KILENCEDIK FEJEZET
KIFÜRKÉSZHETETLENEK A HATÁS CSODÁLATOS TITKAI ÉS RÚGÓI

Ugyanekkor már népesedett a megyeház környéke. A bizottsági tagok apránkint gyülekezni kezdtek. Kocsi kocsit ért a megyeházához vezető utcákon, négylovas fogatok gamásnis, fajdkakastollas kalapú dzsentri-alakokkal, ekhós szekerek ezüstgombos, mándlis, kettős tokájú, piros arcú öreg parasztokkal, akik gőgösen terpeszkednek el a hátulsó kocsiülésen s nagy ívben köpködnek a fekete fogaik közé szorított szivartól, mert ők is oligarchák a maguk kis falujában. A megyeház előtti tért három lovas rendőr tartja tisztán, hogy a közlekedés lebonyolítható legyen. Lovaik patkója élesen csattog a kövezeten, amint egy-egy iramodással hátrább szorítják a kofasátrak felé a szájtátó, kíváncsi tömeget. Körös-körül a boltok be vannak zárva, ami azt jelenti, hogy az óvatos kereskedők nem tartanak lehetetlennek egy kis kravált.

A kíváncsiaknak egyelőre kevés érdekes anyag jut. Noha az igények felette szerények s még a főispán vadászának (a mi Bubenyik barátunknak) megjelenése is élénk hullámzást kelt. A vadász reggelit visz egy tálcán az átellenes »Ezüst Rák« kávéházból a megyeházba, amiből konstatálni lehet, hogy a főispán csakugyan megérkezett az éjjel és most reggelit vitet. (No, hogy fúljon meg tőle.) Egy-egy érdekes fogat vagy uraság érkezik. Íme, a Topsich gróf négy feketéje, de jó volna az árukat zsebre vágni. Majd egy egyszerű, fehérre festett kasú kocsi áll meg, gyönyörű két lipicaival, javakorú házaspár kászmálódik le a hátsó ülésről; magatartásukról, öltözetükről azt lehetne ítélni, hogy valami nótárius s életpárja, de a szép, nyúlánk termetű leány, ki az előülésről ugrott le, finom, csupa csipke ruhájában, orgonavirágos, flórenci kalapjában, grófkisasszonynak is beillik. A körülálló bámészkodók között méla moraj hömpölyög végig:

- Tóth Mari.

- Ejha! - hangzik egy-egy bámulatkiáltás s csettent a nyelvével sok ínyenc férfi.

- A karzatra hozták mutogatni - nyelvelnek az asszonyi csoportok.

- De iszen nem kell azt mutogatni, kiásnák azt a kérők, még ha be volna is falazva.

A tömeg tiszteletteljesen nyit utat Tóthnénak, aki elöl megy a leányával a megyeház kapuja felé, míg Tóth Mihály úr még hátramarad a kocsisának adni utasítást, miközben a kofasátrak közül egy virgonc anyóka, aki ismeri Tóth urat (de ki ne ismerné?) vidáman kínálja, inkább csak tréfából, a portékáját.

- Tessék záptojást venni, tekintetes uram. Leszállított ár! Darabja három krajcár!

- Hát a jó tojás hogy, Macskásné asszonyom? - kérdi Tóth Mihály, hátrafordulva az asszony felé.

- Az csak két krajcár.

- Ej, ej - fenyegeti meg féltréfásan Tóth uram -, hogy lehet a jó tojásnál drágább a rossz tojás?

- Hja, az onnan van - feleli nevetve -, mert a jó tojásból csak csirke születik, a záptojásból ellenben kétfejű sas.

- Hát jól van - mondá a nábob -, megveszem a záptojásait, Macskásné. Ugorj le Palkó, szedd össze mind és rakd a saraglyába, a többi kofaasszonyét is szedd össze az utolsó darabig.

- Aztán mit csináljak velök? - kérdezte kíváncsian a kocsis.

Tóth uram a fülébe súgta:

- Eredj velök a »Kék golyó«-hoz az állás alá s aztán paskold oda valamennyit az állásoszlopokhoz.

- Megértettem, kéremalásan.

Egy tízforintost adott át Palkónak, a tojások árát kifizetni, aztán eltűnt a megyeház kapujában, elhelyezte családját a karzaton s ő maga lement a tanácsterembe, ahol már jócskán voltak az egybegyűltek. Némelyek a karzat szépei fölött tartottak szemlét, ami nem rossz mulatság, mások szeme a falakon lógó ötvennégy főispán arcképein kalandozott, miközben türelmetlenül várták az ötvenötödiket. Sokan csoportokba verődve élénken vitatkoztak.

- Puskaporszagot szimatolok a levegőben - jósolta Kiplényi István.

- Lesz valami? - tudakolá a bennfentesektől az ugrifüles Viléczy Ödön.

Palojtay, a vezérférfiú, begombolkozott s csak egy-egy »nono« vagy »hja, hja« jelezte, hogy ő nagyobb és beavatottabb koponya a többinél.

Tóth Mihályt többen körülfogták. Ő már látta az új főispánt. Híre ment, hogy lemaradván a vasútról, a vadászokkal az ő házába tért be tegnap este. S onnan rándult be éjjel a városba. Négyen is kérdezték egyszerre:

- No, milyen ember?

Tóth Mihály vállat vont.

- Nekem tetszik.

- Igaz, hogy hasonlít Don Quijote-hoz?

- Én sohasem láttam Don Quijote-ot - felelte kitérőleg Tóth Mihály.

- Inkább hasonlít Pitthez - jegyzi meg a vármegye elménce, Klementy szerkesztő.

- Hogyhogy?

- Annyiban - magyarázta Klementy -, mert se ő, se Pitt nem tudott magyarul.

- Kopereczky egész hibátlanul beszél magyarul - bizonyította Tóth Mihály.

Eközben egyre új és új bizottsági tagok szállingóztak s velök különböző hírek, majd az utcáról, majd az aulából - a belső termekből.

- A főispán már öltözködik. Nagy udvar van bent körülötte, tömérdek konyakot megittak. Most vitte fel a hajdú a negyedik palackot a kávéházból.

- Ott vannak a tányérnyalók, mint XIV. Lajos körül, mikor öltözködött. Csakhogy Kopereczkynek nem a canterbury érsek nyújtja a nadrágot, hanem Csóva Jancsi.

- Nagy különbség. Hanem ezt a Csóva Jancsit mégis el kellene csapni, utálatos egy fráter - vélték nehányan, keresve szemeikkel az árvaszéki elnököt, Pehely Miklóst, aki a »végzett földesúr« Csóvát írnok gyanánt foglalkoztatta az árvaszéknél.

- Az pedig kivihetetlen - szólt közbe a minden kulissza-titok tudója, Klementy szerkesztő. - Csóva Jancsinak van a legszilárdabb pozíciója az árvaszéknél, pedig egész nap a körmeit piszkálja. De mindegy, ő megrendíthetetlen. Mindenki összeomolhat, csak ő nem. Neki olyan amulettje van, amellyel föltétlen ura a helyzetnek.

- Vajon?

- Egy receptje van a gyomorgörcsök ellen valami bécsi doktortól s csak ez az egy szer segít az elnöknek, akinél gyakoriak a kólika-rohamok. Ilyenkor aztán Csóva után szalasztja a hajdút, aki megcsináltatja a receptet, de a kezéből ki nem engedi, hogy leírassa az elnök. Hiszen már régen kitette volna Pehely bácsi a szűrét, mert néha ugyancsak felbőszíti a léhaságaival, de bármennyire csikorgatja is a fogait, a végső határozat az: »Nem tehetem, nem csaphatom el, az átkozott receptje miatt«. S az imposztor Csóva a markába nevet, mert jól tudja, hogy nélkülözhetetlen a közigazgatásnál.

Apró hírecskék szivárogtak be, amelyek többé-kevésbé érdekesek: hogy Poltáryt megtámadta tegnap este egy rekruta (bárcsak agyonütötte volna), hogy Poltáryné elvesztette a gyémánttűjét a Rágányos kastélyban és a szájöblítő vizet hogy fölhajtotta a vacsora után. Efféle sületlenségek mulattatták a tekintetes és nemzetes urakat. Míg ellenben politikai esemény színezetével hatott, hogy Tóth Mihály megvette odakünn az összes záptojásokat és elvitette valahová a kocsiján.

Emiatt rögtön megindult a kritika.

- Hát már Tóth Mihály is stréberkedik? Az egyetlen demokratánk! No, szépen vagyunk. Talán nemességet akar?

A házasuló fiúkkal bíró apák védelmezték Tóth Mihályt. Végre is azt teheti a pénzével, amit akar. Még azért nem hazaáruló. A kofákat akarta fölsegíteni. Szóval egy kis szeszély az egész. Ha az embernek sok pénze van, miért ne lehetne sok szeszélye is?

Ezalatt nagy a sürgés-forgás, készülődés a főispán szobáiban. Ott van Noszty Pál és még vagy öt Noszty (a reggeli vonattal Feri is megjött a sógora installációjára), a két Rágányos (a hölgyek a karzaton láthatók), a Horthok, Leviczkyek, Homlódyak. A főispán a belső szobában öltözködik, galopinok jönnek-mennek, hírt hoznak a közgyűlési terem hangulatáról, míg a főispán a legnagyobb feladatnak egyelőre a csizma felhúzását tartja (szaladj le Bubenyik, keress valahol egy kis Federweisst). Tényleg ez az első nehézség a megyei kormányzatnál, a többi is mind elkövetkezik, de a többi már nem oly nagy. Szemet szúr azonban, hogy még az alispán nincs itt, pedig anélkül nincs akasztás. Ő az üdvözlő szónok. Mondják, hogy egész éjszaka a felesége ékszereit kereste és most alszik. Felmerül az aggodalom, hátha nincs is beszédje. Ejh nem kell Poltáryt félteni! Nincs az a kávédaráló gépezet, melyet ő felül ne múlna, ha egyszer kinyitja frázisainak zsilipjét. Ettől nincs mit tartani, hanem ha netalán elalussza az időt. No, az bizony meglehet, mert aki alszik, az nem gondolkozik, csak álmodik, aki pedig álmodik, az megálmodhatja magának a királyi tanácsosságot mindennemű fáradság nélkül, sőt akár az aranygyapjat is, ha már benne van. Azért tehát jó lesz utána szalasztani egy hajdút, hogy siessen, mert addig nem vonulhat be kíséretével a főispán a terembe, míg ő ott nincs.

Ide is hírül hozzák, hogy Tóth Mihály megvette az összes záptojásokat, hogy kivonja őket, mint nemtelen fegyvert, a forgalomból.

- Ez a Tóth Mihály derék ember!

- És gyönyörű leánya van - mondja élénken Homlódy.

- Ízes falat - vigyorog Hort Miska -, és micsoda keze van!

Az öreg Noszty odaintette fiát egy ablakmélyedésbe.

- Feri! - szólt halkan. - Ez az, akiről otthon szóltam már neked. Ez még egy olyan deszka, amelyen mindnyájan kiúszhatunk a partra. A leánynak több mint egy milliója lesz. Gyepre fiú!

- Hm, majd megnézem - mondá az exhadnagy. - Tudod mit, hívasd meg Rágányosékhoz egy legközelebbi estélyre.

- Az nem lehet - szólt az öreg Noszty elgondolkozva -, mert Tóth Mihály az a bizonyos párizsi úr, akivel Rágányosnak illo tempore párbaja volt. Hiszen tudod a históriát. A grófnőt fájdalmasan emlékeztetné, hogy az ura pillanatnyi szükségben vette el.

- Úgy? És honnan csöppent ide a megyébe?

- Megvette harmadéve a rekettyési birtokot, ötezer hold primae classis. Azonfelül gyárai vannak, de bogarai is, mert az üzemet valami szeszélyből egyszerre csak beszüntette és van végre nagy csomó állampapírja. Egy hétig nyírják a kuponokat - a helyi rege szerint.

- Ebben az egy alakban szeretem a szabómesterséget. De hát miként szerezte ezt a nagy vagyont?

- Hja, ennek érdekes története van, de most nem érek rá elbeszélni. S különben sem gondolnám, hogy valami nagyon finnyás volnál a pénzek eredetére, noha ebben az esetben akkor is nyugodt lehetnél.

- Oh, édes papa - szólt mórikáló szemforgatással. - Köszönöm a jó véleményedet felőlem. A történetet akkor is elég ideje lesz meghallgatni engedelmes fiacskádnak, ha majd hozzá lát az alapozási munkálatokhoz. Kivel mutattassam be magamat?

- Kérd meg Homlódy bátyádat!

E pillanatban sürgönyt hoztak a főispánnak. Noszty beszólt hozzá a küszöbről; még most se volt felöltözve.

- Sürgönyt kaptál.

- Bontsd fel kérlek és írd alá helyettem.

Noszty felbontotta, a belügyminisztertől jött és számjegyekkel volt érthetetlenné téve.

Megint kinyitotta a belső ajtót.

- Nem tudom elolvasni. Hol van kérlek a kulcs?

- Miféle kulcs? - kérdé Kopereczky bosszúsan.

- Amit a belügyminisztertől kaptál.

- Elveszett.

- Hát most már mit csináljak?

- Hivass lakatost! - mordult rá türelmetlenül, mert sehogy sem sikerült máslit kötni a nyakkendőjén.

Azok, akik hallották, elmosolyodtak, Noszty pedig ajkaiba harapott. No, ez már mégis súlyos tudatlanság. Azzal beljebb ment, betette maga után az ajtót és összeszidta Kopereczkyt.

- Ha már olyan nagy szamár vagy Izrael, legalább ne beszélj hangosan. Lakatossal akarod a távirat titkos jegyeit kihámozni? Szégyenlem magamat miattad.

- Minek hoztál ide, te hóhér? - védekezett Kopereczky.

- Mit tudtam én, mit tudsz?

- Hát nem mondtam mindig, hogy az állatok tanítványa vagyok? És az úgy is van, mert bizony Isten egy oroszlán bátorsága kell hozzá, hogy nekimentem ennek a főispánságnak.

- No, csak vedd hát fel a mentét és menjünk. A táviratot hagyjuk délutánra.

Kopereczky felkötötte a kardot, fölvette a mentét. Kezébe fogta a kócsagos kalpagot, megnézte magát a tükörben s elbámult, hogy az milyen daliás vitézt mutat vissza.

Azzal benyitott híveihez.

- Készen vagyok, uraim.

Éppen akkor jött be Pimpósi hajdú is jelenteni, hogy a tekintetes alispán úr már megérkezett vitézi öltözetben és bement egyenesen a tanácsterembe, ahonnan valóságos tengermorajlás hallatszik ki.

- Akkor hát menjünk Isten nevében - mondá a főispán s bátor léptekkel megindult egy sor szobán keresztül; a legutolsónak az ajtaja a közgyűlési terembe nyílt.

Malinka hozzá sompolyodott útközben.

- Csak semmit se féljen méltóságod, gondolja el, hogy csupa káposztafejeknek beszél, bátorítsa az a tudat, hogy én a háta mögött leszek és súgni fogok, ha netán valahol megakadna.

Mikor a főispán belépett a terembe, az utána tóduló kíséret éljenzésben tört ki, mire hatalmas füttyök hangzottak fel és szűnni nem akaró lárma támadt.

- Ne te ne, sárgarigók! - rivallt a fütyülőkre megvető gúnnyal Homlódy István.

Farkasszemet néztek egymással, mint két összeütközni készülő csapat, bár az egyik része csak maroknyi. Le vele! Meghalt! - Ne szemtelenkedjenek! - Minek jött ide? - Kopereczky sicc ki! - s több efféle kivehető hangok vagy bődületek emelkedtek ki az artikulátlan zsivajból, mely az érthetetlenségbe veszett el, mint a kígyósziszegés. Senki se értette, mit beszél a másik, pedig mind a három- vagy négyszáz száj működésben volt.

A főispán e szörnyű lármában lépegetett fel az emelvényre, leoldá bíborba vont kardját s végigfektette a pulpituson; az ő szája is mozgott, de hogy mit mondott, nem lehetett kivenni. Talán az esküt hadarja el - találgatták némelyek. Ha a tengeren orkán dúl, akkor mozog úgy tarajos hullámaival, mint most az a tömérdek fej, mely egyetlen fürge, vonagló és rángatózó testté látszik összefolyni.

Az »abzug« még akkor nem volt kitalálva, ahelyett egymást becsmérlő kiáltások röpködtek innen oda és onnan vissza és e szógalacsinok némelyike ugyancsak mérgezett nyállal volt gyúrva.

A megtestesült káosz képét nyújtotta a terem, olyasvalamit, mintha elképzeljük, hogy a babiloni torony építésénél összevesztek volna a munkások. No, itt ma nem kell semmilyen beszéd - gondolta Poltáry -, itt nem lehet gyűlést tartani. És talán nem is lehetett volna, ha valamiért föl nem fortyan a Herkules-termetű Leviczky János, volt dzsidás ezredes, ki is rácsapott tenyerével az egyik zöld posztóval borított asztalra, de úgy, hogy az nagy recsegéssel nyomban kettéhasadt s haragos, bömbölő hangja minden zsivajt túlharsogott.

- Csend legyen hé! Én mondom. Akinek valami baja van, annak velem van baja. Álljon elő!

Amire olyan csönd támadt, minő a temetőkön szokott lenni, mert a vitéz ezredes, akit közönségesen »beretvált tigris«-nek neveztek a megyében, arról volt nevezetes, hogy már hét embert ölt meg, mindnyáját őfelsége a saját királyunk alattvalóiból - párbajban. (Hogy mennyit ölt meg az ellenségből a sadovai csatában, arról nincs hír.) Szinte különös volt - mintha valami nagy kutya egy harapással elnyelte volna az egész lármát és csak egy kis csont-szilánk maradt volna belőle; a hirtelen támadt csendből kiütődött egy hangosra változott öndörmögés - egyébiránt a Liszy ügyvéd hangja.

- Ohó, ohó!

Az ezredes rettentő szemöldjei megmozdultak s szúrós jupiteri szemei sötéten, vészjóslón meredtek a vézna, szikár demagóg vezérre.

- Tetszik valami? - mennydörgé zordonan, míg nagy, kifent bajusza félrefordult, mintha az egyik szárnyát aláhajlítaná, hogy rászúrja az ellentmondót, mint egy kis bogarat szokás a gombostűre.

- Semmi, csak köhögtem - felelte önkénytelen szepegéssel az ellenzéki vezér, fejét a váll-lapockái közé húzva.

- Úgy? Akkor szopogasson barátocskám egy kis medvecukrot.

Kitört a nevetés. Minden arc nekiderült. Ez a kicsinylő megjegyzés megölte a népapostolt, az arcokra csalt mosoly olyan hatással volt az alkotmányos haragra, mint a napfény a márciusi hóra nézve. Ha a magyar ember elneveti magát, mosolyán, ezen az égi szárnyon elröppen minden epéje.

E pillanatban csattant fel a Poltáry György híres, ezüstcsengésű hangja:

Méltóságos báró úr!
Szeretve tisztelt főispánunk!

A zajcsináló ellenzék azt a látványt nyújtotta, amit a pulyka, mikor a fejét levágják, még mindig megy, szalad a teste egy-két másodpercig. Dacára a Liszy elnémításának, mégis zúgás fogadta a népszerűtlenné vált szónokot, a nap bűnbakját, de ez hamar elcsendesedett s az alispán háborítatlanul folytathatta üdvözlő beszédét:

»A mai politikai viszonyok mellett, a hazánk ege fölött tornyosuló felhőknek közepette, midőn ő cs. kir. apostoli felsége méltóságod nemes személyét bízta meg e vármegye vezetésével, megnyugtató érzés száll szíveinkre, mert érezzük a jóakaratot, mely lényéből kisugárzik és ismerjük mély bölcsességét (Egy reszelős hang: Ne hazudj, Gyurka!), mellyel mindenha meg fogja találni a Szküllák és Kharübdiszek között kivezető utat, mert a honszeretet, a méltányosság és az igazság az a hármas csillag, mely méltóságodat irányítja.«

- Halljuk! Halljuk! - potyogott innen-onnan a kíváncsiságnak némi kis morzsája.

- Istenem, hogy bírta ilyen szépen kigondolni - csóválta a keményvágású fejét egy kurtanemes s a mellette álló ismeretlen ifjúhoz, Malinkához intézte koronkénti észrevételeit: »Van esze, mi? Csak ne használná rosszra, mi?«

Malinka nem felelt, nem is hallotta, forgott vele a terem, rettentő zúgás keletkezett a mindenségben, a szónok szavai mint éles szögek hulltak, süvítettek s élükkel a halántékába vágódtak, arcát halotti sápadtság borítá el, míg homlokáról hideg verejtéket sajtolt ki a rémület. Eleinte álomnak hitte, de minden pillanatban rettenetesebb valósággá nőtt, hogy az alispán az ő, vagyis a Kopereczky beszédét mennydörgi érces hangon.

Azaz a maga beszédje volt az, jogos elmeszüleménye, csakhogy olyan puskapor, amellyel már lőtt egyszer, 1868-ban a báró Aráncsy beiktatásánál; akkor mint főjegyző üdvözölte vele Aráncsyt. Régen volt az, a kutya se emlékezett már arra, de ő maga el tudta szóról szóra fújni most is; a főispán, kit megtisztelt vele, a vizsnyói kriptában pihen s az akkor éljenző bizottsági tagok is nagyobbrészt ugyancsak csendesek immár valahol a temetőkben.

Ezeket mind mérlegelte Poltáry, midőn beszéd nélkül ébredt fel reggel. Quid tunc? Restellte az esetet, de mit tegyen? Ex tempore mondhatna valami zöldséget, de akkor hova lenne a szónoki nimbusza? Ejh, gondolta magában, vágjunk neki! Elmondom régi beszédemet, vagy nem veszik észre és az nagyon jó, vagy észreveszik és akkor azzal lehet elütni, hogy értéktelen krispinre jó a viseltes zsinór is.

