TIZENKETTEDIK FEJEZET
BIZONYOS VADÁSZ KÜLÖNÖS TAPASZTALATOKAT TESZ

Ha Tokaj a bortermő hegyek királya, Somlyó se kutya, nagy oligarcha Somlyó is. Aranyszínű nedve Grand Vin s behűtve a világ bármelyik pecsenyeborával fölveszi a versenyt. Hanem az a baja a kereskedelemben, hogy nem egyforma, egyszer gyengébb, egyszer erősebb, egyszer aromásabb, néha csak savanykás, máskor savanyú. Sok függ attól, mikor szüretelik. Eltalálják-e az időt, amikor már érett, és amikor még nem túlérett.

Az idő előtti szüretelés rendesen megrontja a bor minőségét, az idő utáni a mennyiségét, mert a darazsak és seregélyek is osztoznak a szőlőtulajdonosokkal. Azért tehát mindenféle furfangos módokat kieszelnek, hogy a szüret idejét eltalálják s ezáltal a darazsak és seregélyek ingyenélő hadának gátat vessenek a szőlő megdézsmálásában. A szőlőérés idején innen-onnan szedve, néhány fürtöt tesznek két tégla közé, a téglára aztán rááll egy jól megtermett pápai cívis (mert többnyire a pápai cívisek tulajdonai a híres szőlők) s ha szétfreccsenvén a nedv, hirtelen lehuppan alatta a felső tégla, akkor megtartható a szüret, de ha csak lassan, alig észrevétlenül nyomódik az alsóhoz, akkor még várnia kell.

A Kohlbrunn-féle szőlőben, vagyis most már a Tóth Mihály úréban, egészen más az eljárás. A praktikus amerikánus mindenütt behoz egy kis újítást. Tóth Mihály uram ugyanis tanulmányozta a rókák természetét s rájött, hogy a róka a savanyú szőlőt megugatja. Ha tehát a szőlőkben tartózkodó róka nem ugat többé, ez annyit jelent, hogy immár a szőlő nem éretlen és meg van vele elégedve. Mindezeknél fogva minden teremtett lények közül a róka a legilletékesebb faktor arra, hogy a szüret idejét meghatározza. A gyakorlati élet azt követelvén, hogy a gazda mindenütt a szakismeretet honorálja, Tóth úr meghagyja a vincellérnek, Bugri Mártonnak, kinek csinos kunyhója volt a szőlő alján, hogy mikor a róka abbahagyja ősszel az ugatást, annak rendje és módja szerint azonnal üzenjen Rekettyésre.

A csősz nem egészen osztotta ezt a tervet.

- Hiszen mind szép ez, ténsuram, a róka csakugyan ugatja a savanyú, éretlen szőlőt és ha hallom, hát tudom, hogy legalább a polyhosokon és a hársfalevelű fajokon még alszik a bor, de ha nem hallom a róka ugatását, ez nem jelenti okvetlenül a szőlő megérését, hanem jelentheti azt is, hogy nincs a szőlőhegyen róka.

Ez aztán olyan igazság volt, hogy az amerikánus se térhetett ki előle, pedig ugyancsak makacs volt abban, amit fejébe vett.

- Hát tudja mit, tartson kend egy házirókát a szőlőben és amikor kell, ővele állapíttassa meg a szüret idejét.

Bugri apó szerzett is egy kis rókát, akiből valóságos értelmes háziállatot nevelt, mely nem szokott el tőle, egész nap vígan barangolt a szőlőben, csak enni járt haza és éjszakára vonult be a kunyhó melletti kis házába.

Abban az esztendőben, amikor a Bontó megyei új főispán installációja volt, dacára a Bugri apó ama mondásának, hogy sem a nagy hideget, sem a nagy meleget nem eszi meg előlünk a német, mégis elsikkadt valahol a nagy meleg, hűvös és esős nyár volt, a szőlőtőkék nagy termést hoztak, de a szem apró maradt és későn ért meg, a kis róka pedig rekedtre ugatta magát a Tóth Mihály szőlőjében. Egyszer aztán októberben mégis megérkezett az üzenet Rekettyésre, hogy »nem ugat már a róka Somlyón«.

Nosza fölkerekedett erre az egész família, Tóth uram, Tóthné asszonyom, Mari kisasszony meg a komornája, Kovács Klári, továbbá a szakácsné, az amerikai miss, aki a háztartást vitte, mióta a Mari kisasszony nevelése befejeződött, számos ládákkal és élelmiszerekkel megrakodva megérkezének a somlyó-hegyi villába. Ezek voltak Tóth Mihálynak a legboldogabb napjai. Ide aztán rendszerint összehívta a rokonokat, eljöttek Velkovicsék Trencsénből, Stromm ezredes, aki jelenleg szinte Trencsénben feküdt, azonfelül a pozsonyi sógorasszonyok és férjeik, úgyhogy néha három nagy üstben kellett a birkapörköltet főzni.

Noha már azok a víg szüretek rég elmúltak, melyekről a Kisfaludy versei emlékeznek s melyekhez az ő regénye is szövődik a szép Szegedy Rózával, a világ kevésbé szomjas már és sokkal boldogtalanabb, mint akkor, mikor még Badacsonyban, Somlyón azok a nagy »cécók« estek s aztán egy kis bogár is beleavatkozott a Noé apánk plántájába, mindamellett még zajos a Somlyó szüretkor, világítanak esténként a pásztortüzek, mint apró csillagok, a kis fehér borházak ablakaiból gyertyafény csillog, néha elpukkan egy-egy pisztoly valahol, majd kurjantás hangzik a néma csendben s innen-onnan messziről elmosódott zenehangokat hoz a venyigék és barackfák közt elsuhanó szellő.

Noha lassan mozdul a kálvinista ember, az a ténykörülmény, hogy néhány éven át a Kohlbrunn-féle szőlőn termett a legjobb és a legkeresettebb bor, arra a meggyőződésre vitte a szőlőtulajdonosokat, hogy mégis Tóth uram találja el leginkább a szüretelési időt, aminek a házirókája az oka, nem csoda tehát, hogy a róka, melynek »Hanzi« a neve, valóságos intézménnyé nőtte ki magát; az óriási viták, melyek annakelőtte lezajlottak a szőlőtulajdonosok kisasszonynapi és azutáni tanácskozásain a szüretelés terminusának meghatározására nézve, a hatalmas beszédek a darazsak, seregélyek és a csatangoló kutyák pusztításairól, mind a lomtárba került ócskaságok, mert a Tóthék rókája, a Hanzi dönti már most el a terminust, ami Pápa városában dobszóval hirdettetik ki s futótűzként terjed el.

- A Hanzi nem ugat többé.

Erre a varázsszóra nagy kongás-bongás támad az egész városban, üres hordók guríttatnak ki a fészerekből, amelyeket megforráznak. Társzekerek húzódnak végig a Somlyó felé vezető úton, újonnan vasalt kádakkal megrakva. Oláhcigányok jelennek meg az utcákon üstökkel és mindenféle bográcsokkal, bognárok lázas tevékenységgel rakják össze a szétesett dongákat, kovácsok forrasztják a szétpattant abroncsokat. A »Griff« vendéglő és a többi kisebb megszálló helyek vendégszobái megtelnek idegen pofájú alakokkal, ezek a szállingózó borkereskedők, kik a mustot veszik meg a hegyen, hogy mikor aztán megérik, palackokba szűrve, az egész világba elterjesszék a nemes folyadékot, mely mint a parázs tűz fut végig az emberi ereken, melegíti a vért s kergeti a gondot.

Leginkább csak az urak mulatsága ez. Szőleje csak a jobbmódú polgároknak van. De az idén a vagyontalan osztály is megmozdult. Az iparos ifjúság megvette a lábán a Findura Máté szűrszabómester egyholdas szőlőjének a reménybeli termését és kivetette köztük annak árát (valami két forint esik egy fejre) és most szüretet fog tartani nagy parádéval, vidám tánccal egybekötve, melyre a város minden tisztességes hajadon leányzója, aki valamelyképpen az iparososztályhoz húz és tartozik, illő tisztelettel hivatalos. Hideg ételek, sütemények a hölgyek által hozatnak. A bográcsos húst nemzetes Tajtiné és Komoráné asszonyok fogják főzni.

A zenét Rupi Jóska bandája szolgálja. Szóval gyönyörű dolog lesz.

Ahogy a Hanzi róka elhallgatott, legott kivonultak a rendezők s vékony nemzetiszín pántlikákkal kezdték díszíteni a szőlőtőkéket, mintha bizony lehetne őket szebbekké tenni, mint amilyenek, színes papírból csinált láncgirlandok és lámpák csüggtek alá a diófákról. A borház előtti gyepet kisintelték sima táncterületnek. Csak mármost valahogy bolondjában eső ne szakadjon erre a sok csecsebecsére. Bent a városban is megindult a lázas nyüzsgés-mozgás. A leányok ingvállakat, szoknyákat varrtak, a majszternék tepertős pogácsákat, fokhagymás borjúcombokat és kövér ludakat sütöttek nagy tepsikben, lévén valamennyi igen jó borkorcsolya. Ekként indul meg egy egész nehezen mozduló város egyetlen róka után, ha az jól és helyesen tölti be a maga hivatását.

De még messzebbre is elértek a Hanzi elhallgatásának következményei. A »Griff«-be az esteli vonattal egy csinos fiatal vadász érkezett, szürke zöldhajtókás zekében, zöld mellényben, szürke kamásnis lábszárakkal, a fején fajdkakastollas kalap volt, a vállán puska és sárga bőrtarisznya. Lehetett nagy úr, de lehetett egyszerű urasági vadász, aki talán a kastélyba akar elszerződni. Az ördög ismeri ki magát ebben a szélhámos világban.

A fiatalember szobát kért, megvacsorált, vacsora közben beszélgetést kezdett a korcsmárossal.

- Messze van innen a Somlyó?

- Közel van.

- Mikor kezdődnek a szüretek?

- Néhol már holnap, de általánosan csak holnapután.

- Kaphatok reggel kocsit, mely odavisz?

- Kocsit mindig lehet kapni.

- Van ott valami vendéglő?

- Nincs. De nem is szükséges, hogy legyen. Mindenütt főznek ott holnap, hát bizonyosan ott is, ahova uraságod megyen.

- Nem gondolnám - mondá a vadász mosolyogva -, mert én ott senkit sem ismerek és senkinek se vagyok vendége. Csupán bizonyos szőlő iránt érdeklődöm.

A vendéglős barátságosan pislantott rá, aztán végigsimítá tenyerével fején a gyér haját, megcsörgette zsebében az aprópénzét és így szólt:

- Az ilyen csinos fiatalember, uram, mint ön, nem vesz ott éhen holnap, ez az én véleményem, de még szomjan se, ez szinte az én véleményem, és ha önnek az volna a véleménye holnap, hogy fölkeresne engem az iparosok szüretén, a Findura-féle szőlőben, hát azt mondanám, hogy Isten hozta és a többi.

- Köszönöm szépen, kedves vendéglős úr, bizony nem lehetetlen, hogy odahajt a szükség. Ön eszerint künn a hegyen lesz?

A korcsmáros nyeglén vonogatta vállát.

- Mi tagadás benne, ott leszek, kiviszem a leányaimat, az iparos ifjak vidám, nagy ünnepélyt rendeznek. Kivették bérbe a Findura szőlőjét. Tetszik talán ismerni Findurát?

- Nem ismerem.

- Hát kivették és szüretet tartanak. Olyan az (és most a vadász felé kacsintott), mint mikor a bolhák köhögni próbálnak. Mi a mennykőbe köhög a bolha, mikor nincs tüdeje? De hát azért ők mégis szüretet tartanak és az én leányaimat is meghívták. Tetszett már látni a leányaimat?

- Bizony még nem láttam.

Szétnézett és egy testes nőszemélyre mutatott, aki nekivörösödve a konyhai tűztől, egy messze illatozó fokhagymás rostélyossal futott végig az éttermen egy sarokasztalhoz, ahol a szokásos törzsvendégek ültek, a szerkesztő, a polgármester, egy-két fiskális és a postafőnök.

- Ez a kisebbik, a Tinka - folytatá -, a másik, aki most nyilván a konyhában van, még ennél is csinosabb.

Ami bizony nem is mutatkozott fölöslegesnek, mert Tinka szeplős volt, mint egy pulykatojás és idomtalan nagycsontú, mint egy tehén.

- Nem tehetem meg, hogy el ne menjünk, mert az egyik fiam székálló legény és benne van a rendezőségben. Ámbátor egy vendéglős mégiscsak több, mint egy iparos s ha az ember maga nem becsüli meg a saját rangját, hogyan becsüljék meg mások? De én túlteszem magamat, mert úgy gondolom, hogy a vendéglős olyan, mint a sántával való ferbliben a tízes... tetszik ismerni a sántával való ferblit?

- Mindenesetre.

- Természetesen - darált tovább a csacska vendéglős -, hiszen látom, magyar anya szülte. Nos, a sántával való ferbliben a tízes a felsők közt felső, az alsók közt alsó, vagyis a vendéglős az iparosok közt iparos, az urak közt úr... ez az én véleményem.

- Ismeri ön a hegyet? - kérdezte a vadász.

- Mint a tulajdon tenyeremet. Szolgálhatok talán valamivel?

- Ismeri Tóth Mihályt?

- Tóth Mihályt nem ismerem, de a szőlőjét tudom, hol van. A régi Kohlbrunn-féle szőlő. Sokat szaladgáltam benne.

- Nem tudja, itt van-e már Tóth úr?

- Itt kell neki lenni, ez az én véleményem, mert ma nálam járt a vincellérje és egy csomó öreg hordót vett, ki is fizette. Holnap reggel elszállítom. Ön talán ismerőse Tóth úrnak? Azt mondják, nagyon gazdag és derék ember.

- Nem vagyok ismerőse, hanem arról a vidékről való vagyok, azért érdekel.

- Nemde, urasági vadász?

- Igen, urasági vadász vagyok.

- Mindjárt az volt a véleményem. És miféle uraságé?

- A báró Kopereczkyé.

- Sohase hallottam ezt a nevet - dörmögte a korcsmáros. - Hm, már a mágnások is sokan vannak. Az ördög gondolná, hogy annyi sokan vannak, elszaporodtak, mint az egerek, hanem azért többnyire jól élnek, ez az én véleményem.

- Brozik! - kiáltá most egy harsány hang a törzsasztal mellől, mire a testes vendéglős, felismervén a polgármester úr hangját, megfordult a saját tengelye körül, mint egy pörgettyű, s elhagyván fiatal vendégét, rohant a nevét kiáltó hang felé.

A fiatalember pedig fizetett ezek után és felment a szobájába. Reggel korán felkelt és szemügyre vette az udvart.

Egy katonatiszttel találkozott a garádicson, aki rábámult és felkiáltott:

- Kriszti Gott, Noszty, te vagy az, vagy a lelked?

A vadász összerezzent.

- Pszt - figyelmeztette halkan. - Ne kiabálj, kamerád. Inkognitóban vagyok, Fitos Jánosnak vagyok a vendégkönyvbe beírva.

A tiszt nevetve csapott a vállára:

- Ej, lurkó, lurkó! Még mindig a régi rossz csont. No, hát nem találkoztunk. Szervusz, kamerád.

S ezzel fölment a lépcsőn, Noszty pedig lejött s érdeklődni kezdett az elszállítandó hordók iránt.

Az volt a terve, hogy miután a hordókat a Tóthék szőlőjébe viszik, felkuporodik jó maga is a szekérre s így jut el odáig, anélkül, hogy útközben fűtől-fától kérdezősködni kelljen a szőlő után s esetleg áruló nyomokat hagy hátra.

Az udvaron csakugyan ott állt már egy társzekér, hordókkal megrakva. Bizonyosan ez az! A rúd végibe járom volt illesztve, ennélfogva ökrök lesznek befogva. Hm, annál jobb. Hisz akkor fel se kell ülnie a szekérre, elég lesz, ha a nyomában ballag, puskával a vállán, s ahova majd befordul a szekér, az lesz a Tóth Mihály szőlője. Semmi se lehet megfelelőbb ennél!

Mindenekelőtt megreggelizett bent az étteremben (a korcsmáros, mondták a pincérek, már hajnalban kiment a leányaival), némi hideg sültet szerzett a tarisznyába. Az élelmezési ügy minden hadiműveletnek egyik legfontosabb része.

Vidáman fütyürészve indult meg aztán a szekér után, mely előtt négy sovány ökör szedegette kedvetlenül a lábait. Míg a sima út tartott a völgyben, a rétek és a suhogó kukoricások között, addig szinte úgy látszott, mintha magától menne a szekér s az ökröcskék csak azért lépegetnének, nehogy hátbalökje őket a jármű, hanem a hegyen aztán kisült, ki viszi a terhet, az ökrök testén kidudorodó megfeszült inakból.

A Somlyó csaknem egy tökéletes, szabályos kúp, mintha egy óriás a kalapjából borította volna ki a földjét, a mintegy ezer holdnyi kúpot, mely voltaképpen három kúpból áll. (Alakja a pápai tiarára emlékeztet.)

Tűzhányó volt valamikor; a legfelsőbb kúp tetején tisztán kivehető a kráter üstalakú öble és szerteszét hever a sok lávakő még most is, később aztán, úgy látszik, meggondolta magát, vagyis észretért a Somlyó, hogy mennyivel okosabb lesz másképpen adni ki a tüzet, mint forró kőzetekben, forma dat esse rei és most már a legalsó kúpon díszlő venyigék gyümölcsén át jön ki a tüze. A pokolnak is vannak szerencsés ötletei.

Ment, mendegélt a vadász a kacskaringós úton mindig följebb-följebb, mindenütt a szekér nyomában, nézegetve a második, középső hegykúpon a szép bazaltsziklákat, vagy a dús terméssel rakott szőlőkön legeltetve szemeit. Egyik-másikról, különösen, ahol csinos volt a borház vagy villa, azt kívánva, hogy bárcsak az lenne a Tóthéké (már szinte úgy vette, hogy akkor az ő tulajdona lesz), midőn az egyik bazaltszikláról egy sólyompár röpült fel ideg-izgató szárnysuhogással.

Hirtelen felemelte puskáját, rálőtt, de a két madár sértetlenül szállt tova.

- Jó szerencse, vadász úr, hogy nem talált - szólalt meg a béres, ki érdeklődve állt meg a lövés hallatára -, nagy baj lett volna, ha meglövi a szent madarat.

- Miért? - tudakolta a vadász.

- Mert ezek eszik meg a seregélyeket és a mindenféle szőlőpusztító madarakat és talán agyon is vernék az olyan embert itt a népek, aki egy sólymot elpusztítana.

- És sok van?

- Lehet vagy húsz pár a sziklák között. Az egész Dunán-túl nincs egyebütt. Ezek is úgy maradtak itt, azt mesélgette az édesapám, aki csősz volt a somlyói hegyen, hogy a régi nagy urak, akik itten a várban laktak, ezeknek a madaraknak az ükapáival vadásztak volna, vagyis hogy a kisasszonyaik, de az még talán akkor volt, mikor még a puskát nem találta ki a német. Elég az hozzá, hogy a nagy urak elpusztultak, de valahogy itt maradt egy pár sólyommadaruk s azóta élnek a sziklák között maradékaikban és a tulajdon szakállukra vadásznak. Ni, most is a vár felé tartanak.

Csakugyan nyugatra röpültek, ahol az enyingi Török Bálint egykori vára meredezik... Ott kóvályognak, keringőznek, mintha várnák, hol nyílik meg az ablak s kinyújtja fehér kezét a várúrnő, hogy oda szálljanak.

