadatott, hogy Deáknak a kiegyezés körüli optimizmusába kapcsolódva legalább egyideig elhagyhassa a széchenyies nemzetkritika önkínzó attitüdjét. A nemzeti klasszicizmus a magyar nemzetiség legmagasabb kifejezési formája lévén, soha nem juthatott teljes népszerűségre, aminthogy Kemény Zsigmond shakespeare-i zordon regényei nem hódíthatták el sem Jósika Miklósnak, sem Jókainak és utána Mikszáthnak közönségét. Az Akadémia körül külön kis társaság alakult ki, melyben a Deák-párt literátusai, élükön Csengery Antallal résztvettek, hatásuk azonban a középnemesség legjobb rétegén, s utóbb a polgári értelmiség, főként tanárság körein alig terjedt túl. A nép-nemzeti fenntartója, az Akadémia kiadásában megjelenő Budapesti Szemle alig szólt háromezernél több emberhez, tehát a magyarság megnövekedett tengerében csak annyihoz, mint annak idején, a kevés művelt magyar közt a Tudományos Gyüjtemény. Mégis nagy a jelentősége a nagy alkotók utáni e második nemzedéknek, mely Aranyt, Petőfit, Vörösmartyt már egyetlen egységként írja zászlajára, s mely Széchenyi és Deák elvének a Keménytől és Salamon Ferenctől alkotott klasszikus zsurnalizmus formájában hódol. E második nemzedék vezérévé legharcosabb tagja, Gyulai Pál lesz, aki a folyton növekvő etatisztikus nemzetiséggel szemben a Széchenyi-féle nemzeti lélek hagyományaiért küzd. Akkor is, amikor Kossuth állandó leveleit egyedül meri bírálni és az önkéntes száműzött korábbi nyilatkozataival összehasonlítani, akkor is mikor a szabadságharc radikalizmusának hibáit a közvélemény makacsul szépítő tendenciáival szemben felfedi, amikor szinte egyedül mer Görgey mellé állva az árulás vádjának szemébe nézni, mikor először közli Görgey cikkeiben a szabadságharc részvevőinek, Kossuthnak, Dembinskynek, Mészárosnak önvallomásairól az annyira szükséges kritikát, de akkor is, amikor később a formalisztikus nemzeti gondolkodásból kinövő termékeket, így Thaly Kálmánnak 48-as pártpolitikailag színező műveit bírálja. Gyulai Pál lassankint a nemzet lelkiismerete lesz, melyre mint általában a lelkiismeretre, az emberek nem szívesen hallgatnak, sőt mivel nem illeszkedik be a nemzetiség uralkodószellemébe, rossz, hideg magyarnak tartják őt, a „Hadnagy uram” szerzőjét. De ő zavartalanul megy a klasszikus magyar úton akkor, mikor a dekadens magyarság ettől már messze eltért. Valóban, Gyulai munkásságából pontosan megállapíthatjuk az állomásokat, melyeken át a magyarság szinte negyven éven át következetesen eltávolodott Széchenyi és a klasszicizmus útjától. Ő az egyetlen most, aki Széchenyi mintájára tudomásul veszi és ostorozza a nemzeti bűnöket: a „szenvedélyes pártosságot, mely nem elvek melletti küzdelemből foly”, az  „eszmenélküli polémiát, mi az irodalom megalázása”, a „nemzeti hiúság tömjénezését az ízlés és tudomány rovására”. Ő harcol a gyakorlati politika ellen, mely betör a tudományok körébe, sőt már bátorságot vesz magának a nemzetiség fogalmának önhatalmú körvonalozására is, amiből a pártpolitika felmagasztalása és a nemzeti lélek sorvadása származhat. Ő az, aki a hírlapoktól irányított közvéleménnyel szemben a szellemi szabadság követelményét fenntartja, a „jogosultságot, bármi tárgyról leplezetlenül az egyéni nézetet, helyesebben: igazságot kimondani anélkül, hogy bármi diszciplináris eljárástól vagy cenzúrától vagy anatémától tartanunk kellene, másrészt a tehetséget, ily igazságot egykedvűen, felháborodás nélkül meghallgatni, s fontolóra venni”. „Ily szabadság – teszi hozzá – nálunk nem létezik, mert a magyar társadalom a konvencionális és konfesszionális fogalmak és fölfogások keretében annyira le van szegezve, hogy magasabb álláspontra emelkedni nem képes, s kevesebb filozófiai szellemmel bír, mint a század első felében”. Ő az, aki a konvencionális és etatisztikus nemzetiséggel szemben útat mutat az irodalomnak, a faj és Európa szintézisének útját: „igyekezzünk a sajátságosnak általános érdeket adni, s a nemzetit összhangzásba hozni az emberivel, az eszmék világában, az érzések erejével, az ízlés sugalmai szerint”. Épp ezek: ízlés, eszmék felemelkedése, érzések őszintesége és gyökeres nemzeti volta kezdtek most, a legnemzetibb külszín alatt divatból kimenni.

Gyulai és kis köre, mely az öreg úr körül folyton és mindig megújult és mindegyre fiatalabbakat kötött össze legnemesebb tradiciókkal, a liberalizmus mellett kitartva mégis óvakodott annak konvencionális túlzásaitól, s ha nem volt is érzéke az akkor már külföldön szárnyát bontogató vallásosabb spiritualizmus iránt, szinte egyedül képviselte az Arany-féle realizmus hagyományait. Különös dolog, de igaz, hogy a nemzeti realizmus épp ebben a külsőleg oly nemzeti korban csak elenyésző kisebbségnek sajátja. Ez a nemzeti kor hódolt meg az akkori középeurópai stílusáramlatok előtt oly mértékben, a nemzeti sajátságok oly tökéletes feladásával, mint soha előbb. A barokk és klasszicizáló empire építészet, mint láttuk, még specifikusan magyarnak mondható válfajokat hozott létre hazánk földjén. József nádor Pestjének még volt valami magyar zamatja, amint a józan empire palotasor kikönyökölt a Dunára, szemben a barokk kisváros, Buda látképével. Az idegenné válás mindjárt 67 után kezdődik. Csengery Antal fáradozására a kormány, London és Párizs nagyságára gondolva, 1871-ben egyesíti a két várost, miután Andrássy már az előző évben megalakította az új főváros kiépítésére és szabályozására, a saját elnöklete alatt, a Közmunkatanácsot. A cél nem kevesebb volt, mint Bécset, a dinasztia kényeztetett kedvencét saját erőinkből elérni és túlhaladni, s Budapestből „Közép- és Kelet-európa egyik metropolisát, a civilizáció és kultúra egyik empóriumát”. Andrássy személyes befolyására készült el még 1871-ben a főváros általános szabályozási terve, mely akkor valósággal merénynek tűnt fel a kisvárosi viszonyok között, de amelyet a város fejlődése már rég meghaladott, úgyhogy az akkor készült körutak, pályaudvarok utóbb már az egészséges élet és forgalom kerékkötői lettek. De az akkori szűk látókörben, melyet villamosvasúttal, autóbusszal még nem lehetett bővíteni, Andrássy gondolata, a róla elnevezett Sugár-út a Nagy- és Belső-körút egyképen hatalmas alkotások voltak, melyekről sem a nemzet fejlődéstörténetében, sem a Deák- és szabadelvű párt megítélésénél nem szabad elfeledkeznünk. Épp így nem a Közmunkatanács elnökének, báró Podmaniczky Frigyesnek következetes városépítő tevékenységéről. Nem az ő hibájuk, ha az akkori építkezésekben ma sem nemzeti, sem művészi szempontból nincs sok örömünk. A kor külsőségeket kedvelő, anyagias gondolkodása hibás mindezért, mely a lelket nem ismerve, egyszerű másolásban találta a művészi munka lényegét. Ez a szellem szülte Nyugat-Európában a neoklasszicizmus  leáldozása után a romantikus építészetet, melynek beköszöntésével megszakad az eredeti művészet, s előbb a rosszulértett középkori formák, majd a renaissance puszta lemásolásává lesz. Ezek a historizáló áramlatok nálunk Ybl Miklósban találták meg első nagytehetségű művelőjüket, aki a fóti templomnál még román mintát másol, hogy utóbb egészen a renaissance-ra térjen át. Az igazi romantikus építész Feszl Frigyes, kinek új Vigadója, a 49-ben szétlőtt Redoute helyén 1860–65 közt épült fel, részben az akkor romantikusnak tartott mór építészet elemeiből. A historizáló építészek eleinte még ragaszkodnak egy történeti stílushoz, így tünteti fel Ybl Operaháza Palladio építészetének elemeit, később azonban különböző stílusok vegyületei jönnek létre, csak a hazai földön tradiciókkal bíró formákhoz nem térnek vissza. Ez eklektikus historizmus termékei a Hildtől kezdett lipótvárosi Bazilika, Ybl Vámháza, Várkertbazára, az Ybltől kezdett, Hauszmann Alajostól barokkban folytatott új királyi vár, Hauszmann kúriaépülete, utolsó monumentumai e szellemnek Schulek Frigyes román Halászbástyája és Steindl Imrének pompázó Országháza, mely a magyar parlamentnek gót külsőben, barokk kupola alatt, bizánczi díszítések közt adott helyet. De a város jellegét igazában azok a nemes anyagot nélkülöző, malterből készült renaissance palotasorok adják meg, melyek az Andrássy-utat és a Nagykörutat szegélyezve, teljesen kielégítetlenül hagyják azt, aki e „nemzeti” korban magyar szellemű építőművészetnek csak nyomait keresné. Anyagelvűségét e nemzedéknek pedig mindennél inkább mutatja a rendelkezésre álló tér beépítése: a Nagykörút és mögötte elterülő kőrengetegek közt sehol zöld sziget, egészség és napfény menedékhelye. Budapestnek e ma már alig jóvátehető hiányai annál feltűnőbbek, mert az ugyanakkor újraépülő Bécsben a császár energiája sikerrel szorította korlátok közé a telekspekulációt és a háztömbök közé parkok egész sorát illesztette.

Művészet, irodalom, tudomány jellemzése nem lehet itt célunk, elég legyen annyit megemlítenünk, hogy azok körében is külsőséges jelenségekkel találkozunk. Festészetünk szintén átmegy a nálunk gyökértelen romantizmuson és historizmuson. A még 48 előtt kifejlődött Barabás Miklós, még realisztikus arcképfestő, kezdi meg a sort, követői, mint Borsos József, még Bécsben tanulnak, Zichy Mihályra Bécs mellett a francia romanticizmus is hat, ez  utóbbinak lesz követője Madarász Viktor is. De a vezetést csakhamar átveszi München historizmusa és Piloty történeti festészetének valóságos fiókintézete fejlődik ki nálunk: történetünk nagy eseményei ebben a köntösben jelennek meg előttünk ma is a különben nagytehetségü Székely Bertalan, Liezen-Mayer Sándor, Wagner Sándor és a müncheni mesterét kétségtelenül felülmúló Benczúr Gyula óriási vásznain. Viszont a bécsi Rahlnak is vannak tanítványai, akik inkább dekoratorok és kevésbbé színpadiasak, mint a Piloty-iskola; köztük Than Mór mellett Lotz Károly először próbálkozik magyar romantikus, pusztai tárgyakkal. A realista művészet csak itt-ott jelentkezik, Székely Bertalannál, a Balatont festő Mészöly Gézánál, míg végre a historizmus uralmát először Paál László töri meg Barbizon hatása alatt, s ugyanekkor, a 70-es és 80-as években lesz a békéscsabai asztalosinas, Munkácsy Mihály, realisztikus, erős drámaiságú magyar genre-képeivel, majd folytonosan hanyatló polgári genre- és történeti képeivel Párizs és Amerika ünnepelt festője. A 90-es évek a német és francia naturalizmus nyomán egész sereg festőt és szobrászt hoznak, az új festészet nagy magyar tehetsége, Szinyei-Merse Pál is megjelenik már 1873-ban Majálisával, de a művészetnek nem lévén Gyulai Pálja, meg nem értő kritika hatása alatt másfél évtizedre elvonul. A historizáló és naturalizáló, mind lélektelenebb idegen művészet csak a XX. század elejére érett meg a feloszlásra.

Tudományunkban szintén európai módszerekkel és nagy tehetségekkel találkozunk, elkezdve Semmelweis Ignácon egész a nagy fizikus báró Eötvös Lórántig és az orientalista Goldzieher Ignácig. Tudósaink közt vannak európai tekintélyek, átlaguk mindinkább emelkedik, de nincs nemzeti történészünk, aki Széchenyi szellemében, Gyulai mintájára dolgozna és hatna, nincs népéletünknek ábrázolója és általában népi multunknak oly kutatója, kinek eredményei a nemzeti életre valóban magyarosítóan hatnának. A nemzeti életet szinte kizárólag a napi politika és sajtó irányítja.

A volt jobbágyság és utódai helyzetét ebben a korban egyrészt az uralkodó szabadelvűség, másrészt a most megismert középnemes,  helyesebben gentry-gondolkodás határozta meg. Az európai szabadelvűség az agrárosztályokkal szemben minden államban elégnek tartotta a személy és föld felszabadítását, a jobbágyterhek eltörlését, s éppen mert a liberális elv alapján az erők szabad játékában látta a földi boldogság előfeltételét, óvakodott rendszabályokkal zavarni azon fejlődés útját, melyre a jobbágyot felszabadításával ráhelyezte. Több mint félszázados tapasztalataink alapján azt mondhatjuk: a jobbágyot felszabadította a házi szolgaságból, de ugyanazon gesztussal kilökte a házból, keresse meg maga a kenyerét. Erre a létért való harcra azonban a jobbágy egyáltalán nem volt előkészítve és felvegyverezve. A felszabadított jobbágyosztály öt és félszázezer telkesgazdából állott, de ezek közt egy teleknél nagyobb birtoka csak 17.000-nek volt, féltelek és egész közt 93.000 bírt, a túlnyomó többségnek pedig, 434.000-nek féltelket sem tett ki a földje, melynek tulajdonosává tette a jobbágyfelszabadítás. 1–10 holdon aluli föld azonban emberét, családjával együtt, akkor sem tudta magasabb életmódhoz juttatni, sőt a legtöbb birtokos paraszt továbbra is kénytelen volt a megmaradt nagybirtokról várni ellátását, ahol természetesen munkáskézre úgyis szükség volt. A jobbágyságnak legalább felét kitevő zsellérség, akár volt háza, akár nem, úgyis bérmunkássá lett, s keresete egyrészt a nagyobb birtokoktól, másrészt az állami közmunkáktól függött. Az örök jobbágyság tehát kisgazdaüzemeknek és bérmunkának adott helyet, miután erős nagygazdaosztály kialakulásáról a felszabadításnál senki sem gondoskodott. Azok az 50–100 holdas kisbirtokok, melyekről statisztikai összeállításaink szólnak, bizonyára nem a parasztság kezében voltak egészükben, hanem a falusi intelligencia, nemes kisbirtokosok, jegyzők, falusi boltosok kezén, – az agrárlakosság többségének nem ezek, hanem az ú. n. „törpebirtokosok” adják meg igazi jellegét. A korszak közepén, 1895-ben a 2,388.000 gazdaság közül egy holdon aluli – azaz nem is gazdaság – 562.000, egy és öt hold közötti 716.000, tehát az összes gazdaságok 53%-a ily törpegazdaság, mely a hazai extenzív mívelés és a mezőgazdasági ismeretek elhanyagolt volta miatt kulturális felemelkedésre éppen nem, legfeljebb a puszta életre ad, napszámosmunka mellékes végzése mellett megélhetést. 5–10 hold közti üzem van 458.000, 10–20 közti 385.000, 20–50 közti 205.000, s ezek a kategóriák jöhetnek mint kisgazdaüzemek tényleg számba. A lényeges az, hogy a két legalsó kategória, a törpebirtok az akkor 36 millió katasztrális holdat tevő megmunkált földnek csak 5.7%-át teszi ki, s ezen kellett az agrárlakosság több mint felének élnie!

