Én szép tanárkorom...

Nemigen mondhatom, hogy kísértenének az emlékei. Fák, füvek, felhők, patakok igen, de az emberek kihullottak harminc esztendő rostáján. Egy-két kedves kollégámnak az arca felködlik, mint hajnali kép a hosszú fasorban, de egész alakjában csak a matheseosz professzort látom, akivel együtt szoktunk sétálni az óraközi tízpercben a hársak alatt. Szürke ruhát hordott és dinnyekalapot, de a kalapot a kezében hordta. Azzal ütögette le séta közben a májusi sárga cserebogarakat. De nem azért, hogy megkérdezze tőlük, mikor lesz nyár, a számtanos kolléga a magánéletében is a realitás embere volt. Letörte a fejét a cserebogárnak, lecsípte a lábait, meg a kemény szárnyfedőit s ami maradt belőle, azt bekapta. Születése szerint erdélyi szász volt, német egyetemeken végzett, s ott szokta meg a cserebogarászást. Azt állította, hogy kellemes mandolaíze van. Én mint földrajz-természetrajzszakos, részint kollegialitásból, részint nagy szaktudásom bizonyításául figyelmeztettem rá, hogy a kínai is élvezi a cserebogarat, de előbb megmártja abban a mártásos csészében, amit erre a célra mindig a derekán hord, mikor szezonja van ennek a röpülő csemegének.

- Látszik, hogy barbárok - mondta őszinte utálattal.


És sokszor eszembe jut, mikor a különböző kultúrák értékéről olvasok tudós tanulmányokat, de más hazajáró lelke nincs tanárkoromnak. Most a Röser-iskola esete eszméltetett rá, hogy nini, hiszen én is hamisítottam valamikor néhány száz bizonyítványt.

Nem voltam még egészen huszonkét esztendős, mikor alapvizsgával tanárságot vállaltam egy nagy középiskolában, amely arról volt ismeretes, hogy az egész monarchiából odahordták a mindenünnen kikonzíliumozott úrigyerekeket. Az, hogy még nem voltam nagykorú, nem azt jelenti, hogy ifjú voltam és bohó. Sokkal komolyabb férfiú voltam, mint most; siralomvölgynek tekintettem az életet tulajdon lírai költészetem alapján, filozófiai alapon tartózkodtam a nevetéstől, és Henri quatre-szakállt eresztettem. (Szülőföldemen ugyan a demokrata kiskunok ma is csak sakterszakállnak nevezik. S ha már úgyis benne vagyok a zárójelben, most elégítem ki több érdeklődő felebarátnőm kíváncsiságát is: hogy mért nem hordok én most bajuszt. Azért, mert tanárkoromban elviseltem szakállnak.)

A szakállviselésre azonban komolyabb okom is volt, mint a nagy francia király iránt való rajongásom, amely Dumas regényeiből táplálkozott. Előre tájékoztattak arról, hogy nálam nagyobb kamaszokat kell a scientia amabilis titkaiba bevezetnem, kik már két tanárt megszöktettek évközben. Hát ezeknek imponálnom kellett valamivel, s tanári fizetésem és magánvagyonom nem tették lehetővé más módját a tekintély növelésnek, mint a szakálleresztést.

Sajnos, mindjárt első nap azt kellett tapasztalnom, hogy olyan anyaggal van dolgom, amelyiknek a hét sing szakállú király se imponálna. Az ötödik osztályban foglaltam először széket, de mire a küszöbről fölértem a katedrára, ifjú szívemben megfagyott a vér. Most értettem meg először, mi az a rejtelmes Kréti és Pléti, aminek az ótestamentum emlegeti a hetiták és filiszteusok csordáját. Köhögtek, tüsszögtek, krákogtak, vinnyogtak, cihegtek, süvítettek, vonyítottak a fiaim. Fogadták a vakmerő új tanárt. Ők is tekintélyt akartak bennem ébreszteni maguk iránt. Határozottan jobban sikerült nekik, mint nekem. Azt hiszem, korai őszülésem akkor kezdődött. Szólni nem tudtam, csak intettem nekik, hogy üljenek le, és reszkető kézzel húztam elő az osztálykönyvet.

Ahogy kinyitom, platty, ráesik valami. De nemcsak esik, csobban is, mint mikor a kecskebéka vízbe ugrik. Az is volt, egy kisebb fajta kecskebéka. Az első padból ugrott ki, a szélső gyereknek a szájából. Abból láttam, hogy mindenki nevet, csak ő mered rám egy római patrícius méltóságával.

Nem ugrottam föl, nyugodtan lépdegéltem eléje, és halálos csöndben ejtettem ki életem első tanári szavát:

- Álljon föl, édes fiam.

Rántott egyet a vállán, és fölállt.

- Jöjjön ki.

Most a mellénye alját rántotta meg a birokra készülő ifjú férfiak ösztönös gesztusával, és odaállt elém. Bicskával faragott képű, úriruhás, vállas suhanc volt, én keskeny, keszeg filozopter.

- Tessék - dülleszkedett rám a hangjával.

- Menjen föl, édes fiam, a katedrára.

Most már visszahőkölt, mintha mellbe vágtam volna.

- Tesséék?

Egy kicsit erősebbre fogtam a szót.

- Mondom, menjen föl a katedrára. Egy-kettő!

Most már én voltam felül. A gyerek megzavarodott, és szót fogadott. Elbátortalanodva lépett föl a katedrára.

- Úgy. Most üljön az én helyemre, én meg ideülök a maga helyére. Így ni. No most a katedráról köpjön le ide a padra.

A fiú lesütötte a szemét, és a szája tátva maradt.

- No, ne készüljön olyan soká - pattogott a hangom. - Engem úgy szoktattak, hogy a köszönést el kell fogadni. Maga odaköpött elém, és nekem azt viszonoznom kellene, de nekem nincs benne gyakorlatom. Azért kértem meg magát erre a kis szívességre. Nem érti?

Az ellenfél összekussadva vánszorgott le a katedráról.

- Tanár úr, kérem... - mozgott a szája hangtalanul.

Nem volt szép tőlem, de fenékig kiürítettem a győzelem kelyhét. A vállára tettem a kezemet.

- Hogy hívják magát, édes fiam?

Megmondta a nevét. Eléggé ismert ipszilonos név.

- Mi a maga apja?

Azt is megmondta. Főjegyző itt, meg itt, ebben a vármegyében.

Hitetlenkedő mosollyal csóváltam meg a fejemet.

- Ne mondja, édes gyerekem! Én azt hittem, kanász. Az én apám foltozó szűcs, de minket már azért is szájon vágtak kisgyerekkorunkban, ha esőt meg szelet játszottunk. Menjen a helyére.

Aztán én is a helyemre mentem, és elkezdtem magyarázni a gabonaüszög spóráiról, mert láttam az osztálykönyvből, hogy az elődöm azokba bukott bele. Estig beszélhettem volna, anélkül hogy egy pisszenés zavart volna. Semmi bajom nekem többet a fiúkkal nem volt se ebben az osztályban, se a többiben. Egy hónap múlva a szakállam is levetettem, nem volt már rá semmi szükség. Kenyérre kenhettem volna a fiaimat, ha már akkor is természeti ellenkezés nem lett volna köztem és a vaj között.

Azt persze egy szóval se mondom, hogy a tudománnyal is olyan jóban voltak, mint énvelem. Nem nagyon lelkesedtek se a vízrendszerek, se a zygospórák titkaiért, de még a hasított csülkűek fogazata se hozta őket lázba. A félév végi konferencián kénytelen voltam nagyon nekigyürkőzni a kaszálásnak. De mikor az első osztály első három betűjében négy gyerek alá kis-széket szerkesztettem, akkor az ötödiknél az igazgató megfogta a kezem.

- Pardon, kolléga úr, többet nem lehet.

- Nem lehet? - döbbentem meg. - Hát mért nem lehet?

- Kivan a percent, kérem - mosolygott az igazgató -, tetszik tudni, a percent. A többi már rossz hírbe hozná az intézetet.

- Hát persze, a percent - bólogattak az öregebb kollégák, és láttam az arcukról, hogy magukban alig-elégségesnek minősítenek, ha még ennyit sem tudok.

Énbennem azonban reinkarnálódott Haynau szelleme. Már tudniillik azé a Haynaué, aki mérgében adott amnesztiát a kötélreítélteknek.

- Bocsánatot kérek, igazgató úr, akkor az eddigi szekundák se giltek. Ha itt percent szerint szabad buktatni, tessék megengedni, hogy én ne éljek ezzel a jogommal. Én a tárgyaimból nem buktatok senkit.

Az elhatározásomat nem ellenezte meg senki, hiszen az csak hasznára vált az iskola jó hírnevének. Nem buktattam egy elégtelent se, s hogy az elégségeseket se érje méltánytalanság, mindenkinek a jegyét följavítottam eggyel. Nem dicsekvésképpen mondom, de kevés tanárnak a keze alól került ki annyi kiváló geográfus és természettudós, mint az én kezem alól.

Hogy mért hagytam aztán abba közjóra szolgáló munkásságomat? Ha már elkezdtem a vallomástételt, be is fejezem.

Minden tanárnak van kedvenc tanítványa, akire magyarázat közben néz, akinek mondja a vicceit, s akinek, mikor jókedve van, megveregeti az arcocskáját. Az én legkedvesebbem valami bosnyák szilvás-zsidónak a fia volt. Tenyérből etetett, széltől óvott, kényén nevelt fínom úri fiúcska. Térdnadrágos kék ruhája aranygombokkal, matrózsapkája, magát simogattató rózsás kis arca. Egészen olyan volt, amilyen én szerettem volna lenni kisrongyos koromban, a második gimnáziumban. Ami kényeztetésben nekem nem volt részem, azt mind neki utaltam ki, mikor tanárúrságra segített az Isten.

Egyszer azonban kis pajtásomból kitört az apai örökség. Elkezdett szilvával kereskedni, a legősibb szabadkereskedelmi alapon. Egy majoros rajtakapta a szilvafáján a tízperces szünetben, és egész hozzámig kergette a sáros kocsiúton.

- Hát te loptál, Sándor? - fogtam a két kezem közé a gyerek fejét.

- Nem loptam - merevítette dacosan a nézését a kis szilvás.

- A fáról kergettem le - bizonyított a vádló -, csupa sár még most is a nadrágja.

- Az ám, Sándor - toltam el magamtól. - Hát mitől sáros a nadrágod?

- Elestem.

- Szegényke. Arcra estél? - tettem föl a megtévesztő kérdést.

- Igen.

- Hát akkor hogy van az, hogy a combodon belül sáros a nadrág? Úgy, hogy a cipőddel fölvitted a sarat a fára, aztán a nadrágoddal lehorzsoltad. Nem szégyenled magad? Nemcsak loptál, hanem hazudsz is. Pfúj, eredj előlem.

Sándor elkullogott, a majorossal eszmét cseréltem, és ráfizettem az üzletre egy rövid-szivart, s a következő tízpercben már egész megbékülten kaptam bele a szilvaországi kis ember puha hajába.

- Megállj, csirkefogó, jövő esztendőre vagy én nem jövök vissza, vagy te.

Sándor fölényesen mosolygott.

- Akkor a tanár úr nem jön vissza.

- Miért te? - döbbentem meg.

- Azért, mert a tanár úr nélkül megél az iskola, de az internátusbeliek nélkül nem.

Beláttam, hogy Sándornak igaza van, s bár ebbe a belátásba majd megszakadt a szívem, levontam a konzekvenciákat, és befejeztem tanári pályámat.

Az egykor hírhelt iskolából, amely sorsom eldöntötte, régen egészen közönséges iskola lett, amelyben nem a paradicsomkertből elszabadult hangokkal köszöntik a tanárt, nem percent szerint osztályoznak, és nem az internátus főkönyve szerint szabják a mérleget. Sőt azt is meg kell vallanom, hogy azok ellen is fölösleges volna eljárást indítani, akiknek a bizonyítványát meghamisítottam. Néhányról tudok, igen derék emberek lettek, van köztük nyugalmazott főispán is, aktív országgyűlési képviselő is - fájdalom, az a tökéletlenségük ma is megvan még, hogy nem tudnak különbséget tenni az oospóra és zygospóra közt, s nem bizonyosak benne, hogy az Indigirka folyó-e, vagy cethal.



Kalcinált szóda

Mindenkinek ad a sors fiatalkorában olyan kalandot, amire még öregen is szívdobogva gondol vissza. Az én fiatalságomnak az volt a felejthetetlen kalandja, hogy egy esztendeig inasiskolai tanító voltam. Álmomban még ma is megesik, hogy az vagyok, s olyankor mindig átverejtékesedik a fejem alatt a kisvánkos.

Fiatal újságíró voltam akkoriban, s elég emberségesen megfizettek: kaptam egy hónapra száz koronát. Ez sokkal több volt ugyan, mint amennyit öreg újságíró koromban keresek, de azért el lehetett költeni ezt is. Rámfért volna még valami mellékstallum. Legalább olyan, amelyiknek a jövedelméből részletfizetésre megrendelhettem volna a Klasszikus Regénytárt. (Havi részlet öt korona.)

Mindig kedveltje voltam a sorsnak, s mint szolíd és jóerkölcsű ifjú, előkelő protektorokkal is rendelkeztem. Bejuttattak az inasiskolába havidíjas tanítónak. Tanítottam heti egy órát, minden kedden este hattól hétig, és azért kaptam a város pénztárából havi tíz koronát.

- Közismeretet fog tanítani - mondta az igazgató, ahogy bemutatkoztam neki, és ideadta az előírt tankönyvet is. Nagyon érdekes könyv volt, találtatott benne csillagos ég, váltóisme, községi autonómia, légtünetek, Dugonics Titusz, baromorvoslás és észak-amerikai szabadságharc. Mindjárt láttam, ahogy átlapoztam, hogy nagy tudós lehetett, aki csinálta, csak éppen vidéki inasiskolában nem tanított soha. Jól is sejtettem: a könyvet maga az iparoktatási főmufti írta.

- Nono, hiszen nem a könyv a lényeg az inasiskolában, hanem a fegyelem, a fegyelem! - adja a használati utasítást az igazgató, különben érdemes öreg pedagógus és nekem mindmáig igaz jó barátom.

- Fegyelmezni, fegyelmezni: ez a fő! - mind ezt mondták a többi kollégák is. Voltak vagy húszan, elemi tanítók, középiskolai tanárok, valamennyien edzett hősei az inasoktatásnak. Volt, aki megtapogatta a karomat, és aggodalmasan csóválta meg a fejét, mert vékonyallotta. Volt, aki azt tapasztalta, hogy a sétapálcával is lehet boldogulni, de akik legtöbb jóakarattal voltak hozzám, azok a méterrudat ajánlották. Tudniillik, hogy amint az osztályba belépek, a méterrudat kell találomra az inasok közé vágnom, akkor csönd lesz.

Húsz esztendő távlatából visszanézve, a gyakorlatiasság pálmáját a méterrudasoknak kell adnom. Azonban én húsz esztendővel ezelőtt se voltam gyakorlati ember. Én tanítani akartam, nem fegyelmezni. Azt hittem, azért fizetik nekem közpénzből a havi tíz koronát, hogy segítsek az Istennek embert teremteni abból a csordából, amit úgy hívtak, hogy inasiskola.

Nem tudom, hogy Dániel mit érezhetett az oroszlánok vermében, de az valami olyasféle lehetett, mint ami az én torkomat szorongatta, mikor először léptem az inasok közé. Bőgés, nyerítés, mekegés, kukorékolás, nyávogás fogadott, és a minden bűzök közt a leginfernálisabb emberbűz. Negyven inasom volt mindenféle szakmából, a szennynek, a testi-lelki elhagyatottságnak, a magától való és tenyésztett durvaságnak olyan hadserege, hogy nagyon vakmerő fiatal úrnak kellett nekem lennem, ha egy esztendeig kibírtam köztük.

Pedig kibírtam, mégpedig úgy, hogy se én nem tettem kárt őbennük, se ők énbennem. És nem kellett hozzá méterrúd se, csak éppen az kellett, hogy ne nyúljunk hozzá a "közismerethez", mert attól mindnyájan elkárhoztunk volna.

Egyszer vaktában kinyitottam a könyvet valahol: A szóda című olvasmányra nyitottam. Aztán vaktában rámutattam egy egérképű inasra:

- No, olvasd!

A gyerek addig olvasott, hogy a szóda legfinomabb fajtája a kalcinált szóda. Ezt aztán olvasta kanciláltnak, kancsináltnak, és csak azért nem tört ki a nyelve szegénynek, mert engem elfutott a düh.

- Milyen inas vagy te, fiam?

- Szabóinas.

Hát a keserves poncius-pilátusát annak a m. kir. állami iparoktatási szaktudománynak. Én tanultam az egyetemen természethistóriát, nyelvtudományt, csillagászatot, művelődéstörténetet, esztétikát, politikát, de a kalcinált szódának a nevével soha ebben az életben nem találkoztam. Hát minek kelljen azt tudni egy istenadta szabóinasnak, amit az egész magyar képviselőház és főrendiház együtt se tud!

Máskor az alkotmánytannal tettem próbát. Úgy kezdődött az olvasmányunk, hogy "a legelső magyar ember a király". Ahogy a végére értünk, vállon fogok egy buflifejű kamaszt. Mocskos, fehér kötője s a derékmadzagján lógó fenőacél mutatták, hogy a vérben dolgozó iparral jár jegyben. Magyarul: mészárosinas.

- Miről olvastunk most, fiam?

- A királrul.

- Mit olvastunk róla?

- Nem tom.

- Hát hogyne tudnád. Miféle ember az a király?