Így ugrott bele s meg nem zavartatva a hűvös hangulat által, folytatá fennhéjázó testtartásával és diadalmas gesztusaival.

»Különleges a mi helyzetünk, méltóságos főispán úr. Nem rózsákkal párnázott pihenőszékhez méltóztatott ideérkezni, hanem mozgalmas csatatérre, nagy munkához. Ádáz küzdelmet folytatunk itt mi maroknyi magyarság, körülvéve nemzetiségekkel. Az önvérünkön kivívott jogokat önként testvériesen osztjuk meg a nemzetiségi lakosokkal, de vajon testvérek vagyunk-e azért? Oh nem. Úgy állunk szemben velük, mint a szarvasok a vadászokkal. Önként elhullatott agancsainkra azt mondják, hogy azok értéktelenek, nekik trófeák kellenek, agancsok, de a homlokcsontunkkal együtt. (Nyugtalan mozgás.) Nekik csak így volna kedves. Vagyis a jogaink, de a bőrünkkel együtt.«

A jelenlevő nemzetiségek, bár a passzivitás miatt kevesen jöttek be, zajos »nem áll, nem úgy van« kiáltásokkal zavarták meg itt a szónokot s Malinka fokozódó kétségbeeséssel megállapíthatta, hogy szóról szóra az ő beszédjük pereg le a Poltáry tömött, szürkés bajusza alól. Istenem, Istenem, mi lesz ebből? Szeretett volna a föld alá süllyedni. Vagy még jobb volna kirohanni és futni, futni az indóházig, aztán elmenekülni innen örökre... Hisz azt a szégyent, azt a gyalázatot, ami majd most következik, elviselni lehetetlen. De hasztalan, úgy be volt szorítva a főispán háta mögött képződött gyűrűben, hogy a kimenetelhez legalább is a Kinizsi ökleivel kellett volna rendelkeznie. Ott maradt tehát, megadta magát sorsának s tompa elfásultsággal várta, hogy lesz, ami lesz, többé már nem is figyelt a beszédre, pedig most következtek a megye kívánalmai, a nemzetiségek erős kezű megfékezése, a pandúrság szaporítása a garázdálkodó rablók ellen, egy gimnázium Bontóvárra, ahol megmagyarosodnak az idegen ajkú sarjak, a rakoncátlan Gyík szabályozásának befejezése és így tovább. - Hiszen tudta már ő ezeket könyv nélkül s megüvegesedett szemei bambán, mereven tapadtak a féloldalt álló Kopereczkyre, ki minden felindulás nélkül, nyugalommal hallgatta a szónokot. Malinka kínos, szorongó érzéseit a bámulat váltotta fel. Micsoda idegei lehetnek ennek az embernek! Talán acélból vannak, hogy oly nyugodt tud maradni egy ilyen katasztrófánál, mert még elképzelni is szörnyűség és hajmeresztő valakinek lelki vívódását hasonló helyzetben. Vagy talán éppen azért olyan nyugodt, mert annyira ideges, hogy nem is hallja, nem is érti a Poltáry beszédét, egyszerű hangzavar az előtte, mint ahogy az ütközetben a katona nem érzi a saját vére hullását. Pedig most igazán az ő vére hull a Poltáry mondataiban, de úgy kell lenni, hogy nem hallja, nem tud felőle. Oh, jaj, Demosthenes óta nem történt ilyen eset. Csak az Isten hajítana most le hozzá egy mennykövet is, amelyik vagy az összes megyei bizottságot agyonüsse, vagy csak Kopereczky bárót, mert az is megoldás lenne, vagy csak őt, Malinkát magát, mert aztán nem törődne a többivel.

Hanem bizony nem történt semmi csoda, csak Noszty Feri keserítette el még jobban holmi sületlen kérdésekkel, valahogy melléje tolatván a tömeg által.

- Milyen lesz a sógor beszéde?

Ha egy darab húst tüzes harapófogóval szakítanak ki belőle, az se lehetett volna kínosabb, mint erre felelni.

- Az isten tudja! - szólt szemeit égnek fordítva.

- Te csináltad?

- Félig-meddig - hörögte halkan.

- Lásd, azt úgy kellett volna össze-eszkábálni, hogy előlegesen bekéritek az alispánnak ezt a szónoklatát, úgy hogy a sógor beszéde mintegy válaszokat tartalmazott volna az itt felhozottakra s ezzel rajta lett volna a rögtönzés zománca. Meg kell adni, hogy gyönyörűen beszél ez a Poltáry, vagy hogy hívják.

- Hm, csakugyan - hebegett Malinka és kíntól vonaglott lelke.

- Apropó - fecsegett Feri tovább -, mi van a nővéremmel?

Most lehetett még csak nagy konfúzióban a Malinka arca, hogy elvörösödjék-e vagy elsápadjon.

- Boldogok voltatok, mi? - vigyorgott Feri rejtélyesen.

- Nem is beszéltem vele.

- És én ezt ugye elhiggyem? Ösmerlek kis maszk!

- Bizony Isten.

- Beszélhetsz nekem, amennyit akarsz. Hiszen Vilma is írt és összeszid, hogy frivol lélek vagyok, hogy mit gondolok én felőle? Hát azt gondolom, de nem írtam meg neki, hogy mindenek előtt hálátlan. De most jut eszembe...

Hirtelen a karzatra pillantott, honnan átható rózsa- és rezedaillat verte át magát a fülledt levegőn az érzékenyebb orrokhoz. Sok üde arc mosolygott le onnan a különböző virágos és strucctollas kalapok alól.

- Te már egy hete vagy itt, Kornél, nem tudnád véletlenül megmondani, melyik a hölgyek közül Tóth kisasszony?

Malinka csak a fejét rázta, hogy nem tudja, nem is nézett arrafelé, sőt ösztönszerűleg behunyta a szemeit, mert íme elérkezett a rettenet ruhájába öltözött pillanat s jobb akkor sötétben lenni: Poltáry befejezte beszédét, szórványos éljenzés hangzott fel (a Noszty-klikk éljenei), egyébként hideg maradt a hallgatóság, bár a suba alatt bevallották, hogy hamari beszédnek (mert csak tegnap vállalta a szónoki tisztet) nem volt éppen utolsó.

De az efölötti megjegyzések és véleménynyilvánítások csak legfeljebb két másodpercig tarthattak, míg a főispán hátrataszította a panyókáját, megköszörülte a torkát és megszólalt.

- Tekintetes köztörvényhatósági bizottság!

- Ejnye, beh különös pohánkakása ízű hang - mosolyodott el Klementy szerkesztő úr, aki a középső zöldasztalnál egy ív papirosra szorgalmasan jegyezett.

Kopereczky hangján tényleg rajta volt a felvidéki zamat, de nem nélkülözte a hajlékonyságot és a csengést. Első szavainál megszűnt a beszélgetés s az a bizonyos zümmögés, mely a figyelmet lassan-lassan megőrli, mély csendesség támadt, de mint Hort mondotta később, volt valami fenyegető jellegű, valami bizonytalan e csöndben; nem a tisztelet szülte, hanem a kíváncsiság. Nem az okos embert várták, nem is az új főispánt, hanem a féleszűnek hirdetett tót urat.

- Halljuk, halljuk!

- A mai politikai viszonyok mellett - kezdte folyékonyan, minden elfogultság nélkül - a hazánk ege fölött tornyosuló felhőknek közepette, midőn ő császári királyi apostoli felsége az én személyemet bízta meg e nemes vármegye vezetésével...

- Bizony tehetett volna okosabbat is - vágott közbe az oszlopok mögül egy pufók alak.

Némi derültség kelt a közbeszólás nyomában. Nyugtalan fészkelődés, hullámzás támadt, mint a vetés fölött, ha egy széláram megmozdítja, némelyek megbotránkoztak: »Minek a királyt bántani?« Mások helyeselték: »Ej, nem árt őfelségének, ha csuklik egy kicsit.« Szóval megindult a mindent elposványosító trécselés. Kopereczky egy kis szünetet tartott, de a figyelem nem akart helyreállani, ő volt hát kénytelen fölemelni hangját a továbbiakhoz:

- Megnyugtató érzés száll szívemre, mert érzem a jóakaratot, mely az itt egybegyűltek lényéből kisugárzik és ismerem a mély bölcsességet, mellyel a megye vezető férfiai mindenha megtalálják a Szküllák és Kharübdiszek közt is a kivezető utat, mert a honszeretet, a méltányosság és az igazság, e három csillag irányítja őket.

- Nini - ugrik fel Klementy szerkesztő úr meglepetve, mintha valami váratlan ismerőssel találkoznék. - Hiszen ez az alispán beszéde! Gubó legyek, ha ez nem az alispánt paródiázza! Pszt! Csend legyen. Halljuk! Halljuk, urak! Ohó, hisz ez rettenetes módon érdekes!

Mint a futó tűz terjedt fülből-fülbe, hogy a főispán, Poltáryt gúnyolja, megtanulván az ő beszédét egy hallásra zseniális módon, szóról szóra visszamondja. No, minket ugyan bolonddá tettek. Hiszen ez egy nagy talentum. Halljuk csak, halljuk!

Egyszeribe olyan csendesség lett, hogy az öreg Melfeller mérnöknek híres Pateck-féle zsebóráját hallani lehetett, milyen szépen ketyeg a mellényzsebében. Kopereczky erre lejjebb eresztette a hangját és így folytatá:

- Különleges az önök helyzete, tisztelt köztörvényhatósági bizottság! Nem rózsákkal párnázott pihenő székhez érkeztem én ide, hanem mozgalmas csatatérre, nagy munkához. Körülvéve a nemzetiségektől, ádáz küzdelmet folytatnak itt önök, maroknyi magyarság. Az önvérükön kivívott jogokat önként, testvériesen osztják meg a nemzetiségi lakosokkal, de vajon testvérek-e azért? Oh, nem. Úgy állnak szembe egymással, mint a szarvasok a vadászokkal...

E hasonlatra mindenki ráismert s látta, hogy csakugyan a Poltáry beszédét ismétli. (»Bevette és most kihányja« - ahogy Viléczy Ödön mondta.) Nosza, kitört erre a tetszészaj minden vonalon. Hohó! Micsoda kapitális ember! Egy lángész. Csodálatos emlékező tehetség. Ki is volt az, aki egyszer az egész naptárt könyv nélkül megtanulta? Valami peregrinus. No, ez még azon is túltesz.

Minden szem Poltáry felé fordult; kékült, zöldült, a szakállát harapdálta. Nem tudta elképzelni, mi akar ez lenni. Zöldesfényű bikaszemei kidagadtak a csodálkozástól. Eleinte dühösen döfködte rezes kardjával a padlót, míg azt hitte, hogy a főispán valamely szellemi incselkedést folytat vele, lassan-lassan azonban rájött a valóságra, hogy a régi beiktató ülések jegyzőkönyveit ő küldte meg neki, s azokból éppen ezt a beszédet tanulta be. Fatális egy véletlen! Most már minden napfényre kerül. Dicsőség, hírnév, szónoki nimbusz Isten veled!

Ellenben a bizottsági uraknak elég volt a gyűlölt alispán kínos feszengését látni, hogy egy pillanat alatt kiengesztelődjenek a főispán személyével, sőt, hogy megszeressék.

- Önként elhullatott agancsainkra azt mondják, hogy azok értéktelenek - szónokolt odább a főispán, egészen kipirulva -, nekik trófeák kellenek, agancsok, de a homlokcsontunkkal együtt. Nekik csak egy volna kedves. Vagyis a jogaink, de a bőrünkkel együtt.

Tomboló éljen-orkán zúgott fel minden oldalon, még a nemzetiségiek is tapsoltak, mert ők azt hitték, hogy ez most már csak mint szatíra értelmezendő. - Ragadós lévén a tetszés, a hölgyek a karzatról a zsebkendőiket lobogtatták, Findzsa asszony azonban, aki az első sorban ült, hangosan panaszkodott:

- Micsoda disznó nép ez; mikor az uram mondta ezeket, a fülük dobját se hajtották, most pedig a lelküket ordítják ki.

A tömegek kiszámíthatatlanok, mert szeszélyesek. A Malinka balul kiütött plágiuma megfordította a hangulatot és a különös körülmények között (a sors csodálatos kártyakeverő) keletkezett rokonszenv fölkapta szárnyaira Kopereczkyt és nem ejtette el többé. Egy elképzelt jótulajdonság (ezúttal a rendkívüli emlékezőtehetség látszata) többet ér néha, mint száz meglevő erény. Az éljenzés, tetszészaj most már annyira hozzászegődött a beszédhez, mint a gazdátlan kutya, hogy bottal se lehetett volna elverni. Hovatovább nagyobb volt a lelkesedés, ami természetes, mert mindég nagyobb lett a rekord is, amit a főispán elért, még mindig szóról szóra adván vissza a Poltáry frázisait, szimiléit és idézeteit, csak midőn madame Staëlt idézte, hangzott közbe zavarón a Hort úr sablonos kérdése, mely mintegy önkénytelenül csúszott ki a száján:

- Milyen volt a keze?

Minden új éljen mint valami bűvös ecsetvonás élénkített és változtatott némileg a Malinka fancsali ábrázatán, elannyira, hogy a vége felé kigömbölyödött, ragyogott, már szinte hinni kezdte, hogy hallucinált a Poltáry beszéde alatt, pajkos dzsinek bohókás játékot űztek vele; az öreg Noszty nem minden fennhéjázás nélkül súgta oda Rágányosnak: »Nézd csak, nézd, micsoda fránya fickó ez az Izrael«. Sőt még Poltáry György is, pedig ez az egész lelkesedés, jól észlelte, nem egyéb volt, mint egy kis antipoltarizmus, csakhamar megnyugodott, gondolván magában: A főispán most nagy dicsőséget aratott azzal a véletlenséggel, hogy éppen az én egykori beszédemet magolta be, s én azt nem gyanítva, közvetlen előtte elmondtam, mind azt hiszik ezek a maflák, hogy rögtönzött paródiát hallanak s bámulják őt, ünneplik, mert ezzel egyúttal engem vélnek inzultálni. Hát bizony elég kellemetlen, hanem segíteni nem lehet rajta. Mert ha én most leleplezném, hogy a főispán nem engem paródizál, hanem szegény feje nem tanult be más beszédet s akarva, nem akarva ezt kell elfújnia, akkor ugyan a főispán agyon volna ütve, de magamat is bemártanám, hogy kétszer mondok el egy beszédet. Legjobb tehát, ha elhallgatok s igyekszem kihúzni ebből a vak esetlegből a lehető legnagyobb polgári hasznot. A főispán nagyon jól tudja, hogy más beszédet nem tud, ennélfogva kutatni fogja, miként került össze a két beszéd, s a megőrzendő titok ezerszerte jobban kapcsolja majd hozzám, mint bármely más szolgálat, amit tehetnék. Nagyobb szerencse ennél nem is érhetett volna. A főispán még a helyemet is megfújja, ahová leülök, szóval a kezemben lesz, az én madaram ő már. Csak ujjongjatok, éljenezettek, ostobák, én a markomba nevetek azalatt.

Így formálódott ki apránként általános megelégedéssé minden széthúzó érzés. Némelyek fitymálták vagy kevésbe vették a főispánnak e mnemotechnikai erőműveletét, hogy mi van abban visszakiabálni valamit, »hiszen a tükör is azt teszi, azért mégse bámulják meg, mint masinát«, de a szájasabbak és műveltebbek letorkolták ezeket.

- Eh - mondotta Petrovay Tamás nagy tekintélyű aggastyán, aki a pozsonyi diétákon képviselte hajdan a megyét -, mit ért a paraszt az uborkasalátához?

Ez a gúnyos megjegyzés megtette a hatását. Senki se merte többé kétségbe vonni a főispán lángelméjét s midőn beszédét bevégezte, valóságos gloriola látszott lebegni a feje körül. Hozzá rohantak, ősi szokás szerint vállaikra emelték s úgy hordozták körül a teremben. Majd kivitték a balkonra is, hogy az odakünn összegyűlt köznépnek megmutassák.

Mámorban úszott minden. Az arcok ki voltak pirulva a lelkesedéstől. A tegnapi tüntetés rendezői voltak a leghangosabbak az ovációkban. Mihelyt a főispán visszakerült a nép tenyeréről a biztosabb talajra, az anyaföldre, hízelgéseikkel vették körül, még maga Liszy ügyvéd is odakiáltott:

- Meghajtom zászlómat méltóságod lángesze előtt.

S ezzel meghajtotta a derekát. Úgy látszik, azt nevezte ő zászlónak.

Ezalatt Noszty Feri is ráakadt Homlódyra, aki megmutatta neki, melyik a karzati hölgyek közül Tóth Mari.

- Ott balról az az orgonavirágos kalapú, szép kis pofa, nem igaz?

Feri föltette monokliját és megnézte műértő szemmel.

- Formás jószág, de mintha szeplős volna.

- A termete veri a liliomot.

- Úgy látszik, bátyám is a részletek embere, mint Horth Pista.

- Nem egészen, csak éppen mondom, hogy a termete az, meg a ritmikus járása, amiért én dicsérem. Látnád csak járni.

- Kár, hogy a szemei aprók egy kicsit.

- Látnád csak őket rád szegezve, mikor nevetnek. Szép tiszta szemek, mint a kristálypatak vize, a lélek fenekére nézhetsz be rajtok keresztül.

- De már nem fiatal, ahogy nézem.

- Olyan huszonegyéves forma, de még ártatlan, mint a ma született bárány és olyan egészséges, mint a makk.

- Elég baj az - sopánkodott Feri.

- Hogyhogy?

- Az egészséges fa nehezebben gyúl meg, bátyámuram, a szúette könnyebben ég.

- Tüze válogatja, öcsém. Nem bízol magadban?

- Mutasson be neki, bátyámuram.

- Szívesen. Menjünk hát fel hozzájuk.

- Az anyja az, aki mellette ül? - kérdezte Feri útközben.

- Igen, az anyja.

- Nagyon közönséges kinézésű. Miféle leány?

- Fogalmam sincs felőle, azt az egyet bizonyosan tudom, hogy nincs a Habsburgokkal rokonságban. Amellett azonban jóravaló asszony lehet, mert Tóth uram nagyon megbecsüli. De siessünk fiú, mert mindjárt vége az ülésnek.

Nem könnyű volt pedig kikecmeregni a nagy tömegből az oszlopos folyosóra, ahonnan meredek, ódon garádicsok vezettek a karzatra. Útközben négyen-öten is elfogták Homlódyt valamely ügyben. Mert a régi megyegyűlések részben börze jellegével is bírtak; itt találkoztak a megye urai különböző vidékekről koronkint s vettek, eladtak, csereberéltek. Homlódy híres lovakat nevelt, tőle válogattak fogatokat a házasulandó uracsok, a községek ugyancsak nála tudakozódtak, van-e eladó csődöre, viszont ő maga itt szerezte be, ami neki kellett, teheneket Kajtáry Kelementől, merinói juhokat Balázs Gáspártól, gyümölcsfaoltványokat a szenvedélyes pomológus Kapor Andrástól.

Feri tehát útközben is csak rövidebb, sűrűn félbeszakított időközökre élvezhette a Homlódy információit.

- Mondja csak, János bátyám, miért nem ment eddig férjhez? Azt az egyet nem értem.

- Nem tudom.

- Dehogynem tudja. Olyan vén sas, mint maga, mindent tud.

Erre aztán elmosolyodott Homlódy.

- No hát tudom. Azért nem ment férjhez, mert Mari azokhoz a lányokhoz tartozik, akik magukat rútaknak hiszik.

- Vannak is a világon ilyen leányok! - hitetlenkedett Feri.

- Talán nincsenek, de ez az egy ilyen. Nem természeti törvény ez, nem állítom, bizonyára nincs ez bent az asszonyi állatban, mint a teremtő által beoltott jellemvonás, hanem egy betegség kifolyása, amelybe többnyire a gazdag partik esnek. Ez a betegség abból áll, mindenkire gyanakszik, aki hozzája közelít, hogy a pénzére vetette ki hálóját, minélfogva hűvös, visszahúzódó és bizalmatlan. A gyanakvás folyton nagyobbra harapódzik, míg rögeszmévé válik s elnyomja benne a természeti törvényt, a hiúságot. A végén már szinte megcsontosodott meggyőződése, hogy őt önmagáért senki sem szereti s derűre-borúra osztogatja a kosarakat. Ez Tóth Mari belülről tekintve. Mert tudd meg, bruder, hogy az a millió forintocska, ami a leányra néz, furcsa kis lidérc. Nemcsak azokat zavarja meg, kik meg akarják kaparintani, hanem azt is, akinek a mátkaládájában van.

Éppen a karzat ajtajánál állottak, Feri visszarántotta Homlódyt.

- Azt hiszem, ne menjünk fel - mondá váratlanul.

- Hogyan? Nem akarod, hogy bemutassalak?

- Azt látom, hogy a feladat sokkal kényesebb, hogysem elhamarkodva lehetne megoldani. Gondolkozóba ejt, amit az imént mondott János bátyám, hogy a millió, gonosz lidérc, megzavarja a fejeket. Ez bizony igaz lehet és hogy én ebbe a hibába ne essem, egyelőre csak annyit mondok, amennyit a lusta miniszterek szoktak, hogy előbb még tanulmányozni fogom a kérdést. Ismerni akarom teljesen a terepviszonyokat és haditervet próbálok csinálni.

- Amint akarod - hagyta rá Homlódy vállat vonva -, akkor hát menjünk vissza a politikához. Mit szólsz a sógorhoz?

- Nem mindennapi ember.

E pillanatban széttárták a huszárok a tanácsterem szárnyas ajtait s kifelé tódultak a bizottsági tagok »Éljen a főispán!« kiáltásokkal. Tehát vége a beiktató gyűlésnek.

- Puff neki! - kiált fel Homlódy. - Okosan tetted, hogy nem mentél a karzatra.