Kétségtelen, hogy itt részben történeti fejleményekkel állunk szemben: a földbirtok egészségtelen eloszlása 67 után csak azt az állapotot adja vissza, mely a jobbágykorszakban fejlődött ki a török hódítástól itthagyott területeken. Nagy-Alföldünk minden baja ma is a török császári khasz-ok betelepítési rendszeréből és az akkor létrejött növényzeti változásokból magyarázható. Ugyancsak történeti fejlemény a kisbirtok külterjes megmívelése is, melyen csak fokozott mezőgazdasági oktatással lehetett volna segíteni, amire azonban a laisser faire korszakában senki sem gondolt. Ha valahol, úgy itt keserűen megbosszulta magát Széchenyi nemzetnevelő programmjának végleges elejtése. A földmívelés javítását célzó törekvéseket áttekintve, szinte groteszk módon találkozunk ugyanazon stereotíp követelésekkel e félszázadban, melyet pedig megszoktunk rohamos haladás korszakának tartani. 1857-ben ezek a megszüntetendő nehézségek a kisbirtoknál: nincs trágya, s ez onnét van, hogy „kevés a marhánk, s e kevés is rosszultartott, tavasz  nyíltától a zuzmaráig ugaron, rossz legelőn, tarlókon, kukoricaszárban teng, s ha istállóra szorul is, csak rosszul elrakott polyva, kukoricaszár vagy szalma a fő eledele”; a rosszul trágyázott földeken még faekével szántanak, csak 3–4–5 magos termés kel ki; közlegelő nincs, tagosítás sincs végrehajtva, s a kisbirtokost még csak ezután kellene ránevelni, hogy a hármasnyomás, s vele a birtok egyharmadának ugarul hagyása helyett modern takarmánytermelésre és jobb állattenyésztésre térjen át. A 70-es és 80-as években ugyanezek a panaszok: a tiszai gazda felületesen szánt, inkább csak kaparja a földet: szinte kizárólag szemtermelést végez, kevés dohány és kukorica mellett alig termel valami takarmányt, s így marhaállománya is rossz és kevés, azt még karácsonykor is legelőn, dohánykórón tartja; télen még mindig nincs foglalkozása s a valamivel mozgékonyabb dunántúli kisbirtokos is legfeljebb ha magának vág tüzelőfát, mellékfoglalkozása nincs, de nem is vállalkozik rá, megelégedvén kenyere, többé-kevésbbé zsíros-szalonnás eledele megszerzésével. Városok környékén persze ekkor is akad, még pedig fokozott lehetőség pénzszerzésre a kisgazdaság termékeinek eladásával, a családtagok szolgálatbaállásával, de annyit itt sem keres a volt jobbágy, hogy olvasás, művelődés útján a nemzet öntudatos rétegeibe emelkedjék. Sőt a gyáripar és kereskedés terjedésével a háziipar is visszafejlődik, a század végére a sok felvidéki árusember végkép eltűnik a sík vidékekről, s a parasztasszonyok is abbahagyják a saját ruha házi készítését a mind olcsóbban kapható „bécsi rongyért”. A viszonyok merev mozdulatlanságát bizonyítja, hogy az Országos Gazdasági Egyesület egy kiadványa még 1907-ben is ugyanezen panaszokkal áll elő, s „okszerű gazdálkodási rendszert” ajánl, akárcsak Pethéék száz év előtt: a kisbirtokos trágyázzon, mélyebben szántson, s miután minden földet búzatermelésre törtek fel és állandó legelőhiány van, át kell térni végre a haszonállattartásra, az istállózásra, az ehhez szükséges takarmánytermelésre, amihez az Alföld klímájában is megélő lucernát, bükkönyt, csalamádét, mohart ajánlja és sürgetőleg követeli legalább négyesforgónak behozását. Száz éven át nem tanulta meg tehát a magyar paraszt a nyugateurópai haladottabb mezőgazdasági módszereket, s hogy nem tanulta meg, ezért nem ő a hibás, hanem azon osztály, mely száz év alatt magának igényelte az állam kormányzása mellett az egész társadalom vezetését. Gondatlanságát és mulasztását csak az mentheti, hogy a Nyugattól olyan világnézetet vett át, melyben a nevelés és oktatás fogalmai ily viszonylatban ismeretlenek voltak. Hogy a magyar nagy- és középbirtokosok szervezete 1907-ben – és még talán ma is – igen sürgősnek tartja a mezőgazdasági szakoktatást, vándortanítóktól rendezett téli tanfolyamok, népszerű előadások megvalósítását: ez magában véve is súlyos vád ugyanezen nagy- és középbirtokosztály multjával szemben. Itt még azon mentséggel sem élhetnek, hogy az állam a hibás a mulasztásban, hisz láttuk, hogy e korban – ők voltak az állam!

Valóban, az elvi szabadelvűség mellett az uralkodó birtokos osztály szűkkeblűségét is tekintetbe kell vennünk, amikor a paraszság elmaradt voltát rajzoljuk. Ez a szűkkeblűség persze nem valami keleti, orosz vagy balkáni elnyomást eredményezett; a magyar birtokos gentryt csak önző pártosság állíthatja párhuzamba a romániai bojárokkal, akik előjogaikhoz görcsösen ragaszkodva, még a XX. század elején is véres lázadásokba kergették a szegény parasztokat. A mi viszonyaink ebben a korban is nyugati állapotok egy-egy helyi formáját mutatják, nem elnyomás, hanem közömbösség, önző semmittevés képét. Ez az oka, hogy a jobbágyfelszabadítás után nagybirtokaink nem alakultak át kis- és középbirtokokká, amivé észszerű telepítés segélyével tényleg átalakulhattak volna. Hiszen a nagybirtokosra az ingyenrobot megszűntével nagy terhet jelentett a föld kezelése, s iparkodott is tőle megszabadulni, de csak nagybérlet útján, s valóban a nagybérlet maradt a latifundiumok kezelésének a legújabb időkig uralkodó formája. A tönkrement Eszterházy hercegi birtoktestnek bérbeadása 1861-ben nemcsak kisbérletek, de középbérletek létesítésére is nagy alkalmat nyujtott: harminc uradalmának ezer holdjain szinte ezer középnagy farmot lehetett volna létesíteni, de ehelyett néhány főbérlőnek adták át, akik a földet méginkább tönkretették. Ugyanígy járt el azóta majd minden nagybirtokos, világiak és egyháziak s a század vége felé mind több a panasz, hogy az egyházi javadalmasok ahelyett, hogy bizonytalan kisbérletekkel bajlódnának, többnyire zsidó nagybérlőknek adják át birtokaikat. A jobbágyfelszabadítás az allodiumot minden erkölcsi tehertől megszabadítva engedte át az eddigi úrnak, s ez liberális gondolkodással, de egyúttal a vagyonnak természettől fogva érthető önzésével is magára hagyta a jobbágyot, aki immár kivülesett birtokán és idegenné vált számára.

Mindkettő, liberális közöny és önző nemtörődömség, még többé-kevésbbé kiegyensúlyozott gazdasági helyzetben működött, amikor éhező tömegek nem zavarták a tulajdon élvezőinek nyugalmát. A kiegyezés korszakának első évtizedei valóban ilyenek voltak. Azzá tette őket a magyar gazda számára a közös vámterület, melyen a folyton gyarapodó osztrák városi lakosság biztos fogyasztója volt búzánknak, lisztünknek, állatunknak, de nem kevésbbé azzá tette a világpiac kedvező helyzete, mely éppen a mi legnagyobb kiviteli cikkünknek, búzának nyujtott nagy lehetőségeket. A mai két legnagyobb búzakiviteli ország, Argentina és Kanada még nem jelent meg a piacon, a 90-es években az északamerikai Egyesült Államoknak évi 160 millió métermázsa termése után Oroszország jött 120 millióval és utána Magyarország 46 millió búzaterméssel, melynek fölöslegét mindenkor nehézség nélkül felvette a külföld. Az árak pedig az 1848 előtti 13–18 pengős ár depressziójából gyorsan emelkedtek, s már az abszolutizmus alatt 22–28 pengőt tettek ki métermázsánkint. Az 50-es évek végén, a 60-asok elején hirtelen fellendül a nemesség életmódja, a társasélet megélénkül, divatba jön, a tünőfélben levő Bach-korszak ellen tüntetésként, a drágább, díszes magyar ruha, s ennek hatására a magyar paraszt is végkép leveti a jobbágykor öltözetét, a rövid inget, aminek elhagyását 48 előtt még különösnek találták és felölti a kékbeli magyar ruhát, mai jellegzetes öltözetét, ami persze, mint minden ily népi specialitás, az úri divat egyszerűsített mása. A búza jó ára a 80-as évek végéig tartott, amikor 20 pengő alá esett le egész 13 pengőig, úgyhogy termelése éveken át többe került, mint amit az értékesítési ár kitett. Ez az árhanyatlás az amerikai verseny következtében állott elő, főként az Egyesült Államok, Argentína, majd Kanada nagy vasútépítése és megnövekedett termelési lehetőségei miatt, amivel szemben a monarchiának még folyvást szabadkereskedelmi vámpolitikája eleinte alig tudott védekezni. Csak mikor a német agráriusok is erélyesen léptek fel az amerikai verseny ellen, tértünk mi is át búzatermésünk vámvédelmére, s az 1906-i autonóm vámtarifában 7.50 aranykorona vámot állapítva meg, sikerült a világháborúig még hátralevő években ismét 26–27 pengőt, sőt azon felüli búzaátlagárakat érni el.

Lakosságunknak 1890-ben még 72%-a volt őstermelő, s így érthető, hogy az akkori búzakrízis nem múlhatott el nehézségek nélkül. Belső és külső helyzetünk azonban egykép biztos volt, s a nehézségeket sikerült aránylag kisebb rendszabályokkal legyőzni, anélkül, hogy a fennálló társadalmi és politikai uralom megrendült volna. Legkevésbbé érintette a krízis a hegyvidékek többnyire nem-magyar népességét, amely a folyton fejlődő nagyipar következtében elegendő, sőt mindig növekvő keresetlehetőségekkel rendelkezett. Az Alföld gazdasági bajai azonban egyszerre kirobbantak a Maros-Tisza közének, mint emlékszünk, régi agrárforrongású vidékein. A nagy- és középbirtok Csanád, Csongrád és Békés megyében lehetőleg leszállította termelési költségeit, ugyanekkor dugult be a nagy parasztvárosok földnélküi népességének másik nagy keresetforrása, a vízszabályozás is. Széchenyi nagy gondolata a népnek évtizedekre adott kenyeret, s kitermelte a korábbi zsellérségből a kubikosok egészséges fajtáját, akik vasút-, útépítésnél, vízszabályozásnál a határokon túl is keresett munkaerők voltak. A Tisza-, Temes-, Bégaszabályozás épp a 80-as években fejeződött be, folytatására nem gondoltak, miután a tudomány és gazdaság emberei arra a véleményre jutottak, hogy a nagyszerű munka, ki nem egészíttetvén megfelelő öntözési csatornákkal, az Alföldnek amúgy is nagy légmérséki ellentéteit káros módon növeli, tavaszi fagyok ártanak az erdők helyreállításának, s a nyári hőséget a levegő páratartalmának apadása lényegesen növeli. A vitákból nem született meg, új Széchenyi szavára, az Alföld öntözésének terve, csak az, hogy a vízszabályozás mielőbb befejeztetett, s a kubikosok itt is munka nélkül maradtak. A vidék szociális érzésű ismerői, Vadnay Andor, Návay Lajos utóbb megállapították, hogy a „munkaadók zsarolása” – arató- és más részek leszállítása, a munkához való felvételnek, föld bérbeadásának szolgáltatásokhoz kötése – „az alföldi munkásmozgalmak egyik indítóokaként érdemel figyelmet”; – a középbirtokosság nem egy helyen a parasztnagygazdák közül nőtt ki és szokásaiban, világnézetében a gentryhez hasonulva, származásából érthető makacssággal óvta érdekeit a szegénységgel szemben, ami annál könnyebb volt, mivel az érvényben levő 1876 : XIII. törvénycikk a cseléd és gazda, gazdasági munkás és napszámos közti viszonyt még a régi, patriarchálisnak vélt alapokon szabályozta. A gróf Bethlen András földmívelési minisztertől kezdett telepítési akció 1894-ig csak öt községet telepített összesen ezer lakóval, holott 70.000-nél többen jelentkeztek. Az árvaságban hagyott nép magától jött rá, hogy életmódját nagy- és középbirtok nehezíti, mely a községi szűk földeket acélgyűrűként veszi körül, s így jutott rá az agrárszocializmusra. Igaz, hogy már a 80-as években alakultak a vidéken munkáskörök, – a függetlenségi párt tehetetlenségének rovására írható, hogy társadalmi programm teljes elhanyagolásával e tömegeket egyenesen kiejtette kezéből, – de a budapesti szocialista központ a birtok tulajdonjogának megszüntetését proklamálva, nem volt képes e földéhes népet meghódítani. 1894-ben megalapították Hódmezővásárhelyen a földmunkások Szocialista Körét, azt azonban a kormány nem hagyta jóvá, az egyik vezetőt, Szántó Kovács Jánost letartóztatták, mire a 4–5000 főnyi tömeg megostromolta a városházát, s katonaság állította helyre a rendet, egy munkás halála árán. A mozgalom tovább élt, s a század elején jutott nagyobb lendülethez. Megalakult Csizmadia Sándor vezetésével a Földmunkások Országos Szövetsége, mint a budapesti szocialista párt egyik szervezete, továbbá Mezőfi Vilmos alatt az Újjászervezett Szociáldemokrata Párt, mely belátta, hogy az agrárlakosságra nem hathat a földközösség ígéretével, s ezért elszakadt a budapesti központtól és nemzeti irányban önállósodott 1900-ban. Mezőfi központja Szentes volt; ő maga 1905-ben Szegvár, híve, Achim András pedig Békéscsaba képviselőjeként bejutott a parlamentbe. Programmjukban az általános, titkos, egyenlő választójogot, a hadsereg megszüntetését, a nagybirtok bizonyos kategóriáinak, így az egyházi birtoknak, a 10.000 holdon felüli birtokoknak felosztását kívánták; Achim a helyi közigazgatás visszaéléseit is erélyesen ostorozta, s utóbb külön pártot alakított, a Magyarországi Független Szocialista Parasztpártot. Kétségtelen, hogy úgy az ő mozgalma, mint Mezőfié több megértésre számíthatott volna, ha az uralkodó politikai pártok nincsenek annyira átitatva a gentry-ideológiától. Korszerű reformmal, polgáribb és demokratikusabb gondolkodással, szerényebb életformával ekkor még könnyebben lehetett volna a magyar parasztot felemelni és benne a nemzetiséget tudatosítani.

Átfogó reformra nem lévén hajlandó az uralkodó társadalomnak liberalizmusa, a birtokrendszer eddigi struktúráját fenntartva, csak kisebb jelentőségű intézkedések történtek, melyek azonban épp az általános közöny miatt igenis becsületére válnak alkotóiknak. Eredetüket keresve, elsősorban a német reformokra kell tekintenünk, Sohnrey, Goltz báró, Schmoller gondolatai hatnak az első magyar szociális reformereknél, Bernáth Istvánnál, gróf Mailáth Józsefnél. Ez utóbbi 1898-ban követeli a közigazgatás államosítását, szövetkezetek és közraktárak felállítását, vagyontalan munkások nyilvántartását, s hogy az uradalmak bérleteket adjanak a parasztoknak, lehetőleg természetbeli viszontszolgáltatások fejében, remélve, hogy a „régi patriarchális viszony földesúr és nép közt vissza fog térni”. Egy másik érdemes korai reformer, Ecseri Lajos már 1883-ban sürgős teendőnek tartja a munkások kényszerbiztosítását, mint reformok hosszú sorának kiindulási pontját. Az alföldi zendülések hatása alatt az Országos Gazdasági Egyesület is tárgyalja a reformkérdéseket, s a munkavállaláskor követelt szolgálmányok és robot ellen nyilatkozik, telepítést is szükségesnek lát, de nem a birtokosoktól elveendő földön, hanem csak az évenkint árverezésre kerülő birtokokból, melyekre állami elővételi jogot kér. Hogy mennyire tévedésben volt e birtokososztály az európai fejlődés irányát illetőleg, arra jellemző azon kívánsága, mely szerint az újonnan létesítendő telepes községekben legalább egy-egy középbirtok is alapíttassék, mert a magyar paraszt vezetésre szorul, s a régi patriarchális szellemet helyre kell állítani. Az agrárszocializmus okát ezek a körök is a paraszt-proletártömeg nagy számában látják, de levezetése érdekében Széchenyies felemelkedésre még nem képesek: a földbirtok erőszakos megváltása ellen lépnek fel s a „kisajátítás” szót még hallani sem akarják.