- A királ? A királ az királ. Az nem embör.

- Nem? Hát mi a csuda?

- A királ? A királ, az csak egy katona.

Mármost azt mondjam neki, hogy "szamár vagy, fiam"? De akkor én hazudok, azt pedig én az iskolában szégyenleném. Inkább lemondok az alkotmánytanról. Majd tanítanak azt a buflifejűnek a katonaságnál.

A pragmatica sanctio-ról is volt egy szép olvasmányunk, mert az is beletartozik az inasi közismeretbe. Alighanem valami akadémikusból lehetett kinyírva, mert egy csöppet értelmetlen volt. (De csak éppen annyira, amennyire a tudomány komolysága megkívánja.) Megpróbáltam a nevezetes és költséges törvényt a gyerekeimnek elmagyarázni a maguk nyelvén. Aki nem aludt, vagy legyet nem fogdosott, az hallgatta is türelmesen.

- No, fiam - simogatom ki egy hét múlva egy hóka gyereknek a haját a gyulladásos szeméből -, hát tudod-e még, miről meséltem a múltkor?

Szelíd képű, csendes, jó gyerek volt, mindig végigaludta az órát. Most is elásította a felelet felét, belepislogva a könyvbe:

- A... a ticáról.

- Ne beszélj csacsiságokat, te. Mi az a tica?

- Vagy izé... a cicáról.

- Mi a mesterséged? - emeltem föl az állat.

- Pék vagyok.

- Hány órakor feküdtél le az éjszaka?

- Háromkor.

- Mikor keltél fel?

- Fél hétkor.

- Mikor fekszel le ma?

- Megint háromkor.

- No jól van, kisfiam, feküdj rá szépen a karodra, és aludj egyet hét óráig.

Máig is azt hiszem, hogy ezért a bűnömért száz esztendőt elenged nekem a jó Isten a purgatóriumban. Viszont külön szurokfürdőt érdemelnék azért, ha lett volna lelkem tovább nyaggatni a pragma cicával egy tizenegy éves gyereket, aki naponta negyedfélórát alszik. És máig se teszek szemrehányást magamnak érte, hogy önhatalmúlag megreformáltam az inasoktatást, kidobtam a tantervből a közismeretet, és negyven inasgyereknek az Ezeregyéjszakát adtam elő heti egy órában. Ez is ért annyit, mint a méterrúd. Míg a többi osztályokban egész esztendőn át csattogva, pufogva, ordítva, jajgatva folyt az emberszelídítés, minálunk olyan csönd volt, amilyen csak egy kirgiz jurtában lehet, mikor az egész sátoralja gyerek körülüli a mesemondót.

Az ám, csakhogy a jurtában nincs vizsga, az inasiskolában meg van. Úgy kívánja a törvény, hogy olyankor felüljön a katedrára egy iparoskeblű honfitárs, és az számon vegye a tanítótól, mit adott tíz hónapon keresztül tízszer tíz koronáért.

Az én vizsgabiztosom nagyon tekintélyes ember volt. Nagy hasa, aranylánca akkora, hogy megbírná a kútostorfát, s tán három háza is a Belvárosban, gyulladásos szemű kis inasok téglává vált álmaiból. Azonfelül valami adócsalási ügye is volt akkoriban, s azt az újságírók piszkálták ki, mert már akkor is minden rosszat azok követtek el. Egyszóval egészen rendén való volt, hogy mérgesen nézzen rám a vizsgabiztos, és leszamarazzon az inasaimon keresztül.

Hiszen a szó köztünk maradjon, meg is érdemeltük. Ha Ali babát és a negyven rablót adhattam volna föl vagy Aladdint és a xaxabarlangi lakatot, akkor nem lett volna semmi baj. De így bizony nemcsak a gyerekek ökögtek-bakogtak, hanem nekem is égett mind a két fülem.

A váratlan fordulatot maga a vizsgabiztos provokálta ki, aki nagy emberek szokása szerint elkapatta magát a hatalom által. Valamelyik suszterinasommal számlát írattam a nagy táblára. Legnagyobb meglepetésemre egész rendesen megcsinálta. Gyanakodtam ugyan, hogy nem éntőlem tanulta, de hát ahhoz a nagyhasú őmagasságának semmi köze.

- Derék gyerek vagy - veregettem meg a fiú ragadós képét.

- Szamár vagy - harsogott le ránk a tekintély a katedráról. - Mért írtad a májust kis m-vel? Még azt se tudod, hogy a személneveket nagy betűvel írják?

Addig csak keresztben feküdt bennem az ördög, de most már talpra ugrott. Hát te akarsz nekem imponálni, te arannyal megpántolt kukoricagombóc? No, majd imponálok én neked úgy, hogy megrepedsz bele!

Kiintettem egy szemfüles borbélyinast.

- Te tudod, mi az a kalcinált szóda, ugye? - néztem rá erősen.

A gyerek rám bámult, de ahogy a szemem sarkával odavágtam neki, bátran megfelelt:

- Tudom. Az az erős szóda.

- Úgy van - bólintottam rá. - Hát mit csinálnak abból az erős szódából?

Magam is kíváncsi voltam rá, mi a fütyülő fülemülét lehet erre felelni. El voltam rá készülve, hogy mindent ráhagyok, akármit talál ki.

- Spirituszt.

- Bravó! - hajolt előre a katedráról a nagy ember. Tudtomra akarta adni, hogy ő is tudja ám ezt.

Erre aztán egészen vérszemet kaptam.

- No most már írjuk föl a spiritusz vegyképletét. C2... Számmal írd a kettőt, te kófic.

A gyerek fölírta a C2-t, aztán rám nézett.

- Na tovább, ahogy következik!

- D...

- A számot is mellé, ahogy következik!

- D3 E4 F5 I6 ...

- Elég, mehetsz a helyedre - vágtam közbe, mert attól féltem, ki fog derülni, hogy a kalcinált szóda tudósa nem egészen biztos az ábécében.

A csatát megnyertem. A nagy ember lejött a katedráról, és amennyire nagy hasa és kurta karjai engedték, megölelt az inasaim szeme láttára.

- Tanár úr, engedje meg, hogy elragadtatásomnak eleget tehessek. Húsz éve járok inasiskolai vizsgákra, de szavamra mondom, ilyen művelkedést még nem tapasztaltam.

Szerényen meghajoltam, és minden érdemet az inasokra hárítottam. Ilyen nagyszerű anyaggal könnyű boldogulni.

- Nem, nem kérem - tiltakozott a vizsgabiztosom - higgye el, a tálentom teszi az egészet.

Igazán nem tehetek róla, hogy talentumom hírével egyszerre telekürtölte a szakköröket, s mikor másnap leköszöntem az állásomról, küldöttséget vezetett hozzám, hogy vonjam vissza a lemondásomat. De mivel hajthatatlan voltam, legalább díszdiplomát adtak róla, hogy az inasoktatás ügye legfőbb oszlopát vesztette el bennem.

Ezt a diplomát ma is őrzöm, mert nem sok kilátásom van rá, hogy egyéb hivatalos elismerést hagyhassak az utódaimra.



Az édesapám fejfái

Így kell írnom, többes számban, noha az embernek csak egy fejfája szokott lenni, s rendes ember azt az egyet se nagyon szívesen vállalja. Az édesapámnak több is volt, de eggyel se volt szerencséje szegénynek.

Az elsőt akkor csináltattuk neki, mikor eltemettük. Követ nem akartunk a sírjára ültetni, mert azt megbántásnak vette volna. Sokszor hallottuk tőle, mikor valamelyik ismerősünknek pompás sírkövet állítottak:

- No, ettől is féltek, hogy visszajön. Azért tettek rá ilyen nagy nyomtatékot.

Az édesanyánk is azt mondta, hogy ő se egyezkedne bele az apánk sírkövébe.

- Tudjátok, gyerekeim, mindig azt hallottam szegény szülémtől, Isten nyugtassa, hogy az utolsó ítéletre mindenki a maga fejfájával jelenik meg a Jozsafát völgyében. Márpedig az nem szegény apátoknak való volna, hogy valami nehéz márványkőfejfát emelgessen.

Hát én is úgy ismertem apámat, hogy inkább nem menne el a föltámadásra, mint hogy akkora koloncot cipeljen. Ha miértünk kellene, akkor igen, de magáért meg nem tenné.

Így aztán csak a szegényemberes fejfánál maradtunk. Annak a fölállítását a bátyánk követelte jussul magának, mint hármunk közt a legöregebb.

El is készült a fejfa idejére. Fekete Hajnal Pál csinálta, aki nagyon jeles fejfafaragó mester. (De csak azóta, mióta a valutánk annyira az ördöge lett, hogy a szegény embernek való pénzt hamisítani se érdemes. Azelőtt leginkább bankócsinálással foglalkozott Pál, amiért többször is meglakta Illavát. Nem is nagyon zúgolódott, mikor oda vitték, mert ott mindig tanult valamit, amivel tökéletesíthette magát a mesterségben.)

Elég az hozzá, hogy Pál remekelt a fejfával. Mindennek eleget tett, amit vállalt, sőt még többet is tett, mint ami kötelessége lett volna. A bátyám csak azt kötötte ki, hogy rozmaring-koszorú vegye körül az apánk nevét. Ha a katona sírkövére kardot faragnak, a papéra meg imádságos könyvet, a szűcsmestert is megilleti a foglalkozása címere. Annak pedig legalkalmasabb a rozmaring, ami nagyon szép virág akkor, ha subaszélen terem selyem-cérnából.

Hát a rozmaring benne volt a szerződésben, s úgy rácselekedte Pál a fejfára, mint a parancsolat. De már a Szentlelket a maga jószántából faragta galambnak a rozmaringkoszorú fölé. Ő legalább azt hitte, hogy galamb, de más ember szemében határozottan kétfejű sasnak látszott. Nem tehetett róla Pál, hogy itt némiképpen összeütközött a hitcikkelyekkel. Nem ő volt benne hibás, hanem a régi fajta bankó, amit annyiszor lerajzolt. Annyira vérévé vált a kétfejű sas, hogy akkor is ráment a keze, ha galambot akart szerkeszteni. A műépítészek megmondhatják, hogy szokott ez megesni más művészeknél is.

Mink bele is nyugodtunk volna a dologba, hanem, úgy látszik, szegény apánk nem nyugodott bele.

Úgy kell lenni, hogy még haló porában se tudta szívelni a kétfejű sast, s addig járt panaszra a jó Istenhez, míg eljárást nem indított a kétfejű szárnyas ellen. (Azt hiszem, nem is kellett valami nagyon kapacitálni.) Leszalajtott egy villámot, és széthasíttatta vele az apám fejfáját. Körülbelül abban az időben történt ez, mikor az igazi kétfejű sast is megütötte a ménkű. Nem is tudom, hogy ilyenformán nem Fekete Hajnal Pál volt-e oka az egész összeomlásnak. (Csak azt tudom, hogy ő is tiltakozni fog ellene, ha megírja a memoárjait.)

Az új fejfa állítása most már az én jussom lett volna, csakhogy nem élhettem a jussommal. A forradalmak alatt a félegyházi temető messzebb volt Szegedhez, mint a sarkcsillag. Egy fekete meg egy vörös gyűrű választott el az apám sírjától. Aztán meg olyan is volt az idő, hogy nem tudhatta az ember, nem faragják-e már valahol a saját fejfáját.

Így aztán a második fejfát a húgom állíttatta. Diófából készült, hatalmas fejfa volt, síremléknek is beillett. Ezen már nem volt kétfejű sas, hanem igenis volt rajta magyar címer. Mégpedig a teljes magyar címer. Nem muszáj azt a halottnak tudni, hogy az országcímer kétharmadát elkártyáztuk a háború ferblijében.

- Szép munka - ismertem el, mikor először simogattam meg az új fejfát. - Ki csinálta?

- Kis Eszík szomszéd - felelte a húgom.

Megijedtem én ettől mindjárt. Kis Eszík szomszédnak egy dűlőben volt a szőlője a mienkkel. Derék, becsületes ember volt, az egyetlen istenteremtése, akivel az apám haragot tartott. Tudniillik az apám negyvennyolcas volt, Kis Eszík szomszéd meg kormánypárti. Mindegy volt neki, hogy ki a kormány, akárki volt, ő mindig annak korteskedett követválasztáskor. Megesik az nagyobb urakon is, de azoknak legalább hasznuk van belőle. Kis Eszíknek azonban még az se volt. Ő csak azért volt kormánypárti, mert az úri párt, és a szomszédot az urakhoz húzta a szíve. (Ezt azzal is kifejezésre juttatta, hogy a kukoricát is nadrágban kapálta.)

Szóval édesapám elvi ellensége volt Eszík szomszédnak. Nem is Kis Eszíknek hívta, hanem Csiribiri Eszíknek, és halálos-holtáig nem fogadta a köszöntését.

- Mondta is a szomszéd, hogy engesztelésnek szánta ezt a munkáját - magyarázta a húgom. - Bizonyosan jólesik szegény drágánknak, hogy a halóporában így megköveti az egyetlen haragosa.

Nem szóltam semmit, de nem voltam egész bizonyos az apám békülésében. Hiszen eddig se Kis Eszík volt az, aki haragudott, hanem ő.

A múlt őszön aztán hírül adták hazulról, hogy kidőlt az édesapám fejfája. Nem lehet tudni, hogy mitől, alighanem attól, hogy megereszkedett a föld, és meglazult benne a fejfa.

Persze visszatettük a fejfát, és jól megdömöcköltük körülötte a földet. Nem ért az semmit. Egy hónap múlva megint kidőlve találtuk. De nem is kidőlve, hanem a harmadik sírra hajítva. Mintha odáig cipelte volna valaki, s ott elhajította, mert nem bírta tovább.

Legalább a húgom így magyarázta a dolgot, de én biztos voltam benne, hogy másról van itt szó. Arról, hogy a negyvennyolc még a sírban se bocsát meg a hatvanhétnek.

Engem aztán így meg se lepett, mikor a tavaszon azt írták hazulról, hogy a télen valami akasztófáravaló ellopta az apám fejfáját tűzrevalónak. Nem akarok senkit a hitéből kiverni, de én nem hiszek belőle egy szót se. Bizonyos vagyok benne, hogy az apám maga hajította bele a Csiribiri Eszík munkáját a malom-tóba, amelyik a temető tövében termi a békát. De hát elég erről ennyi, ezt is csak magamban gondolom. Mit lehet tudni, hogy a mennyországban hogy vannak mostanában a negyvennyolccal? Nem akarom valami igazoltatási eljárásba keverni az apámat.

Ahelyett most már én csinálok neki olyan fejfát, amiben neki is kedve telik. Magam csinálom, mégpedig abból a kaszaszékből, amelyiken szegény öregem húsz esztendőn keresztül húsolta a bőrt.

Mikor fölhagyott a szűcsmesterséggel, a kaszaszék kikerült az istálló végibe, a pernyésgödör mellé. Kisdeák koromban azon szavaltam a Talpra magyar-t. Nagydeák koromban abba faragtam bele az első szerelmem nevét. De a lírai motívumoktól eltekintve, muzeális értéke is volt a kaszaszéknek, mint egy pusztuló mesterség ősi szerszámának. Ezért kérdeztem meg az apámtól a halála előtt egypár esztendővel:

- Édesapám, elvihetném-e én ezt a kaszaszéket haza Szegedre?

Elnevette magát:

- Hát aztán mit csinálnál ott vele, fiam?

- Betenném a múzeumunkba. Hadd tanuljanak belőle a népek még száz esztendő múlva is.

- Hát csak vigyed, fiam. Nem kell már az itt semminek. Úgyis szétrohasztaná az eső, meg a hólé.

- Aztán számítsa föl, apám, a múzeumnak.

Olyan jóízűt nevetett, hogy egész belelilásodott szép piros arca.

- Hát csak nem gondolod, hogy ilyesmit pénzért adok a fiamnak?

- Nem nekem adja, apám, hanem a múzeumnak. Mintha kivinné eladni az ócskapiacra. Vasa is van, fája is van, hát csak ér valamit.

- Nem, fiam, ami nekem már semmit se ér, azért nem fogadhatok el pénzt senkitől.

- Én pedig ingyen nem viszem el.

- Én pedig pénzért nem adom.

Az édesanyám közben békített, mert attól tartott, hogy összekoccanunk.

- No apja, ne tüzeskedjen már. Te se legyél olyan akaratos, kisfiam.

- Én nem is - vettem elő az erszényemet. - Ehol van érte négy forint, ni. Ennyit megadnának érte a zsibpiacon is.

- Micsoda? - kapta föl apám haragos megütődéssel a fejét. - Négy pengő? Nem lehet úgy lecsökkenteni a szűcsmesterséget, fiam. Öt pengő ennek az ára. Vagy ingyen odaadom, vagy öt pengőt fizetsz érte, de árán alul el nem vesztegetem.

Így került hozzám a kaszaszék öt pengőért. Ebből faragom én most meg az apám fejfáját úgy, hogy szobornak is beillik. A magyar ember szobrának.

Most veszem észre, hogy tán már meg is faragtam.



