Cuci János nem hagyta magát

Cuci János célszerű szegényember Klárafalván. De olyan szegény, hogy még ragadványneve sincs. Nem ilyen Cuci vagy amolyan Cuci, csak Cuci, minden nélkül.

- Különös név ez a magáé - mondtam neki, mikor először kezet fogtam vele. - De legalább nem lehet összetéveszteni más emberével.

- Nem is idevaló nemzet vagyok én - magyarázta Cuci. - Csak bevándorlott. Az apám vándorolt be ide Klárára, mikor én még csak egy-két esztendős voltam.

- Honnan vándoroltak be?

- Makóról.

Nem volt valami nagyon körülményes bevándorlás. Makó tizenöt kilométerre van ide. Három óra alatt bevándorolhatott az öreg Cuci. Pásztorember volt. A Gerlice báró juhait őrizgette. Egyszer délidőben elnyomta az álom egy kis halmon. Arra ébredt fel, hogy egy ősz, öreg ember hajlik fölé.

- Kelj föl, fiam - rázta meg a vállát. - Eredj máshova aludni, ez nem arra való hely.

Hogy mért nem arra való, nem mondta meg, Cuci pásztor pedig nem kérdezte. Örült neki, hogy továbbment az ősz, öreg ember, és nem tett vele semmi csúfságot.

Családi körben azonban mindig emlegette, hogy a körül a halom körül valami hiba lehet.

- De hát sok ilyen kitalálásuk volt a régi öregeknek - mondta Cuci János bizonyos szkepticizmussal, amikor elbeszélte nekem a családi legendát. Nem akarta megbántani az apja emlékét, de restellte volna, ha azt hiszem, hogy ő is olyan régifajta öreg.

- Sok mindenféle halmon aludtam én Sztarizombortól a Doberdóig, de nekem sohase jelent meg az ősz, öreg ember.

A Cuci Jánosok szemét jobban kinyitotta négy esztendő, mint azelőtt a régi öregekét négyszáz.


Cuci János a munkanélküliek létszámába tartozott akkor, mikor először találkoztam vele a nyáron. Az aratásnak már utána voltunk, a cséplésnek még előtte. Ráért nézelődni a falu szélén, ahol kocsiderékszámra szedtük ki a diribdarab cserepeket a nagy partból. Nagyon csöndes szóval megkérdezte, hogy kellene-e még napszámos, és belenyugodott, mikor fejcsóválással mondtam neki nemet. Nem is lettem volna rá figyelmes, ha ő pártfogásába nem vesz engem. Jó négy kilométert kellett mennem a vasúti őrházig, magyaráztattam magamnak az utat az embereimmel, s akkor szólt közbe Cuci:

- Majd elvezetem én egy darabig az igazgató urat, úgyis arra van menésem.

- Hát egy pohár vizet találnék-e valahol, Cuci?

- Tessék, igazgató úr - nyitott ki Cuci egy kisajtót -, ez éppen a mi házunk. A kislány mindjárt elszalad az artézikútra, én meg addig megkeresem az igazgató úrnak a késnyelet.

- Micsoda késnyelet?

- Tapasztottam a Tóth Péterné házát, és ahogy csinálom a sarat, érzek valamit a lábammal. Megkeresem, hogy meg ne szúrjon, hát egy késnyél. Bronz vagy mi lehet, mert zöld szironyja van, itt hányódott az asztalfiában még a télen is, mindjárt előkeresem.

Kicsit soká kellett keresni, mert az asztalfiából kivette a Péter gyerek, a Péter gyerek meg odavolt varjúfészket szedni, s mire az előkerült, az én vonatom rég elfütyült. De megérte a késnyél, mert nem volt az késnyél soha, hanem igenis volt egy ritkaszép griffes szíjvég, amely másfélezer évvel ezelőtt valami hun-avar úr övszíján fityegett.

- No, Cuci - mondom nekividámodva -, mit adjak én ezért magának?

- Semmit se, igazgató úr - teszi hátra Cuci János mind a két kezét -, hiszen semmiség ez.

- Dehogy semmiség. Nekem többet ér, mintha színaranyból volna, de sima. Látja, ezt a griffes díszt még nem is láttam eddig semerre se. Ingyen én ezt el nem fogadhatom magától.

- Én meg pénzt nem fogadhatok el azért, ami nekem semmit se ér. Dolgoznom se kellett érte, véletlen találat.

Nem huzakodtam tovább Cuci Jánossal, a kislány meghozta a pohár vizet, annak adtam egy pengőt.

- No Isten megáldja, Cuci, majd megköszönöm én még ezt magának.

- Nincs azon mit köszönni - mosolygott Cuci -, inkább még a galárist is előkeresem.

- Micsoda galárist?

- Tudja a manó, mibül van. Valami gyöngyféle, azt meg Deszken találtam, mikor a néném házát tapasztottam.

Kutatott-matatott asztalfiókban, ládafiában, de nem ért az semmit, még a gyerekeket meg nem ijesztette.

- Mindjárt agyonváglak benneteket, ha a galárist elő nem kerítitek!

Erre aztán csak előkerült a galáris, mégpedig a puli nyakából, ahová a kislány kötötte. Szép volt az ott nagyon, piros pántlikán a fekete szőr közt az opálos, kékesfehér nagy kalcedon-dió.

A puli nem mutatott semmi bánatot, mikor nyakdíszétől megfosztottam a kultúra nevében. Meg is ígértem neki, hogy ha a múzeum kitömött puliját megeszi a moly vagy az a kendermagbogár, amit a jó Isten külön arra a célra teremtett, hogy a múzeumok keretén belül folytasson közgazdasági tevékenységet, akkor őt veszem be az üveg alá a magyar pulik képviseletében.

Cuci Jánosnak azonban nem ígérhettem semmit. Még csak azt se, hogy fölfogadom napszámosnak. A halomból, ahol dolgoztunk, kifogytak az ősök. Tóth Péter kocsikovács nem engedett be bennünket a grifftermő krumpliföldjébe. Tovább kellett mennünk egy faluval. Cuci Jánossal jó egészséget kívántunk egymásnak.


Cuci János ma reggel beállított a hivatalos műhelyembe. Másodmagával jött, egy vékonyképű fiatalemberrel. Egy kicsit el voltak fogódva, hogy beeresztették őket a sokablakos házba, de ahogy megláttak, igen bizodalmasan ragyogott rám a szemük.

- Megjöttünk, igazgató úr. Ha vélekszik még rám.

- Nem felejtem én el az ilyen rendes embert, Cuci János.

- Ez meg Molnár József. Falumbeli. Klárai.

- Tudom, rendes ember ő is. Napszámosom volt, igaz-e? - kezeltem a fiatal magyarral is. - Hát mi jót hoztak?

- Egy kis jóvátételt - nyúlt a kitlije zsebébe Cuci János, és kitett az asztalra egy bronzcsákányt. Frissen, földesen, szép zöld patináját nem barbárkodta le senki, még csak bicskaheggyel se kapart rajta próbát, hogy ugyan nem arany-e? - Te is add elő, Jóska, amid van.

A fiatal gyufaskatulyákat szedett elő a zsebéből. Az egyikben két ezüstgyűrű volt, két ujjcsontocskával. A másikban István szent király ostyavékony dénárja ezüstből, de egészben. A harmadikban két pár fülönfüggő karika. A negyedikben kis nyitott karika, aranyból. Az egyik vége felpödörítve, mint a gácsér farka. Úgy hívják ezt az ékszert, hogy hajkarika. Az avarok meg a régi magyarok ebbe fogták bele a befonott hajuk homlokba hulló tincsét, és eligazították a halántékukra, hogy ne előgessen a szemüknek. Rendesen bronzból, ezüstből csinálták, az aranyból való ritkaság.

- Hát itt a jóvátétel - igazgatta elém Cuci János a skatulyákat. - Ez az első sírból való, ez a harmadikból, ez a negyedikből, az aranykarika a hatodikból. A másodikban meg az ötödikben nem volt semmi, mert azok csak aprószentek sírjai voltak. Ötvenhét centisek.

- Megmérték, Cuci?

- Hát. Ahogy az igazgató úrtól láttam. Csak nekem nem volt colostokom, oszt csak úgy az ásónyelire jegyeztem rá bicskával a mélységet is meg a hosszúságot is. Azt azután a faluban meghitelesítettük a mértékkel.

- Most már mondja meg, hogy jutottak maguk ezekhez.

- Mondom, kérem. Ástuk. Jóvátételnek.

- Micsoda jóvátételnek? Mondja el, Cuci János.


Cuci János vallomását szóról szóra adom vissza.

- Olvastuk a Magyar Hírlap újságban, hogy igazgató úr fölmagasztalta a szőregieket. A Máder kéményseprő urat meg a Sztojkov Dusánt. Ugyan nem is mink olvastuk, hanem a boltos említette nekünk, megkértük, hogy olvassa csak föl. Fölolvasta, csakugyan úgy volt megírva, ahogy elmondta. No, mondom ennek a Molnár Józsefnek, én nem hagyom magam, hát te hagyod-e? Azt mondta, ő se hagyja. No, ha te se hagyod, akkor fogjunk össze, karoljuk föl a magyar nemzetet. Mutassuk meg, hogy mink is csakúgy benne vagyunk a kultúrába, mint a Máder meg a Sztojkov. Majd szembesülünk az igazgató úrral, hogy Klára is van annyi, mint Szőreg. Hát tessék.

Három nap ástak négy helyen reggeltől estig. Két partban nem találtak semmit. A harmadikban találták a bronzcsákányt. A negyedikben találták a nagy temetőt, Szent István király korából.

- Melyik halom ez, Cuci? Meg tudná mutatni a térképen?

- Meg. Ez a kicsike itt a kukutyini dűlőben, amelyiken az ősz, öreg ember azt mondta az édesatyámnak, hogy keressen más helyet, mert az nem alvásra való.


Cuci János, miután kezeimhez szolgáltatta a jóvátételt, még egyszer benyúlt a zsebbe.

- Ezt meg tessék a múzeumi felszerelésekhez tenni. Ezt odaszántam ajándékba - tett elém még egy kis papírcsomagot.

Kibontom a papírt, egy bicska van benne. Igen rendes, tülöknyelű bicska, szegény ember szalonnázó készsége.

- Nem értem, Cuci. Ki bicskája ez?

- Az enyém. Tavaly vettem a zombori búcsún két pengőért.

- Miért akarja ezt nekünk adni?

- Tudja, igazgató úr, nekünk nem volt olyan kis spatnink, amivel maguk szokták a csontvázakat feltisztítani. Csak úgy körömmel kapargattuk őket, de nagyon kemény volt a föld, nézze, mind letöredezett a körmöm. No, mondom Jóskának, ez így nem jó lesz, még elkeverünk valami apróságot, inkább előveszem a bicskát. Az osztán szuperált is, de tudja Isten, azóta nem tudok vele kenyeret szegni. Hiszen tudom, hogy nincs abba semmi, a holt se más, mint az élő, de azért mindig úgy megképzenek előttem a tetemek, ha kenyeret vágok a bicskával. Hát csak tessék eltenni a szerszámos ládába a többihez.

- Mivel tartozom én maguknak mindezekért, Cuci?

- Ezért nem jár semmi. Ha majd bontatja igazgató úr a temetőt, és fölvesz bennünket napszámba, azt igen szépen megköszönjük. De ezt nem fizetségért tettük. Ez csak jóvátétel a magyar néptül. Hogy az se alábbvaló, mint a morva meg a szerb.

Erre csak nagy lélegzetvétel után lehetett megszólalni.

- De a bicska? Az már csak nem jóvátétel?

- Nem. Azt magán jószántambul adom ajándékba.

- De emléket csak adhatok érte? A magam bicskáját?

- Nagy tisztességnek fogadom.


Cuci János klárafalvi tapasztóemberről nem lehet több strófát írni, mert innen kezdve szomorúra fordulna a Das Lied vom braven Manne. Nem fogadhatom fel napszámosnak, mert nincs miből ásatni többet, s István szent király népének csontjait az eke vasa fogja széthányni. A nagy leépítéseknek a szegény kis magyar múzeumok az első áldozatai; jobb erről nem beszélni, mert vagy káromkodás lenne belőle, vagy fogcsikorgatás. Pedig én ezt a dalt himnusznak szántam Cuci Jánosról, aki nem hagyta magát, és bizonyságot tett róla, hogy nem halálra való fajta az övé.



Csöndes kis hírek

A nyári-útban keressük az ősöket, akikről úgy ver a szó, hogy eleink lehettek valaha. Legalább Antal, a kubikos, ilyen véleménnyel volt, amikor a tavaszon az íróasztalomra tette a vászontarisznyáját.

- Bögre-e vagy koponya? - tapogattam a tarisznya gömbölyödését.

- Ez csak a bögréje - csomózgatta ki a jóember a tarisznyamadzagot -, az öreg tata bent maradt a kanális partjában.

Valami ínségcsatornát ásattak a népekkel, annak az oldalából gurult ki a füstös, kormos cserépbögre.

- Hát ezt hun gölöncsér szerkesztette, fiam - fogtam rá a kefét a kincsre.

Antal hangja egy kis neheztelést éreztetett.

- Nem tösz az semmit, akárhunnan való gölöncsér csinálta. Azért csakúgy ésszel élt az, mint mink.

- Miből gondolja, Antal?

- Abbul, hogy még most is kolbászszaga van a fazéknak.

El kellett ismernem, hogy ez a régészeti megfigyelés páratlan a maga nemében, de sajnos, azt is konstatálnom kellett, hogy minden ténybeli alapja hiányzik.

- Szagolja csak meg még egyszer, Antal! No? Érez valamit?

Antal szusszantott egyet-kettőt, s kénytelen volt megcsóválni a fejét.

- Most már nem érzök rajta semmit, hallja. De tudja-e, miért?

- Mondja, no.

- Mert mind kiszagolgatták belűle a népek a jó szagot.

- Melyik népek?

- Hát a többi kubikosok. Hallja-e, úgy szagolgatták tegnap egész nap, mint kutya a kásás bográcsot. De, tudja, nem tilthattam el űket tüle, mert mostanában nemigen dúskálódnak ilyen szép szagban.

- No, majd ha a többit is kiszedjük a földből.

- De nem löhet ám. Mondom, volt ezöknek az eleinknek magukhoz való eszük.

- Hogyhogy?

- Úgy, hogy befeküdtek a kocsiút alá, mert ott nagy tilalomban vannak. Az utat nem löhet fölbontani, mert az államé.

- Hátha mégis. Majd szót értünk az állammal.

Antal hitetlenkedett. Fájdalmas tapasztalatokat tehetett az állammal való szótértés irányában.

- Szokás-mondás, hogy ökörben ne keress ikrát.

Egy szóval se mondom, hogy ez a szentencia minden alap nélkül való, de azért néha meglepetés is éri az embert. Engem is az a kellemes csalódás ért, hogy az illetékes államépítészeti hivatal első szóra megadta az engedélyt. Sőt huszonnégy óra alatt írásban is megküldték. De még az útkaparónak is kiadták az ordrét, hogy jó kolléga módjára karoljon fel, és ne gáncsoljon el mint veszedelmes konkurrenst. Nagy darab földön nem találkoztam ennyi hivatalos előzékenységgel. Azzal viszonzom, hogy nem név szerint mondok érte köszönetet, nehogy baj legyen belőle. Hátha valami sérelem érte a közigazgatási etikát? Mit tudom én, nincs-e arra valami utasítás, hogy a hivatali tekintély megköveteli a nagyképűséget?

Elég az hozzá, hogy keressük az ősöket a felbontott útban, de az ősök most jobban kerestetik magukat, mint ezelőtt. Persze, hiszen megmondta Antal, hogy van azoknak magukhoz való eszük. Nem kívánkoznak a mai világban a föld fölé, mikor a föld alatt sokkal elszívelhetőbb világ van. Még tán ajánlási íveket is íratnának velük alá, ha megtaláltatnák magukat.

No, majd meglátjuk. Még a holtak előkerülnek, ráérünk egy kicsit elnézelődni az élőkön.


"A válogatós ember." Valamikor, kutyúrégész koromban a napszámosaim munkaidejéből körülbelül egy óra pazarlódott pipagyújtásra. A háború óta cigaretlizik a szegény ember, s ez múzeumgazdasági szempontból duplázza az időveszteséget. Ugyan, most már se nem pipáznak, se nem cigarettáznak az embereim. Eldohánytalanodtak - akárcsak a múzeum.

Most már csak beszélgetnek az embereim az elmúlt gyönyörűségekről. Az egyiknek van egy tajtékszipkája, s abból szeretne egy kis hasznot húzni, ha már öröme úgyse lehet belőle. Ajánlgatja a másiknak.