De akihez a szavait intézte, nem volt mellette. Megfordult, hogy hova lett; hát az bizony visszament a karzat kijáratához, ott leste a letipegő hölgyeket, kik fölfogván a lépcsőknél szoknyáikat, csinos, formás lábakban és bokákban élvezetes szemlét nyújthatnak a kujonnak.

Homlódy a gyűléstermen át a főispán belső szobáiba igyekezett, ahová most bevonult meggyarapodott udvarával, alázatos hízelgőivel, hozzáragadt mamelukjaival. Hanem iszen nem csoda. A meggyújtott lámpánál már mindjárt a gyufa sercenésénél ott vannak az éber muslincák. Csóva Jancsi, aki most diadalmasan vitte a főispán után az ott felejtett zergebőrkesztyűjét, rájuk is terítette egy-két megjegyzéssel a vizes lepedőt:

- Persze, most már gyülekeznek a jó legyecskék a mézre, de mikor még azt hitték egy óra előtt, hogy mérgezett víz, másutt röpködtek.

Az öreg Noszty megszólította Homlódyt.

- Nem láttad Ferit?

- Tóth Marit lesi - súgta a fülébe Homlódy.

- Szeretem - szólt sugárzó megelégedéssel -, hogy ím végre már hozzálát a fiú valamihez.

Kopereczky ott bent a gratulációkat fogadja. Boldog, aki kezet szoríthat vele s bókot mondhat hozzá. Nagy dolog volt, remek dolog volt, ilyet még nem pipáltak Bontó megyében.

Maga az öreg Noszty is el van ragadtatva.

- Most már te vagy a helyzet ura, mert a bontói ember olyan, mint a legszilajabb csikó, rúg, kapál, harap, ficánkol, de ha a hátára tudsz pattanni, megtorpan és engedelmesen poroszkál alattad.

- De hol vetted azt a pompás ötletet - lelkendezett Rágányos - visszamondani a Poltáry beszédét? Mert ez tett úrrá.

- Hol vettem? - mentegetőzött a maga szokott bohémiájával Kopereczky. - Könnyű volt elővenni, mikor csak ez az egy beszédem volt. Ezt is a Malinka csinálta - ahogy szokás. Titkár esze tapossa simára a főispán útját, hiszen tudjátok.

Jóízűn kacagtak a körülállók. Természetesen nem hitték el. Már hogy is csinálhatta volna Malinka, mikor az csak abban a pillanatban születhetett. A főispán megjegyzése egy kis maró célzás akar lenni az elődre, aki tényleg titkárjával csináltatta a beszédeit. De milyen finom alakba önti gúnyolódását!... Micsoda nagyeszű ember ez!

Míg a főispán úgyszólván cerclet tartott, mint egy kiskirály és zsebrerakta a dicsérő szóvirágokat, nyers őszinteséggel megjegyezvén: »Bizony, higgyék el, sohase hittem volna, hogy ilyen könnyű mesterség a főispánság«, azalatt Noszty Pált a megfejtetlen kormánysürgöny bosszantotta s Malinkával együtt felturkálták a főispán bőröndjeiben az összes hivatalos iratokat, míg végre előkerült a kulcs. Vitte is nagy lobogtatva Kopereczkynek.

- Itt a kulcs, megvan a kulcs!

- Ez az? - nézegette meg kíváncsian Kopereczky. - Micsoda ostobaság, uraim, ez a mi hivatalos nyelvezetünk. Hát hogy lehet ezt józan ésszel kulcsnak nevezni? Hiszen a horgonyt is vasmacskának nevezi a nép és okosan, mert megfogja a tárgyakat, mint a macska az egeret, csak hogy itt nem lehet félreértés, mert a voltaképpeni macska nincs vasból, hanem mit szólnának hozzá a taljánok, ha egyszerűen macskának neveznék a horgonyt vagy horgonynak a macskát? Viszont nem volna semmi kifogásom, ha levélkulcsnak keresztelné el a miniszter a számfejtő ákombákomjait, de így igazán hülyeség.

Mindnyájan helyeslőleg bólintgattak.

- Biz Isten igaz. Őméltósága jól megmondja. Íme egy főispán, aki nem fél a kormánytól. Ennek azután van gerince fölfelé is, nemcsak lefelé.

Mily csodálatos a siker! Egy óra előtt még őrajta nevettek gúnyosan, hogy nem tudja, mi a kulcs, egy óra előtt még ő volt ezért a szamár, most már színbölcsesség, kijelentésszerű alapigazság minden, amit mond és az adott esetben most már a miniszter a szamár.

Hát az jobban is megbírja, mert erősebb is és messzebb is van innen.

Az órák künn a tornyokon a tizenkettőt kezdték verni, mire megkondultak a harangok a négy különböző felekezetű templomokban.

- Hát itt van ni - kiáltott fel vidáman Kopereczky -, milyen jó lenne most ebédhez ülni. De hallom, nem lett belőle semmi, nem akartatok a vendégeim lenni. Vagyis tegnap még úgy festett a dolog, hogy az ebéd nem látszott megtarthatónak, tehát kihagyták a programból, én most hát Rágányoséknál ebédelek a rokonsággal. Ahhoz azonban még át kell öltöznöm németnek. Ti csak maradjatok itt és igyátok a papramorgókat, mindjárt végezek.

Kitört a méltatlankodás, hogy micsoda szemtelenség volt azoktól, akik ezt cselekedték.

- Nem aprehendálom én azt - felelte Kopereczky -, ti is jobban esztek otthon, én is jobban eszem a rokonnál s ezzel vége. A pezsgő pedig megmaradt, majd megisszuk, ha az asszonyt hazahozom, egy pár hét múlva.

Hát ez is tetszett mindenkinek, hogy ha majd az asszonyt »haza« hozza. Milyen kordiális és egyszerű.

Ezzel eltűnt a harmadik belső szobájába és átadta magát a Bubenyik kezeibe, aki már várt rá a keményre vasalt elejű inggel, meg a frakköltözettel, mert a családbeli hölgyek, úgy volt mondva, kivágott ruhában jelennek meg, ami nélkülözhetetlenné teszi a frakkot. A hiánynak ellenlábasa a másik hiány. Csak az a különbség, hogy az egyik nemnél a hiány a derekat takaró öltönydarabon legfelül van, a másik nemnél legalul. Igazán bolond ötlet azzal fejezni ki pompát, hogy valamit elvágnak egy szabályszerű, megszokott ruhadarabból.

- No, bracsok slatki (no, édes testvérke), nyúzd le hamar rólam ezt a bőrt. Látod, öreg varangy, milyen jó vagy te most nekem, legalább tótul beszélhetek veled. Nem adom száz forintért, hogy a nyelvem »mezítláb« járhat egy kicsit. Kell az ilyen üdítő változatosság, hidd el. A láb is akkor érzi magát jól, mikor a szorítós csizma helyett papucsba jut. Hát ott voltál-e a közgyűlési teremben?

- Ott voltam a karzaton.

- Mit szólsz az esethez?

- Bizony nem hittem volna, méltóságos uram.

- Hát ugye értünk egy kicsit a csízióhoz? (Büszkén düllesztette ki mellét s ravaszul mosolygott.) Te Bubenyik! A mi tótjainkat nehéz lett volna így lefőzni. Mi a nézeted?

- Az, hogy nyújtsa ide most a másik lábát is, és az, hogy sok ember egybevéve sokkal ostobább, mint csupán egyetlen ember, ha nagyon ostoba is.

- Hm. Ebben aligha nincs valami igazad. Hallottad végig a beszédemet?

- Hallottam már én azt otthon is, mikor a méltóságos úr tanulta.

- Bent vannak már a kis arany gombok az ingben?

- Betettem őket.

- Hej, te Bubenyik, ha az a két vén sárkány ideadta volna véletlenül a két megmaradt gyöngyöt is, ez lenne ám most nagy effektus a melledzőben.

- Az ám.

- Pedig talán ide is adták volna erre az egy alkalomra, ha kértük volna.

- Nem hiszem, de minek is adták volna ide?

- A tekintélyt emelni.

Bubenyik egykedvűen intett a kezével.

- Abban is csak olyan főispán volna a méltóságos úr, mint az aranygombokkal, mert azt gondolom én parasztésszel, nem a gombok teszik a főispánt, hanem az, hogy maga gombolja-e azokat vagy mások?

- Mit akarsz ezzel mondani, Bubenyik? Velem akarsz kikötni?

- Nem akarok én semmi egyebet, csak a mellényt akarom feladni, de egy kicsit mintha megsoványodtunk volna; várjon, majd meghúzom a csattal hátul.

- Úgy? Mit is mondtál előbb? Igen, hogy már otthon is hallottad a beszédemet.

- Hiszen nem volt az a méltóságos báró úr beszéde otthon - vigyorgott Bubenyik.

- Hogyhogy? - pattant fel a báró szigorúan. - Micsoda hülye megjegyzés ez, Bubenyik?

- Ejnye. Hiszen váltig szidta Malinka urat, mikor tanulgatta, hogy minek csinálta olyan hosszúra.

- Oh, te jerikói ökör, te. Hát nem az enyém ez a frakk, habár szidom érte esetleg a szabót, hogy hosszúra csinálta?

- A frakk? No, a frakk. Az igaz, a frakk. (Ez az argumentum csakugyan megzavarta egy kicsit Bubenyiket.)

- Látod, hogy nem értesz a dologhoz, csak a világba beszélsz. De ugye szépen volt elmondva, mert erre már felelhetsz, az ilyet te is megérted és ez a fő.

- Kétségkívül szépen volt elmondva, tetszett mindenkinek, az asszonyok dicsérték a karzaton, hanem valami nem megy a fejembe.

- Mi az ördög lehet az, vén alamuszi?

- Az, hogy miképpen fiadzhatta ez a beszéd a saját apját?

- Mijét, te bolond?

- Hát a saját apját, vagyis azt a másik beszédet, melyet a viceispán úr mondott el előbb s mely úgy hasonlított ehhez, mint az egyik tojás a másikhoz.

Kopereczky a fehér nyakkendőjét kötözgette figyelmesen a tükör előtt.

- Hiszen voltál te vándorszínész is valamikor, Bubenyik, no ne pirulj el, hiába titkoltad, régen tudom, csak nem akartalak megszégyeníteni, de most bizalmasan beszélünk. Mondom, voltál te színész is, minélfogva könnyen kitalálhatod a dolog okát. Vékony volt a garde-robe, mi? Csak egy bársony-köntöstök volt, mi? S Moór Károly is abban pipeskedett és Bánk bán is. Nincs abban semmi. A közönségnek bizonnyal így is tetszett.

- Igen - jegyezte meg Bubenyik -, de Moór Károly és Bánk bán sohasem jelentek meg egyszerre a lámpák előtt, mert akkor nem tudom, hogy lettek volna. S mindezekhez még neveli a csodálatosságot a sorrend, mert ha méltóságod mondja el előbb a beszédet, akkor még lehetséges volna a megoldás elgondolása, de így igazán megfoghatatlan, miképp tudta az alispán úr elmondani?

- Mit? Ki nem találtad volna? Olyan stomfax vagy? Hát a Malinka adta oda neki. Hiszen világos.

- És ezt a méltóságos báró úr helyesli?

- Hogy helyeslem-e? El vagyok ragadtatva. Hisz ennek köszönhetjük a sikert. Micsoda taktikai húzás. Fenomenális ötlet. Napóleonhoz illő, nem Malinkához. Hanem én azért mégis jobb szeretem, hogy Malinkának jutott eszébe és nem Napóleonnak. Ha most király lennék, aranygyapjút adnék a fickónak.

- Majd nyírunk neki a Jóskáról, ha hazakerül a cigányoktól.

- Vigyázz magadra, mert ha azt a fiatalembert énelőttem bántod, biz Isten, menten hallani fogod a krapeci harangok zúgását.

Amely ígéret a családi szótár képletes kifejezései szerint két csattanós pofonra szólt, de nem mindég következett be, míg ellenben néha bekövetkezett minden ígéret nélkül is. Nincsen a természetben egyformaság.

Most bizony inkább csókolkozni szeretett volna Kopereczky. Hiszen minden úgy ment, ahogy azt a magyar agy elképzeli: »akinek az Isten hivatalt ád, ád az ahhoz észt is«. Íme már megvolt a nagy ész is, dacára, hogy a mai nap eseményei még nem voltak kimerítve.

Visszament vendégei közé - nem fogytak, szaporodtak Noszty Ferivel, ki a »Kék golyó« kapujáig kísérte messziről Tóth Marit (csakugyan elbűvölő a termete), ott elvesztve őt falánk szemei elől, gomolygó tervekkel jött vissza a társasághoz, ahol apja könyörtelenül befogta a számjeles sürgöny kifejtéséhez: »Ide, ide, számok ellensége!« Mire Kopereczky visszatért, most már olyan alakban, mint egy kivénült báli alak, piros szegfűvel gomblyukában (de iszen tudja Bubenyik a dörgést), mindjárt észrevette a rajta függő szemeken, hogy azóta valami fontos történt és már mindenki tudja, csak még ő nem. Csodálkozást, irigységet, hódolatot, a pillanathoz kölcsönvett mosolyokat vett észre a jelenlevőkön, részint idegeneken, részint rokonokon, ámbátor még a rokonok is inkább idegenek voltak. Csak a két Noszty, az apa és fiú arcában volt valami rejtelmes, valami mélyebben fekvő, melyet az úri közöny nem jól takart.

- Apa - szólt Feri -, közölje talán Izraellel a sürgöny tartalmát, hátha sürgönyözni akarna annak következtében valahova.

- Milyen sürgönyt? - kérdé élénken Kopereczky.

- A belügyminiszterét, amit kifejtettünk - szólt az öreg egy jó Mikulás jámbor hangján. - Az ebédhez szántam, de nem bánom, ha most tudod is meg.

S ezzel keresgélni kezdett a zsebében, mintha csak aranyos diókért nyúlt volna be.

Kopereczky mohón kapta ki kezéből, föltette csíptetőjét és olvasni kezdte. Mindenki tudta már, mi van benne. Eldicsekedték a Nosztyak. Negyvenezer forint évi jövedelem csöppent le a mennyekből. Minden szem reá nézett, hogyan fog viselkedni. Negyvenezer forint nem csekélység. Az már pénz. Kurjanthat az ember, táncra is perdülhet, megölelgetheti az egész tisztelgő frekvenciát. Negyvenezer forint évenkint! - Az ördögbe is, ezen akár meg lehet venni apródonként az egész tótországot. Denique, akinek az Isten észt adott, ad ahhoz dominiumot is.

S ím olvasta Kopereczky a következőket: hogy a külügyminiszter útján arról értesül a belügyminiszter, miszerint jelenleg Nápolyban időző Kopereczky Izsák Izrael báró lovaglás közben leesett a lóról, olyan szerencsétlenül, hogy rögtön meghalt. Minthogy úgy tudom - fejezi be a belügyminiszter barátságos fordulattal -, hogy az illető főúr, bár ellened utóbb a prágai örökség ügyében állítólag pört indított, közeli rokonod volt, megelőzve a hivatalos utat, magánúton is sietve értesítlek. A beiktatás lefolyásáról értesítést várok.

Bármennyire rátapadt is minden szem, mindent inkább láthattak arcán, szemeiben, mint az örömnek valamely felvillanását. Hja, mégiscsak van a kék vérben valami. Ez a rongyos tót bárócska nem ujjong a negyvenezer forintnyi jövedelemnek. Szinte hihetetlen. Sőt, nézd, nézd, homloka hogyan borul el s valami ónszínű réteg vonódik szemeire, arcvonalai elnyúlnak s érezhető, hogy róluk a jókedv és megelégedés érzése elröppent.

Noszty Pál a hasát simogatta kezeivel. Annyira tetszik neki a veje magaviselete. S gondolatai ilyen irányban kergetőztek:

- De iszen a mi Izraelünk derék spéci, jövője van. Tudja az arcát fékezni s hozzá idomítani a helyzetekhez. Olyan államférfi lesz ebből, mint a patyolat. Ki hitte volna azt? Hm, nagy rejtett erők laknak ebben a kutya szláv fajban!

Kopereczky még egyszer elolvasta lassan a sürgönyt, miközben tudva vagy nem tudva, idegesen morzsolta és tépte szét a piros szegfűt görcsösen összecsukódó markában, aztán egészen lehangolva zsebre gyűrte a távirat szövegét és így szólt Malinkához, ki a falon levő megyei térképet tanulmányozta:

- Malinka! Most én ebédelni megyek, tegyen fel egy sürgönyt a belügyminiszter úrnak, hogy a beiktató közgyűlés a szokott módon és rendben folyt le, semmi cikornya és punktum.

Ezzel aztán megindult lefelé a lépcsőkön a kíséretével, ahol rendre megnyilatkoztak a különböző csoportokban a vélemények, persze halkan, in camera charitatis.

- Ez aztán nobilis ember. Az az érzés, hogy egy rokont vesztett, mennyire felülkerekedett benne ama nyárspolgári kapzsiság fölött, hogy negyvenezer forint jövedelemhez jutott. Ilyen esetben más ember nem hogy el nem szomorodik, de el se bírja titkolni az örömét. Bizony Isten olyan puha szíve lehet, hogy kenyérre lehetne kenni.

Noszty Pálnak, aki hallotta ezt a véleményt, nem egészen kvadrált, hogy vejéről puhaságot híreszteljenek; tartsák inkább keménynek, féljék inkább, mint szeressék, mert a félelem a tekintély szoptató dajkája, a szeretet csak pesztonka mellette.

- Nem hiszem - vágott közbe -, magunk közt legyen mondva, hogy Izrael a rokonát sajnálja és hogy annak a halála szomorította el, mert hiszen ellenségek voltak és most is pörben álltak; ahogy én ismerem a vőmet és a kevély lelkét, az bántotta őt a sürgönyolvasáskor, hogy Kopereczky létére a lóról esett le a megboldogult, mert ezt szégyennek érzi a Kopereczky néven.

Ez a jellemvonás még magasztosabbnak látszott a bontói karok és rendek előtt, csóválták is a fejeiket: »Teringette faszekere«.

Pedig hát nem volt igaz se az, se ez, Kopereczky a valóságban azért vágott olyan savanyú képeket, mert elgondolta, hogy ennek az eseménynek az ötletéből mekkora eret vágnak majd rajta az após, meg a kis sógor... Hiszen már a levélolvasás alatt is úgy feszengett ott előtte Feri úr, mintha ő lenne az a szilaj csikó, akinek a hátáról szegény Kopereczky Izsák Izrael leesett.



TIZEDIK FEJEZET
AHOVÁ MAGA NEM MEHET AZ ÖRDÖG, ASSZONNYAL HELYETTESÍTI MAGÁT

Ebéd után a pipatoriumba vonultak az urak, csak Feri maradt az asszonyokkal és a szép kezek tisztelője, Hort.

Az öreg Noszty jól érezte, hogy semmi se becsesebb, mint ha az ember a maga terveinek a pántlikáját azokba a szépen kéklő füstkarikákba húzza, melyek az ebéd utáni első szippantásokból származnak. Félrehívta tehát Kopereczkyt és Homlódyt egy messzebb eső pamlagra s előhozakodott azzal a tervvel, hogy már most Feriért kellene valamit csinálni.

- Te már úr vagy, Izrael, de ez a fiú sehogy sincs. Mert úgy vegyétek a rokonság, az összfamília erejét, mint egy századokkal dacoló épületet, melynek vannak falai, bástyái, tornyai, de vannak repedései és gyenge helyei, ahonnan az eső becsorog a fedél alá. Ezt az épületet folyton erősíteni kell, ahol gyengének mutatkozik, betömni, megszilárdítani, vaspánttal ellátni. Ez idő szerint Feri egy igen törékeny gerenda, vele kell valamit csinálni.

- Neveztesd ki - jegyzé meg Kopereczky, kidülledt szemekkel, nekivörösödve, mert sehogyse akarta kiereszteni szájából a csibuk szopókáját, most lévén az illatos purzicsán a meggyulladás első stádiumában.

- Kineveztessem? És ugyan minek?

- Hát én megkínáltam magam mellett a titkári állással, mielőtt még Malinkát ő küldte volna hozzám.

- Ostobaság! - szisszent fel Noszty Pál és fölemelte fejét magasra, kevély daccal. - Ha egy szolgabíróságról volna szó, semmit se szólnék... De titkárság! Mit gondolsz te? Egy Noszty titkár legyen nálad? Tudod-e azt, hogy Nosz vezér Tass vezérnek a fia volt és a pusztaszeri vércsurgatásnál úgy is csöppenhetett volna, hogy most Feri nevezett volna ki téged főispánná s nem te őt titkárrá? Vagyis hogy én. Azaz, hogy - esett ki hirtelen a textusból - ne haragíts, mennydörgős adta és lásd be, hogy mielőtt Ferit valami állásba tennők, előbb a föltételeket kell hozzá megszerezni.

- Milyen föltételeket?

Noszty az előbbi fölgerjedés után ismét visszaesett anekdotázó kedvébe.

- Megmutatja erre az utat, barátocskám, a mi fölséges uralkodóházunk: »Bella gerant alii et tu felix Austria nube!« (Hadat viseljenek mások, te boldog Ausztria, házasodjál.) Egyszóval, Ferinek meg kell házasodnia.

Kopereczky nagy szemeket meresztett Homlódyra, hogy az mit szól ehhez.

- Ki is van már szemelve a leány - veté oda könnyedén Homlódy.

- Én úgy tudom, hogy a közönséges életben az a logikai sorrend - vélte a főispán -, először keres az ember állást, azután asszonyt, az állás szerint.

- No persze. Eltaláltad - szakítá meg Noszty gúnyosan. - Az csak nálatok, kis tót uraknál van meg, hogy előbb valami kenyérbe, többnyire állami kenyérbe ültök és ha az megvan, asszonyt hoztok rá, gyermekeitek lesznek, akik ismét állami jászolhoz jutnak s ez így megy folyton-folyvást, míg csak a címerpajzst lefelé nem fordítják; nálunk, magyar uraknál megfordul a dolog, nekünk az asszony hozza a pénzt és a hivatal elviszi; nálatok a hivatal a bevétel, az asszony a kiadás.