Mikor máglyát raktunk Szekfű Gyulának

Könyvtáros voltam az időben, 1913-ban, s az igazgatóm, Tömörkény István valami hivatalos ügyben szalajtott föl hazánk fővárosába, úgy is mint kulturális gócba. Ugyan abban sincs semmi titok, mi volt az a hivatalos ügy. Oroszlámos körül egy útkaparó lócsontvázakat talált egy halomban, a hozzájuk tartozó uraságokkal együtt, akiknek ezüstkardjuk volt, meg aranyfüggőjük. Mivel az útkaparó vasárnaponként újságolvasással is foglalkozott, igen tisztelte Tömörkény Istvánt, tudott arról is, hogy micsoda ennek az úrnak a becsületes mestersége, ennélfogva rászánta magát, hogy nekiadja kóstolóba az arany encsem-bencsemet. Be is hozta Szegedre, még rá is fizetett vagy nyolcvan fillért, mert ennyibe került a vasút kedvezményesen, ami kidukál az útkaparónak, valamint egyenes ágbeli leszármazottjainak. A függő föltekintetvén és bizánci stílusúnak találtatván, gyanút fogtunk, hogy az a halom alighanem az lehet, amelyiken Csanád vezér oroszlánnal álmodott, és Ajtony úr vitézei fekhetnek ott a homokban, akik az oroszlámosi csatában a fűbe haraptak.

Hát ebben az ügyben küldött engem a gazdám Pestre, szót érteni a különböző kultúrgócokkal, hogy segítsenek az ősök föltakarásában. Egyéb segítséget nem kértünk, csak annyit, hogy nekünk is adják meg azt a vasúti kedvezményt, amit a nemzet útkaparói élveznek. Azt se kértük életfogytiglan, mert nem vagyunk mink telhetetlen emberek, sőt tisztességet is tudunk, csak éppen két hétre kértük, hogy míg a halmot kivallatjuk, minden vasárnap hazajöhessünk megmosdani.

Az első kultúrgócot a kereskedelmi minisztériumban kerestem föl, ez igen nagytekintélyű góc volt, Új-Guineában bizonyosan kilenc üvegcsörgőt hordott volna az orra cimpájában. Nincs is rá semmi panaszom se, végighallgatott udvariasan, nem haragudott érte, hogy zavartam a Duna szemlélésében - igaz, én se haragudtam érte, hogy háttal állt, míg alázatos előterjesztésemet megtettem. De hát ez egészen más, ő góc volt, én pedig nem szorosan vett közigazgatási a IX. fizetési osztályban.

- Hja, ja - iktatott egy ásítást az ősök és a vasúti kedvezmény közé -, ki is az az izé? A maga főnöke?

- Tömörkény István.

- Furcsa név.

Bátor voltam megjegyezni, hogy már régen furcsa, és sokan megszokták. Az újságokból.

- Persze, gondolhattam volna. Tudja, az ilyen firkászok azt hiszik, hogy mindent lehet.

Még kacsintott is hozzá, és négyzetre emelt gócnak látszott.

- No, mindegy, majd meglátjuk, csak adja be a kérvényt az iktatóba. Van még valami mondanivalója?

- Van a hólyagos himlőnek - ajánlottam el magam. S a Tömörkény István múzeumigazgató és firkász kérvényét a Lánchídról beleeresztettem a Dunába. Ott jó helyen van nagyon, majd, ha egyszer a Duna kiszárad, akkor elő lehet venni, és úgy lehet, akkor már olyan világ lesz, hogy a múzeumigazgatókat is taksálják annyira, mint az útkaparókat.

Természetesen a többi gócokat aztán nem is molesztáltam, hanem bementem az első könyvkereskedésbe, és megvettem az első könyvet, amit a pulton megláttam. Az pedig a Szekfű Gyula friss könyve volt. A száműzött Rákóczi. Ugyan nem is olyan friss volt, egy hónappal ezelőtt jelenhetett meg, ki is szívta már egy kicsit a nap a zöld vászontábla színét.

- Nem nagyon kel, ugye? - kérdeztem a boltost.

- Nem, kérem - mosolygott a könyves. - Tetszik tudni, Akadémia.

A száműzött Rákóczival azután kivettem magam a kerepesi temetőbe, ott ért vele a dél, s csak úgy három óra felé eszméltem rá, hogy nemcsak igével él az ember. De már akkor igen igyekezni kellett ki a Nyugatihoz fölugrottam a villamosra, s ott bujdostam tovább a fejedelemmel.

Már Rodostóból figyeltük az "európai konstellációkat", mikor valaki a vállamra üt:

- Hát te meg se látod a szegény embert?

Régi jó pajtásom volt, pesti újságíró, nagyon nekiörültünk egymásnak. Különösen én voltam boldog, hogy van kinek kiujjongani magamat.

- Ismered ezt a könyvet?

- Ott hever a redakcióban, de föl sincs vágva. Érdemes elolvasni?

- Nem tudnám megmondani, mikor ért ekkora öröm. Te, micsoda művész ez az ember.

- Szabad? - vette ki a kezemből a könyvet. Egy kicsit lapozott benne, aztán az Andrássy útnál leugrott.

- Nagyon, nagyon köszönöm - rázta meg érthetetlen hálával a kezemet.

Legalább akkor még érthetetlen volt, s csak két hét múlva tudtam meg, mekkora tüzet gyújtottam én ezzel a szál gyufával, amivel a jó pajtásomnak világítani akartam. Másnapra megírta a riadót a hazaáruló Szekfűről, és pár nap múlva már lánggal égett a haza.

No, Oroszlámoson nem égett, ahol két hétig vademberkedtem a Tűzköves dűlőben. Kukoricagóréban laktam, köröm közül ettem, vödörből mosdottam, és bizony egy kicsit meguntam az ősök társaságát, mire az eső hazazavart közülük.

Csakhogy mire Szegedre hazaértem, akkorra visszakívánkoztam közéjük.

Nagy sokadalmat találtam a Klauzál téren, a Kossuth-szobornál. Helybeli politikusok szorongtak a fekete posztós pódiumon, Szeged atillás képviselője, személy szerint való jó barátom verte az asztalt.

- Szeged hazafias közönsége nevében követelem, hogy példásan lakoljon a hazaáruló!

- Abcug! Le vele! - harsogott rá a szegedi nemzet haragja.

- Mi van itt? - fogtam el a háborgó tenger szélén az első hullámot.

- Hát a Szekfű-ügy.

- Mi az a Szekfű-ügy?

- De ember, hát honnan jössz te?

- Én bizony István szent királyunk oroszlámosi táborából.

- No, ott bizonyosan nem voltak ilyen cudar hazaárulók!

- Efelül nem tudok biztosat mondani. A halottak csontjai mind egyformák. De hát olvastad te a Szekfű könyvét?

- Olvasta a fene. Éppen elég volt, amit az újságok írtak róla. Le vele! Szégyen, gyalázat!

A népharag dübörgése egész a hivatalomig kísért. De mire kimosakodtam, azon belül is bekerült.

Tudniillik nagy baj kerekedett a népgyűlésen. Abból lett a baj, hogy nemcsak a vezérek adtak kifejezést a megbántott nemzeti érzésnek, hanem a közkatonák is. Többek közt egy becsületes kalaposmester is megkérdezte, hogy szabad-e neki fölszólalni?

- Hát, hogyne volna szabad! - lelkesítette az elnök. - Minden igaz hazafinak joga van fölháborodni. Halljuk, halljuk a polgártársat!

A polgártárs röviden beszélt, de velősen.

- Igen tisztölt lelkös közönség, én úgy olvastam a régi írásokban, hogy őseink, a hírös inkvizítorok a hazaárulókat mögégették. Hát, ha mán azt a tüsztölt Szökfű urat mög nem égethessük, határozzuk el javaslatilag, hogy leginkább azt a szégyöntelen könyvit itten az egész ország szömeláttára mögégessük.

A Klauzál téren ekkora szónoki sikert nem arattak, mióta Kossuth Szeged népét nemzete büszkeségének nevezte. Az elnök örömriadal közt egyhangúlag elfogadottnak jelentette ki az indítványt, és fölkért három polgártársat, hogy hazafias áldozatkészséggel azonnal szerezzenek egy példányt a tűzhalálra szentenciázott szennyiratból.

A kérelem könnyen teljesíthető volt. A Klauzál téren két könyvesbolt is van, a környéken is van vagy három. A könyvkereskedőink pedig mind áldozatkészek.

Hamarosan kiderült, hogy nemcsak áldozatkészek, hanem jó hazafiak is, akik elöljártak a felháborodásban is. Felháborodásában mind visszaküldte a bizományba kapott Szekfű-könyveket, mihelyst a harangot Pesten félreverték.

Most már mi lesz? A határozatot végre kell hajtani, a felejthetetlen szép ünnep lélekemelő látvánnyal érjen véget. De hát kinek van Szegeden Szekfű-könyve?

Valakinek eszébe jutott, hogy a kultúrpalotában bizonyosan megvan, hát hozzuk el azt tűzijátéknak. Addig tartson beszédet valaki az önálló vámterületről, és fejtse ki, hogy azt már Rákóczi is követelte.

Maga az elnök tisztelt meg bennünket személyes megjelenésével.

- Megvan-e nektek az az infámis Szekfű-könyv?

- Megvanni megvan, Ferkó hozta le a múltkor Pestről - mondta Tömörkény, azután mentegetődzésképp hozzátette, hogy akadémiai kiadás, az ilyesmit muszáj megvenni, de ő már kivonta a forgalomból, a kézikönyvtárból fölküldte a raktárba, ott is a harmadik emeletre, nem kell félni, nem tesz az itt kárt senkiben, mert az Istennek se adjuk ki.

- De nekem csak kiadjátok, gyerekek! Szent célra kérem, a nemzet nevében.

- Hogyhogy?

- Nyilvánosan megégetjük a Klauzál téren.

Ha egy tintásüveg feldőlt, Tömörkény fél óráig elcsóválta a fejét, hogy milyen kár esett a közvagyonban. El tehet képzelni, hogy vasvillázott most bele a szeme az elnökbe.

- A közvagyont megégetni? Hát elment az esze az úrnak?

- Hazafi az úr, vagy nem hazafi az úr?

Magyar emberek közt nincs halálosabb sértés, mintha így urazzák egymást. Láttam én azt sokszor a politikában is, hogy nagy baj van már akkor, mikor Tisza István azt mondja, hogy "Andrássy Gyula úr", és Andrássy azzal sért vissza, hogy "Tisza István úr".

Közbeléptem, hogy emberhalál ne legyen.

- Láttad te már a Szekfű könyvét? - kérdeztem az elnököt.

- Csak nem gondolod, hogy olyan hazaáruló könyvet megnézek!

- Persze, persze, pardon! És mit gondolsz, van valaki a népgyűlésen, aki ismeri a könyvet, legalább látásból?

- Szó sincs róla.

- No, hát akkor két lúd, egy liba, nincs semmi hiba. Nézd, itt van egy tízesztendős Dienstreglama ennek is olyan zöldes táblája van, van rajta sárga-fekete csík is, erről mindenki elhiszi hogy ez a Szekfű könyve, és milyen öröm lesz ezt elhamvasztani a te kuruc szívednek. Azután közvagyont se rongálunk vele, mert ez kiselejtezett limlom.

- Angyal szólt belőled! - ölelt meg az elnök, megölelte Tömörkényt is, és hóna alá fogta a Dienstreglamát. A küszöbről azonban visszafordult vele.

- Nem ér már fenét se - fújtatott elkeseredve. - Delet harangoznak. Mire odaérnék, mindenki hazamén ebédelni. Látjátok, azért nem lesz ebből az országból soha semmi. Higgyétek el, hogy a Rákóczi harca is ezen bukhatott el.



Majompör helyben

Van a múzeumunkban egy kis koponyagyűjtemény, amit legnagyobbrészt magam szedegettem ki a föld alól a szegedi határban. Igen régi uraságoktól levetett fejek ezek, a legfiatalabb is van köztük ezeresztendős; amelyik koponya még ekkora múltra se tekinthet vissza, azt semmilyen protekció se segítheti be az üveg alá. Muszáj volt ilyen korhatárt megállapítani, mert ha minden ambiciózus koponyának teret engedünk, azt meg nem győzi a város üveggel. Aztán meg a tekintélytisztelet elvét is érvényesíteni kell, mint korunk uralkodó eszméjét. Például pár esztendeje behoztak a rókabögyösi járásból egy koponyát, amelynek az volt az egyetlen kraniológiai érdekessége, hogy még rajta volt az elrothadt sapkának a simlidere. Valami Bach-korszakbeli fináncé lehetett, aki nyilván nem a maga jószántából feküdt a bucka alá. Természetesen kénytelen voltam neki azt mondani, hogy menjen csak vissza érni, és elő se jöjjön ezer esztendeig, akkor aztán majd meglátjuk, mit tehetünk érte. De arról szó se lehet, hogy most beeresszem az avar urak közé, mert ahogy én ismerem őket, azok meg nem tűrnék maguk közt a nyugati civilizációt. Nem szeretném, ha kalamajka ütne ki a koponyák közt, és nagy fogcsattogásra kellene fölszaladnom az emeletre.

Így maguk közt azonban békességben megvannak az ősök, és nagy örömére szolgálnak a múzeumlátogató nemzetnek. Vasárnap délelőttönként körülveszik őket a népek, és eltűnődnek a régi szép időkön. Legnagyobb tisztelettel annak a koponyának adóznak, amelynek tetején diónyi csontforradások szemlélhetők. Frontviselt magyarok azt mondják, hogy nagy sturm lehetett ott, ahol ez a férfiú vitézkedett, fiatalabb surbankó legénykék azonban inkább dugott bálra gyanakszanak, ahol a hadviselő felek sörösüvegekkel voltak fölfegyverkezve. Egy öreg kalaposmester azonban lepisszenti őket, hogy nem való ilyen illetlenségeket locsogni, mikor egy valódi királynak az agykoponyája van jelönlétben.

- Nem vélném - húzza össze a szemöldökét egy pápaszemes suszter. - Az ántivilágban is létezött annyi eszük a királyoknak, hogy nem möntek oda, aholott vereködtek.

- Nono, azt én se állítom - mondja engesztelően a kalapos. - Hanem azért ez az illető mégis király volt.

- Már mér lött volna?

- Azért, lássa, mert vékony a koponyacsontja. Mindön királyé ilyen. Ez attul van, hogy a királyok sohase járnak hajadonfővel, még a templomban se töszik le a koronát.

Erre meg a suszter mondja, hogy "nono", ami annyit jelent, hogy ezt, mint szakemberi dolgot, a kalapos csakugyan jobban tudhatja, mint a suszter.

Így okoskodik az ésszel élő ember, és így tanulok én magam is. Ingyen azonban nem szeretek elfogadni semmit, hanem mit hogy tudok, visszaszolgálok. Egy-két soros magyarázó fölírás ide, valami magától beszélő könyvillusztráció vagy kézirajz amoda, mire hol adódik alkalom. Azt látom, hogy elolvasnak mindent, és aki az egyik vasárnap tanult, az a másik vasárnap már tanít.

A koponyás almáriom fölé Klaatschnak az az ábrája került, ahol színes vonalakkal egymásra van rajzolva a jávai majomember, az ausztráliai ősember, a neanderthali ember és az európai ember koponyája. Nagyon ismert kép, sokfelé megjelent, én a Weltall und Menschheit-ből vettem ki, ebből a ma már jócskán elavult német népszerűsítő munkából, amelynek képére és hasonlatosságára készült a magyar Műveltség Könyvtára. Persze, magyar szövegben mondtuk el, hogy ez a kép a koponya fejlődését mutatja a majomembertől a mai emberig.

Tíz évig ott lógott a képecske a falon, nem bántotta senki, hiszen ő se bántott senkit.

Vagy két évvel ezelőtt azonban kapok egy névtelen levelet, amely borzasztó mérgesen megtámadt engem azért, hogy így sértegettem az emberi méltóságot, és azt ajánlja, hogy távolítsam el onnan azt az istentelen képet, mert különben így lesz, meg úgy lesz.

Már nem nagyon emlékeztem a képre, fölmentem megnézni. A koponyapiramis tetejéről rám vigyorgott a társaság doyenje, a csókai kőember ötezeréves csontfeje.

- Tudod, hol hibáztad el, testvér? Nem azt kellett volna írnod, hogy majomember, hanem azt, hogy majomcsászár. Még büszkék is lennének rá a népek, hogy milyen nagy nemzetből erednek.

Isten látja a lelkem, hogy annak idején, mikor a Klaatsch-projekciót a falra akasztottuk, nem gondoltam se Darwinra, se Mózesre. Csak arra gondoltam, hogy itt merészkedik egy nagy üres fal, amin tanítani lehet, és odatettem azt a képet, ami éppen odaillett, és a kezem ügyébe esett. Most azonban úgy találtam, hogy ez a vonalas kép nem is olyan szemléltető, mint amilyennek én gondoltam. Könyvvel élő embernek jó, de az írástudatlan szemét nem kapja meg. Jó lenne jobbat találni. Ha névtelen barátunk azt hiszi, hogy ránk ijesztett, az se baj. Hadd örüljön neki szegény, hogy milyen rettenetes nagy hamhamham ő.

Azonban telt-múlt az idő, és én nem értem rá alkalmasabb képet keresni. Mikor pedig ráértem volna, akkor már nem engedte a becsület.

Tudniillik időközben mind a két fölöttes hatóságomnál följelentettek, hogy én olyan elvetemedett mordályégetővel árulok egy gyékényen, mint Darwin. Még azt is hirdetem írásban és képben, hogy a koponya fejlődött Huh! Ha még azt mondanám, hogy befelé, befelé, magyarok, itt látható az Ádám apánk fiatalkori koponyája, azt még csak el lehetne nézni, még meg is dicsérhetnének érte. De én csak a Pithecanthropust mutogatom, az pedig gyanús név. Mi lesz, mi lesz, méltóságos urunk? Quo usque tandem, kegyelmes urunk?