- Egy zsák krumpliért neköd adom. Pedig ló van rajta kifaragva, mégpedig fias ló.

Megszólal a harmadik:

- Már akkor inkább az enyimet vödd mög, testvér, mert azt érdemösebb nézögetni. A valóságos Tündér Ilona van rajta kifaragva meztelenül.

- A ló többet ér, sógor! - erősködik az első.

- Majd csak hatvan felé - kacsint a második. - Amikorára mögvakul.

- Kicsoda?

- Hát a sógor.

Ebből nagy nevetés lesz, s mivel a csősz éppen akkorra érkezik oda, ő is kiveszi a részét a közörömből, s aztán megkérdezi, hogy mit nevetnek.

- Azt nem mondjuk mög kendnek, mert kend nagyon válogatós embör -, incselkednek vele.

Megkérdezem, miben válogat?

- Hát a dohányban.

- Maga még pipás ember?

- Én még az - mondja némi kényességgel, és ki is szabadítja a belső zsebből a mocskos kis makrapipát.

- Pipás, de nem dohányos - szól ki a gödörből valamelyik helyreigazító.

- Hát akkor hogy válogat a dohányban?

- Úgy, hogy hol krumplilevelet szíj, hol salátát, hol feketenadálylevelet, de egyikben se tud mögállapodni.

- Most már igön - mondja a csősz komolyan, s nagy erőlködéssel igyekszik füstre hozni a makrát.

S mikor már túl van a nehezén, és kezd szivárogni a pipából valami fanyar kék pára, elégedetten magyarázza:

- Ezt már passzió szívni, mert ez fán termött. Meggyfalevél.


"A tekintélyi elv érvényesítése." Lelőhelyvadászaton vagyok a harmadik dűlőben. Valami kopár halmot láttam messziről, afelé igyekszem. Lucernatábla mellett haladok el, jó félméteres csapás vezet rajta keresztül. Keményre taposott ösvény, lehet, hogy lopott út, de a gyakorlat törvényesítette. Most is rövidíti rajta az útját egy rongyos ember. A rossz példán én is fölbátorodok, megyek utána. Az ösvény túlsó végén megáll, egy kicsit hátrabillenti a fél fejét, aztán egészen megfordul, és elállja az utat.

- Ez tilos út, hé - néz sunyin, és szól félregörbített szájjal. Ha kutya volna, már késő volna ütőfát keresnem. De hát ember, s úgy lehet, van is oka így acsarogni az úrra. Megpróbálom jó szóval békíteni. Rá is mosolyodok.

- Látta, hogy legeltem, jóember?

Eltátja a száját, és pislant egyet-kettőt. Nem tudja, mit gondoljon rólam. Minden esetre számítva elhúzódik az utamból, és megcsöndesedve mondja:

- Aztat nem állítottam.

- No látja, akkor nem tettem több kárt a lucernában, mint maga. Magáé ez a föld?

- Nem - csóválja a fejét -, nem az enyim. Nincsetlen vagyok én.

- Maga a csősz?

- Nem, nem én vagyok.

- Hát akkor mit rendelkezik itt? Kicsoda maga?

- Én? - mondja fölemelt fejjel és szigorúan. - Én a csősznek a körösztapja vagyok.

Így már igen. Hiába, csak az összeköttetés ád az embernek tekintélyt. Most már azt se kérdeztem meg, miért tilos az nekem, ami neki szabad. Csak megemeltem szó nélkül a kalapom a csősz keresztapja előtt, aki a tekintélyi elvet ilyen tökéletesen érvényesíti a hereföldön.


"Pártfogói jog." Déli kenyerezgetés közben a követválasztásról beszélgetnek az embereim. Nem ők kezdik, hanem én. Kérdezem, hogy fújt-e már a szele a faluban?

Nem, nemigen fúj. Némely részük nem is hallotta még, hogy már megint követválasztás lesz. Mernék fogadni a fél fejembe, hogy ha kéményseprőválasztás lenne, sokkal könnyebben kimenne a szemükből az álom. Mert kéménye minden háznak van, még az ő sárgunyhójuknak is, de mi közük őnekik az országházához?

- Mégis, mi hallatszik, ki lesz a követ?

- Hát akit az urak akarnak - vonnak vállat.

Nem bánnák, ha az urak a mostani követet akarnák, mert az nagyon jó ember. A községnek is sokat tett, meg a szegénységet is mindig fölkarolta. Három-négyezer pengőt mindig szétosztogatott, ha lent járt, s még csak meg se kérdezte, hogy hívják, akivel jót tett.

- Igaz, hogy itten se mindönki tudja az ű nevit - mesélte az egyik napszámosom, fiatal legényke. - Az én édösapám se tudja még máig se, pedig ű rászavalt.

- Hogy szavalt rá, ha a nevit se tudta?

- Úgy, hogy nagy szívességgel fogadták, mikor fölmönt szavazatot tönni, és mögkérdözték tűle, hogy "hát maga, öregem, kire szavaz?" "Hát csak a legjobb embörre írják be", azt mondta az atyus, osztán el is tanálta, hogy kire köll a szavazatot tönni, mert azt mondták neki, hogy "maga, öreg, derék ember", s még szivart is adtak neki.

Egy hosszú, köhögős ember, aki félkönyökre dőlve szundikált a kenyerezés után, éppen most köhögte fel magát álmából.

- No, neköm nem adtak - szólalt meg, ahogy kifulákolta magát. - Neköm azt mondták, hogy kitakarodjak, még szépen vagyok.

- Igen, mert te azt mondtad, hogy a dematrakát írják be - mondta a Tündér Ilonás szipkájú.

- Csakis. Most is azt mondanám, ha pártfogó volnék.

- Egy fene az - ásított valamelyik. - Úgyis csak osztraka az mind.

A köhögős nem hagyta magát.

- Nem úgy van az. Éntűlem is azért vötték el a pártfogói jogot, mert félnek tűle, hogy az igazságnak fogom pártját.

Most jöttem rá, hogy ezek a szavazati jogot pártfogói jognak hívják. Országunk nagyurai, értitek-e, micsoda kevélysége van ebben az ezer esztendős megaláztatásnak? Hogy ezek a hallja-kendek, ezek a fűszál-emberek kezdenek rájönni arra, hogy ti vagytok a kéregetők, és ők a pártfogók? Hátha egyszer az eszük is azt mondja nekik, amit most az ösztönük!

Egyelőre azonban nem kell félni tőle, hogy kinyílik a szemük. Inkább lecsukódik még a köhögős pártfogóé is. Az ösztövér, fáradt emberek úgy hevernek szanaszét a fűben, mint ledöntögetett bronzszobrok. Némelyiknek csak a szája van ki az arcraborított kalap alól, és meg-megrándul a bajusz alatt. Álomtarisznyából folytatják a kenyerezést.


"Posta jön." Nekem hozzák a postát, táskaszámra az utánam küldött leveleket. Ahogy összenyalábolom őket, és visszavonulóban vagyok összes termeimbe - van nekem pipacs-szobám is az árokban meg somkórótermem is meg iszalag-szalonom is, mégpedig kékvirágú vad klematiszokból -, utánam szól az egyik magyarom:

- De sok ellensége löhet az igazgató úrnak!

- Hát amennyi rendes embernek illik - szólok vissza -, hiszen azokkal egész az ember. Vagy látott már maga almafát naggyá nőni anélkül, hogy féreg ne rágta volna?

Bontogatom a leveleket, kiörülöm magam nekik, s akkor jut eszembe, hogy nini, mit is mondott az elébb az az atyámfia. Kiszólok neki a lapulevelek alól:

- Ugye, miről gondolta azt maga, hogy nekem sok az ellenségem?

- Hát az a kögyetlen sok levél, mondok, az nem jelönthet jót.

- Maga nem szokott levelet kapni?

- Nem, hála Istennek, én nem kaptam, miúta a háborúbul visszakerültem.

Erre egy kis körvallatást rendeztem. Kiderült, hogy tizenegy ember közül ebben az esztendőben kilenc még nem kapott levelet. Kettő kapott, de abban se volt köszönet - ügyvéd küldte mind a kettőnek.



FÖLDHÖZRAGADT JÁNOS TÖRTÉNETE



Tót Antal körtéi

Az én gyermekkoromban két gazdag embere volt a mi kis városunknak. Egy testvérek voltak, a fiatalabbnak Tót Gáspár, az öregebbnek Tót Antal lett volna a becsületes neve. De a fiatalabbat csak fukar Tótnak, az öregebbet csak Sebaj Tótnak ismerte mindenki. Fukar Tót arról volt híres, hogy még a kanári madarának is szemenként olvasta ki a kendermagot. Sebaj Tótot meg azért hívták így, mert ha szegényember panaszolta neki a baját, azt mind azzal vigasztalta meg:

- Sebaj, barátom, neked is van, míg nekem ád az Isten!

Soha attól hiába nem kért senki. De még kérni sem kellett tőle, mert ha hírét hallotta valaki bajának, maga sietett oda a segítséggel.

- Sebaj, atyámfia, megtámasztalak én addig, míg a magad lábán bírsz állni!

De hét határban nem is beszéltek az emberek Sebaj Tót Antalról, csak kalaplevéve. Egyszer a Fütyű cigány azzal állított be hozzá, hogy nem kerülközne-e az ő számára valami viseltes kalap a padláson.

- Minek az neked, te Fütyű? - mosolyodott el Antal úr - hiszen nem tűri a te bozontod a kalapot.

- Oka van annak, kérem sépen - hunyorgott Fütyű, - Ségyellem, hogy azs egés város kösön azs úrnak, csak én nem kösönhetek, mert már hús estendeje elvesejtettem a kalapomat.

- Sebaj, Fütyű - nevetett Antal úr, s a kalaptól a csizmáig úgy kiruházta Fütyűt, hogy grófnak elmehetett volna.

- Nagy baj lesz még abból a sok sebajból - csóválta meg kevély fejét Fukar Tót Gáspár, mikor az effajta hírek a fülébe jutottak.

S az lett abból csakugyan, hogy Antal úr egyszer hiába nyúlt a ládafiába, mikor a felvégi szegénysoron kutat akart fúratni az iskola udvarán.

- Sebaj no - vigasztalta magát -, van a Gáspár öcsémnek annyi pénze, hogy nyilván meg se tudná olvasni.

Volt annak annyi, hogy lapáttal mérte az aranyat, szakajtóval a bankót. Nem is mondta a bátyjának, hogy nem ád, inkább azt mondta, ád, amennyi kell, de nem adja ingyen.

- Adok pénzt, bátya, ha nekem adod a bodomi réted - szegezte a testvérére a hideg nézésű szemét.

- Sebaj no - csapott a tenyerébe Antal úr, s másnap már fúratta a szegények kútját.

Iskolát, kórházat, templomot építtetett, s lassanként mindenét elsebajozta a jó szívével. Föld, erdő, szőlő minden a Fukar Tót kezére került. Sebaj Tótnak nem maradt egyebe, csak egy kis háza, meg ennek a végében egy nagy körtefája.

- Sebaj - mosolygott a jó ember -, megtalálnak engem a szegényeim a körtefám alatt is.

S úgy kell lenni, hogy a jó Isten maga is rámosolygott a Sebaj Tót Antal körtefájára, mert azt még a legínségesebb esztendőben is mind lehúzta a pirosképű csengettyűkörte. Vándorló, gyermek, kolduska azalól el nem ment éhesen, s Antal úr együtt bólongatott a nevető körtékkel:

- Úgy bizony, ezt a fát a szegényeknek meg a gyermekeknek hagyom örökségbe.

S végig-végig simogatta a tekintetével az öreg fát, mintha csak azt mondta volna neki:

- Aztán gondját viseld ám a szegényeimnek, akiket rád hagyok örökségbe!

S úgy kell lenni, hogy lelke van a fának is, mert az öreg fa nagyon búsan csörgette meg az ágait, mikor az özvegy asztalosné állt alája nagy jajszóval:

- Nagy bajban vagyok, lelkem tekintetes úr. Elvitte a tehénkémet zálogba a Gáspár tekintetes úr. Segítsen rajtam, lelkem tekintetes úr!

- Sebaj, lelkem - szalajtotta ki a száján Antal úr, de aztán megzavarodva nézett körül. Hogy segítsen az istenadta asszonyán, mikor egyebe sincs már az egy körtefájánál. S azt is elhagyta már a szegényeinek!

- Sebaj, lelkem! - villant fel újra az öregúr szeme, aztán elballagott az öccséhez. Az akkor is pénzt olvasgatott, s ahogy a bátyját meglátta, mérgesen taszította be a fiókot.

- Magam is szegény vagyok!

- Sebaj - könyökölt az asztalra Antal úr -, annyi pénzed csak van, hogy a körtefámat megveheted?

Fukar Tót Gáspár mohón kapott a szón. Anélkül is régen szúrta a szemét, hogy a bátyja a város minden szegényét odacsődíti a fája alá.

- Nem is kell érte pénz - folytatta Antal úr. - Visszaadod az asztalosné tehénkéjét, s tied a körtefa.

- Nem bánom, de őszre kivágatom - mondta mogorván az öccse.

- Sebaj - mosolygott szelíden Antal úr -, de van egy kikötésem. Ha előbb találnék meghalni, temessetek el velem a koporsómban egy kosárka körtét. Legalább ennyit szeretnék megmenteni a vagyonomból.

- Hóbortos volt világéletében - nézett Gáspár úr a bátyja után, aki olyan vígan kocogott haza a körtefájához, ahogy más ember a családjához szokott. Odaült alája, végigcirógatta a törzsét, súgott-búgott neki, s úgy kell lenni, hogy lelke van a fának, mert annak is minden levele csörgött-zörgött egész éjszaka, pedig szellő se rezdült.

Isten tudja, mit beszélgettek, mit se: az bizonyos, hogy Sebaj Tót Antal föl nem ébredt többet, ahogy azon az éjszakán elaludt a fája alatt. De szép szelíd arcán mosoly gyanánt futott végig a napsugár, mikor a koporsójában odatették az oldalához a kosárka körtét. S mintha a körték piros arca is mosolygott volna:

- Ne félj, megtartjuk, amit fogadtunk!

S bizony megtartották. Gáspár úr hiába vágatta ki másnap az öreg körtefát, a bátyja emlékét nem vágta ki vele az emberek szívéből. Az eltemetett körték kikeltek, megeredtek, s az Isten kertjében ma is Antal úrnak van a legszebb síremléke. A behorpadt sír fölött kicsiny körtefaerdő zúgatja lombjait, s mikor gyümölcsével szomját oltja a vándor, vagy futkározó gyermek, vagy az égi madár, olyankor mindig vidoran suhan át a szellő a fák koronáján:

- Ugye, hogy a síromban is gondjukat viselem a szegényeimnek?



A kirakat

Sokdolgú ember vagyok, nem is szájatátó természetű, azért az utcán én nemigen szoktam ácsorogni. Hanem ha játékosbolt előtt visz el az utam, annak a kirakata előtt mindig megállok. Elhitetem magammal, hogy a járkálás kívántatja meg velem ezt a kis pihenőt, pedig tisztában vagyok vele, hogy egész másról van itt szó.

Az én gyerekkorom úgy telt el, hogy még csak nem is láttam boltból került gyerekjátékot. Nem mondhatnám, hogy proletárgyerek voltam - a mi utcánkban, ahol én nevelkedtem, még tán ma se ismerik a proletár szót -, de a mi akkori szegénységünkhöz képest még a mai proletár is nábob. A Jézuska ugyan már akkor is tudta, mi az ő hivatala karácsony éjszakáján, de a mi házunkat mindig kifelejtette. (Nem tudom, azért-e, mert nem volt rajta házszám, vagy azért, mert olyan kicsi volt az ajtónk, hogy úgyse fért volna be rajta karácsonyfával.)

Elég az hozzá, hogy az én játékosládám az az árok volt, amelyik a házunk végében húzódott. Nyár derekáig ugyan tele volt szép zöld, békanyálas pocsolyavízzel, de mikor azt a kánikula kiszárította, sok mindenféle kincset lehetett ott találni. Fazékfület, kantafeneket, pipakupakot, cérnagurigát, üvegcserepet, mit. Egyszer egy üvegdugót is találtam, amely Ferenc Józsefet ábrázolta, s az öreg király képe nekem azóta mindig ebben a formában jelenik meg. Ez különösen kedves játékom volt, míg a fél feje le nem hasadt, akkor elcseréltem egy cserebogárért. Ezekből látnivaló, hogy játék dolgában az én gyerekkoromat nem nagyon kényeztette el a sors. Hát ezért ácsorgok én deres fejjel a játékosboltok előtt; kárpótolom magam a játéktalan múltért. Persze, szégyenlem magam e miatt a tisztes koromhoz nem illő bűnös szenvedélyem miatt, de hát a szenvedély ellen hiábavaló minden küzdelem. Ha én valami új játékot látok a kirakatban, akkor egy pillanatra mindig hosszúinges kisgyereknek érzem magam, és a szívemen nőtt fejfák alól mindig föltapsikol az öröm. Hát valamelyik délben, ahogy odaérek a játékosbolt elé, az andalgó-sarokra, látom ám, hogy a konkurrensek megelőztek. Két kimondhatatlan rongyos kislány áll a kirakat előtt, a legfelső lépcsőn, a maszatos kis orruk rányomva az üvegre, amit már beharmatosított szájacskájuk forró lehelete a hideg esőben.