- S még te gúnyolódol efölött! - fakadt ki Kopereczky keserűen.

- Nono, nem rosszból mondom, bocsáss meg, édes fiam - s gyöngéden elérzékenyülve megölelte. - Hiszen igaz bizony, szegény Vilmám még becsületes kelengyét sem kapott, elég szomorú.

- Én sem szemrehányásképp mondom, édesapám.

- No, hát akkor ne csipkelődjünk egymással, hanem értsük meg egymást. Ferinek a felesége kell, hogy vagyont hozzon. Nincs abban semmi szégyenletes. A kard és a karikagyűrű hozták a dominiumokat azelőtt. A kard már a kutyáé. Az ember legfeljebb penzionált generális lehet vele hatvanéves korában. A kardot, mint vagyonszerzőt, kicsavarták kezünkből az idők, de a karikagyűrű még megmaradt. Feri, nem azért mondom, hogy a fiam, olyan csinos gyerek, pingálni se lehet különbet, s most idevetődik, éppen mintha az Isten számára dobta volna le, Tóth kisasszony.

- Ah! Ahol az este voltunk?

- Igen. Mit szólsz hozzá?

- Nekem tetszik - felelte a főispán -, kétségkívül kedves kis bolha, de...

- De?

- De Feri olyan borotva, akit már többször végighúztak holmi fokhagymagerezdeken.

- És aztán? Mit akarsz ezzel mondani?

- Azt, hogy az ilyen borotva csilloghat, villoghat, még éles lehet a lányoknál, hanem a szülőket igen nehéz már vele megborotválni. A Velkovics Rozália esetét bizonyosan hamar megtudják s alkalmasint akad több is.

- Igen szigorú vagy szegény Ferivel szemben.

- Nem, én csak az igazságokat teregetem ki a te terveid színes pillangói elé.

- Okvetlenül meg kell próbálni s a ti segítségtek a fődolog. Feri kért fel az ebédnél, hogy szóljak veletek erről.

- Én már ajánlkoztam délelőtt, be akartam mutatni - felelte Homlódy. - Én kivihetőnek tartom, ha a lánykát meg bírja nyerni. De az különc.

- Én pedig megvallom - jegyzé meg Kopereczky félig tréfásan, félig komolyan -, irigylem tőle azt a lánykát és...

- És még mit?

- És azt se titkolom el, hogy rokonszenvezem az öreg Tóth Mihállyal.

- Ő szépen is viselte magát irántunk - jegyzé meg Homlódy.

- De hisz ez csak ok, hogy őt rokonságunkhoz csatoljuk - érvelt Noszty.

- Hát igen, ha a dolog magától megy. De ha például tőlem kérne tanácsot az öreg, én nem ajánlanám neki, hogy Ferinek adja leányát... Feri nagyon léha fráter.

Noszty neheztelő arcot vágott erre, letette a csibukját, felkelt és így szólt:

- Köszönöm neked, édes fiam, bizony megint okosabb lettem valamivel.

S ezzel a terembeli másik csoport felé indult.

Kopereczkyben megmozdult a szív. Ejnye, ez már mégis cudarság tőlem, ez a szegény öreg ember kiszorít engem főispánnak, eget-földet megmozdít, hogy dűlőre vigye ügyemet s mikor most hozzám fordul egy semmiséggel, hát én ahelyett, hogy biztatnám, kegyetlen kézzel tépegetem az atyai érzéseit.

- Nono, ne menjen apa! Ugyan apa! Legyen hát esze. Szereti a fickót? Hiszen én is szeretem. Jöjjön no vissza és mondja meg, mit tehetek ebben az ügyben és megteszem, de ne haragudjék meg minden dibdáb szóért. Minek tanácskozik akkor, ha azt akarja, hogy mindenre fejet bólintsak? Ne csevegj hát velem, öreg, hanem parancsolj!

Erre aztán mosolyogva fordult vissza Noszty s most már mint egy diadalmas diktátor bánt el a megpuhított embereivel.

- Tőled csak annyit kívánok, Izrael, hogy egy kis aprópénzzel segítsed a sógorodat. Ilyen kényes kalandhoz nem foghat üres kézzel. Egy csinos fogat, inas, egy és más, olyan életszükség a leányfej-bolondításához, mint a madárfogáshoz a lépesvessző. Nota bene jegyezz fel mindent, Feri vissza fogja fizetni becsületesen. Ha pedig ő nem tenné, itt vagyok én. A pénzed olyan biztos helyen van fiam, mintha a szűz Mária kötényében lenne.

Kopereczky némán és sötéten bólintott a fejével, mintha elismerné, hogy az csakugyan biztos hely.

- Isten neki. Megígérem - tette hozzá vontatottan. - Ami telik.

- Adja Prága, ne félj. Tőled pedig azt várom, sógor - szólt Homlódyhoz fordulva -, hogy mint mentor állsz mögötte. A famíliából csak te ismered Tóthékat, sokat segíthetsz a fiúnak, kivált a külső szcenériákban. Ha teszem azt, valamit meg akar mondatni a szülőknek vagy a leánynak, ha megakad a kerék és emelni kell rajta s több efféle, ej, hiszen tudod a becsületes gügyü mesterségét.

De már Homlódy tiltakozott ez ellen. Ő nem ért az ilyenhez.

- Hagyjatok nekem békét. Ökör vagyok én ahhoz. Ahova én belegázolok, ott nem nő több fű. Én csak az egyenes, kitaposott utakat ismerem. Azokhoz értek. Bemutatom a fiút, megdicsérem, ha valaki megsérti, kiállok érte, kérőnek is vállalkozom, ha úgy megy a dolog, hogy szembe rózsám, nézegessük meg egymást, keverjük a szép szót, a csintalan mosolygást, járjuk el a mártogatóst, meg a kopogóst, adjuk a haragot az epedés fátyolán keresztül s tálaljuk fel a színleges közönyt a kacérság tálcáján. Mind szép ez a sok incselkedés, a mindenféle cselvetés egymás közt, a falakon belül s a végén kijön belőle valami bizonyos, vagy egy főkötő, vagy egy kosár. No hát ezt értem. De mikor ma azt mondja nekem a Feri öcsém, hogy a világért se mutassam még be, mert ehhez előbb tervet kell kigondolnia, mielőtt ismerné a leányt, még a falakon kívül, ez már nem az én eszemhez való. Hisz tudod, hogy megbuktam a tiszti vizsgán. Azért kérlek, hagyjatok engemet ki és adjuk át az egész dolgot a feleségemnek, mert az meg az ilyen dolgokat szereti, mesterségesen felállított csapdákkal, iszalagokkal, kacskaringós útvesztőkkel. Hagyjuk Málira. Amihez az hozzányúl, abból férj és feleség lesz. Arra még az angol bank is ad kölcsönt.

- Az bizony igaz lehet - örvendezett Noszty -, hagyjuk Málikára.

- Eredj, beszélj vele magad, nagy örömet okozol neki, becsületemre mondom és nekem is, mert legalább abbahagyja azt a kútgémcsikorgást.

Ugyanis a zongora hangjai hatoltak be a szomszéd szalonból a Homlódy felismerte a maga »kedvencét«, egy részletet a »Lohengrin«-ből.

Noszty a gyors cselekvés embere volt, legott átment a szalonba és megkérte a sógorasszonyt, hogy ha majd bevégzi, adjon egy negyedórai audienciát - fontos ügyben.

Mire az menten összecsapta a kottákat s otthagyta a zongorát.

- Rendelkezésére állok, sógor.

Homlódyné született Labikán Amália ugyanis nővére volt a Noszty Pál megboldogult nejének, Feri anyjának, Labikán Milevának. Fürge, negyven és ötven közti asszony, erősen mongol vonásokkal, ferdén vágott apró fekete szemei szinte sütöttek girbe-gurba kis arca közepén, mint két tüzes parázs. (Milyenek lehettek ezek húszéves korukban!) Egyébiránt inkább rút, mintsem csinos; lapos tatár orra van, lapos melle, mint a deszka s amellett roppant keskeny homloka, inkább csak egy vékony csík, mely a homlokot jelzi. Az egész világ csodálkozik, hol tartja azt a sok észt. Mert nagyeszűnek tartják a »kutyafejű hercegnőt« a megyében. Előkelőségben pedig felülmúl mindeneket, bár csak egyszerű nemes családból való. De úgy mondják, hogy idetelepedett öt tatár községnek, Felső-, Alsó-Tatárdinak, Mahornyának, Drenknek, Voglánynak az ő ősei voltak a XIII. században a vezérei, aminek a Labikán (Labi-kán) néven kívül bizonyítéka egy a család birtokában maradt gyűrű, melynek pecsétje két egymásba gabalyodott sárkányt ábrázol. Olyan ez az öt tatár eredetű község népe előtt, mint akár Magyarországon a szent korona vagy Angliában a »nagy pecsét« - hogy a király személye úgyszólván jobban benne van, mintsem ahogy benne van az ő saját bőrében. Úgy, hogy ez a pecsét mely idők jártával férfi kézből a Homlódyné ékszerkazettjébe jutott (az utolsó Labikánt, Nosztyné és Homlódyné fivérét, évek előtt tépte szét a medve egy vadászaton), még most is szuverénhez méltó klenódium és ha a képviselőválasztáskor rányomja egy parancsra az utolsó lányivadék a kán-családból, hogy például Noszty Pálra kell szavazni, az öt falu tatárság ott van, mint egy ember, akár étlen-szomjan a Noszty-zászlók alatt - mert úgy rendeli a kánok pecsétje.

Máskülönben minden rútsága mellett csupa sikk volt a kutyafejű hercegnő, csupa kellem, csupa ruganyosság, minden szavánál minden arcizma mozgott s mosolyánál szinte megvilágosodott, mint a napfénnyel elöntött tájak. Még az apró fülei is beszélni látszottak.

Végig hallgatván Pál urat, kicsiny fekete szemei ugráltak az élvezettől.

- A vadászt ismerem, de a vadat nem - mondá szaporán, aztán szétnézvén a teremben, odaintette Ferit, aki valami albumokban lapozgatott. - Végeztünk. Jó helyre fordult. A dolog meglesz. Most hagyjon beszélni a fiúval. Gyere, gyere te pernahajder. Hát csakugyan igaz, amit apád beszélt?

- Attól függ, mit beszélt.

- Hogy szeretnél megházasodni.

- Atyám tehát közbejárt Máli néninél?

- Atyád ismeri az illetékességi helyeket.

- Megnevezte az illetőt?

- Természetesen. Csak a legnagyobb bizalom vezet célhoz. És a legnagyobb óvatosság. Mert jegyezd meg magadnak, hogy úgynevezett tapasztalatlan lányok nincsenek, csak ameddig nem szerelmesek. A róka is tud valamit, de a szerelmes leány többet tud.

- Hiszen az a baj, hogy nem szerelmes. Még nem is ismer.

- Ez csak előny, mert így még semmi sincs elrontva. Úgy hallom, te is csak ma láttad először. Tetszik?

Feri úr vállat vont.

- Hát úgy, úgy.

- És mi lesz a jutalmam, ha révbe segítlek? - kérdezte incselkedőn.

- Egy mázsa bonbon.

- Top. A mi madarunk lesz ő, ne félj - ha csak nincs már másnak a lépén. Mert egyelőre semmit sem tudok. Magát a kisasszonyt sem ismerem. Mindössze csak egy-két év óta laknak itt s nem a mi fajtánkbeliek. Hallottam egyet-mást Tóthék felől, de nem érdekelt az anyag. Hát várj egy kicsit, egy-két napot, míg a titkos detektívjeim meghozzák a kockákat, melyekből kirakom az utadat. Mert tudd meg, hogy vannak olyan koboldjaim, akik kulcslyukon, ablakhasadékon mindenüvé szétszállnak, ahova én küldöm és meghoznak mindent, amit én akarok. No, ne bámulj úgy rám, nem vagyok én varázsló boszorkány, hanem ismerem az életet s ez az egész. Tudod mit, gyere el vasárnap hozzánk Voglányba, megcsináljuk az alaptervet, de ügyelj magadra, hogy addig ne találkozz valahogy a leánnyal. Ebédre gyere.

- Csókolom a kezecskéit...

Voglány mintegy három-négy kilométernyire fekszik Bontóvártól, egy szelíd gesztenyeerdő aljában. Labikán birtok, melyet Labikán László halála után felerészben Noszty Pál örökölt, felerészben Homlódyé. Homlódy megvette a Noszty-részt, kiparcellázta a földek és rétek kétharmadát a parasztok közt, amivel meglehetősen talpra állította magát s azonfelül megmaradt neki tisztán egy pár száz hold és a csinos kis váracs, bástyákkal, tornyokkal, egész középkorias pompájában. Még felvonóhídja is volt s a kapufölötti bástyáról két muskétás ágyú bámult le kevélyen a tágas fennsíkra, melyet az ezüst Gyík szelt ketté. Az innenső részen a tatár falvak lapultak meg, a kéklő domb alatt, Mezernye nevű városkával, melynek bádogtornyai messze csillogtak napfényes időben. Mezernyét tatár fővárosnak nevezték maguk közt a tatár községek, melyeknek tatár lakói IV. Béla visszatérése után meghódoltak a királynak és itt maradtak. Tényleg, Mezernye egészen a tatárokból élt, a boltokban a nekik való különleges kelméket árulták, a csizmadiák, szabók az ő ízlésük szerint varrták portékáikat, a szűrszabók nem tulipánokat hímeztek a szűreikre, hanem pelikán madarakat. Szóval a tatár divat és kedvtelések szerint igazodott a tatár empórium, Mezernye, hol még a házaknak is olyan különös formájuk volt, mint a kalmuk vagy cserkesz kunyhóknak. Túl a Gyíkon kék fátyolszövet úszkált a levegőben. Ott már a vasút megy s elbújik a hegyek közé. Az a veres torony balra a szétszórt házakkal köröskörül Alsó-Rekettyés, a Tóth Mihály úr birtoka, mögötte az erdőség tele van szarvassal, vaddisznóval, a megyebeli vadászok erről az erdőről álmodoztak.

Mindezeket a kocsis mellett ülő hajdú magyarázta el, midőn a következő vasárnap a főispán négy lova röpíté Noszty Ferit Voglány felé az országúton, mely hála Mac Ádámnak és a hajdani viceispánok szeretőinek, kik mind ezen a vidéken laktak, olyan sima volt és olyan kemény, mint egy biliárdasztal. A főispán krapeci kocsisa nem tudta az utat, Feri úr se, mert gyermekkora óta a fővárosban nevelkedett, azért hozták magukkal az öreg hajdút, ki egyet-mást megmagyarázott, ha kérdezték.

Különben szűkszavú volt és különös szempontokból fogta fel az anyatermészetet. Egyszer-másszor élénken kiáltott fel:

- De jó volna itt szalonnát sütni.

Rendesen valami liget vagy lombos vadkörtefa volt ilyen helyen. Aztán még szebb helyek következtek, előbukkant a kis Kapornok, egy kis giliszta folyócska, mely a Gyíkba siet; hímes pázsit terült el a Kapornok partján, füzesek, csalitok, az öreg nekilelkesedett, majdnem fölszisszent:

- Ejnye, ezt az Isten is szalonnasütésre teremtette.

Úgy látszik, előtte az egész világ összes viszonylataiban csak úgy jelentkezett, mint a szalonnasütésre alkalmas vagy nem alkalmas hely.

Homlódyné szívélyesen fogadta unokaöccsét, ki hódolatteljesen nyújtott át neki egy kökörcsint, az ősz utolsó virágát, melyet az úton szakíttatott a hajdúval, egy pompás, szalonnasütésre alkalmas fenyves alján.

- Ne mondja, hogy üres kézzel jöttem.

- Jó tettért jót várj - mosolygott Homlódyné. - Kész a terv. Hanem előbb ebédeljünk meg.

Nem volt más vendég a háznál, csak négyen ültek az asztalnál és a két Homlódy-fiú, mind a kettő tízéves, mert ikrek, mind a kettő vásott kölyök, akik minduntalan összeverekedtek az asztalnál. Odakünn is örökké azt tették a parasztgyerekekkel. Szülőik nem tartottak mellettük nevelőt, hanem egy állandó sebészt, Skultényi urat, aki az asztal végén ült köztük és állandóan kezelte őket. Rendszerint húsz-huszonkét tapasz és kötés volt egyik-egyik úrfin. Igazi tatár vér - szokta mondani Homlódyné -, nézze meg a fejüket, olyanok, mint a mopszoké vagy a Bismarcké, valóságos kutyafejek. Micsoda katonák lesznek ezekből, ha ugyan meg nem ölik magukat nagykorúságuk elérkeztével afölötti versengésben, hogy melyikük az öregebb, melyiket illeti a kánok pecsétje. A szülőknek sok gondot szerzett az erre való gondolat, míg végre rendesen abban nyugodtak meg: »Ejh, hát legrosszabb esetben kockát vetnek rá.«

Ebéd után Homlódy visszavonult szundikálni. Laci, Gyuri kimentek a sebésszel a falubeli kutyákat inzultálni parittyáikból, Máli néni pedig karját nyújtotta Ferinek és bevonultak a dohányzóba, ahol Máli néni maga is rágyújtott egy csibukra.

- No, hát utána jártam a dolognak, Fintyi-Fantyi, hanem nyomkodd meg csak egy kicsit a taplómat. És most már figyelj ide, megcsinálom neked a diagnózist, azután megadom a receptet.

- Csupa fül vagyok, kedves Máli néni.

- Minden oldalról tájékoztattam magamat és körülbelül mindent tudok, amire az ostromhoz az első sakkhúzásoknál szükségünk van. Tóth Mihály maga egy becsületes, egyenes, egészséges észjárású plebejus, rettenetes hideg józanságával egy olyan bástya, hogy ezen a réven nincs mit keresnünk. Erős fal, amin könnyen betörik az ember feje. Hanem az asszony egy pozsonyi kékfestő leánya, valami Kohlbrunn Krisztina, hiú, rangvágyó, kapaszkodni szerető asszony. Amellett nagy liba s majomszeretettel csügg az egyetlen leányán. Van benne a parvenü gőgjéből is egy csipetnyi. Egészen a mi terveinkhez való asszony. A szilárd bástya mellett egy papendekli fal. Ezt ott és akkor lehet behorpasztani, ahol és amikor jól esik az embernek. De nem is kell behorpasztani. Magától nyílik, mindenféle kulcsra. No, most menjünk át »őrá«. Te Feri! Te elpirultál!...

- Nem, nem. Csak a cigarettám füstjét nyeltem el.

- Nono. Hát ami a leányt illeti, az egy kellemetes teremtés, szerény és természetes. Nagy műveltséget kapott, de mégse kékharisnya. A ruháit Párizsból, Worthtól hozatják a szülei, mégse játssza az úgynevezett paraszt-comtesse-t. Hanem úgy látszik, szentimentális egy kicsit. Sok német regényt szítt föl magába. Mindenáron azt akarja, hogy őt magáért rajongják körül az udvarlók. Hiszen nem mondom, hogy ez lehetetlenség volna, mert elég csinos kis fruska. Én még ugyan nem láttam, de szavahihető emberek mondják. Hát jól van, adjon valamit magára, de ne kívánjon lehetetlenséget az emberektől. A nagy vagyon fogalma ez egyszer kétségtelenül elválaszthatatlan a személyétől, azon nem lehet segíteni. Ha az embernek például szép szeme és egyszersmind szép homloka van, nem követelheti imádójától: »te csak a homlokomért szeress«, mert az talán maga sincs tisztában, miért szereti. A szép arc nagy segítség az alaknak, mint ahogy a szép alak is segítségére rohan az arcnak és mindkettőnek nagy segítsége a Worth-ruha, vagyis ami ezzel összefügg, a pénzesláda. Ezek a kölcsönös egymásra való hatások kitanulmányozhatatlanok. Az, aki el van bűvölve, maga sem tudja, honnan szedte fel a benyomásokat, melyekből valóságos dicssugarakat fon imádottja feje körül. Egy hercegnői korona a szeplőket is megszépíti, de egy hajkorona is. A szegénység eltűnik, mint a kámfor, két égő szem tekintetében. Szóval csodák vannak itt. De mit magyarázom én azt neked, aki már úgyis mindenféle zsírral meg vagy kenve.

- Higgye meg, sokat tanulok, Máli néni.

- Nos hát Tóth Marinak van egy habókja, amiről már az uram is beszélt neked. Minden udvarlójára gyanakszik, hogy a pénzéért dongja körül. Innen a sok kosár osztogatása. Mondják, hogy már több kérőnek adta ki az utat. Kétségtelen, hogy erre nem hiányzik az ok, mert ahány »végzett« gavallér van a körülfekvő megyékben, az mind szerencsét próbál Tóthéknál. A gazdag leánynak híre van mindenfelé. Jönnek a nyalka uracsok, mint a darazsak a mézre. Tudod, az »utolsó mozdulat«. Mikor az emberek a mozduló földet akarják megállítani. Még Sáros megyéből is próbálkoznak. Mindig tele van a porta. Sajtáryné komaasszonyom beszéli, hogy ott reggeltől estig sütnek-főznek, habot vernek, mákot törnek, az egyik kocsi be, a másik ki. Tóthné asszonyom odavan a nagy boldogságtól, az úr egy kicsikét sokallja és néha bosszankodik, de a kisasszony maga teljesen megcsömörlött a bókoló lovagoktól s olyan hideg irántok, mint a jégcsap. Sőt most már, ami nem csoda, beteges mániája, hogy csakis a hozományára vadásznak. Ez volna tehát az ügy állása, magánál a leánynál.

- Biz az nem valami biztató - mondá Feri úr savanyú hangulatba esve.