No, gondolom magamban, erre én is kíváncsi vagyok. Nekem kétféle fölöttes hatóságom van, városi és állami. Ez azért bölcs elrendelés, mert így akármelyiktől kérek pénzt, mindegyik azt mondja, hogy adjon a másik. A majompörben azonban egyetértettek. Nevetett rajta a városi gazdám is meg az állami gazdám is, és egyik se volt hajlandó fejemet venni azért, mert a ma élő legnagyobb antropológus képet rajzolt a koponya fejlődéséről.

Most aztán jött a nagyágyú. A sajtó útján támadtak nekem, és keményen megparancsolták, hogy azt az istentagadó és ma már teljesen tudománytalan képet azonnal távolítsam el. Az mégse járja, hogy mikor Darwin már az egész világon megbukott, a szegedi múzeum még mindig tudós gyanánt kezeli ezt a szédelgőt.

A munkatársaim mindjárt konferenciát rögtönöztek, és azon elhatározták, hogy nekem erre a cikkre felelnem kell. Jaj, mondom, hogy felelhetnék én erre? Laikus vagyok én ilyen tudós polémiára. Aztán meg elég nekem akkor is írnom, mikor muszáj. Nem érek rá arra, hogy a magam gyönyörűségére írkáljak. S ha ráérnék, akkor más gyönyörűséget is tudnék.

Ahogy így osztozunk, gurul be fölindultan az a tanárom aki éppen inspekciós volt aznap az emeleten. Lihegve szedi a lélegzetet, az arca sápadt.

- Nem kell már disputálnotok, direktor úr, el van már intézve a kérdés.

- Micsoda kérdés?

- A kép. A koponyás kép. Ellopták.

Általános fölugrálás.

- Ellopták? Hogy? Mikor? Kicsoda?

Nem lehetett tudni semmit.Vasárnap volt, nagy tolongás, kevés őr. Valaki leügyeskedte a kis képet a falról, kivette a rajzot az üveg alól. De az üveget keretestől visszatette a falra. Csak a rajzot lopta el elvi alapon.

Az embereim azt végezték, hogy az mindegy, ez mégis lopás. Súlyos lopás, a közvagyon megkárosítása. Rögtön följelentést kell tenni a rendőrségen. Halló! Halló!

- Megálljunk csak - akasztom vissza a telefonkagylót. - Nem jó lesz az így. Azt fogják mondani, hogy rosszul viseljük gondját a közvagyonnak. Meg hogy magunk loptuk meg magunkat, hogy botrányt csinálhassunk. Azt pedig nem éri meg a kép. Különben se közvagyon volt. A tulajdon könyvemet csonkítottam meg érte, abból vettem ki. Aludjunk rá egyet, emberek.

Aludtunk rá egyet, és másnap a következő felírást tettük bele a keretbe az ellopott kép helyére:

- Ebben a keretben egy kép volt, amely azt ábrázolta, hogy milyen volt a koponya fejlődésének útja a majomembertől a mai emberig. Valaki, akinek a koponyája nem volt fejlettebb, mint a majomemberé, kilopta a képet a keretből. A közgyűjteményeket minden tisztességes kultúrember őrizetébe ajánljuk!

A következő vasárnap a fél város ott tolongott a képtelen keret körül. Bizonyosan ott volt a tolvaj is. Vagy másfél hónapig minden vasárnap gyönyörködhetett a munkájában.


Azért írtam meg ezt a magyar kultúrképet, hogy hátha az amerikaiak is tanulnak belőle. Azt hiszem, a tennesse-i pört is így házilag lehetne legcélirányosabban befejezni.



A saját kézírásomról

Engedelmet kérek, tudom én azt magamtól amit most gondolni tetszenek hogy nem való ez mégse. Már tudniillik az, hogy a saját kézírásomról írjak. Nagy szerénytelenség kell hozzá, az pedig csak fiatalabb emberhez illik. Akiknek kihullott az írói tejfoguk, azoknak már csak az áll jól, ha szerénynek tettetik magukat.

Hát ez mind igaz, de azért már csak mégse hagyom abba, ha már a címet fölírtam. (Mert ez a legnehezebb egy könnyű tárcában, megpróbálhatja akárki.) Sőt rá is duplázok, ha már benne vagyok. Legyen lúd, ha kövér. Nemcsak hogy a saját kézírásomról írok, hanem azt is bevallom, hogy az nekem igen sok örömet szerzett már kutyúkoromtól kezdve.

Kutyúkorom alatt a szegedi újságíróskodásom inasesztendeit értem. Közigazgatás volt a szakmám huszonvalahány esztendővel ezelőtt, én csináltam a közgyűlési riportokat. Ceruzával, mindjárt készbe. Bent a szerkesztőségben csak egy kicsit át kellett bolházni a kéziratot, s rögtön vihették a nyomdába a kutyanyelv-nyalábot. Megesett ugyan, hogy megakadtam egy-egy szón, nem tudtam elolvasni a saját írásomat, de hát a megakadásból nem lett fönnakadás. Csak le kellett füttyenteni a nyomdába a mettőrök gyöngyeért, Lippay Ferenc barátomért, Isten nyugtassa a haló porában is, szép virágos ágyában.

- Nézze már, mester, itt nem tudok egy szót elolvasni az írásomban. Mi a nyavalya ez? "Vakmerő?" "Esernyő?"

- Dehogy - vetette rá a mester komoly szemét a papírra -, "eszmeerő".

Abbizisten, nem is lehetett más, hiszen Sári János hentesmester beszélt a csirkeadóról, s neki mindig ilyen szép stílusa volt.

De az igazi öröm akkor ért, mikor a kéziratom bekerült a Békefi Antal asztalára. Olyan szerkesztő nem lesz többet a világon. A legjobb újságíró-nevelő volt, akivel az életben találkoztam. Húsz sorból kihúzott huszonötöt. Tudniillik ötöt ő javított bele, de mire a végére ért, azt is kihúzta.

- Írja újra, fiam - mondta a riporternek -, a mi lapunkban így nem lehet írni.

Nekem sohase mondta, az én kézírásomba soha egy szót bele nem javított. Nem bizony, mert - egy szót se tudott belőle elolvasni. Így magyarázták ezt nekem akkor a kenyeres társaim, akik közül egy-kettő még megmaradt velem öregnek, s bizonyságot tehet mellettem.

Tömörkény már nem tehet, ámbár ő tudna legtöbbet mondani a kézírásomról. Nagyon meg volt velem elégedve, mikor mellé kerültem inasnak a kultúrpalotába, csak kettőt kifogásolt bennem.

- Egész tökéletes ember volnál - csóválta sokszor a fejét -, ha szolgáltál volna Boszniában, és el lehetne olvasni az írásodat.

Hát arról nem tehettem, hogy Bosznia okkupációjával úgy siettek - éppen egyesztendős voltam akkor -, hanem az írásom miatt sokszor szégyenkeztem. Próbáltam is megjavulni, de nem volt Isten áldása az iparkodásomon. Ha aktát kellett írnom, azt, hogy "Tekintetes Tanács!" leírtam én úgy, hogy vizsgai szépírásnak elmehetett volna, de már a negyedik sorban úgy egymásba gabalyodtak a rúnáim, hogy Gaál szenátor úr csak telefonon tudta elolvasni.

- Van itt valami írástok, de nem tudom belőle kivenni, a Munkácsy-képet akarjátok-e beüvegeztetni vagy a Mednyánszkyt?

- Ördögöt akartunk. Azt kértük, hogy meszeljétek már be egyszer a kultúrpalotát. (Notabene, az akta ma sincs elintézve.)

No de aztán egyszer meg is kaptam az elégtételt. Az állami főgazdánk járt nálunk, Szalay Imre báró, a Nemzeti Múzeum főigazgatója, a vidéki múzeumok főfelügyelője. Nagytermészetű, bogaras, nehezen kielégíthető ember. Nagy dolog volt, hogy nem talált semmi hibát. Igaz, hogy dicséretet se mondott addig, míg meg nem látta valamelyik asztalon - az írásom.

- Ejnye, de szép dekoratív írás - csillant oda a cvikkere.

Az én szemem meg diadalmasan villant oda az én elámult drága chefemre, Tömörkényre.

- No, Pista, most beszélj!

Az öröm kissé elsietett volt. A báró fölvette a papírt, belenézett, és csalódottan letette.

- Hja, ez más. Azt hittem, magyar írás. Most látom, hogy török írás, az mind ilyen dekoratív hatású.

Ezek után azt hiszem, eléggé tájékozva van róla az olvasó, hogy milyen írás lehet az én írásom. Olyan apróbb esetekkel nem is illusztrálom a dolgot, amilyen a Jakab Ödöné volt, az illusztris akadémikus-költőé. Egyszer levelet írtam neki valami ügyben, s a végén invitáltam le hozzánk, halászlére. Le ugyan nem jött, de mikor esztendő múltán találkoztam vele a Petőfi Társaságban vagy hol, elragadtatva borult a nyakamba:

- Hej, csak ti tudtok szépen írni ott Szögedében! Micsoda szavaitok, micsoda képeitek vannak!

- No? - mosolyodtam rá értetlenkedve.

- Ide hallgassatok! - magyarázta aztán az egész társaságnak. - Levelet kaptam Feritől, csalogatott le hozzájuk, s azt írta, hogy ha lemegyek, akkor kihegyesedik a kedvük. Hát lehet ennél szemléletesebb trópust kitalálni?

A trópus mindenkinek tetszett, nekem is, azóta használom is. De azelőtt hallani se hallottam soha, nemhogy leírtam volna valaha. Máig se tudom, mi lehetett az a levelemben, amit Ödön bácsi ennek olvasott.

De hát ez mind semmi. A legnagyobb mulatságom az őszön volt, mikor bejött hozzám egy szegedi színművész, és megkérdezte tőlem, hogy az állás nélkül maradt színészek javára el lehetne-e játszani a Csőszfogadást?

- Tőlem lehet - mondom készséggel. - De hát mi az a Csőszfogadás?

- Hát az ön egyfelvonásosa.

Nem vagyok éppen hörcsögös ember, de erre elmordultam.

- Soha, uram! Sok rosszat elkövettem már életemben, de színdarabot soha. Ezért bocsátja meg nekem a jó Isten a többit.

Lassanként aztán kiderült, miről van szó. Valami baráti kör farsangi mulatságára írtam vagy hat éve egy ártatlan tréfát, amit aztán pár esztendeje a makói színházban egész komolyan is "színre hoztak".

Hát erről a "darabról" volt szó. Próbáltam lebeszélni a vállalkozásról a művész urat, de nem engedett. Hát jó, lelkük rajta, csináljanak, amit akarnak.

- Igen, de a kézirat kellene.

- Hja, kézirat! Hiszen ha én tudnám, hogy hol a kézirat.

- De azt csak tetszik tudni...

- Tudja a macska. A magam kéziratát csak nem rakom el. Még fiatalabb voltam, és verset írtam, addig csak akadt, aki elrakja, de az már elmúlt.

Végre kisütöttük, hogy a kéziratnak makói barátaim valamelyikénél kell lenni. Alighanem Diósszilágyi Samu főorvosnál. Az különös ember, kitelik tőle, hogy megőrizte.

Hát írjak neki expressz - kértek meg. - Hát írtam neki expressz. Azt írtam, hogy ha a művészeket pártolja, akkor küldje el a kéziratot, de ha engem szeret, akkor vagy a levelem ne kapja meg, vagy a kézirat vesszen el.

Meg kellett érnem, hogy ez a szív szerint való barátom is hűtlen lett hozzám. A színészek megkapták a kéziratot, annyi esztendő után az ő kezükben láttam viszont először. Itt mérgeskedett a három művész a ház előtt, amikor jöttem be a hivatalba.

- No, mire végzik az urak? - köszöntöttem őket.

- Próbálunk.

- De azt látom, hogy nem az én "darabom" - incselkedtem velük. - Úgy emlékszem, abban nincs semmi mérgeskedés.

- De igenis hogy azt próbáljuk. Már harmadik napja próbáljuk elolvasni a kéziratot. Először egyen, aztán ketten, most már hárman próbáljuk, de még a szereplők neveit se tudtuk elolvasni. Nem lenne szíves...

- Dehogy leszek szíves - nevettem el magam a művészektől. - Így van ez jól. Előre kijelentem az újságban, hogy a darabért csak abban az esetben vállalom a felelősséget, ha jó. Ha rossz lesz, akkor arra vessen a publikum, hogy én jól írtam azt, csak rosszul olvasták.


Valamikor Tóth Béla panaszolta azt keservesen, hogy Gutenberg óta senkinek az írásába nem szerkesztettek bele annyi sajtóhibát, mint az övébe. Ezt a panaszt én úgy tehetném a magamévá, hogy Tóth Béla óta senkinek olyan szép sajtóhiba-gyűjteménye nem volt, mint nekem van. De nekem eszem ágában sincs panaszkodni. Most is azt mondom, hogy így van ez jól, ahogy van, nem baj az, hogy barátaimat a pesti nyomdákban ennyi bűnre csábítja a kézírásom. Én csak azért vállalom belőle a felelősséget, ami tetszik az olvasónak. Ami nem tetszik, arról azt kell gondolni, hogy jól volt az írva, csak rosszul volt szedve.



A fák jelleméről

Azt a szegény városi embert, aki bosszankodva olvas a fák jelleméről egy tisztes és komoly könyvben, arra kérem, türtőztesse magát egy csöppet. Mielőtt bolondnak tisztelné alázatos szolgáját, az írót, nézzen körül előbb az Isten teremtett világában. Azért nem szükséges ide kijönni utánam, tessék csak otthon maradni, könyörgöm, és szemügyre venni a ligetben a gingkófát. Minden városban van egy liget, és minden ligetben van mutatónak egy legyezőlevelű gingkófa. Erről is meg lehet ismerni, meg arról is, hogy őszi vetkezéskor neki van a legaranyosabb ruhája, de leginkább arról, hogy ez a fa az, amelyiknek senki se tudja a nevét. Hát tessék megnézni ezt a gingkófát, amelynek az a nevezetessége, hogy még az ősvilágból való, mikor a teremtő kísérletezni kezdett a különböző fa-modellekkel. Ennek a fának minden ága-boga egy-egy vashegyű dárda, amely elszántan öklelődzik az ég felé. Soha fában még ilyen kemény, harcos egyéniséget nem tetszett látni. Én valahányszor gingkófát látok, mindig arra gondolok, hogy no, ezt okvetlenül megmutatjuk Ludendorffnak, ha egyszer erre vetődik mint vándorló obsitos katona. Biztosan sírva fakad örömében, hogy ilyen militarista fák is vannak még ebben a világban. Körülbelül ez is volt az egyetlen élőlény - a vezérkaron kívül -, aki győzte ideggel a háború végéig.

A városi ember megint azt mondja micsoda szamárság a fák idegeiről beszélni! Az egyik ember azért tartja ezt szamárságnak, mert nem tanult természetrajzot, a másik meg azért, mert tanult. A fák idegéletéről nem szoktak a tanár urak előadást tartani az iskolában. Nem is szabad nekik, mert az nincs benne a tantervben.

Ám több dolgok vannak a katedra és az erdők között, mintsem bölcselmetek álmodni képes, Horatiók! S a régiek ebből többet tudnak, mint amennyit a mostaniak sejtenek. Például az öreg Theophrastus följegyezte, hogy a salátaboglárka nem szereti a citeraszót. Erről nem mondhatok semmi bizonyosat, mert sohase citeráztam még az attikai salátaboglárkáknak, és különben is az egyetlen zeneműfaj, amelyhez értek, az ujjaknak az ablaküvegen le és fel való huzigálása, s ezt is rendesen csak akkor művelem, ha a házi zenebonát akarom vele elhallgattatni. Ellenben azt határozottan állítom, hogy a rózsa nem szereti a mákvirágot. Ha az ember egy pohárba teszi őket, félóra alatt a legszívósabb rózsa is összefonnyad, noha a szegfű vagy a dália társaságában igen jól érzi magát. A kék liliom meg a kígyóhagymát nem szíveli, ámbár szögrül-végrül atyafiak is. Lehet, hogy éppen ezért van köztük olyan ellenkezés, mint gazdag és szegény rokonok közt.

Az útnak, amely lappangásom helyére vezet, egyik szakaszát hársak szegélyezik. Egyidősek, egyforma növésűek, egyformán kapják a napot, az árnyékot, az esőt, az aszályt, a föld zsírját, a szelek tornáját, minden javát-baját az életnek. Mért van mégis, hogy két egymás mellett álló, egyszerre lélegző hárs közül az egyik mindig korábban virágzik tíz nappal, mint a másik? Azért, amiért az egyik ember lusta, a másik meg friss. Ez a fánál csakúgy egyéniség dolga, mint az embernél. Persze, a tanulságot aztán csak az ember tudja levonni: hogy jobb lustának lenni, mint frissnek, mert aki nagyon siet, annak elfagyhat a virága.