Egyik az egyik sarokban ágaskodik, másik a másikban, a mezítelen lábuk vörös, mint a cékla, de a hangjuk vidámtiszta, mint a rigóé.

- Úgy ám, de nekem négy babám van, neked meg csak három - mondja a nagyobb, aki már túl lehet az öt éven.

- Azám, de ne félj, az enyimeknek meg piros pántlika van a nyakában - vágja vissza a kisebb.

No, gondoltam magamban, ezekből a kis rongyélusokból se nézné ki az ember, hogy ennyi bábujok van. Az is lehet, hogy csak a szájuk jár. Hiszen a gyerekek borzasztó hazugok, majdnem olyanok, mint a felnőttek.

- Nekem két házam is van, osztán katonák is strázsálnak előtte, oszt nemzetiszín masnijuk is van nekik - ezt megint a kicsi mondja, s most már kezdek észbekapni. Mert csakugyan látom magam is, hogy rózsaszín házacskák előtt fából faragott katonák meredtkednek a kirakatban, szuronyosak, puskásak, kokárdásak - ej, de jó, hogy az az antant nem járatos erre, mindjárt leszereltetné őket, hogy fel ne borítsák az európai egyensúlyt.

Csakhogy már beszél a nagyobbka csöppség. Azzal szúrja szíven a másikat, hogy neki meg négy lova van, és azoknak farka is meg sörénye is.

- Nekem meg tehenem van, egy, kettő, három... sok! - csattan fel diadalmasan a kicsi.

- Az se igaz ám - pöntyög a nagyobb -, mert csak két tehén a tied, a harmadik nem az.

- De igenis az - erősködik a kicsi -, nem is adom neked, tudod-e?

A nagyobb odasomfordál a kicsihez, és taszít rajta egyet. - Hát látod-e, hogy az enyim, te béka!

A kicsi méregbe jön, és úgy könyököli oldalba a nagyot, hogy visszagurul a sarokba.

- Így ni - teszi a csípője helyére a kezét a diadal gesztusával. - Most már a tehén mind az enyim, meg a ló is, meg a házak is, mert mind az én oldalamon vannak, tudod-e, oszt a te oldaladon meg nincs más, csak az a pisze baba.

És mikor megint a nagyobb taszítja vissza a kicsit, és körömmel, szikrázó szemmel esnek egymásnak, mint a vadmacskafiókok, akkor már tisztán látom, hogy ez a két istenszegénykéje elosztotta egymás közt a kirakatot innen az utcáról, hogy ami a jobboldalon van, azt az egyik nézheti, ami a balon, azt a másik. És most nekivadulva ki tudnák egymás szemét szedni azért az illúzióért, amelyik mind a kettőjüknek egyformán elérhetetlen messze van az üveg mögött.

Arról aztán én nem tehetek, ha az emberi együgyűségnek ez a kis képe az olvasónak a magyar politikusokat juttatja eszébe, és egy kicsit talán az országot is, amely egyedülvaló szegénységében nem tudja mással mulatni magát, mint hogy hol beveri a szöget a kukoricamorzsolószékbe, hol kiszedi belőle. A politikusok pedig szikrázó szemmel, csattogó foggal, tépő körömmel állnak a hatalom kirakata előtt, és véresre marcangolják egymást az illúzióért, a látszatáért a hatalomnak, amely bent, az antant boltjában mindnyájunknak egyformán elérhetetlen messze van az üveg mögött.



Hó-angyal

Nem bírtam halottak napján fölkeresni azt a két kis földbirtokot, amelynek egyharmada engem illet - egyik a szolnoki temetőben van, másik a félegyháziban. Nyavalyából, bajból úgy bevásároltam, hogy nem is tudom, mikor vihetem meg az adót a halottaimnak. Ahelyett teszem a fejfájukra ezt a történetet - érezzék belőle, hogy voltam én ott, ha ott nem jártam is.

Halottak estéjén összeverődtünk néhányan, magamforma lefeléballagók, akiknek nem olyan messzi már a messzi. A halottakról beszélgettünk, a fehéredő fejek óvatosságával, inkább a "nem tudom", mint a "nem hiszem" jegyében. Hogy tudnak-e rólunk, és nyújtják-e felénk a kezüket? Ők kapaszkodnak-e mibelénk, vagy mink kapunk tőlük segítséget olyankor, mikor a véletlennek szoktunk hálálkodni, mert megmentett bennünket valami rossztól, amit elkerülhetetlennek láttunk, vagy az ölünkbe dobott valami jót, amit nem vártunk? Mi az a "véletlen"? Nem az az "ismeretlen isten"-e, akinek oltára előtt elámult Szent Pál Phaleron kikötőjében, és az igazságot hirdette Theseus városának? Nem a halottak keze van-e benne azokban a "véletlenekben", amelyek néha megfordítják sorsunkat?

A halk vitát nem döntötte el, de befejezte a történet, amelyet a szobrász mondott el, galambősz hajával és kerek fehér szakállával, régi görög szobrászok hermáira emlékeztető öregember. A történet az ő története. Én azért mondom el a magam hangján, hogy legalább erről rám ismerjenek azok, akiknek szántam.


Gyerekkoromban sohase gondoltam rá, hogy szobrász leszek. Azt se tudtam, mi az a szobrász. Sok mindenféle mester volt a városunkban, de ilyen nem. Se ilyen cifra szó a mi utcánkban nem volt járatos.

- Varjúnak varjú a fia - ez volt a szavajárása édesapámnak. S mivel ő takácsmester volt, én is annak indultam. Mindig ott sündörögtem a szövőszék körül, s óraszámra el tudtam hallgatni a kattogását. Addig, míg el nem aludtam rajta. Olyan édeseket nem is álmodok többé, mint ott lehetett, a szövőszék árnyékában.

Ötödik évemben lehettem, mikor utoljára szundikáltam a szövőszék mellett. A nagy csöndességre ébredtem föl. Apám ott ült a padon, egyik kezével fogta a vetélőt, másikkal a serkentőmadzagot, úgyhogy még csak nem is pillantott.

- Édesapám! - szólítottam meg egy kicsit zavarodottan.

Nem szólt, megfogtam a kezét. Hideg volt, mint a jég, s ahogy ijedten megrántottam, nagy koppanással esett ki belőle a vetélő. Csodáltam, hogy nem hajolt le érte, és kiszóltam a konyhába édesanyámnak:

- Szülém, apám nyilván meghalt.

Különösebb ijedelem nélkül mondtam, mert nemigen tudtam még, mi az a halál, a mi házunkban nem járt addig. Azt hittem, az az egész, hogy az ember nyitott szemmel alszik.

Csak az anyám jajveszékelésére fakadtam sírva, s csak akkor szorult össze a szívem, mikor a koporsót kivittük a temetőbe. Haragudtam, hogy olyan mély gödörbe teszik, de azzal nyugtattam magamat, hogy másnap majd fölkaparom én ezt a sok földet a kis kapámmal.

Másnap azonban eljött értem a keresztapám, aki esztergályos volt, és elvitt őhozzájuk. Ott voltam egy hétig, és megtanultam csigát esztergályozni. Elhatároztam, hogy esztergályos leszek, és rá se gondoltam többet a temetőre.

Amikor megint hazavittek, nem ismertem rá a házunkra. Nem volt az udvarán kert, s annak a sarkában az a vadrózsabokor, amely kívül piros, belül sárga virágokat termett. Ilyent se láttam azóta csak itt egy budai kertben. Most az idén vágták ki, azt mondták, poloskaszaga van a virágjának. Pedig én úgy emlékszem rá, olyan jószagú virág nem volt több a világon.

A szövőszéket se találtam a szobában. Mosóláb terpeszkedett a sarokban, azon teknő, a szoba tele gőzzel, a falakon csurgott a pára.

Elfúlt a lélegzetem, ahogy megszólaltam:

- Vissza akarok menni a szép házunkba.

Szülém letette a ruhát, amit öblögetett, a szívére szorított, és elmondta, hogy most már nincs szép házunk, kertünk, semmink se. Szegények vagyunk, mert a bank nem hagyott meg mást, csak engem neki és őt nekem.

- Akkor ki akarok menni az apámhoz! - toporzékoltam nekivadultan.

Sohase felejtem el, micsoda ijedelemmel szorított magához az anyám.

- Lelkem-gyermekem, akkor várd meg, míg kimosom ezt a kis ruhát, aztán majd együtt megyünk a temetőbe. Hátha találunk valami ma ásott sírt, amibe még nem költözött bele a lakó.

Azt nem egészen értettem, mit mond, de láttam, hogy ki vannak sírva a szemei. Hirtelen megsajnáltam. Nem emlegettem többet az apámat, és tájára se mentem a temetőnek.

Nagy nyomorúságunkban éldegéltünk vagy két esztendeig. Most már tudom, hogy nyomorúság volt, de akkor nem tudtam. Örültem annak, hogy az édesanyám mosóasszony, mert így mindig meleg volt nálunk, meg este is szivárványt lehetett látni a gyertya körül a sűrű vízpárától.

Föl is tettem magamban, hogy én is mosóember leszek, ha megnövök.

Bele is kellett ebbe a mesterségbe tanulnom, akár akartam, akár nem. Szülém elkezdett köhécselni, akkor úgy mondták ezt, száraz-betegség. Néha úgy erőt vett rajta a köhögés, hogy le kellett neki feküdni a lócára. Olyankor nem nagyon ügyes kezemmel én csavartam ki helyette a vizes ruhát.

Koromhoz képest - nyolcadikba fordultam már - túlságosan is ügyetlen voltam, s anyám üzletfelei, többnyire mesterlegények, nem akarták eleganciájukat a humanizmusnak feláldozni. Csak az öreg muzsikus cigányra mostam már, aki vak volt, vezetgetni kellett, annak már úgy is jó volt az ing, ahogy én helybenhagytam.

Fogyott a kenyerünk, mint a holdvilág, s anyám fogyott, mint a megszegett kenyér. Most már nem a lócán feküdt, hanem a szalmanyoszolyán bontotta el magának az ágyat. De úgy, hogy nekem is helyet csinált maga mellett.

- Gyere, kisfiam, melegítsük egymást egy kicsit.

Már akkor tudtam rettegni a haláltól, és éjszakára mindig odatoltam az ajtó elé a mosószéket, hogy a kaszás ember be ne tudjon jönni rajta. Ilyennek képzeltem, mert a halotti-társulat fekete lobogóján is így volt kihímezve ezüstből.

Nem ért semmit, a halál be tudott jönni máshol is. Tán a törött ablakon, tán a megrepedt falakon, de valahol csak belopódzott. Szülém odahúzott magához, utoljára megfésülte a kócos hajamat, megcsókolta a homlokomat, és azt mondta:

- Kisfiam, én most kimegyek édesapádhoz, de azért ne félj, sohase hagylak el. Most pedig tedd meg, amire kérlek, hívd a keresztanyádat. De ne szaladj, mert akkor megizzadsz, és mindjárt megfájósodik a torkod. Igaz, ha keresztanyád eljön veled, majd mutasd meg neki a ládafiában azt a barna papirost, és mondd meg neki, hogy ki ne hajítsa. Sárga-fehér cukor van benne, és neked csak avval hasznos a herbatea.

Mire visszaértünk keresztanyámmal, már este volt, és szülém lelke a csillagok közül integetett le rám.

- Ne félj, sohase hagylak el!

Látni nem láttam, de tudom, hogy ott van, és vigyáz rám, ahogy megígérte. Ez a hit meg is békített egy kicsit. A temetésen csak azért fakadtam sírva, mert az öregasszonyok is mind sírtak. A jó emberek, akik magukhoz vettek, nem győztek rajta csodálkozni, milyen nyugodt vagyok.

De egy hét múlva elhagyott a nyugalmam. Nem éreztem szülém magam körül, hát kimentem hozzá a temetőbe.

Zimankós téli nap volt, majd megvett a hideg, ahogy a behavazott homokosgödrök közt bukdácsoltam. Csurgott a könnyem, mire a szülém sírjára rátaláltam. A "nagy ágyat" az édesapámmal együtt vetették meg neki, s ahogy ráborultam a havas halomra, az ő szavát is hallottam:

- Ügyes gyerek vagy, hogy ki tudtál hozzánk jönni.

Persze csak cinegék bujkáltak a száraz csipkebokrokon, s csak a szél ütögette össze az ecetfák zúzmaracérnás ágait, én mégis hallgatódzva néztem körül. És nagyon megfájdult a szívem, mikor észrevettem, hogy körös-körül minden síron van kő, csak az én szüleimén nincs.

Megakadt a szemem egy kis kőházon, amelyiknek kereszt volt a tetején. (Még akkor nem tudtam, hogy kriptának hívják az ilyent.) Fehér kőangyal állt az ajtajában, olyan, mint a templomban az oltár mellett, de ez a szájára tette az ujját, mint azt akarná mondani:

- Csitt! Idebent alszanak!

- Nini - gondoltam magamban -, ilyent én is tudnék csinálni.

S már akkor hempergettem, gyúrtam, formáztam a havat a sírunk felett, és nem éreztem semmi hideget. Inkább égett az arcom, kezem, mint a parázs, mire készen lett a térdeplő hóangyal.

Akkor hangot hallottam a hátam mögött:

- Nézd csak, ez a kis kölyök kész szobrász.

A kripta gazdája volt, kereskedő ember, aki a feleségével valami évforduló-napon látogatta meg a halottakat. Kivallatott, ki vagyok, mi vagyok, s neki köszönhettem, hogy tíz év múlva márványangyalt faraghattam a szüleim sírjára.

A halottak nélkül sohase lett volna belőlem szobrász.



Esteli dal Hajnal Matyikáról

Az Úristen a Lelkek Kertjében sétált, s valahonnan egy kis fehér lélek szállt rá a kezefejére. Olyan kicsi és olyan fehér, mint a gyermekfűlánc röpülő bóbitája.

Noha az Úristen látta, hogy ez nem nagy nemből való lélek, mégiscsak rámosolyodott a kis bóbitára, mert neki minden lélek egyformán kedves, akár melegházi lélek, akár csak olyan árokparti. Aztán ráfújt a kezefejére:

- Eredj le a földre, bóbita-lélek, s legyen ott belőled Hajnal Matyika.

Hogy mi végre teremtette a jó Isten ezt a Hajnal Matyikát, azt csak ő tudhatja. Talán valami titkos betűt is íratott a homlokára, csillag alakút vagy keresztet formázót - Hajnal András azt nem látta meg, ugyan hiába is látta volna, mert nem volt írástudó ember. Ő csak azt vette észre, hogy a kicsinek homlokába nőtt haj van, mint a kis csikónak, s ezen a szíve is nevetett meg a szeme is.

- Kis csikóm, te! - dörgölte hozzá a bajuszát a ráncos kis archoz.

- Soká szalad még az, apja - szabadította ki a pólyát az apa kezéből az anya.

- Nem vetök neki három esztendőt, hogy mán a talicska előtt szalad - emelte föl a fejét Hajnal András, de nagyon büszkén. - Mög is varrom neki a hámot még ma.

Ha Hajnal András király lett volna, egy ezredet adott volna az egyórás fiának, és generálisruhát szánt volna neki háromesztendős korára. De Hajnal András kubikos volt, és fantáziája nem ért tovább a talicskája kerekénél. Nagyon jó jelnek vette, mikor a gyerek először elvirdította magát.

- No, hát nem úgy csikorog, mint a taligakerék? Mondom én, hogy csikónak teremtötte ezt az Isten.

A kubikos nemzet nyelvén azt a gyereket hívják csikónak, aki a talicska elé van fogva, és segít azt húzni az apjának, mikor a gödörből kitalicskázza a földet a partnak támasztott deszkafeljáróhoz. A csikó leginkább csak a maga bőrébe van öltözve, de azonfölül hámot és nyaklót is visel. A művelt publikum Afrika-utazók könyveiben is lát ilyen képeket.