- Azért csak ne ereszd le az orrodat, mert a dolog nehéz lesz ugyan, de éppen azért szép eset s engem főleg ez izgat. Mert lásd, a galambot például könnyű megfogni, egy-két búzaszemet vet neki az ember és leszáll rá. Meglőni azonban nehéz, mert sajátságos a röpülése. Nos, az urak mégse fogdossák, hanem lövik. A nehezebb az élvezetesebb.

- Hiszen van benne valami.

- Bizony jó szerencséd, hogy múltkor a gyűlés alkalmával nem mutattad be magadat. Már vége volna. A te közeledésed még gyanúsabb, mint a többi gavalléroké.

- Miért, kedves tantika?

- Mert - de ne haragudj meg - a te becses egyéniséged valóságos messzekiabáló transzparens: »Gazdag parti kerestetik.« Lampionokkal van kivilágítva rajtad. Mindezeknél fogva nagy körültekintéssel, hajszálnyi finomságú stratégiával kell megostromolni a kisasszonyt.

- Azt magam is belátom, de...

- Azt kell vele elhitetni, hogy önzetlenül beleszerettél, egy kis romantika vegyítendő... mint ahogy élesztő kell a kenyérbe.

- Hiszen persze, de...

- Ne szólj, kérlek, közbe, mert kizavarsz a textusból. Hallgass és figyelj, hogy mit kell tenned. Mindenekelőtt meg kell tudnod, milyen lapokat járatnak Tóthék.

- Az a legkönnyebb, meg lehet kérdezni az alsó-rekettyési postán.

- A világért se. Semmi nyomot nem szabad hagyni, mely később, mikor a kombinálás ideje következik be, halomra dönthetne mindent. A legnagyobb óvatossággal és rafinériával kell megtudni a lapokat, pedig az ugyancsak csekélység. Mikor a lapokat tudod, akkor egy olyan semleges helyen kell valahol meglátnod a kisasszonyt, ahol se téged nem ismernek, se őt, s valami olyan jellemzőt kell rajta megfigyelned, ami mintegy fogantyú legyen a további eljáráshoz.

- Nem értem.

- Majd mindjárt kidomborodik. Mondjuk, hogy a vasúton találkoznál vele s ő egy piros kötésű magyar regényt olvasna s történetesen kék pettyes ruhát viselne. Te mint ismeretlen, néhány epedő, félénk pillantást vetnél rá, ez hozzá tartozik a taktikához, Budapestre érve egy hirdetést tennél be a lapokba, amelyek hozzájuk járnak, de egy pár olyanba is, amely nem jár hozzájuk.

- Egy hirdetést? - csodálkozott az exhadnagy. - Csak tán nem?

S ezzel mintegy lehúzatva a levegőből, ahol csodálatos szárnyakat vélt kapni, ösztönszerűleg nyúlt a zsebéhez, kihúzta kis kézi tükrét s megnézegette magát benne, mintha mondaná: »Eh, lárifári! Itt az én erőm.«

- Úgy van, hirdetést, úgynevezett apróhirdetést - folytatá Homlódyné -, aminőkkel tele vannak most a lapok utolsó oldalai. Ámornak pocsolyái. Ebben a hirdetésben, már ti. ha így történnék a találkozás, körülbelül ennek kellene lennie: »Egy szőke fiatal hölgy, ki ekkor és ekkor ezen és ezen a vonalon utazott, kék pettyes szövetruhát viselt, vöröskötésű regényt olvasott, olyannyira kitörülhetetlen benyomást tett kedves egyéniségével és szépségével az ott őgyelgő fiatalemberre, hogy legyen bár férjes asszony vagy hajadon, boldoggá tenné őt, ha bővebbi ismeretség ápolása céljából (kizárva minden rossz gondolatot) »Megsebzett szív« jelige alatt poste restante Budapestre levelet írna s abban saját lakhelyét s jeligéjét közölve, a válaszolást is megengedné.« Egyszóval valami ilyesfélét foglalna magában a hirdetés.

- Ugyan, ugyan, mit gondol kedves néni! - vágott közbe Feri úr megrökönyödve. - Hisz ez szerelmes diákoknak és patikárius-legényeknek való stikli. Engedje meg, de ilyenek után már csak a marólúgivás következhetik.

Homlódyné fölénnyel nevetett, megkapván a Feri fejét, jól megrázta, miközben kinyomkodott a homlokán egy ott talált vimerlit (bőratkát).

- No hallod, nem hittem volna, hogy te olyan mamlasz vagy. Van is neked fogalmad a pszichológiáról? Úgy látom, az asszonyoknak csak a külső bőrét ismered, de hogy mi lakik alatta, arról fogalmad sincs. Szégyeneld magad, fiacskám. Hiszen éppen az a nagyszerű ebben a hirdetési metódusban, hogy olyan diákos, olyan primitív. Ilyenhez csak nem nyúlhat egy úgynevezett rangbeli dzsentri, egy a neve, címere csillogásával dolgozó stréber, aki a milliomos Tóth Máriát akarja megkaparítani. A Tóth Máriákra nem így vadásznak. Ez csak a pipereárus vagy a varrólányoknak jó. De éppen azért rendíti meg Tóth Marit, mert Tóth Mari így fog okoskodni, olvasván a hirdetést: Ez nem a ficsúr skalp-vadászok közül való, ők másféle tomahawkokkal dolgoznak. Ez nem ismert engem, nem tudta, ki vagyok, mim van, csak meglátott és megtetszettem neki. Íme, végre valaki, aki szemet vetett rám, aki magamért kívánt meg. Valami tapasztalatlan jogászfiú vagy talán egy utazó ügynök, boltoslegény, de mindegy, a tény az, hogy megtetszettem neki. Bizseregni fog a kislány vére, majd meglátod s csendes, holdvilágos estéken pislákoló csillagok fénye mellett, mikor megszabadul a körülötte lebzselő fecsegőktől, sokszor jut majd eszébe, hogy van valahol valaki, aki őrá gondol. Vajon hol jár, kicsoda, mit csinál most? Az ábrándozás egy kis ablakot nyit neki a nagy végtelenségben, ahonnan rálát...

- Aztán mi hasznom lesz nekem ebből, ha szabad megkérdeznem?

- Egyelőre alkalmasint semmi. Mert azt magam sem hiszem, hogy a poste restante-levelezésbe beleugorjon. Ámbátor nincsen kizárva. Mert egészen fehér liliomok csak a kertekben nőnek, a szoknyában járó liliomokról sohase tudhatni bizonyosat. De legyen így vagy úgy, egy bizonyos, hogy e különös leány szívében nyomot hagy ez az esemény, lesz ezentúl egy ismeretlen valakije, akit homályos sejtelmekből mindenféle kellemes tulajdonokkal ruház fel és valahányszor este a cipőjét leveti, a gyertyáját eloltja, egy elröppenő sóhaj indul hozzá, míg egyszer aztán, miután az elvetett mag eléggé kicsírázott a szívben, megnőtt és már azon a ponton van, hogy a kalászait is hányhatja, megjelenik a színen ő maga, az illető szeladon.

Noszty Feri élénken vetette fel a lehorgasztott fejét.

- Hogyhogy? - kérdé mohón.

Homlódyné diadalmas mosolygással ringatta magát a hintaszékben.

- Most értünk már a harmadik felvonáshoz. A báránybőrbe bújt oroszlán leveti végre a báránybőrt. A patikárius segéd szentimentális szerepéből visszavedlik Noszty Ferenc úr azzá, ami volt. Azaz, hogy még mindig következik egy szerep, mégpedig most jön a legnehezebb, egy pillanatig diplomatává kell lennie, hogy ravaszságának eredményeit leszedhesse. És most vigyázz már!...

- Csak folytassa, folytassa, kedves tante.

- Aha! Ugye kezd érdekelni?

- Akár csak a Seherezáde meséi a kalifát.

- Mit? Te gúnyolódol? Hajolj csak ide, kutyaházi, hadd adjak közbe egy pofont. Így ni. Hát igazán nem érted, hogy mi mindent csinálhatsz kellő ügyességgel ebből a mesterségesen előállított romantikából?

- Sőt nem is sejtem.

- No hát mondjuk, hogy ezek a lappaliák, melyek a tervemben foglaltatnak, már mind megtörténtek, egy darabig hagyjuk forrni, érni, például a farsangig. Farsangkor aztán eljössz Voglányba hozzám egy bálba vagy Bontóvárra a sógorodhoz, mert akkoráig Vilma is beköltözködik s bizonyosan ad egy-két főispáni bált vagy estélyt. A bálban ott lesz véletlenül Tóth Mari is, akinek be fognak mutatni. Te akkor egy kicsit zavarba jössz, hebegsz valamit, amivel elárulod vagy legalább érthetetlenné teszed magadat. Kimagyarázás válik szükségessé. Vagy mit tudom én, mit csinálsz? Mert az ilyenben a pillanatnyi szituáció a legjobb tanácsadó. Esetleg úgy vezeted a beszélgetés fonalait, mintha nem annak a személynek tartanád semmit nem gyanító Maridat, akibe a laphirdetések szerint beleszerettél, mintha csak csodálatosképp hasonlítana hozzá. Vallatni kezded, messziről indulva, hogy nem utazott-e az ősszel ezen vagy azon a vidéken, nincs-e egy vörös kötésű regénye, egy kék pettyes ruhája stb. Mikor bevallja, hogy van, akkor már elárultad magad, elpirulsz és elhallgatsz, mint egy tetten kapott diák. Ő meglehet, nem pirul el, nem árulja el magát, mert a mi fajtánk jobban tud tettetni, de azért biztos lehetsz, hogy már tisztában van mindennel, hogy már tudja, ki vagy.

- Bravó, tantika! - kiáltott fel az exhadnagy lelkesülten, csillogó szemekkel. - Hiszen maga lángész. Hiszen ez remek dolog!

- Látod. Mondtam én neked. A terv úgyszólván csalhatatlan, ha valami bolond véletlen ki nem lyukasztja s akkor összehuppan, mint a hólyag. De azzal, amit mondtam, ki is van már merítve a taktikai része. A többinek magától kell történnie. Noszty Ferenc udvarolni fog ezentúl a maga módja szerint, mint a többiek. És habár szegényebb is azoknál és talán falánkabb a hozományra, mind hiába, csacsoghatja az egész világ, figyelmeztetheti minden jó embere, hogy ilyen vagy amolyan lump, és csak a pénzét akarja, nem fogja nekik elhinni, mert lesz egy döntő szavú pártfogója ott belül, az ő gyanakodó, bizalmatlan kis szívében, aki védelmezze: »Nem igaz, nem igaz, tudom én, hogy nem igaz, tudom én, hogy szeret, egyedül magamért.«

- Fölségesen van kigondolva!

- Ez a házasság annyi, mintha már meglenne, mert ha nem felelnek is meg egyéni tulajdonságaid annak a mintának, amit képzeletében kifest, az nem fogja nagyon zavarni. Az elképzelt tulajdonságok csak ködös képek, melyeket ki lehet cserélni, a ráma ellenben az ő saját hiúsága, melyet te kielégítettél, a rámát tehát megtartja, el nem dobja, de a képeket lassankint kicserélgeti, a képzelt tulajdonságaidat a valódi tulajdonságaiddal s ez olyan csodálatosan megy végbe, hogy észre sem veszi, csak mikor egy órában meghökkenve látja, hogy már te vagy az ideál és nem az elképzelt hős. Akkor leszesz te derék gyerek, Fintyi-Fantyi, mert még a hibáid is megszépülnek, mind, mind erények lesznek.

- Bocsánatot kérek, Máli néni, de egyet nem értek - vágott közbe Feri -, hogyan mondhatja Tóth kisasszonyt hiúnak, mikor éppen abból indultunk ki, hogy mennyire szerény, magát rútnak tartja s azt hiszi, pusztán hozományára pályáznak udvarlói?

- Mert nem vagy lélek-analizáló, kis szamaram. Hiszen éppen az a nagy hiúság, hogy tükrének se hisz, udvarlóinak se hisz, hanem még valami erősebb tanúbizonyságra vágyik. Benneteket, férfiakat könnyű megtéveszteni, ha asszonyféléről van szó. Pedig megtanulhatnátok, például egy lakásnál ha zsinórt láttok, mely akár a plafondon szalad végig, vagy alul a falakhoz tapadva húzódik el, így elhajlik, úgy elhajlik, néhol a falba visz, teljesen mindegy, ha kék, ha zöld, ha vörös, az azért mind a csöngettyűből indul ki és a csöngettyűhöz vezet vissza. Mondjuk, hogy Tóth kisasszony egy napon megszeret téged, bizonnyal nevezhetjük azt irántad való gyöngéd érzésnek, de ennek a szálai az adott esetben az ő személyi hiúságába vannak bekapcsolva, onnan indulnak ki és oda vezetnek vissza. De ez neked túl magas, azért hát ne sokat okoskodj, hanem amit én most itt tölcsérrel a fejedbe öntöttem, vidd keresztül okosan és meglásd, lagzi lesz belőle a végén. Az értekezlet be van fejezve, uram.

Feri felkelt, hálásan kezet csókolt Máli néninek.

- Köszönöm alásan a jó tanácsot, elfogadom minden pontjában és teljesítem, mint egy jó katona, akit háborúba vezényelnek. De természetesen itt nem elég a saját igyekezetem a Gondviselés segítsége nélkül. Mindenekelőtt alkalomra volna szükség, hogy valami messze lévő semleges helyen láthassam meg a kisasszonyt. Bontóvár vagy a környék nem alkalmas színhely. Hisz itt mindenki meg tudná nekem mondani, ki a »bájos ismeretlen«, aki rám oly mély benyomást tett. Minek kellene itt a laphirdetésekhez fordulni? Nem, nem, ez túlságosan együgyű »griff« lenne. Ilyenkor ősszel pedig bizonyosan nem utaznak Tóthék sehova.

- Hátha. Úgy tudom, nagy szőlőjük van túl a Dunán, a Somlyó-hegyen. Ilyen időtájban odajárnak szüretre s minthogy berendezett házikójuk van a szőlőben, néha ott maradnak másfél hétig is.

- Ez egy eszme.

- Elmégy?

- Eszeveszetten.

A kutyafejű hercegnő megfenyegette az ujjaival.

- De el ne hirtelenkedj semmit. Ez a plánum most már annyira a szívemhez nőtt, mint a nagy íróknak a chef d'oeuvre-jök. El ne rontsd, azt mondom, mert különben velem gyűlik meg a bajod.

- Hát mi lesz, ha elrontom?

- Megharaplak! - szólt a »tatár hercegnő« tréfásan, kivicsorítva a fogait.

Mind megvoltak és olyan szép sárgák voltak a dohányzástól, mint a borostyánkő.



TIZENEGYEDIK FEJEZET
AZ OLVASÓ VISSZAVITETIK A RÉGI IDŐBE,
MIKOR MÉG A MÉZ IS ÉDESEBB VOLT

Harmincöt évvel történetünk kezdete előtt élt Pesten egy Nagy István nevű tajtpipametsző. Akkor ez volt az első mesterség. Az egész ország pipázott, reggeltől estig. Dohány volt quantum satis; az úrnak termett, a többi lopta. A tekintetes nemesség mintegy életcéljának tartotta minél több tajtékpipát és szipkát minél szebben kiszívni, úgy, hogy azok úgynevezett bajuszt ne kapjanak. Akinek az sikerült, az rendesen bizonyos önérzettel tekintett múltjára, mint aki nem hiába élt e sárgolyóbison. Egy-egy szépen, egyenletesen kiszítt szipkáról úgy beszéltek országszerte, mint a Kohinorról szokás, hogy itt és itt Radvánszky bárónak Radványban vagy Recsky Andrásnak Szabolcsban egy olyan mahagóni színűre kiszítt pipája van, hogy nincs azon annyi makula se, mint a szent Rozália palástján, hogy olyan erős lett, kétszer ment át rajta egy szénásszekér kereke s még csak egy karcolást se ejtett rajta. A pipafaragás művészet volt akkor. Sőt egyéb művészet ebben az országban nem is volt. Nagy uram egy-egy sikerült pipájáról legalább annyit beszéltek az emberek, ha nem többet, mint mostanában egy színdarabról, milyen a makkja, milyen a nyaka, a kupakja. Ha valami újabb formájú bevégzett művet tett ki a kirakatba (az Úri utcában), egész népcsődület támadt előtte. S az összegyűlt bámészkodók szívesen elújságoltak némi intim részleteket a nevezetes pipakészítő-műhely belső életéből. Hogy ti. valami Tóth Mihály nevű legénye van nagy uramnak, az csinálja a legszebb példányokat. Csodálatos keze van hozzá.

És igaz is volt. Ez a mi mostani alsó-rekettyési Tóth Mihályunk a Nagy István műhelyében dolgozott, harminc pengő forintért havonkint, ami akkor szép pénz volt, mert kilencven huszas lakott benne; egy huszasból pedig meg lehetett élni naponként, úgy, hogy még a koldusnak is adhatott volna az ember egy rézgarast, ha lett volna koldus.

Hanem iszen talált annak helyet Tóth Miska. Bolondja volt a könyveknek, s ami jó megjelent a könyvpiacon, azt menten megszerezte. Ahelyett, hogy elment volna devernálni a »Két Kék Bakokhoz« vagy a »Két Pisztoly«-ba, vitte a könyvzsákmányát a Frühjahrsfeld utcai tiszta kis szobájába s beszítta, mint a szomjas növény a harmatot. Bolond volna bort inni, mikor nektárt szürcsölhet a pénzéért. Igaz, nem sok könyv termett, attól nem megy az ember tönkre, s ami termett volna is, az író agyától még nagyon messze esett a könyvesbolt. Petőfi Sándor például nem bírta kinyomatni az összegyűjtött verseit, nem volt rá pénz. A főurak, akiké volt az ország, nem törődtek az ilyesmivel. Kártyáztak, ittak-ettek és böfögtek. Egy szabómester, Tóth Gáspár uram, ki a nadrágjaikat varrta, gondolta el magában, hogy az ő kötelessége illő köntösben megjelentetni a legbecsesebbet, ami akkoriban a magyar földön termett, és leszúrt néhány száz forintot a költemények kinyomatására. Örök szégyen az akkori nagy urakra, kik pedig lapáttal szórták a pénzt, mindenütt, ahol nem kellett. Az egyszerű, szürke bekecsek és dókák alatt meleg szívek dobogtak. Kasznárok, prókátorok, mesteremberek nevei vannak megörökítve az akkori könyvek végső lapjain, ahol szokás volt ösztönzésül kinyomatni az előfizetők lajstromát. Azok a jámbor, becsületes, szegény emberek tartották meg az országot, akiké nem volt.

A nemzeti lélek bujdosott, vándorolt. Hol itt tanyázott, hol ott, mint a peregrinus. Néha sehol se volt. Talán el is veszett már! Majd ismét fölbukkant. Ej, hát megvan még? S milyen furcsa helyeken gyúlt ki, ahol senki sem kereste volna. A császár katonáinál, a testőröknél Bécsben. Aztán vándorolt, egyre vándorolt és nem talált állandó helyet egy osztálynál sem, ahová szállt. Abban az időben, amelyről írunk, a középosztály legalján húzódott meg. No, fog az még följebb is menni! De biz az lejjebbre vette az útját. Volt az iparosnál, láttuk a parasztnál azóta. Hiszen nincs kizárva, lehetett valamikor a nagyuraknál is, csakhogy azt még nem láttuk - vagy hogy még csak ezután jut oda, de már szeretnénk látni.

Tóth Miskának a könyveken kívül egyébiránt volt még egy mágnese: a Nemzeti Játékszín. Dehogy is maradt volna el valamelyik előadásról, kivált ha történeti darabot adtak. Míg egy szomorú napon ennek is vége szakadt - egy jó barátja kedvéért. Velkovics Gyurinak hívták a barátját, ugyanabból a városból való volt, ahonnan ő: Nagyszécsényből. A szüleik szomszédok voltak és komák. A Velkovics uram szűcsműhelye egy házban volt a Tóth Máté pékboltjával. Úgyszólván egy családot képeztek, s épp annyira szerették egymást az öregek, mint a fiaik, kikből mind a ketten diplomás embereket akartak faragni.

Tóth uram prókátornak szánta Miskáját, de az anyja ellene szólt:

- Soha. Nem adom a fiamat olyan mesterségre, ahol annyit kell hazudni.

Tóthné papot akart belőle, de ezt meg az apja kifogásolta:

- Eredj, te golyhó, hiszen a papnak még többet kell hazudni. Ami annyival rosszabb a prókátorénál, mert ezt nem illik el nem hinni.

Egymás iránti gyöngédségből mindenik elejtette időközben a maga kedvenc tervét, s mikor arra került sor, hogy a két egyforma korú fiúcskát Losoncra viszik a nagy iskolába, abban állapodtak meg kölcsönösen, hogy Velkovics koma döntse el, mi legyen a gyerekből.

A koma nem vonta meg a jó tanácsot:

- A mi fiúnk doktor lesz, hát legyen a Miska is doktor.

Ezt pedig azzal indokolta, hogy ők (Velkovicsék) már nagyon öregek, nem pörlekednek senkivel, fiskálisra nincs szükségük, ahelyett sokat betegeskednek, tehát doktorra van szükségük. De egy doktor mégiscsak egy doktor, míg ellenben, ha a Miska is doktor volna, és valaki megbetegednék a két család közül, még konzíliumot is lehetne tartani. Már pedig milyen szép és úrias dolog, mikor híre terjed a városkában, hogy Velkovics uram vagy Tóth uram fölött konzíliumot tartottak ma a doktorok.

De biz ezzel se fegyverezte le a péket:

- Micsoda? - kiáltá és a félszemével a feleségére bandzsított - hisz a doktornak kell a legtöbbet hazudni. És ez még a papénál is rosszabb, mert sohase lehet rájönni.

Ebben az anyóka is osztozván, végre sok hánytorgatás, keresgélés után kikotorászták a mérnöki pályát, az egyedülit, amiben nem lehet hazudni.