Ebben a hangulatban kell Darányi Ignác földmívelési miniszter és gróf Károlyi Sándor reformtevékenységét megítélnünk, az adott viszonyok közt, nem pedig az utólag megnövekedett kívánságok szerint. Károlyi Sándor, mint 48-as emigráns, Párizsban ismerkedett meg a modern munkásviszonyokkal, s Le Play hatása alatt fogott hozzá a magyar agrárosztály helyzetének javításához, főként a szövetkezeti eszme alapján. Az ő fellépéséig az erdélyi szászok próbálkoztak a rajnai Raiffeisen-féle szövetkezetekkel, a Schulze-féle irány is viták tárgyát képezte, de az eszme története 1886-ban kezdődik, amikor Károlyi megalapította a Pestmegyei Hitelszövetkezetet; ebből alakult 1898-ban törvény által az Országos Központi Hitelszövetkezet, melynek keretében 1913-ban 2425 hitelszövetkezet nyujtott kisgazdáknak kölcsönt és vette át betétjeiket. Ugyancsak Károlyi Sándor alapítása volt 1896-ban a Magyar Gazdaszövetség, mely a szövetkezeti földbérleteket kezdeményezte, s 1898-ban, szintén Károlyi áldozatkészségéből, felállította az agrárfogyasztás szervezésére a Hangya szövetkezetet. Darányi Ignácnak tizenkétévi minisztersége, 1895–1903, 1906–1910, a birtokviszonyok épségben hagyásával – amelyeken úgysem lehetett a közhangulat miatt változtatni – az agrártermelés javítása, a nép gazdasági kultúrájának emelése dolgában sokat alkotott. Ő hozta az 1898 : II. törvénycikkben az első munkástörvényt, mely a munkavállalás és szerződés szabályozásával kiuzsorázás ellen próbálja védeni a munkást, először engedi meg a részesnek, hogy ő határozza meg, természetben vagy pénzben akarja-e a bért felvenni, kötelezővé teszi idegen munkásnak is nyolc napon át gyógyíttatását; ugyancsak ő szabályozta a gazdasági munkás helyzetét új, modernebb törvénnyel, megalapította 1900-ban a segélypénztárt a munkaadók fakultatív, a munkások kötelező járulékaival és állami hozzájárulással. Az ő fáradozásaira kaptak a községek szövetkezeti és olvasókörbeli könyvtárakat; vetőmagkiosztással próbálta búzafajtánkat nemesíteni, a gödöllői baromfitenyész-teleppel, tojás-, tollkivitel emelésével a kisgazda üzemét intenzívebbé tenni. A liberalizmus évtizedei valóban nagy hiányokat hagytak hátra: amikor 1895-ben megalakulnak az első tejszövetkezetek, Magyarország még 200.000 kilogramm tejárut importál külföldről! A széles tömegek polgári életszínvonala, amit a magasabb tej-, vaj-, sajt-, cukorfogyasztás jelent, csak ekkor, a század utolsó évtizedében kezd emelkedni: termelés és belső fogyasztás egymást kölcsönösen támogatva, rohamosan növekszenek. A filloxérától kipusztított magyar borvidékeket már a gróf Bethlen Andrástól kezdeményezett állami akció állítja helyre az amerikai vesszők segélyével, Darányi az akciót tovább folytatja, a selyemtenyésztést is emeli, csak 1898-ban 240.000 eperfát oszt ki. A liberális-kapitalisztikus hatások alatt nyomorba jutott országrészek, így a fatermelő vállalatoktól fenyegetett székelység és a Keleti Felvidék gazdasági helyreállítására Egan Ede alatt állami kirendeltségeket szervez, Bereg megyében 13.000 hold havasi területet bérbevesz és ruténeknek adja, megmentve őket a bevándorolt galíciaiak uzsorájától és az ottani mammuth-uradalmak és gazdatisztjeik elnyomásától, s ellátva őket állatokkal, gépekkel, mezőgazdasági ismeretekkel. Darányi emberszeretete az uradalmi cselédség lakásviszonyai javítására is kiterjedt, s 1907-től évi állami támogatást is adott törvényhatóságok és községeknek, hogy munkásházakat építsenek.

A búzaárak újabb emelkedése, a belső fogyasztásnak a polgáriasodással karöltve végbemenő növekedése, nem utolsó sorban a falusi népességnek a városba, gyáripari foglalkozások közé tódulása okozták, hogy ezek a magukba véve igen hasznos, de a földkérdés lényegét nem érintő reformok mégis kielégítőknek bizonyultak és az ország a világháború katasztrófájáig ment maradt társadalmi zavaroktól. A nagy kérdéseket azonban megoldatlanul hagyta reánk, Trianon szegény, kifosztott népére ez a hatalmas anyagi erőkkel és boldog békével rendelkező korszak. A török hódoltság óta deformált alföldi viszonyokon nem segített, az egészségtelen telepítést sem változtatta meg az 1894 : V. törvénycikk által, a tanyai telepedés további divatjának sem állott útjába, a tanyákra kiköltözött hatalmas tömegek sorsát rábízta az illető városokra, amelyek a 80-as évektől kezdve próbálnak ugyan tanyai iskolákról gondoskodni, de közlekedési utak, közigazgatás, bíráskodás, vallási és egészségügyi szükségletek dolgában épp e magyar területeink teljesen elhanyagoltatnak. Pedig ma Kecskeméten 44.000, Szegeden 40.000, Debrecenben 51.000, Hódmezővásárhelyt 23.000 ember kénytelen ily voszonyok közt élni, amelyeket e gazdag korszak könnyen megjavíthatott volna. Telepítést szintén nehézség nélkül lehetett volna végezni a 80-as évek óta mindinkább eladósodó közép- és nagybirtokból, de a szabadelvűség kora képtelen volt fegyelmezett alkotásra oly téren, mely elvei szerint a szabad tevékenységnek van fenntartva. Az 1894-et megelőző telepítési törvények alig jöhetnek számba, az 1894-i 10–80 holdas gazdákat telepít, részben állami, részben magánosoktól bérbevett birtokokra, 3 millió forintot kitevő alapból, de az ilymódon létesített néhány temes-, krassómegyei és erdélyi község távolról sem volt képes a földéhséget enyhíteni. A Duna kiöntései közé nagy lelkesedéssel telepített csángók dolga legjobban mutatja e korszak tehetetlenségét.

Pedig e boldog világ nemtörődömsége borzasztó sebeket ejtett a népi erőn, olyanokat, minőket a török korszak óta nem szenvedtünk. Az agrárviszonyok rosszabbodásával falusi lakosságunk mind nagyobb tömegekben fordult Amerika felé, ahol az akkori konjunktúrában biztos megélhetés, nagy kereset és polgári, nem pedig patriarchális bánásmód várt reá. Sokhelyütt a rossz közigazgatás, az amúgyis súlyos adóteher erélyes behajtása adott vándorbotot a nép kezébe. Az Egyesült Államokba irányuló kivándorlás 1871-ben kezdődik 119 fővel, 1879-ben 1518, 1882-ben 16.014 főt tesz ki, amikor pl. a sokkal sűrűbb lakosságú és sokhelyütt szegényebb Ausztriából csak 5875-en vándorolnak ki. Kormányainknak lett volna idejük gondolkozni ez évtizedes folyamat miként való megakasztásán. Már 1898-ban nem kevesebb, mint 270.000-re teszik a kivándoroltak számát, köztük a felvidéki tót megyékből 75.000, akik közül csak 20.000 tér vissza. Nagy csábítást jelentett a kivándoroltaktól hazaküldött amerikai pénz; a dunántúli Csóton 15 ház épül a brazília-soron a clevelandi magyarok pénzén. Győr, Vas, Sopron megyéből a súlyos rábaszabályozási adó űzi el a lakókat, s a megyei közigazgatás rendesen képtelen felfedezni az okokat és útjába állni a pusztulásnak. A magyar és tót „birds of sea” így kelnek útra, hogy Amerika emberrontó gyáraiban, bányáiban elvesszenek a nemzet és állam számára, miután itthon a történelmi osztályok fenntartása és a földbirtoknak nemzeti kézen megtartása volt a jelszó, s ennek érdekében senki sem akart hozzányúlni a kilencmillió hű és jó magyar jobbágy utódai kedvéért az egészségtelen birtokmegoszláshoz. A dunántúli magyarság részben Szlavóniába költözött, hol egyes nagybirtokosok, Jankovich, Biedermann bérleteket adnak nekik, mint a sváboknak és cseheknek is; ezek a magyarok csak nehezen tudták nyelvüket a horvát tannyelvű iskolákban megőrizni, míg a Julián-egylet segítségükre nem ment. Legnagyobb mérvet a székelység elszegényedése és kivándorlása öltött. A modern fűrészmalmok a székely rengetegekben legfeljebb 3–4000 embert foglalkoztattak, a háziipar tönkrement, s a mozgékony székely átvándorolt a havason, miután földje nem akadt – Csík megyében 55% volt a kötöttbirtok, Háromszékben 37% –, s elöntötte Romániának bizonyos kereseti ágait: kocsis, cseléd, vasúti munkás, feketetengeri hajók rakodója mind magyar volt. A székely és erdélyi képviselők tömege pedig folytatta a közjogi küzdelmet és lelkesedett a nemzeti „vívmányokon”.

Sokkal nagyobb változást hozott a kiegyezési korszak az ipar és kereskedelem terén. Az agrárviszonyok lassú evolúciójával szemben „merkantil” viszonyaink gyökeresen átalakultak. Nemcsak azért, mert 1867 belkereskedelmünk és ipari termelésünk felett szabad rendelkezési képességünket visszaadván, iparkodtunk az elmulasztottakat kipótolni, hanem mozgásunkat elsősorban az általános európai iparosodás gyors üteme sarkallta e téren. A technika haladásával, a világrészek gazdasági kiaknázásával kiépül a kapitalizmustól hordozott gyáripari termelés, a 90-es évektől kezdve uralkodó formává lesz a kapitalista „nagyvállalat”, mely minden állam területén ugyanoly formákban jelentkezik és megjelenése pillanatától fogva szolgálja a nemzetközi tőke fennmaradásának és gyarapodásának érdekeit. Persze ez nem akadályozza a tőkét, hogy ne simuljon az egymással szemben már felvonuló nemzetállamokhoz, aminthogy az impreializmus századvégi és századeleji története el sem képzelhető e nemzeti célok szolgálatába állított kapitalizmus végletes kifejlése nélkül. Ebben a világszervezetben az ipari termelés kérdése a pénztőkétől válik függővé, s az egész termelési processzus középpontjába a hitelintézetek, bankok és takarékpénztárak kerülnek. Bankjaink multja, láttuk a 40-es évekig nyúlik vissza, azonban hazai alapításaink szerény keretekben élnek és a sokkal erősebb osztrák kapitalizmustól függenek. Az Osztrák Nemzeti Bank és más ausztriai intézetek, így az Osztrák Földhitelintézet sem a magyar agrártermelést, sem az ipari termelést nem támogatják, ezért alapítják, a magyar gazdák felsegítésére, 1863-ban a Magyar Földhitelintézetet; elnöke gróf Dessewffy Emil lesz, alelnöke Lónyay Menyhért, ügyvezető titkára Csengery Antal, az intézmény 1871-ben államilag nyer kivételes állást. A meglevő két régi magyar alapítás, az Első Hazai Takarékpénztár és a Pesti Kereskedelmi Bank mellé külföldi pénzcsoportok állítanak fel fiókok gyanánt új magyar nagybankokat, így az osztrák Kreditanstalt, azaz a Rothschild-csoport 1867-ben a Magyar Általános Hitelbankot, angol-osztrák pénzcsoport 1868-ban az Angol-magyar bankot, s 1869-ben az Erlanger-bankház a Franko-magyar bankot. Ugyanekkor a takarékpénztárak száma is gyarapszik, intézeteink a kapitalizmus elvei szerint széleskörű munkásságot fejtenek ki, s résztvesznek a bécsi anyaintézeteken keresztül az európai hitel- és börzevilág minden kilengésében. Az életlehetőséget számukra az új magyar állam pénzügyi törvényhozása alkotta meg, mely liberális és kapitalisztikus szellemben, külföldi mintára, szabad fejlődést biztosított számukra. A hazai tőkeképződésre nagyjelentőségű volt az Osztrák Nemzeti Banknak a Tisza-féle pénzügyi kiegyezés folytán végbement, s 1878-ban törvénybeiktatott dualisztikus átszervezése; az új Osztrák-Magyar Bank budapesti főintézete ettől kezdve az újabb, 1887-i pénzügyi kiegyezés óta nagyobb lehetőségeket nyujt a hazai tőkeképződésre. Ehhez képest a bécsi kapcsolatok meglazulnak, s a 80-as években az új magyar kapitalizmus saját lábaira kezd állani és a nemzetállamot feladataiban támogatni; az önállósodás egy esetét a Magyar Hitelbankkal kapcsolatban fent láttuk. A nagybankok igazi szerepe Európaszerte a 90-es években kezdődik, feladatuk lesz az illető állam valutapolitikájának támogatása, állami és községi hitelek szerzésével állami célok megvalósítása, városépítés, közlekedésügy, vasutak fellendítése, amit csakhamar követ, a nagybankok 1897–98 óta folyó tőkekoncentrációjával kapcsolatban az érdekkörök kiterjesztése, saját eszközeik gyarapítása korábban elképzelhetetlen tőkeemelések útján, s ennek folytán ipari, gyáripari, majd agrárérdekeltségek kiépítése. A világháborút megelőző évtizedben már készen állnak e nagybankok, melyek nemcsak az állam pénzügyeit támogatják, hanem gyáralapításaikkal, szállítási üzleteikkel az egész nemzeti gazdaság irányítását kezükbe ragadták, s amíg iparvállataik útján egész új munkásosztályt látnak el kenyérrel, üzleteiket mégis elsősorban a világkapitalizmus szellemében tőkeképződésre, profittermelésre használják. Amíg e tőketermelés szabadon hálózza be a kontinenseket, mindegyre új értékeket tud termelni, s a tőke önzéséből folyó pauperizálódását a szegény néposztályoknak is reményteljesen próbálja feltartóztatni a munkások szervezkedése, internacionális, szocialisztikus, sokhelyütt nemzeti-keresztény szakszervezetek útján. A világháború katasztrófája és azt követőleg a gazdasági életnek vám- és valutahatárok közé tördelése kellett ahhoz, hogy a kapitalizmus e végtelennek látszó növekedése és sokszorozódása megakadjon, s a „prosperity” korszakának letűntével aktuálissá váljék ez alig háromévtizedes nemzetközi folyamatnak valami módon átalakítása, esetleg likvidálása.