Mikor a csikó jelölt egyesztendős lett, becsukták a téglagyárat, amelynek agyagjába Isten a kubikosok kenyerét rejtette. Gazdasági válság - irkálták az újságok; a fenének kellene megenni az urakat - mondták a kubikosok. Hajnal András nem nyilvánított véleményt semmilyen irányban, hanem a gyereket beleültette a talicskába, az iszákot rászíjazta az asszony hátára, s megindult világgá mint afféle szemes ember. A gyár keze-lába helyett a maga ura-gazdája lett. Önálló vállalkozó. Kikopván az agyagból, a homokon szolgálta az emberiség közjavát. Vándorolt a pusztákon, a tanyák közt és a szőlőkben, s ahol vermet ástak, falat vertek, halmokat hordtak le, vagy semlyékeket töltöttek fel, ott mindenütt szerencsét próbált. Igen olcsó ajánlattevő volt, kenyeret, szalonnát kért magának meg az asszonynak, de szegény helyen a szalonnát is elengedte, ha megváltották egy csésze tejjel, a csikó jelölt istápolására. Az ugyan már a zöldhagymát is elcsámcsogta, meg a nyers sárgarépából is kicuppogta az édeset, de mégiscsak a tejecskét nyeldegélte legmohóbban. Az anya teje elapadt ugyan, de szoptatós asszonyok szíve sokszor megesett a kis bogáron, s ezt néha ráadásnak adták, máshol beszámították a napszámba. Duzzadt tőgyű kecskére is rászabadították néha az éhes kis szájat, s ha tehénistállóban éjszakáztak meg, akkor nem lehet letagadni, megesett, hogy megrövidítették a szopós borjút. De ezt Hajnal András mindig jóvátette, mert az ilyen helyen nagyobb lendülettel taposta a vályognak való sarat.

És Matyika, akiben hét határ asszonyainak és állatainak a teje vált hússá és vérré, úgy nekigömbölyödött, hogy meg lehetett volna rajzolni mintának a csecsemővédelmi plakátokra. Gagyarászva, csérogva, víjjogva, a maga madárhangjainak örülve, úgy ült a talicskában, mint valami diadalszekéren, feleselve a kubikos trófeákkal, az ásóval, lapáttal, csákánnyal, amelyek lépten-nyomon összekoccantak a gübbenős dűlőutakon.

- Ki rí? Ki rí? Ki rí? - kérdezte a talicskakerék, ahogy viaskodott a szétomló poszahomokkal.

Ez a kérdés ugyan nem nagyon illett egy diadalszekérhez, amely az élet elpusztíthatatlanságának szimbóluma gyanánt zötyögött a homokon, de azért nem volt indokolatlan, mert Hajnal Andrásné valóban el-elsírdogálta magát, ahogy meggörnyedt háttal cipelte az iszákot a családja után. Egy nagy kubikos-dinasztia sarjadéka volt ő, anyja, öreganyja, dédanyja mind a kubikos asszonyok rendes életét élte, reggeltől estig vetette a téglát, este főzte a lebbencslevest, éjszaka mosta a szennyest, foltozta a foltot - nem lehetett azt szívfájás nélkül megállni, hogy ő ilyen cigányéletre jutott.

De csak olyan nyilalló szívfájás volt ez, s mindjárt elmúlt, ha Matyika kidugta a fejét a trófeák közül, és rávigyorodott a szülőjére:

- Tu-tuccs!

- Rozmaringom, violám, pipi madaram - búgott vissza Hajnal Andrásné a nevető gerlicefiókra.


Mire Matyika kétesztendös lett, akkorra Hajnal András ingatlant szerzett magának, noha nem olyant, amit a statisztikai évkönyv a nemzeti vagyon gyarapodása gyanánt szokott elkönyvelni. Megegyezett egy emberséges gazdával, hogy lekubikolja a halmát, ha tíz esztendőre bérbeadja neki az udvara sarkát, a kutyaól meg a disznóól közt. Ott épített magának egy kis putrit a kubikos gyeptéglából, gaztetőt is csinált rá, s most már elmondhatta, hogy otthon van, hogy hazulról megy el munkába, és haza megy munka után.

Ettől kezdve azonban nem sokat volt otthon Hajnal András. Elköhögősödött, a köhögés rászoktatta az italra, s mentől többet ivott, annál jobban köhögött. Először csak egy-két napra maradozott el, aztán egy-két hétig nem ment haza, egyszer aztán nyomaveszett egészen. A pusztabíró csendőrt küldött az asszonyért, s valami írásból felolvasta neki, hogy az urát kifogták a Tiszából, s itt meg itt már el is temették.

Özvegy Hajnal Andrásné egyszer-kétszer még álmodott a halottal, s az kezdetben azt jelentette, hogy olyankor egész napra megfájósodott a feje, de később már csak esőt jelentett. Utoljára aztán elmúlt ez is. A halott beleunt a hazajárásba, s az élő fáradt volt álmodni. Ha este elvágódott a szalmavacokra, hajnalig úgy feküdt, mint a holttetem. Matyika alig tudta felnyivákolni:

- Édösz, édösz... Keljön föl. Tenéjte töllene a séptezsembe.


Ha szűkösen is, mindig akadt egy kis kenyérke a Matyika szép-kezébe. Hála érte annak a nagyon jó Istennek, aki nemcsak magnóliát meg rózsát teremtett, hanem folyófüvet is, porcsint is, acatot is, ballangót is. Ezek az áldott virágok, amelyeknek a magját az Úristen bizonyosan külön angyalokkal szóratja el a tavaszi éjszakákon a tárt ölű mezők felett, külön is rájuk parancsolván, hogy sokasodjanak és szaporodjanak. Mert mi lenne az özvegy Hajnal Andrásnéból, ha kigyomlálandó gazok nem teremnének a gazdagok földjén? Ezeknek köszönhetik a Matyikák, hogy minden áldott nap megkeres kerek ötven fillért az édesanyjuk, ami nagyon szép létfönntartási eszköze két ember életének, csak okosan kell vele bánni. Mert télire is csak félre kell valamit tenni meg az ünnepnapokra is, ha már annyiban elhibázta a teremtést az a nagyon jó Úristen, hogy ezeket se felejtette ki belőle. Mert ha jót akart volna tenni a szegény gyomláló asszonnyal, akkor több acatot és kevesebb ünnepet teremtett volna.

De ezt nem panaszul sóhajtotta az özvegy kubikosné, csak a lelkén könnyített vele, mikor senki se hallotta. Zokszóval senkinek terhére nem volt, igaz, hogy asszonyi tereferékbe se vegyült bele. Ha megállt egy-két percre a kezében az acatoló kés, az csak addig volt, míg kipillantott a pászta végére, a dűlőútra, ahol Matyika elhelyeztetett a nagy diófa alá, és oltalmába ajánltatott a sárgarigóknak. Ott óraszámra elüldögélt, hol a méhekkel döngicsélvén versenyt, hol a földi békákkal nézvén farkasszemet.

- Mit csinálsz, csikajom? - kiáltott oda neki az anyja, ha nagyon elcsöndesedett a gyerek. A válasz mindig ez volt:

- Matita dódoz, Matita dódoz.

S ilyenkor egy fadarabbal ő is úgy döfölte a földet, mint az acatolók.

S nem volt olyan napszámoslány vagy asszony, aki déli kenyerezéskor egy falatot ne dugott volna a Matyika piros szájába. Ki szalonnát, ki zöldpaprikát, ki hideg hajába főtt krumplit, kinek hogy engedte a tehetsége. S mikor a kubikosné este batyuba kötötte a gyereket, hogy könnyebb legyen vinni, mindig összekaptak rajta a segítségek. S egész hazáig tele volt kacagással a dűlőút:

- Puttonyt vögyenek, puttonyt vögyenek!


Matyika már a negyedik esztendejébe fordult, mikor a szombat esti fürdetésnél egyszer azt vette észre az asszony, hogy a sima kis háton megakad a keze valami csomósodásban.

- Teremtő szent Isten, mi lehet ez? - állt meg a szívverése.

Nézte a rossz kis petróleumlámpával, piros udvara nem volt a csomónak, kelés nem lehetett. Óvatosan megnyomogatta.

- Fáj-e, kis szívem?

- Nem fáj netöm - nevetett a gyerek -, mi fájna?

Az asszony egy kicsit megnyugodott. Az a gondolata támadt, hogy tán minden négyesztendős gyereknek meg szokott csomósodni a háta. Vasárnap délután sorra kérdezte az asszonyokat, mit tudnak efelől. Egyik se tapasztalt még ilyent. De mind tudott ellene valamit, ki szenteltvizet, ki ráolvasást.

Rákövetkező szombaton megint fürdetés volt. A csomó mintha meglappadt volna, fájni most se fájt, de a gyerek válla előrekushadt, s nem bírta kiegyenesíteni a hátát. Másnap a fejét fájlalta, aztán a fülére jajgatott. Mikor a fülfájásból fülgennyedés lett, az asszony a hátára kapta a gyereket, és bevitte a faluba az orvoshoz.

Az orvos összevissza tapogatta, forgatta Matyikát, aztán írást adott az asszonynak.

- Menjen be vele a városba, ott majd megmutatják, hol van a klinika. A tanár uraknak adja oda ezt az írást. Lehet, hogy ottfogják a gyereket, úgy készítsen neki fehérneműt.

Mire hazaértek, az asszony halálraváltabb volt, mint a gyerek. De azért nem feküdt le egész éjszaka. Két inge volt, széthasogatta az egyiket, s abból fércelt a gyereknek fehérneműt. Hajnalban aztán fölrázta az ártatlant. Gondolta, jobb lesz a harmattal elindulni, így is dél lesz, mire beér a városba.

Hetipiacos nap volt, sok kocsi elhaladt mellette, de egyikre se hívták fel. Amelyiken ismerős gazda ült, az, amikor beérte, elfordított fejjel nézte az eget, hogy ugyan lesz-e eső. S csak akkor pislantott vissza félszemmel, mikor már meghaladta, hogy ugyan mivel cipekszik az a rongyos asszony?

A klinikán azonban jó szívvel voltak hozzá. Elvették tőle a gyereket, aki ugyan visított, mint a szívenszúrt malac, de amikor egy falovat adtak neki, mindjárt megbékült.

- Ne féljen semmit, jóasszony, van ugyan egy kis baj, de azért meggyógyítjuk a fiát. Fél esztendő múlva úgy szalad, mint a csikó.

Azt is kinyilvánították, mi a baj. Csonttubarózsát vagy mit mondtak. Özvegy Hajnalné ebben egészen megnyugodott. Amelyik betegségnek ilyen szép virágneve van, arra bizonyosan van orvosság.

- Minden vasárnap meglátogathatja - veregették meg a vállát, s még az ingecskéket se fogadták el. Azt mondták, a klinikán ellátják azzal is.


Az első vasárnap egy összemarék pipacsbimbóval állított be özvegy Hajnalné a klinikára. Annak a zsengéje kedves csemege a tanyai gyereknek.

Egy kicsit elszomorodott, mikor letétették vele a csemegét, és a lelkére kötötték, hogy ha bemén a gyerekhez, ne nagyon ugráltassa, mert gipszben fekszik, hogy kiegyenesedjen a kis háta.

Kicsit meghókult Matyika, de amúgy nem panaszkodott semmiről. Inkább dicsekedett, hogy már verset is tanult. El is mondta mindjárt.

Jönd a lelte mindönnek
S én mödfelelet ennet.

- Öszöm a csöpp szádat - esett ki a könny Hajnalné szeméből.

A hetedik vasárnap azt mondta neki a főorvos, hogy most már más beteg gyerekeknek kell a hely, s Matyika akkor is meggyógyul, ha otthon ápolják, csak gipszágyban kell tartani.

- Minekünk csak szalmanyoszolyánk van - ijedt meg az asszony.

- Adunk mink mindent, ami kell - bátorította a főorvos, s elmagyarázta neki, hogyan kell bánni a gipszkötéssel.

- Megértette, jó asszony?

- Mög, fölorvos úr, az Isten áldja mög a hozzámvaló jóságát - igyekezett elkapni az özvegy a megáldott kezet. S hogy az nem sikerült, föl akarta nyalábolni Matyikát gipszágyastól. S mikor rákiáltottak, hogy hova gondol, kocsi kell ennek, megtántorodott.

- Kocsi? Hát hol vönnék én kocsit?

Aztán fölcsillant a szeme.

- Ugyan a kubikos-talicskában hazatolhatom.

- Majd ezt is elintézzük, lelkem - ígérte a főorvos.

S a maga autókocsiján vitette haza Matyikát a putriba. Még azt is megparancsolta a kocsisnak, ugyan az is úriember volt, hogy ő vigye be a karján Matyikát az ágyba.


Özvegy Hajnal Andrásné rákallantyúzta az ajtót Matyikára, mikor munkába ment, s keresztet vetett rá, úgy ajánlotta a radnai szent szűz oltalmába. Persze foganatosabb lett volna a keresztvetés, ha a Máriácska képe ott lett volna a falon, de csak a faráma volt ott, mert a Máriácska szent képét kirothasztotta belőle a penész.

Így se lett azért semmi baj, mert Matyika értelmes kis legény, s mozdulatlan, hanyatt fekve is el tudott mulatni. Az ablaknak csúfolt lyuk párkányára odaszállt egy madár. A madarat nem látni, csak a farkát billegeti be, s arról lehet találgatni, hogy cinege-e vagy szarka. Hosszúlábú kaszáspók iramlik végig a mellén. A szabad bal kezével kitépi a lábát, és elnézdegéli, hogy milyen soká kaszál az. A puli mérgesen ugat kint az udvaron. Vagy cigányt érez, vagy fináncot, ugyan melyik zörgeti majd meg az ajtót? A puli elhallgat, nem jött senki. Matyikának le-lecsukódik a szeme. Egy fecskefarkú pille bevágódik az ablakon, körülrepkedi a fejét, s majd kiveri a szemét. Bizonyosan lenvirágnak nézi a bolond. Az ágy végében valami zizereg a szalmában. Egér. Matyika már tudja, hogy mikor az előjön, dél van. Bal kezével a feje alá nyúl, és előveszi a kenyérkét. Morzsolgat belőle magának is meg az egérkének is. Aztán az egérke visszamegy a szalmába, Matyika pedig elkezdi csavargatni annak a rossz katonaköpönyegnek a gombját, ami a feje alá van gyűrve vánkosnak, ezen elalszik. Néha föl se ébred estig, akkor is csak arra, hogy édesanyja simogatja a fejét:

- Kis szívem, nézd-e, itt a jó tejecske.

Mert most tehéntartó gazdánál napszámoskodik özvegy Hajnalné, és tejbe kéri a fele napszámot.

Mégis a tej csinálta a veszedelmet. Egy nagy fekete kandúr beszokott a tejszagra, s úgy elszemtelenedett, hogy napközben is ki- s beugrált az ablaklyukon. Matyika egyszer arra ébredt fel, hogy viszi a macska a feje alól a kenyeret. Elfelejtkezett a bajáról, utánakapott a tolvajnak, s gipszkötésestül lefordult az ágyról.

- De csak elvöttem tűle - mutatta kérkedve a kis markába szorított kenyeret, mikor Hajnalné este fölszedte a földről. Addig arcra bukva feküdt ott. De a kenyeret nem eresztette el. Kemény legény ez a Hajnal Matyika, ha a hátgerincét elgörbítette is a csonttubarózsa.


A Krisztus hét sebére való hivatkozással szerzett kölcsönkocsin vitte be a gyereket a városba, de most nem akartak vele szóba állni a jó orvos urak, akik eddig úgy felkarolták.

- Maga nem anya, hanem gyermekgyilkos - mondták neki felháborodva -, hát így tudott az egyetlen gyerekére vigyázni? Megérdemelné, hogy rendőrkézre adjuk.

- Tögyék azt, nagyságos fölorvos urak - esett térdre özvegy Hajnal Andrásné -, csak a gyerökömnek fogják pártját. Ontsák ki a vérömet még ebben az órában, ha attul összeforr a csontja.

Nem ontották a vérét, nem adták rendőrkézre, mikor elmondta nekik az élete sorát. Megint ágyat vetettek Matyikának, s megbiztatták az asszonyt, hogy nem mondják föl neki a kvártélyt, míg föl nem gyógyul.

Két hét múlva idézőt kapott a faluházára. Írás jött a városból, hogy vegyék fogtomra özvegy Hajnal Andrásnét, van-e bizonyságlevele róla, hogy magyar honos volt az ura. Mert ha nem az volt, akkor mehet Matyikával oda, ahol a part szakad.


Csillagfényes este van, ahogy ezt a történetet eljajveszékeli nekem Hajnal András özvegye. Áldott békesség abban a világban, amit nem az ember teremtett. A pitypalattyok vernek, és hegedülnek a tücskök.