A tanyámhoz egy negyedszivarnyira van az erdőőri szakiskola. (Az időnek órával való mérése utálatos városi találmány, azt itt nem uzováljuk. Már csak azért se, mert amikor Nanika a famászás elemeire tanítgatott, az órámnak betört az üvegje, a mutatókat aztán magam szedtem le róla. Makkembert csináltam Ósikának, s most ez a homunculus hordozza bajusz gyanánt az óramutatókat. Az óra pedig azóta bolondóra módjára jár, mutatók nélkül. Ketyeg-petyeg, zakatol dühösen, szimulálván az életet, anélkül hogy csak egy perccel is előre haladna. Bolond kis óra, milyen bohókás paródiája vagy a gazdád életének!) Az erdőőri szakiskolának az udvara egy hatszáz holdas erdő, ott barátkozom én most a fákkal hajnali harmaton és levélaltató alkonyaton, déli verőn és szemergő esőben, látom őket születni és haldokolni, fiakat nevelni és meddőnek maradni, birkózni a maguk életéért és a jövendő ivadékért a földdel, az éggel, a széllel, a nappal, a szelídekkel és vadakkal, az emberekkel és a gubacsdarazsakkal, hódítani és terjeszkedni, gyámoltalan fajokat furfanggal és erővel kiszorítani, jövevényekkel birokra kelni, gyöngékkel a hatalmasok ellen szövetséget kötni, kétségbeesett küzdelem után a tehetségesek, az erősek, a stréberek elől visszavonulni, elcsenevészni és végleg eltűnni a színtérről - micsoda teknősbéka-filozófia merné azt tagadni, hogy itt merőben a mi vad és embertelen küzdelmünk folyik, embereké, csak annyival esztétikusabb, amennyivel esztétikusabbak a fák, mint mi vagyunk. Gondolom, ebben nagy része van annak is, hogy a fák nem beszélnek, vagy legalább mi nem halljuk a hangjukat. Azt hiszem, sok ember is egészen elviselhetővé szépülne, ha megnémulna.

Ha bent a városban látnék olyan hatalmas eperfát, mint amekkora e tanyai szálloda tetejére rábókol, bizonyosan nagyon megcsodálnám. Itt se teszem, se veszem, ahogy elmegyek mellette. Nagyon érzem a háziállat-természetét. Ő csak afféle várjobbágy itt a szabad fák társadalmában, akik talán le is nézik egy kicsit. Mégiscsak más az: úrnak lenni a kerítetlen erdőn, sasok fészkét ringatni, vadszegfűhalottakra levélszemfedőt terítgetni, őzikék szerelmét árnyékkal takargatni, mint a tanya drótsövényes udvarán szolgálni malacok dörgölődző-fájául.

Méltóságukat szemmel láthatóan legjobban érzik a tölgyek. Higgadtak, tempósak, fölényesek ezek a fekete derekú, kevély fák, még a makkjukat is olyan halkan potyogtatják, mint született főrendek a szót. Az amerikai dió már nagyobb reklámot üt magának, mikor lekoppan a földre; jenki szelleme van e haragoszöld ruhás parvenűnek. Kedélyes, kövér kanonokokra emlékeztetnek az öreg füzek, ám cingár növendékpapok is vannak közöttük, lengék, szikárak és kíváncsian nyurgák. A juharok vidám, széllelbélelt bohémek, látszik rajtuk a jólelkűség, sok könnyedség és finomság van bennük, meg tudom érteni, hogy magjuk terjesztésében éppen ők olyan zseniálisak. A fekete nyárfák rendkívül komorak és elkeseredettek, forradásos testük van és bozontos koronájuk, még a négyszögletes, kihegyezett és fűrészes levelük is csupa ellenséges indulat. A homokpuszták búsuló vén betyárjai ők, maholnap hírmondó se marad ezekből a kidagadt erű, mogorva, öreg parasztokból. Kiszorítja őket élelmes rokonuk, a fehér nyárfa, a famíliának ez a minden zsírral megkent tagja. Nem válogatós, alkalmazkodó, földdel, klímával gyorsan megbarátkozó, ahol kell, a füzeknek is alája alázkodó, ahol lehet, a tölgyeknek is föléje törtető: sűrű termését irdatlan magasságból ereszti szélnek, de ha muszáj, bokornak is megél, és még az embernek is kedvében tud járni: minden levele ezüsttallér. Én azonban mégis testvéribb szívvel simogatom a rezgő nyárfát, ezt a mindig locsogó-fecsegő teremtést. Van valami újságírós benne, nem is szólva arról, hogy kopaszan hordja a levelét, mint fiatal riporterek a szájukat. A tekintélyesebb, derékban pohos fák valószínűleg azt tartják róla, hogy az erdőgazdasági értéke csekély, de ezt nyilván csak olyankor hangoztatják, amikor az ő podvás szívükről susog a kartárs.

A fenyvek közt nem sokat járok, nagyon exkluzív társaság az övék, merev ősvilági klub, amely nem akar tudomást venni arról, hogy az a geológiai kor, amelyben ők voltak a föld urai, már rég elsüllyedt. Nem találom a szívüket ezeknek a múmiáknak, vagy talán az idegesít köztük, hogy az örökkévalóságot mímelik. Szeretnék rájuk szólni, hogy mozogjanak már egy kicsit, haljanak meg ősszel, ujjongjanak és ágkarjaikkal tapsikoljanak ők is tavasszal, mint a többi fák! Énelőttem úgyis hiába alakoskodnak, mert én úgyis tudom, hogy itt a homokon nem olyan előkelőek, mint amilyeneknek látszanak. A városi ember, ha idevetődik, őket csodálja meg legjobban, és ámulattal meséli otthon, hogy a homokon fenyvesek is vannak. Vannak ám, de csak azért, hogy meghódítsák a homokot az akácnak. Az itt az úr, a fenyő csak előőrs. Az ő korhadó fáinak kell megkövéríteni a földet, hogy jól érezze magát benne az akác, e derék és hasznos közpolgár, aki azonban sohase tud annyira elfiliszteresedni, hogy virágai fehér költészetétől maga is meg ne mámorosodna.

Az egyetlen fáról, aki nem az, aminek látszik, a nyírfáról, e titkokat álmodó fehér szűzről most nem beszélek. A nyír, az utolsó fa, amelybe a nimfák és driászok lelke még hazajár, nekem szívbeli ügyem, és egyszer egész kötetre való verset szeretnék még róla írni. De ahogy az életemet ismerem, a verseskönyvet csakúgy nem fogom megírni, mint a végrendeletemet, mert sose lesz nekem időm a szívbéli passziózásra. Panka lelkem: itt üzenem meg neked - jegyezd föl abba a kis noteszba, amely akkor is megtalálható a kulcsos-kosaradban, mikor a kulcsok sehol sem találhatók -, mondom, itt hagyom meg neked, hogy az én síromra ne követ ültessetek, hanem nyírfát. Ha a fiókjaimból majd kiszedegeted az örökségedet, félbemaradt verseket limlom kalapszámla-papírokon, az egyikbe becsavarva megtalálod a nyírfaültetéshez való magot is. S akkor, míg egymás könnyét törölgetitek anyukáddal, legalább egyszer el fogjátok ismerni rólam, hogy "lám, szegény apu, mégiscsak gondos, rendes ember volt".



VIRÁGNYELVEN



Nagyevők

Az isten bűnül ne vegye, nem nagyon tudom sajnálni a debreceni nagyevőt, Kerékgyártó Sámuelt, aki az újságok szerint a nagyevésbe halt bele a múlt héten. Fogadott, hogy megeszik három tál töltött káposztát. A fogadást meg is nyerte, mert elbánt a három tál töltött káposztákkal, de nem sok hasznát vette, mert a fényes győzelem az asztal alá gurította.

Ez a szegény hazánkfia nem szánnivaló ember, mert ritka szép halála volt. Nagyon kevés halott dicsekedhet azzal mostanában Magyarországon, hogy őróla azt állapította meg a halottkém: a halál oka három tál töltött káposzta. Ha ezt lord Curzon megtudja, mindjárt megint megkeményedik a szíve irántunk. Tudja ő azt az angol történelemből, hogy rendben van annak az országnak a szénája, ahol ilyen szép halálesetek fordulnak elő. Angliában is akkor volt jó világ, mikor a clarence-i herceg egy hordó malváziai borba fullasztotta belé magát. Igaz, hogy nem egészen a maga jószántából, hanem az urabátyja, Henrik király parancsolatjára, aki így gondolta legsimábban elintézhetőnek a trónviszályt. (Gondolom, azóta nem kedvelik a trónkövetelők a malváziát.)

A clarence-i herceg nevezetes halála révén belekerült a Shakespeare IV. Henrikébe, de a debreceni nagyevő fölött nyilván a varjú se károg többet. Neki még annyira se maradt fönn a hírneve, mint a nagyétkű Kórogyinak, aki legalább a népmondába belekerült. Persze az közjóra gyümölcsöztette a tudományát, s különben is nagyobb tehetség volt, mint a debreceni cívis.

Azok is olyan "daliás idők" voltak, mint a mostaniak, mikor Kórogyi Péter vitézkedett, de leginkább csak kanállal, késsel. Mert nem volt ő valami deli levente, akinek a tettei a Toldi Miklóséival vetekedtek volna, hanem volt igen jámbor kukta a Nagy Lajos király udvarában, annak azonban igen jeles. Amelyik sült malacra ő ráfogta a fegyverét, abból egy porcogó se maradt meg. De még egy kemencebél rétest is megevett rá, egy tarisznya diót is elropogtatott utána, arra leküldött egy csobolyó bort, s akkor azt mondta, hogy most már elverte az éhét.

Az udvari apródok sokat elévődtek a nagyétkű kuktával, hanem a főszakács egyszer megunta a tudományát. Megjelentette a királynak, hogy nem lehet meggyőzni a Kórogyi étvágyát, se rábízni semmit, mert amit süt-főz, mind maga éli el.

- Nem baj az - nevetett a király -, ennyit csak elbír még a magyar király udvara.

El is bírt, hiszen három tenger termette akkor a halat a magyar királyi udvar számára. Aztán meg a parlamentarizmus se volt még akkor kitalálva, s nem nézett bele az országgyűlés az udvar szájába, mit eszik, mit iszik.

Gyöngyélete is volt aztán a nagyétkű Kórogyinak, egész az olasz hadjáratig, de azt senki se szenvedte meg úgy, mint ő. Bizony, mikor a király is akárhányszor csak úgy a körme közül ebédelt, a kuktának se igen terítgettek asztalt. Mire Nápolyig leértek, csak úgy csörgött már a csontja. Narancsot csak szopogathatott volna, de húsféléhez nemigen jutott az istenadta, hacsak varjút, verebet nem nyilazott. Utoljára pedig azok is kerülték már a magyar tábort, annyit riogatta őket a kukta.

Három hétig tartott már Nápoly ostroma, mikor az olaszok követséget küldtek ki Lajoshoz egyezkedés végett. Persze, a szépét válogatták az úri népeknek, szálfa termetű daliákat - hadd gondolják a magyarok, hogy csupa ilyenek maradtak odabent is. A maguk fitogtatására vitézi tornát is játszottak a mezőn, dárdát hánytak, kopját törtek, utoljára egy behemót olasz nekiugrott a tábor mellett legelgető maradék gulyának, fölkapta a legerősebb ökröt, s odatette Lajos király elé. Azt hitte szegény feje, a magyar király most mindjárt takarodót fúvat ijedtében, de Lajos csak legyintett.

- Ez nem nagy tralla, hallod. Nekem a legkisebb kuktám is megeszi ezt az ökröt, amit te éppen csak megemelintettél.

Az olaszok nevettek a tréfán, de Lackó nádor mindjárt elértette a szót, és szalajtotta a csatlósokat a nagyétkű Kórogyiért, aki éppen sáskákat szedegetett a mezőn, és átkozta az olasz földet, hogy különb húst nem terem.

(Erről a sáskaevő Kórogyiról Istvánffy is megemlékszik a históriájában, csakhogy ő a mohácsi Lajos király idejére teszi. De hát egy-két száz esztendőre nem néz az ember a múltban, mikor a jelenben se bizonyos, hogy 1923-e vagy 1523.)

- Készülj az ebédre, Péter fiam - mondta neki a főszakács -, meg kell mentened a magyar becsületet, meg kell enned az ökröt.

Azt mondta rá Kórogyi Péter, hogy ő arra mindig készen van, csak az ebéd kész legyen. S addig is, míg elkészült, megevett elüljáróba két kukoricakenyeret. Az olaszok pedig átalakultak ellenőrző bizottsággá, ketten kimentek a konyhába, vigyázni, hogy elkészítik-e az egész ökröt, a többiek meg odaültek a kuktát lesni, hogy hová teszi majd azt a tenger húst.

Hát azt nézhették egész estig, ahogy Péter a gallérja mögé eresztgette az ebédet. Remekelt a főszakács, csinált vagy harminc fogást az ökörből. Sütte pecsenyének, főzte becsináltnak, készítette borsos lével, tárkonnyal, tejfölös mártással, gyömbérrel, kavarta káposztával, keverte mindenféle fűszerszámmal. Péter pedig ette lélegzet nélkül, az egyik szája végén tömte befelé a húst, a másikon szórta kifelé a csontot, s mire az utolsó mócsingot is leküldte a horpaszába, alig látszott ki a csonthegyek közül. Akkor aztán azt mondta nagy alázatosan:

- Tán hozhatnák is már azt az ökröt, mert ez a sok mindenféle elüljáró pósz-pász majd el találja venni az étvágyamat!

Az olaszok úgy eltátották a szájukat, hogy majd kiesett rajta a fejük, és siettek haza kinyittatni a város kapuit a magyarok előtt. Mert olyan emberekkel nem lehet harcolni, akik egy ültő helyükben úgy megesznek egy ökröt, hogy észre se veszik.

...Mink pedig örüljünk neki, hogy ennyire elkorcsosodtunk, és már három tál töltött káposztába belehalunk. Hiszen, ha a régi jó étvágyunk megmaradt volna, már rég megettük volna egymást is.

Ugyan ami azt illeti, elég derekas munkát végzünk mi így is.



Láttunk már mink királyt is...

Királyokkal többféleképp találkozhat a magunkfajta szegény ember, s mink szegediek már mindenféle módját kipróbáltuk a királylátásnak. Volt úgy, hogy mink láttunk királyt, de a király nem látott minket. Megesett, hogy a király föltekintett bennünket, de mink nem láttuk a királyt; sőt, mit tagadjunk rajta, találkoztunk mink már királlyal úgy is, hogy se mink nem láttuk őt, se ő minket, pedig ugyancsak néztük egymást.

Átilla nagyurunk volt az illető, akivel így megjártuk - ugyan ő is csakúgy megjárta mivelünk.

Most ötven esztendeje történt, mikor a vízvette régi város helyett megépítettük az újat, és fölszépítettük mindennel, amink addig nem volt. S mint ahogy a karonülő csecsemő kapadozik a holdvilág ezüstkiflije után is, úgy nyújtogatta a kezét mindenféle álomkiflik után a csecsemőóriás is, a Tisza Lajos karján ringatott Szeged. Volt, aki a hercegprímást akarta idetelepíteni, volt, aki beérte volna azzal is, ha Horvátországot idecsatolják Szegedhez. Tudniillik Zágrábban valami kavarodás volt akkor, s úgy gondoltuk, hogy a horvátok egyszerre megbékülnek, ha ilyen szép városba járhatnak be hetipiacra, mint Szeged. (Bizonyisten, nem magunk miatt jutott eszünkbe ilyesmi, hanem Ferenc Jóskán akartunk vele segíteni. Ő is megszánt minket, s gondoltuk, jó szívvel veszi, ha mink is felkaroljuk őt.)

Hát ekkor súgtak-búgtak arról is, hogy a magyar szent koronának sokkal jobb helye volna Szegeden, mint Budán, mert mink jobban tudnánk rá vigyázni, mint a svábok. A szó köztünk maradjon, tán nem is lett volna kár, ha ránk hallgatnak, de hát csak kinevettek bennünket. S ekkor tette meg nekünk Átilla urunk azt a barátságot, hogy megjelent köztünk - csak azért is! Szerzett őneki Buda elég bosszúságot, mikor engedélye nélkül megmagyarosította a nevét - azelőtt Sicambriának hívták -, most aztán visszaadta neki a tromfot: azért is Szegeden találtatta meg magát, mégpedig öt méter mélységben. Valami fundamentumot ástunk a városházánk mellett, akkor emeltük ki a vaslapot, amelyen nagyurunk profil képe domborodott, fél életnagyságban. Ahogy az agyagot levakartuk róla, rögtön ráismert még a tanulatlan ember is - miről is csak? No, nem az orráról, mert azt görbéllettük egy kicsit. Azon is csodálkoztunk, hogy a nyaka nem olyan szép vastag, ahogy Átillának dukálna, inkább olyan gérbic, mint egy esernyőcsinálóé. Ellenben a sisakján koronát viselt, és olyan mérgesen nézett ki alóla, hogy keresztet vetett az ember ijedtében. Ebből jöttek rá a város vénei és írástudói, hogy kivel van dolgunk. Aki olyan okos ember volt, hogy még akkor se tette le a koronáját, mikor sisakot húzott a fejére, és ilyen vérfagyasztóan tudott nézni, az nem lehet más, mint az Isten-ostora. (Bizonyosan akkor öntette magát vasba az udvari kovácsaival, mikor az adó bemázsálásánál rájött, hogy a görög császár követei hamis fontkörtét használtak.)

Mikor ennyivel tisztába jöttünk, akkor már könnyű volt eligazodni azon is, ami nem vágott. Persze hogy görbe az orra, hiszen a turulmadáré is az volt. Persze hogy ösztövér a nyaka, hiszen meg van írva Priscos Rhetorban, hogy őfelsége a legnagyobb dáridón is éppen csakhogy elkente egy kicsit az ételt a fatányéron, azt is bizonyosan csak azért, hogy Réka nagyasszonynak egy kicsit kedvében járjon vele. No és mi következik abból, hogy Átilla már ezerötszáz évvel ezelőtt is Kossuth-szakállt hordott? Ebből is csak az látszik, hogy Kossuth apánk még a szakállviseletben is csakúgy eltalálta az igazat, mint egyéb tettében-vettében.