A vadász kissé hátramaradt s a szekér nemsokára befordult a kecskerágóval szegezett hepehupás útról egy gondozott szőlőbe, a sárgára meszelt présház elé, hol néhány ölnyi terület gyepnek volt meghagyva. Itt kezdték lehányni a hordókat. Valami kabátos alak megjelent és beszélgetett egy kis ideig a lerakodó emberekkel. Távolabb a magaslaton állt a villa, csinos, földszintes épület verandával, vörösre festett zsindelyfedéllel, két kéménnyel; az egyik javában füstölt.

Noszty alkalmas leshely után nézett. Olyan pontot keresett, ahonnan szemügyben tarthatja a házat és tájékát. Hiszen egyéb se kell, csakhogy Tóth Marit meglássa, habár csak egy percre, míg valami jellemzőt, szembetűnőt jegyezhet meg róla, amelyből aztán magára ismerjen a Homlódyné receptje szerint.

A Tóthék szőlőjét egy keskeny út választotta el a Hipélyi-féle szőlőtől, a dűlőút somlyóvásárhelyi kanyarulatánál öreg kápolna állt egy dombon, birsalmafáktól környezve. A kápolnában Orbán szobra. Könnyű lebernyegben, meztelen mellel van ábrázolva, egyik kezével homlokát törülgetve (nyilvánvaló célzás, hogy meleg tavaszi napot kívánnak tőle, őt izzadó homlokkal képzelvén.) Amit ő maga is érez, mert merev és gőgös a magatartása, mintha mondaná: »Én vagyok az a szent, akitől a kálvinisták is félnek.«

Ezt a helyet választotta Noszty, ez volt a legalkalmasabb pont, itt gyanútlanul heveredhetik le a gyepre, legfeljebb fáradt vadásznak gondolják, vagy valami hitbuzgó ifjoncnak, akit a fagyos szent vonz ide, senkinek se lesz feltűnő. Pajkos lepkék iregnek-forognak, kergetőznek a napfényben, mézes szőlőtől részeg darazsak döngnek s sárgarigók fütyülnek a fákon, de senki se gyaníthat rosszat, csak a birsalmák lombjai susogják: »Jázon van itt, az aranygyapjút ellopni.«

Feri egész kényelmesen látta innét a vörös ház életét. Csakhamar meggyőződött, hogy Tóthék már itt vannak. Egy-egy női alak jelent meg a verandán, majd ismét eltűnt. Később aztán ebédhez terítettek a nagy kőrisfa alatt. Három hölgy ült az asztalnál és egy férfi, de természetesen nem lehetett tisztán kivenni egyiket sem. Ennek tehát nem volt semmi gyakorlati haszna. Közelről kell látnia Máriát, anélkül, hogy magát feltűnővé tegye. Hogy miképp fog ez megtörténni, el sem bírta gondolni egyelőre, de iszen arra való a gondviselés. Az ügy most már a szőnyegen van. Valami csak lesz. Valaki csak közbeavatkozik. Vagy az Isten vagy az ördög.

Az Isten jó a jókhoz, segíti a híveit, akik valamit akarnak, segíti, de többnyire csak egy kicsinyt; a fele fáradságot nekik engedve át, segíti állandóan: az ördög jó cimbora, ő is segíti az emberét, igaz, hogy csak egy darabig, de ameddig segíti, nagyon segíti.

Úgy látszik, ez az ügydarab neki lett beosztva.

Mert alighogy megérkezett Feri és falatozni kezdett a tarisznyája tartalmából, hasmánt feküdve a gyepen, egy óriás pipacsvirágot látott úszni a Tóth-féle szőlő barackfái között... ami természetesen nem lehetett pipacsvirág, hanem piros napernyő. Felkönyökölt s kitűnt, hogy két fiatal nő lépeget a barázdán az út felé. Szíve nagyot dobbant. Felismerte Tóth Marit. Felugrott s a kápolna mögé húzódott, félfejjel kihajolva nézte őket.

Igen, Tóth Mari volt. De micsoda finom, törékeny termet, milyen ritmikus mozdulatok. Igaza van Homlódynak, ennek a lépése valóságos muzsika. S aztán az a szépen ívezett homloka! Hát még a fitos orra s azok a mindenféle görbületek a kis pikáns arcocskáján! Feri el volt bájolva, szinte felszisszent a szépsége láttán. Tényleg egyik érdekes példánya volt Tóth Mari azoknak a teljesen szabálytalan szépségeknek, kik nem mindenkinek tetszettek, de ha egyszer tetszenek, nem lehet belőlük könnyen kijózanodni, mert a szabályos szépségek többé-kevésbé másolatok egymásról s könnyű az egyik helyett másikat találni, egy kis különbségen túlteszi magát a szem, de a szabálytalan szépségek unikumok, jaj annak örökre, akibe mélyen belevésődik az ilyen arc...

Tóth Mari barnafalú foulard-selyemruhát viselt, finom vonalú fehér patkókkal mintázva s széles szalmakalapot, margaréta-virágokkal, mely hátrataszítva, úgyszólván a hátára lapult, látni hagyva gyönyörű tömött haját, mely koszorúba volt fonva a feje körül. Ezt jól az eszébe véste Feri.

Ez az, amire szüksége van. Könnyű selyemruha, fehér patkókkal, szalmakalap margaréta-virágokkal. No, meg a dog, aki előtte ment, kiöltött nyelvvel, nagy lihegve. A dog is megemlítendő a hirdetésben. Ejnye, de jó volna, ha a nevén szólítaná - akkor a dog neve is bent lehetne a lapokban, minden félreértés elkerülésére.

Csak kívánnia kellett. Hiszen azért volt közel az ördög.

- Bligi! - szólt most Tóth Mari kedves, csengő hangon s megütötte napernyőjével a kutyát. - Eredj vissza, Bligi. Ahova mi most megyünk, ott nincsen rád szükségünk. Hallod-e Bligi?

Tehát Bliginek hívják a kutyát. Feri kivette a ceruzáját s felírta a nevét. De a Bligi csak nem akart tágítani az úrnője mellől, dacára, hogy a másik nő is mindenféle mozdulatokkal biztatta a visszamenetelre.

A másik nő, talán jó lesz azt is érinteni a leírásban (ha ugyan Máli néni szükségesnek találja), szinte fiatal leány volt, épp oly vézna, filigrán, mint Tóth Mari, de jóval kisebb termetű s egyébként is ég-föld különbség a két teremtés közt. Széles pogácsa-arca volt, mint a bagolyé, hegyes orral, öltözetét egy cseresznyeszín szoknya képezte csipkés köténnyel s ugyancsak csipkés ingváll rózsaszín szalagokkal díszítve, kalapot nem viselt, hanem egy sárga rózsa volt beszúrva szurokfekete hajfonata közé.

Nyilvánvaló, hogy ez a Mari kisasszony szobalánya.

Egyre közeledtek a kápolna felé. Talán éppen oda tartanak? Feri szepegett. No iszen, csak az kellene, hogy észrevegyék leselkedését. Legott összeomlana minden. Pedig most már benne volt a vadászhevületben. A vadászéban, aki eleinte csak azért indul a vad nyomain, mert pecsenyére van szüksége, mert éhes, de amikor meglátja a vadat, egyszerre lázba esik s megmámorosodik a szenvedélytől.

A leányok meg-megálltak útközben, mintha tanácskoznának. A mozdulatukról azt lehetett kivenni, hogy a szobaleány erősen ellenkezik valamiben, mert a kisasszony a lábával látszott toppantani s egész alakja parancsolást fejezett ki, mire a szobaleány balra fordult és egy keresztbe futó barázdán leszaladt a szőlő aljára, a vincellér gunyhójába, melynek ajtaján eltűnt.

A kisasszony ezalatt a középső barázdán várakozott, hátracsúszott kalapját lecsatolta és kezében lóbázta, mialatt a napsugarak hatalmukba vették élénk kis arcát és glóriával öntötték körül.

A szobaleány kijött a kunyhóból s titokzatosan intett a kezével, mintha mondaná: »Jöhet.«

Tóth Mari óvatosan nézett körül előbb s azzal ő is félretért az útból és a kunyhó felé libegett. Nemsokára eltűntek mind a ketten, magokra zárva az ajtót.

Mindez különös és rejtélyes volt. Miért mentek oda? Mit csinálnak ott? Hátha várnak valakit? A dolog veszélyesen hasonlít valami légyotthoz. Hátha itt Pápán, vagy a szőlőkben lappang valami titkos udvarló, s azért potyog az a sok kosár Rekettyésen?

Még nem is volt szerelmes s máris féltékeny. »Hát nem vagyok én bolond?« - morogta, fölfedezvén magában e nevetséges érzelmet. De nem tehetett ellene, noha egyelőre minden dolgát elvégezte és már mehetett volna, mégis ott maradt a kápolna mögött, valamiféle lelki kényszer nyomása alatt, bevárni a történendőket. Egy cigarettát sodort, miközben a pók nézésébe merült, mely a maga hálóját a Szent Orbán lámpása mellé fonta, hogy mikor meggyújtották, az odaverődő muszlincákat és bogarakat kénye-kedve szerint elfogdoshassa. A XIX. század pókja sokkal értelmesebb állat, mint aminő például egy őskori pók lehetett. A modern technika vívmányai nem hagyják hidegen. Ha az emberek kifundálnak valamit a magok érdekében, azt ő is igyekszik kiaknázni s íme kombinál és olyan helyre építi rablóvárát, amelyhez közel van az éléstár.

Valami lusta nagy bogarat úgy sikerült befonnia, hogy az most kínosan vergődik a hálóban. Ezt nézi érdeklődve Noszty. A pók fel s alá szaladgál a selyemnél is finomabb síneken, nagy sürgés-forgásban van, mint a halász, aki cápát fogott. A Góliát-rovar egy-egy kétségbeesett mozdulatot tesz csápjaival a kibonyolódásra s ilyenkor szakadnak a fonalak, de a leselkedő pók egy iramodással hirtelen ott terem a csodálatos takácsművészetével szinte észrevétlenül, egy szempillantás alatt igazít valamit s újra be van bagyulálva a hálózatba.

Feri ráfújja a cigarettafüstöt a kis semmiházi pókra s azzal mulatja magát, hogy az most már a gömörgő füstöt is a saját hálójának nézi s minduntalan bele akar szaladni a semmibe. Egy öreg kecskebak, aki a kápolna körüli gyepen legelész, bámész szemeket látszik vetni a pókokkal incselkedő vadászra s elégedetlenül rázza fejét, azért-e, mert egy vad méh mászott a fülébe s ott döng, vagy mert az a gondolat motoszkál a fejében (hiszen a kecskében van filozófiai hajlam), hogy a kis semmiházi, a pók, meg a nagy semmiházi, a vadász, voltaképpen egy mesterségben dolgoznak most.

S mint ahogy a póknak egyik szeme mindig rajta van a zsákmányán, Feri úrfié sem téveszti a kunyhó ajtaját. Jól látja, hogy íme kilép a szobaleány és az úrnője járását, mozdulatait mímelve (ejnye akasztófára való fruska), könnyedén, mint a zerge, átugorja a garádot és megindul az úton lefelé, szilfid, ringó lépésekkel.

Majd kilép a kunyhóból Mari kisasszony is, egy darabig azzal vesződik, hogy a dogot betuszkolja, rázárja az ajtót, megindul a szobaleánya után s alkalmasint látván, hogy az őt utánozza, hasonlóképpen ő is annak félszeg mozdulatait, esetlen fejtartását veszi fel oly híven, hogy egy vérbeli színésznő se jobban. Feri urat kacagásra ingerli ez a kis tréfa. Mennyi ügyesség, mennyi pajkos humor van ebben a leányban! Sóvárgó tekintete szinte elnyelte. Milyen nagyon illik neki a tettetett ügyetlenség! Szeretett volna utána kiáltani; »Bravó, Mari kisasszony!«

De vajon hova mennek? - töprengett magában s messziről követte őket, nagy megnyugvással, hogy a vincellérkunyhó mégsem volt találkahely.

Így mendegéltek dévánkodva a szobaleány a kisasszony, a kisasszony pedig a szobaleány testtartása szerint mórikálva magát, ami felette mulatságos látvány volt Nosztynak. A Klempa szőlőjénél egy pocsolya képződött a tegnapi esőzéstől, ennek a vizénél megálltak és amint a tükörben szokás, sokáig nézegették magukat, telhetetlen kacérsággal. A szobaleány körül is táncolta a pocsolyát, mint egy gonosz villi, mindenféle illegetéssel és hátraszegzett fejjel, hogy lásson magából valamit a víz fenekén.

Aztán megint felkerekedtek, megint mentek egy darabon s ő is utánok, míg végre a Martay-féle pléhfedeles borháznál egy gyalogútra csaptak át, mely kecskerágóbokrok között, rézsút vezetett valamerre.

Ez volt a válópont. Feri úr ideérve, búcsút vett lelkében »jövendőbelijétől«, ki már jó messze haladt társnőjével. Még egy végső pillantást vetett utánuk, mielőtt nekiiramodék a városnak. Alakjukat félig eltakarták a bokrok, csak a vállaik látszottak és a fejek, a margarétás kalap, meg a sárga rózsa a szobaleány hajában. Hanem nini...

Feri úr különös felfedezést tett. - Annyira élénk volt a megdöbbenése, hogy hangosan kiáltott fel:

- Hopp! Álljunk meg csak!

A szobaleány most majdnem egy fejjel volt nagyobb, mint a kisasszony, holott pedig azelőtt a kisasszony volt nagyobb, mint a szobaleány. Hopp, álljunk meg csak, hogy lehet ez?

Egész biztosan emlékezett rá, hogy így volt, mikor a házból kijönni látta őket, pedig mikor ezt a megfigyelést tette, akkor egész közel voltak hozzá. Úgy van, úgy, egymás mellett állottak a saját szőlőjükben, a középbarázdán, tanácskozva, s Mari nagyobb volt, holott a kalapja a hátára csúszott, most a fején pipeskedik s mégis kisebb a szobaleánynál. Megfoghatatlan dolog!

Ejh, bolondság! Hiszen egyszerű oka lehet. Mari esetleg valami mélyedésben megy, a szobaleány meg magaslaton.

Csakhogy Ferinek úgy tetszett, hogy míg a sima dűlőúton mentek is, magasabb volt a szobaleány. Persze, most már nem lehetett megállapítani, de majdnem esküt merne rá tenni. Bosszankodott, hogy elébb nem vette észre, de ez nem csoda, mert akkor egész alakjuk s egymást mímelő taglejtéseik vették igénybe figyelmét, míg most a gyalogúton, ahol a bokrok miatt jóformán csak a fejeik láthatók, fel kellett tűnnie a különbségnek.

De vajon valóban utánozták-e egymást? - Noszty fejében váltig erősbedő gyanú támadt. Hol volt az eszem eddig? Mért hittem inkább azt, hogy két nagy utánzó tehetség került az utamba, mint egyszerűbbet, a mindennapit és közelfekvőt, hogy azért osontak be a vincellér kunyhójába, mert toalettet cseréltek?

Hovatovább mind érdekesebb perspektíva nyílt meg előtte. Hát így vagyunk? A napnál világosabb, ruhát cseréltek a kunyhóban. S mi következik ebből? Az, hogy a kisasszony kalandra megy, mégpedig a szobaleány képiben. Szent Isten, milyenek ezek a mai lányok!

De hát mit ér az ilyen sopánkodás? Az embernek végre is meg kell házasodnia, kivált ha az ostáblán csak ez az egy mozdulata van. Ha a mai leányok romlottak, hát romlottak, az ember nem választhatja se a múlt, se a jövő generációbelieket, még kevésbé veheti el élettársul a kegyes életű püspököket, csak mégis a mai leányok közül kell kihúzni egyet. Lehetőleg olyat, akinek a talpához minél több föld van hozzáragadva.

Csak egy másodpercig kedvetleníté el a fölfedezés. Jobban átgondolva a helyzetet, még örült neki. Iszen hát miről van szó? Egy titoknak jött nyomára, aminek esetleg hasznát veheti. Határozottan voltak vigasztaló oldalai a helyzetnek. A kisasszony a szobaleány álarca alatt folytat szerelmeteskedést bizonyosan valami alantas emberrel, tehát nem veszedelmes vetélytárssal. Nos, ez a kis árnyék föl sem ér majd a leendő dámához, mint ahogy a királynak se számítanak azok a csínyei, melyeket holmi Mátyás diákok és kóbor lovagok neve alatt inkognitó elkövet. Hanem már most az a fő, ha már ilyen világító szálat csúsztatott kezébe a sors vagy az ördög, hogy egész végére járjon.

Ezzel letért ő is a gyalogútra. »Lássunk világosabban« - mormogta s megbiztatván egy kicsit lábait, csakhamar utolérte a leányokat, vagyis csak a nyomukban maradt egy puskalövésnyire.

És csakugyan némi világosság nyílt, amint a kanyargó gyalogút végre kilátást nyitott a szőlőhegy túlsó oldalára. Lent a hegy tövénél nagy népsokaság hullámzott egy szőlőben, a fákon nemzetiszín zászlók lengtek, a cikcakkos mezei utakon a város felől egyre sereglettek a tarkábbnál-tarkább alakok. Mint valami máktábla, úgy virítottak a különféle színű női parazolok. Egy-egy hűs széláram, mely a fák leveleit megmozgatta néha, valami olyasféle elmosódó hangot hozott, mely erősebb korában cigányhegedűből születhetett.

Egy taplósipkás, mándlis polgár kicsi borháza előtt két nyársra tűzött foglyot sütött, élénken lobogó tűznél, melyet egy inasgyerek élesztgetett rőzsével, száraz venyigével. Amint később kitudódott, Répási János volt, a híres virágos szavú pápai »mérnök« - vagyis szabó, aki azért nevezte magát mérnöknek, mert jómódú lévén, se nem szabott, se nem varrt, az a legények dolga, ő csak mértéket vett a megrendelő alanyokról. Máskülönben sem törődött valami nagyon sokat, hogy valamely fogalom megjelölésére a helyes szót használja, sőt éppen arról volt nevezetes, hogy szabadon mert gázolni a magyar nyelv virágos kertjében, mint egy beszabadult bivaly.

Feri úr köszönt neki s tiszteletteljesen szólítá meg:

- Ugyan kérem szeretettel bácsi, miféle sokadalom az ott?

A taplósipkás ember körülnézett s noha csak egy helyen mutatkozott sokadalom a láthatáron, mégis megkérdé alaposan:

- Melyiket érti elméje rejtett kuckóiban?

- Ott ni! Ahova az a két leány tart.

Répási uram megpiszkálta előbb a tüzet.

- Hja, ott ma a vidámság szellentyűit prüszögtetik.

- Bált tartanak - kottyant közbe az inasgyerek.

Mire hirtelen nagy csattanás következett, amit Répási uram tenyere idézett elő a szabóinas pufók képén.

- Hogy mersz beleszólni, te láb, mikor a fej beszél? De nem is láb, te kisujj! (Majd ismét nyájasan fordult Noszty felé.) Irtani kell az ifjúság fattyúhajtásainak ösztönzetét, uram, mert a fejünkre nőnének a kedélyzetei. Ámbátor igazat mondott ő, mivelhogy valóban a tánc tajtékzó serlegeibe merülnek az iparoskeblű ifjúság mindkét nembeli ágazatai.

- Igen, hallottam erről valamit, hogy szőlőt béreltek volna ki a fiatal iparosok és szüretet tartanak. Szabad vajon oda elmenni idegennek is?

Répási uram meggondolkozott egy darabig, majd következő rejtélyes választ adta:

- Ha hogy kézizzadtságbeli piszok terebesedik a körme alatt.