A hazai kapitalizmus résztvett az egész processzusban, s munkája nélkül nemzeti társadalmunk kifejlődése az agrárfokon akadt volna meg, ahol a 60–70-es években volt. 1890-ben még csak 6 nagybankunk volt: a Pesti Hazai Takarékpénztár, Magyar Jelzálog-Hitelbank, Földhitelintézet, Hitelbank, Leszámitoló és Pénzváltóbank, s a Pesti Kereskedelmi Bank; a legnagyobb 15 millió, a legkisebb 10 millió forint alaptőkével, s 1916-ban magának a Kereskedelmi Banknak tőkéje 233 millió koronát, a Hitelbanké 223 milliót, a Magyar Bank és Kereskedelmi Részvénytársaságé 107 milliót tesz ki. A két legnagyobb bankcég finanszirozza a századforduló nagy ipari alapításait, s a Kereskedelmi Bank kiterjeszti üzletét a Balkán államokra főként a 80-as évektől kezdve, Lánczy Leó vezetése alatt: része van a romániai, szerb, görög, bolgár hitel- és nagyipari intézmények alapításában, a szerb államnak monarchiabarát korszakában kölcsönt nyujt, részt követel az osztrák tőke akarata ellenére Bosznia gazdasági hasznosításában, kiépíti a magyar helyiérdekű vasutak hálózatát. A gyorsan fejlődő magyar kereskedelmi és hiteligényeket mindenkor kielégíteni képes ez új bankszervezetünk, mely a hazai záloglevélemissziókat is el tudja helyezni külföldön. Legnagyobb jelentősége a nemzeti gazdaságra az ily módon kifejlesztett gyáriparnak volt, amely néhány évtized alatt európai nagyüzemi formákban jelentkezett. Ha a munkáslétszám és a használt motorikus erő szerint osztályozzuk a kis- és nagyüzemeket, akkor volt országunkban az összeomláskor 4241 gyári jellegű ipartelep, mely 798.000 lóerőnyi motort használt fel, 496.000 munkást alkalmazott, akik számára évi bérben 367,759.000 koronát fizetett ki, s a termelt anyagok eladási értéke 3.396,091.000 koronát tett ki. Legszélesebb keretekben az élelmezési ipar fejlődött ki évi 1.650,000.000 korona termelési értékkel, utána a vas- és fémipar 500,000.000-val, a vegyészeti ipar 230,000.000-val, a gépgyártás 305,000.000-val. Sajnos, e rendkívül rohamos folyamat részletei ma még ismeretlenek, s amit tudunk, azt is az üzemekről tudjuk, a lelketlen anyagról, nem pedig azon emberi főkről, akik e kifejlődést létrehozták, irányították, mint szakemberek, mérnökök, gyáriparosok, pénz- és hitelügyek vezetői. A svájci vasöntőmunkás Ganz Ábrahám, még az abszolutizmus alatt emelte fel a tőle alapított Ganz-gyárat, a szintén német születésű Mechwart András mérnök Ganz alkotását villamosgyárrá bővítette, a malomiparban a magyar őrlés módszerét találta fel; Weiss Manfréd 1886-ban kezdte meg Mannlicher-fegyveralkatrészek gyártását, megteremté a csepeli nagy gyártelepet, mely a mai Magyarország iparának egyik központja; Kandó Kálmán, a Ganz-Danubius társaság vezérigazgatója, először alkalmazta a nagyfeszültségi áramot nagyvasutak hajtására Olaszországban: mindezek nevét alkotások, intézmények, sőt szobrok is hirdetik, anélkül, hogy egyéniségüket, s bennük az alkotó erőt közelebbről ismernők.

Ez egész kapitalisztikus termelésnek voltak egyes jelenségei, melyek a magyar nemzeti szempontból nehézségeket okoztak. Mivel az egész iparosodási folyamatot a kapitalista gondolat robbantotta ki, s még az állami iparfejlesztési akcióban is, mely a század elején kezdődött meg, szabadon érvényesültek a kapitalista érdekek, ezek több vonatkozásban is háttérbe szorították a magyar nemzeti érdekeket. Az új alapítások gyakran gyökértelenül álltak itt a magyar talajon, elárulva, hogy létcéljuk alapjában a nyereség. Ami igazán organikusan hajthatott volna ki a hazai földből, a mezőgazdasági termékeket feldolgozó nagyipar a többihez képest kisméretű maradt, s ehhez képest a nagy indusztriális központok nem a magyar nyelvterületre, hanem a szélekre kerültek, ahol elsősorban a nem-magyar népeknek adtak kenyeret. Fonó- és szövőiparunk Zsolnán és Rózsahegyen telepedett meg, részben az osztrák határ melletti német nyelvterületen. Vas- és kőszénbányáink periferikus fekvése érthetővé teszi, hogy a tőlük függő nagyipar is ugyanúgy helyezkedett el. A nagy nyomorban sínylődő székelység faüzemeken kívül nem részesedett gyáralapítás áldásaiban, s evidens volt, hogy a gyáripar helyeinek kiszemelésénél ily nemzeti-szociális szempontok nem játszottak szerepet. Hasonlót kell megállapítanunk a bank- és hitelintézetekről, melyek nem voltak hajlandók nagy erőiket a nemzet erősödése szolgálatába állítani, s engedték, hogy például Erdélyben az évről-évre eladás alá kerülő magyar birtokokat román pénzintézetek vegyék meg és adják oda románoknak. Itt kevés vígasztalásul szolgálhatott, hogy nagybankjaink néha társak és részesek voltak a romániai Marmorosch, Blank & Co vállalataiban, amikor ugyanez a román nagybank más oldalról érzékkel bírt a magyar földet fogyasztó erdélyi román pénzintézetek támogatására! Valóban nemzeti szellemű pénzügyi politika mellett kevés fáradságba kerülhetett volna az erdélyi pusztuló magyarság megmentése.

Hogy a század kapitalizmusában a zsidóság vezető szerepet játszott, az nem magyar specialitás, hanem világjelenség volt. A hitelüzletnek nagy kifejlesztői a század első felében a Rothschildok voltak, az 50-es évek óta sokasodó gründolásoknál szintén zsidók vezetnek, a Crédit mobilier és a mintájára létesített nagyszámú spekulációs bankok az ő alkotásaik. A kapitalista nagyüzemhez a végső lépést, az ipar kommercializálását szintén ők teszik meg, ők helyezik az ipari termelés középpontjába a börzét, mely viszont a nagybankok engedelmes eszköze. A nagy iparüzemek alapítói, vállalkozói közt nagyszámmal vannak minden országban, Franciaországtól Poroszországon és Ausztrián át Lengyelországig. Az új században a német nagyiparban, mely részben régi iparoscsaládok alkotása, az igazgatók közt 13%-ot, a felügyelő bizottságok között 24%-ot tesznek ki. Így érthető, hogy Magyarországon ahol a nagyiparnak és kereskedelemnek jóformán semmi multja nem volt, pontos kutatás ezen százalékszámoknál sokkal magasabbakra jutna. Az új kapitalizmus vezető pozicióira speciális tehetségük és összeköttetéseik egyformán predesztinálják őket, s a bankok és vállalatok elnökségeiben feltünő régi arisztokrata neveknek viselői többnyire megelégszenek a fizetéssel és külső dísszel, a valóságos munkát és a dolgok intézését átengedik nekik. Az a körülmény, hogy a zsidóság polgári létét teljességgel a liberális ideáknak köszönhette, természetessé teszi, hogy képviselői a gazdasági élet vezető pozicióiba bejutván, ragaszkodnak az őket naggyá tevő doktrinához és befolyásukat a liberalizmus további érvényesítése érdekében használják fel. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a keresztény magyar társadalom ekkor, mint láttuk, szintén felesküdt híve volt a liberalizmusnak, s így aztán egyesült erővel utasították vissza a földbirtoknak a grófi oldalról javasolt megkötését keresztény jogászok és zsidó nemzetgazdászok. A zsidó alkotású kapitalizmus azonban kétségtelenül hozzájárult a liberalizmus merev fenntartásához akkor is, mikor annak formái már kiszárítással, megfojtással fenyegették a nemzeti életet.

De a liberalizmus uralma alatt nemcsak a gazdasági élet vezető pozicióit foglalta el a zsidóság. A probléma súlypontja ebben a korszakban is a keleti bevándorláson volt, mert amiként Széchenyinek nem sikerült ezt megakasztania, hasonlókép sikertelen maradt Deák Ferenc fáradozása is. Deák 1866-ban és 1867-ben több beszédben sürgette a zsidóemancipációval kapcsolatban – junktim – a honossági vagy bevándorlási törvényjavaslatot, mely a Romániában, Oroszországban és Galiciában sanyargó, alacsony műveltségű  zsidóság beözönlését megakadályozná. Az ország azonban Deáknál is liberálisabb volt, ilyen törvényre soha nem került sor, minek következtében a bevándorlás óriási méreteket öltött, pedig ekkor már a benszülött népek ezrei költöztek ki Amerikába. A 48 előtti 241.000 főnyi zsidóság száma 1870-ben már 550.000-re, 1890-ben 707.000-re, 1900-ban 831.000-re nőtt meg, 1914-ben jóval felülmulta az egymilliót. Ez a zsidó lakosság lesz elsősorban rezervoárja a fejlődő kapitalizmusnak és szállja meg úgy a hitelélet, mint a kereskedelem, majd pedig az ipar kommercializálásával  a nagyipar értelmiségi állásait. A nagy kapitalista fellendülés egyébként nagy eltolódásokat okoz a már bennlakó zsidóság viszonyaiban is: a 48 előtti leginkább gabonakereskedésből élő zsidóság végkép elhagyja falusi központjait, s a városokba költözik, ahol nemcsak a gabonakereskedés, de mindennemű kereskedés és hitelügyletekkel együtt, kapitalista szellemben bonyolíttatik le. De a gazdasági élet nem tud oly gyorsan fejlődni, mint amily tömegesen igyekszik a keleti zsidóság Magyarországba, a tiszta liberalizmus ígéretföldjére. A zsidóság gyakorlati érzékével nem vette fel a harcot a gentryvel, meghagyta ennek központi és vármegyei hivatalait, az ottani cifra nyomorúságot, fenn az ernyő, nincsen kas-tekintélyt, s olyan hivatali pályára, minő Siegharté volt a század elején Ausztriában – éveken át a miniszterelnökség elnöki osztályfőjeként kormányozta az országot – nálunk nincs példa. Pedig politikai pályára maga Deák Ferenc invitálta őket, a 69-i választásokon zsidó kapacitások választását követelve és személyesen támogatva Wahrmann Mór jelöltségét. A gazdasági pályák mellett a szabad értelmiségi pályákat öntötte el a zsidóság abban a mértékben, amint mind többen és többen lépték át az északkeleti határokat. A 4807 orvos közül, amennyi 1900-ban volt Magyarországon, 2321, tehát 48% volt zsidó, s míg az ügyvédi kar száma 1890–1900 közt 7.2%-kal szaporodott, a zsidó ügyvédeké ugyanekkor 68.6%-kal. A világháborút megelőző évtizedben a középiskolák hallgatóságában 21–23%-ot tett ki a zsidóság, a főiskolákon ennél is magasabb arányú számot ért el, bizonyítékául gyors felemelkedésének. Bár az értelmiségi pályákon is gyakran kitűnő erőket szolgáltatott a zsidóság, alig tagadható, hogy e nagy elhelyezkedésben sokan találkoztak, akiknek nem volt, nem is lehetett idejük a magyar légkörhöz asszimilálódni. Itt a már honos zsidóság bizonyára hibát követett el, amikor nem hogy követelte volna, de fajszeretetből egyenesen akadályozta a határok lezárását, s így engedte, hogy a saját magyarosodó rétegeit mindegyre elöntse ez újabb keleti áradat. Pedig végül már maguk a művelt zsidók sem tudtak egyéb megoldást, mint a magyar fajba való teljes átalakulást, asszimilációt. A Huszadik Század 1917-i körkérdésére a keresztények tartozkodólag nyilatkoznak: Concha Győző szerint a zsidókérdés egyáltalán megoldhatatlan, egyetlen lehetőség az emberséges, keresztényi modus vivendi; a zsidó filozófus, Alexander Bernát szerint azonban „ez a föld – Magyarország – predesztináltnak látszik a két néplélek hatalmas és nagyotszülő egyesülésére”, egy másik nyilatkozó pedig a „szemitának az árja fajtába való áthasonulását” látja egyetlen lehetséges útnak. Világos volt azonban, hogy ily nagy tömegek áthasonulását egy nemzet sem tarthatja megvalósíthatónak, amikor ez előreláthatólag magával hozná az eredeti honos nép jellegének lényeges megváltozását. Pedig kisebb tömegek esetén az asszimiláció lett volna a liberális magyarság gondolata, erre számtalan nyilatkozatunk van, s többek közt a nemzeti szellemű költő, Kozma Andor is hitte, hogy a kérdést már a zsidók egyenjogúsítása is megoldotta és a külön zsidó típus elenyészése, a zsidók társadalmi egyenlősülése már csak idők kérdése.

A korlátlan bevándorlás, a gazdasági és más értelmiségi pályák mind nagyobb elfoglalása ily kiegyenlítődés helyett inkább izgatottságot és elválasztódást okozott. Úgy látszik, a magyar antisztemitizmus  kezdeteinél német minták hatottak; a porosz konzervatív párt programmjával, s Paul de Lagarde antiszemita nyilatkozataival gyakran találkozunk ily tárgyú röpiratokban. A mozgalmat a korábbi vasmegyei szolgabíró, Istóczy Győző képviselő indította meg, a honossági törvényt követelve 1875-ben a zsidósággal, mint „támadó kaszttal” szemben. Az 1883-ban lefolytatott tiszaeszlári rituális vérvád-per széles köröket tett hajlamossá az antiszemitizmusra, bár az ország politikai vezetői, úgy a kormány tagjai, mint Apponyi Alberttel élükön az ellenzékiek, az antiszemitizmus ellen nyilatkoztak. Az 1884-i választásokon Istóczynak 17 híve jutott a képviselőházba, akik azonban ott, bár programmjuk csak antiliberális általánosságokat tartalmazott, szóhoz alig jutottak, még csak a bizottságokba sem választották őket. Az antiszemita párt feloszlott, miután a magyar politikai élet, liberális hagyományaihoz híven, kivetette magából; Istóczy propagandája a tömegekben azonban sokfelé keltett zsidóellenes érzést, s hogy a zsidó bevándorlás tovább folyhatott, s a zsidóság továbbra is kiépíthette pozicióit, ezt szinte teljesen az uralkodó gentryosztálynak köszönhette, mely egészében ugyan nem volt hajlandó társadalmilag befogadni a felemelkedő zsidóságot, de szabadelvű ideológiájában nem vetett gátat útjának. Ez pedig a kapitalista élet köréből tovább vitt az agrár és értelmiségi poziciók felé. A századfordulón, mikor a terjedő belterjes gazdálkodáshoz mindinkább nélkülözhetetlen a forgó tőke és az üzleti érzék, zsidó bérletek és birtokvételek mind nagyobb számmal fordulnak elő, s egy számítás szerint már 1904-ben 7.1%-a van a magyar földnek zsidó birtokos vagy bérlő kezén, – ez utóbbiak, mint láttuk, gyakran papi birtokot kezelnek. A század elejére a hírlapíráson keresztül az irodalomban is megnő a zsidó befolyás, mely immár képes lesz a magyar szellemi és politikai életben új irányok vezetését átvenni; a hírlapírók közt a zsidók arányszáma már 1890-ben 36.8%, s ez 1910-re 42.4%ra nő meg. A galíciai bevándorlás tovább tart, első lerakodóhelyei, az északkeleti megyék megtelnek: 1900-ban Máramaros lakosságának 18%-a, Beregszász 28, Munkács 45%-a zsidókból áll, s e területekről megszakítatlanul tart a költözés az ország közepe, Budapest és más nagy központok felé. A zsidóság ekkor már Budapest lakosságában 23.4, Nagyváradéban 25.8%-ot tesz ki.