- Azt mondják, ott van a hiba, hogy az uram a Bácskában születött. Hát mit tudom én, hol születött. Nem értöm én ezt, kéröm. Hát hogyne lött volna magyar honos, mikor magyar embör volt, nem is tudott másképp. Hát aki kubikos, az nem magyar honos? Nem az én eszömhöz való ez. Hogy engömet azért tögyenek szöröncsétlenné, mert röndös, hitös uramtul szültem a gyermekömet? Ugye, ha rossz életű löttem volna, és orozva költ fattyat vetöttem volna az árokparton, akkor befogadnák a gyerökömet, és nem kérnék a bizonyságlevelet, hogy magyar honos volt-e az apja vagy se? Hol az az Isten, aki itt igazságot tösz?

Mit mondjak neki? Szavaljam Matyikával, hogy "rend a lelke mindennek"? Mondjam neki, hogy az Isten messze van, a csillagok fölött, és idelent fajvédelem van? Nem szólok semmit, mert nekem se eszemhez való dolog ez.



Levél Messzi Imriskének

Piros, pufók képű, boglyas hajú, nagy fejű parasztgyerek vagy te, Messzi Imriske. Az ilyen fejre szokta mondani a falusi kalapos, hogy ez a remek fej, mert ebbe sok ész belefér. (Igaz, hogy a kis fejre is tud kádenciát, mert okos kalapos a kis fejet is megbecsüli. Azt mondja rá, hogy az a jó fej, mert abban nem szalad szét az ész. Született diplomaták a kalaposok, kár, hogy az ország nem őrájuk bízza külső ügyeit-bajait.)

Szóval olyan parasztgyerek vagy, mint a többi, Imre fiam. Az életed idáig nem egészen tizenhárom esztendőre terjed. Azt mind kint töltötted a szegedi tanyán, a csorvai kapitányságban. Malacok közt, birkák közt, ürgék és bíbicek közt, távol a tudományoktól és egyéb világi huncutságoktól. Éppen úgy, mint a többi parasztgyerek.

Azaz, hogy mégse egészen úgy. Az apádnak, Messzi Pál gazd'uramnak egyszer valami sora volt idebent a városban. Behozott magával téged is, hogy hadd láss egy kis világot. Mert katonakorodig aztán, ha meg hagyja érni a fölséges Isten, vagy látsz többet várost, vagy se. Hiszen vannak a pusztamélyben kilencvenesztendős emberek is, akik sohase látták még színét a kőből való városnak.

Messzi Pál tehát bejött Szegedre, és behozott téged is. Átvitt Újszegedre is. No, nem éppen fülemüleszót hallgatni, hanem mert deszkát akart venni a fűrészgyárban. Még ő a deszkát válogatta (mert nem politika ám az, ész kell hozzá), addig te elnézelődtél a gyárban. Mint ahogy az efféle kis bamba gyerek szokott idegen helyen.

Meglett a deszkavásár, a deszkát kivitték Csorvára, s mire öreg Messzi Pál megszerkesztette belőle az ólat vagy górét, akkorra te, Imriske, faragtál a nyesedékfából egy kis fűrészgépet. Olyant, amilyent a gyárban láttál. Megvan benne minden az utolsó srófig. A hozzávaló szíjakat levágtad az "éds'atyád" tarisznyájáról. Gőzt persze nem foghattál bele, hanem csináltál neki olyan forgattyút, amilyen a kerekeskútnak van. S a fűrészgép úgy szuperál, hogy öröm nézni. Még azt a sikoltó-süvöltő hangot is kiadja kicsiben, amivel az igazi gőzfűrész rémítgeti az ijedős városi népet.

Nagyon megtetszett neked a faragójáték, Imriske. Kaptad magad, most meg már cséplőgépet barkácsoltál. Olyan bolond masinát, amilyen nyaranta szaladozik a tanyák közt nagyéhesen, s föleszi a tenger sok asztagot.

Megvan a famasinádnak mindene. Lokomobilja, dobja, kosara, szalmarázója, törekrostája, centrifugál-regulátora, tengelye, csapágya, fogaskereke, transzmissziós szíja. Azaz hogy a szíjjal egy kis baj volt: nem futotta már egészen a tarisznya. Hát mit csinál ilyenkor a kis kanász? Azt, amit a nagy hadvezérek: átcsoportosít. Ha a cséplőgéppel akarja magát mulatni, akkor leszedi a szíjat a fűrészgépről. (Ámbár hiszen ért ehhez, látod, az ilyen városi úrféle is, mint én vagyok. Volt nekem valaha szalmakalapom is, hordoztam is vagy három nyáron. De olyan bordában szőtték azt, hogy még akkor is szemet vetett rá a kisasszonylányom. Csinált belőle valódi kisasszony-kalapot. Ez aztán megviselte egy kicsit, úgyhogy a múlt nyárra már csak nagyságosasszony-kalapnak járta meg. Ezidénre azonban már nemigen maradt rajta emberi ábrázat, ennélfogva a nyáron megint én leszek benne nagyságos úr. A jövő az Isten kezében van, s a tovább való átcsoportosításoknak ő a tudója. Lehet, hogy hármunknak egy kalapja a ti tanyátok ólja tetején fogja karrierjét befejezni mint párszárító, bár félek, hogy szüléd rosszallni fogja annak. De bízom az édesapádban, hogy meg fog emlékezni arról, úr létemre is milyen jó szóval voltam hozzátok, s ez javunkra billenti a mérleg serpenyőjét, amelyben egy marék új búza foglaltatik egy néhai úri kalappal szemben.)

Mert most már ismerem az egész famíliádat, Imriske fiam. Valamelyik adótiszt úr azt tanácsolta Messzi Pálnak, mutasson be téged a találmányoddal együtt nekem, aki már hazajöttem a ti Homokországotokból, hátha embert faragok belőled. Talán még az újságba is kiteszlek, s múzeumi üvegszekrénybe is kerülhetnek a munkáid, hogy szájukat tátogassák rá a világi népek vasárnaponta.

Hát beállítottatok hozzám, és sípolt a fűrészgép, szórta ki a szalmát magából a cséplőmasina, és akik néztük, végigborzongatta a lelkünket az öröm, hogy micsoda mechanikai lángelme lakik a te nagy fejedben, kis kanász. Mert hiszen fúr-farag a mi fajtánk mind, kieszel olyan borotvatokokat, hogy ember legyen, aki a nyitját megtalálja, csinál olyan virtus-faragásokat, amilyeneket semmilyen iparművészeti iskolában nem tanítanak: de mi az a te munkádhoz képest, Messzi Imriske! Micsoda szemed, micsoda felfogóképességed, micsoda technikus-készséged van neked, kis kanász! De hiszen nem kell azt a fajt félteni, amelyik a buckák közt is megtermi a zsenit!

...Az apád, Messzi Pál, értelmes képű, szép, magas ember, s nagyon csudálkozva néz rám, mikor azt mondom neki:

- Vétek volna ám az, jó ember, ha ez a gyerek elveszelődne ott a pusztán.

- De hiszön nem veszelődik az el, tekintetös úr, mert vigyáznak egymásra a malacokkal.

Egy kicsit elmén a kedvem, hogy nini, mégse olyan értelmes ez az én emberem, mint amilyent mutat.

- Tán nincs módjuk a taníttatásra? - kérdezem.

Az édesanyádat - szép, tisztesen öltözött, jóállású magyar asszony - nyilván szíven találta a kérdésem, mert nagyon fölkapta a fejét.

- Hát kéröm, afelől nincs hiányosság, ha magunk szögényei vagyunk is; de az van benne, hogy nemigön szeretgetjük, ha a gyerök ilyenökbe avassa magát.

De azért mégiscsak fölvillant a szemében a büszkeség, mikor azt mondta:

- Csinált már ez, tudja, zsebórát is fából, úgyhogy járt, mikor csavarta. Ott hányódott-vetődött egész télön a padkán, de a tavaszon oszt betüzeltem, hogy ne is lássam.

- Az, az - mondja komolyan Messzi Pál -, mert az a hiba, tudja, hogy nem szereti a gyerök a paraszti mestörségöt. Pedig lássa, mán mégiscsak az a mienk...

És most már mégiscsak azt mondom, Messzi Imriske, hogy nagyon értelmes ember a te apád, és neki van igaza, nem az adótiszt úrnak, aki azért küldött hozzám, hogy embert faragjak belőled, ami alatt ő nyilván azt érti, amit régebben úrnak neveztek. Hát én azt nem teszem, Imris. Nem vehetem a lelkemre, hogy megrontsam az életedet, és elvegyem tőled azt, amiről a te bölcs apád azt mondja, hogy mégiscsak az a tietek.

Mert mi lenne belőled, ha kihoználak a malacaid és birkáid közül az emberek közé, a katángkórós és kutyatejes parlagról az aszfaltra, amely fölkátyúsodott és porzik, mint az országút, a palotasorok villany- és gázlámpái alá, amelyek esztendők óta nem égnek? A buckák közül, amiket az Isten friss szelei söprögetnek, minek jönnél a szemetes utcákra, amiket senki se söpör? A kövér, gazdag, étellel, itallal töltöző tanyát mért hagynád ott a lezüllött, rongyos, éhes városért? És piros képedet, ragyogó szemedet, amelyben nyílt ég és szabad mezők örök szépségei tükröződnek, mért cserélnéd el városi fiatalok fakó arcával, fáradt szemével? Mire vihetnéd a mi tülekvő, marakvó, egymás hegyin-hátán gázoló úri falkánkban? Lángész lennél? Kinevetnének, megtagadnának, fölfeszítenének. Szerény lennél? A bolondok fapénzével fizetnének ki. Élelmes lennél, makacs, furfangos, keménylábú, keménykönyökű, rúgni, furakodni tudó? Úri pozíciót verekednél ki magadnak, talán jó hírt is, egyetemi katedrát is - és rongyos lenne a cipőd, és közös lenne a szalmakalapod a fiaddal, lányoddal, feleségeddel, és elsápadnál a szíved gyökeréig, mikor olvasnád, milyen árat szabnak a búzának a te megtagadott véreid, és a halálos órád párnáján is átkoznád azt a percet, amelyikben otthagytad őket, és beálltál úrnak...

Maradj te csak a malackáid közt, Messzi Imriske, és vigyázzatok egymásra a szép sima ég alatt, a jó meleg napon, a libatoppos zöld gyepen. Ott olyan boldog emberré serdülhetsz, mint az édesapád meg a keresztapád meg az egész atyafiságod, amelynek tenyerében van a mi kenyerünk, és ha kinyitja a tenyerét, akkor eszünk, ha becsukja, akkor nem eszünk. Most még nem érted, kis buksi, hogy lehet ez, de mire megnősz, majd megérted. És ha akkor lesz kedved az uradzáshoz, annak már lesz értelme. Akkor lehetsz pártelnök, lehetsz követ, exportálhatsz és börzézhetsz, és ha jól forgatod magad e világi életben, lehetsz félelmetes diktátor.

Akkor én már nagyon öreg ember leszek, Messzi Imriske, és félig megvakult a sok írástól, olvasástól. Emlékezz meg akkor róla, hogy milyen jó szívvel voltam hozzád életed keresztútján, és járj ki nekem egy ágyat a menházban. De - hogy szerénytelen legyek, amilyen magyar író nem szokott lenni - olyant, amelyikről a pipacsos, búzavirágos mezőkre látni, amelyekről én is a te korodban szakadtam el, Messzi Imriske, mert az én apám nem volt olyan bölcs ember, mint a tied.



A vadkacsák

A kis árendás tanyáról, ahová nyaranta ki szoktunk bujdosni egy-két hétre, sohase térünk meg üres kézzel. Régebben malackát hoztunk haza, a háború óta inkább csak disznócskát, mármint hogy sündisznócskát, s olykor reumácskát is hoztunk magunkkal, és körülbelül ez szokott a legtovább tartani a tanyai szerzemények között.

Az idén úgy volt, hogy vadkacsát hozunk, de aztán csak Matykót hoztuk, ámbár igazság szerint ő hozott minket, mint igen célszerű igazgatója a Mák ángyó öreg, de beteg lovainak.

A vadkacsát úgy negyednapos korában szedtük a Szék-tó szittyósaiban, és a Mák ángyó keze alá adtuk nevelőbe. Összeszokik a többivel, gondoltuk, ha bekerülünk a városba, ő lesz a tyúkketrecünk dísze.

A Matykóért nem kellett messze menni, azt itt találtuk helyben, az eperfák alatt. De Mák ángyó még előbb találta, tíz esztendővel ezelőtt, a tanyájához harmadik dűlőben, sokgyerekes Sahin Tót Sándoréknál.

Mák ángyó éppen arra járt - paprikával, zöldséggel, mivel kofálkodik az ángyó, csirkét is lehet tőle venni, mink is tőle vettük, s nekünk öt ezressel mindig drágábban adta, mint másnak, mert minket szeret.

- Lelköm, nincs több ilyen finom úri nép ebbe a tartományba, mint maguk, és aztat is csak ügyelömbe vöszöm, hogy olyan régön itt zsöllérködnek a tanyámon. Lám, mikor először tötték tisztöletjüket, akkor még olyan fekete volt a tekintetös úr, mint a Bogár, most mög mán olyan szép fehér, mint a Szürke.

Szóval Mák ángyó tíz esztendővel ezelőtt éppen akkor járt a Lószaggató-dűlőben, mikor sokgyerekes Sahinné kint ült a tapasztóföldön, és étette a tizenegy hetes gyereket. Étette, igenis, mégpedig bablevessel, hideggel, déli maradékkal. Ebben a tartományban ez helyettesíti a tápiókát meg a szágót, s igen okszerű táplálék lehet, mert aki bele nem hal, abból vasgyúró nevelődik.

- Hányadik is mán a gyerök, Etal? - kérdezte Mák ángyó.

- A kilencedik - mondja Etal, keserűség és büszkeség nélkül, olyan magától értetődő természetességgel, mint ahogy azt mondta volna, hogy hányadik bokor kukoricát kapálja már.

- Na jó - biccentett ángyó. - Oszt mikor választasz?

- Huszonkét hetes korában.

- Mán?

- Ezt muszáj, mert olyan nagybélű, hogy az Isten se győzné szoptatni.

- Hát akkor majd híradással légy, Etal - szedte föl a motyóját Mák ángyó. - Fölfogadom a gyerököt örökbe. Nektök adott az Isten öleget, neköm egyet se.

Az abrosz két csücskit, amibe a portéka kötve volt, nagyon megszorította a nyakán ángyó. Nagy szívfájdalmát mindenki úgy fejezi ki, ahogy tudja. Etal nem késett a vigasztalással:

- Mán hogyne adott volna - igazgatta bele az ujjával a fakanálból kicsúszott babszemet a gyerek szájacskájába. - Hát az Illés?

- Nene hé, hát nem tudod, hogy az is csak fogadott gyerököm neköm? Mert csak mégse löhet az, hogy olyan se lögyön az embör körül, aki édösanyámnak szólíjja.

Ezzel elkattyogott Mák ángyó, aki ugyan nincs beleszervezve semmiféle patronázsba, de azért így kultiválta a gyermekvédelmet kint a pusztaszélben, már húsz esztendővel ezelőtt is. Mert akkor vette pártfogásba Illést, "az első gyerököt", aki most már szép, ifjú legény, cigarétlit szíj vasárnap délután, és a bicskát is beleteszi a zsebébe, mikor elmén a dugott-bálba. És ő lesz az, aki meggyújtja majd a szentelt gyertyát, mikor Mák ángyó öreg lelkéért csöndítik meg a lélekválság harangját.

- Hiszön itt volna még a Matyi is, de mán avval nem gyüttünk olyan jóra, tekintetös úr! - Ezt csak súgva mondja Mák ángyó, mert nem akar szívfájdalmat okozni a fiúnak, aki éppen mellettem pányvázza ki a Szürkét a tarlóra. (Ez a Szürke, aki olyan szép fehér, mint én vagyok.)

- Szófogadatlan, meg csapda a gyerek, ugye? - sugdosódok én is.

- Nem az, tudja, hanem nehéz fogalmú a pásztorkodáshoz, oszt azért nem szívelheti se az apja, se a bátyja.

Csakugyan vettem észre magam is, hogy az öreg Máknak mindig szúrja a szemét Matykó. Szerencsére őrá nem sok van bízva a házban. Mák ángyó az impérium, nemhiába ő körömködte össze az egész vagyonkát. Mindazáltal Mák gazda is megjátssza olykor magát, különösen ha ángyó bent piacozik a városban, s ilyenkor a legnagyobb vakmerőséggel fog bele önálló vállalkozásokba.

Például a múltkor is, ahogy heverek a tanya végiben, és nézem a fecskék földet szántó repkedését, odajön az öreg Mák egy piszkafával, és elkezdi vele kurgatni az Isten madárkáit.