Látván, hogy nem érti meg a vadász, kedélyesen hozzátette:

- Én se cselekedvén egyébképpen, mivelhogy vágyaim zománcai engem is odahajtanak, feleségem és leányom ottlétének ténybeli árnyalatai miatt, elmeneteli akaratom csupán e két fogolynak lévén foglya; ők ugyanis nékiek elviendők. Ha a vadász úr türelmének szivárványai medrükből ki nem csapnak, míg e megdicsőült szárnyasok elvesztik jellembeli nyerseségüket, én magam, Répási János, vezérlem a vigasság ama völgyébe, mert ámbátor magam is szőlőtulajdonos vagyok, itt la, jussom vagyon vendéget vinni és én szeretem a fiatalságot... mert utóvégre a fiatalság sokat ér, már azért is, mert a fiatalságon sokkal jobban áll a ruha.

Feri köszönettel fogadta el a meghívást s késznek ajánlkozott, hogy megvárja a foglyok elkészülését; leült ő is a tűzhöz. A ruhamérnök végigmérte tekintetével és így szólt, inkább önmagához:

- Hm. A fehérnépek nem apprehendálnak meg.

Mialatt a foglyok vidáman sercegtek és szemmelláthatólag zsugorodtak, addig a ruhamérnök szája egyre járt s fejtegetései folyamán az az előbbi homályos mondása a köröm alatti piszokról, nyert valamennyit értelmezés tekintetében. Elmondta ugyanis, hogy a szőlőtelepnek mai szürete tanulságos példa a boldogulásra, mely az egyesülésben keresendő. Hogy azt mondja, minden ember körme alatt van egy kis feketeség, külön-külön piszoknak neveztetik, de ha az egész emberiség összerakná, ami a körme alatt van, például a Karszt-hegységre - hát egy pár hold fekete termőföld lenne belőle.

Megpirulván a szalonnával kellőképpen megcsöpögtetett foglyok, miután egy régi újságpapírba csavartattak, Répási uram felhúzta ünneplő dókáját, mely a borház ajtajának kilincsén lógott s taplósipkáját felcserélte fekete új kalapjával.

- A készenléti indulás párázataiba jutottunk - mondá -, de talán ne menjünk gyalog.

Odaszólt az inasnak:

- Vezesd ki a pónit, ördögfattya!

Mire az inas bement a pincébe, mely a borházból nyúl be a föld alá és kisvártatva egy liliputi, körülbelül fertályakós hordócskát hajtott maga előtt. Ez volt a »póni«.

- Immár hömpölygesd lépteink előtt az úr nevében, ámen - rendelé a bolondos szabó. Szótfogadott az inas s kellő ügyességgel gurigázta előttük a kis hordót a lejtős gyalogúton, hadd legyen fullajtár, hirdetve az egybegyűlt sokadalomnak, hogy kiváló személyiség érkezik, hozván magával ivó vendéget, de italt is.



TIZENHARMADIK FEJEZET
MELYBEN LEIRATIK, MILYEN FINOMAN MULAT
A KISVÁROSI POLGÁRSÁG, HA ÚGY ESIK A SORA

Feri előtt most már tisztán mutatkozott a tényállás. Mindent kitalált. Nagy segítségére volt a kép, melyet Máli néni festett meg Tóth Mari jelleméről. Mégse bolondság a pszichológia. Biztos kulcs némely zárhoz.

Íme, hogy világosodik meg a látóhatár! Az mondatott, a leányt a kishitűség emészti, hogy a vagyonáért kapkodnak utána, senkinek se hisz, a tükrének se. Hiába mondja anyja: »hiszen gyönyörű vagy, kis virágszálam.« Ejh, ugyan melyik anya nem tartja szépnek a rút magzatját? Hiába állítja ugyanezt a környezete: ámítás, vigasztalás, gyöngédség, hízelgés. A tükör is ezt mondja. A tükör nem hazug. De hazug a szem, mely a tükörbe tekint. Hiszen talán a varangyos béka is szépnek látná magát?

E gondolatok közt vergődik lelke, itt a szüreti magányban is, ahol érdekes esemény készülődik. Ez a szüreti mulatság a Findura szőlőjében. Bizonyosan hallott róla beszélni, nevezetes eset itt a hegyen. Ott lesznek a környék összes szobaleányai és a mesteremberlányok, szóval közönséges társaság. Az ördög súg neki egy gondolatot. Az ördög jó cimborája a tépelődőknek. Az ördög hozzáoson és körülbelül ilyeneket mondhat: Tudod mit, te Mari, ez volna ám jó alkalom, hogy a marcangoló kételyeidet eloszlasd, könnyen eldőlhetne most a dolog. Mutatok én neked egy föllebbezési fórumot, amelyik ítélni fog a te szemed, az anyád szeme, a környezeted bókjai, a tükröd incselkedései és a te skrupulusaid fölött. Könnyű és kézenfekvő dolog, valóságos Kolumbus tojása, amellett úri tréfa és egy csöppet sem veszedelmes, mert téged ott senki sem ismer. Vedd fel a szobaleányod gúnyáját és eredj arra a mesterbálra, állj be a táncosnők sorába, ott éppen csak annyid van, amennyit a természet adott, ott csak azt ítélhetik meg, azért aztán meglátod, mit érsz, petrezselymet árulsz-e vagy lépesmézet? Méresd meg végre, mit nyomnál a mázsán pénzed nélkül...

Biz ez így volt egészen s Tóth Mari e percben valóban ott állt meghúzódva a táncosnők nagy csapatjában, remegve, lázban, hányattatva a visszatetszés szorongó érzései és a helyzet újdonságának ingere között, míg a szobaleánya, Klára hátramaradva úgy tett, mintha arra sétálván, pillanatnyira megállt volna az istenadta nép ártatlan mulatozásait nézni. Az igazat megvallva, jobb szeretett volna most a saját ruháiban lenni a kisasszony helyén, de hát a drágalátos angyal kedvéért meghozta az áldozatot. Csak már vinnék is a táncba szegénykét! De még eddig nem akadt senki. Istenem, de nagy marhák az emberek.

Kevély testtartással riszálta magát, csipkés napernyőjét kacéran feszíté a nap felé. Némi kárpótlás a táncért. Mert hiába, szép dolog, ha az ember előkelőnek érzi magát. Hátha még a lornyettet is elhozták volna! Szinte úgy rémlett neki már így is, mintha más vér pezsegne ereiben. Élvezte a mesterasszonyok reá tapadó irigy tekintetét. Szerencse, hogy ő nem látott be a koponyájokba, mert bizony oda az a megfigyelés nyomódott be, hogy íme egy szakácsné, akinek az úrnője nyilván nincsen otthon, minélfogva beleszabadult a garderobe-jába.

- Uccu ni, uccu ni! Ki jön itt, ki jön itt? Répási bácsi jön itt. Vivát, vivát!

Vidám kurjongatások fogadják mindenfelől. A kis hordót gurítja elől Pali inas, utána lépked egy szenátor komolyságával ő maga, az oldalánál pedig egy puskás ember.

Némelyek a hordót veszik pártfogásba, hogy csapra üssék, mások az öreghez sietnek. Köztük Katka is, a Répási szikraszemű szép leánya, akinek átadja a sült foglyokat. Sokan a délceg fiatal vadászt méregetik kíváncsian, míg egyszer csak annak is akad ismerőse.

- Hopp, hopp! Itt vagyok! - kiált feléje Brozik, a vendéglős; hozzá rohan és viszi egyenesen a leányaihoz. - Karolinka, Tinka, hol vagytok? Táncost hoztam, az ebugatta. No, az derék, hogy mégis eljött.

Répásiné asszonyom (a legnagyobb nyelvű asszony Pápán) megorrolja Brozik uramnak ezt az eljárását s odaszól az urának:

- Miféle szerzetet csípett fel kigyelmed megint?

Mire felelte Répási János kenetteljesen:

- Asszony, azt én teneked meg nem mondhatom.

- És ugyan miért? - pattant fel a kardos asszonyság haragosan.

- Mert nem tudom.

- Hát mért nem kérdezte meg tőle, mikor idehozta?

- Mert tudd meg, oktalan teremtés, hogy Répási János nem lévén a szószaporítás embere, nem elegyedik a haszontalan részletek szemelgető morzsolgatásaiba.

Ezzel aztán leült Répási egy hosszú asztalhoz, mely tele volt rakva félig üres palackokkal, poharakkal, kancsókkal, valamint üres tálakkal, melyeken állati csontok fehérlettek, szóval a déli lakoma romjait mutatta az asztal, melynél mindössze néhány öreg mester kvaterkázott, Répásiné asszonyom ellenben nem pihent meg ezzel, sőt csak most ereszté meg nyelvét kedvére, az öreg asszonyok felé fordulva:

- Nem bánom én, akárki legyen, ha mindjárt valamelyik álruhába öltözött Esterházy is, de ami szemtelenség, az mégis szemtelenség. Hogy jut ahhoz Brozik uram, hogy viszi a maga leányaihoz, mint valami megtalált pecsérkegombát! Ha már az urammal jön ide, no ugye, azt hozta volna magával az illedelem, hogy nekem vagy az én Katámnak mutassák be, de nem, ide karikázik a csámpás lábaival és viszi a gyönyörű kisasszonyainak: »Karolinka, Tinka, egy táncost hoztam nektek.« Hogy ki nem ég a szeme! Hiszen nem azért mondom, mintha egy és más, az én Katámnak kellene. Minden ujjára három van. Nem hogy táncos, valóságos kérő. De nem adom ki a házból, hadd élje még egy kicsinyt világát, úgyis csak addig a mienk, míg velünk van. Ember legyen, aki kiemeli a fészekből, azt mondom. Válogathatok, ráérek. Egyetlen leány, mindene van. Szép ember jön, engem ugyan el nem kápráztat, hiszen Kata is szép, nemes ember jön, no, hát Kata is nemes, Répási de eadem, ügyes ember jön, ügyes a leányom is, gazdag ember jelentkezik, ejh, hiszen elég vagyona van a Katának, nem szükség magát eladnia, okos ember kéri, Kata is okos, hanem igen is, ha valami becsületes, erényes fickó akad, hát nem bánom, vigye Isten hírével...

Ezalatt Noszty felakasztotta puskáját egy diófára s egy pár szót váltott a Brozik-leányokkal, kik édeskésen vigyorogtak a szemeibe.

- Táncoltak-e sokat?

- Csurom víz az ingem - selypíté Karolinka.

- De szeretném látni - tréfálkozott Noszty.

- No, nézze meg az ember, mindjárt illetlenségen kezdi.

- Láttam önt az este - panaszkodott a másik leány -, de maga rám sem nézett.

- Nagyon el voltam álmosodva.

- Meg van a puska töltve? - kérdezte a vendéglős, a fegyver finom damaszt csövét vizsgálgatva.

- Az egyik csöve.

- Jó volna kilőni - vélte Brozik úr -, az ilyesmi élénkíti a mulatságot, ez az én véleményem.

- Hát lője ki!

Brozik leakasztotta és sokáig nézegetvén azt, célzott vele erre felé, arra felé, ijesztgette a közellevőket, azután megkérdezte a vadásztól:

- Mit kell meghúzni, hogy elsüljön?

Noszty megmutatta neki, mire elsült a fegyver s nagy sikoltozás, ijedelem támadt, kivált az idősebb asszonyok közt, kik szintén több asztalt ültek körül. Csakhogy itt nem bor volt a cilinderüvegekben, hanem kávé, melyet otthonról hoztak s víz gyanánt hörpengettek. A kannák citromos vízzel voltak megtöltve, azokból merítettek a gavallérok a táncosnőiknek s apró bögrékben szaladoztak vele. A mulatság folyt, de már lankadtan. Majd estefelé élénkül fel újra. Most délután lusták az emberek. Nagyobb része emészt a fák alatt, némelyek el is aludtak a gyepen és mélyen hortyognak, ami furcsán olvad bele a muzsikaszóba, mintha a brúgónak lenne még egy mellékhangja. Alig tíz-húsz pár ropja még folytonosan a csárdást. Egyik-másik legény kidől, de viszont sorba állnak a pihentek s hop-hop, húzzad Rupi, hajrá Rupi, ha elszakad az a húr, megfizeti ez az úr... Délelőtt még sok mindenféle inger volt. Egy-egy szerelmes párocska, ha megunta a táncot, szüretelni ment s a venyigék között bujkálva, míg a szőlőszemeket csipegették egyenkint a lelógó fürtökről, sok egyéb édességhez is alkalom nyílt. De most már le van tarolva a szőlő, nincs azon még egres se; Kóta Béni, a hetyke székálló-legény, ki a táncosnője, Macskás Terka kívánságára, hogy egy kis szőlőt ehetnék, felkutatta tőkéről-tőkére az egész kibérelt területet, utoljára se talált egyebet, csak egy sündisznót a barázdán, amit csintalan jókedvvel odahajított a táncoló párok közé. Bezzeg lett riadalom, sikoltozás, rémület. A jámbor sündisznó véletlenül éppen a kackiás Szüts Mihályné finom habvállára pottyant és megszurkálta. (Úgy kell neki, minek hagyja nyitva a testét.) Összeesett, elájult, úgy kellett fellocsolni. Volt nagy gabalyodás, vidámság, nevetés, a kedélyes tréfából kisarjadzó.

Aranyat ér az effajta fűszer ilyenkor, midőn már a fáradtság jelentkezik, kivált a férfinépnél. Keresztbe áll a legények szeme, mert sokat ittak, csúnyák, mint az ördögök, hajuk belóg a homlokukba, a bajuszuk lekonyul. Egyébkor sem csinosak, kevés bennök a daliás elem, szépek csak az úrfiak és a parasztlegények, kiket a legédesebb, legegészségesebb anya szoptat, a föld; a gyalu, fűrész, bicskia, olló, varrótű mostoha szüle, ki keservesen táplál, kajlákra hajlítja lábaikat, görbére a hátukat s valami elkényszeredett, kelletlen árnyalatot lop be az arcvonásaikba. Hanem a leányféle, az szépen megterem a műhelyek környékén is, mint ahogy a muskátli virít a cserépben vagy a kocsikenőcsös skatulyában is, de az akác nem. A leányok itt is takarosak, tessék csak körülnézni, egyik szebb, mint a másik és ők nincsenek is még kifáradva, csak a frizuráik és a toalettjeik mentek tönkre. A szoknya kiszakadt ráncaiból, a fodrok megtépve, cafatokban lógnak le, de hisz éppen ez a szép, mert ez jelzi a kapós leányt - a fehér ingváll piszkos a sok izzadt tenyértől, némelyik leányon ki is van égetve, mert a gavallér, ki nem fér a bőrébe s égő szivarral táncolja a mártogatóst, táncosnője vállára hajlítván fejét, hogy a női nyak illatától megmámorosodjék, akaratlanul, de sokszor selymaságból is odanyomja a szivar tüzes végét; fölszisszen a leány a fájdalomra s beáll a gyors beavatkozás szüksége, az oltás - ami nem kis gyönyörűség a tenyérnek, mert hát biz az becsúszik ilyenkor tilos helyekre is, ráfogván, hogy a tűz odább harapózott - szóval alaposan kell eloltani. El is alszik aztán a terjedő tűzszikra az ingvállon, vagy a kacabájon, csak kormosszélű lyuk marad utána, de kigyúl ahelyett az arcokon és a szemekben.

Hát bizony nem uralkodik valami nagy gyöngédség vagy finom modor. De hát kinek mi köze hozzá, mikor a leányok meg vannak vele elégedve és így is boldogok? Anyáik, nagyanyáik mind így mentek férjhez - nem lehet hát az rossz szokás. A táncos legény nem megy a leányok csoportjához, mint az uraknál, hogy meghajtsa magát a kiszemelt előtt, hanem csak a félszemével kacsint vagy a meggörbített ujjával int öt-hat lépésről. Ha aztán a jelre több leány rezdül meg és habozás támad, fennhéjázó móddal jelöli meg az igazit...

- Te gyere ide, te kis kancsal...

Vagy ahol előkelőbb a levegő (aminő például itt, a Findura szőlőjében), ott per »maga« vagy »kegyed« megy ilyenkor a megjelölés. »Maga kis dundi« (ami iparos nyelven kövéret jelent) vagy »maga, maga nagy szöszke«.

Régóta állt már a »piacon« Tóth Mari is, mert piac az a szó szoros értelmében, ahol csak a »portéka« van kirakva. Az eladók. Ezek fölött tartanak szemlét a legények s sokszor fumigative int egyik-másik a kezével, hogy egy se tetszik neki. A menyecskének semmi helye a piacon. Aki menyecskével akar táncolni, azt valahol másünnen kell előkeríteni s ez, mint a birka az úsztatóba, csak nagy húzódva engedi magát elcipeltetni a tánc helyére, még ha úgy kopogna is a szeme egy-két forduló után. Úgy kívánja azt az illedelem, hát így csinálják.

Mari szerényen vonult meg valahol a harmadik sorban, meg se látszott kis finom arca a sok mindenféle gurgulyafej közt. Egy-egy leányt kihúztak az integetések vagy a kacsintások mellőle is jobbról-balról, de neki nem akadt szerencséje. Ami nem csoda, mert igaz ugyan, hogy a szép arc nagy segítség az ilyenben, meg a szép termet (ámbár azt nem látni a harmadik sorban), de vannak hathatósabb emeltyűk is, ilyen a nexus a mesterfamíliák és az ismeretség a legények közt; ahol leány van a háznál, ott rendesen vannak legényalkalmazottak a műhelyben, akiknek úgyszólván kötelességük megforgatni a gazda leányait.

Mari kisasszony különben már megbánta merész kíváncsiságát, szeretne túl lenni a kalandon, megunta a dangubalást[1], talán restellte is a szobaleánya előtt, édes örömest ott hagyta volna a »kirakatbeli« helyet, de az nem volt könnyű, mert a háta mögötti sorok úgyszólván elzárták útját. Éppen mikor a visszavonulás módozatán töprengett a hamupipőke, egyszerre csak a sor előtt terem a vadász s félreérthetetlenül feléje int kezével.

Tóth Mari észre sem veszi; a bal szomszédnéja, egy tömzsi vénleány löki oldalba:

- Magát hívja az az úr, nem látja?

Egész teste megremeg, minden vér arcába szökken s elhomályosul előtte a természet, míg valami jóleső melegség fut erein. Hát mégis?

Az előző sorok megnyílnak előtte (mert rend van elöl) s mintegy öntudatlanul tántorog ki az ifjúhoz, akire még csak most vet egy bátortalan tekintetet. Úgy rémlik neki, mintha ismerné valahonnan, mintha már látta volna valamikor a vadászt, aki gyöngéden fogja meg a kezét (pedig nagy bolondság, mert még elárulja, hogy nem mesterlegény). De Mari nem vesz ilyet észre, nem lát, nem tud már semmit, átveszi fölötte az uralmat a zeneütem; meglendíti piciny lábát s azok szárnyakká válnak azon nyomban; száll, száll, ismeretlen világokon át. Pedig ez még csak a lassú, a lépegetés költészete. Kellemmel teljes, előkelő mozgás, de már ki-kicsillan belőle a szilajság gyulladozó szikrája. Táncos a párját elereszti persze csak azért, hogy aztán elfogja, negédesen illegeti, hajlongatja magát előtte, Mari egy kicsit járatlan a csárdás zamatos fortélyaiban (hiszen Amerikában nem tanulhatta ki), nem tud elosonni kacérkodó incselkedéssel s elvegyülni idegen párok közé s mikor már-már megfogná legyeskedő kedvében a táncosa, kisiklani karmai közül a pillangó illanásával, csalafinta kanyarodással, pedig csak úgy szép a fogdosó, ha nehézséggel jár. Ezúttal ugyan nem virtus; ott fogja el, úgy fogja el, ahogy akarja, mint a pihegő madárkát. A Rupi rárántja a frisset. No, most kell megnézni. Most jön a kopogós. Ejh, de tudja. Majd átkapja a Mari derekát két kézzel, föl-fölemelgeti, le-leeresztgeti filigrán táncosnéját, mintha piskótát mártogatna édes tejben. Harmatozik immár a homloka s lóbálódzik hajában a sárga rózsa... jaj, már le is esett.