A politikai és gazdasági élet struktúrája, amint eddig megismertük, eléggé érthetővé teszi, hogy a Magyarországon évszázadok óta sajnosan hiányzó városi polgári osztály még ekkor sem fejlődhetett ki kielégítő mértékben, amikor pedig a nyugati népek történetének irányát már évtizedek óta ez a társadalmi osztály határozta meg. Városaink ekkor is nagyjában parasztvárosok, melyekben az iparosság, sőt értelmiség is mellékfoglalkozásként mezőgazdaságot űz, ami magában nem lett volna baj, ha a mezőgazdasági osztályok magukban is felemelkedtek volna magasabb műveltségi fokra. Ez azonban, mint tudjuk, nem történt meg, s így a városok mezőgazda lakossága bizony nagyon távol állott azon ideáltól, melyet polgári életforma alatt értünk. A dunántúli és az Alföldet környező városokban többnyire megvolt a belső központ azonban „kaputos” lakosságában kevés polgári műveltséget és öntudatot rejtegetett. A régi német polgári osztályt vagy teljesen magához csatolta – főként liberális kultúrájával – a magyarság, vagy pedig az a felvidéken, áldozatául esett az immár szinte két század óta folyó tótosodásnak: a tót vidék felkelt, bement a városba és meghódította. A magyar nyelvterület városaiban az elmagyarosodott német polgárság német nyelvével együtt polgári mivoltát is levetette, ami különben sem volt valami jóminőségű, magas műveltségű, – s asszimilálódott a város magyarnyelvű népességéhez. Ez pedig a századfordulón két különálló csoportból állott: az egyikben volt a zsidó kereskedő világ, melyből mind több értelmiségi egyén rajzott ki, s lázas sietséggel próbálta elsajátítani az európai művelt szokásokat; a másik a hivatalnokosztályt foglalta magában, mely tömegében ugyan polgári vagy parasztszármazású volt, azonban aggódva figyelte a gentry életformáit és önként alárendelte magát az uralkodóosztály azon tagjainak, akik birtokaik vesztével városi életre, tisztviselőségre, ügyvédségre, bírói hivatalra kényszerültek. Vármegyei székhelyen persze az alispán és a körülte élő megyei gentry volt a vezető, hozzáigazodott az egész hivatalnokosztály és a magmagyarosodott polgárság. Az életforma átvétele volt a társadalmi érvényesülés egyetlen lehetősége, s mivel például a középiskolai tanárok legkevésbbé tudták a gentry életforma városi alfaját utánozni, ezért ők többnyire kívül is rekedtek a társadalomból. Nem kell említenünk, hogy a német polgárság ily asszimilációja egyúttal a polgári keresetmódoktól való elfordulást is jelentette: régi kereskedői családok fiai gyarapítás helyett elmulatták a vagyont és végül is megérkeztek a tönkrement gentry végállomásához, a vármegyei vagy állami hivatalhoz. Az ú. n. gentry-életmód nagy vonzóerejét jellemzi, hogy a kisvárosi zsidó vagyonok, vagy vidéki bérlőcsaládok jóléte is a század elején gyakran úszott el e magasabbnak tartott életforma utánzásában.

A polgári osztály tehát gondolkodásában éppen nem volt az, nem volt középosztály, s így a városok fejlődése is igen lassú volt, annál inkább, mert azt a városi lakosság tömegét kitevő parasztság is akadályozta kulturális igénytelenségével. A század elején, 1906-ban 130 városi közigazgatással bíró község közül csak 36-nak van ivóvízvezetéke, 28-nak artézi kútja; csatornázás csak 12 városban van, s bár közvágóhíd létesítését törvény mondotta ki, ez még sok helyütt hiányzik. A halandóság a városokban is nagy, aminthogy ebben a korszakban a nyugati államok között halandóság dolgában az utolsók lettünk. Az iskolák fenntartása azonban nagy terheket ró a városokra, a tanítás szükségletét jobban érzik, mint a közegészségügyét, a legtöbb csak nagy, 20–100%-os pótadóval tudja költségvetését egyensúlyban tartani, ami persze részben a rossz, patriarchális közigazgatásból is származik. A jövedelemágakat kényelem kedvéért bérbeadják vagy egészen kiengedik kezükből; világítás, közúti vasút, vízvezeték idegen, pesti vagy külföldi kapitalista vállalatok kezén van, s láttuk, hogy a nagy alföldi városok sem tudnak mit kezdeni rengeteg határukkal. Pedig e 130 városnak együttesen 800.000 holdnyi birtoka van, s jövedelme ebből és háztulajdonából évi tíz millió forintot tesz ki! De persze polgári gondolkodás híjján nehéz várost kormányozni. Hogy a kapitalista korszakban mindenütt pusztuló kisiparos- és kiskereskedőosztály nem képes önálló életre és kispolgári öntudatra, ez magától értetik ott, ahol nagyobb, önállóbb kultúrával bíró rétegek sem ragaszkodnak a független gondolkodáshoz.

A városi munkásság sorsa sokban párhuzamos a vidék agrárszegénységével. Láttuk, hogy a liberális korszak szociális elképzelésekre apriori képtelen lévén, a falusi parasztságot és agrármunkásosztályt is magára hagyta és csak akkor fordította rá figyelmét, mikor ennek megmozdulásai zavarni kezdték nyugalmát. Az ipari munkássággal szemben való állásfoglalást ezen a már ismert szociális közönyön kívül rosszul felfogott nemzeti szempontok is befolyásolták. A gyáripar koncentrációja először a fővárosban kezdődött, s az itt kifejlődő munkásosztálynak alapszínét sokáig a városi német, bevándorolt német, tót, cseh munkásság adta meg. Érthető, hogy közöttük mindjárt a kiegyezés után a német munkásmozgalom ideái, Lassalle és Schultze-Delitsch elvei terjedtek, s persze ez utóbbiak, melyek az önsegélyzés elvét a munkaadókkal barátságban akarták megvalósítani, csakhamar háttérbe szorultak. A Lassalleiánus Pesti Központi Munkásegyletnek 1869-ben már több mint tíz vidéki fiókja van, lapját előbb az öreg Táncsics Mihály szerkeszti. A mozgalomra súlyos csapást jelent a párizsi 1871-i kommün, melynek nyomán lázító beszédek miatt a többnyire iedegen munkásvezéreket elfogják, s bár utóbb fölmentik őket, de munkáspártot nem engedélyeznek, és csak betegsegélyző ügyek, hetilap dolga adnak lehetőséget a szocializmus terjesztésére. Az 1872. évi ipartörvény eltörölte a céhrendszert, de a szabaddá lett ipari munkát még nem védte speciális törvényhozás, a munkásság száma csekély, s földhözragadt szegénységben él, vezetői pedig minden tapasztalat nélkül személyes torzsalkodásokban töltik a rendőrségtől megfigyelt földalatti életüket. A párizsi kommün munkaügyi minisztere, Frankel Leo megmenekülvén a halálbüntetéstől, toloncúton Pestre kerül, szülővárosába, itt 1876-ban átveszi a német pártlap vezetését, de az eddigi vezetők szembeszállnak vele, nem fogadják el javaslatát a havi tízkrajcáros pártadó bevezetésére, s a mozgalom egy évtizeden át a pártok torzsalkodásában merül ki. A pártvezetőséget végre a 80-as évek végén legyőzte a radikális ellenzék, mely 1890-ben először ünnepelte meg május elsejét és ugyanez évben az országos kongresszuson ráhelyezkedett az osztrák szocialdemokrácia marxista programmjára. Ez a nemzetközi programm, távoli célkitűzéseivel nem sokat mondott a munkásságnak, úgyhogy a pártvezetőség, melynek folyton elszámolási vitákkal volt baja, minél vaskosabb formában reprodukálta a marxista elvet, s híveit durva vallás- és egyháztagadásra, nacionalista nézetek kigúnyolására nevelte. A marxista programm útjában volt az agrármunkásság megnyerésének is, miként ezt fentebb láttuk; a hivatalos párttal szemben egymásután alakultak független, s a nemzeti jelleget többé-kevésbbé hangsúlyozó töredékek, így Mezőfi mellett Várkonyi István földmunkásé, akinek Gyomán volt nagy tekintélye. A 90-es évek agrármozgalma a szocialistapártnak is sok üldöztetést szerzett, a párt lassú gyarapodását azonban a vezetők kevésbbé megfelelő volta, s többnek közülök egyéni „rossz híre” is okozta, az alacsony hang pedig, melyet alkalmaztak, útjába állt elveik terjedésének a magánalkalmazottak, diákok stb. köreiben. Mégis kétségtelen, hogy a szociális törvényhozás újabb alkotásai, így az 1890:XIV. törvénycikkben a kötelező betegségi biztosítás, elsősorban a párt agitatórius munkájának voltak köszönhetők. Viszont gyakran rendezett sztrájkjaikkal aránylag keveset értek el. A párt megbízható seregét a szakszervezetek alkották, azokat viszont a szocialista pártemberek teremtették meg, s a munkásság alacsony életszínvonala miatt nem tudtak maguktól kinőni az egyes szakmákból, miért is nálunk a szakszervezetek a Szakszervezeti Tanács útján, mely tulajdonkép 1898 óta működik, még szorosabban alá vannak vetve a politikai pártnak, mint más országokban. Különben a szükkörű választójog, mely a magyar munkásságtól a politikai jogokat megtagadta, egymagában is a minél drasztikusabb közéleti és sajtóizgatás útjára terelte a pártot, mely csak a század elején kezdett, a nagyipar rohamos fejlődésével párhuzamosan a magyar politikai életben számbavétetni. Míg 1902-ben csak 10.000 szervezett munkásról számoltak el a szakszervezeti kongresszuson, ez a szám 1908-ban már 130.000-re emelkedett. Az általános titkos választójog, a munkásság érvényesülésének akkor egyetlen eszköze volt e nagy tömegnek állandó kívánsága, s e harci jelszóval hatottak lassankint a többi pártra is. Annyi bizonyos, hogy a magyar értelmiség évtizedeken át végzetes értetlenséggel szemlélte a munkásság e küzdelmét és nem vett magának fáradságot, hogy törekvéseivel, melyek tulajdonkép, a marxista frázisok színe alatt emberhez méltó életre irányultak, közelebbről megismerkedjék. Ebben talán más népek középosztályával is osztozott, de ez nem kisebbítheti tévedését.

A mai európai és világközvélemény a kiegyezési korszakot leginkább a nem-magyar nemzetiségek dolgában rója meg: azt, hogy e népek 67 után nemcsak hogy ki nem elégíttettek, hanem még inkább eltávolodtak a magyarságtól, kétségkívül az uralkodó nemzet hibájából. A történelmi tények nem igazolják sem azokat, akik a magyar nemzetiségi politikát utólag helyesnek tartják, sőt a jövőre nézve is követendőnek ajánlják, sem azon véleményt, mely ma a világ minden tájáról azt az ítéletet harsogja felénk, hogy rosszul bántunk nemzetiségeinkkel és ezért megérdemeltük, hogy elvétessenek tőlünk. Az igazság azonban a középúton sincs és hogy rátaláljunk, a mai kisebbségi gondolkodás  talapzatát elhagyva egészen más irányban kell keresésére indulnunk.

Ha a nemzetiségeknek 1918 előtt támasztott követeléseit áttekintjük, sehol sem akadunk rá a háború utáni kisebbségi politika, a kisebbségvédelem még oly halvány gondolatára sem. Akkoriban egy elhanyagolt nemzetiség nem azt követelte, hogy helyzetét kisebbségvédelmi rendelkezésekkel javítsák, hanem azt, hogy az államterületeket úgy alakítsák át, hogy neki nyíljék tér, melyen állami szuverénitással rendelkedhessék be. A nemzetiségi kisebbségek robbantó erők voltak, melyek  nem türelmet, gondoskodást, mozgási szabadságot követeltek maguknak, hanem uralkodást. Mert Közép-Európa népei a XIX. század második felében érkeztek meg a nemzetiség öntudatosulásának azon fokára, amikor a történetileg kifejlett nemzetállamokat utánozva a kisebbségvédelem gondolataitól távol önálló hatalmat követeltek bizonyos területeken, melyek lehettek még oly vegyes nemzetiségűek, de amelyeket valamely okból, történeti, érzelmi vagy egyszerűen hatalmi alapon magukénak tartottak. Ebben kétségtelenül a nagyokat, a már „arrivé” népeket követték, melyek szintén a hatalom és vele az állam mindent igazoló jogában hittek, s azt tették, amit a még állami létre nem emelkedett, tehát magukat elnyomottaknak tartott népek szerettek volna tenni, ha hatalomra jutnak: az államterület határain belül önmagukat felmagasztalni és a többi ottlévő népet semmibe venni. Ez a felfogás, mint emlékezünk, az abszolutizmus államszemléletéből következett, s mint annyi mást, ezt is minden skrupulus nélkül átvették a szabadságukra büszke nemzetállamok. Hogy változatlanul fennmaradt, abban része van a kor materialisztikus, hatalmat tisztelő felfogásának és annak, amit utóbb Machtphilosophienek neveztek el, s ami Németország mintájára annyi nemzetállam jelszava lett. Az állam és hatalma szempontjából nézve a vegyes nemzetiségű államokat, a bennük már uralomra jutott népnek a többivel szemben jóformán minden szabad. A századvég legnagyobb tekintélyű nemzetiségi szakembere, Gumplowicz szabályként állapítja meg, hogy vannak kifejlődött nemzetek, amelyeknek nyelvük és irodalmuk magas fokon áll, történeti multjuk állami önállást biztosít nekik, s ezeknek a nemzeteknek joguk van államukat továbbra is úgy berendezni, hogy az abban esetleg élő más népek nyelvére és fejlődésére csakis a saját állami érdekeik szempontjából legyenek tekintettel. Az uralkodó nemzet engedjen  „szabad mozgást a többi néptörzsnek, de addig, ameddig az ő saját szellemi fejlődési fokának megfelelő jogkört túl nem lépik”. A történetileg kifejlett és már uralkodó népeket ezek soha el nem érhetik, mert szellemi műveltségük alacsonyabb fokon áll, már pedig a nagyobb műveltségű népek érdekei megelőzik a később jöttekét. Az uralkodó nép nyelvét és érdekeit kell az államnak ápolnia, – „más érdeke nincs az államnak egyéb nyelv iránt és nem is kell, hogy legyen”. A kor materialisztikus szemléletének megfelelően Darwin természetes kiválasztási elve is segít ez elméletet megtámasztani, őt követve folytatja az osztrák tudós: „gyöngébb népnyelvek idők folyamán az állam erőszakos beavatkozása nélkül is el fognak tűnni és helyet adni kiterjedtebb és energikusabb népek nyelvének”. Ezért egyenesen államérdek, hogy legyen egy államnyelv, (Ausztriában a német, Magyarországon a magyar), – s a többi „idiomát” csak ennek szempontjából kell tekinteni, hiszen a középkorban is az uralkodó népek asszimilálták alávetett népeiket és a történet természetes fejlődése „az államnak láthatólag azon tanítást adja”, hogy egységes nemzetek és nemzeti nyelvek fognak a sokféleség helyén előállani. A nemzetet történeti mult alkotja és együttélés az államban, s ha az együttélésnek még nincs meg az egységes nyelve, az ki fog fejlődni, s államérdek e fejlődést elősegíteni. Az államtalan népek iránt az uralkodó nemzet hát türelemmel lehet, mert világos, hogy a polyglott és polynacionális tömegből „egy örök természeti törvény értelmében” előbb-utóbb egységes nemzet fog kiforrani.

Ezek a tanok a történet tényleges eredményeiből vonattak le, s éppen mert minden magasabb szárnyalásról lemondva megmaradtak a praktikus élet talaján, egyúttal a tényleg érvényesülő felfogást is kifejezték. Az államokban kivétel nélkül egy nemzet uralkodott, s az kisebbségvédelem helyett azon törte fejét, miként tudja a többi bennlakó népet asszimilálni. Ahelyett, hogy a francia, belga, angol, olasz, dán elnyomás adatait elsorolnám, legyen elég egy pillantást vetni Poroszország lengyel politikájára, mely az itt vázolt elveket mindenben követte. Bismarck 1872-ben azon megokolással rendelte el a lengyel területeken a németnyelvű elemi oktatást, mert úgy találta, hogy a lengyel papok a katholikus német gyermekeket is lengyelül tanítják. A hivatalok nyelvét németté tette, 1886-ban megindította a telepítési akciót, hogy a lengyelektől elvegye a földet és német kolonistáknak adja. Bismarck bukása után egy darabig nem folytatták e germanizáló akciót, de mivel a lengyelek a nyomás alatt még öntudatosabbá váltak, Bülow kancellársága alatt az elemi iskolák hittanoktatását is németté tették, s a kolonizáció érdekében egyszerűen eltiltották nem-németek letelepedését a keleti tartományokban. Ha a század végén Grünwald Béla, Beksics Gusztáv, gróf Bánffy Dezső panaszait olvassuk, hogy nincs erélyes nemzetiségi politikánk, hogy nincs bátorságunk és akaratunk a nemzetállam kiépítésére, akkor tudnunk kell, hogy Közép- és Kelet-Európa népei százados mintájának, a német fejlődésnek szemlélete csalta ki belőlük az irígylést eláruló panaszokat.