- Hiss te, hiss te! Az anyátokat!

Nem illik a gazda dolgába beleszólni, hát csak szó nélkül lesem, mi lesz ebből. Biztos, hogy valami ornitológiai kuriozitás.

A magyar Brehmet azonban szemmel láthatóan bosszantotta, hogy kísérletei hidegen hagynak. Addig lesett rám a szeme sarkával, míg utoljára a lábamba akadt, és hasra vágódott. El is tüsszentette magát, mert ahogy föltápászkodott, napba nézett. Erre aztán mégiscsak megszólaltam, mert ilyenkor megint ezt kívánja az illendőség.

- Adj Isten egészségére, Mák bácsi! Mondja már no, hadd tanuljak, mit hadakozik a fecskékkel?

- Hát nézze, régi szokás-mondás, hogy ha a föcskék lent röpködnek, eső lössz. De mondok, ölég vót mán az esőbül, mögriasztgatom üket, röpködjenek mán odafönt.

Hát nem ornitológia, hanem meteorológia. No, az is szép tudomány. De hát nem szeretek senkit se a hitéből kiverni. Csak bólintok csöndesen, hadd örüljön neki Mák bácsi, hogy én is belátom, milyen nagyeszű ember ő.

A Matykó gyerek azonban, aki tavaly kijárta már a negyedik osztályt a tanyai iskolában, s azóta procul negotiis legelteti a birkát, éppen sarjút vág a tanya mögött. Kis lelkében az apja kísérlete életre galvanizálja az eltemetett tudományt.

- Édösapám! - szólal meg bátortalanul.

- No?! - mordul rá az öreg keményen.

- Nem ér az semmit, akárhogy hajkurászi kend a föcskéket. Nem abbul lössz az eső, hogy űk alacsonyan röpködnek. Az csak azért van, mert a vízpára lenyomi a bogarat, akit a föcske kerget.

- Hát osztán, te! - csikorítja össze a fogát mérgesen Mák apó, mint egy lecsökkentett akadémikus. - Mit aggatódzol mindég az apádba, he? Megállj, majd mögagyallak a nagy okosságodért, csak kigyere a sömlyékbül!

Persze egy ujjal se ér hozzá, mert testi fenyítéket csak Mák ángyó gyakorolhat a házban (hanem az aztán mindenki fölött), de a szemével állandóan döfködi a bicskát a gyerekbe.

Hát jó, ezt megértem, a kultúrgőgön nagyon fel lehet dühödni. De az Illés gyereket jó darabig nem értettem meg, mit káinkodik mindig a boldogtalan kis Ábelre.

Féltékeny a fogadott öccsére, városi ember létemre természetesen ez volt az első gondolatom. Az is természetes, hogy a városi ember rossz nyomon járt.

Egyszer hallom, ahogy nagy szívbéli keserűséggel hujjog ki Matykóra a legény az ereszet alul:

- Te, francia költő, te, az erre-arráját annak a külűfülednek, mán mögint a kukoricába eresztötted a tehenet! Te költő, teee!

Írásban vissza nem adható az a dühös megvetés és keserű gúny, amit Illés a költő szóba beleöntött. Csak az fogható ehhez, mikor az országházban egyik nagy politikus urazza a másikat.

- Illés fiam - léptem közbe némi sértődéssel -, mi baja magának a költőkkel? (Hogy miért különösen a francia költőkkel, azt meg sem próbáltam kideríteni. Jobb, ha az ilyesmi titok marad, azért akkor az ember adandó alkalommal hivatkozhatik rá, hogy íme, mennyire megveti az egészséges magyar lélek a francia dekadenciát.)

A legény vállat vont, és megpattintotta a gyereket a lóhajtóostorral.

- Hát nézze, ez a kórságos mindig azt képzeli magárul, hogy neki is bűrnadrágot szabtak.

Úgy látszik, Illés azt hiszi, hogy a költőknek bőrnadrág a különös ismertetője, és rossznéven veszi Matykótól, hogy neki is ilyen aspirációi vannak. Az általános rosszalláshoz aztán Mák ángyó szolgáltatta a konkrétumokat. Azt vétkelli a legény a fogadott öccsében, hogy még egy esztendő múltán se akarja elfelejteni az iskolát. Minden vasárnap délután iskolát játszik a tökéletlen a kukoricaföld széliben. Ő a tanító, a pipacsok a gyerekek, a napraforgó a tanfelügyelő. (Van humor a gyerekben.) Aztán meg olvasgatva őrzi a tehenet. Minden papírdarabot fölszedeget, amit én elhajigálok. Vetélt verseket megmentegett a gonosztevő, a hieroglífáim fölé aeroplánokat rajzolt az iromba ácsplajbásszal. (Ezzel jóvá is tette a bűnét.)

- No - mondom -, hát azért is mentsük meg a költő-becsületet.

Megnéztem a gyerek tavalyi kiskönyvét: csupa egyes. Kivallattam magam is, s még sokáig valami furcsa meghatottsággal gondolok erre az alkonyatra. Kolompok csengenek messziről, valahol búg a cséplőgép, az ereszet alatt imádkoznak a fecskék, füst legelget a nádtetőn, bazsalikomszag vegyül a krumplis tarhonyáéhoz, és egy tatárfejű, szutykos kis kölyök magyarázza nekem a francia forradalmat, deákos tanultsággal és paraszti ésszel...

- Hallod-e, fiam - mondom este a feleségemnek -, ezzel a gyerekkel valamit csinálni kell. Ha már kompromittáltuk, a konzekvenciákat is le kell vonnunk. Itt nem hagyhatjuk, mert akkor halálos holtáig Francia Költő Mátyás lesz a neve. Bevisszük a városba, ő is megfér ott, ahol mink.

Az asszony egy kicsit meghökkent. A házbért is most emelik, az ebédlőt is újítani kell, se fánk, se szenünk télire...

- Vállalok én mindent, csak egyet nem: az atyai szigort. Ahhoz én a magam gyerekinél se értettem, de azt hiszem, te vállalhatod, van benne elég gyakorlatod. Legföljebb majd nekem kevesebbet juttatsz belőle.

Így aztán megegyeztünk. Hanem ahogy szedelődzködünk hazafelé, és rakják föl a kocsira a cellecullánkat, elejbem áll a francia költő, és mondja ijedten:

- Tekintetös úr, baj van.

- No?

- Möglépött a kacsa az éjjel.

- Melyik, te?

- Akit mögszelídítöttünk. Visszamönt vadnak a többihöz. Ilyen annak a természetje.

Elkomolyodok egy kicsit, és a francia költő azt hiszi, az elszökött vadkacsát sajnálom. Pedig őrajta tűnődöm, meg a többi vadkacsán, a sok-sok tanyai talentumon, a vadon nőtt zseniken, akik közül csak az én tudtommal is sokkal tettek próbát már a régi világbeli városi urak. Hiába, egy darabig csak szelídültek, aztán mind visszamentek vadkacsának a többihöz. Ilyen a természetük.



Zuginé egykéje

Az orvos előszobájában - ezt minden művelt ember tudja régi szép fametszetekből és régi szép humoreszkekből - igen komoly tanulmányokat lehet végezni. Jönnek-mennek a mindenféle ügyes-bajos emberek, s azokkal el lehet beszélgetni. A betegek többnyire nyájasak, leereszkedők és közlékenyek, különösen, ha sajnálkozóra találnak. Akit pedig nem érdekelnek az emberek, annak az olvasó-asztal kínál különböző stúdiumokat. Található rajta fürdőalmanach a kilencvenes évekből, Fliegende Blätter a nyolcvanas évekből. Azt merném mondani, hogy az utóbbi kötelező, s az a gyanúm, hogy mikor a kész orvosok berendezkednek, lelépési díjat fizetnek az öregeknek a Fliegendékért. Hiszen ma egyéb felszerelésre úgysem futja, hát legalább ez legyen meg.

Az én orvosom egy kicsit elfajzott az ősi erényektől. Se fürdőprospektus, se Fliegende nincs a váró-szobája asztalán, hanem igenis van Természettudományi Közlöny, Kosmos-füzet, Nyugat, Magyar Statisztikai Szemle... Hopp, ezt megnézzük. Látom a borítékán, hogy Kovács Alajos írt bele cikket az egykéről. A napokban lapozgattam Pezenhoffer Antal nagy egyke-könyvét, s abból megtanultam, hogy az egyke a protestantizmus bűne, s hogy az országot a katolicizmus menti meg az elnéptelenedéstől. Hát Kovács Alajos, a hivatalos statisztikus, mit mond? Először a végét nézem meg a cikknek.

A társadalmi mozgalmaknak állandóan felszínen kell tartaniok ezt a kérdést, az államnak pedig minden intézkedésébe bele kell vinnie a fajvédelem és fajfenntartás gondolatát, egyrészt kedvezésekkel és kitüntetésekkel, másrészt háttérbeszorítással és büntetéssel kell küzdenie a jövő magyar nemzedék megfogyasztására irányuló minden kísérlet ellen.

Hát ezt aláírja minden rendes ember. Amelyik országba az egyke beleesett, az halálos nyavalyába esett. Amelyik országban az egykét megállítani nem tudják, annak a neve mellé a végzet már odaírta a deleaturt. Erről nem lehet disputálni, mert ez kétszerkettő. Hogy mit kellene vagy mit lehet ellene tenni, abba mindenkinek kötelessége beleadni az eszét. Elkezdem a cikket az elején olvasni.

- Be kell vinni a köztudatba azt, hogy aki csak egy vagy két gyermeket nevel fel, az a nemzet iránt tartozó kötelességét nem teljesítette...

Lassan haladok az olvasással, mert nagy a forgalom, egyre nyílik az ajtó. Hetipiacos nap van, sok a tanyai páciens. Köhécselő öreg gazdák, gangosan járó javabeli menyecskék, jól öltözöttek, ételben-italban fogyatkozást nem szenvedők, öröm őket látni. A régi paraszti félszegségnek nyoma sincs, ezek úrhoz szokott, erejük-tudott emberek, akik már nem félnek a szőnyegre lépni, fogasra akasztják a kalapot, nem a szélire ülnek a széknek, hanem a hátukat is megvetik benne, mustrálgatják a bútort a szemükkel, és tán szegényellik is, és mikor nyitja az orvos a belső szobája ajtaját, az új kultúra türelmetlensége idegeskedik a hangjukban:

- Sokat köll-e várni, orvas úr?

Furcsállom, hogy egyesével jönnek, és feltűnő röviden végeznek az orvas úrral. Régebben, a szögény világban, ha az eladó megbetegedett, és már hat hónapig nyomta az ágyat, akkor apja, anyja, keresztanyja egyszerre szállták meg az orvost, és az apa így adta föl a szót:

- Kérdözze mán no, mért töreködtünk be magához, tekintetös úr?

- Majd megmondják kendtek.

- Hát egy kis búzácskát hoztunk be, de mán, mondok, ha betöreködtünk, csak mögjelöntöm magának, hogy nemszeretöm-formán van a Pirosunknak a sorja.

- Szóval, beteg a Piros?

- Betegnek éppen nem beteg, csak olyan nyűglődi. Nem tud aludni a köhögéstül.

Mert tisztában volt azzal az ésszel élő ember, hogy ha betegnek vallja a Pirost, akkor mindjárt drágábban számítja meg az orvos a tudományát. Így meg csak legyint a kezivel, és azt mondja:

- Persze, fölfázott egy kicsit. No majd írunk neki valami port.

S már írta volna is, de akkor az apában fölébredt a lelkiismeret. Nini, hátha nem lesz érvényös az az olcsó por? Lopva meghúzta az asszonyon a kendő rojtját, és most már az vette föl a tárgyalás fonalát:

- De a derekát is fájdíjja a lány, kéröm. Nem tud vele fölkelni.

- Hát fekszik?

- Fekszik ám, szögénkém, mert alighanem mögrántotta a derekát, mikor leesött a fárul...

Az anya mondta volna még, de azért embör a férfi, hogy neki több esze legyen.

- Valami kenőcsfélit is írjon neki a porhoz - vágott közbe. - Ölég lössz ez erre a bajra.

- Nem lehet azt így látatlanba - csóválta meg a fejét a doktor. - Legjobb lesz, ha behozzák kendtek a Pirost a jövő héten.

Apának, anyának rettenet ezt még hallani is. Hogy lehetne már azt a beteg teremtést három óráig rázatni a kocsival? Szemek összevillanása figyelmeztette a komaasszonyt, hogy most már ő a soros. Neki kell nyomba igazítani ezt a tökéletlen orvost.

- Nem kocsira való mán az, lelköm-galambom. Hiszön fél esztendeje majd kiszakad a gyomra, ha csak mögfordítjuk is az ágyban.

És ha az orvos ezek után a haját tépte mérgében, és úgy kérdezte, hogy most már miről gyógyítsa ő a Pirost, akkor az úgynevezett célszörű szögény embör kimondta kereken:

- Hát amíkrül legolcsóbb, tekintetös úr!

Ezeknek az együgyű ravaszságoknak most már vége, s néhai való gazdám, Tömörkény István, nem ismerne rá többé a parasztjaira, orvostudományi viszonylatukban. Lelkükben ugyan, gondolom, ma is jobban hisznek a csépai szent takácsban meg a galambosi javasasszonyban, mint az egyetemi professzorokban, de ezek jobban imponálnak nekik, mert többet kell nekik fizetni. (Ugyan ez se bizonyos, mert a tanyai javast búzában kell fizetni, s a csépai látnok is csak a papírpénztől fordul el jogos megvetéssel. Az udvarára gurított hízó erősíti az ihletét.)

- Mentül drágább, annál foganatosabb - most ez a szavuk járása, s nyilván ezért kedvelik a röntgenezést, amit ők rögtönözésre magyarosítottak. Hiába mondják nekik, hogy az nem orvosság, mind azon könyörög a doktornak, hogy rögtönözze mög őket.

Az orvos meséli nekem ezeket a pácienseiről, ahogy déli harangszó után ritkul a vendég. Akkor valami gyerekhang nyivákol az előszoba-ajtóban, és az orvosom azt mondja:

- Nini, Zuginé, el is felejtettem, hogy ő még hátra van.

Zuginé az a munkásasszony-típus, aki ötven esztendősnek látszik, pedig nincs huszonöt. Mozifilmeken ilyen asszonyokat szoktak ütni-verni a züllött alkoholisták, de filmen még nem láttam ilyen soványat. Mi ehette le az izmokat ezekről a jól formált csontokról, mi szívhatta ki az élet pirosát ebből a viasz-arcból? Tüdővész? Az orvos ingyen oltást ád neki minden harmadik nap.

- No gyerünk, Zuginé.

Zuginénak azonban egy apró ember kapaszkodik a szoknyájába, és a kis ember nem akarja ereszteni az anyját, de menni se akar vele. Tulajdonképpen nem tudni, mit akar, mert mért lennének a kis emberek okosabbak és logikusabbak, mint a nagyok? Megveti tömzsi lábacskáját a küszöbben, és ordít, mint a szívenszúrt malac.

- Mindjárt jön anyuka, egyetlenkém - mondja engesztelően Zuginé, és nyilván egyetlenke szoknyáját igyekszik kiszabadítani a kurta férfiú epertől ragadós kezéből.

- Csö-önd, te bórembukk! - mordul rá az orvos, mire a bórembukk megdöbben, és elereszti a szoknyát. Mikorra magához tér a meglepettségből, akkorra csak ketten maradunk a szobában. A bórembukk nagy lélegzetet vesz, és még rémületesebben bőg, mint az elébb. Ez már nem a szeszély hangja, hanem az elhagyatottságé, a megcsalatásé, a félelemé és a haragé.

De hát nekem is van magamhoz való eszem. Fölveszem a Magyar Statisztikai Szemlét, hengert csinálok belőle, és belefújok:

- Tru-tú, tru-tú, tru-tu-tu-tu-tuttutt-tú! A bórembukk rám mered a szemével, szájával, és azt mondja:

- Még!

És én fújom a statisztikai trombitát addig, míg a férfiú a szájába nem veszi a hüvelykujját. A békeszerződésen ez a pecsét. Most már baráti diskurzusba foghatunk.

- Hogy hívnak? - kérdezem.

- Majika.

Ha azt mondta volna, hogy ő egy ismeretlen bombavető, az nem lepett volna meg így.

- Hát én azt hittem, Marika, hogy te kisfiú vagy. Mit szoktál te enni, Marika, hogy ilyen szép erős kis bórembukk vagy?

Erre azonban már nem felelt. Lehet, hogy a kérdést se értette, lehet, hogy az ujját nem akarta kivenni a szájából - a nőkön már bórembukk korukban se lehet eligazodni, őhelyette az anyját kérdeztem meg, ahogy kijött:

- Van-e már háromesztendős a kislánya, Zuginé?