Lehajlik érte Noszty hirtelen, de csak azt a kezét fejti le a leány derekáról, amelyikkel fölveszi.

A leány is leveszi a vadász válláról az övét s a rózsa után nyúl.

- Nekem adhatná - mondja a vadász.

- Minek az magának? - feleli az vissza (Most hallják először egymás hangját.)

- Hát csak. Eltenném magamnak.

- Úgy sincs már meg a szára - ellenkezik a leány csendesen.

- Hiszen éppen azért, mert nem veheti már hasznát.

- No, ugyan maga meg nagy hasznát veszi - évődik Tóth Mari.

- Ideadja?

Mari vállat vont, mire Noszty Feri az inge hasadékán át a keblébe csúsztatta a rózsát, de előbb megcsókolta.

Kigyúlt erre a leány, mint a láng, röstelkezni látszott, úgy érezte, hogy egy kicsit tovább ment egy ismeretlen, alantas állású ifjúval, de ez csak egy pillanatig tartott, hiszen nem is ő van itt voltaképpen, hanem a szobaleánya, Kovács Klári és ami a rózsát illeti...

- Hiszen nem az enyém - fejezte be a gondolatát hangosan.

- Hogy nem a magáé? - csodálkozott Feri ravaszul -, hiszen erről a fejről esett le, vagy talán ez a fej se a magáé?

Mari az ajkaiba harapott és nagy zavarba jött, hogy most majdnem elárulta magát a fennhangon való gondolkozással, lesütötte a fejét és mosolyogva mondá:

- A fej ugyan az enyém, de úgy érzem, mintha nem az enyém lenne, mert egy kissé elszédült a táncban.

Feri erre rögtön abbahagyta a táncot és az álldogáló táncosnék sorához vezette.

- Pihenjen meg egy kicsit, de még talán jobb volna, ha leülne valahol, talán ott az asztalnál, ha helyet szorítanának. Nincs ott valami ismerőse?

- Nincs, nincs - felelte kedvetlenül, mert egy csöppet sem volt még elfáradva és csak zavarában, kifogásnak rántotta elő a fejszédülést; szeretett volna még táncolni.

- Hogyan, senkit se ismer? Tehát nem pápai a kisasszony?

- Sem pápai nem vagyok - mondá halkan -, sem kisasszony.

Noszty ijedten látszott fölszisszenni:

- Oh Istenem! Hát már férjnél van?

- Nem úgy értem - felelte szégyenlősen, miközben a kendőjével legyezte magát.

- Hanem?

- Úgy, hogy én csak szegény szobaleány vagyok, egyszerű cseléd.

Ez a fölfedezés láthatólag elkedvetleníté Nosztyt; hozzátartozott ez a szerepéhez, melybe apránként kezdett belejönni. Úgy tett, mintha egyszerre nagyon elhidegült volna, elbocsátotta a Mari kezét.

- Nem gondoltam volna - mormogta csendesen.

A leány kíváncsisága föl volt már ezzel piszkálva.

- Hát mit gondolt?

- Tudom is én? Mit gondol a seregély, ha valahol egy szép szőlőfürtöt lát? Csak nem hiszi talán, hogy ez akkor azt mérlegeli, a gróf tőkéjén nőtt-e az vagy egy közönséges zsellérén?

- Hanem megeszi, ugye? - felelte rá Mari hirtelen. - No, köszönöm. Maga engem meg akart enni.

- Miért ne? Hiszen megenni való.

- Ugyan menjen! Talán mézeskalácsos, hogy olyan pazarul bánik a mézes szavakkal?

Noszty kitért a felelet elől, vagy nem hallotta a megjegyzést, mert megfordult és körültekintett a tarkabarka mulatozók csoportjain.

- Sehol se látok valami ülőhelyet - mentegette magát bosszúsan -, s nekem sincs itten ismerősöm.

- Alkalmasint maga se idevalósi.

- Én csak átutazó vagyok, de megálljon, látok valamit...

Noszty észrevette a pónit, a Répási uram hordóját, ott állt kipányvázva a gyepen, az ördög se törődött már vele - hát bizonyosan üres.

Otthagyta tehát Marit és fölkereste a szabót, hogy engedje át a pónit egy a fáradtságtól kimerült leánynak ülőhelyül.

- Hm - dünnyögte Répási -, a hordó is kimerült, a leány is kimerült, hát összeillenek.

- Elvihetem?

Répási uram felhajtott egy pohár bort s nagy lendülettel felelte:

- Egy kősziklát láték idejövet, mely kettérepedt, hogy helyet engedjen egy vadrózsának, mely nem tudott a kő alól kinőni; Répási János se bugyborékolhat kegyetlenebbül, midőn egy rózsabimbó számára az elhelyezés mivoltja helyeztetik tárgyalás alapjául, és mikor Répási Jánosnak meg sem kell repednie emiatt.

Feri hát odagurította a hordót a leányok csoportjához és megkínálta Marit a leüléssel.

- Tessék, édes lelkem, üljön le. - Ez a lelkem megszólítás is most már stílszerű volt a vallomás óta. (De 'iszen érti magát a gyerek.)

Az ülőke elhozatala olyan nagyszerűen gavalléros tettnek tűnt itt fel, mint mikor herceg Montrose bíborköpönyegét teríté le a sárba, hogy egy hölgy száraz lábbal léphessen ki a kocsiból a csónakjához. Az általános figyelem Noszty és Mari felé fordult. A bámulat megaranyozta Nosztyt. Ejnye, de csinos fiú! De ugyan hova tette a szemét? Az irigység nyilazni kezdte Marit. Ki lehet? Honnan jött? Ki ismeri?

- Furcsa puska - ereszté ki fullánkját Répásiné. - Úgy áll rajta a ruha, mintha vasvillával hányta volna rá valamelyik béresünk.

(Ezzel azt is jelezte az ifjúság előtt, hogy béreseik vannak odahaza és pedig többen.)

- Úgy mórikálja magát, mint valami úri kisasszony - vélte Komádi Józsefné asszonyom, a csinos fűszeresné, a bencésekkel átellenben.

- Pedig csak szobacicus - világosította fel Erzsi, a hajadon húga -, mert éppen mellettük táncoltam, mikor azt mondta a vadásznak, hogy ő csak cseléd.

- Ejnye, a szemtelen! - pattant fel Csömör Andrásné, kinek már meglehetősen félre állt a kontya, mert tisztelője a boritalnak. - Hogy mer ide tolakodni, rangbeli perszónák közé? Nem hordóra kellene ültetni az ilyet, hanem kalodába.

- Nono, nem cseléd az - csillapította Kevély Istvánné a megbotránkozókat. - Nem látják kegyelmetek, hogy milyen harmatos fehér keze van; nekem is ilyen volt, mikor még kisasszony voltam (a kántor leánya volt S.-Vásárhelyről), aztán milyen gyémántos arany karperec csillámlik a kézcsuklóján.

- Persze. Tudjuk - gúnyolódott Somrói Veronika, a vénleány, aki ugyancsak ki volt festve és jól tudta, hogy mit ér a látszat. - Bizonyosan a kegyelmed ura csinálta.

(Kevély István uram ugyanis rézműves volt.)

Úgy Noszty, mint Mari, semmit sem sejtettek e fenekedésekről. Noszty leültetvén a kisasszonyt, elvegyült a tömegek közé. Érezte, hogy a Voglányban kifőzött terv jobban sikerült, mint remélte és most már fejlődésképes, de nem szabad rohamosabban érlelni. Egy kis időt hagyott Marinak, míg lelke fölszívja a beadott mérgeket.

Már szinte megijedt, hogy többet adott be belőlük, mint kellene. Csak egy kávéskanállal egyszerre - így diktálja az okosság. - Azért hagyta ott egyedül.

Marinak úgy tetszett az elmúlt negyedóra, mint egy szép, kedves álom, melyből még kár volt fölébredni. Okolta magát, amiért elriasztotta a táncosát, azzal a vallomásával, hogy szobaleány. »Mindegy - sugdosta a hiúsága -, tetszettél neki, az bizonyos, nyilván beléd szeretne, ha volna rá alkalom, s ha nem lennél cseléd, hanem valami mesterleány.«

Hisz az is vagyok - felelgette önmagának -, pékmester leánya vagyok, csakhogy a kifli-királyé, királykisasszony...

Bolondság, bolondság - fűzte odább a gondolatait, miközben visszaigazgatta azokat az engedetlen hajszálakat, melyek kirázódtak tánc közben a fonatból és az égő arca körül repkedtek, amint magára hajtotta a szelet csipkekendőjével. - Kétségtelenül hibáztam és ha a mamáék megtudják, nagy patália lesz belőle... Jaj, Istenem, csak meg ne tudnák! És ha már elkövettem a hóbortot, legalább mulattam volna, de elrontottam a mulatságomat a vallomással. Ez volt tőlem a második ostobaság. Azt értem el vele, hogy most itt hagyott a gavallérom faképnél. Ejh, mindegy. Hiszen a voltaképpeni cél mégis el van érve. Egy legénynek megakadt rajtam a szeme, hát mégis szép vagyok valakinek...

S egy kedves, szelíd mosoly osont el ajkain.

Aztán nem is az utolsó legény szeme akadt meg rajta, hanem a legcsinosabbé valamennyi között. Két dióbarna szem, finom, vékony bajusz fölött. Megint elkezdte fejét törni, hogy honnan olyan ismerős neki a fiatalember. S e végből ismét fölkereste a tekintete. Oh, csakis evégből. Hopp, megvan, eszébe villant. A Vörösmarty »Szép Ilonká«-jának illusztrációiban szakasztott ilyen a vadász, akiből aztán Mátyás király hámlik ki.

Noha kitalálta, mégis önkéntelenül is figyelemmel kísérte a vadászt. Röstelkedve érte magát ezen a hóbortos érdeklődésen, fülig pirult, de (s ez a gyanús) azon nyomban megtalálta a mentséget, amivel a belső kisbíró száját bedugta. Ejh, ugyan mi van abban? Hiszen ki érdekelje az idegen tömegből, ha éppen az az egy ember nem, akinek megtetszett? E sokaságból kétségkívül leginkább ő áll hozzá legközelebb... azaz csak állt. Ámbár ki tudja? Hiszen miért ne jöhetne még vissza?

Tehát már várta. Várta anélkül, hogy tudná, hogy várja. Feri hidegen, közömbösen őgyelgett, majd itt, majd ott tűnt fel, beszélt egy kicsit Brozikkal, majd Répásival, ezzel az utóbbival koccintott is, miközben odajött a Répási-leány, a szikraszemű, megösmerkedett vele s egy darabig beszélgettek, nevetgéltek. De micsoda kedvetlenítő nyugtalanság lepte meg Tóth Marit ezalatt, szeretett volna már hazamenni, de nem volt ereje fölkelni a hordócskáról.

Próbálta elterelni gondolatait a vadászról, de nem egészen sikerült, majdnem akaratlanul is rátévedt a tekintete s kísérte mindenüvé, látta, amint elválik a Répási-leánytól (no, hála Istennek), megkönnyebbszik, érezte; most egyenesen a leányok sora elé állt a vadász szemlét tartani, hogy táncosnét válasszon közülük, sokáig nézett ide, oda, bizonytalanul, habozva, aztán mintha nem talált volna senkit, eleresztette a jobb kezét, mellyel inteni szokás és elment a sor előtt, kezeit hátra téve. Így ment el Mari mellett is, lassan, gondolatokba mélyedve, anélkül, hogy észrevette volna, csak mikor már áthaladt, fordult meg, s mintha csak történetesen esnék, hátra szólt:

- No, kipihente már magát?

A Mari szíve elkezdett hevesebben dobogni, de ezt magának se merte bevallani.

- Körülbelül - felelte.

- Nem táncolnánk még egy kicsit? - kérdé nevetve.

- Nem bánom - mondá a leány fojtott hangon és felemelkedett ülőhelyéről.

A hordóra rögtön leült Süvegjártó Ágnes. Noszty elkezdett táncolni, de alig perdített egyet-kettőt Tóth Marin, mikor a selyma Guba Pali fölhajította duhaj kedvvel a Kolotnoki Jóska selyempántlikás kalapját a diófára s az ott maradt lógva fent a gallyak között. Kolotnoki fölmászott a kalapjáért s ha már egyszer ott volt a magasban, az a gavalléros gondolata támadt, hogy miután a banda éppen a fa árnyékában állva muzsikált, leereszt a Rupi hegedűjébe egy ezüst forintost. A forintos azonban a prímás orrára esett, úgy, hogy abból legott megeredt a vér. Látván a saját vérét folyni a kabátján (ámbár a cigány szereti a pirosat), ezúttal rémülten ejté el hegedűjét, valóságos halálordítást hallatva, mely csak fokozódott azáltal, hogy a szerencsétlen hegedű éppen egy kőre esett és megrepedt, amely körülmény folytán stradiváriusszá lépett elő. Nagy galamuta támadt ebből; Rupi jajveszékelésbe tört ki drága hegedűje miatt, a banda többi tagjai, látván vezérük katasztrófáját, keresztbe tették vonóikat, a brácsás vízért szaladt, lemosni a Rupi arcát.

- No, mi az? - riadtak fel a táncosok. - Hát miért nem muzsikáltok, hékás?

Rupi még mindig kiabált, átkozódott cigány nyelven, mire a többiek is nekibátorodának:

- Nem urák ezsek - mondá a flótás és kezdte a flótáját a szarvasbőrtokjába csúsztatni.

- Reselt figét ezseknek, nem muzsikát - vélte a cimbalmos -, szúrják le elíbb a hegedí árát!

Nosza odaugráltak a rendezők a sztrájkolókhoz, észretéríteni igyekezvén az elkeseredett Rupit, hogy így, amúgy, hiszen Kolotnoki jót akart, pénzt hagyított le, ki tehet arról, hogy rossz helyre esett, hiszen a pénznek nincsen esze (pedig dehogy nincs). Rupi váltig csökönyös maradt, míg végre tömérdek huzavona, fenyegetés, gorombáskodás, könyörgés után sikerült őt megnyugtatni tíz forintnyi kárpótlás ünnepélyes ígéretével, ami nem is volt túlzott összeg, ha meggondoljuk, hogy az utolsó stradiváriuszok egyikének összetörését volt hivatva fedezni.

Míg az alkudozások tartottak, a sokáig húzódó szünet bő alkalmat nyújtott a csevegésre, azokról a bizonyos csacsiságokról, melyek semmiképp se alkalmasak a följegyzésre.

- Még nem is kérdeztem, hogy hívják? - kérdé Noszty.

- Találja ki!

- Juliskának?

- Nem.

- Hát hogy?

- Klárának.

- Klára szép név, de hát a vezetékneve?

- Minek azt tudni? - vélte Tóth Mari. - Ne legyen olyan kíváncsi.

- Arra gondoltam, hogy ha talán egyszer kedvem jönne levelet írni.

- Nekem? - szólt a leány ijedten. - Oh, hiszen az lehetetlen.

- És ugyan miért volna lehetetlen? A posta elviszi akárhova.

Mari habozott egy percig a felelettel, miközben fülig pirult.

- Az asszonyom sohase engedne meg ilyen levelezést.

- Különös asszonyság lehet - jegyezte meg Noszty vidáman -, csak nem valami apáca fejedelemasszony?

- Nem, nem, de mégis...

- Egyszerűen ne mutassa neki a levelet.

Mari nem felelt, de Noszty örömét találta őt ebben a kérdésben megkínozni, sarokba szorítani.

- No, ne okoskodjék hát, Klárika, mondja meg a címét kérem - rimánkodó, lágy hangon ismételgette -, mondja meg, ne keserítsen meg, hiszen olyan szomorú még gondolatnak is, hogy sohase lássam többet... de persze maga nem bánja...

- Hát mit tehessek? - rebegte bizonytalanul, nagy zavarral.

- Mondja meg a címét és a többit bízza rám - suttogta a vadász mámorosan.

Tóth Mari megrázta a szép fejét tagadólag s álmatag tekintetét lesütötte.

- Nem mondhatom meg, éppen azért, hogy ne írhasson... nem akarom.

- De hiszen nem mutatná meg az asszonyának.

- Meg kellene mutatnom - felelte akadozva -, mert tudja meg az igazat, mert, de ne nevessen ki kérem, nem tudok olvasni.

- Oh, szegény kicsikém! Szegény kicsikém!

Jó szerencse, e pillanatban megszólal a zene, mozgásba jöttek megint a lábak és megpihenhettek a nyelvek. Mari szabadabban lélegzett, Noszty azonban a boldogtalan szerelmest adta, dacosan szegte le fejét s elfordította táncosnéjától. És mintha keserű érzései annyira kicsordultak volna, hogy a lábába is jutott, vad szilajsággal járta a táncot. Ahol ni, Brozik uram is beugrott s éppen Répásiné asszonyommal (mintha elefánt táncolna a tehénnel), mindkettőjükről csorgott a verejték, a Brozik nagy tokája ide-oda rengett, míg a Répásiné pufók arca szinte már a kékbe játszott a fölhevüléstől.

- Talán már elég is lesz - lihegte. - Öregek vagyunk már, szomszéd.

- Többet ér egy negyedórai napfény télen, mint egy egész napfényes hét nyáron. Ez az én véleményem, szomszédasszony lelkem.

Széles jókedvben, ott rezegtette magát és méltó terhét közvetlen Noszty mellett, miközben barátságosan ütött rá a vállára:

- Sose halunk meg, vadász uram.

Noszty dühösen fordult meg, hogy megfenyítse, aki vele komázni mer, de meglátván Brozikot s eszébe jutván, hogy hol van, egy mély sóhajjal felelte:

- Bárcsak már meghaltunk volna!

- Hát mi a baj, haj, haj, hopp?

- Nem akar a rózsám szeretni - nyögte ki keserű panaszát a vadász, mire úgy látszik, megesett a táncosnéja szíve, önkéntelenül hozzásimult, szinte hozzátapadt.

Delejes áram futott erein keresztül s szenvedélyesen magához szorította - pedig ez már nem is tartozott a szerephez.

- Nem tud olvasni? - suttogta lázasan. - Hát a szemekből se tud?

- Nem próbáltam - lihegte a leány ábrándosan. - Jaj, agyonszorít!

Legott elbocsátotta a derekát, aztán már csak előtte cifrázta, szép, formás mozdulatokkal, daliásan, mind a két kezét a csípőjére téve. Addig-addig iregtek-forogtak, míg egyszer csak odaértek a cigány elé.

Feri egy bankót csúsztatott titokban a prímás tenyerébe s parancsoló mozdulattal kiálta rá:

- Ácsi more! Ez jön most.

S dalolni kezdte, táncosnéjára szegezve izzó tekintetét (nem volt ebben semmi mesterkélt többé):

Nézz rózsám a szemembe,
Mit olvasol belőle?

Mari eleinte puszta szónak vette s inkább lesütötte a szemeit, semhogy bele mert volna velök nézni a vadászéba, fáklya a fáklyától gyúlik, jaj, dehogy nézne oda, hanem a legény nem engedte, s addig ismételte a dal első sorát, mindig csak azt húzta a cigány is, hogy feltűnő jelenetté kezdett fajulni - akkor már mégiscsak célszerűbb, ha belenéz.