Akinek már megvan a maga állama, az uralkodjék benne, s akinek nincs meg, az iparkodjék állami létre, hogy üllőből kalapáccsá legyen, – ezek az elvek még a kisebbségi formában fellépő panaszokban is igazi, lényeges tartalomként jelentkeznek. Legkönnyebben kihámozhatók azon német támadásokból, melyek 67 után a magyar nemzetállam elnyomó politikájáról panaszkodnak, s a valóságban akár nagynémet, akár osztrák összmonarchiai formában a magyarok helyett a németek uralmát követelik a Duna völgyében. Az egyik szerint a német fából mindenfelé ág nyúlik át Magyarországra, a kultúra itt egyébként is német, mert a magyarok „sohasem lesznek kultúrnemzet”, már pedig csak nagy kultúrnépek tudják szokásaikat és nyelvüket más népeknek átadni, ami helyes és természetes dolog. A kultúrát hozó nép joggal nyomja el a műveletlent, így az orosz a Kaukázus hegyi népeit, vagy az Amur és Syr síkságainak lakóit, de arra már sem képessége, sem joga, hogy a nálánál nagyobb műveltségű balti protestáns németeket vagy katholikus lengyeleket is elnyomja. A magyar harcias, büszke, politizáló nép s legokosabban teszi, ha kiegyezik a némettel, szabad teret enged a német műveltségnek, s a némettel összefogva védekezik a tót és oláh ellenében. A német író előtt a magyar és német faj tökéletes egybeolvadása lebeg, mint Magyarország egyetlen szép jövője, amikor is a magyar átadva politikai energiáját, kultúrában teljesen áthasonul.  Az új keveréknép aztán a már ismert recept szerint fogja uralmát megalapítani, s például nem fogja többé megengedni, hogy tót és oláh földbirtokot szerezzen magának. A folyamat mindig ugyanaz: az elnyomás elleni panaszkodásból egy új, biztosabb elnyomási rendszer körvonalai bontakoznak ki tényleges kisebbségvédelem helyett.

Ehhez az európai mércéhez kell állítanunk a magyar uralkodást, s látni fogjuk, mennyire csenevész, satnya az, – utólag valóban „untauglich”-nak minősíthetjük, s nem csoda, hogy vele csekély eredményeket értünk el. Hogy a magyar nemzetiségi politika már kiindulópontjánál, az 1868 : XLIV. törvénynél is elmaradt az akkori európai hatalmi ideáltól, annak magyarázata e törvényünk alkotóinak, Deáknak és Eötvösnek még sokban Széchenyies lelkületében van. Eötvös az ő nagy állambölcseleti művében szinte egy száz évnek egész jövő fejlődését érezte meg a géniusz izgatott idegeivel; kétségbeesve látta a kor uralkodó eszméinek, szabadságnak, egyenlőségnek és nemzetiségnek egymással ellentétes voltát, s hogy ebből csak végtelen zavarok, háborúk, szociális forradalmak, végül is az állam teljes abszolutizmusa, az európai népek szabad kultúrájára lomhán rátelepedő cezarizmus következhetik. A nemzetiségi elv, amint akkor már kizárólag a nyelvi közösségből következett, szét fogja rombolni Európa meglevő államait, ez Eötvös Kasszandra-jóslata, ami azonban nem akadályozza abban, hogy a végzetes jövőnek, amennyire lehetséges volt, elébe ne vágjon. Ő és Deák nem voltak etatisták, az állami fegyelmet nem elnyomás, hanem művelődés eszközeként akarták használni, s kiegyeztetni az emberi szabadság liberális tanával. A „nemzetiségi egyenjogúság tárgyában” hozott törvényük szabadságot hoz a népeknek, s az állami ügyekben méltányos rendet. Először rendezi az államhatalom alsóbb köreiben, községeknél, alsófokú bíróságoknál, egyházaknál, törvényhatóságoknál a felekkel való érintkezés, jegyzőkönyvek és belső munka nyelvét, s lehetővé teszi minden egyénre, hogy hivatalos érintkezésében anyanyelvét használja. Ez akkor példátlan dolog volt Európában, a mai kisebbségvédelmi rendszer egy korai előfutárja, s érthető, hogy sem külföldön, sem itthon nem tudták érdem szerint méltányolni; nálunk a főrendiházban Simor hercegprímás volt az első, ki ellene szólt. Az államélet magasabb szféráiban azonban megtartották a magyar nyelvet és a magyar „politikai nemzet” fogalmát. Az első természetes volt, hisz a történet tanusága alapján az akkori közvélemény és tudomány sem tudott államot államnyelv nélkül elképzelni – maga a legnagyobb tekintély, Bluntschli is természetesnek tartotta, hogy az államélet körében kell „egy előnyben részesített nyelvnek lenni minden más népnyelv kizárásával” és hogy ennélfogva jogos és helyes, ha az angol parlamentben csak angol, nem ír és gael nyelven beszélnek, s a francia állami hatóságoknak sem német vagy kelta-breton, hanem francia a nyelvük. A törvénynek Deáktól javasolt szövegében az országgyűlés, törvények és államkormányzás nyelvéül a magyar állapíttatik meg; ugyancsak őtőle származik azon rész, amely szerint „Magyarország összes honpolgárai politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja”, e politikai nemzet keretében mindenki teljes egyenjogúságot élvez. A fogalom, politikai nemzet, a rendi világból származik, a „natio Hungarica” modernizált mása, s amint a rendi nemzetben is voltak nem-magyar nemesek, de mindnyájan ugyanazon magyar nemesi náció egyenrangú tagjai voltak, ugyanígy akarja Deák az egyenjogúságot és a nemzet történeti fogalmát a jövőben is összeegyeztetni modern európai formában, mert hiszen láttuk, hogy egy nemzet vezető állása és nyelvének állami kizárólagossága akkor is, mint az egész korszakban, az európai közvéleményben általános tan volt. De a magyar törvény alkotói az uralkodó nemzet kizárólagosságát távolról sem hangsúlyozták oly nyomatékkal, mint akkor szokásos és jogos volt. Eötvös és Deák őszintén egyeztetni akartak és a szabadság elvét az állami kényszer mellett is lehető széles körökben fenntartani. Deák ezt a gyakorlatban is végrehajtotta;1868-ban támogatta a szerbek kérését, hogy ha a magyar Nemzeti Színháznak államsegélyt adnak, adjanak a szerbnek is: szerinte a színház és általában a művelődési körébe, s a közösen fizetett adóból vagy mindegyik népnek adassék kulturális céljaira, vagy egyiknek sem, a magyarnak sem. 1872-ben kijelentette, hogy a középiskolák tannyelve az a nyelv legyen, mely az illető vidéké, így Újvidéken szerbnyelvű legyen a gimnázium. Ő még visszaemlékezett arra, mily harcok közt biztosították 48 előtt a magyar ifjak számára a magyar tannyelvet és tudta, hogy „ugyanez áll minden más nemzetiség nyelvére is”, ezért a gimnáziumokban is mindeki saját  nyelvén oktattassék, s „egyáltalában, ha mi a nemzetiségeket megnyerni akarjuk, ennek nem az az útja, hogy őket mindenáron magyarosítsuk, hanem az, hogy velök a magyar viszonyokat megkedveltessük”.

Ez azonban, a megkedveltetés, csak akkor lett volna lehetséges, ha a nem-magyar népek öntudatos rétege legfeljebb mai kisebbségi helyzetet követelt volna, nem pedig kikerekített államterületen kizárólagos uralmat, azaz az ott élő kisebbségeknek saját részéről elnyomását. Az 1868 : XLIV. törvénycikkel szemben álló nem-magyar oppozíció ily imparialisztikus-etatisztikus szellemű; a két fél közül Deák és Eötvös képviseli a modern kisebbségi gondolatot. A tótok ragaszkodtak az 1861-i túrócszentmártoni nemzeti gyűlés határozatához, s a tót nyelvterületből felvidéki szláv kerületet akartak létesíteni, amelyen ők mint többségi, uralkodó nemzet rendezkedhessenek be; az oláhok Erdély autonómiájához ragaszkodtak, a szerbek a szerb vajdasághoz, mely Magyar- és Horvátország szerb többségű területeit foglalná magában, teljes szerb állami kizárólagossággal, cirillbetűs szerb hivatalos nyelvvel, címerrel, zászlóval, vajdával. A nem-magyarok tehát az országból külön részeket akartak kivágni, s ezek felett sokkal kizáróbb etatizmussal akartak uralkodni, semmint ezt Deák törvénye a magyaroknak az egész ország felett megengedte volna. Ehhez képest a kisebbségi javaslatban a nem-magyarok magukat országos nemzeteknek akarták elismertetni, s a törvényhatóságokat úgy kikerekíteni, hogy mindegyikben egy többség legyen: az egész elképzelés nem ismeri a vegyes lakosságú területet, nem ismeri a kisebbségek védelmét, hanem az evidenter vegyes államot lehetőleg homogén részekre akarja bontani. Hogy ez a századok óta végkép összevegyült telepedés folytán a kisebbségek minő kaotikus helyzetére, s végső fokon, a duodec nemzetállami területeken minő elnyomásra vezetett volna, az könnyen elképzelhető a Trianon után bekövetkezett elnyomási rendszerből.

A törvény tehát kísérlet maradt és senkinek sem kellett, sem a magyart, sem a többi népet nem elégítve ki. Az európai hangulat Bismarck és a német nemzetállami elzárkózás hatása alatt mind etatisztikusabb lőn, s mikor 1875-ben a szerb Polit és Miletics újra a Nemzeti Színházról beszélnek, Tisza Kálmán nem Deák módján felel, hanem a szerbek államellenes viselkedését fenyegeti meg. A magyarság nem fejleszté ki a kisebbségvédelmi törvényhozást, aminek alapját Deák és Eötvös Széchenyi szellemében lerakták, de az európai példákat sem követte a nemzetállam erőszakos kiépítésében. A nemzetiségi törvényt, mely a nemzetiségeknek sem kellett, sőt hosszú passzivitásra indította őket, nem hajtották végre, az államélet felső fokain megtartották a magyar nyelvet, de az alsóbb fokokon, a helyi közigazgatásban minden a régi módon folyt, miként 48 előtt: mindkét fél, paraszt és hivatalnok, iparkodott egymást megérteni. A hírlapokba és közvéleménybe a kivételek kerültek, amikor egy-egy szolgabíró, járásbíró magyarnyelvű tárgyalást erőltetett, de nem az az ezer és ezer eset, amikor a más anyanyelvű nép megelégedésére működtek. A nemzetiségi panaszok tömege közigazgatási tűszúrásokra vonatkozik: magyar zászlók feltűzésére,  román színek csendőr által eszközölt levételére, s hasonló külsőségekre, melyeket békés hangulatban könnyen el lehetett volna kerülni, amint az angolok nem törődnek a walesi zászló kitűzésével. A nemzetállam – hogy úgy mondjuk – belső imperializmusának módszereit azonban nem valósítottuk meg, telepítésről, a magyar nyelvszigetek mesterséges megerősítéséről a XX. század elején kezdtünk ugyan tárgyalni, de miként fent láttuk, tenni semmit sem tettünk. Gazdaságilag nem álltunk útjába a nemzetiségeknek, s azok megerősödése, az általános magyar államgazdaság kereteiben, épp erre a korra esik. Ha ma a történeti szempont mellőzésével a mai kisebbségi jog szempontjából itéljük meg multunkat, akkort sincs más bűnünk, mint a közigazgatási tűszúrások mellett sok-sok eredménytelen szónoklat, újságcikk a nemzetállam végre-valahára leendő kiépítésére, főként az iskoláztatás terén. Mikor Grünwald Béla megfújta felvidéki riadóját a tót terjeszkedés ellen és szinte szószerint átvéve a német nemzetfilozófia elveit, megírta, hogy „a magyar nemzetiség uralma az országban lakó többi népfaj felett nemcsak nem áll ellentétben az emberiség érdekeivel, hanem midőn saját nemzeti érdekeit érvényesíti, s az önálló nemzeti fejlődésre képtelen, s alatta álló kis népfajokat asszimilálja, s egy magasabban álló népfajba olvasztja, az emberiségnek szolgál, mint a civilizáció bajnoka” – ugyanakkor Gyulai Pál nem látott szükségesnek semmi különös akciót, lefeljebb elemi és tanítóképző iskolákkal vélte a tót kérdés veszélyeinek elejét vehetni.

A nevelés asszimiláló erejében ez a kor éppoly áhítattal hitt, mint a mai, azzal a különbséggel, hogy ezt mint természetes dolgot bevallotta, míg a mai asszimiláló tetteiket a kisebbségjogi fügefalevéllel takarják el. Az elemi oktatást csak a 80-as években sorozzák be a nemzetállam felhasználható fegyverei közé, addig még érvényben van Deákék felfogása, mely a polyglott állam létében semmi veszélyt nem lát. A felső államélet magyar voltának lefelé nincs pontos határa, s amikor Trefort Ágost kultuszminiszter 1881-ben a politikai nemzetet illetőleg így szólt: „Nem akarok én bárkit is erőszakosan megmagyarosítani, de kereken kimondom, hogy Magyarországon az állam csak magyar lehet, a polyglott státus utáni aspirációk politikai otrombaságok, melyekkel rövid processzust kell csinálni”, már akadtak hallgatói, akik ezt bátorításnak vették az iskolai magyarosításra. De erről a kérdésről is többet beszéltünk, mint cselekedtünk. Az alsófokú oktatást magyarosító célok szolgálatába állítani rendkívüli nehézségekbe ütközött, miután az az egyházak és községek kezében volt, s tőlük elvenni gondolatként sem merült fel. Állami iskola csak 1873 óta van, ekkor összesen 17 népiskola volt, 1890-ben 729, s a millennium emlékére rendelik el elég szerényen, még 400-nak felállítását. Ma már szinte mosolyogni lehet azon a hiten, mely ez iskolákkal vélte a magyarosítást szolgálni. Wlassics kultuszminiszter 1898-ban újabb ezer állami iskolát alapít, mint „párhuzamos akciót”, magyar és nemzetiségi vidékeken egyaránt, tanyai iskolákat is, nehogy a magyar vidékek továbbra is elhanyagolva maradjanak, az állami iskolák nagy része a nemzetiségi vidékekre helyeztetvén. 1886-ban az addig épült 2700 új iskolából csak 783 állami magyar; 1903-ban az összes 16.000 népiskolából csak 1761 állami, s az összesnek 78%-a felekezeti. 1913-ban van 16.861 népiskolánk, ebből 3296 állami, s ugyanakkor még 3320 nem-magyar tannyelvű iskolában tanítanak egyes tárgyakat magyarul, miután az illető iskolák fenntartásukhoz államsegélyt kértek. A nem állami iskolákba a magyar nyelvet mint tantárgyat az 1879 : XVIII. törvénycikk hozza be, mely megköveteli a nem-magyar tanítóképző-intézetek végzett hallgatóitól is a magyar nyelv ismeretét. Az 1891 : XV. törvénycikk kisdedóvók feállítását rendeli el, s bár ezt a törvényt a nemzetiségek támadásnak tekintették, 1902-ig összesen csak 369, 1913-ig 915 állami kisdedóvót állítottak fel. Az 1893 : XXVI. törvénycikk a tanítói fizetés minimumát állapította meg, ezzel rászorítva a szegényebb iskolafenntartókat, hogy államsegélyt kérjenek és így a magyar nyelvet intenzívebben taníthassák; ez az ellenünk erősen kihasznált rendelkezés is csekély eredménnyel járt, mert a tanítók élethossziglan választatván, a magyarul nem tudóktól hiába követelték a nyelv tanítását. Nemzetiségi vidékeken mindez végnélküli torzsalkodást okozott: a tanfelügyelő jutalmazott és korholt, de a nyelv szeretete és ismerete alig terjedt. A magyar rendszer nem ismerte az erőszak és terrornak 1918 óta szomszédainknál alkalmazott eszközeit, s csak arra volt jó, hogy ellenségeink terrorról panaszkodhassanak. Kétségtelen, hogy e törvények megalkotásánál a magyarosítás gondolata vezette a kormányokat, valamint a Fejérváry-kormány miniszterét is, Lukács Györgyöt, amikor a vallosoktatás nyelvévé a magyart rendelte, s Apponyi Albertet, amikor 1907-ben a tanítói fizetések újabb megszabásával és az oktatás  ingyenessé tételével a nem-magyar iskolafenntartókat államsegély felvételére akarta késztetni és kikötötte, hogy csak nemzeti szempontból megbízható iskola kaphat segélyt, azaz olyan, amelyben a magyar nyelvet, történetet és alkotmányt sikerrel tanítják. A nem-magyar iskolafenntartók, köztük a görög egyházak, oly vagyonnal rendelkeztek, hogy ezt a rendelkezést is könnyen paralizálhatták. Az új magyar állam még 1868-ban elismerte a nem-magyar nemzetiségű, a görög keleti román és szerb egyházak autonómiáját, s hozzájuk hasonlóan kiépítette a román görög katholikus egyházét a balázsfalvi érsek alatt. Ehhez képest a görög katholikus egyháznak 1913-ban 1744, az ortodoxnak 1436 iskolája volt, természetesen oláh, rutén és szerb tannyelvvel. A magyar állam egész fennállása alatt senkinek sem jutott eszébe azon háború utáni gondolat, hogy a nem-magyar egyházakat koldussá tegyük és helyükre az állam vegye át a népoktatást. Ellenkezőleg, az állam évi segélyt fizetett nekik: a román ortodox egyháznak az érsekség központi igazgatására évi 100.000, a 2300 főnyi papság támogatására évi 1,220.000 koronát. Mikor az állam a 300.000 főt meghaladó magyar anyanyelvű görög katholikus számára 1912-ben magyar ritusú püspökséget eszközölt ki a pápától, s ezt kivágta Hajdúdorog székhelylyel a többi görög katholikus megyéből, ez a nemzetiségek hallatlan sérelmének tűnt fel.