Föl is tettük a vasképet a városháza előtt egy állványra, és egy álló hétig nézte egymást a hun király meg a szegedi nemzet. Még tán most is néznénk, ha az irigyeink föl nem támadnak ellenünk. De borzasztó megijedtek a pestiek, és leküldték Pulszky Ferencet, aki leghíresebb tudós volt abban az időben. Pulszky megállapította, hogy a vaskép nem a mi nagyurunkat ábrázolja, hanem egy marcona német landsknecht portréja. Nem is a hun kovácsok öntötték, hanem egy stájer kályhagyáros, mivelhogy az ősi emlék nem egyéb egy XVIII. századbeli vaskályha oldalánál.

Mink tudjuk, hogy Pulszky Ferenc csak azt állapította meg, amit az ellenségeink ráparancsoltak. De azért a békesség kedvéért töröltük Átillát azon királyok sorából, akik itták a Tiszánk vizét.


Zsigmond királlyal már más az eset, írásunk van róla, hogy meglakta a városunkat, és nagyon rendes embereknek talált bennünket. De még a felesége is igen szívelt bennünket, Cilley Borbála - noha ő nem adott róla írást.

Borbála asszony sokat megfordult Szegeden, hol urastól, hol ura nélkül. Hogy mit keresett nálunk olyan sűrűn a legvillogósabb szemű magyar királyné, azt most már nemigen lehet tudni, meg nem is való azt találgatni. Hiszen ha Borbála királyasszony villogó szemű volt, bizony Zsigmond király meg kerekszemű volt. ("Az én rózsám szeme kerek, ahányat lát, annyit szeret.") Zsák mindig megtalálja a foltját, ha aranyból szőtték is.

Akkor, amikorról a mendemonda szól, párostól járt nálunk a szépasszony. Már úgy értem, hogy urastól. Hiszen Zsigmond király maga volt az, aki minden este odakészítette hitvese superlátos ágyához a parányi, piros szegedi papucsot, amelynek arany volt a pillangója, igazgyöngy a szegése. Az is való igaz, hogy Borbála ebbe a papucsba bujtatta fehér lábát, mikor kikönyökölt a királyi szállás ablakán, mert nem tudott elaludni. Meleg volt a csillaghullajtó nyáréj, a hold is besütött, s a halászok furulyája is sokáig sírt a parti füzesben.

Azonban se csillag, se hold, se furulyaszó nem jár papucsban, márpedig a királyné szobájába be nem járhatott - mégis hűlt helye volt reggelre a papucsnak. A királyné ugyan nem kereste, mert föl se kelt másnap az ágyból, tüsszögött, forrósága volt, nyilván sokáig merengett az ablaknál, megcsaphatta a hajnali szél szegénykét. Zsigmond azonban nagy haragra gerjedt.

- Micsoda város az, ahol még a királynékat is meglopják! - förmedt rá a főbíróra, és megígérte neki, hogy a lábához téteti a fejét, ha estig elő nem keríti az arany pillangós papucsot.

De nem telt abba dél se, mire a papucs megkerült. Helyébe kocogott a főbírónak: annak a halhasító lánynak a lábán reszketett az aranypillangó, aki a pénteki halat vitte a főbíróhoz.

- Hát te, te! - csapta össze a kezét a főbíró. - Hol jártál te az éjszaka, te szégyöntelen!

- Nem jártam én sehol az égvilágon - felelte bátran a lány. - Otthon aludtam a szülém mellett.

- Hát ez a papucs hogy került hozzád?

- Ez? Ezt ma röggel kaptam a Gyurkátul.

- Miféle Gyurkátul?

- Délcög Gyurkátul, bíró uramnak a legkisebb fiátul - pentyegett a lány.

Lecsukatta a bíró a hajadont, elővette a legkisebb fiát.

- Hol cékléztél te az éjszaka, te országos lator?

- Én? - vörösödött el a legény. - Nem jártam én sehol, csak éppen a vízparton, a füzesben. Ott furulyáztam éjfélig.

- Hát éjfél után, te többel jó?

- Hát akkor is ott voltam - nyelt egyet a gyerek.

- Hm - kapott észbe a főbíró, és hirtelen a fiú szeme elé tartotta a gyöngyös papucsokat. - Hát ezök hogy kerültek hozzád?

- Ezök? Ezöket az a fehérszömély hagyta ott ijedtiben, hogy úgy ráhajnalodott. Ugyan tán nem is fehérszömély volt az, hanem valami cigánynemzet löhetött, mert nem járt Isten hírivel. Úgy gyütt, úgy mönt, mint a lélök, köd előtte, köd utána.

- Ühüm - bólogatott a főbíró, s nem nyaggatta tovább a fiát, mert a főbírók már abban az időben is diplomaták voltak. Hanem elment jelentést tenni a királynak, és megkérdezni tőle, hogy mármost kit hajítsanak a Tiszába?

- A papucsot - mosolyodott el a király, akiről föl van ugyan jegyezve, hogy helyesírást nem tudott, de igen nagy filozófus volt. (Hiszen a helyesírást is azért nem tanulta meg.)


Azt a történeti kútfőt, amelyből valamelyik ásatáson gyarapítottam Mátyás király szegedi barátkozásairól való ismereteimet, Körtés Máté Antalnak hívják. Ez az Antal úgy tudja, hogy az ő öregapjának az öregapja egy tálból evett Mátyás királlyal, de az is lehet, hogy nem is az, hanem annak is az öregapja.

- Mert ez még az ántivilágban történt, hallja, az pedig még Kossuth atyánknál is régebben volt.

A kronológia tehát egy kicsit ingadozó, de abban egészen bizonyos ez az Antal, hogy a némettől akart valami várat elvenni Mátyás király. A döntő roham előtt való estén süveget nyomott a fejébe, ütött-kopott gubát kerekített a vállára, s azt mondta a főgenerálisnak:

- Kerüljük meg a tábort, generális úr, kerítsön valahol egy gubát maga is. Mög akarok győződni róla, nem széledtek-e szét a vitézök?

Nem, azok olyan nyugodtan heverésztek a tábortüzek körül, mintha nem is ellenséget kellene másnap kaszálni, hanem búzát. A két gubás emberre ügyet se vetettek. Eleségszállító fuvarosoknak nézték őket.

Ahogy ott szemlélődik a király meg a főgenerális, valami nagy huppanás hallatszik a várfalak felől. Mintha tele zsákot hajítottak volna le a várból.

Nem zsák volt az, hanem ember. Lassan-lassan kivilágosodott a sötétségből, ahogy közeledett az őrtüzekhez. Őszbecsavarodott bajuszú, kis köpcös ember volt. A gúnyája katonának mutatta, de a sisakját nem a fején tartotta, hanem a kezében.

- Ezt möglessük - intett a király a főgenerálisnak -, miben töri a fejét.

Nem törte az semmiben, leült a táborszélen hamvadó tűz mellé, az ölébe vette a sisakját, s eszegette belőle szép csöndesen - a vadkörtét.

- No, ennek helyén a szíve - nevetett a főgenerális. - Bizonyosan a vár tövében szedte a vacsoráját, pedig ott könnyen nyakát szeghette volna.

A király is elmosolyogta magát:

- Hiszi-e az úr, hogy magam is mögkívántam a vadkörtét?

- No, csak ennél nagyobb kívánsága sohase lögyön fölségödnek - szalutált a főgenerális, s odaballagott a kisemberhez. Sebesen ment oda, lassan térült vissza, s csak úgy döcögtette a nevetés.

- Fölségöd máma nem csömögézik vadkörtét. Azt mondta az a kis tömzsök embör, hogy nem adna ő abbul még magának Mátyás királynak se.

(Ebből is látnivaló, hogy nagyon régen történhetett ez, mikor a főgenerálisok még így beszéltek magyarul.)

- No, ennek az embörnek magam is a szömibe nézök - mondta Mátyás kedvtelten, s még összébb fogván magán a gubát, odalépkedett a tűzhöz.

- Jó estét, földi!

- Ödd mög, ha jó - vetette rá foghegyről a vadkörtés ember.

Mátyást elkapta a bosszúság, és hirtelen kiegyenesedett. De csak egy szemvillanásig. Aztán megint összegörnyedt, s alázatosan vette a szót.

- Inkább önnék egy kis vadkörtét, ha jó volna.

- Jó az annak, aki szereti. Eredj, szödj magadnak a vár töviben, van ott erdőstül.

- Jaj, dehogy mögyök én oda! - játszotta Mátyás az ijedtet. - Még a fejemre esne valami bolond némöt. Hanem neköd adok egy körtéért egy aranyat.

- Nem eladó - majszolta a körtét a vitéz -, magam is elbírok vele. Látod, a holnap estét már vagy éröm mög, vagy se, osztán nem akarnék éhön mönni a másvilágra.

- Nem is vagy te magyar embör - csóválta Mátyás a fejét -, ha így eresztöd el a vendégöt.

- Nem, ugye? - nézett föl nyugodtan a kis ember. - Látod, én is sokszor jártam már a te udvarodban, mégse vendégeltél mög eccör se.

- Hát te tudod, ki vagyok én? - hökkent meg Mátyás.

- Hát a király. Rád ismertem az előbb, mikor kiegyenösödtél. Más nem tudja úgy tartani a fejit.

- Hm - mosolygott Mátyás -, most már csak mögvendégölsz, te szögedi embör? Mert annak ítéllek a szavadbul.

- Jól ítélöd, uram. Körtét is adok, ha mögígéröd, hogy te is mögvendégölsz engöm, mikor eszödbe juttatom.

A király kezet adott a furcsa alkura, kapott is körtét, de olyan fojtós volt, hogy csak felét ette meg, felét a főgenerálissal etette meg. Aztán befordult a sátrába, aludt egyet a medvebőrön, s másnap csakugyan bevette a várat. Csaptak is nagy áldomást, de már arra nem hívták meg a vadkörtés embert. Etekintetben a királyok esze is csak olyan hullajtós, mint más rendes emberé.

Telt-múlt azonban az idő, egyszer a király bejön felejtkezni a szegedi városba, és három nap éli világát nálunk. Bemén a városházára igazságot tenni, kimén a piacra elpajzánkodni a fehérnépekkel, beköszön Isten házába is - hát látja ám, hogy csupa lik-luk a miseruha az öreg-papon. Előveszi mise után a papot, fölkérdezi tőle, mért olyan rongyos a palástja.

- Azért, uram, mert most hétköznap van, és csak olyan szögényöknek való misét mondok. A szép palástomat csak vasárnap vöszöm föl az urak miséjire.

A király nem hagyta helyben az öreg-pap szavát. Levette a saját válláról a drágaköves aranypalástot, és ráborította az Isten szolgája vállára.

- Van-e ilyen szép a te ünneplő miseruhád?

- Dehogy van, dehogy! Ebben csakis húsvéti misét fogok mondani.

- Nem úgy lössz az, szentatyám! Éppen hogy a szögényök miséjét mondod ebben, majd legalább arrul engöm is mögemlögetnek a népek.

Egyszerre híre futamodott ennek az esetnek a városban, s nagy éljenzéssel tisztelte meg a szegénység a királyt, akármerre ment. Az utolsó este pedig erőnek erejével be akart hozzá furakodni a szálába egy szegény ember. Azon erősködött a hajdúknak, hogy hivatalos ő oda régen.

A király csupa országzászlósaival ült az asztalnál, de azért bebocsátotta a szegény embert. Az pedig megállt mereven, mint a cövek, megadta a katonai tiszteletet annak rendje-módja szerint, s várta, míg megszólítják.

- Ki vagy, mi vagy, jó ember? - kérdezte a király.

- Találdki Máté.

- Találgassa a macska, majd megmondod - mosolyodott el a király a furcsa néven, s valami homályos emlék kezdett elevenedni az eszében.

- A körtés embör.

- Az ám, ni! - örült neki Mátyás, s odaszólt a feleségének. - Tétess csak, asszony, egy terítéköt ennek a jó embörnek a cselédök asztalán.

- Ohó, fölség - emelte föl a szegény ember a mutatóujját -, én tégöd vendégöltelek mög, nem a cselédjeidet!

Igazságos Mátyás király, talán életében először, megszégyellte magát, és megkérte a jobbján ülő aranybojtos supplencet:

- Nádor uram, engedjön itt énmellettem helyet ennek az embörnek, mert csakugyan igazsága van neki.

S így esett az, hogy a rongyos obsitos Magyarország legelső uraival mártogatott egy tálba a király asztalánál. De ő ezt észre se vette egész addig, míg ki nem törölte a tányért. Csak akkor szólt oda nagy megrökönyödötten Mátyásnak:

- Nini, uramkirály, tán nem is illik az, hogy én szögény obsitos közembör létömre itt éktelenkedjek a te asztalodnál?

- Mögint igazad van, szolgám - nevetett nagyot a király, s abban a percben megtette Máté vitézt kapitánynak a feketeseregben...

- Úgy láttam, mint most látom, úgy hallottam, mint most hallom - kacsintott Körtés Máté Antal az ásónyél végéről -, csak az a kár, hogy a régi öregök után nem jár a nyugdíj. Hanem maga kitöhetné az újságba, hallja!

Ki is teszem. Hátha a népjóléti minisztérium azt mondja rá, hogy addig már mégiscsak megmarad, míg ezt az egy ügyet el nem intézi.



A dorozsmai varjú

Tisztelet-becsület a mai világbeli pénzügyminisztereknek, de azért a kényszerkölcsönt mégse ők találták ki. Ismerte azt már Mátyás király is, akiről írva vagyon, hogy amikor tovább nyújtózott, mint ameddig a takarója ért (szép magyarán, mikor "a költségvetési hitel kimerült"), a következő levelet intézte a budai polgárokhoz:

- Jóreggelt polgárok! Ha holnap ilyenkorig be nem fizettek negyvenezer aranyforintot a királyi kincstárba, mindnyájatoknak elüttetem a fejét. Mátyás.

Ez egészen hiteles dolog, benne van a Tóth Béla Magyar Anekdotakincsében is, márpedig az igen komoly történeti kútfő.

Persze azért annak is van hiányossága. Például még Tóth Béla se tudta, hogy valóságos körrendelet volt ez a levél, s megkapta azt nemcsak Buda, hanem Dorozsma is. Persze Dorozsmától nem kívánt negyvenezer aranyforintot a király, hanem csak negyvenet. De hát ez igen mindegy volt, mert a kunok nem fizették meg a negyvenet se.

No, nyargalt is mindjárt valami királyi fityfiritty a dorozsmaiakhoz:

- Azt parancsolja a király, hogy azonnal induljon hozzá a dorozsmai bíró, mert beszélni akar a fejével. De ha az adót nem viszi, akkor legyen rá elkészülve, hogy feje nélkül érkezik vissza.

Azzal a staféta elporzott, a dorozsmai bíró pedig a földhöz pukkantotta a bíró-süveget.

- Eb lesz Dorozsmán bíró, nem én! Keressetek a süvegbe más embert, mert én nem adom érte a fejemet.

Kapta a kisbíró a süveget, bekopogtatott vele minden háznál. De bizony senki se akarta beledugni a fejét, bujkált előle minden okos ember, ki padlásra, ki szénakazalba. (Ez volt az utolsó eset Magyarországon, mikor senki se akart hivatalt vállalni.)

Utoljára aztán talált a kisbíró a faluvégen egy bojtárlegényt, aki nem szaladt el a süveg elől. Hasmánt hevert a szép kövér gyepen, s fütyörészett hegyesen, mint hajnalban a rigó.

- No, Gergő öcsém - toppant eléje a kisbíró -, te vagy az, akit én keresek. Téged az isten is dorozsmai bírónak teremtett.

- Már mért teremtett volna? - tátotta el a száját a legényke.

- Azért, mert ilyen szépen tudsz fütyülni. Most az a törvény Dorozsmán, hogy azt választják bírónak, aki legszebben fütyül.

- Hát ez szép törvény - nyugtatta bele a fiú a fejét a süvegbe -, csak azt szeretném mármost tudni, mi lesz az én hivatalom?

- Kerek e világon semmi egyéb, csak hogy hordoznod kell a süveget, és fütyülnöd benne napszámra. Most pedig szedd a tenyeredbe a lábad, ugorj föl Buda várába a királyhoz, mert nagyon szeretne veled megismerkedni.

- Én is ővele - bólintott rá a bojtár jókedvűen, azzal a nyakába akasztotta a tarisznyáját, s meg se állt, még a budai vár tövében nem kocogott.

Azaz, hogy ott már nem nagyon kocogott, mert egy öreg varjút látott tollászkodni a kökény-bokrok alatt, s egyszerre meglassította a menést.

- No, ezt megfogjuk - kapta le a bírósüveget, s hirtelen ráborította a madárra. - Gyere, varjú, a tarisznyába, ne mondják a dorozsmaiak, hogy semmit se vittem nekik Budáról.

Azzal betarisznyázta a varjút, s most már csakugyan meg se állt addig, míg a várkapu ajtónállója keresztbe nem fektette előtte a dárdát.

- Hé, ki vagy, mit akarsz?

- Én bizony maga a dorozsmai bíró vagyok - mondta kevélyen a bojtár -, s a királyhoz törekszem, mert tiszteltetett, hogy szeretne velem megismerkedni.

- Bizonyosan az adót hozza a tarisznyában - súgtak össze az udvari cselédek, s bevezették a dorozsmai legényt a király madaras-szobájába.

Mert tudnivaló, hogy az a király, aki annyi költőt tartott az udvarában, a szépszavú madarakat is nagyon szerette. Most is tele volt a két válla csízzel, pintyőkével; a tenyerében meg valami külső országbeli sármánymadár árulta az aranyat, a török császár ajándéka.

- Szép jóestét adjon az úristen! - billent be az ajtón a dorozsmai deputátus, s mindjárt megkérdezte a madaras embert, merre tartózkodik most a király.

- Én vagyok - szögezte rá szigorú két szemét a madaras ember. - Hát te ki fiacskája vagy?