Rávetette búzavirágszín szemeit, csak egy villanásra találkozott a négy szem, csak annyi ideig, amennyiig a nyíl egy falevelet áthasít (de talán az is sok volt), aztán lehunyta, mintha megperzselődtek volna, rájok húzódott pihentetőül a selyemrojtos szemhéj.

Mit olvasol belőle?
Ugye azt mondja,
Ugye azt mondja...

Dalolta Noszty tovább, miközben megfogta a Mari kezét:

- No, hát mondja már, hogy mit mond, mit olvasott ki?

- Azt, hogy maga bolondot űz belőlem - felelte a leány tündöklő mosollyal, amely elárulta, hogy maga se hiszi, amit mondott.

A párkák keze azonban sohasem pihen egészen, váltig új szálak fonódnak le a guzsalyaikról. Kolotnoki Józsi nagyon zokon vette a flótás mondását, hogy ők nem urak s hangulatot kezdett csinálni a rendezők közt amellett, hogy ezt meg kell torolni, a flótás szemtelenkedett velök, ezt nem viheti el szárazon, meg kell a flótást verni, hogy lepedőben vigyék haza, ezt kívánja az iparos ifjúság becsülete. Ebbe bele is nyugodtak a többi rendezők, mert a becsület egyugyanazon koszttal táplálkozik, eltérő vélemények csak arra nézve voltak, hogy most lasnakolják-e el a flótást, vagy csak a szüreti mulatság legvégén? Sőt volt egy harmadik indítvány is, a fiatal Broziké, melyben szintén bennfoglaltatott az elagyabugyálás, de úgymond, előbb be kellene bizonyítani, hogy urak vagyunk, ez pedig akként volna keresztülvihető célszerűen és olcsón, ha valahogy egy négyest lehetne összehozni, mert a négyes okvetlenül imponálna a bandának s nagyra nevelné a mulatság tekintélyét a külvilágban is, ha híre menne a városban, hogy négyest is táncoltak a szüreten.

Úgy ám, négyest, de ki tud négyest táncolni? Nagy dolog az! Arra sincsen módja a szegény mesterlegénynek, hogy a fejét megrakná műveltséggel, nem hogy különböző ismeretek jussanak még a lábaiba is. Hiszen gyönyörű volna egy négyes, nagy eset volna, szó sincs róla. Findura bácsi holtig kevélyen emlegethetné, hogy valamikor négyest táncoltak ebben a szőlőben, de azért mégse tanácsos buga fővel neki ugrani, mert hátha valami világraszóló felsülésbe vagy nevetségbe lyukad ki a dolog, hanem egy kis elsődleges tapogatódzás nem árthat, hogy ki tud, ki nem tud s hány pár állna ki a döntő percben?

A fiatal Brozik bízatott meg ezzel, mire sorba vette a fiatalságot s így jutott el Nosztyhoz is, megszólítván őt illő módon:

- Szokott kegyed négyest táncolni?

- Csak nem akar engem táncosnénak? - kérdé nevetve.

- Szeretnék egy négyest rendezni, ha elég vállalkozó akad.

Noszty a táncosnéjához fordult.

- Akarna velem egy négyest táncolni?

- Miért ne? - felelte Mari odaadón.

Úgy látszik, több helyütt is szerencsével járt a kis beesett szemű Brozik, mire hirtelen nagy nyüzsgés-mozgás támadt, mint a futótűz terjedt el a hír, hogy négyes készül, ami csodálatosan fölajzotta az idegeket és emelte az önérzeteket. Mindenki nagyobbnak, előkelőbbnek érezte magát egy fokkal, kivévén azok a leányok, akik nem tudtak négyest táncolni s marcangoló lelkiismeretfurdalással mélyedtek el múltjukban előforduló olyan mozzanatokba, melyek lehetővé tették volna a finom tánc elsajátítását.

A rendezők lázasan futkároztak ide-oda a nagy esemény küszöbén. Ezer és egy kérdés merült most fel (nem olyan könnyű ez, ahogy látszik). Megtanácskozandó, miképp történjék a megszólítás: Urak, hölgyek vagy pedig: Férfiak és nők? Természetesen urak, hölgyek. De az egyes figurák egymásutánjával és elnevezésével sem volt egészen tisztában Brozik úr, hiába tanulta a mészárosságot Bécsben. Ezeket bizony magával Rupival kellett megbeszélni, evégből fölfüggesztették a táncot s újólag kisöpörték és kiegyengették a tánchelyet.

Noszty ezalatt elbocsátván táncosnéját, hogy a négyeshez majd visszatér, fölkereste idősb Brozik uramat, hogy valami ennivalót kerítsen tőle, mert a gyomor is megköveteli a magáét - kivált olyan sovány ebéd és annyi testmozgás után. Hanem iszen egyéb se kellett, csak jeleznie, hogy éhes.

Ha eddig senki se törte magát őt észrevenni, vele megismerkedni, míg semmire se volt szüksége, most bezzeg tízen is rohantak az élelemmel rakott kosaraikhoz, fölséges hideg pecsenyék: malacok, ludak, foglyok, nyulak, torták, fánkok és nyalánkságok kerültek ki a sustorgó zsíros papirosok közül.

- Ide, ide, öcsém uram. Ebből tessék, kedves öcsém! Ne vesse meg a mienket. Tiszteljen meg minket is.

Ha nem álltak is egészen jó lábon a finom előkelő tónussal, de a magyar vendégszeretet a maga teljességében duzzadozott. Tartaléknak eldugott pókhálós palackok kerestettek elő ugyancsak a kosarakból vagy a krispinek és köpeny zsebeiből, zöldesbe játszó aranyszín nedveikkel, melyek a városi pincékből öreg korukban származtak vissza a hegyre, melytől eredtek. Egymásra licitáltak a jó emberek. Ebből egyék, ez a jó! Mi az a poharában? Ugyan öntse ki azt a lőrét! Eh, ne hallgasson azokra, kóstolja meg az úr az enyimet!

Így kínálgatták fölváltva, azt se tudta már, mit egyék, mit igyék, a sok szívességtől, a veszprémi püspök se dúskál annyi jóban, le is telepedett az asztalhoz nagy kényelmesen, de még jól se lakott, már a cigány a négyes akkordjait kezdte jelezni, a párok immár sorakoztak kétfelől és a rendezők harsányan kiáltoztak.

- Urak, hölgyek! Kezdődik a négyes! Ide, ide a sorba! Ej no, gyűljenek már, kutya mérges teremtette.

Noszty is felugrott, sietett megkeresni a táncosnéját. Körülnézett a leányok hullámzó során, de sehol sem látta Tóth Marit, hanem ahelyett megpillantotta Bligit, a dogot, amint ott somfordált a leánypiac túlsó szélén. Aha, a Bligi kiszabadult és idejött. No, ahol a Bligi van, ott kell lenni közel az úrnőjének is.

Abba az irányba indult egyenest és most már meg is pillantotta Tóth Marit, felismerte az aranyszínű hajkoronáról, ámbár háttal állt, egy csenevész barackfa levelei által részben elfedve, egy másik leánnyal beszélgetett, aki széles karimájú, lilapántlikás szalmakalapot viselt, mely csak az állát engedte láttatni messziről. Úgy látszik, élénken folyt közöttük a beszéd. Vajon kivel barátkozott meg?

Most egyszerre fölvetette fejét az idegen nő s Noszty lábai megdermedtek, arcát halaványság lepte el. Az, akivel Tóth Mari beszélgetett, Velkovics Rozália volt, az ő egykori menyasszonya Trencsénből.

Velkovics Rozália! Álom-e vagy valóság? Talán csak hallucináció, kísértet, mely a saját lelkiismeretéből kél ki? Hiszen mit keresne itt Velkovics Rozália? És hogyan eredhetne beszélgetésbe éppen Tóth Marival? Annyi véletlen nem fér egy kosárba!... És mégis ő az, testestől-lelkestől, minden mozdulata rávall, ő szokta hol leszegni, hol fölhajítani fejét, mint a kényes paripa, a kezét is úgy lóbázza, nem minden kellem nélkül, sőt a lencse is ott van a balszeme alatt. Jaj, csak valahogy meg ne látta volna, mert akkor minden elveszett.

Egy másodperc alatt kellett átgondolnia és mérlegelni mindent. Szent Isten, milyen szerencse és szerencsétlenség egyszerre!

Világos volt, hogy futnia kell innen, nehogy meglássa, ha meg nem látta eddig. De mit szól ehhez Mari, ki tán már várja e pillanatban táncosát? A táncos nem lesz elő, az már bizonyos. Nagy szégyen, hogy megszökött, de legalább mégsem romlik el minden, mert egyet-mást meg lehet később magyarázni, de ha kisül, hogy ki ő, hitvány partivadászattá durvul a mai bájos kaland.

Pedig ez a játék már nem megy babba, nemcsak Mari hozományáról van már szó (hiszen még elég pénzes leány akad az országban), hanem az ő szívéről is, mely nyugtalanul dobog és hánykolódik.

Önkénytelenül megfordult s mindenekelőtt belevetette magát a hullámzó embertömegbe, hogy észrevétlenül a puskájáig jusson s minél előbb elhagyja ezt a veszedelmes helyet, de amint az asztalokhoz lopta magát, hol a puskája és tarisznyája volt felakasztva, a Répási uram háta mögötti szilvafán, felette kockáztatott vállalatnak látszott a tárgyak leakasztása, mert a körülülők alkalmasint észreveszik, Brozik és Répási tartóztatni fogják, a rendezők, akik most hajkurásszák össze héjaszemekkel a négyes-táncolókat, előreláthatólag közbelépnek, hogy ne menjen; ebből jelenet keletkezik vagy legalább szóbeszéd és ráterelheti a Rozália figyelmét... Jó lesz vigyázni! Inkább a puska vesszen, mint a remény.

Noszty tehát arra határozta magát, hogy ott hagyja vadászkészségét s mögéje kerülvén nagy ügyesen a ponyvákból készített szüreti sátornak, észrevétlenül leereszkedett a hegy legalján elhúzódó árokba, melyet a hegyről leszakadó vizek vájtak ki ott századok óta. Az árokban egy csöpp víz se volt s minthogy kétrét meghajolva mendegélt benne egy darabig, teljesen láthatatlanná lett.

Csak messze, túl a láttávolon lépett ki onnan, hogy a völgy pázsitján kanyargó gyalogúton a város felé tartson. Előlről a pápai templom kettős tornya integetett feléje komoran, hátulról a négyes egyre bágyadozó zenéje csiklandozta. Éppen a chaine anglaise figuránál tartottak most. Milyen jó volna ott lenni, a Mari puha kezét fogva, édes vallomásokat, apró szikrákat csalni ki belőle. Ki tudja, mi minden történhetnék még?

A nádason innen, a tocsogóknál, vadludak csapatja rebbent fel, a kukoricásokból nyulak ugráltak ki szemtelen vakmerőséggel. Mert ilyen az élet. Mikor puskája van az embernek, kerüli a vad, mikor meg nincs puskája, ott ténfereg a lába alatt.

Igaz, nem valami nagyon érdekelte most a vad, jobban izgatta az a rejtély: hogy toppant ide Velkovics Rozália? A pokol lökte-e ki magából vagy az ég küldte, hogy egyetlen húzással elrontsa mindazt, amit az ördög épített?

De hátha mégsem volt Velkovics Rozália? - Hátha csak hasonlított hozzá és most őt csak egy képzeletbeli fantom, egy üres árnyék kergeti a paradicsomból?



TIZENNEGYEDIK FEJEZET
A PATKÓ-LEGENDA KELETKEZÉSE ÉS SZÉTFOSZLÁSA

Biz az pedig valóságosan Velkovics Rozália volt és nincs benne semmi ördöngösség, hogy ő volt, hiszen tudjuk, hogy Velkovics György uram és családja minden évben Somlyón tölt néhány napot. Trencsénben más a bonton, mint egyebütt. A trencséni high-life nem megy a Tátrába vagy a Svájcba, mint a laposabb lakóhelyek úri népe nyarankint, nem veszi pénzen a telet (van az neki elég), Olaszországba se utazik ősz felé a meleg fölkeresésének okából, a trencséni ember belülről szedegeti be a meleget borovicska képében, hanem ha valami nagy flancot akar mutatni, szüretekre jár. Nem a bor miatt, hiszen a bort Trencsénbe is elhozzák palackokban, hordókban, inkább a szőlőkben lezajló élmények miatt. Trencsénben ez a becses, ez imponál. Híre fut az egész környéken: Velkovicsék szüretre mentek. Száz irigy sóhaj röppen el. Ah, boldog emberek! Csert je panom! (Ördög bajuk az uraknak.) Hát ez bizony olyan fennhéjazó, rangos dolog, mintha azt mondanák más közönséges vidéken, hogy Velkovicsék tengeri fürdőre utaztak. Van bezzeg találgatás, hogy hova, miféle szüretre mentek hát Velkovicsék? Somlyóra. Hohó, Somlyóra! Nagy szó. A Somlyó semmivel se hitványabb hely a szüretek közt, mint a tengeri fürdőzésben Trouville vagy Ostende. Hja, aki teheti! Könnyű Velkovicséknak! Az ördög köpi azoknak a pénzt. Így beszélnek Trencsénben és hétmérföldnyire körös-körül a »pan«-ok és a »panicská«-k kik még sohase láttak természetben venyigét és szőlőkarót.

Velkovicsék véletlenül érkeztek meg ma, csak holnapra várták őket. A véletlenség onnan eredt, mert az ötödik testvér, Kohlbrunn Matild, férjezett Mordon Jánosné, akinél egy napot kellett volna tölteniök útközben, egész háznépestől valami temetésre ment Szombathelyre.

- Hát ez is csak nekünk szerencse - örvendezett a házigazda, amint a sok csókolódzásnak, ölelgetésnek vége szakadt.

- Ebédeltetek-e már?

- Hogyne! Pápán a »Griff«-nél.

- Nem igaz! - erősködött Krisztina asszony s el sem hitte addig, gyanúsan fürkészve őket, míg meg nem esküdtek sorba.

Akkor aztán megindult a millió és millió kérdés, csodálkozó felkiáltás, leginkább Rózát illetőleg. »Istenem, hogy megnőtt ez a gyermek! De milyen szép! Mit csinálsz a hajaddal lelkecském, hogy olyan fényes, mint az acél?«

Derült, meleg és hangulatos látvány volt, amint ott ültek hosszú évek múltán megint együtt a szőlőbeli villa mestergerendás, fehérre meszelt falú, nagy szobájában, a »Stadt Frankfurt« ebédlőjének egykori pajkos törzsvendégei, csak az öreg kékfestő hiányzott, de ahelyett ott volt az új hajtás, szép Rozáli. Hejh, sok víz folyt le azóta a Vágon! Az idő sokat elszedett tőlük, csak az emlékeiket hagyta meg. A megindult beszélgetés föl-fölkavart egyet. Emlékszel-e még, mikor a bolond grófodat kísérted? Az ám, vajon mi lett aztán belőle? Hát azt tudod-e még, mikor a pezsgőt ittuk valahol a Zugligetben a zálogba csapott óra árából? Még most is őrzöm otthon Rekettyésen az öreg órát. Sorra került azután a trencséni élet is.

- Ott van-e még a régi cimboránk, Stromm? - tudakolta Miska.

- Csinos, deli ember még most is - jegyezte meg Velkovicsné.

- Persze. Mert neked minden uniformis imponál - pirított rá Velkovics.

- Célzás akar ez lenni? - évelődött Tóth uram a sógorasszonnyal.

- Azért mondja Gyuri - mentegetőzött Velkovicsné -, mert... Eredj csak ki egy kicsit, Rozália, kérlek. De nini, hol van Mari?

- Künn sétál valahol a szobaleánnyal - felelte Tóthné. - Bizonyosan nem vett benneteket észre, mert különben itt volna már.

- Eredj ki Rozika, keresd meg!

- Azonnal mama, csak a kalapomat teszem föl.

Róza, sejtvén, hogy róla lesz szó, eltávozott, mire elbeszélte Velkovicsné, hogy a Gyuri csípős mondása voltaképpen arra vonatkozik, mert a Rózának egy tavalyi udvarlóját, egy hadnagyot, különös pártfogásába vette, akinek aztán szegénynek kvietálnia kellett valami kényes ügy miatt.

- Közönséges szélhámos volt - pattogott Velkovics. - Kompromittálta a leányunkat.

- Lehet, hogy az volt, de előkelő családból származott.

- Mit nevezesz te előkelő családnak, Zsuzsánna?

- Olyat, aki nem maga járta ki a nemességét.

- Jó nyelved van, Zsuzsánna. Mondhatom, jó nyelved van - mondja Velkovics úr megsértődve, deres haját markával felborzolva, ami a közeledő vihar előjele szokott nála lenni.

Sietett is Tóthné átvinni a beszédet egyébre.

- Az idén is Rajecen töltöttétek a nyarat?

- Sehol se voltunk - felelte Velkovics mogorván.

- Jele, hogy semmi bajotok nincs - szólt közbe Tóth sógor.

- Ugyan, hadd el kérlek. Éppen azért nem mentünk sehova, mert mind a ketten betegek vagyunk és nem tudtunk a helyre nézve megegyezni. Zsuzsánna vérszegény, neki déli fenyvest ajánlottak a doktorok, nekem meg vértolulásaim vannak, engem Marienbadba küldtek. De minthogy Zsuzsi engem félt, én meg Zsuzsit féltem, hát nem mertük egymást ellenőrzés nélkül hagyni és inkább otthon maradtunk.

Ezen aztán úgy kacagott Trencsén érdemes polgármestere, mint a zuhatag, mert az volt a szokása, hogy ha a mérgét nem sikerült valami vastag gorombaságban kilöknie, hát a humor édes mézében csöppentette el.

- Egyébiránt - tette hozzá -, ebből is láthatod, sógor, a te amerikánus egyenlőségi tanaidnak a tarthatatlanságát, mert még a vér sincs egyenlően és arányosan felosztva az emberi testekben. De ez ellen még legalább védekezhetik az ember, ahogy lehet.

- No, és hogy védekezik? - kérdé Tóthné.

- Ami engem illet, köpölyöztetem magamat, a vágújhelyi vörös boromat pedig, melyet magamnak rendeltem, itatom azóta Zsuzsikával; van is, nincs is már a hordó alján.

- Eredj, te Lucifer! - förmedt rá Zsuzsánna asszony, kinek fagyás folytán átkozott vörös orra volt, mintegy cáfolatául annak, hogy vérszegény - képes vagy rá megfontolatlan szavaiddal, hogy először a katonatisztekkel hoznál hírbe, most meg a részegeskedés gyanújába keversz.

Míg ilyen félig kedélyes, félig csipkelődő beszélgetés folyt bent, addig a szép Róza bejárta a szőlőt, Marit keresve mindenfelé, természetesen sehol sem találta, még a Bugri apó se tudott róla semmit.

- Nem láttam a kisasszonykát reggel óta.

Bugri apó éppen a kunyhójába tartott, hogy a taplókészletéből vegyen magához.

- Nem is voltam különben otthon - magyarázta -, mert szedőket jártam fogadni a városban.

- Mikor kezdjük a szüretet?

- Csak holnapután.

- Lesz-e sok bor?

- Apró a szem az idén, kisasszonykám. Az Isten megadta bőven, hanem az idő nem jól dajkálta meg.

Az apó eltűnt a kunyhó ajtaján ezek után, de a megnyíló ajtón át kiosont a kunyhóból a dog, mister Bligi. A kiállott fogság után megrázta magát, miközben csak úgy pattogott a bőre s hamuszín szőréből egész porfelhő támadt.