Ősszel aztán a jövendőbeli inzsellér és doktor egy becsületes német származású pipametszőhöz, Stromm Adalberthez kerültek kosztba Losoncon. Stromm mesternek magának is volt egy tanuló fia, ifjabb Adalbert, akivel a fiúk összepajtáskodtak. Őszinte, szinte megható barátság fejlődött ki köztük.

Kedves, könnyed, gondtalan évek következtek egész a retorikáig; gomboztak, labdáztak, pigéztek és egy kicsit tanultak is; eminens azonban csak Miska volt közülük, kiről a professzor urak azt tartották, hogy nagy koponya és sokra viszi az életben, ha valahogy útközben el nem veri a ragya. Éles esze volt, dacos nyaka, józan ítélete.

És csakugyan ő tört le legelőbb. Egy kis kolera szaladt végig az országon, s apja, anyja meghalt váratlanul, nem hagyván maguk után egyebet, csak jó emléket az ismerősöknél. Abból azonban nem lehet kosztot fizetni Stromm apónál; ezzel tisztában volt Miska, s a temetésről visszamenve Losoncra, azzal az elhatározással állított be a műhelybe, hol az öreg Stromm dolgozgatott, hogy az új helyzet szerint helyezkedik el a világban.

- Stromm úr - mondta, noha eddigelé bácsinak szokta nevezni -, szüleim meghaltak, és nem maradt utánok semmi vagyon.

- Hallottam, édes fiam - sajnálkozott a derék mester.

- Ebből aztán az következik, Stromm úr, hogy nem bírom tovább fizetni az ellátást.

- Ej, ne törődj te ilyenekkel! Ahol két paniperda jóllakik, ott a harmadik nebuló se pusztul éhen.

- Nem kell nekem kegyelemkenyér, Stromm úr - vágott közbe a fiú keményen -, köszönöm alásan a jó szívét, de nem kell.

- Ejnye, forgós adta! - csodálkozott a jó ember, és a szemöldei felszaladtak a homlokára - hát mi a mennydörgős fityfene kell?

- Eddig én fizettem önnek, most már azt akarom, hogy ön fizessen nekem.

- Hogyhogy, barátja az erénynek? (Stromm úr nagy előszeretettel tanulta el az ilyen diák kiszólásokat.)

- Hát úgy értem a dolgot, hogy én évekig nézegettem itt a műhelyben, miképpen faragják önök a pipákat és metszik, otthon aztán a vakációban én is próbáltam a faragást és azt hiszem, hogy hasznomat veheti.

- Ugyan ne izélj, te bolond!

De a fiú addig erősködött, addig követelt, engedjen hát neki a szerszámaival itt a műhelyben egy pipát csinálni, s olyan határozott, imponáló volt a föllépése, hogy az öreg Stromm nem volt képes megtagadni a kívánságát.

- Jó no, bánja a szösz, ronts hát el egy darab tajtékot, ha már annyira rátérdepeltél a lelkemre.

Nevetett, hagyta, oda se nézett többé, méltóságán alul tartotta volna felülni, úgy vette, mint egy gyerekes szeszélyt s kiment inkább a kertbe a palántáit öntözni. Miska pedig egész délután dolgozott szorgalmasan, s mikor a mester este akaratlanul odapillantott s meglátta egy makrapipának a kibontakozó nemes idomait, a finom vonalakat, a karcsú nyakat és a ráfaragott vizsla félig elkészült figyelő fejét, ijedten csapta össze a kezeit és megrázta a diákot.

- Vesd le a csizmádat, hé, hadd nézzem meg hamar, nincs-e lúdlábad, nem vagy-e maga az ördög? Mutasd csak ide azt a pipát!

Megnézegette, megforgatta, csóválta hozzá a fejét, dörzsölte a szemeit, nem álmodik-e, elimádkozott hamarjában egy hiszekegyet, keresztet vetett magára, aztán így szólt:

- No hát, fiam, te nagy talentum vagy. Vétek lett volna neked a könyvek közt megpenészedni. Itt maradsz a műhelyben, s úgy lesz, ahogy te mondtad, most már én fizetek neked, de egyszersmind megmutogatok még egyet-mást.

Miska tehát fölvette a zöld kötényt, kimaradt az iskolából és ott dolgozgatott az öreg Stromm oldalán két-három évig. Mindjárt az első pipáját a híres Bornemissza csendbiztos vette meg a kirakatból, ami nem csekély dicsőség volt. Mert a nagy csendbiztos, kinek halála után még sok évtized múlva is bornemisszáknak nevezték abban az egész országrészben a pandúrokat, egyszersmind nagy pipaértő hírében állt, s elég volt egy mestert kiemelni a homályból maga az a tény, hogy az ő szájában látták az alkotását.

Miska hovatovább olyan pipákat készített, hogy addig szállt-szállt a hírük, míg a Nagy István uram fülébe is eljutott, s elcsalta a legényt magához Pestre.

Nemsokára odakerültek a pajtások. Az ifjú Strommot, akit időközben katonaiskolába adtak volt, oda nevezték ki hadnagynak, Velkovics Gyuri pedig orvosnövendék lett s ismét együtt lakott Tóth Miskával, a Frühjahrsfeld utcai szobácskában. Csodálatos, hogy sem a nyalka huszár hadnagy, sem az Alma Mater »gólyája« nem restelltek a mesterlegénnyel barátkozni, ebben az időpontban lévén az ifjúság a legzöldebb; sőt bizonyos fokig tekintély volt Miska, aki imponált nekik és akire hallgattak. Megszokták fölényét még az iskolai padokban.

Megy az idő, forog a világ, kopik az ember. Egy nap, mikor Gyuri másodéves medikus volt, letette a kanalat meg a varrótűt örökre Velkovics Dávid uram is (Velkovicsné már korábban elhalt), s minthogy egy kis leányka is maradt (Fruzina), Gyuri taníttatására nem jutott pénz.

Gyuri végszorultságában egy Bécsben lakó rokonához, anyja testvéréhez, dr. Protokhoz fordult, egy szép, érzelmes levéllel, anyagi támogatásért, mert a szülői házban gyakran hallott meséket a vagyonos orvosról, kinek tele van a szobája megrendelőkkel és aki hallani se akar nővéréről, a szegény szűcsnéről, gőgje vagy talán fösvénysége miatt. Dr. Protok nem is válaszolt a levélre, ami roppant kétségbeejtette Gyurit, de Tóth Miska megvigasztalta:

- Ne félj, kenyeres. Ha minden gát szakad, itt vagyok én. Megosztom veled a keresményemet. Mindenképpen el kell végezned az egyetemet.

S azontúl búcsút mondott az irodalmi műveknek, a szellemi szórakozásnak. Ő fizette a kosztot és a tandíjat Gyuriért, ő látta el apró kiadásait panasz nélkül, felhánytorgatás nélkül, gyöngéden, mintha csak a legtermészetesebb kötelességét teljesítené.

Így tartott egész két évig ez az apai szerep, nem kis erőfeszítéssel. Noha titkolta, sokszor nélkülözött, csakhogy a »student« ne szenvedjen hiányt semmiben. Mégis a student unta meg a helyzetet hamarabb.

Egy este, mikor fáradtan hazajött, nem találta otthon Gyurit, se a ládáját, csak egy levelét az asztalon.

»Kedves Miskám! Egy bolond mágnás paralysis progressivába esett, ami csinos kis szerencse rám nézve. Az egyetemen egy orvosnövendéket kerestek hozzátartozói, aki állandóan mellette legyen, mint ápoló s kísérgesse Meránba, Monakóba és nem tudom én milyen fürdőkbe. A sallárium meglehetős, teljes ellátás a legfinomabb vendéglőkben vele együtt s havonként jelentékeny összeg készpénz. Annyira meguntam már az okos embereket az egyetemen, hogy ennek a bolond embernek a társasága különös ingerrel bír rám nézve. Varietas delectat. Én hát elfogadom ezt a majdnem kanonoki stallumot, mert nagyon bántott az is, hogy a te nyakadon élősködöm. Nem szóltam neked erről semmit, mert nem volt erőm tőled élőszóval elszakadni. Nem is szakadok én el soha, csak egy kicsit elmegyek s némi pénzt szedek össze, amellyel aztán elvégzem az utolsó évet. Köszönöm neked az irántam való jókat, ígérem továbbá, hogy sokszor foglak értesíteni hollétemről, helyzetemről, és mihelyt lehet, visszatérek hozzád« stb.

Miska megsemmisült, mintha valami nagy csapás zúzta volna össze. Egész éjjel idegesen járt föl s alá, kezeit tördelve: »Miért tette azt, miért tette?« Szinte nevetséges volt a bánatával, úgy érezte, hogy ezentúl már nincsen életcélja.

Gyuri szavának állt, szorgalmasan irogatott grófjáról (valami Plechnitz őrgrófról) és életfolyásáról, hol innen, hol onnan, Európa különböző klimatikus helyeiről, sóhajtozván leveleiben, hogy már szeretne egy kis töltöttkáposztát enni (ez a fényes hotelek kosztja ellen irányult) vagy hogy már nagyon vágyik egy kis békakuruttyolást hallani... Ezt részint a hangversenyek iránti csömör fokozta, mert a beteg gróffal minden hangversenyre el kellett mennie, a zene csillapítólag hatván idegeire, de mutatkozott ebben honvágy is, mert a József-városrészben még akkor sok volt a békákkal benépesített pocsolya, s esténként ugyancsak hangos volt az a vidék, ahol Miska lakott.

Úgy vagy egy évig még csak volt némi humor a leveleiben. Néha valami pajkos kalandról is megemlékezett. Vidor életkedv bugyborékolt némely megjegyzéséből. Hovatovább azonban rövidebbek és kedvetlenebbek lettek a levelei. Látszott, hogy unja már a dolgot. Egyszer ki is fakadt: »Úgy látszik - írja -, kettőnk közül én vagyok a nagyobb bolond, mert ő bolond ésszel bolond és nem tudja, hogy bolond, míg én józan ésszel láncoltam magamat egy bolondhoz és jól tudom, hogy az őrültség.«

Majd egészen kimaradtak a levelei, hetek, hónapok elmúltak, egy sort sem írt. Miskát elfogta a nyugtalanság. Hol van? Mi történhetett vele? Nem tudta, hova írjon neki, hiszen örökké vándorolnak, futnak, a tavaszt keresik.

Már éppen arra gondolt, hogy a gróf Plechnitz-családhoz fordul útbaigazításért, mikor levelet kapott Gyuritól, melyben Bécsből értesíti, hogy elcsapta magától grófját és a jövő héten a keddi hajóval Pestre érkezik állandó ottmaradásra. »Állíttasd régi ágyamat szobádba«, írja a »post scriptum«-ban.

Megörült Tóth Miska és sietett a kaszárnyába Stromm hadnagyot fölkeresni, vele is tudatni a nagy eseményt: »Képzeld csak, képzeld csak, megérkezik kedden a fiú.«

Lázas türelmetlenséggel várták a keddet, kedden pedig a hajót. Ugyancsak szidták, hogy lassan cammog. Már este volt, mikor kikötött, s Velkovics Gyuri ott állott velök szemtől szembe. Bezzeg volt öröm, összetorlódott a sok nyájas szó. De megemberesedtél! No, csakhogy itt vagy! Úgy vártunk, mint egy püspököt. Hohó fiú, hiszen te tokát is eresztettél. De milyen csinosan van öltözve!... Nosza, karonfogták és nagy diadallal vitték az »Arany Sas«-ba, mert csak meg kell inni a viszontlátás áldomását. A borjúbőrös ládát meg a köpenyeget hadd vigye haza a hordár.

Valami kis nyegleség mutatkozott Gyurin. Nemcsak hideg volt egy kicsit a barátai iránt, de sehogy sem akart ráismerni a városra. Miféle statua ez itt? Hát a Nagy Kristóf, hiszen tudod. Ejh, az ördög emlékezne minden rongy faragványra! Hát az a templom-féle ott micsoda? Hm. Az a belvárosi plébánia-templom. Különös, fumigáló hangon beszélt, rosszul leplezett fölénnyel. Barátai titkon összenéztek: ej, ej, mi lett ebből a jó fiúból; az arcán is volt valami arrogáns, ellenszenves vonás. Ugyancsak mindent kifogásolt az »Arany Sas«-ban is, olyan lehetetlen nevű ételeket követelt, hogy a másik asztalnál ülő Józsa Gyuri odaszólt a pincérhez, mintegy célzásul a tökéletlen fiatalember kívánságaira:

- Hozzon nekem egy cápát, Károly, de egészben és rántva, öntött salátával.

Restellték Tóth Mihályék az esetet, de csak mégis megbocsátottak lelkükben Gyurinak. Hja, ilyen a világlátott ember! Valóságos nagyzási hóbort volt tőlük, hogy ilyen nagyuraknak való vendéglőbe hozták a fogadtatás nagyobb pompája miatt, s íme, ahelyett, hogy el volna ragadtatva, mindent fitymál, az asztalkendőtől kezdve az utolsó mártásig, mint egy elkényeztetett spanyol grand.

A borocskától mégis átmelegedett lassankint s elmesélte utazásainak tarka-barka élményeit, egész addig, míg a gróf baja Ischlben mintegy hat héttel ezelőtt dühöngő őrültségbe csapott át, úgyhogy nekirohant Gyurinak, meg akarta fojtani, akkor aztán fölszedte sátorfáját és egyszerűen elszökött tőle, meg se állván Bécsig, ahol egy hónapig tartózkodott.

- Mit csináltál ott annyi ideig? - kérdé Adalbert.

- Egy kis dolgom akadt - felelte rejtélyesen.

- Aha! Valami szoknya - mosolygott Tóth Miska.

- Hé garçon, pincér - parancsolá Gyuri. - Nincsenek francia boraik?

- De igenis, vannak.

- Ide egy kis rajnait, ugye, fiúk?

- Úgy látszik, nagyon megpelyhesedtél a gróf mellett - vélte a hadnagy.

- Hagyjatok békét - vigyorgott Velkovics, az asztalra csapva a tenyerével -, Bécsben már a gyűrűmet adtam el, hogy a hajóköltséget fizethessem.

- Ez már nagy hiba! - szólt a hadnagy elszontyolodva. - Mit fogsz hát csinálni? Mi a szándékod?

Gyuri közömbösen vont vállat.

- Mit tudom én? Miska majd kigondol valamit.

A hadnagy léhának találta a választ és nem állhatta megjegyzés nélkül:

- Meg kell gondolnod pajtás, hogy Miska keze munkájával, keservesen szerzi a pénzt.

- Ej - vágott közbe Miska, megrestellve, hogy ilyen kényes irányban indul a szó, sietett elejét venni. - Amíg nekem van, van neki is. Ez a regula nálam. Csak az a baj persze, hogy nem sok van. De mindegy, nem halt még meg a pénzek anyja!

Koccintottak, ittak rá, de a hadnagy csak tovább nyomorgatta a fölvett témát:

- Reménylem, teljes erővel nekidőlsz a félbenhagyott stúdiumoknak.

- Majd még gondolkozom erről. Egyelőre pihenek egy kicsit.

- Persze, nagyon elfáradtál - gúnyolódott Stromm hadnagy.

E naptól fogva újra a régi élet kezdődött, Miska gondoskodott szobatársa minden szükségletéről, az ő nagy türelmével és gyöngéd előzékenységével. Csakhogy ez most már terhesebb feladat volt, mint annakelőtte. Gyuri azelőtt szerény volt, most követelő lett (Stromm hadnagy szerint: szemtelen). Nem akart többé eljárni a kis vendéglőbe: »nem veszi be - úgymond - gyomrom a közönséges kosztot.« Mindennap előállott egy-egy bohókás kívánsággal, most új kalapot kívánt, majd valami különös penicilus tetszett meg neki a kirakatban.

Stromm hadnagy, aki eleinte sokszor volt velük, kijelentette, hogy ő már ezeket nem nézheti tovább.

- Gyuri szívtelen fickó. Teljesen jóllaktam vele.

Miska védelmébe vette.

- Igazságtalan vagy iránta. Egy kicsit elrontotta ugyan a könnyű élet, a gróffal való utazgatás, de majd meglátod, apródonként rátalál a régi lelkére, hogy ím, megszabadult a bolondtól.

- Hiszen ha megszabadult volna, de még nagyobb bolondra talált benned.

A hadnagy kimaradt, kettecskén éldegéltek ezután néhány napig, mialatt gyorsan laposodott a Miska erszénye. Egy nap arra biztatta fel Gyuri mecénását, kérjen másnap délutánra szabadságot gazdájától, mert ő akarja igénybe venni az idejét, de majd csak holnap mondja meg, mire.

Miska ebben se szegte kedvét, másnap azzal jött a Liciniushoz, ahol ebédelni szoktak, hogy egész délutánja szabad.

- Nagyon helyes, eszerint ez az én délutánom lesz.

- Mit akarsz velem?

- Attól függ - mondá Gyuri fürkésző tekintettel -, mennyi pénzed van?

- Bizony nem sok. Ha most az ebédet kifizetem, marad még két forintom.

- Összesen? - kiáltá Gyuri szinte szemrehányón, csaknem megbotránkozva.

- Sajnos, de úgy állok - dadogta Miska elpirulva, de amikor látta, hogy a Gyuri homloka elborul, fojtott hangon tette hozzá: - Mire kellene?

- Szerettem volna egyet mulatni. Tudod együtt, kettecskén. Valami ellenállhatatlan vágy ösztökél már napok óta, hogy egy kis »kirohanást« csináljunk.

- Ezért kérettél velem szabadságot?

- Megvallom, ezért.

- No és mit neveznél te kirohanásnak?

- Hogy először is egy fiákert fogadnánk és kihajtatnánk úri módon a Zugligetbe, például a »Szép juhászné«-hoz.

- Hisz azt még talán meg lehetne tenni két forinttal, de miből vacsorálunk ezután? Nem, nem, ilyen őrültséget mégse tehetünk.

- Hát nem tudnál valahol pénzt szerezni? - kérdezé Gyuri lágy, rábeszélő hangon. - Gondolkozz rajta, kis öregem.

- Most? Igazán nem tudnék; de holnap előleget kérek Nagy uramtól.

- Nincsenek valami ékszereid?

- Sem aranyom nékem, sem ezüstöm - idézett Miska egy Szécsényben ismeretes követválasztási zsoltárból.

- Hát az az óra mit vétett a zsebedben?

A mesterlegény kemény, szigorú pillantást vetett barátjára, de biz az kiállta minden szemöldökrezgés nélkül. Nem látszott egy csöpp fogalmának sem lenni arról, hogy ő most komiszkodik. Egy nagy gyerek, gondolta Miska, szeszélyes, de ártatlan.

- Aztán mit akarnál hékás azzal az órával?

- Tedd zálogba.

- Az nem lehet - pattant fel idegesen. - Atyám vette ajándékba, mikor Losoncra vitt, hiszen emlékszel, az egyetlen emlék tőle. Nem sokat ér, klepszidra, de én nem válhatok meg tőle.

- Ejh, hiszen mindennap megválsz tőle, mikor este az asztalra kiteszed s nélküle alszol.

- De legalább beleketyeg az álmaimba.

- Hiszen kiválthatnád holnap.

- Nem, nem, ne kívánd tőlem!

- Tedd meg, Mihálykám, ha szeretsz.

Addig-addig cirógatta, kéregette, hogy nem bírt neki ellenállni, bevitték az órát egy zálogházba és egy kocsit fogadtak, mely a Zugligetbe röpítette őket. A »Szép juhászné«-nál Gyurit csodálatos szomjúság fogta el.

- Mihálykám, fiacskám, tudod-e, mit indítványozok. Csináljunk magunknak egy jó órát. Igyunk meg egy palack francia pezsgőt.

- Félek, a vesztedet érzed, fiú - intette Tóth Miska. - Mi lesz veled, ha ilyen szokásaid vannak? Sírni volna kedvem, nem pezsgőzni.

- Tedd meg csak ez egyszer. Sohasem kívánom többet.

- Becsületedre mondod?

- Arra. Csak a bizonyítékot akarom, hogy jó szívvel vagy irántam.

- Hogyan kételkedhetnél ebben?

- Akkor hát hozasd meg a pezsgőt.

- Hiszen szívesen hozatom, nem a pénzt sajnálom, csak a saját gyengeségemet szégyenlem, hogy olyanban engedek, amivel nem teszek jót és ami mindenképpen helytelen.

Denique, meghozatták a pezsgőt, nagyot durrant a dugó, Gyuri hurrát kiáltott hozzá, aztán összeütötték a habzó kelyheket, s iddogálás közben, amint a rózsaszínű köd ereszkedett lassan az agyukra, a fölséges panoráma helyett, amit Pest nyújthatott, Szécsény ugrott ki, a kis sárga házikó, ahol éltek, a hímes rétek, mezők, ahol imitt-amott egy-egy madárfészket tudtak, szállt, szállt képzeletük, fölturkálta a sok apró csínyt és minden egyebet. Milyen szép volt még akkor ez a világ!

Aztán ennek is vége volt, megitták az utolsó kortyot is.

- Minden órádnak leszakítsd virágát - elméskedett Gyuri -, de sajnos, nekünk minden óránk az a te órád volt s annak a virágát már leszakítottuk, menjünk hát haza.

Vidáman, virágos kedvvel hajtattak vissza a városba, gangosan hátradőlve a puha kocsiülésen, mint a becsípett úrfiak és »arszlánok« szoktak.

A Váci utcában egy helyütt, éppen a híres Klemitzer ékszerész ragyogó boltja előtt, megdöfte Gyuri botjával a kocsist.

- Hó, álljunk meg! Szállj le, hű pajtásom, kamarásom. Még egy bolondságom van hátra. Hadd rázom ki azt is, s aztán lássunk a komoly élethez. Gyere csak be utánam!

Gyuri eközben a Klemitzer-bolt felé lépkedett s megfogta a kilincset.

- Gyuri, ne okoskodj, hová mégysz oda?

- Gyere csak utánam!

- Nem vagyok bolond. Mi dolgod van neked ott?

- No, csak gyere be, majd meglátod.