- Ugyan úgy-e? Hát csakugyan kelmed az? - mosolyodott el barátságosan a bojtár. - Lám, hát majd meg nem ismertem. No, én meg a dorozsmai bíró vagyok.

- Úgy? Te vagy az a híres? - rebbentette el magától Mátyás haragosan a madarakat. - Hát mért nem küldtétek be az adót idejében?

- Micsoda? - csóválta meg a bíró a bírósüveget. - Hát még most se ért ide? Pedig mink ugyancsak biztattuk, hogy "eredj, adó, Budára, eredj"!

Ez az együgyű tréfa aztán igazán kihozta a sodrából a királyt. Fölemelte az aranygombos botját, hogy a nyaka közé szedjen vele a suhancnak, csakhogy az megneszelte a szándékát, s akkorra kiugrott a szobából. De nemcsak kiugrott, hanem a kilincset is úgy megkapta a két markával, hogy Mátyás ki nem bírt szaladni utána, akárhogy rángatta az ajtót.

- Eressz ki, te kófic! - kiáltotta bosszúsan is, meg nevetve is, mert mulattatta a legény együgyűsége.

- Nem addig, még a botját ki nem adja kend, mert még bolondjában valami kárt tehetne vele bennem! - alkudott a dorozsmai bíró, s olyan fütyülést csapott nagy jókedvében, hogy a budai hegyek rigói is mind odafüleltek.

Magának a királynak is egyszerre elvette a füttyszó a haragját. Azt hitte, valami ritka madár, s megbékülve kiáltott ki az ajtó mögül:

- Megállj, te ember, még az adót is elengedem, ha azt a szépszavú madarat nekem adod, ami nálad van.

- Hát én azt is megtehetem - mondta leereszkedően a bojtár. Azzal eleresztette a kilincset, betoppant a szobába, kinyitotta a tarisznyáját, s huss! kiröpült belőle a varjú.

- Ejnye, te csiribiri ember! - vörösödött el mérgében a király, s kihessegette az aranygombos bottal a varjút az ablakon. - Hát bolondnak nézel te engem? Hát azt hiszed, nem tudok én különbséget tenni a rigó meg a varjú közt?

- Azt én egy szóval se mondtam - biccentett a bojtár. - Csakhogy ezt a varjút mégis kár volt kihajkurászni, mert ez dorozsmai varjú volt, Dorozsmán pedig úgy fütyül a varjú, mint másfelé a rigó.

- No, azt szeretném én hallani! - csapott a bojtár vállára a király. - Meg is mondom, hogy a színem elé ne kerüljetek többet, míg fütyülő varjút nem hoztok.

- Ezt add már írásban, uram király - borult térdre a bojtár -, másképp el nem hiszik nekem otthon, hogy ilyen bölcs parancsot adtál.

Szép holdvilágon vígan ballagott haza a dorozsmai bíró. Vitte a tarisznyájában a nagy-pecsétes írást, hogy dorozsmai ember addig a király elé ne kerüljön, míg olyan varjút nem hoz, amelyik úgy fütyül, mint a rigó. S üzengethetett ezután a kincstartó az adóért, mindjárt a király kezeírását tartották a végrehajtó orra alá:

- Nem találtuk még meg a fütyülő varjút.


Tudom én azt, hogy ha az ember történelmi tanulmányt ír, akkor illik idézni a forrást is, amiből merített. Ilyen adótörténeti stúdiumoknál meg különösen fontos a hitelesség kérdése. Meg is nevezem a forrásomat: Gomborrú Hebők Fügedi Mátyásnak hívják, dinnyecsősz a dorozsmai tanyák közt. Nagyon lelkes királypárti hazafi, de ő meg is tudja mondani, hogy miért az.

- Azért, kéröm, mert ha mögént lössz király, akkor mögént érvényös lössz a valódilagos adó-szabadság, akit a Mátyás király adott, isten nyugtassa szögényt.



A gyevi törvény

Gyevit ne tessék keresni a térképen, mert a térképen csak Algyő található, egy macskaugrásnyira Szegedhez. De hát a makfa mondhat, amit akar, a gyevi magyar mégiscsak jobban tudja a faluja nevét, mint a mappa. A gyevi magyar itt árulja a sülttököt a kultúrpalota tövében, a két kűszent lábánál, akiknek nagy örömük telhet ebben a déligyümölcsben, lévén az egyik Homérosz, a másik Arisztotelész. Kérdezem tőle, hova való, ezt feleli rá:

- Leginkább csak Gyevibe.

A régi világban szokásban volt a nagyeszű magyaroknál a Márton gyereket Mártának kereszteltetni, hogy a császár lánynak gondolja, és ne öltöztesse angyalbőrbe. Valami ilyen huncutság lehetett abban is, hogy Algyő Gyevinek nevezte el magát. Gondolta, hogy így majd nem találják meg a mindenféle dézsmaszedők.

No, de ez a tudósok dolga, én csak annyit mondhatok, hogy Gyevi már akkor is Gyevi volt, mikor utoljára járt benne király. Az pedig igen régen volt, mert az utolsó király, aki benne járt, Mátyás király volt. ("Az pedig még Kossuth atyánknál is régebben volt, hallja" - így mondja az én gyevi emberem, akinek valahogy olyan, mintha a negyvennyolctól ezer esztendő választana már el bennünket. Különben vagyunk ezzel így többen is.)

Elég az hozzá, hogy Mátyásra egyszer ráestellett a szegedi határban, ahol nyulászni járt, amihez akkor még nem kellett az Eselovics-Palacsivinyi őrgróf engedélye. (Mert így könnyebb kimondani a Pallavicini nevét, mint ahogy az urak mondják.) Valahogy eltévelyedett a kíséretétől, nem volt vele senki az ispánján kívül, aki alatt a nádor értendő, azt ijesztgette tréfás szóval:

- Na, cselédem, hová bújjunk éjszakára, hogy el ne kapjon a réztollú bagó?

- Itt van Gyevi egy miatyánknyira - emelte meg a süvegét az ispán -, ott meghálhatunk, reggel aztán majd megkereshetjük a többieket.

- Okos embernek adsz kenyeret, ispán - biccentett rá Mátyás a tanácsra.

- Csak adnék, királyom, ha volna - mutatta mosolyogva az ispán az üres tarisznyát.

- No, annál szaporábban mehetünk, legalább nem viszünk terhet - nevetett a király.

Mentek is szaporán, gyertyagyújtáskor be is értek Gyevibe. Tücsökmuzsikás nyári este volt, bujkáló holdvilág úszkált az égen, ráérő emberek beszélgettek a leveles kapukban. A fejedelem délceg alakján mindjárt megakadt az asszonyok szeme, mondták is fönnhangon:

- Ott is nagy eső járt, ahol ez termett. Hét határban nincs ilyen szép szál legény.

- Hallod-e, ispán? - húzta ki magát büszkén a király.

Az ispán még meg se kukkanhatott, mikor valaki nagy alázatosan megszólalt:

- Kivéve a gyevi bírót.

Szép fehérhajú öregember volt, aki mondta, még a sapkáját is megemelte hozzá.

Összenézett a király meg az ispán, de csak elnevették magukat. Ballagtak tovább, be a falu közepére, ahol nyitott ajtójú ház ajtófélfáján forgácscégért lobogtatott a szél. Ott is ácsingózott egy-két ember, odafordult hozzájuk a király:

- Csárda-e ez, atyafiak?

- Az ez.

- Van-e benne fehér cipó?

- A váci püspök se eszik olyant.

- Kivéve a gyevi bírót - mondták ketten is egyszerre.

- Hát piros bor?

- A török császár se iszik olyant.

- Kivéve a gyevi bírót - kapkodták le a népek a fejrevalójukat.

Az ispán meg akarta kérdezni, miért kell mindenből kivenni a gyevi bírót, de Mátyás húzta befelé:

- Gyere, gyere, mert éhes vagyok, mint a farkas.

Hát elverték az éhüket hamar, rántottát ettek kakastejes kenyérrel, ittak rá piros bort is, meg is köszönték a vacsorát a csárdásnak illendően.

- Ilyen jóízűt se ettek ma Budavárában - ütött a vállára a király barátságosan.

- Váljék egészségére, vitéz uram - dörzsölgette össze a kezét a gazda, de neki is mindjárt eszébe jutott hozzátenni, hogy "kivéve a gyevi bírót".

- Én bizony nem veszem ki a gyevi bírót se - nevette el magát a király.

- Hej, dehogynem, vitéz uram, dehogynem! - kiáltotta ijedten a csárdás, s kézzel-lábbal, szemmel-orral egyre integetett a sarok felé. A király azonban most már bosszúsan vont vállat:

- Ejnye, de fura falu ez a Gyevi, vigye el a markoláb!

- Kivéve a gyevi bírót - kottyant bele a gazda, de olyan sebesen ám, hogy a királynak megint csak nevetésre szaladt a szája.

- De bizony azt vigye el legelőbb!

- Márpedig azt nem viszi! - csikorgott ki valaki a sarokból, mint a kenetlen kerék. S nyomban ki is gurult a szoba közepére egy kis dudaformájú ember, akinek szép nagy szélfogó füle volt, mint a szentesi korsónak, s azt annál sebesebben mozgatta, minél jobban elfutotta a méreg.

- Gyeviben az a törvény, hogy a bírót mindenből ki kell venni.

- Ejnye, kutya meg a mája! - csodálkozott el a király.

- Hát aztán ki hozta ezt a gyevi törvényt?

- A gyevi bíró! - lengette a füleit a dudaember.

- No, szeretném azt a jeles bírót látni - kacagott a király.

- Hát csak nézzen meg kend - szuszogott a dudaember -, én vagyok a gyevi bíró.

- Hát akkor kendet vigye el a markoláb - mutatott rá a király -, ezt meg Mátyás deák mondja kendnek.

Az lett ebből, hogy a gyevi bíró mindjárt előrikkantotta a kisbírót, és hűvösre tetette a két diákot.

- Ki nem ereszted őket addig, míg meg nem tanulják a gyevi törvényt!

Ment is a két deák engedelmesen, de kisvártatva lelkendezve futott vissza a kisbíró, fúvogatva az összeszorított markát, mint az égett sebet.

- Hát te tán parazsat szorongatsz a markodban, hé? - meresztett nagy szemet a bíró.

- Jobban süt ez még annál is - nyitotta ki a markát a kisbíró. - Ezt küldik a csárdásgazdának a garabonciások.

Vadonatúj aranyforint volt, Szent László képe az egyik felén, gyűrűs holló a másikon, addig csak hallomásból tudtak ilyenről Gyeviben.

Meg is szeppent a bíró egy kicsit, hogy mégse lehetnek ezek a deákok valami csiribiri emberek. Hazamenet a faluháza felé került, bekukucskált a kulcslyukon a két deákra, de nem csináltak azok semmi különöset. Papirost szedtek elő a tarisznyából, arra irkáltak-firkáltak; a nagyobb mondta, a kisebb írta.

- Mégiscsak deákfélék lesznek - nyugodott meg a bíró. - Majd számon veszem reggel, mire pazarolták a mécsest.

Kürtriadásra, lódobogásra ébredt reggel. Cifraruhás urak sürögtek-forogtak a háza előtt, középen a két deák. Fogja az ákom-bákomos papírt a kisebb, adja neki a parancsot a nagyobb.

- Olvasd, ispán, olvasd!

- Gyevi derék népét szívébe fogadja a király őfelsége! - olvassa a kisebb deák.

- Kivéve a gyevi bírót! - mondja a nagyobb.

- Nincs köztük tökkel ütött fejű ember.

- Kivéve a gyevi bírót!

- Azért elrendeli a király, hogy Gyeviben többet senki porciót ne fizessen!

- Kivéve a gyevi bírót!

- Minden gyevi ember pünkösd napján az ő vendége legyen!

- Kivéve a gyevi bírót!

- Ezüsttálból aranykanállal egyen!

- Kivéve a gyevi bírót!

- Tíz arany útravalót kapjon! - hajtogatta össze az ispán az írást.

- Kivéve a gyevi bírót! - mondta rá a király, s odafordult nevetve a dudaemberhez. - No, gyevi bíró, ugye, hogy jól megtanultam a gyevi törvényt?

Azzal megsarkantyúzta a lovát, s egyszerre porba veszett a kíséretével. (A por nem is változott azóta se.) A gyevi bíró pedig nyekkent egyet, mint a megszúrt duda, betakarta magát a fülével, s világéletében ki nem bújt többet alóla.


Ezt pedig annak a bizonyságára írtam meg, hogy a tekintélytiszteletet nem most találták ám ki Magyarországon.



Kóty

Ne tessék a helységnévtárban keresni, mert úgy járnak vele, mint én, mikor Nagy István Imrét kerestem, akinek a halmáról jelentés tétetett a múzeumba. Mégpedig az a jelentés, hogy abban a halomban három kád arany, hat kád ezüst meg kilenc kád szarkatojás tartózkodik. Hát persze hogy fölszedjük ezt a kis pénzt, míg a kormány ezt is tilalom alá nem veti. El is osztogattam már útközben, ide is egy-két marékkal, amoda is, s mire megérkeztem a tetthelyre, nem is maradt egyéb a kilenc kád szarkatojásnál. No, az úgyse nekünk való, mert a szarkatojásnak az a természete, hogy aki azt eszik, annak kinyílik a szeme. Márpedig az nem jó lenne, ha a mostani világban nagyon kinyiladozna a szemünk. El is határoztam, hogy a kilenc kád szarkatojást honunk nagyjainak bocsátom rendelkezésére, közjóra szolgál az, ha az ő eszük élesedik tőle.

De hiába az ember iparkodása, ha nem járul hozzá az Isten áldása. Buckát találtam én eleget, de egyik se az volt, amelyiket én kerestem. Akárhány embert kérdeztem Nagy István Imre felől, mind a fejét csóválta.

- Nincsen ebben a határban olyan nevezetű.

Utoljára aztán észbekaptam, mi lehet itt a hiba. Végrehajtónak gondolhatnak, s csupa emberségből tartanak előttem titkot.

Elővettem egy öregasszonyt, aki a szekerekről lemaradozó szalmát szedegette az útszélen, tekintettel arra, hogy a télen nem lesz ám olyan meleg, mint most van.

- Okosítson már föl, szülém, merre van itt a Nagy István Imre tanyája.

A szüle is megcsóválta a fejét.

- Sose hallottam én annak a nevit, galambom.

- Dehogynem! Akinek három kád arany van a földjében.

- Azt igön - bólintott a szüle. - Az éppen a vejem énneköm. Csak aztat nem úgy köll keresni, hanem úgy, hogy Hangya Laci.

- Az a ragadvány-neve, ugye?

- Az, az, lelköm, arrul üsmernek itt mindönkit.

Csakugyan, itt az uraságnak is elbérmálták a nevét. Nem úgy hívják, hogy Pallavicini, hanem úgy, hogy őrgróf Eselovics-Palacsivinyi, mert így sokkal szebb kimondani. S én is ezért nevezem a falut Kótynak, mert így sokkal testhezállóbb elnevezése, mint ahogy az urak elanyakönyvelték.

De akár Kóty, akár nem Kóty, mindenféleképp furcsa tartomány ez, ahol most lopom a napot - ugyan nem teszek vele kárt, mert úgy veszem észre, marad belőle mindenkinek, több, mint kellene. Akármerre járok, reves csontoktól fehérlik a földek teteje - de bent a földben nem találok semmit. Ehol, öreg Taránéknál, a kótyi szőlőkben, ahol a dinnyeföldön hasalgatva rovom ezeket a sorokat - nagyon alkalmas szőnyeg ez, akárhol ráejthetem a szivarhamut -, olyan kis bögrében tartják a zsírocskát, amiből talán István szent királyunk szürcsölgette valaha a bivalytejet, szentsége révén tilalmas lévén már neki a pogány magyarok lótejből possajtott, vidámító itala. S lám, a Zsigó Ágnes anyó is olyan karperecet tartogat a sublótfiókban, ami valaha szőke hajú, szláv rabasszonyok fehér karján bolondíthatta az avarok valamelyik mord hadnagyát. Én pedig még egyebet nem tudtam kivehetni a földből egy kovás puskánál. Azzal se lehetne már németet lőni, ahogy frissen szerzett barátom, az "utász" mondja, amely nevezet alatt Kótyon nem katonát értenek, hanem útkaparót.

Hát mondom, furcsa hely ez a Kóty. Térben négy óra a várostól kocsin, időben négyezer esztendő. Ültőhelyemben például - írni sehogy se esik ugyan jól, de így mégiscsak jobban fog a toll, mint hason fekve - mindenfelől apró csengettyűk muzsikáját hallom az apró házak körül.

- Sok bárány van itt - mondom.

- Bár az vóna - okosítanak föl az ásó emberek -, de csak gyerök van sok.

Az ám, csakugyan, fölágaskodva látom, hogy szerteszéjjel ölbeli kis magyarok mászkálnak a papsajtos fűben, s mindnyájának apróka csengő a nyakában, kinek rézből kinek cserépből.

- Így leginkább mindig tudi az anyja, hun mászkál a gyerök. Mögüsmerszik a csöngője szavárul, ki s kié.

Hát ez hun-kor. Mert alföldi hunkori sírokban kis gyerekcsontvázak nyakában többször találtam már ilyen csengettyűket.

Persze azért nem minden kótyi gyereknek van csengő a nyakán. Olyat is láttam, oltárra való kis puttót - csak előbb ki kellene pucolni -, aki kövér kis lábára hurkolt zsineggel (a zsineg alatt puha kendő) a kapufélfához van kikötve, hogy túlságosan ne emigrálhasson. Ez meg már négyezeréves divat. A cölöpépítmények korából. Akkor kellett kipányvázni a gyereket - az öreg Hérodotoszban is megtalálható -, hogy bele ne vigye az ördög a vízbe. Igaz, hogy itt víznek órákhosszányira se híre, se hamva, de hát ki tudja, régen hogy s mint volt.