- Ah, a Bligi! Hopsza Bligi. Gyere ide kutyuskám - örvendezett Rozália, piros száját összecsucsorítván fütyülésre, bár az neki sehogy se sikerült. Mister Bligi mégis odajött s megismervén őt tavalyról, a farkát csóválta. Róza lehajolt hozzá, megveregette a bordáit kis kezével, ami annak nyilván jól esett, mert egyre jobban megnyúlt és alákuporodott, nagy, okos szemeivel hálásan pislogva rá.

- Hát megismertél, mister? Szép tőled, aranyosom. Nos, hol az úrnőd? Nem lehet nagyon messze. Vezess hozzá!

Bligi, mintha értene, megindult a barázdán, amelyen Mari ment volna délután s mindenütt szaglászva, szimatolva, kivezette a vendég kisasszonyt az útra. Meg-megállt koronkint és hátranézett.

- Jól van, jól, csak eredj előre. Ne félj no. Megyek utánad, mert te bizonyosan tudod, hol van.

Ment, ment az eb egész biztonsággal s Róza utána mindenütt, noha már csodálkozni kezdett, hogy hova mehetett Mari ilyen messzire s nem minden szepegés nélkül gondolta, hogy tán könnyelműség volt őtőle is így elkalandozni ismeretlen helyen, de már könnyebbnek látszott a cél elérése a kutyával, mint a visszatérés a kutya nélkül, tehát ment ő is s egyszer csak ott találta magát a vigadó sokaság között, a Findura szőlőjében.

Bligi csodálatos tájékozottsággal vagy ösztönnel rögtön keresztülfúrta magát a leányok csoportján, réseket nyitott magának a kikeményített, különböző színű s szerves összefüggésbe hozott szoknyák között s egyszer csak mit csinált örvendező pajkosságában, felugrott az első két lábával a semmit nem gyanító Tóth Marira s kiöltött veres nyelvével megnyalta a kezét.

- Bligi, te cudar! - kiáltott fel élénken. - Hogy jössz te ide? Jaj, hogy rám ijesztettél!

De még ennél is nagyobb volt meglepetése és ijedelme, amint egyszerre valaki, se szó, se beszéd, átfogta a nyakát és egy csókot cuppantott az arcára jobbról-balról.

- Szent Isten, Róza! Te vagy az?

Tóth Mari pici, kedves fejecskéje még el volt bódulva a mulatság emlékeitől, minden érzéke izgalmas és zavaros állapotban volt, csillogó két szeme egy képet látott, egy alakot, akit várt - és íme, megjelenik helyette Velkovics Róza.

Halotti sápadtság borítá el vékony arcocskáját s úgy reszketett, mint a nyárfalevél.

- Istenem, mi lelt? Oly fehér vagy, mint a kréta! - kiáltá ijedten Rozália.

- Semmi, oh semmi - mondá bágyadtan és mosolygott.

- Mi történt veled, édesem? S mit jelent rajtad ez az utálatos ruha?

Mari mintegy ösztönszerűleg védekezésül odatapasztotta remegő kis tenyerét barátnéja szájára.

- Egy szót se erről, még egy szót se, Rózácska, míg apródonkint mindent megmagyarázok, mert látod, ez szörnyű titok.

Sajátságos jelenet volt. Róza érezte, hogy rosszkor jött. Mari pedig éppen nem tudta elpalástolni ijedelmét. A viszontlátás öröme helyett bizonyos hűvös áram suhant el. Egy darabig némán néztek szembe, Mari olyanféle mozdulatot tett, mintha el akarna bújni előle, majd látható lehangoltsággal kérdé:

- Hogy jössz te ide?

- A kutya vezetett.

Mari mintegy ösztönszerűleg egyet rúgott Bligin a piciny lábacskájával, mely szinte a bokáig kilátszott a Klárira szabott szoknyából.

Erre vetette fel a fejét haragosan, kevélyen Rozália (s ismert rá a közeledő Noszty).

- Úgy látszik, alkalmatlan vagyok.

- Oh, dehogy - ellenkezett Mari, de csak úgy a híreért. - Megvallva az igazat, helyzetem egy kicsit kényes e pillanatban, mert mindjárt kezdődik a négyes és a táncosom jönni talál.

- Mit? A táncosod? - csodálkozott Róza, kerekre nyitott szemekkel. - Hát mi van itt?

- Ez a pápai iparosok szüreti mulatsága.

- És te itt táncolsz?

- Itt - szólt bátortalanul.

- Ebben a ruhában?

- Ebben.

- Ezekkel az emberekkel?

- Ezekkel - felelte szilárdan, de némileg idegesen - és azért nagy szívességet tennél nekem Rózácska, ha most magamra hagynál szívem, mert mondom, hogy mindjárt jön a táncosom.

- Hát megeszem én a táncosodat? - fakadt ki Róza méltatlankodva. - Mari, Mari, félek hogy te most nem jársz igaz úton.

- Persze, nem járok - hadarta szaggatottan -, hiszen látod, hogy álruhában vagyok... szobalány szerepben... ruhát cseréltünk Klárival. Ha te most a barátnét játszod itt, könnyen észreveszik turpisságomat, kivált a táncosom és nagy kellemetlenségbe kerülhetek. Eredj kérlek, keresd meg valahol Klárit, az majd megmagyarázza a többit, a négyes után hozzátok megyek és indulunk haza.

- Nagyon szíves vagy - mondá csípősen Róza.

A szobaleányt nem volt nehéz megtalálni. Kirítt úrias öltözékében a hátul bámészkodó sokaságból, mint mákszál a zabtáblában. Mintegy tíz ölnyire a tánchelytől egy kordé volt észrevehető, melyen egy fölpántlikázott szamár egy hordó sört hozott ki egy óra előtt. A szamarat kifogták legelni, a kordét pedig felfordították pajkos suhancok; azon állt Klári többedmagával; onnan pompásan lehetett látni mindent.

De bármily szembetűnő volt is Klára a párizsi kalapban, mégis ő ismerte fel előbb Velkovics kisasszonyt s megrémülve, hogy minden fel van fedezve, hogy talán itt van az egész család s rögtön most »letelik az esztendő«, leugrott a kordéról, hozzá szaladt kezet csókolni.

- Miféle komédia ez, Klára? - förmedt rá. - Mit csináltok ti itten?

Mire a szobaleány töredelmesen bevallotta, hogy kénytelen volt Mari kisasszonynak engedni. Ő csak szegény cseléd, aki két malomkő közé került. Eleget akarta lebeszélni, úgymond, a kisasszonyt, de az sokkal önfejűbb, mintsem rá hallgasson. Mindenáron a fejébe vette, hogy erre a mulatságra, ahol nincsenek ismerősei, ruhát vált vele s beáll a sorba a leányok közé, hogy vajon viszik-e táncba a legények saját magáért.

Mindezt roppant hosszadalmasan, szakadozva, bűnbánó hangon adta elő, jelezvén kis úrnőjének azt a rögeszméjét, hogy ő rút, akit csak a hozományáért szeretnének oltárhoz vinni, miközben Róza egy párszor közbeszólt: »Mari egyszerűen bolond.« »Hisz Mari szép.« Egyszer meg éppen az csúszott ki a száján: »Bárcsak én volnék olyan, mint Mari.« Itt természetesen azt kívánta volna az illedelem, hogy Klára ellentmondjon, de Klára talán oda se figyelt, ráhagyta, ami nyilván rosszul esett Rózának, felhúzta orrocskáját és ridegen, majdnem ellenségesen tekintett rá, amit azonban Klára nem vett észre, mert a saját ártatlansága és a Tóth családhoz való ragaszkodása festésénél könnyekben tört ki, melyek lepergőben bizonyos festéket érintettek, mint ahogy a hegyről lecsurgó erek lemossák a talaj felületét. Klára leányasszony tehát ahelyett, hogy mindent látó éles szemeivel a Róza kisasszonyét figyelje, a magáét törülgette, mégpedig, nem találván a kötényt a ruháján, paraszti módra a könyökével.

- Mit csinálsz te? - feddette Róza megbotránkozva. - Hát a kisasszonyod ruhaujjába kell törülközni?

Haragja azonban a kámfornál is könnyebben párolgott el. Sőt miután látta, hogy nagyon meg van ijedve, megszánta.

- No, hát ami megtörtént, az megtörtént. És ha már így van, ne szóljunk róla senkinek. Hiszen voltaképpen nem is olyan rossz ötlet, csak a nénike ne tudja meg. Talán én magam is megcselekedtem volna hasonló esetben. Hagyd abba azt a pityergést most már, hanem mit is akartam csak mondani, hol cseréltétek ki a ruhát?

- A szőlőbeli kunyhóban.

- Hm. Hátha a bácsiék estefelé, amint szokták, künn lesznek a szőlőben és lehetetlen lesz visszacserélni?

- Erre nem is gondoltunk - hüledezett a szobaleány.

- No, látjátok! - mondá diadalmasan Róza. - Ugye mégis jó, hogy eljöttem s figyelmeztetlek effélékre. Ejh - tette hozzá, napernyője nyelével rejtélyes betűket írva a porhanyó agyagba -, hárman közösen talán csak ki tudunk gondolni valami okosat.

Csodálatos vonzó ereje van a tilosnak az ifjú vérre. Íme, már segítette őket abban, amit előbb gáncsolt. Miután az ő eszében villant meg a könnyelműen keresztülvitt kaland egyik még hátralevő részletének, a ruhavisszacserélésnek aggasztó volta, ezzel a vakmerő csíny mintegy az övé is lett. Sőt most már a részletek és eredmények is érdekelni kezdik. Egyetlen beleejtett csöpp az ő találékonyságából, rózsaszínűre festi, ami előbb fekete volt. Egy kis hiúság az egész, hogy őneki jutott eszébe, hol és mikor öltöznek át, ha az öregek künn találnak lenni a szőlőben. A hiúság vickándozása folytán a női lélek rengetegének többi dúvadjai is megjelennek leshelyeikből. Legelöl a kíváncsiság.

- Úgy látszik, nem akarta Mari, hogy lássam a táncosát - fűzte a gondolatait Róza. - Talán valami idomtalan tökfilkó és restelli, hogy ott legyek? Pedig mégis ott leszek. Odaállok észrevétlenül a háta mögé, úgy teszek, mintha nem is ismerném.

- Várjon meg itt, Klárika fiam - mondá hangosan -, és tartsa addig a kalapomat.

Hajadon fővel könnyebben sikerült helyet szorítani Mari közelében, kalappal feltűnő lett volna a leánysorban. Csendesen kuksolt a két hórihorgas Balánczi nővér közé beleékelve, kik a leglármásabbak voltak a csoportban, úgyhogy Trik Márton uram, a szűcs, aki valaha Olaszországban katonáskodott, azt a csípős megjegyzést tette rájok:

- Megfordított világ ez, komámasszony (Kender Istvánnéval beszélgetett). Mikor én Venéciában feküdtem, láttam, hogy ott a macska nyakára hatósági parancsból csöngettyűt kötnek, hogy a Szent Márkus téren levő galambok észrevegyék a macskák közeledését és menekülhessenek, itten pedig úgy látom, hogy a galambok kötnek a nyakukra csengettyűt, már ti. ezek a Balánczi-leányok, hogy figyelmeztessék a macskákat: »Itt vagyunk, tessék belénk harapni.«

Kender Istvánné jóízűen nevetett.

- De iszen macska legyen az, komám, akinek ezekbe bele nem törik a foga. Gonosz falatok ezek!

E gonosz falatok között állt Róza és türelmetlenül várta a négyes megkezdését vagyis inkább a Mari táncosát. Vajon milyen lehet? Miről fognak beszélgetni? Pokoli mulatság lesz azt hallani.

A négyes azonban nehezen szülemlett. Csak igen kevés pár állt ki a porondra. De már ezek is nagyban lekötötték a Róza kisasszony érdeklődését. A sületlen ötletek, a különböző felkiáltások, kurjongatások, mind új és eredeti volt előtte. Hát még az urak és hölgyek viselkedése! A sikongató leányok, kiket gavallérjaik pajzánul megcsipkedtek, a ruhán keresztül, de néha kényes helyeken is, halálra mulattatták. Ez a csintalan »nyúlkálás«, úgy látszik, hozzátartozik a külső udvariassághoz. Amelyik mesterlegény oda nem kapkod a párjához, az vagy málé ember vagy neveletlen, vagy közömbös, aki kimutatja, hogy a portéka nem bír rá ingerrel. A leányok sivalkodnak ugyan, teszik magukat, hogy haragusznak, s gyakran hallani a fölháborodott szemérem felkiáltását: »A nehézség jöjjön a kezére!«, de amellett alapjában kitüntetésnek veszik az ilyfajta merényleteket s akin ilyenek nem estek napközben, az rosszul mulatott.

Hogy a négyes még mindig össze nem állt, restellte a rendezőség, kétségbeesve futkosott, igazított, tanakodott, a főrendező, Brozik éktelen káromkodásokkal terelte össze azokat, akik az előbb ajánlkoztak és most szégyenszemre cserben akarják hagyni. Elfutván a leányok sora előtt, rászólt Marira:

- Hát a maga táncosa hova lett?

- Nem tudom - felelte Mari egyszerűen.

Nehéz feladat volt kiszorítani még néhány párt, hogy valami formája legyen (mert inkább semmi, mint valamely nevetséges kísérlet). Egyenként kiabálták a neveket a listáról, melyre Brozik feljegyezte az ajánlkozókat. Lassan-lassan előkullognak, végre már nem hiányzott más, csak a Mari párja.

- Hogy hívják a táncosát? - kérdezte tőle a bömbölő hangú Kolotnoki.

- Nem tudom.

- Az mégis furcsa. Úgy látszik, megszökött. Vagy talán maga nyelte le, kisasszony - tette hozzá vidám röhejjel.

Keresni kezdték: »Vadász úr, vadász úr!« - kiáltozván, a hegyi visszhang ismételte, hasztalan, a vadász nem volt sehol. Pedig a puskája, vadásztarisznyája ott lóg a fán. Ki tud felőle? Egy lélek sem tudott. Ejnye, ez mégis különös. Egy ember mégsem gombostű, hogy nyom nélkül tudjon elveszni.

A négyest most már meg kellett kezdeni, Mari tehát kimaradt, de ahelyett majd minden figyelem rá irányult. Mamák és leányok gúnyos pillantásokkal szurkálták. Ez az, kinek a táncosa megszökött. Pedig nem is rút. A férfiak figyelme se ugrotta át. Hogy elszomorodott - mondák. - Pedig csinos egy jószág.

Érezvén, hogy célpontja a nyilaknak, szeretett volna itt nem lenni, elmenekülni kábító lehangoltságával, melyről számot se tudott volna adni az első percben (ámbár érthetni, hogy bosszantó az ilyesmi), de kevély lelkének dacossága minden egyéb bizonytalan érzéseit elhomályosította és csak azért is veszteg maradt, hogy közönyt mutathasson.

A négyes ezúttal minden látványossága és előkelősége dacára nem bírta lekötni a sokaságot, annyira uralta a vadász eltűnése. Az a körülmény, hogy a puskája, tarisznyája ott maradt, valami rejtélyes színt kölcsönzött az egésznek. Sokaknak, akik a színházakba járnak, eszébe jutott a bűvös vadász regéje, csak a fránya Kolotnoki csattantott el egy ostoba élcet a különböző találgatásoknak közepette, olyan hangosan, hogy Mari is meghallotta:

- Nini, ott a vadász, fölvette a valódi alakját!

És a fölpántlikázott szürke szamárra mutatott, mely csendes filozófiával legelészett a garád szélén.

Mari öntudatlanul ökölbe szorította kis kezét. De sokért nem adná most, ha a vadász itt teremne és meghallaná - majd adna az neki.

Néhányan mosolyogtak a Kolotnoki tréfáján, de a nagy többség váltig feszegette a rejtély nyitját, míg szerencsésen rábukkant. Persze, no persze. De hogy is lehetett csak egy pillanatig mást gondolni, mikor olyan világos, mint a nap és annyira közelfekvő, mint a sótartóhoz a paprikatartó. Úgy van, úgy, Patkó volt, a híres haramia, Isten úgy segéljen, csak ő lehetett. Ide jött egy-két víg órát csapni, egy-két szép fejércselédnek a fejét elcsavarni, aminthogy ki is nézte a pokol pozdorjája a legszebbet. (Most már ezzel az eseménnyel előlépett Mari a legszebbnek.) Itt azonban nyilván olyan valakit pillantott meg időközben, akitől megijedt, hogy felismeri, uccu hát, vesd el magad, elinalt tarisznya, puska nélkül, mert bizonyosan sürgős volt neki.

Ez volt a legszínesebb magyarázat, tehát ezt hitték el. Villámként terjed el a hír, hogy Patkó volt, a híres betyár, kiről azt sírja a nóta: »Láttál-e már egy lovon hét patkót?« Érdekes, hogy a hét patkóból most csak az egyik jelent meg, mert se a lovát nem hozta el a négy patkóval, se az ezüstre patkolt csizmáját, topánkát viselt, mint az urak. Már csak afölött sopánkodtak, kivált az asszonyok, hogy nem nézték meg behatóbban, hej, pedig ugyancsak megnézni való legény volt - hanem hát ki gondolta volna azt akkor?

A vargák és a mészárosok, kikben van egy kis fogdmeg természet, a fejüket vakarták: »ejnye, ejnye«, mert a hét patkóból éppen az az egy a legértékesebb, amelyik itt volt, a hetedik, az aranyból való patkó, lévén kétszáz arany vérdíj kitűzve rá. Kutyateremtette, be jó mulatságot lehetett volna ezen csapni s ki is számították legottan, mennyit tenne az ki szivarban, borban, míg a szelídebb lelkű szabók és mézeskalácsosok nem bíbelődtek ilyen különben is már elszalasztott ábrándokkal, hanem a tényleg létező puskára és tarisznyára nézve igyekeztek olyasforma határozatot érlelni meg, hogy szolgáltassák át a rendőrségnek, melynek szimathiánya és élhetetlensége ez alkalommal sok oldalról és igen behatóan tárgyaltatott, úgy, hogy a tekintetes főkapitány úrnak, ki ilyen időtájban rendszerint ft. Szerecsen János plébános úrnál szokott tarokkozni, ugyancsak módja volt sokat csuklani.

Így tartott ez sokáig, késő estig, míg végre megérkezett a »Griff«-vendéglő háziszolgája, a púpos Fili és egy kis cédulát hozott a Nr. 3-tól (névszerint Fitos Jánostól) Brozik uramnak, hogy miután egy elhalaszthatatlan dolga miatt puskája és tarisznyája nélkül jött be a városba és már nem mehet vissza, amint tervezte, szíveskedjék vagy elküldeni vagy hazahozni a holmiját, mire az egész legenda összeomlott, mély sajnálatára a rendezőségnek, mely szerette volna fölcicomázni vele a szüretjét.

Tóth Mariról azonban még jókor gondoskodtak, mikor a legenda még ép volt és teljes erejében virágzott, maga Répásiné asszonyom adta be azt neki kávéskanállal, úgy, hogy volt benne sajnálkozás is, becsmérlés is, de hisz az orvosság is úgy megy, a keserű valami édesben, együttvéve mégis émelygős: de legalább ő maga is megnyalta végén a kanalat.