Pest-Budának képe száz év távolában.
A felső vizfestményt készítette Petrich András 1819. évben. Az alsó fénykép 1932-ből való. (Magyar Film Iroda.)

Mindez támadóeszköznek alig volt tekinthető, pedig a magyarság ekkor komoly önvédelmi harc fegyvereire is rászorult. Kedvezőtlen történeti helyzetünk kezdte meghozni keserű gyümölcseit. Nemzetiségeink periferikus elhelyezkedése azóta vált veszedelemmé, hogy a határokon túl lakó fajtestvéreik független állami létet nyertek a török birodalom felbomlása következtében. Bár a magyar királyságbeli románok és szerbek általános műveltségi színvonala továbbra is magasabb volt, mint Szerbia és Románia lakóié, a XIX. század nemzetállami folyamatának intenzitása mégis csak a kívülálló részeknek adott vonzóerőt a magyar terület szerbjeire és románjaira. Az európai felfogás igazi nemzeti létet csak nemzetállam keretében tudott immár elképzelni, innen érthető, hogy nem a mi kisebbségeink vonzottak, hanem ellenkezőleg, ők tekintettek vágyakozva az  Al-Dunán és Kárpátokon túlra. Volt három nemzetiségünk, melyeknél e processzusnak eredetileg nem volt értelme. A németek elszórt telepedése mélyen benn az ország belsejében, lehetetlenné tette számukra az „irredentát”, ezenkívül birodalmi testvéreik logikusan ragaszkodtak a nemzetállam egykorú koncepciójához és maguk szükségesnek látva a lengyelek, dánok, elzásziak asszimilációját, nyiltan kimondották, hogy saját testvéreik sem érdkelik őket, ha azokat a magyarság asszimilálná. Csak utóbb a századvégtől kezdve, s akkor is inkább a velünk közjogi és gazdasági okokból  rossz viszonyban álló ausztriai németség részéről hallatszanak hangok a hazai németség asszimilálása ellen. A németség erőszakos rendszabályok nélkül is magyarrá vált, amikor a középosztály köreibe emelkedett, viszont a sváb falvak még Budapest környékén is megtartották nemzetiségüket, bizonyságául a magyar iskolapolitika tényleges gyengeségének. Az erdélyi szászok univerzitása, mint minden középkori rendi intézmény, megszűnt ugyan, s területük vármegyei beosztást nyert, de egyetemi vagyonukat, ágostai evangélikus egyházszervezetüket megtartották, képviselőik a mindenkori kormányokhoz csatlakozva, nemzeti fejlődésüket, minden szokott panaszkodás mellett is, biztosítani tudták. A magyarságba beolvadó nagyszámú német középosztály a szepesi németek, városi lakosok és a XVIII. században betelepített svábok soraiból rekrutálódott, sok kiváló egyént nyert velük a magyarság, de egyúttal a magyar nemzetiséget külsőségekben, de annál hevesebben képviselő politikusokat, zsurnalisztákat.

A tótságnak és a horvát népnek hasonlókép nem volt hova tekintenie a határokon túl. Hogy mégis áldozataivá lettek a cseh és délszláv eszmének, ez részben a magyar politika ügyetlen hibáira vezethető vissza. A következőkben nehéz védekeznünk azon benyomás ellen, hogy a kiegyezési kor magyarsága, a 48 előtti Kossuthhoz hasonlóan, vármegyei és közjogi harcok közt felnőve, nem bírt elég gyakorlati érzékkel más népek fejlődési vonalának felismerésére, s abban a nekünk kedvező momentumok pártolására. A tót és horvát kérdés kezelése politikai érzékünk végzetes rövidlátását revelálja. A tótokat aktív magyar politika talán megmenthette volna maguk és a magyar állam számára. Nem azért, mert a tót programmok mindenkor hangsúlyozták a magyar állam egységét és hogy határain belül akarnak boldogulni, – ily nyilatkozatok hozzátartoztak az akkori nemzetiségi tárgyalások technikájához és kevés fontosságuk van. De a tótok közt mindenkor volt egy párt, mely Sturék 48 előtti szerepét tovább folytatva, a cseh beolvadás ellen védekezett. Aktív magyar politikának ezzel a párttal feltétlenül, áldozatok árán is meg kellett volna egyeznie. Igaz, a turócszentmártoni tót vezetők félénk politikusok, inkább csak vidéki írók, papok, hírlapírók voltak, akik féltek a népszerűtlenségtől és nyilt fellépéstől. A szentmártoni Slovenské Pohladý körül a költő és regényíró Hurban Vajanský Szvetozár, a történész Skultéty József, a politikus Mudron Pál maguk is kacérkodtak, ha nem is a csehizmussal, de az „irodalmi reciprocitas” alapján az orosz hatalommal; ők is megsiratták II. Sándort, a „szabadító cárt”, s ők is kitenyésztették azt a vidéki zsurnalizmust, mely csak a nemzeti sérelmekből élt és örült, ha lefoglalás és államfogház mártír rangra emelte. A magyarság, Wesselényi hagyományai szerint, ezen orosz velleitásokat tarotta veszélyesnek: a pánszláv gimnazistákat, Gömör megye 1882-i fellépésére, kizárták az iskolákból, mire ezek Prágában folytatták tanulmányaikat. Tisza Kálmán 1875-ben bezárta a három tót tannyelvű középiskolát, Znióváralján, Nagyrőcén és Turócszentmártonban, ez utóbbi helyen feloszlatta a tót irodalmi egyesületet, a Maticát és, sajnos, a későbbi kormányok sem engedélyeztek tótnyelvű középiskolákat. A luteránus egyházban is heves harc folyt a magyar és tót irány közt, ez utóbbi külön püspökséget akart, azonban a budapesti egyetemes zsinat 1891-ben a tót többségű dunáninneni kerületet is felosztotta, tót részeit a bányai és tiszai kerülethez csatolva, így megakadályozva a tót többség érvényesülését. A cseh kapcsolatok annál könnyebben megszilárdulhattak. A Prágában tanuló tót diákok Detvan néven egyesületet alapítottak, s az egész cseh nemzeti társadalom pártfogását élvezték. A csehek jellemző brutalitással folytatták Thun Leó nagy játszmáját, mely nemzetük számának megkétszereződését hozhatta számukra. Az irdodalmi kölcsönösség alapján a tót könyvet magukénak tekintették és követelték, hogy a tótok a csehet tekintsék tótnak. De már megvonták a határokat: a tótnyelvű könyv csak a tótok házi szükségleteire jogosult, a magasabb irodalmat cseh nyelven kell művelni. A nép szegény volt és bizony éppoly kevéssé olvasott irodalmat, mint a magyar nép zöme; a kor nagy tót írói, Hviezdosláv (Ország) a költő, Kukuèin (Bencúr) a humorista nem igen hatottak az értelmiségre, mert bármily vékony volt is, mint a kezdő nemzeti mozgalmakban szokásos, kezébe vette a tótság politikai irányítását. A turócszentmártoniak a magyar politikával szemben a passzivitás álláspontján voltak, ami tót szempontból is végzetes hibának bizonyult, mikor a 90-es évek közepétől a csehek az irodalmi reciprocitást gazdasági és társadalmi térre is át kezdik vinni. 1896-ban megalakul Prágában a Ceskoslovenska Jednota, a Detvan modern kiadása, mely pénzzel támogatja a cseh-tót nemzetegységet, ösztöndíjasokat tart Ausztriában, cseh iparosoknál tót fiúkat helyez el, tót hírlapokat tart fenn, könyveket ad ki. Működését a magyar társadalom szerve, a FMKE (Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület) éppoly kevéssé tudta ellensúlyozni, mint Erdélyben az EMKE sem az oláh bankokét és kultúrligáét. A Jednota igazi irányítója a cseh egyetem tanára, G. T. Masaryk, aki szakít népe romantikus hagyományaival, könyörtelenül leleplezi a cseh hőskor königinhofi hamisítványait és filozófiájának „realista” és szocialisztikus irányához híven, a tót ifjúságot társadalmi munkára, a néppel érintkezésre tanítja. A kezéből kikerült új nemzedék a független pályákon, orvos, ügyvéd, nagyiparos, kereskedőként helyezkedik el a Felvidéken és vezeti a népet kérlelhetetlen magyargyűlölettel a még álomnak látszó cseh-tót egység felé. A demokratikus politika meghozza gyümölcseit, az 1898-ban Šrobar Lőrinctől, Masaryk tanítványától alapított Hlas című lap oly körökbe viszi a nemzeti öntudatot, melyekbe a szentmártoniak nem tudtak hatolni, s a már egészen elmagyarosodott Szakolca tíz év alatt tóttá lesz.

Kétségtelen, hogy a tótság e döntö periódusban nagyfokú tehetetlenséget tanusított. A csehbarátságot nagy erővel hangoztató Meakulpinsky-féle röpirat szinte ugyanazon szavakkal panaszolja el a tót irodalom elmaradt állapotát, mint száz év előtt Kazinczy a magyarét, de míg Kazinczy maga kezd hozzá a könyvíráshoz, nyomtatáshoz, kiadáshoz és egy emberöltő alatt győz közöny, latin és német nyelv ellenében, addig a tót író konstatálva a tót könyvek nehézségeit, segélyt a cseh irodalomtól vár. Egy nemzet, ha csak egy pillanatra  mond le önmagáról, hosszú bűnhődést kell hogy szenvedjen… A tótság vezetői a század elején irány nélkül hajlonganak erre-arra, a magyar néppárttal is próbálkoznak, de végül is mindegyik bejut, ha rövid időre is, a cseh-tót kikötőbe. A hírlapok és politika hangja éppúgy eldurvult, mint a cseh-német nemzetiségi harcban, felelőtlen izgatás, gyűlölködés folyik egyesek és klikkek közt, de abban mind megegyeztek, hogy az elnyomó a magyar, aki kisdedóvó-rendeletével a tót gyermekek nyelvét akarja kivágni. Az egyik vezér, a magyar néppárttól a csehekig hintázó Hlinka Márton plébános magatartása volt az előidézője 1907-ben a csernovai esetnek is, amikor az ő születése emlékére épített templomot nem szentelhette fel, mert püspöke felfüggesztette egyházi tevékenységtől, a nép a szomszéd plébánosnak nem engedte meg a felszentelést, a csendőrségnek ellenállt és 15 halott maradt a csatatéren. Az eset a magyarság rovására járta be az európai sajtót; mi még mindig csak pánszláv „izgatók” munkáját láttuk a tót mozgalomban és nem vettük észre egy nép tragédiáját, a nagy magyar tragédia egyik jelenetét.

Horvát viszonylatban csak látszólag és csak eleinte mentek jobban dolgaink. Nemzetünk saját ügyét, a kiegyezést Horvátországban sem tudta népszerűsíteni. A horvátok eleinte a dualizmus bukását remélték, mikor azonban a Hohenwart-minisztérium föderalisztikus kísérletét Andrássy fellépése 1871-ben a döntő minisztertanácson elbuktatta, le kellett mondaniok e reményről. A volt illír párt, mely a báró Rauch Levin „magyaron” kisebbségétől kötött 1868-as magyar-horvát kiegyezést eddig elutasította, 1873-ban átalakult nemzeti párttá, elfogadta a kiegyezést, s annak támaszaként unionista politikát folytatott. A horvát politika ezen a párton nyugodott 1906-ig, akárcsak a magyar politika a fúzió szabadelvű pártján. Összetételben, az uralom módjában is sok hasonlóság volt a kettő között, abban is, hogy igen szűk választói jog alapján uralkodott, népszerűtlen ügyet képviselt és így folyvást nehéz harcai voltak népszerűbb ellenzéki pártokkal. A horvát állam öncélúságát a horvát jogpárt, az egyeneslelkű Starèeviæ Antal pártja képviselte, mely az illír álomban, a délszláv egységben éppúgy a horvát nép halálát gyűlölte, mint a magyar kiegyezésben. A helyzetet komplikálta, hogy az unionista nemzeti párt tulajdonkép illír szellemű volt, s benne gróf Khuen-Héderváry Károly, hosszú bánsága alatt, 1873–1903 közt tudatosan favorizálta a szerb elemet. Pártpolitikailag ez érthető volt, nemzetpolitikailag, magyar és horvát szempontból egykép hiba. Khuen kormánya alatt 132 tartománygyűlési szerb képviselőből 130 kormánypárti és csak kettő volt ellenzéki. Támogatásukat a bán szerb koncessziókkal vásárolta meg, a népiskolákat kiszolgáltatta a szerb ortodox egyháznak, a cirill írást kötelezően taníttatta. Az iskola az unionista-párturalom alatt éppúgy délszláv szellemben nevelt, mint a magyar iskola a 67-es kormányok alatt 48-as szellemben. Gazdaságilag sokat nyujtott Khuen gróf a horvátoknak, vasutakat, utakat épített, földmívelést, háziipart tanított, bortermelést javított, új osztályokat bízott meg ezekkel az országos kormányban, kitűnő és becsületes közigazgatási embereket nevelt, csupa horvátot. De a nép az önállóság álmát aludta Starèeviæékkel, majd Frank József pártjával, az értelmiség az illír hagyatékot, a pánszláv eszmét ápolta, s megtalálta az utat Prágába, Masaryk realizmusához és neoszlavizmusához. Ennek tanítványa Radiæ István, a későbbi parasztvezér és kétségtelen, hogy a tótokhoz hasonlóan a horvátoknál is a magyarellenes irány kezd előbb demokratizálódni, s ezzel sok helyzeti energiához jut. A századfordulón a volt Starèeviæ-párt Frank vezetése alatt feladta a kilátástalan küzdelmet a független Horvátországért, osztrák pártfogás alatt a dualizmus oly átalakítását követelte, melyben trialisztikus formában Horvát-, Szlavón-, Dalmátországok, Bosznia, Hercegovina, Isztria, Fiume egyetlen, horvát királyságot alkotnának. A bosnyák katholikusok Stadler szarajevói érsek vezetése alatt hasonló ausztroszláv-horvát célokat követtek. Radiæ 1902-ben csehnyelvű munkában ajánlta a monarchia főderatív átalakítását, cseh, lengyel, magyar, horvát, alpesi német területekké. Mint látható, a kor szellemében itt se kívánt senki kisebbségvédelmet, minden terv olykép szabdalta a térképet, hogy saját államot vágjon ki belőle, melyben szabadon élhessen saját nemzeti céljainak, tekintet nélkül a többi lakosra, a horvátok a szerbekre. Ezek egyelőre hallgattak, támogatták a magyar bánt, kinek koncesszióit zsebretették, beférkőztek a hivatalokba, s mikor a magyar szabadelvű párttal Khuen és nemzeti pártja is megbukott, a magyar koalíció megkötötte velük, a szerb-horvát koalícióval, Šupilo Ferenc horvát képviselő közvetítésével 1905-ben a fiumei paktumot. A magyarság horvát segédkezéssel szolgáltatta ki Horvát-Szlavónországot a nagyranövelt szerbeknek, a monarchia tipikusan balkáni ősellenségeinek. Méltó volt ez ahhoz a politikai egyoldalúsághoz, mellyel harminc éven át a horvát kérdést a nemzeti presztízs, a zászló és magyar felirat szempontjából néztük, itt sem lévén képes tőlünk aránylag idegen viszonyokba aktíve és  alkotólag belenyúlni. A középkor magyarjai és Nádasdy Tamás másként tudtak e vidékeken kormányozni.