Nemcsak én nem tudom, de az öreg Bóka se tudja, azt pedig a legbölcsebb embernek tartják Kótyon. Egyszer Tisza Kálmánnal is beszélt, s olyan okosat ritkán mondtak Tisza Kálmánnak, mint ő.

Körvadászaton volt a gróféknál az öreg Tisza, de úgy volt kicsinálva, hogy megnézi a kótyi iskolát is, s Bóka ott fogja meginstálni mint a kótyi nemzet ak-szakálja, hogy államosítsák már a kultúra templomát, amely száz esztendővel azelőtt csárdának épült.

- De ez nagy úr ám - oktatta a jegyző -, ez nem tekintetes úr, mint én vagyok, nem is nagyságos, mint az esperes úr, se méltóságos, mint az uraság, hanem ezt valódilagosan kegyelmes úrnak kell szólítani, érti-e kend?

- Hát hogyne érteném - vont vállat Bóka. - Nem vagyok én olyan tudatlan a világi életben. Szoktam én a kegyelmes istenit is emlegetni.

Hát meg is mutatta Bóka, hogy tud a szóval bánni. Mikor Tisza Kálmán elé állították, így köszöntötte fel:

- Tés úr, a kegyelmes istenit neki, álmosítani köllene már ezt a rossz oskolát.

Meg is lett, amit Bóka kívánt, mert ennek a szép beszédnek lehetetlen volt ellenállni. Hanem a vízről nem akart nyilatkozni Bóka, hiába értekeztem neki arról, hogy itt is lehetett ám tenger az ántivilágban.

- Arra nem emlékszök - azt mondja -, hanem inkább abba tögyön mán igazságot, hogy csakugyan möghalt-e az a Rudol? A trónörökös, tudja.

Én azt mondom, hogy az már meg, de ő azt mondja, hogy nem lehet az.

- Hát már mért ne lehetne?

- Azért, mert abban az időben Kótyon nem volt kiadva a gyász.

De ezt olyan diadalmasan mondja, körülnézvén a társaságon, hogy nem lehet ellene mondani semmit. Szégyenben is maradnék ha Vödörlopó Tót Jakab hullámot nem jelentene a gödör végéből. (Az értelmes emberek itt is hullámnak mondják a csontvázat.)

Sajnos, a hullám csak kutyahullámnak bizonyult. Amikor ezen búsonganék, azt mondja nekem Retek Panna néni, aki segít nézni a munkát, hogy ugyan van-e csillag a mellemen?

- Látja, hogy nincs - mutatom neki az ásató köntösöm -, már gomb se igen van rajta.

- Nem ott, lelköm - azt mondja -, hanem az inge alatt, a bal mejjin, ottan van-e csillag?

- Nemigen tudok róla.

- Mánpedig, lelköm, addig föl nem vöheti a kincsöt, még csillag nem formálódik a bal mejjin, mint Mátyás királynak.

No, ez már valami, erre föl kell kapni a fejet. Hát Kótyon még Mátyás királyról is tudnak?

Hogyne tudnának, mikor az volt az utolsó király, aki ezt a falut föl akarta karolni. Hiszen azért járt itt a maga személyében. Igaz, hogy a történetírás nem tud róla, de hát abban csak ő a hibás. A történettudósok mindig Bécsben meg Rómában liflangolnak, ahelyett hogy Kótyra jönnének okosodni. Azért kell a kótyi királylátogatás történetét is nekem följegyeznem.


Tudnivaló, hogy Szegedre sokat járt Mátyás király, de csak fiatal korában. Később kiszeretett belőle. Mégpedig azért szeretett ki, mert Szeged mindig olyan város volt, hogy sohase kellett neki a felsőbb hatóságok segítsége. A király soha be nem tette a lábát a szegedi városba, anélkül hogy egy-két marék aranygöröngyöt be ne kötött volna a szűrujjába - hátha meg tudna valakit segíteni Szegeden. De hogy sohase kapadozott értük senki, kapta magát a Mátyás, hátat fordított a városnak, s a határban próbált szerencsét. Persze csak úgy vándorlegény képében, s éppen a kótyi országúton esteledett rá, amelyik egyenesen nekivitt a bíró házának.

A kótyi bíró háza nem volt valami kacsalábon forgó kastély, hanem volt igenis olyan alacsony kis kunyhó, hogy lehajolva is belevágta a király a fejét a szemöldökfába. (Csupa szerencse, hogy a koronáját otthon hagyta.)

- Adjon Isten jó estét! - köszönt be illedelmesen.

- Edd meg, ha jó! - mordult rá mérgesen a kótyi bíró, aki éppen azon szorgalmaskodott, hogy görbe szögeket kalapált egyenesre az ablakdeszkán.

- Meg is ennék én, atyámfia, akármi jót - fűzte tovább a szót a király -, mert dél óta nyelem az éhkoppot.

Erre már a kótyi bíróné is megszólalt, aki padkán üldögélve valami rongyokból szedegette ki a cérnát, hogy kárba ne vesszen.

- Ejnye, jó ember, de kár, hogy tegnap ilyenkor nem jöttél, akkor ettük meg annak a kenyérkének a haját, amelyiknek a béle tegnapelőtt fogyott el vacsorára.

No, Mátyás, te se láttál még ilyen zsugori népet életedben - gondolta magában a király, de szólni semmit se szólt, csak körülhordozta a szemét a házban.

- Mit vizslálsz, földi? - ijedt meg a bíró. Hogy hátha valami kenyérmorzsa maradt összesöpretlen az asztal alatt.

- Azt nézem, találnék-e valahol egy darab követ.

- Aztán minek volna az teneked?

- Főznék belőle kőlevest. Az dukál a magamforma, célszerű szegény embernek.

De már erre a bíró is letette a görbe szögeit, bíróné is a rongyait.

- No azt mink is szeretnénk megtanulni.

- Hamar hozzatok hát levesnek valót - húzta elő a király a csizmaszárból a szegedi halbicskát.

Hozott is az asszony a kamrából akkora káposztáskövet, hogy csak úgy nyögött bele az istenadta.

Hanem a gazda megrántotta a kötője sarkát.

- Hohó, asszony, micsoda prédaság ez ebben a drága világban! Kisebb kővel is beéri ez a jó ember.

Azzal keresett az udvaron egy szép, gömbölyű kavicsot, amilyennel a verebeket szokta hajigálni, hogy ne koptassák a palánkot, s mérgesen letette Mátyás elé.

- No, szegény ember, ne mondd, hogy sajnáljuk tőled a betevő falatot!

- Ezt az Isten is levesnek teremtette - örült neki a király. - Most már csak egy kis vizet kellene melegíteni, amiben megfőzzem.

Pergett a bíróné, mint az orsó, mert majd megette a nagy kíváncsiság, s egy-kettőre lobogott a tűz a bogrács alatt.

Mátyás pedig megkaparászta bicskájával a követ, s belehajította a bográcsba.

- Egyéb se hibádzik már, asszonynéném, csak egy kis lisztecske meg egy-két tojás meg egy tenyérnyi szalonna. Az adja meg az ízét a kőlevesnek.

Végig se mondta a király a szíve kívánságát, már akkor ott volt az asztalon a szép fehér liszt, a pompás hasalja-szalonna meg három friss tojás. Gyúrt is belőlük Mátyás olyan szalonnásgombócot, hogy olyant még nem ettek Kótyon.

- Forr már a kőleves - jelentette a bíróné, mire Mátyás belehajigálta a gombócokat.

- Lehet már teríteni, asszonynéném!

Kótyi bíróné előszedte a ládafiából a legfehérebb abroszt, leakasztotta a szegről a legrózsásabb tányért, abból kanalazta ki király őfelsége fakanállal a kőlevest.

- No, gazduram, gyere velem - kínálta nagy emberségtudóan a gazdát is. De az váltig szabódott asszonyával együtt:

- Jó lesz nekünk a köve is!

- Az még puhul egy kicsit, mert igen nehéz fövésű - biztatta őket a király.

Mikor aztán elverte az éhit, odahajolt a bogrács fölé, kikanalazta belőle a patakkavicsot, és belecsúsztatott a tarisznyájából egy aranygöröngyöt.

- Úgy nézem, megpuhult már. De meg is dagadt a nagy fövésben, bele se fér már a kanalamba.

Mikor aztán a kótyi bíróék odaszaladtak nagy-tamáskodva a bográcshoz, Mátyás csöndesen elfüstölgött az ajtón. Kótyi bíróéknak kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy utána szaladjanak.

- Tyhű, apja - lelkendezett az asszony -, csupa színarannyá főtt a kavics, majd kiveri a szemem a ragyogása!

Kótyi bíró akkorára tátotta a száját, hogy majd elnyelte a bográcsot kanalastól, s akkorát szusszant, mint a megbicskázott duda.

- Mi lelt, ember? - ijedt meg az asszony.

- Az lelt, hogy ha a káposztáskövet főzte volna meg az a nagyorrú csavargó, most akkora aranyam volna, hogy megvehetném rajta Szeged városát.

Azzal kapta magát, mérgében úgy kivágta az aranygöröngyöt az ablakon, hogy átgurult a szegedi határba.

Kótyon máig is azt tartják, Szeged azért kapott úgy föl az uborkafára, mert megtalálta az aranygöröngyöt.



Amihez mindenki ért

Ennek a történetnek éppen csak az eleje hihetetlen. Az, hogy a Ferdinandus császár Bethlen Gábornak a Katharina asszonnyal való esküvőjekor akkora gyémántot küldött ajándékba, mint egy tyúktojás.

A tyúktojás még csak hagyján, de nem olyan emberek voltak a Habsburgok, hogy gyémánt tyúktojásokkal hajigálództak volna. A Ferdinandus secundus meg különösen nem olyan ember volt. De hát csak azért el kell hinni a dolgot, mert anélkül nincs történet. Ugyan akkor se volna, ha a császár postán küldte volna a gyémántkövet ajánlott csomagban. Ha a posta ki lett volna már akkor találva, akkor bizonyosan úgy is küldte volna, annál inkább, mert a császárok portómentesen küldhetik még a káposztásköveket is. Mivel azonban a posta még akkor tarifástól együtt az idők méhében volt (ugyan a tarifa ott is maradhatott volna), a császár kénytelen volt követre bízni a követ.

A követ aztán azt a bolondságot találta elkövetni, hogy az audiencián elkotyogta Bethlen Gábornak a kulisszatitkokat is. Többi közt azt is, hogy három nap, három éjjel tanakodott rajta a fölséges császár, hogy elküldje-e, vagy se a kárbunkulust a nagyságos fejedelemnek: olyan nagy annak az értéke.

- Azért úgy vigyáztasson erre nagyságod, mint a szeme világára - nyújtotta át a bécsi fityfiritty a szivárványszín szikrákat szóró kincset Erdély fejedelmének.

- Úgy? - ráncolta össze Bethlen a bozontos szemöldökét. - No, majd csak találunk neki valami alkalmatos helyet.

Azt pedig nem máshol kereste, mint az udvarbéli urak közt, akik éppen az ebédlőteremben szürenkeztek a fekete mellett. Azon kacarásztak, hogy Parázsónak, az udvari bolondnak összeragadt a szája a sűrű nádméztől, amivel a fekete levest édesítette.

- No, urak, tudjátok-e, mi ez? - toppant közéjük a fejedelem a gyémánttal. - Úgy nézzetek rá, hogy ez a karbunkulusok öregapja. Ezt pedig annak adom közületek, akinek a mesterségét valamennyien a legkülönbnek tartjátok.

A bécsi követ majd a térdéig ejtette az állát bámultában és rémületében, mikor a fejedelem odafordult hozzá:

- Megjelentheti kelmed otthon a felséges császárnak, hogy ilyen becsülete van minálunk az ilyen békasónak.

Hanem az urak jókedvét úgy elvágta a fejedelem a pályázati hirdetményével, hogy ollóval se lehetett volna különben. Minden ember különb akart lenni a másiknál, s biz abból az lett, hogy minden ember nagyobbat kurjantott, mint a szomszédja.

- Nono, urak - nevette el magát a fejedelem -, nem diéta ez, hogy itt is torok szerint mérjétek a dicsőséget. Én azt se bánom, csak addig várjatok, míg a fülemet kiviszem közületek. Amit aztán végeztek, azt estére nekem megjelentsétek.

Lett aztán olyan zenebona, hogy meg lehetett volna vele szalajtani három török tábort. Kamarás, kincstáros, udvari pap, étekfogómester mind egymás hajában volt. Még az udvari hátvakaró is kékre-zöldre rikoltozta magát, hogy de bizony csak az ő mestersége a legelőbb való. (Az a kis ébenfapálca, amivel a mesterségét végezte, ma is megvan, mégpedig nálunk a szegedi múzeumban, meg lehet nézni minden vasárnap. Ez is bizonyság rá, hogy milyen hiteles ez a történet.)

Az egymásba keveredett társaságban csak két ember viselte magát csendesen, Parázsó, az udvari bolond, meg Nikodémus doktor, az udvari orvos. Parázsó még most is a nádmézet tisztogatta a nyelvével szája széléről, Nikodémus meg arra adta a fejét, hogy sugdosócskát játsszon a versenytársakkal.

Nem is kellett nagyon megerőltetnie magát, mert minden embernek ugyanazt súgta a fülébe. Se többet, se kevesebbet, csak éppen ennyit:

- Ha azt mondod a fejedelemnek, hogy az én mesterségem a legkülönb, megfelezem veled a gyémántot.

Nemhiába volt görög ember Nikodémus, de ravasz embernek is adott kenyeret. Akinek ő a fülébe súgott, az egyszerre elcsendesedett, és egy szót se szólt többet. Csak Parázsó kukkantotta el magát, az csak annyit mondott:

- Hát nekem semmit se szólsz, komám?

A doktor méltóságteljesen végignézett a bolondon, és azt felelte:

- Polont lukpul polont szél fúj!

- No, csak el ne fújjon, kedves komám - rázta Parázsó a csöngettyűs sapkát.

S csakugyan, mikor este Nikodémus bejelentette a fejedelemnek, hogy őt találták legérdemesebbnek a gyémántra, s az udvari pap ezt megerősítette a többiek nevében ("Dat Galenus opes!"), Parázsó nagy komolyan odakiáltott:

- Veto! Ellentmondok!

Olyan ráncbaszedett képpel mondotta ezt, mint ahogy a nagyurak szoktak beszélni a fejedelmi tanácsban. S mentül összébb morcolta sete-suta képét, annál nagyobb lett a kacagás.

- Hát aztán mért mondasz ellent, te bolond? - nevetett a fejedelem is.

- Mert az nem lehet valami különös mesterség, amihez mindenki ért.

- Ohó! - zajongtak az udvarbeliek. - Hiszen még a doktorok se mind értenek hozzá.

- Hát ahhoz magam se konyítok - bizonyította a fejedelem is.

- Sose tagadd, komám - erősködött a bolond -, holnap délig bebizonyítom, hogy egyiktek különb orvos, mint a másik.

Nikodémust fojtogatta a düh, de a fejedelemnek éppen jókedve volt, belement a tréfába.

- Ha beváltod szavad, Parázsó, tied lesz a gyémántok öregapja.

De hát szegény Parázsónak rosszul kezdődött a másnapja. Már első kakasszóláskor ott ténfergett a palota kertjében, s jajgatott akkorákat, hogy a főkertész mezítláb szaladt ki hozzá.

- Mi baj, Parázsó?

- A fogam, a fogam! Úgy fáj, hogy már a földet is rágom kínomban.

- Inkább egy kis violagyökeret rágnál, nincs annál jobb fogfájásnál.

- Hogy mondtad? - szedett elő Parázsó egy kis jegyzőkönyvet a csurapéjából. - Violagyökeret? No, ezt mindjárt fölírom, hogy el ne felejtsem.

Akkorára odaért az udvari sütőmester is.

- Meleg korpát rá - ennek meg ez volt a tanácsa.

- De bizony nincs jobb a jeges borogatásnál - bizonykodott arra haladtában a pincemester.

Parázsó ezt is fölírta mind a kettőt. Volt a jövő-menő udvari nép között, aki kalapzsírolajat javallt, volt aki varjúhájat. Az egyik tömjénen akarta megfüstöltetni, a másik zsályamagot akart beletömetni.

- Nem ér semmit - legyintett az udvari pap. - Borovicskával kell öntözni a tövét, attól kiázik a fájás.

Parázsó ezt mind följegyezte, s közben jajdított akkorákat, hogy az már a fejedelemnek is hasította a fülét. Leballagott a bolondhoz, s megállt előtte nagy szánakozva:

- Tudnék valami jót a fogadra, Parázsó komám. Forró mustárkovász egyszerre kiszívná belőle a fájást.

- Köszönöm komám, már ki is szívta - vigyorodott el Parázsó.

- Hogyhogy? Már nem fáj?

- De nem is fájt, komám. Csak azt akartam megmutatni, hogy a Nikodémus mesterségéhez mindenki ért. Éppen te vagy a századik, aki meg akartál doktorolni.

A fejedelem elnevette magát, s olyan barackot nyomott Parázsó fejebúbjára, hogy fölért a gyémántok öregapjával. Hanem azért neki adta azt is. Parázsó pedig belevarrta a gyémántot gombnak a csörgettyűs süvegébe, amit ezentúl mindig háromszor emelt meg Nikodémus mester előtt.




Hátra Kezdőlap Előre