- Tudja-e leányasszony, hogy ki volt a drágalátos gavallérja, mert olyan ártatlan pofával áll itt, mintha nem tudná? Hát az bizony a rettenetes Patkó volt, a rablógyilkos, akit kilenc vármegye pandúrja fogdos. Hiába mereszti a nagy szemeit. Olyan az, mint a szentírás, hogy ő volt. Többen felismerték, Karattyán Mihály, az órás pedig megesküszik rá, mert képes újságot járat s látta abban a mappát az ábrázatáról. Maga ugyan nagy szerencsét csinált, szép rozmaringot kötött a pártájához, mondhatom. Hiába ájuldozik most. Akkor kellett volna nem vigyorogni a szeme közé. Láttam én, amit láttam. Oh, Istenem, Istenem, és az az én félkegyelmű uram szedte fel. Hiszen én is hibás vagyok, hogy jobban nem tartom pórázon. De még jó, hogy le nem ütötte valahol azokon a néptelen utakon, mikor együtt jöttek (a kezeit tördelte). Csak egy hajszál híja, szentséges ég, hogy most én nem vagyok özvegyasszony.

S ezen aztán elkezdett keservesen sírni, hogy szinte a muzsikát is túlharsogta, míg Tóth Mari testét lassú reszketegség fogta el, szemei kitágultak és elhomályosodtak a rémülettől, nemesen ívezett homlokáról hideg verejtéket sajtolt ki a borzongás, minden vér elhagyta arcát és semmi egyebet nem látott, nem érzett eleinte, csak azt, hogy a szülőföld szalad velök, a táncoló párok egyetlen gyurmává olvadnak össze, a diófák megfordulnak a koronáikkal, aztán ki tudja, meddig nem érzett semmit, nem tudott semmiről, csak azt látta, mikor a szemeit felnyitotta, hogy Rozália tartja a karjai közt s Klári friss vizet loccsant az arcába.

- Hol vagyok? - nyögte halkan, leheletszerűen s feje bágyadtan esett a Róza vállaira vissza.

Mari halálosan sápadt arcába lassanként kezdett visszatérni az életszín: szemeit újólag fölnyitván, megpillantá Rózát és Klárit.

- Mi történt velem?

- Hát elájultál egy kicsit. Az a csúnya asszony megijesztett.

- Ah, istenem, mennyire szégyenlem.

- No, ugyan - vigasztalta Róza. - Szóra sem érdemes. Mással is megtörténik. Katonadolog az!

Ezen a mondáson még Mari szenvedő arcán is bágyadt mosoly jelent meg, mert azt ugyan még soha senki sem állította, amit buzgalmában Róza, hogy az elájulás katonadolog.

A Répásiné asszonyom közlése s a modora még inkább lesújtólag hatott a kedves leánykára, kit még nem értek soha viharok. Répásinénak nagy kidülledt szemei voltak, mint a szitakötőnek; ezek már magukban félelmetesek, úgy rémlett neki, hogy ezek a szemek addig villámlanak, forognak üregeikben, míg egyszer csak ráugranak. A félelemhez járult a rettenetes felfedezés, hogy a táncosa rabló volt, hogy egy gyilkos tartotta karjaiban. S éppen akkor jött e borzalmas közlés, mikor a szíve csordultig tele volt nyugtalan vágyakkal miatta, mikor a lelke fájón édelgett a letűnt óra emlékein. Nem csoda, hogy az érzéseknek ebben az összeütközésében idegei fölmondták a szolgálatot, feje elszédült és elvesztette eszméletét.

Csak az elmúlt este olvasott el egy angol novellát, melynek fantasztikus meséje még ott kavargott kissé a fejecskéjében, bár a mai élmények miatt csak valahol alul: a szép Dolly beleszeret egy csinos fiatalemberbe, kiről nem tudja, nem is kérdezi, mi a foglalkozása, hozzá megy, boldogan élnek London egyik külvárosában, míg a menyecske férje ellenzése dacára fejébe nem veszi egyszer végignézni egy akasztást, ahol kisül, hogy az ő férje a hóhér, mire a szegény kedves kis Dolly összerogy az iszonyattól és szörnyethal - a kegyetlen szerző szerint. Mari abban a percben, midőn Répásiné rásújtott a borzasztó fölfedezéssel, a benyomások összekevertetvén az éjjeli olvasmány hatása alatt és a két eset némi hasonlatossága miatt, egyenesen Dollynak képzelte magát, most mikor felocsúdott, szinte csodálkozni látszott, hogy ő még életben van, holott a kis Dolly szörnyethalt.

Amint annyira helyre jött, hogy elindulhattak, Róza a kezénél fogta:

- Menjünk mármost haza, kedveském és vegyük az egészet úgy, hogy egy bohókás álom volt.

Szó nélkül hagyta magát elvezetni a sok összeröffent asszony közül, kik mindenáron szerettek volna megtudni róla egyet-mást, de se Róza, se Klári nem adott nekik semmi felvilágosítást. És ez megint igazi szerencse volt a szüretelő társaságra, mert megint maradt egy kis csemege, egy második titok, mely az asszonyi koponyákban motoszkálni fog.

Róza óvakodott előhozni az esetet, ellenkezőleg mindenféle mulatságos történeteket mondott el útközben, hogy Marit szórakoztassa s gondolatait széthessegesse másfelé; Marit azonban egy csöppet se érdekelték a Róza elbeszélései, talán oda se figyelt s kis kezét, melyet a magáéban tartott, még mindig reszketni érezte Róza. Mindamellett nem akart tágítani, hogy szétbeszélje, összehordott hetet-havat, víg apróságokat a macskájokról, mely mint kísértet szerepelt egy darabig, a papa híres szórakozottságáról mesélt el egy új adatot. No, ez okvetlenül meg fogja nevettetni. Elmondta, hogy ebéden voltak a múlt tavaszon a trencséni pénzügyigazgatónál ő és a papája, a mama szegény betegen feküdt akkoriban (amit iszen neked is megírtunk, aranyosom). Nos tehát ebéden voltak a pénzügyigazgatónál. Az atyus (ti. Velkovics úr) abban a képzeletben, hogy otthon van, egyszer csak megszólal a levesnél, bosszúsan lecsapván a kanalat: »No, ez bizony rossz leves, de bocsánatot kérek, mert a feleségem már egy hete fekszik« - lett erre nagy nevetés, a pénzügyigazgatóné elvörösödött szégyenletében, de a papa is, mikor rájött, hogy nem ő a házigazda.

Mari bizony ezen se mosolyodott el, némán ment velök, mint egy árnyék. De mindegy, ha nem nevet is, vidám dolgokkal kell tartani, azért a napfény mégis szárítja a sarat, habár nem látszanék is mindjárt a szikkadás. A Királykőnél valami lila virágot pillantott meg Róza a dombtetőn s felküldte a szobaleányt: szakítsa le.

Alighogy egyedül maradtak, Mari mohón kérdé:

- Ő is hallotta? (A szobaleányra mutatott.)

- Ő is - felelte Róza.

Sóhajtott és többé egy szót sem ejtett, míg csak a csalitoshoz nem értek, mely egykor állítólag a Corvin János parkja volt. A mulatókastély rég eltűnt, de a díszcserjékből és fákból sok megmaradt, egy-egy elvadult rózsatő még most is hozza a virágait, messzire eltévedt méhek vendégfogadója, kosztot és kvártélyt nyújtván a rózsák szirmai.

- Bújjatok be ide a sűrűbe, ruhát cserélni - indítványozta Róza, aki elemében volt, hogy a kellemetlen helyzetben vezető szerephez jutott. - Ez alkalmatos hely rá, senki sem lát. Én majd őrt állok az úton és figyelmeztetlek, ha közelednék valaki.

Éppen jó szerencse volt, mert alighogy visszakerültek, most már ki-ki a maga ruhájában és alig mentek néhány lépést, midőn szembe jöttek az öregek, a Velkovics-pár és Tóth Mihály uram.

- No, ugyan messze elmentetek - feddette őket Tóth Mihály -, az egész hegyet tűvé tettük értetek.

- Szép az idő - felelte Róza -, hát lesétáltunk a völgybe.

Marit még nem látták Velkovicsék, nekiestek, összecsókolgatták.

- De milyen halovány ez a leány! - jegyzé meg Velkovicsné.

- Az igaz, nagyon sápadt vagy Mari - riadt fel Tóth Mihály -, mi történt veled?

- Nagyon megijesztette egy izé... (itt egy kicsit megakadt Róza, de csakhamar hozzátette) egy veszett kutya.

No, az bizony megijesztette Tóth Mihály uramat is, de nagyon.

- Ne beszélj! - szisszent fel, mint aki tüskébe ugrik - csak nem harapott meg valamelyiteket?

- Oh, dehogy, bácsi - sietett Róza megfelelni -, csak az a tudat ijesztette meg Marit, hogy veszett.

- Miről tudtátok, hogy veszett? - faggatta őket Tóth Mihály.

- Csak úgy gondoltuk, mert ismeretlen volt.

- Bohók vagytok - nevetett az öreg úr -, nem minden ismeretlen kutya van megveszve. De most már forduljunk meg hazafelé, mert az asszony vár az uzsonnával.

Ideje is volt, az elhanyatló nap utolsó sugarai villámlottak a szőlőleveleken s otthon Tóthné nagyasszony már egy jó félórája zsémbel, hogy mind elpang a kávéhoz való tej a tűzhelyen.



TIZENÖTÖDIK FEJEZET
MIKOR A LEÁNYOK A GYERTYÁT ELOLTJÁK

Ennyi mindenféle mellékeseményt fiadzott a pápai iparos ifjúság híres somlyói szürete, mely egy nappal előbb zajlott le az általános szüretnél. Tóthéknál természetesen egyetlen szó sem esett róla, a fiatalok hallgattak a kalandjokról, de különben is volt ott most elég anyag a beszélgetésre. Bugri apó azonban estére mégis meghozta a hírt, a csőszök mind jól informált emberek, hogy az istentelen Patkó hír szerint itt járt ma a hegyen s a Findura szőlőjében táncoló pápai asszonyok és leányok füleiből mind kiszedte az arany fülbevalókat (lehetett vagy félvéka egy rakáson), aztán odébbállt. A nagyasszony a konyhában szedte fel ezt az újságot s halálra rémült képpel jött be jelenteni a vacsoránál ülő társaságnak. A két leány jelentősen nézett össze, de szerencsére senki sem vette őket észre, mert a Velkovicsné sikoltása foglalta el a főfigyelmet, melynek kapcsán kijelentette hogy ő egy világért se marad akkor itt éjszakára, fogasson be a sógor és vitesse Pápára a fogadóba, ahol a rendőrség van. Ezt a nézetet Velkovics polgármester úr is osztotta, mert ő ugyan nem fél az ördögtől sem, de nem szereti az éjjeli jeleneteket, ha álmában háborgatják, márpedig, ha Patkó itt tartózkodik a hegyen, akkor okvetlenül ellátogat ide, lévén a Tóth Mihály nábobi híre nagy csalétek.

- Nem volna egy csöpp ép esze, nagyon lenézném - fejezte ki magát -, ha ide el nem látogatna.

Némi bátorság csak Rózánál nyilvánult.

- Ugyan, ne nyugtalankodjék papa, hiszen elég sokan vagyunk, hogy egy ember ne tudjon velünk elbánni. Itt van a bácsi, a kocsisa, a vincellérje és végre itt vannak a puskák - neki pedig nincs is puskája.

- Hát én nem vagyok itt? - sértődött meg az apai méltóság Velkovicsban. - Hát én kutya vagyok? Engem nem is említesz, mi? (Szemrehányólag tekintett a kezeit tördelő Velkovicsnéra.) A saját gyermekem és nem is említ. Mit várjon az ember a világtól, Zsuzsánna?

- Bocsásson meg, apuska, de úgy vettem a dolgot, hogy magát aludni hagyjuk.

- Úgy? Hm. Jó. De honnan veszed, hogy Patkó egyedül van? Miért ne lehetne itt az egész bandája? És hogy puskája sincs Patkónak?

- Mert tudom... azaz csak gondolom - javította ki magát Róza.

- Oh, te macska! Hogy képzeled te Patkót? Bizonyosan parazollal puska helyett. No persze.

A szegény Mari ezalatt remegve ült székén s úgy dobogott a szíve, mint a kis madáré, ha a héja szárnycsattogását hallja.

Velkovicsékat e riasztó hírre ugyancsak nem lehetett volna ott tartani éjjelre, ha a tornyosuló felhők miatt be nem áll a szuroksötétség, úgy hogy még talán a bagoly se látott ez este s azonfelül a házigazda is igyekezett őket más véleményre téríteni.

- Először is Pápára menni nagy megszeppenésre mutatna. Pedig mit szólna ahhoz a világ, hogy a trencséni polgármester megijedt? Hát ki áll már helyt, ha egy ilyen előkelő hatósági közeg is elbújik? (Hm, ebben van valami igaz, - dünnyögte Velkovics György.) Másodszor hibás dolog azt hinni, hogy Pápán rendőrség van, vagy hogyha van, ott legyen, ahol veszedelemben forogna. Harmadszor úgy áll a dolog, hogy ha Patkó csakugyan itt van a hegyen és ma hozzánk akar betörni, akkor bizonyosan szemmel tartja a házat, következésképp mindent megtud, azt is észreveszi, hogy a városba szöktök előle, sőt azt fogja gondolni, a mi féltett kincseinket is magatokkal viszitek, minélfogva útközben fog megtámadni és kifosztani. Márpedig itthon a falak közt mégis könnyebb a védekezés, mint a nyílt úton, ahol bokorból, csalitból egy-kettőre lepuffantanak benneteket. Azért hát szó sincs róla, hogy eleresszelek...

- Hiszen csak úgy értem, lelkem sógor - vágott közbe Velkovicsné asszony aggódó hangon -, hogy nappalra mindig idejönnénk és csak az éjszakákat töltenők a városban.

- De Zsuzsánna! Hát nem hallottad, hogy lepuffantanának az úton?

- Ellenben nézzük csak - folytatta Tóth Mihály -, mi vár ránk itthon? Valószínű, hogy Patkó ránk se gondol és ide nem jön, annál kevésbé, mert azt hallja, hogy vendégek vannak, meg azért, mert tudja, hogy egy szőlőbeli nyaralóban nincsen értékes holmi és hogy a jómódú ember se hord magával degesz tárcát szüretre. De tegyük fel, hogy betör, nos, hát itt hagyja a foga fehérét. Az én jó Lankaszteremmel magam elbánok három-négy emberrel, a kocsisom huszár volt, bátor ember, Bugri apó hűséges, mint egy vén kutya s azonfelül itt van a Bligi is. Majd akkor nézzétek meg Bligit, mit tud, ha a gazdáit bántják.

- És teringette, itt vagyok én is - verte a mellét Velkovics, a sok biztató szótól átmelegedve. - Hanem csak akkor költsetek fel, ha nagy baj van, mert izé... mert nem szeretek ölni.

Még sokáig tárgyalták ezt a témát, Krisztina asszony pompás puncsot készített, ami igen jólesett, mert megindulván künn az eső, a szoba levegője hűvös lett és minél tovább hányták-vetették a Patkó ottlétét, annál többet vesztett félelmetes voltából, utoljára már csak nevettek rajta, hanem azért Krisztina asszony mégis eltűnt egy félórára és gyertyával járván a pincében Klárival, ott egy helyen elásták a használatban levő ezüstöt, Tóth Mihály pedig arra való tekintettel, hogy Mari nagyon halovány, megnyugtatása végett elküldte Bugri apót a Potornyayék szőlőjébe (a negyedik szomszéd innen), hol villát építettek a kőművesek, ezekből fölfogadott borsos áron hármat. S ellátván őket puskákkal, egész éjjel ott strázsáltak fegyveresen a ház körül, minélfogva úgy aludt Velkovics uram a kiállott utazás fáradalmaitól eltörődve és a beszedett italoktól elringatva, mint a tej, sőt mindenki nyugodtan aludt, csak Mari nem, ki egész éjjel ide-oda hánykolódott az ágyban; Róza vele hálván egy szobában, többször hallotta sóhajtani, de úgy tett, mintha semmit se venne észre.

Minden egyéb tekintetben nyugodalmas volt az éjszaka, melynek semmi története nincs, hacsak a Velkovics úr különös álmát nem vesszük, melyet bizonyos transzcendentális ködbe burkolva beszélt el a reggelinél. Ugyanis a szécsényi határban kóborolt álmában Miska sógorával. Ürgét öntöttek a Forgách-féle birtokon, mint annyiszor hajdanta, fiú korukban. A harmadik kalap víznél, mert kalapban hordták a vizet (amit, úgymond, éppenséggel föl nem foghat, mivel szalmakalapja volt), ürge helyett Patkó, a híres haramia ugrott ki átázottan a lyukból és rákiáltván Velkovicsra: »pénzedet vagy életedet«, egyenesen ráemelte a pisztolyt, elcsattantotta a kakast és most jön már a csodálatos, mert a pisztoly nem sült el (persze, nedves is lehetett a puskapor), szóval a kakas nem teljesítette a pisztolybeli kakasok kötelességét, hanem az igazi eleven kakasokét - elkukorékolta magát. Velkovics fölébredt erre s polgármesteri becsületére állítja, így ébren, teljes öntudatnál is hallotta még a kísérteties kukorékolást, mintha a föld alól hangzanék.

Voltak, akik csodálkozának; Kipeczkiné, a szakácsné, aki a tejesszilkét hozta, még keresztet is vetett magára, csak Tóthné kacagott fel jókedvűen.

- No, az bizony az én kakasom volt, amit két tyúkkal együtt tegnap vettem egy somlyóvásárhelyi asszonytól tyúklevesekre, s baromfiól hiányában abba a szobába zártam, a vén ládába, ahol maga hált s nagy örömömben, mikor délután megjöttek, elfelejtettem onnan kivenni.

Az ebből származott derültséggel kezdődvén a nap, annak verőfényében oszladozni kezdett a tegnap esti ijedtség; különben is hangos lett már az egész hegy a szüretelők dalától, jókedvű kurjongatásaitól és barátságosan nyájas az égnek szálló füstoszlopoktól, melyek a szőlőkben kigyúló tüzektől származtak. Ekhós szekerek csikorogtak a meredek utakon. Minden vidékről összegyűlt malacbandák kóboroltak borháztól-borházhoz, cincogtatva hegedűiket. Pajkos gyerekek lármája verte föl, ami még a csendből megmaradt, addig is, míg a must elkészül, sárkányokat eregetve, melyek ott röpködtek a somlyói sólymok útjain. Tegnap, tegnapelőtt még egy-egy hírlap volt lenge testük, a gondolatszabadság futárja mindenik s ma már a gyerekek madzagján fetrengtek és kínlódtak a szellők játékában.

A hegy benépesedése teljesen helyreállította a közbátorságot. Tóthné kiásta az ezüstjét, sőt ami még megmaradt a Patkó-legendából, annak is a végére járt Tóth Mihály, aki bement Pápára délelőtt holmi csemegéket beszerezni a vendégei számára. Kíváncsian várták, mégpedig vegyes érzelmekkel, milyen híreket hoz.

- Mit hallottál Patkóról? - rohanta meg Velkovics.

- Mindent.

- Vagyis?

- Ott hált a »Griff«-ben. Magam is betértem egy pohár sörre, beszéltem a vendéglőssel.

- És?

- Azt beszélte, hogy csakugyan ott volt az iparos ifjúság szüretén tegnap, aztán meghált a »Griff«-ben.

- Természetesen elfogták?

- Nem biz azt, elment reggel, elutazott.

- Hogyan? Hát nem fogták el? Soha ilyen gyámoltalanságot! - kiáltott fel Velkovics.

- Nem lehetett elfogni - jegyezte meg Tóth Mihály nagy flegmával.

- Nem lehetett? - szörnyűködött Velkovics. - No, azt szeretném én látni. Hát ugyan mért ne lehetett volna?

- Egyszerűen azért, mert nem Patkó volt.

- Hát ki volt? - kiálták erre egyszerre hárman is, csalódottan.

Csak a Mari kisasszony szemein látszott úgy, mintha valami fénycsík futna rajtok keresztül.