- Valami éretlen ostobaságot fogsz elkövetni.

- Szavamat adom rá, hogy semmi éretlenséget nem szándékozom elkövetni, gyere no, kérlek. Nem szabad engem elhagynod.

Utána ment, a pezsgő az ő bátorságát is megnövelte, de azért a háttérben maradt s nem minden szepegés nélkül várta, hogy mit akar Gyuri.

- Van-e valami szép, értékes aranyórája, Klemitzer úr?

Klemitzer kis vöröshajú emberke, meghajtotta magát és néhány csinos aranyórát mutatott.

- Nincs valami különösebb darab, kövekkel kirakva?

- Van egy - mondá Klemitzer -, melyet Nádasdy grófnak készítettem, de közben meghalt, és az örökösei nem akarták átvenni.

- Mutassa!

Gyönyörű órát vett ki egy bársonytokból, melyet rubintok és gyémántok díszítettek.

- Megjárja - mondá Gyuri. - Hogy az?

- Ugyan ne bolondozz, Gyurka, gyere ki - szólt közbe hátulról a jó barát, akit nyúlszemeivel szeretett volna Klemitzer úr ledöfni.

- Hatszáz forint - felelte Klemitzer.

- Megtartom - mondá Gyurka. - Most már csak egy aranyláncot keressen hozzá!

Tóth Miska jónak látta erre egész az ajtóig hátrálni.

- Gyurka, Gyurka! - intette onnan még egyszer.

A láncot azalatt kikereste Klemitzer, az éppen száz forint volt.

- Tehát hétszáz forint összesen - veté oda Gyurka könnyedén s ezzel megfogván az órát láncostól, Miska felé nyújtotta:

- Gyere hát közelebb, kedves öregem, fogat fogért, órát óráért, fogadd el tőlem, kérlek, ajándékba.

Miska bizony a világért se ment volna közelebb, hogy az órát fogja, ahelyett inkább görcsösen fogta a kilincset, mert érezte, hogy most mindjárt jön a »stikli« csattanója.

Jött is, de nem ahogy ő képzelte, mert Gyurka kihúzott az oldalzsebéből egy vastag papír paksamétát, amelyet szétterítvén, kivillant egy nagy csomag ezres bankó, ezekből elnyálazott egyet, megfricskázta, aztán letette Klemitzer elé.

- Tessék belőle visszaadni!

De mire szétnézett volna a boltban, akkor már Tóth Miska rémült arccal ugrott ki s futott lihegve, remegő szívvel, végig az utcákon, mint egy kergetett vad, és meg sem állt, csak otthon, a Frühjahrsfeld utcai kis szobában, melyet magára zárt belülről s végig dobván magát a kanavász dívánon, keserves sírásra fakadt: »Jaj nekem, százszor jaj, kígyót neveltem a tejemen.«

Még le sem csillapodott a lelki háborgása, mikor Gyurka is megérkezett; hallani lehetett belülről, amint megáll ott künn a robogó bérkocsi, majd kip-kop, ismerős ütemű léptek közelednek a kis szobához, megzörren a kilincs, de nem enged az ajtó.

- Miska, eressz be!

Semmi hang belülről.

- Ne tettesd magad, tudom, hogy bent vagy, látom, belülről van a kulcs a zárba téve, ne csinálj rossz tréfákat.

Mire hatalmasan kezdte az ajtót rázni, hogy az recsegett, ropogott a pántoknál.

- No, hát bent vagyok, ha éppen tudni akarod - hangzott ki most tompán, szinte rekedten a Miska szava -, de szándékosan nem bocsátlak be, mert én becsületes ember vagyok.

- Hát mondtam én, hogy nem vagy becsületes? - kedélyeskedett Gyuri.

- Ládádat, köpenyegedet kitettem az ajtó elé, eredj Isten hírével, amerre a két szemed lát.

- Micsoda? Csak talán nem akarsz elkergetni magadtól, mint egy megveszett kutyát?

- De igenis, mint egy elveszett embert. Megsiratlak, de nem akarlak látni ezentúl, nem kívánok veled egy levegőt szívni többé. Ha bűnbe estél, én nem dobom rád az első követ, nem küldöm utánad a rendőrt, de közösségben sem akarok lenni veled. Menj, menj innen! Az isten szent nevére kérlek. A mi útjaink elváltak örökre.

A künn levő fiatalember felkacagott erre vidoran, édesdeden, az ártatlanság, gondatlanság ezüstös tiszta hangján. Miskának úgy tetszett ez, mintha egy csengettyű szólana, melyen nincs repedés, sőt karcolás se.

- Ej, ugyan ne okoskodj, legyen eszed, eressz be hamar! - sürgeté Velkovics még mindig nevetve.

- Nem, nem.

- Mindent megmagyarázok, kedves öregem, csak eressz be.

- Köszönöm, de nem vagyok hiszékeny. Annyi pénzt, amennyit én nálad láttam, nem lehet tisztességes úton szerezni. Ezt az egyet tudom. A többire nem vagyok kíváncsi. Az Aladin csodalámpájának szellemei behatolhatnak mindenüvé, de az én fejembe nem. Távozz kérlek, ha már a gonosz útra tévelyedtél. Elégedj meg azzal, hogy már eddigi itt tartózkodásod is beszennyezett, magam előtt ugyan nem, de mások szemében mindenesetre.

- Hiszen értelek - felelt Gyuri -, tudom méltányolni eljárásodat, rossz tréfát csináltam, hát most iszom a levét, punktum, de ha egyszer mondom, hogy olyan ártatlan vagyok, mint a ma született bárány.

- Nem hiszem.

- De legalább hallgass meg.

- Nem hallgatlak meg.

- A gyilkost se ítélik el kihallgatás nélkül.

- Én téged elítéllek - kiáltá Miska ünnepélyesen. - Távozz közelemből, sátán!

- Ha már nem bocsátasz be - esengett Gyuri -, legalább azt az utolsó kérésemet teljesítsd, hogy nyisd ki az ablakot, hadd adjak be neked egy írást.

- Minek nekem a te írásod?

- Elolvasod, aztán ha nem tetszik, visszaadod...

- Undorodom az érintésétől.

- És ha akkor mégis elküldesz, hát elmegyek szó nélkül, örökre, ellenben pedig...

- Mit akarsz az »ellenben«-nel?

- Ellenben leülök a küszöbödre s isten engem úgy segéljen, nem megyek el onnan élve, míg ki nem jössz és végig nem hallgatsz.

- Jó. Végezzünk. Eredj ki az utcai ablakhoz, én eddig kinyitom, tedd be az írásodat, mert én nem akarlak látni, elolvasom, visszateszem, s onnan aztán elveheted.

Így is lett. Gyuri kiment az utcára s kikeresvén a zsebében lévő íráscsomagból egy ívet, felágaskodott egy kicsit s becsúsztatta a zöldre festett zsalu bordái közt. Tóth Miska meghallotta a papírsustorgást, de ő feléje se ment hamarosan, csak később nyúlt utána, hogy figyelmesen átbetűzze a németül írt okmányt.

Sápadt arca megszínesedett apránkint, szíve hangosan dobogott az örömtől, aztán egyszerre lecsapta az asztalra a papirost és kiszaladt kabát, mellény nélkül, hajadonfővel, ahogy otthon volt, az utcára, Gyurihoz, a nyakába ugrott, átnyalábolta, megropogtatta a derekát, összecsókolta két oldalról, aztán így a karjai közt vitte be a szobába, mint a kis gyereket szokás, hiába tiltakozott az ellene:

- Jaj, meg ne fojts! Huh, minden csontomat összetöröd. Eressz el, kérlek. Én csak fiákerezni akartam, de arra nem gondoltam, hogy ilyen alkalmatosságon vonuljak be.

De Miska csak vitte, mint egy pelyhet s közben nem győzte a bocsánatkérő szavakat keresgetni:

- Ne haragudj - rebegte elérzékenyülten -, hogy megsértettelek.

- Meg biz a macskát. Adok is én a te sértéseidre valamit.

- Hát már most ülj le és beszéld el a dolgokat.

- Most már egy kukkot se mondok addig, míg a pipámat meg nem töltöd.

- Én pedig meg nem töltöm, azt elhiheted, ha örökre megnémulsz se. Mert a szegény pajtásnak megtettem eddig, de a nábobot én ki nem szolgálom.

- Jól van no, megtömöm magam, bár olyankor sohase szelel olyan jól.

Rágyújtottak s letelepedvén egymással szemben a pipamodellekkel megrakott asztalnál, Velkovics Gyuri a következőkben beszélte el szerencséjét:

- Június első napjaiban szöktem meg Ischlből a grófomtól s egyenest Bécsbe mentem, hogy onnan Pestre hajókázzam. Volt pedig összesen húsz forintom, beszálltam a »Vidám Pelikán«-hoz azzal a tervvel, hogy az éjszakát Bécsben töltöm és reggel megyek tovább. Estefelé az utcákon őgyelegve, unalmamban egy cirkuszba váltottam jegyet, hol valami miss Lenora Walton produkálta magát, ingerlő arasznyi szoknyácskában. Hogy szép volt-e? Gondolom. És hogy tudott lovagolni! Olyat még nem látott kend, bácsi. Egész Bécs bomlott érte, mert egész Bécs ott volt vagy legalább nagyon sokan és mindenesetre többen eggyel, mint amennyi az én tervembe beleillett. Azt a valakit sokallom ugyanis, aki ellopta a zsebemből a tárcámat, úgy, hogy a cirkuszból kijövet néhány rézkrajcárral a zsebemben találtam magamat egy ismeretlen nagyvárosban. Elhűlt bennem a vér. Mit csináljak most? Neked akartam írni, de mi lesz velem addig, míg tőled segélyt kaphatok? Máris éhes voltam, de hogy vacsoráljak, a pénzem nem volt elég. Kétségbeesve töltöttem el az éjt a »Pelikán«-ban, mindenféle terveket szőve éhen-szomjan, a holnapi napra nézve, végre is nem volt más választásom, mint fölkeresni nagybátyámat, dr. Protokot, aki ugyan rideg agglegény és fösvény, szívtelen ember, hiszen eleget hallhattad a nevét otthon, Szécsényben, mikor a szüleim szidták, de ilyen esetben talán mégsem hagy az utcán elpusztulni. Lázadozott bár bennem a büszkeség és a gyermekéveimben fölszítt gyűlölet érzése fejembe kergette a vért, de mégis erre határoztam magamat. Végre is könnyű volt választani a kigázolási módok közül, mikor csak ez az egy kínálkozott. Ej, mi bajom eshetik, ha megkísérlem? Legfeljebb mint most. Igen ám, de hol találjam én meg dr. Protokot, ebben a rettenetes városban? Reggelre kelve, az utcákon kérdezgettem hordároktól és egyéb járókelőktől, persze senki sem tudta, kicsoda dr. Protok, pedig hogy beszélte a mamám, milyen híres doktor, hogy egész Bécs róla beszél. Végre egy öregúr azt tanácsolta, nézzem meg valamely kávéházban az orvosok lakjegyzékében, ott meg fogom találni. S tényleg kikerestem. Dr. Protok Vince, lakik Kemetter-gasse Nr. 23. Félelem és remény közt hányattatva siettem a jelzett házhoz, egy kétemeletes komor, ódon és barátságtalan épülethez. Minden kopott, rozzant, földszint néhány bolt s egy korcsma a balszögletben, a »Százéves hollóhoz«, a kapualja sötét, a lépcsők hepehupások, mégis igaza volt a szegény mamának, hogy sokan járhatnak Protokhoz, ugyancsak kitaposták lépcsőköveit a páciensek. A csengettyű-zsinór után indulva, mindenekelőtt a házmesteri lakáshoz indultam tájékozódni, hogy hol lakik az öreg. A zsinór egy kis piszkos cellához vezetett az udvar mélyén, hol egy asztalkánál pápaszemes öreg asszony ült és nagy figyelmesen kártyákat rakott ki. »No mi az?« - förmedt fel bosszúsan, fel se nézve, amint beléptem. »Hol lakik dr. Protok?« - kérdém. Fölemelte bal kezét, amelyben nem volt kártya és némán a mennyezet felé mutatott száraz, csontos ujjaival, hogy ott lakik. »Vagyis az első emeleten?« - kérdém ismét, bővebb magyarázatot várva, mire kedvetlenül rázta meg a fejét és már lefelé mutatott a kezeivel, hogy ott lakik dr. Protok. »Hogyan? A pincében? - mondom én hitetlenül. - Maga tréfál velem, anyóka. Fent is, lent is nem lakhatik a doktor úr.« Erre a megjegyzésemre elvörösödött az anyóka, látszott összehúzódó arcizmain, hogy köhögési roham környékezi, hirtelen kieresztett a szájából egy diót, melyet a kártyakirakás alatt különös babonából a nyelve alatt tartott (ahogy később megtudtam), s miután előbb kiköhögte magát, ekképpen szólott, vasvilla szemeit rám szegezve: »Hohó, uracskám. Amit mondtam, mondtam. Heller anyó sohase beszél zöldeket. Dr. Protok lakhatik fent is, lent is, ahogy én mutattam, amint vagy az égbe ment, vagy a pokolba, mert Protok dr. meghalt.« »Oh istenem, és mikor halt meg?« »Bizony már egy félesztendeje.« »Ez aztán borzasztó!« - mondám önkénytelenül, helyzetemre gondolva.

- Képzelem, mennyire megörültél - szólt közbe Tóth Miska, aki elfojtott lélekzettel hallgatta eddig a történetet.

- Gondolhatod. Ez a szó szárnyakat adott, legott rohantam egy ügyvédhez, kivel megkerestük a hatóságnál a végrendeletet, melyet az imént nyújtottam be neked az ablakon, s ki, miután személyazonosságomról is meggyőződött, ellátott bőven előleggel s egy hónap alatt lebonyolítá az egész örökséget. A házat eladtam kétszázezer forintért.

- De hát, hogy volt lelked mindezeket eltitkolni előttem?

Velkovics Gyuri hamiskásan mosolygott.

- Mert próbára akartalak tenni, hogy olyan igazi önfeláldozó barát vagy-e, amilyennek képzeltelek? Azért voltam olyan szemtelen és követelő irányodban.

- No, és hogy vált be a próba?

- Túlhaladta várakozásomat.

- Hát már most mihez kezdesz azzal a sok pénzzel?

- Mindenekelőtt gondoskodom a saját kényelmemről, és ez egyelőre abból áll, hogy szeretném, ha megint te töltögetnéd a pipámat, mint azelőtt, minthogy pedig te azt mondod, hogy a gazdag embert nem szolgálod, hát azért is, meg amazért is, hogy ami a tied volt, azt mindig megosztottad velem, most én is megosztom veled, amim van.

Ezzel benyúlt a zsebébe, kihúzta az egész szemkápráztató pénzcsomagot s az egyik köteget odahelyezte Miska elé.

- Száz darab ezres, ez a fele, ez a tied.

Miska incselkedő tréfának vette a dolgot s közömbös arccal tolta vissza a bankjegycsomagot.

- No, csak tedd el és ne hozz kísértetbe, mert még el találom venni.

- Hiszen komolyan a tied.

Miska a barátja szemébe nézett s kiolvasván annak igaz szándékát, felette elérzékenyült.

- Köszönöm pajtás, szép tőled, de nem fogadhatom el, nem nekem hagyta azt a te nagybátyád. Az órát, amelyet felajánlottál a boltban, elfogadom emlékül, de hogy a vagyonod felétől megfosszalak, ahhoz nekem nincs lelkem. Az ilyen ajánlatokkal csak megsértesz.

- Már megint okoskodol? - bosszankodott Velkovics. - Elrontod az embernek minden örömét a savanyú életnézeteiddel. Hát illik az tőled? Tedd el hamar azt a pénzt, ha mondom, mert még bajba kerülsz. Benyit a házmester, meglátja, rendőrért szalad, s bevisznek. Te azt fogod mondani, hogy az én pénzem és csak rád akartam disputálni, én eltagadom, de különben sem akadsz olyan együgyű bíróra, aki elhiszi neked. Azért hát tedd el... no, szépen kérlek...

Összetette kezeit s meglágyította a hangját, mint mikor valami makrancos gyereket kell rávenni valamire.

- Nincs rá eset - mondá Tóth Miska eltökélten. - Az ilyen regényekbe való nagylelkűségi rohamoknak rendszerint csak az eleje kellemetes.

- Nem értesz engem, ez az egész. Ne hidd, hogy csak bolondjába szórom ki a pénzemet, mint egy őrült, s ezért aztán vonakodol azt fölszedni. Úgy tekints engem, mint egy furfangosan számító üzletembert. (Hiába vigyorogsz, mert az így van.) Az okos tőkepénzes sohase teszi mindenét egy lapra, gyakran látni, hogy a fele vagyonát földvásárlásba fekteti, a másik felén papirosokat vesz, én a fele tőkémet átadom neked, úgy fogván fel a dolgot, mintha két részből állnék, ha az egyik felerészemen rosszul megy a tőkeszaporítás, a másik része jól mehet. Az ember nem juthat olyan könnyen tönkre. Ne hidd, azért adom oda az örökségem felét, mert elszédített a sok pénz és nem tudok vele mit csinálni. Oh, én egy cseppet se sokallom, sőt azért adom oda felét, mert keveslem. A szerzés ördöge egyszerre szegődött hozzám a szerencsémmel s most szüntelen szurkál a sarkantyújával. Úgy bizony, kedves Miskám, nem a pénzemet osztom én meg veled, hanem voltaképpen az eszemet és a szerencsémet egészítem ki a tieddel. Mert úgy értem a jövőt, hogy a száz-százezer forint tőkével mindenikünk valamely komoly munkához lát önállóan, tetszése, vezérlőcsillaga szerint, és a százezer forint esetleg új százezer forintokat fog szülni. Lehet, hogy mind a ketten boldogulunk, akkor a százezer forintomat visszafizeted s ezzel vége - lehet, hogy tönkremegyek s ebben az esetben hozzád fordulok: »most már te segíts ki engem«; megeshetik a te puskaporod fogy el előbb s akkor egy szép napon bekopogtatsz hozzám és te hozod el az üres tarisznyát megtöltés végett.

- Hiszen mind szép ez így elméletben, de a harmadik eshetőséggel nem számoltál.

- S melyik az?

- Ha mind a két tarisznya üres talál majd lenni.

Velkovics vidáman vont vállat.

- Eb gondol ilyenre. És hát végre is ott leszünk, ahol voltunk. Megmaradnak a szép emlékeink.

- Neked talán megmaradnak, de az én lelkemen még azonfelül megmarad egy mázsás kő is, hogy én kísérleteztem el a fele vagyonodat. S ez a kő nagyon nyomna engem. Láthatod tehát, miért nem mehetek be ajánlatodba, mely rám ilyen hátránnyal végződhetnék, egyenlőtlen helyzetet teremtve.

- Lárifári. Micsoda nevetséges okoskodás! Vagy veszed a pénzt egy-kettőre, vagy itt a szemed láttára elégetem, oly igazán, amint Velkovics Györgynek hívnak. Add idébb csak kérlek azt a kéngyertyát!

(Kéngyertyának a gyufát hívták akkoriban, mely éppen abban az évben volt új találmány.)

Oly határozott mozdulattal nyúlt a kéngyertya után György, hogy amilyen szenvedélyes természetű szeles és hirtelen akaratú volt, a fenyegetés beváltásától komolyan tartani lehetett. Az okos, higgadt Miska nem találta ezek után célszerűnek az ellenkezést. Sőt amint tovább gondolkozott, szerencsésnek kellett ítélnie a Gyuri szándékát, éppen Gyuri érdekében.

Elvitázhatatlanul volt Gyuriban némi uralkodási hajlam, aztán egy kicsit keleti, ábrándozó természet. Nád, aki a szél ingása szerint hajlik. Azonfelül szép fiú, kacér asszonyok kezébe kerülhet. Isten tudja, mennyit fog rontani jellemén az örökség is. Hátha gyorsan nyakára hág? Ebben az esetben milyen jó lesz, ha megmarad az a rész, amit Tóth Miskánál hagyott?

Ekképpen szőtte gondolatait Miska. Hiszen ő átveheti, de nem fogja tekinteni magáénak, úgy veszi, mintha valami letét volna vagy ha hozzányúl is, csak biztos szaporítás céljából teszi. De ezt nem szükség most kijelenteni. Csak higgye Gyuri, hogy véglegesen neki adta. Hiszen éppen ez a forma a szerencsés. Így könnyebben lesz önmérséklő a költekezésben, gondolván, hogy a nála maradt fele rész voltaképpen az egész vagyona.

Sőt hovatovább hömpölygette elméjében, mindjobban kialakult és módosult a dolog. Milyen bolond voltam - gondolta -, nem akartam elfogadni Gyuri ajánlatát, pedig ha Gyurinak nem jut eszébe, magamnak kellett volna kiravaszkodni, hogy ketten gazdálkodjunk önállóan a pénzzel, ami később kifejlesztheti a versengést, hogy ki bír többet produkálni, s ilyen valami rugó okvetlenül szükséges a Gyuri könnyed alapjellemének megedzéséhez. Miska tehát elvetette első gondolatát, hogy letétnek vegye a kapott összeget, ellenkezőleg, hozzányúl, jövedelmező üzletbe fekteti, tekintvén azt kölcsönnek, melyet valamikor busás kamatokkal kell visszatéríteni.

Átvette a pénzt és most már elkezdődött a tervezgetés. A szerencséből se jó a nagy adag. Se aludni, se enni nem tudtak a sok színes tervtől, a sok álmodozástól, sehogy sem bírták elhatározni, mihez kezdjenek. Egyelőre abban állapodtak meg, hogy egy kis világot próbálnak, megnézik előbb az európai nagyvárosokat, hogy az odavaló emberek mit csinálnak.

Az első állomás Bécs volt, hol a »Stadt Frankfurt«-ba szálltak. Velkovics már teljesen otthon volt Bécsben s nagy kedvteléssel vezetgette tanulékony és ámuló barátját az ős császárvárosban.