- Nincs, kérem, csak huszonhat hónapos.

- Étkes, ugye?

- Az, a nagybélű, a jó Isten se győzné szoptatni.

Nézek az asszonyra, nézek az orvosra, Marikára nem nézek, mégis ő felel:

- Majika sopik - gurul oda az anyjához, és rángatja azt lefelé magához.

- Majd odakint, egyetlenkém, várhass egy kicsit - emeli föl intőleg a mutatóujját Zuginé, a madonna örök mosolyával, és fölöleli magához a kicsit.

- De Zuginé - kapom meg a csontvázasszony vállát -, hát csak nem szoptatja ezt a huszonhat hónapos gyereket? Maga, így, betegen, leromlottan?

A megszépítő madonna-mosoly eltűnik. Nem Meduzaarc ez, amelyik szembefordul velem - a Keresztrefeszítettnek az anyja nézhetett így a Golgotán:

- Hát mivel etessem, ha nem szoptatom, mikor egy liter tejért kétszáztíz koronát kérnek! Forduljon el tőlük a csillagos ég a haláluk óráján is!

Nem mondta meg, hogy kiktől, és én nem találgatom. És azt hiszem, a kitűnő Pezenhoffer Antal se kérdezné meg Zuginétől, hogy katolikus-e vagy protestáns. És talán Kovács Alajos se kívánja a törvény elé állíttatni Zuginét, aki nem teljesítette a haza iránt való kötelességét, és nem jól szolgálja a fajvédelem eszméjét, mert csak egy Marikával segített hazánk néperejét újjászülni.

- Ha megírnám - mondom az orvosnak -, azt hinnék, én találtam ki.

- Ó, dehogy - törli meg az orvos a szemüvegét -, nagyon gyakori eset ez mostanában.



Történet az egyik csalóról

Azért mondom, hogy az egyikről, mert a másikról is tudok történetet. Szeretek róluk beszélni így, tél elején, mikor az Isten elparancsolja az égről a napocskát, a földi rongyosok és éhesek oltalmazóját, és szabadjára engedi a rémítőket, a ködöket, szeleket, havakat. Mért ne hozakodnék elő ilyenkor e két különös csalóval? Hátha a jó Isten csak azért parancsolja el ilyenkor a napot az égről, hogy addig, míg a rémítőknek engedi át a földet, az emberek szívében süssön ki a nap, és onnan oltalmazza a rongyosokat és éheseket?


Az egyik csalót Palkónak hívták, ugyan még tán most is úgy hívják - Törőcsik Palkónak. Lehet hogy van is, aki találkozott már vele, ha egyebütt nem, a kis iskolás gyerekei olvasókönyvében. Mert Törőcsik Palkó oda is bejutott, a többi nevezetes emberek közé, és én voltam benne a ludas, hogy bejutott. De ott egy kicsit simítani kellett a Palkó bűnén, úgy, ahogy a tanterv kívánja, itt elmondom úgy, ahogy történt.

Palkó abban az időben valamelyik újságosbolt fityfirittye volt, aki a mi utcánkban beadogatta az újságokat a világi dolgok iránt érdeklődő nemzetnek, s ezért rendes fizetést húzott a bódéstól mint nagyvállalkozótól. Minden tíz lap kézbesítéséért kapott három szem sült gesztenyét, amelyek közül csak egy volt férges. Amikor én tudomást szereztem a dologról, marékra is fogtam a bátorságom, és erős támadást intéztem a nagytőke ellen, annál is inkább, mert kiderült róla, hogy álláshalmozó. Ez a sarki nagytőke a bódéban újságot árult, és a bódé előtt gesztenyét sütött, s ehhez képest csakugyan elég rongyos is volt.

- Ugyan kérem - legyintett mérgesen, -, csak nem kívánja tőlem az úr, hogy gesztenyével zabáltassak meg egy ötesztendős kölyköt? Mikor én ötesztendős voltam, örültem, ha a gazdám hajába főtt krumplit vágott hozzám. Mert én is a létminimumon kezdtem, kérem alássan.

Ezt a fölmagzott és kiművelt ember kettős gőgjével mondta a nagytőke, és láttam, hogy a Palkó három szem gesztenyéje is veszélyben forog, ha tovább is buzgok az érdekében. Siettem tehát kiengesztelni a nagytőkét. Ötszáz korona árú gesztenyét vettem tőle egyszerre - mert az még a koronás világban volt -, megkértem, hogy a fityfirittynek szánt férgeseket is számítsa az enyémek közé, s csak azután mertem megkérdezni, nincs tán panasza a gyerek ellen?

Jólelkű elnézéssel válaszolt.

- Ölég fürge a gyerök, úgy mögszaladja az emeletöket is, mint a pocok, csak abbul van a baj, hogy írástudatlan, és néha mögcseréli az újságlapokat. Tetszik tudni, a munkásújságot viszi föl az emeletre a táblabíró úrnak, és a táblabíró úr lapját hajítja be a pincelakásba a suszternek.

Isten bocsássa bűnömet, én azt gondolom, nem is olyan nagy hiba ez, mert így tudja meg az ember, mit gondolnak róla a másik parton, s majd aztán ahhoz képest forgatja magát a világi életben. De szólni nem szóltam semmit, csak elhatároztam, hogy ezek után jobban föltekintem a hüvelykpici férfiút, aki ilyen kiegyenlítő hivatást teljesít az emberi társadalomban.

Másnap reggel magam mentem ki az előszobába, mikor megnyikkant a csengő, amit Palkó csak az ujja leghegyével ért föl, ha nagyon ágaskodott is. A fején zöldellett valami kerek, arról ki lehetett találni, hogy valamikor kalap volt. Nyakától térdéig szürkéllett valami, ami egykor alighanem kabát gyanánt védett valakit. Hanem hogy mi az, ami a térdétől a lába fejét takaró sárig kékellik, azt nem lehetett kitalálni, azt meg kellett kérdezni.

- Mi az a kék a lábad szárán, te csiripiszli?

- A bűröm - mondotta Palkó, egy kicsit csodálkozva. No hát, hogy egy úriember még ezt se éri föl ésszel!

- Te mezítláb jársz, te gyerek? Ebben a sárban, latyakban, jegesedő hólében?

- Csakis - hangzott a válasz, kérkedés és panaszkodás nélkül.

Annyi eszem már volt, hogy nem firtattam, miért. Inkább a feleségem kérdeztem meg, nem volna-e egy pár rossz cipő a háznál?

- Rossz mindig akad - mosolygott egy kicsit mélán házam úrnője, lepillantván a tulajdon cipőjére.

- Ide komolyabb cipő kell, fiam, nem olyan, amelyik azt mondja, hogy "csissz-csossz", hanem amelyik azt mondja, hogy "kopp-kopp".

Olyan is került, s két pár meleg harisnyával, nyiszlett vászonkendőkkel megbélelve nem is volt túlságosan nagy a dagadó, fagyott kis lábakra. "Kopp, kopp", keményen és önérzetesen koppantak a cipők a kőlépcsőkön, s nem tudom, a régi gazdájuk nem jobban örült-e nekik, mint az új.

Egy hétig nem láttam Palkót, de a kopogását mindig füleltem, ha jött, ha ment.

Egy hét múlva azonban éppen akkor álltam az ablakhoz, mikor a fityfiritty a mi kapunkon kilódulva, átvágott az utca másik oldalára. Palkó ez? Annak kell lenni, az újságok ott vannak a hóna alatt, a zöld is rajta fityeg, a szürke is rajta lityeg. De nem Palkó az mégse, hiszen annak cipője van. Ez pedig térdtől lefelé kékbe van öltözve, a tulajdon bőribe. Hívom a feleségem is, nem érti a dolgot ő se. Tegnap még a lábán volt a gyereknek a cipő, rá is szólt, hogy topogja le róla a sarat, mikor bejön a kávéját meginni.

- És ma?

Ma nem látta. Ma a Mári kávéztatta meg. Hát a Mári mit tud? De nem tudott semmit, csak morgott. Ő bizony nem szokta nézegetni azt a kis békát, ugyan mit akar vele a tekintetös úr? Mári tanyai eredés, öt évvel ezelőtt ő is ilyen mocskos kis béka volt, mert nagy eső járt ott, ahol ő született, de öt év nagy idő, s Mári már olyan fönt hordja az orrát, mintha ő hajtaná a Göncöl szekerét.

Másnap én kávéztattam Palkót. Be lehetett ereszteni, mert a sárkaparóval leszedette a talpáról a jeges sarat. De nem a cipője talpáról, hanem a tulajdon magáéról. Csakugyan mezítláb volt.

- Hol a cipő, Palkó?

- A Lajcsi lábán - rebbent egyet a szeme.

- Ki az a Lajcsi?

- A bátyám.

- Elvette tőled?

- Nem. Odaadtam neki.

- Mért adtad oda?

- Neki jobban köll.

- Miért kell jobban?

- Az ű lába jobban fázik, mert nagyobb, mint az enyim.

No ez olyan igazság, amivel nem lehet vitába szállni. Most már a ház úrnőjének cipője került a Palkó lábára, melyre méla mosollyal nézett. Míg a feleségem a lábát öltöztette a kis emberizinknek, én megráztam a vállát.

- Palkó, ha én még egyszer cipő nélkül látlak a télen, akkor megmondom a gazdádnak, hogy csupa férges gesztenyével fizessen téged. Megértetted-e?

Megértette. Egész karácsony reggeléig nem volt semmi baj. Akkor se azért, mintha Palkó lábán nem lett volna cipő. Rajta volt, mégpedig szép ünneplősre kifényesítve; sár se fogta be, mert csonttá fagyott a föld.

- Fázol-e, Palkó?

- Nem fázok én.

- Hát az angyal járt-e felétek?

- Nem járt az - vigyorodott el -, de azért neköm van. Kaptam a Mitetszik bótos úrtól.

Egy kis csokoládéangyalt húzott elő az inge derekából, szétlibbentvén magán a néhai kabátot. Csak a mosolygás egy kicsit lehervadt az arcáról. Az angyalka szétmállott a meleg bőrön, s több ragadt belőle Palkónak a hasára, mint az ujjaira.

- No ne búsulj, Palkó, hanem nyisd ki a zsebeidet. Van-e sok zsebed?

Volt, hála Istennek, volt, belül több, mint kívül. Ahol a rongyos bélés elvált a rongyos posztótól, az mind zseb volt, s azt mind teletömködtük angyalfiával. Tréfából még hozzá ezüstrojtot is csavargattunk a gyerek nyakába, abból a fajtából, amelyik az angyalok haját jelképezi a karácsonyfán.

- No Palkó, most már magad is elmehetsz angyalnak! Hány házad van még?

Már csak egy volt, de az kétemeletes, soknépű, az utca másik oldalán, szemben a miénkkel.

- No, ha ott is dolgod végezted, gyere vissza. Majd keresünk még neked valamit a karácsonyfa alatt.

Arra számítottam, hogy akkorra az unokám kezében okvetlen pusztulása lesz vagy egy gipsz nyuszinak, vagy a posztómackónak, de Palkónak öröm lesz az egy kis csorbával is.

Palkó azonban megcsóválta a fejét. Nem jöhet ő már vissza.

- Miért te?

- Csak.

Ha egy kisgyerek azt mondja, hogy "csak", az majd olyan, mintha egy asszony mondaná. Faggatásnak ott semmi értelme sincs.

- Hát akkor eredj a dolgodra - nyitottam ki neki az ajtót, egy kicsit bosszúsan. De azért csak odaálltam leskelődni az ablakhoz. Ugyan hány perc alatt röpüli be Palkó angyal azt a nagy házat?

Beletelt öt perc, míg a gyerek a mi kapunk alól kivágódott. Mégpedig cipő nélkül. Mezítelen talpacskáit sebesen kapkodta a hidegtől sütős aszfalton. De azért mégiscsak elkaptam, mielőtt a nagy házba besuttyant volna. Nagyon megrettent, hogy a vállához értem, s mind a két kis vörös kézivel odakapott az ezüsthajhoz, az újságok kihullottak a hóna alól az aszfaltra.

- Palkó, hová lett a cipőd?

- Levetöttem.

- Minek vetetted le? Hol vetetted le?

- Ott a - mutatott át a kapunkra. - Imre mög fölhúzta.

- Ki az az Imre?

- A bátyám. Ministrálni mönt a kápolnába, oszt a harangozó mögmondta neki, hogy meztéláb ne mönjön többet, mert akkor kikergeti.

Hát igen, hogyne, a harangozónak is igaza van. Karácsony napján nem lehet meztéláb állni Isten ő szent felsége elé.

- Hány bátyád van neked, kis Törőcsik?

- Csak négy. De húgom is van kettő.

Bizony, annyi lábat nem győztünk meg a magunk rossz cipőivel. Végig kellett sarcolnunk az egész házat, de sehol se csapták be előttünk az ajtót, mert ebben az egyben egyek vagyunk mindnyájan, akármilyen újságot olvasunk. Télvíz idején, ha egyebünk nincs is, rossz cipője mindnyájunknak kerül. Még ha néha a tulajdon lábunkról kell is lehúznunk.



A másik csaló

A másik csaló neve: Pétör. Írhatnám Péternek is, de akkor mi lesz a történeti hitellel? Pétör az ő neve, senki se hívja másnak, és ha valami tudatlan ember Péternek szólítja, arra nem ért. Tudom magamról, mert én már kipróbáltam. Bent jártam az iskolájukban, és megkérdeztem, melyikük az a híres Péter: ötvenkét gyerek közül egy se vállalta. Nem a hírességet, hanem a Péterséget. Ezt abból hiszem, hogy arra se állt föl senki, mikor azt mondtam:

- Mert én ezt a körtét akarom odagurítani annak a Péternek, akit keresek.

A Pétereket a körte se szédítette meg. Pedig akkora körte volt, hogy négy Péter is beleharaphatott volna egyszerre az aprajából. De hát akit nem annak hívnak, az nem nyújtogathatja az ujját.

- Hát nem itt van az a bizonyos csaló Péter? - kérdezem a tanító úrtól.

- Dehogynem - mosolyog a tanító úr -, csak nem jól tetszett föltenni a kérdést. - Pétörök, fölállni!

Fölugrott hat gyerek, Pétör nevezetű valamennyi.

- Melyik ezek közül most már az én Pétöröm?

- Ez ni - mutatott rá a tanító úr a legrongyosabbra. - Mondd meg a nevedet, Pétör fiam, szép értelmesen.

- Deák Pétör.

Mintha a magam gyerekhangja csendült volna vissza negyven egynéhány omladék esztendő elejéről. Amúgy is formázza Pétör a magam kisiskolás korát. Éppen olyan tatárképű, éppen olyan fésűt nem álló bozontú, no meg éppen olyan rongyoskás. Ha összemelegszünk, lehet hogy le is fényképeztetem, s kielégítem a képével azokat a jó lelkeket, akik ifjúkori ábrázatom után érdeklődnek.

- Aztán, tudsz-e te olvasni valami szépet, Pétör?

- Tudok.

- No, akkor olvass!

- De mit olvassak?

- Hát az olvasókönyvedet.

- Azám, ha vóna.

- No, kérd el a szomszédodét, és nyisd föl akárhol - segíti ki a tanító úr.

Pétör szót fogad, és éppen arra az olvasmányra nyit, amelyik a világháborúról szól. Borzasztó szép olvasmány, nyolc- és kilencéves gyermekek örömére szerkesztve, így kezdődik:

- Alig pergett le ezer év az idők rokkáján, a balsors nagy megpróbáltatásnak tette ki imádott hazánkat. I. Ferenc József uralkodása alatt kitört a vészteljes és végzetterhes világháború.

Pétörnek tagadhatatlanul okozott némi gyötrelmet a vészteljes és végzetterhes mondat, amiből szemmel láthatóan csak az idők rókája tetszett neki, mert azt háromszor is elölről kezdte. De azért végigküzdötte emberül az egészet, csak egy kicsit beleizzadt.

- No, most csukd be a könyvet - vezényelt a tanító úr. - El tudnád-e mondani, amit olvastál, Pétör fiam?

Nem Pétör fiam ijedt meg, hanem én. Megkaptam a tanító úr karját.

- Kedves barátomuram, hiszen én se tudnám elmondani, de még tán az se, aki írta. Pedig megérdemelné a lapátra való, hogy kívülről meg kelljen neki tanulni a saját olvasmányát. Hanem majd mást kérdezek én ettől a híres Pétörtől. Azt mondd meg nekem, pajtás, tudod-e ki volt az az első Ferenc József?

- Igenis, tudom.

- Mondjad, no!

- A Ferenc Jóska.

- Jól van, Pétör. Ugye, megvan a képe otthon nálatok?