- Nevetségesek vagytok a kíváncsiságtokkal - vélte Tóth uram. - Nem volt Patkó, punktum, egy közönséges utas volt, utazgató diák vagy ilyesmi, szóval nem érdekes eset ezentúl.

De így, de úgy - faggatták a gazdát, legkiváltképpen Velkovics Róza -, mégiscsak érdekes volna tudni, ki lehetett s miért jutott abba a hírbe, hogy Patkó. Akarva, nem akarva, el kellett tehát mondania mindent, amit hallott. Teljesíté is aztán azzal a dörmögéssel: »Jaj, kedves húgocskám, ha téged minden ember érdekel, aki nem Patkó, akkor aztán a te kíváncsiságod nagyobb a tengernél és biz azon hajók is járhatnának.«

Föl se vette Róza a bácsi gúnyolódását, ahelyett megcirógatta szépen a borostás szakállát, amire az nyomban beszédessé lett.

- Hogy, azt mondják, ott volt a szüreten, ahol senki se ismerte és valami ismeretlen szép leányba bolondult bele.

Jó, hogy most senki se figyelt Marira, aki oly piros lett, mint a láng, egész a homloka hegyéig.

- Egyszer csak, így beszélik, éppen valami táncra volt foglalkozva fruskájával - folytatá Tóth uram, míg Mari egészen a tányérja fölé hajlott, mintha a csirkecsontokkal foglalkoznék s oda se figyelne, pedig mohón nyelt el minden szót, a szent igét se különben -, keresi a táncosát, hát nincs sehol, de nem lett volna semmi, hiszen nem ritkaság az elugrott táncos, aki kiábrándul a leányzójából...

Mari összerezzent. Az anyja odaszólt:

- Mi bajod, szívecském?

- Megijedtem mama, hogy egy csont akadt meg a nyeldeklőmben.

- Vigyázz, fiam, mert tudok eseteket...

De az esetekbe bele nem bonyolódhatott, mert mindenki a gazdára figyelt, aki következőleg folytatta:

- Van olyan is, aki megmámorosodik s egyszerűen ezért marad el. De itt az volt az eset, hogy az elszökött táncos a puskáját és a vadásztarisznyáját, pedig hallom, mind a kettő értékes volt, otthagyta. Ez volt a fogantyú aztán a fantáziák élesztéséhez és ahhoz az ötlethez, hogy az ismeretlen nem lehetett más, mint Patkó barátunk. Este azonban befagyott a dolog, mert az ismeretlen »spéci«, aki, hirtelen eszébe jutván valamely elvégzendő dolga, azzal az elhatározással szaladt be a városba, hogy még visszatér, kiküldte a vendéglő szolgáját a puskájáért, meghált a »Griff«-ben s ma reggel annak módja és rendje szerint kifizetvén számláját, Isten hírével elutazott.

- Nem tudja a bácsi, hogy hívták?

- Valami Fitos vagy Mikos néven jegyezte be magát a vendéglapra, és hogy igen csinos, kellemetes fiatalember volt...

- Hát aztán mit tud még a bácsi, hogy van tovább?

- Nincsen tovább.

- Kár - mondta Velkovics -, legalább fölkavarta egy kicsit a mi vérünket. Kár az egész Patkóért, hogy így összezsugorodott az eset.

- Mindjárt gondoltam, hogy pletyka lesz - botránkozott meg Velkovicsné. - Nem hiába mondom, hogy az Isten rosszul teremtette az embert, ki kellett volna mérnie a szavakat, mint a búzakalászba a szemeket, hogy ennyi és annyi jut egy-egy emberi nyelv számára, például egymilliárd szó, ha ezeket ledarálta az utolsóig, megdermedne a nyelv és meg nem mozdulna többé, akkor aztán jobban meggondolnák az emberek, hogy mit beszélnek s nem pazarolnák a szókészletüket üres, valótlan fecsegésre.

- Oh, szegény Zsuzsannám, akkor te már régen néma lennél - szavalta Velkovics úr nagy pátosszal.

- Látod, ez az! Ez a haszontalan szófecsérlés - kerekedett felül Zsuzsánna asszony bámulatos nyelvfürgeséggel.

Tóthné eközben a hozott csomagokon jártatván tekintetét, lesújtó fölfedezést tett.

- Ember, te elfelejtettél élesztőt hozni!

Mire Tóth úr a homlokára ütött és mindenféle mentegetődzéssel igyekezett enyhíteni a felesége bosszúságát, melybe teljesen belefúlt a Patkó-legenda földerítésének érdeme. A nap fő eseménye az lett, hogy nem hozott élesztőt s most már se kenyeret nem lehet sütni, se kalácsot a kávéhoz, hacsak valaki be nem szalad délután a városba.

Pedig bizony hozott Tóth uram elég élesztőt. Az anyag, melyet elbeszélésével a leányfejekbe kevert, a legtitkosabb gondolataik közé, ott forrt, ott bugyborékolt és előrelátható volt, hogy bizalmas közlésekre fog vezetni. Róza most már többet tudott, mintsem érdemes lett volna tovább titkolózni. Hiszen már látott, csak még nem jól. Igaz, hogy még csak botorkált, de már ott volt a kényes területen. Azonfelül Róza érdemeket is szerzett, hiszen készséges szövetségese lett Marinak és végre magáról az esetről is lehullt a rettenet ruhája. A borzalmas, csúf Patkó eloszlott a levegőben, mint a köd s maradt megint a csinos vadász.

A két leányszívnek okvetlenül meg kellett nyílnia egymás előtt, mikor esténként levetkeztek fehér függönyös hálószobájukban, eloltották a gyertyát és nem jött álom a szemeikre. A nappali embert betakarja mosolygós, nyugodt, vagy gőgös betanult szerepével és arcával a sötét fátyol, az éj, melyet gyöngén átfest az ablakon beszűrődő holdvilág bágyadt fénye, s mint héjából a csiga, kijön a külső emberből a belső ember és elbeszélget magával... Hát bizony csak éppen a helyes szót kell akkor eltalálni a másik léleknek a másik ágyban s két titkos világnak a nyíló kapuja csikordul meg.

- Alszol már, Mari?

- Nem, még nem.

- Arról gondolkozom, hogy ki lehetett az a te táncosod. Van valami különös, valami titokzatos a dologban. Nekem legalább úgy látszik. Nem gondolod?

- De, de - hagyja rá Mari s magára húzza a paplant, hogy csak a szája, meg a szeme maradt takaratlan -, noha kisült, hogy nem az volt, akinek mondták, de hogy is lehetett volna az?

- Hogyan? Te tehát nem hitted Patkónak?

- Soha! - felelte elhirtelenkedve. - Hiszen az lehetetlenség! Csak rá kell nézni.

- Vagyis azt akarod mondani, hogy becsületes kinézése volt?

- Valóban az volt.

- Hm. Szőke volt vagy barna?

- Barna - úgy gondolom.

- Ej, csak gondolod? Az ilyesmit minden leány tudja minden táncosáról és rendszerint csak azokat nem akarja tudni, akik különösen megbűvölték. Ez gyanús tünet. Erről ismerni meg a szerelmet.

Az ágynemű sustorgott odaát, jele, hogy Mari nyugtalanul mozdult meg erre a szóra.

- Talán nem minden leány egyforma - jegyezte meg fojtott hangon.

- Na, na! Ebben a tekintetben mind egy bordában szőtték.

- Vagyis, hogy te olyan vagy.

- Természetesen, szívecském. Nekem is van egy olyan alakom, akinek az arca éjjel-nappal megjelenik előttem, örökké látom és mégis örökké szomjazom, hogy bárcsak láthatnám.

- És nem tudod, milyen? - kérdé Mari.

- Tudom, de valami megbénít, mikor másnak akarnám elmondani. Mintha azzal, hogy nem szólok róla, magamnak tartanám.

- No, látod!

- Semmit se látok, mert előtted, tudd meg, nincs titkom. Kivált mióta azt hiszem, hogy te is titkolsz valakit. Az én alakom csinos fiú, nagy fekete szeme van, mint a bogár. Nos, a te táncosodnak milyen szeme volt?

- Fekete szeme.

- Az én alakomnak keskeny képe van, szép homloka, sűrű szöghaja.

- Ennek is az volt - sóhajtá Mari.

- Ugyan eredj! Te csak rámondod.

- De igazán olyan volt. Úgy írtad le, mintha csak ismernéd.

- No, látod, hogy tudod s előttem mégis eltitkoltad volna - hányta szemére Róza.

Addig-addig csevegtek a két alakról, hogy egy-egy áruló szó a Mari ajkairól is kicsúszott; szerelemben a sötétség érleli az őszinteséget.

- Ah, Istenem, Mari, úgy látszik nekem, tetszik neked.

- Azt én nem mondtam.

- Ne is tagadd, édesem.

- Nos, ha éppen akarod, hát bevallom, de el ne mondd, kérlek, senkinek.

- Isten mentsen attól, rólam biztos lehetsz, hiszen cseréltünk; titokért titok.

- Aztán látod, úgyis csak olyan az egész, mint a permeteg eső - sóhajtott fel Mari. - Elmúlt, mielőtt megkezdődött, köd, semmi.

- Csak egyet nem értek, Mari lelkem, miként akadhatott meg a szemed valakin éppen azokban a rétegekben, ahol tegnap voltál. Még ha legalább Patkó lett volna, Patkót még értettem, Patkó végre is legény lehet a talpán és az igen gyakran előfordult, kivált a regényekben, hogy az úri leány beleszeret egy délceg brigantiba. Még a szép juhászbojtárt is körüllengi némi költészet, de egy mesterlegénybe beleszeretni, az mégis shoking.

- Ejh, a tied talán valami princ vagy mi?

- Az enyim huszár hadnagy - felelte Róza egy sóhajjal.

- Az enyim is egészen olyan, mint egy civilruhába öltözött huszár hadnagy, de lehetne álruhás gróf is.

- Látnád az enyimnek a termetét, olyan, mint a szarvasé.

- Akár a hajlékony nádszál, olyan az enyimé.

- Hát még a szép vékony bajusza.

- Talán olyan, mint a hőscincéré?

- Kikérem a sértő megjegyzéseket. A legszebb bajusz az ármádiában, fölfelé kunkorodó.

- Nem különb az enyimnél.

- Az a hamis mosolygása, ha incselkedik.

- És az a szelíd nézése, ha mosolyog.

- Az enyimnek a származása előkelő, majd csaknem arisztokrata.

- Az enyim meg abból az arisztokráciából származik, mely nem a királyoktól ered, hanem az Istentől. Ez a természet arisztokráciája. A királyok arisztokratái közt van tömpe orrú, púpos, csenevész ember, a természet arisztokráciáját ellenben az erő és a szépség teszi.

- De hát ahol együtt fordul elő mind a kettő?

- Mindegy, mégse cserélnék veled.

- Van is neked ízlésed! Tudod is te megítélni.

Így licitáltak egymásra, néha átcsapva némely személyeskedő, csípős megjegyzésekre is, amelyekből nyilván harag lett volna, ha a nagy versengési buzgalomban olyan jó tulajdonságokat is föl nem hoznak a kegyeltjeik mellett, kifogyván a jelentékenyekből, amelyeken okvetlenül nevetni kellett, mint pl. hogy a Róza hadnagya olyan szépen tud fütyülni, mint egy rigó és a Mari vadásza úgy tud pettyegtetni az ujjaival, mint az ostorpattogtatás, a szivarja füstjét pedig az orrán keresztül bocsátja ki.

- Aha! Most kezdelek már megérteni, hogy téged a füstölt orr vonz. No, ilyesmiből én nem kérek, hahaha.

Lassankint azonban a derültséggel megszaggatott versengésbe belevegyül egy-egy ásítás is. Majmuna álomtündér, bár lomha léptekkel, de teljes bizonyossággal közeledik és betapasztja mézes ujjaival a szemhéjaikat. Pedig ez egyszer módjában lenne nem becsukni, amint tiszte hozza, a szemeiket, esetleg ki is nyithatná, ha akarná; mert tündér lévén, mindenről tud, megsúghatná hát nekik igen könnyen... Oh, leányok, leányok, ne bolondozzatok, egymás hegyibe hordva ifjaitok magasztalását, melyik a különb köztük, még össze találnátok zördülni efölött, mikor pedig hiábavaló feleselés az egész, mert egyugyanazon emberről beszéltek mind a ketten...

De Majmuna a maga dolgához tartja magát, elaltatja a két leányt, elküldi mind a kettőt folytatni az álmok országában, aminek az eleje ébren történt s mikor reggel fölkelnek és a napsugár betódul az ablakon, egymásra mosolyognak szemérmesen, mint akik már mindent tudnak.

Mégis, bár ezentúl elég érdekes beszélgetni valójuk lett volna, Mari feltűnően kereste a magányt. Még Rózát is kerülte, órákig előgyelgett egyedül a szőlőben, töprengve, ábrándozva, lesve az égen úszó felhőket, vajon hova mennek, minek mennek, ki küldi őket? Hát a madarak mi indokból szállnak keresztül-kasul a légi utakon, céljuk van-e vagy csak úgy találomra röpködnek? És ha jobbra száll az egyik, balra a másik, találkoznak-e még valamikor és ha találkoznak, ráösmernek-e egymásra? Honnan tudja a kakukk, hány évet él az illető, aki megkérdezte és hátha két ember kérdezi egyszerre, hogyan felel nekik? Mit érezhet a méh, mikor a rózsa kelyhében hempereg? Ilyenféle problémákon törte a fejét, mert bizonyos rokonságban voltak legbensőbb, legtitkosabb tépelődéseivel, melyek akörül forogtak, nem volt-e konokság, oktalan gőg, köd elöl, köd hátul, elzárni az utat a vadász elől, hogy közeledhessék? Bizony csúf kegyetlenség volt. Pedig hogy rimánkodott a szegény vadász - kétségtelen az egyedüli lény, aki azért szerette, mert tetszett neki, a testi alakja tetszett.

A világ kerekéből ugyancsak ki nem esett volna egyetlen küllő sem, ha megengedi neki, hogy legalább valamely álnévre vagy betűjegyre írhasson neki. Milyen mulatságos lett volna olvasni a leveleit s felelni azokra. Ha más egyebet nem veszünk is, de már magáért a mulatságért kár.

Hogy ezek a kérdések bolygatják Marit, csak Róza vette észre, aki már keresztülment ezen a betegségen s minden szimptomáját ismeri. Az se kerülte ki figyelmét egy-két nap múlva, hogy sokat sugdos Klárával s mert Klári előtte való nap bent volt a városban, könnyű kitalálni, hogy egyúttal bizonyos nyomozásokat végzett a »Griff«-beli pincéreknél. Vajon mit süthetett ki? Kíváncsi volt, de Mari elzárkózott. Ez ismét új titok. S minden diót külön kell feltörni.

Mi, akik mindent tudunk, amit akarunk, elárulhatjuk, a hűséges Klári csakugyan tudakozódott a »Griff«-ben, de csak annyit tudott meg, hogy a vadász egy-egy forint borravalót adott a pincéreknek, mikor elment. Ugyancsak akkor egy katonatiszt is ott volt szállva, aki ismerte a vadászt, mert beszélgettek együtt, csakhogy az a katonatiszt is elutazott harmadnapra, Isten tudja, hova.

Mindez nyilván megint bő tápot adott a Mari fantáziájának. Hogyan? Egy-egy forint borravalót adott a szolgáknak, hisz az akkor úr. És a katonatiszttel beszélgetett! Talán barátja is volt. De ha úr, mit keresett volna az iparosok szüretjén? Köd az egész végig, köd és köd. Ki nem igazodik ebből a káptalan sem. Ha csak az a kis húsdarab nem, amelyiknek több ereje és biztosabb ítélete van ilyenben a káptalannál.

Csak az öregek nem sejtettek semmit, mindamellett feltűnt nekik, hogy Mari búslakodó s arcába valami fájdalmas vonás lopta be magát. Összerezzen, ha hozzá szólnak, mintha álmából költenék fel. Szemeiből édesbús melankólia tükröződik, nem nevet, nem hancúrozik, nem ugrál odakünn, mint azelőtt, hogy az egész ház víg volt a rezgésétől, hanem elvonul valahová és órákig elmereng a nagy semmin, elringatja lelkét a falevelek zizegésén. Hisz a falevelek is bizonyosan panaszkodnak, őszi szél sóhajában. Csak azt nem tudni, hogy miről.

Az öregek szintén panaszkodnak, beszélik egymás közt:

- Mariska megváltozott. Valami baja van. Se nem iszik, se nem eszik, csak örökké gondolkozik.

Különösen Tóthné faggatja váltig:

- Min gondolkozol annyit? Nem jó az, papnak való az, aki a prédikációkon töri a fejét, de mi szükség neked gondolkodnod, mikor itt vagyunk mi, a szüleid. Nem vagy beteg? Nem kívánsz valamit?

- Nem, nem. Igazán nincsen semmi bajom.

A dologhoz végre, mint legfelsőbb fórum, Tóth úr is hozzászólt:

- Rosszul van fűtve a gép, ez az egész... a gépen fordul meg minden. A somlyói levegő nem jó neki, tehát nincs jó étvágya s mert nincsen jó étvágya, tehát nincs jó kedve sem. A gépet jól kell fűteni, ez az egész, igaz-e Gyurka?

- Meglehet - nevetett Velkovics -, ti ördöngös amerikaiak többnyire eltaláljátok a dolgot, de ez, ha igaz, egyszersmind azt is jelenti, hogy a gépet olyan helyre kell vinni, ahol jól fűtik, vagyis hazaviszed Marit Rekettyésre, nekünk pedig útilaput kötsz a talpunkra.

- Hohó! Ez ellen tiltakozom, mert ha arra kerülne is a sor, szerencsémnek tartanám, ha itt hagyhatnám nektek a szakácsnét, meg a pincét, meg az éléstárt.

Sor nem került rá. Tóthék most is itt töltötték rokonaik társaságában a vénasszonyok nyarát, úgy, mint máskor, csak az őszi esőzések beálltával utaztak haza. Mari azonban otthon is szomorú maradt, úgyhogy Tóthné asszonyom nagy sopánkodással panaszkodott fűnek-fának, a doktornak, az ispánnénak, a jegyzőnének, a papnénak, a doktornénak és mindenkinek, akivel szóba állott, hogy Mari nagy változáson ment át, az a szilaj, akaratos gyermek most olyan szelíd, jó, mint egy bárány (félek, hogy ez valami rosszat jelent) és hogy olyan szomorú, mint egy szent és olyan halovány, mint egy liliom.

A doktor azt mondta, hogy a szomorúság ellen nem tud medicinát, a jóság ellen pedig kár volna receptet írni; az ispánné, aki babonás asszonyság volt, abban találta a dolog nyitját, hogy a kisasszony nyilván megijedt valamely látománytól s el kellene búcsúra vinni Szent-Malárdra, ahol a csodakútból igyék kilenc olyan gyűszűből, melynek mindenike más-más szűz leány ujján volt. (Jaj, lelkem - pirongatta meg Tóth uram a feleségét, mikor ezzel előhozakodott -, hol a pokolba vegyek én ilyen gyűszűt és még hozzá kilencet!) A jegyzőné ráolvasást ajánlott, a legvalószínűbb volt a doktorné gyanúja, hogy szemtől jött Marira a baj s legjobb lesz szárított levendulával megfüstölni, mígnem a tiszteletesné, Kerekes Dánielné asszonyom csak ennyit mondott magyarán:

- Már az pedig úgy szokott lenni ilyen időtájt és aki ellopta az orcája pirosságát, instálom, majd meg tetszik látni, vissza is hozza azt. Az efféle tolvajt nem szükséges körözni.




Hátra Kezdőlap Előre