A »Stadt Frankfurt«-ban egy pozsonyi öregúrral ismerkedtek meg, bizonyos Kohlbrunn Frigyessel, aki egy híres orvostanárral kezeltette lábbaját s evégből hosszasabban tartózkodott Bécsben. Az öregúr unta magát esténként az étteremben egyedül s engedelmet kért, hogy átülhessen beszélgetni a fiatal honfitársakhoz és áthozhassa söröcskéjét. Nyájas, kedves modorú úr volt, de nem minden ravaszság nélkül való. Apránként megismerkedtek s némi bizalmas viszonyba jutottak, különösen Miskával rokonszenvezett, aki gyakran maradt otthon vendéglői szobájában, olvasgatván napközben is, míg Gyuri apró kalandok után futkározott a városban. Ilyenkor szobáikban is felkeresték egymást egy kis csevegésre, az öregúr elbeszélte, hogy ő kékfestő Pozsonyban és az üzlete meglehetősen megy, csinos vagyona van, úgyhogy minden gyereke ötvenezer forintot fog kapni; ilyenkor kidüllesztette a mellét és bizonyos önteltséggel szippantott burnótjából. Ilyen beszélgetések alatt Miska is kigombolkozott s bevallotta, hogy valami üzlethez szeretne kezdeni, csak azt nem tudja, mihez, éppen abban fő a feje.

- Hogyan? Üzlethez? - csodálkozott az öregúr. - Hát nem tanuló úrfiak az uramöcsémék?

- A barátom orvostanhallgató, de én csak mesterlegény vagyok, vagyis voltam.

- Ah! - szólt az öregúr meglepetve, gőgös tekintettel mérve végig a szelíd Tóth Miskát - és milyen mesterséget tanult?

- Pipametsző voltam.

- Pfuj! - kiáltá megvetőleg. - Hisz az nem is mesterség. Mióta a szivornyát (a szivart hívták így némelyek) feltalálták, a pipák halála már csak rövid idők kérdése.

Azóta szembetűnően hidegebb lett s bizonyos fennhéjázó modorban érintkezett az ifjakkal, de Tóth Miska a maga szerénységével és egyszerű jóságával észre sem vette s egy nap bizalmasan tanácsot kért Kohlbrunn úrtól, mint tapasztalt üzletembertől, hogy pénzét, mellyel majdan valamit kezdeni akar, hol és milyen formában helyezhetné el teljes biztonságban olyan helyre, melyhez távoli városokból is könnyű és egyszerű volna a hozzáférés, mert idegessé teszi a zsebében hordania.

Kohlbrunn úr egy régi bankházat ajánlott a Kärntner strassen, de arra a kérésre, hogy Kohlbrunn úr talán oly jó lenne és őt, a járatlant odakísérné, kereken kijelentette:

- Ej, barátom, maga túlságos sokat akar. Csak menjen el egyedül, senki sem fogja önt meglopni. Azok ott becsületes emberek. Aztán én a fájós lábammal csak kocsin mehetnék s ez az ön tőkécskéjének bizonyára nem volna előnyére. Mennyi pénzt akar ön letenni? - vetette oda mellékesen.

- Mintegy kilencvenkilencezer forintot.

- Hogy? Mit mondott? Kilenc ezeret?

- Kilencvenkilenc ezeret.

- Készpénzt?

- Igen.

- Nem mesél ön?

- Itt van az oldalzsebemben.

- Teringette! Hiszen ez rengeteg pénz? Megyek, édes fiam, hogyne mennék! Ennyi pénz megérdemli a gondot és a körültekintést.

Elkísérte Miskát, de kapott is a lábába olyan nyilallást utána, hogy a híres orvostanár állítólag ráparancsolt, egy percig se maradjon ezentúl gondos ápoló nélkül, amit Kohlbrunn úr olyan jól megfogadott, hogy stafétát küldött Pozsonyba s mindjárt két ápolónőt is hozatott, a két hajadon leányát, Zsuzsannát és Krisztinát.

Mi természetesebb, minthogy most már a leányok is megismerkedtek fiatal embereinkkel. Egy kicsit libák voltak, de elég csinosak. Tizenkilenc-húszéves korban minden leány szép és kívánatos. Krisztinának nagy kék szemei voltak és pompás sárga haja. A szemeit gyakran rajtafelejtette Miskán, mikor a vendéglői asztalnál szemben ültek; egyszer reggel Tóth Miska elhaladván szobájuk mellett, amint éppen a szobaleány belépett, megpillantotta a nyíló ajtón át Krisztinát fésülködőben, a sárga agyagszínű haja a sarkáig ért s ezt nem bírta többé elfelejteni. Ugyancsak lehettek valamely vonzó tulajdonságok Zsuzsa kisasszonyban is, mert Velkovics Gyuri egy nap kijelentette, hogy Bécs a legunalmasabb város a világon s éppen nincs benne semmi megnézni való. Mi mindent gyűjtöttek össze például a Wittelsbachok Münchenben, de ezek a Habsburgok úgy látszik, hiába éltek a világon. Nincs ezeknek semmijök - csak a népeik szeretete. Ezen aztán mindnyájan mosolyogtak. De mindegy, indoklásnak ez is elég volt, hogy Gyuri otthon maradhasson délutánonkint, legyeskedni a Kohlbrunn-leányokkal. Kortársak beszélik egyébiránt, hogy Zsuzsának fiatal korában olyan termete volt, mint egy szarvasé s olyan piros kis szája, hogy szinte tüzet látszott lehelni.

Kellett a dologban valaminek lenni, mert hiszen a fiúk se voltak éppen vakok és akármint szidták is Bécset, mégse bírták elhagyni, noha Párizs volt kitűzve a következő tartózkodási helynek. Kétszer-háromszor is elhalasztották útjukat, különböző ürügyek alatt. Szembetűnő módon folyt a flört, az öreg Kohlbrunn nagy szabadságot engedett a fruskáknak, néha szabad volt nekik a Práterbe is kirándulni a két fiatalemberrel. Így tartott ez hetekig és bár már a szálloda személyzete is mindent kitalált, mégsem akart semmi nevezetesebb lépés történni, mintha csak csigák volnának Ámor szekerébe befogva, maga Kohlbrunn úr már azon gondolkozott, hogy hazaküldi a két leányzót és másik kettőt hozat fel (még három volt odahaza), mikor végre megnyilatkozott Velkovics Gyuri egy unalmas, esős délután, amint éppen az étterembeli asztalnál ültek, egy elköltött ebéd után a feketekávénál, megkérte Zsuzsika kezét.

A kékfestő nyájasan bólintott szürke fejével, de mielőtt válaszolt volna, egy gonosz tréfát engedett meg magának. Villámhirtelen lekuporodván az asztal alá, mintha valamije leesett volna, észrevette, hogy az abrosz alatt a Krisztinka keze a Miskáéban pihen, minélfogva ekképpen felelt Velkovicsnak:

- Örömmel fogadom s szerencsémnek tartom az uramöcsém tisztes szándékát, de egy kis kifogásom van a személy ellen.

Velkovics Gyuriban elhűlt a vér.

- Nem az uramöcsém személye, de a Zsuzsikáé ellen. - Egy fogadásom van - folytatá a kedélyes kékfestő -, hogy Krisztina előtt egyetlen leányomat sem adom férjhez. Azért, ha úgy tetszik, várja meg, míg Krisztina férjhez megy, vagy pedig vegye feleségül Krisztinát.

Erre aztán csupa láng lett Tóth Miska is, Krisztina is, s az előbbi fojtott, rekedt hangon hörögte:

- Ohó. Krisztinát nem engedem.

- Mindjárt gondoltam - nevetett a furfangos kékfestő -, mert már napok óta látom, hogy kettőtöknek csak két látható keze van az asztalnál.

Így lett egyszerre két eljegyzés és azután két menyegző, melyet illő vidámsággal ültek meg Pozsonyban néhány nap múlva.

Kohlbrunn úr szavatartó ember volt, legott kifizette vejeinek a hozományt, s Miska szinte csodálkozva gombolta azt be, hogy íme, a Gyuri százezer forintja milyen könnyen szült neki ötvenezret - mert hiszen Krisztinát hozomány nélkül is el lehetne venni.

A párizsi utat nem ejtették azért el, csakhogy most már nászút lett belőle.

Másfél mézes hónapot töltöttek együtt Párizsban, tervezgetve a két férj, hogy mihez fogjanak, s mulatozva a két asszonyka. Velkovics olyasfélét emlegetett, hogy hazaérve mindenekelőtt hozzálát a nemesség megszerzéséhez, ami könnyen kivihető, csak egypár befolyásos ágenst kell jól megkenni Bécsben. Hogy azt mondja, sokat beszélt ezekről és a megszerzés módjáról az apósa és Zsuzsanna is szeretné.

- Szóval én nemességet keresek - hajtotta egyre Gyuri. - Magyarországon szükséges. És te mit szándékozol?

- Én meg olyan országot keresek, ahol a nemesség nem szükséges - felelte Miska, Amerikára gondolva, ahova gyermekkora óta vágyott, utazási könyvek által fölpiszkált fantáziával.

Noha három hónapra volt határozva a párizsi tartózkodás, a második hónapban a kis Velkovicsnét már elfogta a honvágy, s váltig nyafogott: Menjünk már haza! Micsoda unalmas város ez, ahol még németül sem tudnak! Nem, nem, én már nem maradok itt tovább.

Velkovics tehát érzékenyen elbúcsúzott Miskától, Velkovicsné pedig Krisztinától, és hazamentek Pozsonyba, ahol Velkovics csakugyan megszerezte a nemességet, lobodi előnévvel, a perszonális Szerencsy István révén, kinél a Kohlbrunn nővére, Ludmilla, szakácsné volt, egy kis jószágot vásárolt közben Trencsénben, de minthogy nem értett a gazdálkodáshoz, csakhamar ellovazta a maga százezer forintját, amikor aztán közbelépett Kohlbrunn papa s rákényszeríté, hogy a felesége megmaradt hozományával valami üzlethez fogjon. Kézzel-lábbal tiltakozott ez ellen az újdonsült nemes, így nem illik, úgy nem illik a címert megfertőzni, de kényszerhelyzetbe jutott, s minthogy semmihez sem értett a világon, csak a prémekkel való bánáshoz, amit apjánál, a szécsényi szűcsnél látott, egy prémáru üzletet nyitott Pozsonyban, mely azonban nem nagyon virágzott, a gazdag diétai követek többnyire Bécsben vásárolván szeretőiknek a muffokat és a cobolyprémes felöltőket, de mindenesetre legillőbb foglalkozás volt Velkovicshoz, mert a tigrisek, medvék, kékrókák és más nemesebb állatok bőre egyáltalában nem vethetett árnyékot a kutyabőrre.

Tóth Miskáék még Párizsban maradtak egy darabig, aztán pedig átvitorláztak az Újvilágba, miután előbb Londonnak is szenteltek egy pár hetet.

- Azokban az országokban álljunk meg - szokta mondani Miska -, ahol már királyt nyakaztak. Ahol még nem nyakaztak, ott nem érdemes megállni.

Végre hát abba az országba jutott, ahol még sohasem volt király. Ez az igazi. Itt már nemcsak megállni érdemes, de letelepedni is.

Eleinte csak mint utasember nézett szét, s tanulmányozta a New York-i életet. Az ember minden új országban macskakölyök egy ideig, csak hetednapra nyílnak ki a szemei. De ez a hetednap eltarthat hét esztendeig vagy holtig is. Nagy dolog látni tudni.

Egy-két havi ott-tartózkodás után elhatározta, hogy hasznát veszi művészetének, tajtékpipákat fog metszeni, s evégből műhelyt rendezett be, s mikor már több pipát készített, egy kis boltot nyitott, remekeit a kirakatba helyezve el, gondolta, tódulni fognak hozzá az emberek s csengő dollárokkal fizetik ügyességét, de számítása egy csöppet se vált be. Extra Hungariam non est pipa, si est pipa, non est ita. A jenkik és a matrózok, Amerika legerősebb dohányosai, a fa- és cseréppipákhoz voltak szokva, s éppen úgy nem bírtak érzékkel a pipák stílje, formái és ornamentikája iránt, mint ahogy senki sem törődik vele, hogy a kocsikenőcs milyen alakú dobozban legyen, mahagóni fából készíttessék-e esetleg faragványokkal, vagy pusztán négy vékony deszkából üssék-e össze? A pipánál az a fő, hogy jól szeleljen, s anyaga a dohánynedveknek minél jobban ellenálljon. A kiszívás nemes mestersége ismeretlen az amerikai férfi ambíciók közt. Az, hogy valami tárgy, amely fehér, sárgának, sőt feketének változzék át, teljesen impraktikus törekvés, és csak abban az esetben érdemli meg a figyelmet, ha az illető tárgy lopott, és színváltozás által felismerhetetlenné lesz.

Szóval az üzlet nem mutatkozott jövedelmezőnek, Miska hát csakhamar abbahagyta s egyebet próbált. Csodálkozott ugyanis, hogy az amerikai pékek csupán kenyeret, kalácsot és zsemlyét sütnek, az úgynevezett »szarvast« (alias sóskiflit), melyet édesatyja sóval és keménymaggal behintve a tetejét, oly pompásan tudott készíteni, nem ismerik. Összejárta mind a pékboltokat, tudakozódott a nevezetes sütemény után, melyre négyszeresen jobban ízlik a sör és a bor, s miután többnyire hírét se hallották a bennszülött pékmesterek és ebédelőtti sörfogyasztók, merész elhatározással, óriási reklámot csapva a lapokban és az utcai plakátokon, egy hatalmas sütödét állított fel s a város különböző pontjain egyszerre három üzletet nyitott, ahol az általa készített sóskifliket és pereceket árulják.

Nagy szerencséje volt, éppen jó időben, teljes szélcsendben, a New York-i uborkaidény alatt lett piacra dobva az élelmicikk. Egész New York megmozdult erre a hírre. A korcsmárosok, serfőzők majd megőrültek örömükben, s egy varázsütésre teltek meg városszerte a süteményes kosarak, melyeket a vendégek elé raktak a mr. Tóth csodálatos félholdjaival. Micsoda fönséges találmány! A fogyasztás megélénkül. Mindenki az új találmányról beszélt. Az ördögbe is, ez nem tréfa! Megérdemli mr. Tóth, hogy az emberiség legnagyobb jótevői közt említtessék. Némelyek egyenesen Kolumbus mellé helyezték, kivált a korhelyek. Kolumbus több földet adott a világnak, mr. Tóth több szomjat. A kíváncsiság nőttön nőtt. A sósperec és a köménymagos szarvas még a szalonokba is utat talált, s mr. Tóth erszényébe csodálatos szaporasággal dőlt a pénz.

Üzleteit egyre bővítvén, kiflikirály lett belőle, s már a harmadik esztendőben megküldte Velkovicsnak Pozsonyba a százezer forintot, írván: »A kamat majd következik.«

Újabb három év múlva, miután Velkovics a forradalomban tönkrement, újabb százezer forintot küldött neki azzal a biztatással: »Kamatok kamatja következik.«

Velkovics e második küldeménnyel visszavásárolta egyszer már elúszott trencséni birtokát, valamint csinos házat szerzett Trencsénben, ahol apránként népszerű lett, úgyhogy polgármesternek is megválasztották az egykori orvosnövendéket és szűcsöt, mivelhogy Trencsén város lakossága csupa iparosokból és lateinerekből állt, amazoknak jól esett, hogy szűcs volt, ezeknek, hogy egykor az orvosi egyetemen járt, s mert valamennyien telivér polgárok voltak, nem adták egy vak lóért, hogy a polgármesterük nemes ember.

Mindezekről azonban csak levelekből értesült a New York-i pék, ki valóságos nábob lett azóta, és csak mintegy húsz év múlva került haza a halálos beteg Kohlbrunn apó kívánságára, ki még utoljára látni kívánta Krisztina leányát és ismeretlen unokáját, Tóth Marit.

Mire megérkeztek, akkorra már az öreg kékfestő csendesen pihent a szép pozsonyi temetőben, csak a frissen hányt rögöket láthatták. Tóth Mihály legott vissza akart fordulni, mert úgymond, az üzlet (mely óriási arányokat öltött azóta) nem nélkülözheti hosszan a főnököt. Velkovics (akivel most rendbe hozta a kamatok kamatjait is) nem engedte elmenni, várja be, ha már itt van, a végrendelet felbontását. A végrendeletből aztán kisült, hogy az öregúr, ki ingatlanait igazságosan felosztotta gyermekei közt, Tóthéknak egy értékes szőlőt hagyott a Somlyó-hegyen.

Tóth Miska megint el akart menni, de Velkovicsék megint nem engedték.

- Ha már itt vagy, sógor, nézd meg legalább a szőlődet.

Tóthék tehát és Velkovicsék, ahol szinte növekedett egy fruska, a virgonc Rozália, kirándultak egy napon a somlyói szőlőbe. Minthogy éppen ősz volt, bár még jóval a szüret előtt, teljes pompájában mosolygott a csinos ingatlan új gazdájára.

Négy vagy öt magyar hold lehetett a szőlő, a Pápa felé eső oldalon, kényelmes villával a közepén. Pénzben kifejezve nem nagy örökség, ha Tóth Mihályról van szó: mi egy úrnak egy hagyma? És mégis valami csodálatos érzéstől kezdett dagadozni, mikor végigjárta reggelenkint a barázdákat, s a venyigék buja leveleiről olyan ismerősen, üdén nézegettek rá a csillogó harmatcsöppek, mintha láthatatlan testű tündérek szemei volnának. A hamvas, aranyló szőlőfürtök ránevettek. A reggeliző rigók neki fütyültek. A fölásott föld lélegzeni, pihegni látszott s olyan aromákkal tölté meg a levegőt, mely mámorossá tette. Ah, micsoda szaga van ennek a földnek! Egyszer csak azt találta mondani Tóth Miska, aki eddig mindig sürgette a hamari visszautazást:

- Ejh, ha már egyszer itt vagyunk, itt is maradunk a szüretre. Megkóstolom mustban a boromat és legalább mulatunk egyet.

A venyigék pedig azt felelték erre Tóth Mihálynak: mi se virágoztunk, csak gyümölcsöt hoztunk, te is csak dolgoztál, sohase mulattál: jól teszed, ha mulatsz.

Mélyen elgondolkozott a kifli-király. Csakugyan furcsa az, hogy a venyigének van a legjelentéktelenebb virága minden gyümölcsöt hozó és a legértékesebb gyümölcse minden virágzó növény között.

De a szüret még csak néhány nap múlva lehetne, addig elég ideje maradt Tóth Mihálynak, hogy a szőlője minden zegzugát bejárja s úgyszólván minden tőkéjét megismerje, ez dinka, ez hönigli, az góhér, muskotály, kadarka. Különös. Lassan-lassan ezek mind élőlényekké válnak és az ember tudja, hogy az egyik hönigli beteg, hogy amott a szögletben egy dinkának az életnedveit elvonja egy vadóc, azt ki kell onnan vágni.

A gazda jár, jár a barázdákon, méregeti a szőlőhatárokat, elmegy a gránicra összehasonlítja a szomszédéval, ide egy lugast tervez, amott az aljat ki kellene ültetni őszibarackkal. A ház elé remek volna néhány vadgesztenye... A domb tetejére egy filagória. Mindez akaratlanul megy végbe az emberben s egyszer csak egészen a szívéhez nőttnek mutatkozik. Azon veszi észre magát, hogy szerelmes a szőlőjébe s hogy a huszonhárom kiflis-bolt New Yorkban, ahol ezernyi dollár forog meg naponként, egészen másodrendű kérdés. Tóth Mihály egyszer csak elkezdett kedvetlen és komor lenni, váltig sopánkodva Velkovics előtt:

- Ej-ej sógor, mi lesz ebből a szőlőből gazdátlanul? De vétek ennek tönkremenni! Kire bízzam, kire?

- Add el - javasolta Velkovics.

Azokkal a méltatlankodó szemekkel nézett rá, melyeket már látott egyszer a »Licinius«-nál, mikor azt indítványozta, hogy tegye zálogba az óráját.

És hát mit toldjuk-foldjuk, az lett a vége, hogy szüret után, mikor megjött az elutazás napja, Tóth Mihály így szólt a feleségéhez:

- Krisztina lelkem, sokat gondolkoztam azon, amit most mondok neked, hogy milyen formában közöljem. De forma ide, forma oda, vedd egyszerűen tudomásul, szívem, hogy én többé nem tudok Amerikában élni. Nem tudom, mi történt velem, nem is akarok most azzal foglalkozni, de én nem vagyok többé a »kifli-király«!

- Tehát mi a szándékod, édes Tóth? - kérdé Krisztina.

- Az a szándékom, Krisztina, hogy én most visszamegyek New Yorkba, ti pedig maradjatok itt Pozsonyban. Feloszlatom az üzletet, rendbehozom a dolgokat és rövid idő múlva visszatérek, hogy sohase menjek el innen többé.

Krisztina a nyakába borult erre a szóra, de Velkovics is meg volt illetődve s örömkönny csillant meg szemeiben, mikor meghallotta a határozatot.

- Ember vagy, Miska - kiáltott fel és vadul rázta a barátja kezét -, meglásd, hogy ha itt nem dől is úgy a pénz a markodba, mint ott, százszor nagyobb boldogság az élet...

- Hát igen - folytatá Tóth Mihály elgondolkozva -, magam is így gondolom, így remélem, Gyuri s azonfelül - tette hozzá kis idő múlva - legalább magam kezelhetem a szőlőmet is.

Velkovics mosolygott; elgondolta, milyen furcsa Isten teremtése a magyar ember, kit egy örökölt szőlő a világ végéről is képes hazahúzni. No, az igaz, hogy a Somlyó-hegyen van.

Így került haza az »Amerikánus« s itt, amint láttuk, megvette a Bontó megyebeli alsó-rekettyési birtokot.




Hátra Kezdőlap Előre