A szerbség soha nem adta fel az illír koncepciót és a 60-as, 70-esévek vezetőinek, Mileticsnek, Politnak mintájára mindenkor egynek érezte magát Szerbiával. Ebben a vonatkozásban nincs kétség, hogy békés jövőt semmiféle politikai bölcseség nem teremthetett volna, a szerbek fanatikus balkáni módon törtek ellenünk, s velük szemben egyetlen lehetőség a felosztás lett volna, aminek gondolatát az osztrák és magyar államférfiak éppúgy elutasították maguktól, mint Szerbia bekebelezését, mikor ezt Milán király 1885-ben egyenesen felajánlta Kálnoky külügyminiszternek. A szerb programm mindvégig Garašaniné volt és Mihály fejedelemé, aki Szerbiát a délszlávok Piemontjának nevezte el. A monarchiával békülékeny uralkodóknak, Milánnak és fiának, Obrenovics Sándornak nem volt hatalmuk és pusztulniok kellett a nagyszerb imperializmus útjából. A monarchia külpolitikai története ennélfogva azon zavarokból és áldozatos lecsillapításokból áll, melyeket a szerbek okoztak, saját érdeküket és az orosz nacionalizmus utasításait követve. A szerb politika Boszniáról soha nem mondott le, de egyúttal Horvátország meghódítását is szem előtt tartotta. Mindez pedig a történeti Magyarország katasztrófáját jelentette, s ezért oly végzetes a kiegyezési korszak rövidlátása. Ez a kor aránylag még szerb viszonylatban volt legbékésebb, s kényelme érdekében nem kutatta a dolgokat, miket a felszín fedett. A gentry-osztályba beolvadt délvidéki szerbek miatt a rácok még aránylag népszerűek is voltak a nemzeti közvélemény előtt, viszont a külföld éppen minket vádolt, mint akik az ártatlan szerbeket közeledésükben eltaszítjuk magunktól. A „sertésháború” ma is hatásos rekvizituma a „feudális” Magyarország elleni propagandának, mintha a kiegyezési kornak plüsfotelben ülő magyar politikája akár ily aktív lépésre is képes lett volna. A Németbirodalom védvámpolitikája a századfordulón mind erélyesebb lett, s az 1905-i kedvezőtlen osztrák-magyar-német kereskedelmi szerződés hatása alatt a monarchia az 1908-i szerb szerződésben kénytelen volt szintúgy magas agrárvédvámokat alkalmazni és a sertésbehozatalt éppúgy leszállítani, mint Németország tette ővele szemben. Szerbiának egyébként sem volt rendezett állategészségügye, s még hozzá a Balkán országaiból szabadon engedte be az állatokat, minek következtében a monarchia állatállománya is szenvedett, s ezért Anglia már a 80-as években eltiltotta a monarchiából szármzó állatok bevitelét. Ezek mögött tehát politikai cél nem rejtőzött, a magyarság pedig gyanútlanul haladt sorsa felé, melyet a szerb radikálisok évtizedek óta készítettek elő. A Pašiætól alapított szerb radikális párt programmjában 1881-ben nyilvánosságra hozták a nagy szerb feladatot: a szerbség széttördelt és még fel nem szabadított részeinek támogatása, közöttük az öntudat fenntartása, a hadsereg felfegyverzése, amíg el nem következik a nagy akció ideje. Ez pedig csakis Ausztria-Magyarország szétrobbantása, Montenegró állami önállóságának megszüntetése és Törökország feldarabolása által lehetséges, egyedül forradalmi úton. A forradalom központja, minden szláv számára, Szerbia, melynek léte Ausztria-Magyarországét kizárja. A bombagyártó szerb titkos szervezetek, a Slovenski Jug, a Narodna Odbrana (nemzeti védelem) és abból kifejlődő Crna ruka (fekete kéz, másként Egyesülés vagy halál) fennálltak már, mikor a horvát-szerb koalíció első rövid uralma után – miután Kossuth Ferenc vasúti szolgálati pragmatikáját nem fogadta el a koalíció és egyelőre ellenzékbe ment – a Horvátországban országgyűlés nélkül kormányzó bánok ismét a koalícióra támaszkodtak. De közben teljesen a szerbek veszik át benne a vezetést, újra megszerzik Budapest bizalmát, hogy szabadon előkészíthessék a háborút és „egyesülést”. A belgrádi kormánytámogatást élvező terrorista társaságok pedig sorozatos merényleteket követnek el: 1910-ben Varešanin boszniai tartományfőnök, 1912-ben Cuvaj bán, 1913-ban Skerlecz királyi biztos és 1914 tavaszán ugyanő mint bán ellen. Azután jött a szarajevói merénylet. 1917-ben az Esterházy-kormány és Mihalovich bán teljesen a szerbek kezébe adják a horvátországi hatalmat, a kiegyezési korszak nemzetiségi tájékozatlanságának megkoronázásaként.

Jobban volt tájékozva közvéleményünk a román kérdésben rejlő veszélyekről. Ez erdélyi viszonylatban pontosan ugyanoly folyamattal találkozunk, mint tót és horvát vonatkozásban, a külföldi nemzeti erőktől irányított pártok legyőzik és tehetetlenségre kárhoztatják azokat, amelyek itthon, a magyar talajon állva keresik a megoldásokat. De itt legalább nem segítettük elő magunk is e folyamatot ellenfeleink pártolásával. Az 1866-i gyűlésen 14 erdélyi és 24 magyarországi oláh képviselőt választottak meg, a nemzetiségi törvény miatt azonban 1869-ben az erdélyiek passzivitásba léptek, bár Saguna érsek nem helyeselte ezt és Lónyay miniszterelnök is tárgyalt velük, de az erdélyi unió-törvény revíziójáról nem akartak lemondani. Az 1881-ben megalakult román nemzeti párt szintén Erdély autonómiáját írta programmjába, kulturális és közigazgatási reformokkal együtt. Velük szemben a magyarországi románok megmaradtak a parlamentben, s vezéreik, Babes Vince, Mocsonyi Sándor őszintén keresték a magyarokkal a kiegyezést. Ezt a békés irányt itt is a külföldről vezetett ifjú nemzedék paralizálta. Romániában az új irodalmi irány, a juniema, nyelvben és életformában népiesebb utakra tért, a hazai ifjúság tanulmányait Pest és Magyarország helyett Bécsben végezte, majd Romániában irodalmi lelkesedést tanult, – ebből a körből nőtt ki a románok legnagyobb lírai költője, Eminescu. Ennek egy barátja, az aradmegyei Slavici János alapította 1884-ben az új irány harcos lapját, a nagyszebeni Tribunát. Felfogásuk szerint a magyaroktól semmi sem várható, a románok nemzeti aspirációit csakis a dualizmus megdöntésével lehet elérni, ami végett a Habsburg-dinasztiához kell kapcsolatokat keresniök. Ez volt a románság külső, Nyugat felé fordított arca, Kelet felé azonban a legszorosabb kapcsok alakultak ki a romániai értelmiséggel, leplezetlen irredenta célból. Az új irány nehéz harcokat volt kénytelen vívni a magyarok iránt békülékeny Babes–Mocsonyi csoporttal; ez utóbbiak éveken át meg tudták akadályozni, hogy a még 1881-ben elhatározott memorandumot a magyar kormány megkerülésével vigyék Bécsbe, a császárhoz. Slavicinek azonban sikerült a bukaresti liberális párt vezérének, Sturdza Demeternek támogatását megnyernie, akivel együtt a romániai közvéleményt Mocsonyiék ellen irányította, a bukaresti ifjúság 1890-ben maga adott egy tiltakozó manifesztumot a magyar elnyomás és korrupció ellen. 1891-ben a bukaresti tanárok és ifjúság megalakították a Liga Culturalát a román faj összetartozandóságának bizonyítására és támogatására, elsősorban a magyar oláhság támogatására irredenta egyesületként. A békülékeny irányt elsöpörte az ifjúság viharos lelkesedése, mely a manifesztum útján Nyugaton is, főként az olasz ifjúság körében barátokat szerzett azon gondolatnak, hogy a 11 milliónyi románságot a Dnyesztertől a Tiszáig egy kormány alatt kell egyesíteni. Mint látható, a kor szellemében itt sincs szó kisebbségi jogokról, hanem a térkép újraszabásáról, hogy egy erős nemzetállam szabadon gazdálkodjék más népek, így a tiszántúli magyarok fölött. A nagyszebeni román komité nevében végre 1892-ben Bécsbe vitte Ratiu János tordai ügyvéd a románság memorandumát, melyet a király persze nem fogadott el. Ez a memorandum főként közigazgatási bajokkal foglalkozik, melyekben a magyarosítás és elnyomás tendenciáit látja; a hazai román ifjúságnak a magyar diákság válaszára adott Replicája nyiltan kimondja, hogy a románság legszívesebben egy román államban élne, de erre most nem törekszik, a magyarosítás azonban lehetetlenné teszi neki a békés életet. Mind e nyilatkozatok szerzői cause célèbre-ré akarták tenni az elnyomást, s azt a magyar kormány megadta nekik. Az 1894-i memorandum-és Replica-pörök a nyugati közvéleményt felzavarták, a magyarság régi barátai, így De Gubernatis gróf, Francois Coppée is a románok mellé áltak. Clémenceau a pört a szabad magyar nemzet szégyenének nyilvánította. A magyarság azonban továbbra sem reagált máskép, mint államügyész és államfogház útján az izgatók támadásaira, s bár a memorandum-pör fogházra ítéltjei, élükön a pap Lucaciu Lászlóval csakhamar amnesztiát kaptak, a nemzetiségi ügy ilyetén elintézései rossz benyomást tettek mindenfelé. A románok pedig valósággal küzdöttek az elítéltetésért, mely mártirokká tette őket és Romániában mint emigránsoknak jó hivatalt juttatott. A Regátból nemcsak társadalmi támogatás jött Erdélybe, hanem a román minisztérium költségvetésében is voltak összegek az erdélyi görögkeleti egyház iskolái és a hírlapok támogatására, bár ezt adott alkalommal letagadták.

Közben újabb fiatal nemzedék nyomult elő, mely itthon magyar iskolában járt és Romániában az irredentát szívta magába; ezek 1905-ben modern programm alapján léptek újra aktivitásba: általános, titkos választójogot, a hitbizományok eltörlését, nagybirtokok parcellázását kívánták és új nemzetiségi törvényt. Ez új emberek, köztük Mihali Tivadar, Vlád Aurél, 14 tagú román párt élén Tisza Istvánnal és a koalició kormányával is tárgyalásokat folytattak, de a megegyezés itt sem volt lehetséges, mert ők is csak területileg elhatárolva tudták elképzelni a kisebbségi jogokat, amibe a magyarok nem mentek bele. Egyébként a magyar közvélemény ekkor is csak „izgatás” eredményét látta a mozgalomban, s azt hitte, hogy közigazgatási eszközökkel elnyomható. A viszonyok mindinkább bonyolódtak, a bukaresti Kulturliga főtitkára, Jorga Miklós egyetemi tanár nagy irodalmi offenzívát kezdett a magyarság ellen, melynek termékeit nálunk e kérdések egyetlen szakemberén, Jancsó Benedek tanáron kívül senki sem olvasta, az erdélyi románság egy része pedig a Replica-pör elítéltje, Popovici C. Aurél útján érintkezésbe lépett a Bécsben hatalomra jutó magyarellenes keresztényszocialisták vezérével, Luegerrel és általa a trónörökössel, Ferenc Ferdinánddal. Ez utóbbinak szinajai látogatása 1909-ben a magyarság elleni tüntetéssé alakult. Popoviciék vetették fel, hogy Erdély csatoltassék Romániához, s az egész így előálló Nagyrománia mint Bajorország a Németbirodalomban, kerüljön a monarchiához, melyben a dualizmus természetesen föderalizmusnak adna helyet, amire különben Popovicinek külön terve volt. A trónörökös tudott erről, s ő eszközölte ki, hogy a magyarellenes, föderatív gondolkodású gróf Czernin Ottokár küldessék Bukarestbe követnek, aki ott a magyar érdeket tényleg elhanyagolta.

Már felvonultak valamennyi fronton az ellenségek, akik sokban egymással ellenkező terveket rejtegettek tarsolyukban, de abban megegyeztek, hogy mindnyájan a magyar állam és nemzet testéből akarták fontjaikat kihasítani. A magyarság üldözött és már-már körülfogott vad volt, egyetlen segedelme önmagán kívül a dualizmus biztos fedele volt, melyet maga versenyt rombolt ellenségeivel. Védekezésül tovább folytatta külsőséges politikáját, beszélt az iskolai magyarosításról, tényleg propagandát folytatott a névmagyarosítás mellett, amivel minden régi családi tradíciót, s az ősök jelenvalóságát lehetetlenné tette, kimondta a helységnevek megmagyarosításának szükségét és eltiltotta a szászokat, hogy német tudományos kiadványaikon Brassót Kronstadtnak nevezzék. Európa e gyenge védekezés tényeiben az elnyomás offenzíváját látta, a csehektől informált Björnson és Tolsztoj s az angol Scotus Viator (Seton-Watson) kereszteshadjáratot hirdettek a humanizmus e barbár ellensége, a magyar nemzet ellen, melynek birtokai ugyanekkor Erdélyben egymásután kerültek dobra és jutottak az elnyomott, emberi méltóságából állítólag kivetkőztetett oláhság kezére. A román középosztály ekkor alakul meg, az előző szádad nyomorgó kalugyerei és nyomdarevízorai helyett független középbirtokosok vezetik a népet, akik az ősi magyar arisztokrácia birtokait veszik meg a román bankok pénzein. Csak az 1913-at megelőző öt évben 44.000 hold szántó és 20.000 hold erdő kerül román kézre Erdélyben, az 1872-ben alakult nagyszebeni Albina ekkor már hat milló tőkével bír és földvásárlásainál erélyesen törekszik középbirtokos és kisbirtokos parasztosztály kialakítására. Erdély az ifjú gróf Bethlen István által kiált segélyért, senki sem hallja meg; a háború kitöréséig a magyarság elleni küzdelemben 156 román pénzintézet vesz részt 54 millió alaptőkével, 36 tót intézet 18 millió tőkével. A tót Tátrabank mögött amerikai tót pénz, a Rózsahegyi Bank mögött cseh tőke, a románok mögött bukaresti áll, mindegyik bőven ad kölcsönt a magyar közép- és kisbirtokosnak, hogy aztán olcsón megszerezhesse birtokát. A tót, román, szerb vezetők e vállalatok elnökségeiben ülve független állásban harcolhatnak a magyar pozíciók ellen.

S a magyarság névmagyarosítást követel és azt hiszi, hogy asszimilál idegeneket, mikor végső állásai pusztulnak. És épp akkor fantáziálnak lelkes asszimiláltjai magyar imperializmusról.

Valóban, mikor egész Európa a Nemzeti Erőszakot alkalmazta, mi erre gyengék voltunk, mi csak az erőszak látszatát keltettük fel. Ez volt igazában nagy hibájuk a kiegyezési kor nemzedékeinek.