- Mög. Az édösapám apja, aki vót, annak az obsitlevelin.

- Megállj, Pétör, látom, hogy ügyes gyerek vagy. Most még csak azt kérdezem tőled, hogy mért mondod Ferenc Jóskát első Ferenc Józsefnek?

Pétör egyet szippant és egyet nyel. Aztán még egyszer szippant, de most már nem nyel hozzá. Kivágja lelkesen, milyen elhatározásra jutott. Mégpedig teljes mondatban, ahogy a pedagógiai becsület kívánja:

- Azért mondom Ferenc Jóskát első Ferenc Józsefnek, mert a legelső magyar embör a király.

Pétör ezt fölszegzett fejjel mondja, az orra hegyén is látszik, hogy igen meg van elégedve magával, a tanító úr azonban kicsit zavartan mosolyog.

- Igen, tetszik tudni, ez mint jelmondat, vastag betűkkel van nyomtatva az olvasókönyvben.

A tanító úr azonban nem hagyja magát, se Pétört. Mindenáron ki akarja belőle szikráztatni a talentumot. Melyik a legelmeélesítőbb köszörűkő? Persze hogy a nyelvtan. Pétörnek tehát a nyelvek mezején kell valami káprázatosat termelni.

- Mondj hamar valami időhatározó mondatot!

Pétör fölnéz a feje fölé, ott nem talál semmit. Aztán az ablakra veti okos kis szemét, és ott megtalálja, amit keres. Az ablakot befogta a pára, nem lehet rajta kilátni, ennélfogva Pétör így határozza meg az időt:

- Kutya hideg van odakint.

Ez olyan szabályos időhatározás, mintha az esőcsináló intézet adná, de azért a tanító úr nincs megelégedve, s neki a maga szempontjából igaza lehet. De nekem is igazam van a magam szempontjából, mikor odanyomom a nagy körtét a Pétör markába. Mert én csak arról, akartam meggyőződni, hogy csakugyan létezik-e az a Pétör, akiről hallottam egy történetet, amelyik egészen olyan, mintha én találtam volna ki. És hogy ér-e ez a Pétör annyit, amennyit az a másik, a Palkó? Azt én nem bánom, hogy Pétör egyelőre másképp határozza meg az időt, mint az Akadémia nyelvtudományi osztálya. Beérem annyival is, hogy Pétör van, és Pétör nagyon értelmes gyerek, holott már harmadik esztendeje fúrja, faragja, gyalulja, csiszolja az eszét az ötaraszos emberek számára rendeltetett és szabatott tudomány.

Igen, és Pétör még most se unta meg az iskolát, sőt minden reggel késedelem nélkül megjelenik benne. Pétör nagyon is szeret itt lenni, talán még jobban, mint otthon, és minden oka megvan rá, hogy telente így kedvelje a tudományok csarnokát. Először is, itt melegebb van, mint otthon. Másodszor, itt borzasztó sok gyerek van, és Pétör olyan, mint a bárány: nagyon szeret sokadmagával lenni. Harmadszor, itt úgy bánnak az emberrel, hogy az édes szülője se keresi annyira kedvét, mostanában még tejjel is megitatják, akár az úri gyerekeket. Szép kis csészékben adják a tejet, van rajta nefelejcsvirág is, s nagyon jó azt a kézbe fogni, mert olyan jó sütős, hogy a dermedt, vörös kis ujjacskák egyszerre fölengednek rajta.

No, Pétört mégis a tej keverte gyanúba, és juttatta olyan díszítő jelzőhöz, ami szokatlan a világtörténelemben, noha nyilván sok alakja megszolgálta a világtörténelemnek. Az egyszerű Pétörből a tej miatt lett Pétör, a csaló.

A gyanú a tanító úrban ébredt föl, aki talán kelleténél szerelmesebb ugyan az időhatározókba és a többi neveléstudományi köszörűkövekbe, de azért aranyból van a szíve. A tanító úr, akinek mindenütt ott a szeme, azt vette észre, hogy Pétör és a tej közt zavaros a viszony. A többi gyerek, ahogy megkapja a részét az ingyentejből, elbánik vele mindjárt a helyszínén. Pétör azonban egy idő óta sajátságos stratégiát vett alkalmazásba. Tudniillik, amikor megkapja a teli csészét, akkor elvörösödik az örömtől, és orrcimpái reszketnek a gyönyörűségtől, ahogy szívja be a jó meleg párát. Szívja, szívja, de azonközben egyre visszavonulóban van az ajtó felé, s mire odaér, akkorra már fehérebb az arcocskája, mint a fal. Egyszerre aztán Pétör elvesz, s néha öt perc is beletelik, mire újra felbukkan kócos buksija a látóhatáron. Az ábrázata egyre vörösebb lesz, ahogy közelebb kerül az asztalhoz, ami attól lehet, hogy roppant elszántsággal szopogatja ki a csészikéből az utolsó csöppeket.

A tanító urat persze ilyen ravasz fondorlattal nem lehet megcsalni. A tanító úr megsejtette, hogy Pétör embör nem szereti a tejet, de mivel tudja, hogy az ilyesmit nem lehet nyilvánosságra hozni, hát titokban leeresztgeti a tejecskét az udvaron a csatornába. Mert bizonyos, hogy Pétör az emeletről az udvarra szökik le tejivás örvivel, elárulja a hideg arcocskája.

Végre eljött a nap, mikor Pétör üzelmei teljes mivoltukban napvilágra kerültek. A tanító úr figyelte minden mozdulatát. Lassan somfordált a gyerek az ajtóig, de a lépcsőn már nyargalva ment lefelé, tenyerét a csésze szájára tapasztva.

Mire a tanító úr utolérte, Pétör már ott térdelt a kapusarokban, s öntögette befelé a tejet egy nagykendőbe.

Beható vizsgálat kiderítette, hogy a nagykendő alul két kis lábacskában, fölül pedig egy gémberedett kis arcocskában végződött.

- Ki ez, Pétör? - kérdezte a tanító úr.

Pétör - szégyen, nem szégyen - nagyon megijedt. Reszketett a szája széle.

- Marika.

- Húgod?

- Az - mondta Pétör, és férfiasan sírásra fakadt. - Mindig el szokott kísérteni, oszt itt várja mög, még hozom a tejet.

Már akkor sírt Marika is, és a tanító úr addig tiltotta kettőjüknek a sírást, míg az ő könnye is ki nem csordult.

- Hány nap csaltál már meg, Pétör? - kérdezte a fiút.

- Öt - mutatta Pétör az ujjain, mert szólni még nem tudott a sírástól.

Öt nagy csatát nyert meg Pétör az éhes kis gyomra ellen. Ha én Isten volnék, nekem nagyobb örömem volna ebben a teremtésemben, mint a vészteljes és végzetterhes világháború összes nagy hadvezéreiben.


Ne haragudjatok meg, emberek, hogy mikor úgy tele van a világ tökéletes nagy csalókkal, én erről a tökéletlen két kis csalóról írtam. De látjátok, arra gondoltam, ti is örülni fogtok neki, hogy vannak még olyan csalók is, akik nem magukért csalnak, csak magukat csalják meg a testvéreikért.



Marika ünneplőbe tétele


I

Nem, azt nem lehet mondani, hogy Marika rossz gyerek volt, se rossz gyerek, se csúnya virág nincs a világon. Még a tulajdon édesanyja se találhatott Marikában egyéb hibát, mint hogy egy kicsit vadas volt, akár a padláson neveledett macskafiók. Nyilván karmolt volna is, ha simogató szándék kerülgeti, de Marikát sohase simogatta meg senki, még a tulajdon édesanyja se. Volt egy kis bátyja Marikának, Imrus nevezetű, fehér bőrű, mint a vakart hal, és kék szemű, mint a mosott égbolt. Azt még hétesztendős korában is föl-fölkapta az anyja, ducolgatta a karján, és csókolta szemét-száját.

- Te hétszépség, te - kecsegett neki -, mintha csak a száján köpött volna ki az apád.

Marika még csak ötödik esztendejébe fordult, de neki sohase jutott az anyacsókból. Bogárszeme volt a kislánynak és kondorfekete haja, s már akkor is elforgatta tőle a fejét az anyja, mikor a teknőben ringatta. Mikor ő született, akkor már nem volt ura az édesanyjának, és Marika igazság szerint nem is született. Ő csak úgy lett, mint a vadrózsa a temető árkában. Orozva költ, apa nélkül, fekete szeplőnek és fekete hajúnak, és ezért nem tudott soha jó szívvel nézni rá az anyja.

Hiszen esett már meg ilyen mással is, nagyobb nemből való fehérszeméllyel is, s ki nevetett, ki sírt rajta, kit milyennek teremtett az Isten. A Marika anyját olyannak teremtette, hogy ő szégyellte magát a halott ura előtt. Máskülönben nem tartozott számadással senkinek, s nem is számoltatta senki. Nem forgolódott ő úri népek közt, csak magaformájúak közt, s azok tudják, hogy esendő az ember.


II

A halott cselédember volt, s az elözvegyült Modolt kitették a kapásházból. Egy darabig hányódott-vetődött, mint afféle napszámosasszony, ugyan a tapasztást is kitanulta, a kettőzés is kezire esett, s mindig akadt valami szárnyék, ahol meghúzódhatott a gyerekkel. Hol emberségből adták, hol arravaló nézvést, hogy Modol még szemrevaló asszony volt, s az ilyennek mindig kerül szánója. Mikor azonban a baj elérte, beleutált a cigányéletbe, s azt is felgondolta magában, hogy a két gyerek két nehéz kölönc lesz a kenyérkeresésben. Havibúcsúkor térden állva fogadta meg a fekete-Máriának, hogy megjobbítja az életét, ha megsegíti abban, hogy ő is a maga fészkében húzhassa meg magát a porontyaival, mint a nádi róka vagy a cinegemadár. Nem bánja ő, ha akkora lesz is, mint egy kutyaól, csak a maga gazdája lehessen benne, és becsukhassa az ajtaját garázda emberek elől, akik gazdátlan jószágot látnak az özvegyasszonyban.

Mármost, ha a fekete-Mária nézette ki vele azt a fűtetejű kunyhót, amelyik a pusztai temető szélén gubbaszkodott, az nagyon különös gondolat volt a Szűzanyától, Mert a Szűzanya tudhatta, hogy az a düledező sárviskó a temetőcsőszé, azt pedig nem ok nélkül hívták Lator Andrásnak, noha a pusztabírónál Nagy András néven volt belajstromozva.

Nem afféle városi temetőcsősz volt ez az András, aki abból él, hogy rendben tartja a halottakat. Andrásnak tizenkét hold volt a nevére telekkönyvelve; ugyan tizenhárom holdat örökölt, de az ő halmát nézte ki a szolgabíró, hogy abban legalkalmasabb a nagy ágyat megvetni azoknak a pusztaiaknak, akik kilépnek az élők tartományából. András nem akart ujjat húzni a felsőbbséggel, eladta a halmát, de kikötötte, hogy a felsőbbség őt teszi meg temetőcsősznek, és ezért száz pengőt fizet neki egy esztendőre. Továbbá vállalta azt is, hogy hajnalban, délben és este, meghúzza a temető harangját, mert valamiből csak meg kell tudni a népeknek, mikor van ideje a keresztvetésnek és az Üdvözlégy elmondásának. Ez Istennek tetsző művelkedés volt ugyan, de András nem érte be az Isten tetszésével, ezért is kivasalt húsz pengőt az egyházi felsőbbségtől. Továbbá, ha nem csurrant, csöppent valami Andrásnak a temetésekből is. Nemcsak mint sírásó szolgálta a közt, hanem ha a szükség úgy kívánta, el is nóbiskálta a halottat, noha ez tilalmas cselekedet, a pap úr dolga. A pap urat azonban negyven kilométerről kell ide kikocsikáztatni, s azt nem mindenki győzi fuvarral és pénzzel. A pap úr ezért meghatalmazta a tanító urat, hogy amelyik pusztai halott nem bírja el a nagy sarcot, annak ő adja meg a végtisztességet, persze nem olyan nagy áron, de valódi deák nyelven, hogy semmi rövidséget ne szenvedjen a megboldogult. Andrást ugyan nem hatalmazta föl senki, de viszont nem is vette fogtomra senki, ha hébe-hóba ő is elbánt egy-egy kis halottal. Leginkább hóba, nagy telek idején, mikor se pap, se tanító nem találta volna az utat, s nem is lett volna értelme a nagy törekedésnek egy-egy ártatlan kis lélekért, akit úgyis sarokra nyitott kapuval várt a mennyország. Igaz, hogy András nem tudott deákul imádkozni, de énekelni tudott, mégpedig olaszul, ahogy a hadifogságban tanulta, s ha egy kicsit szittya dialektusban ejtette is az olasz szót, ez a tudománya nagyon fölvitte a tekintélyét a népek szemében. Erre még büszkébbek voltak, mint arra, hogy nekik olyan temetőcsőszük van, aki ezüstmetáliát szolgált a háborúban. Valamiféle írása is volt erről a tisztaszoba falán, berámázva Kossuth atyánk és Rudolf trónörökös képe közt, de az alighanem törökül volt, még a szolgabíró úr se tudta elolvasni, pedig az ugyan próbálgatta követválasztáskor, azonban igen akadozott a nyelve. Hanem a metáliát mindenki láthatta, mert azt még a hétköznapló-ruhájára is kitűzte András, olyan becsben tartotta.

Igazán nem volt semmi kivetni való ebben az Andrásban, csak éppen hogy az asszonyfélét nagyon lepkedte. Azért lett a neve a népek száján Lator András. De világért se rossz végből, csak úgy figurából. Utóvégre, mindenki úgy éli világát, ahogy akarja, s ha Andrásnak ilyen a gusztusa, kinek mi köze hozzá? Ebet kapni, csak korpa legyen, s ő győzi korpával, liszttel, szalonnával, tarhonyával. Igaz, hogy megjöhetett volna már az esze, mert keselyedik haja, bajusza, de őrajta nem fog az idő. Lám, hogy megjátszotta magát a pulival is. Kis fekete szőrgombóc, rendes ember az ilyent Cigánynak vagy Bogárnak hívja. Ő más névre szoktatta, de ez csak akkor derült ki, mikor a finánc megkérdezte tőle:

- Hogy hívják a kutyát, András?

- Aminek tégöd.

A hivatalos ember fölhorkant. A kardbicskájához kapkodott, s csak akkor nevette el magát, mint aki éretlen piszkébe harap, mikor András kimagyarázkodott, hogy nem sértegette ő a hivatalos tekintélyt, hanem a pulinak csakugyan ez a becsületes neve. Nem Cigány, nem Bogár, hanem Aminektégöd.

Magukban élő embereknek szokott ilyen pihent eszük lenni, akiket nem csigáz el se asszony, se gyerek.


III

Lator András bevezette Modolt a tisztaszobába, nem is a padkára ültette, hanem a kanapéra, annak is a belső sarkába tessékelte, s maga is odaült mellé.

- Régön kiszömöltelek én mán tégöd, hé - tette a vállára a kezét.

- Engöm? - mosolyodott el az asszony. - Én mög a kend gunyhóját szömöltem ki, hát majd csak mögértsük egymást.

- A putrit? - mutatott ki András az ablakon. - Mit akarsz vele?

- Ki akarom árendálni.

- Nem lelkös állatnak való az, te.

- Neköm jó. Mögférök benne a két gyerökömmel.

Az ember odatolta az arcát az asszony arcához.

- Osztán mit szántál érte?

- Hát ahogy mögegyezünk. Egy hold földdel vönném ki. Korai babnak, salátának, piaci veteménynek. Mög a temető is köllene. Székfűszödésre. Mi árát szabja kend így együtt?

Az ember pirosra nevette magát, és megszorította az asszony vállát.

- Felesbe, lelköm, felesbe.

- Hogyhogy felesbe? - húzódott odébb az asszony.

- Úgy, hogy idegyüssz hozzám felesnek. Nem a putriba, hanem a házamba. Értöd-e?

- Érteni értöm, de nem töhetöm - csóválta meg az asszony a fejét. - Két gyerökkel hogy löhetnék én a kend felesége?

Az ember fölszegte a fejét, és megsodorva a bajuszát, rákacsintott az asszonyra.

- Nem úgy gondoltam, hé.

- Hát hogy?

- Ne tötesd magad, galambom. Olyan mönyecske vagy te, aki möglépte mán száz tű hosszát.

Modol nem háborodott föl, csak szorosabbra kötötte az állán a kendőt.

- Az mán elmúlt, ne emlögesse kend. Azt mondja mög, mi árendát kívánna.

- Mán mondom is! - nyalábolta át az ember karja az asszonyt.

- Én mög azt mondom, ne járja kend az eszit - csattant nagyot az asszony keze az ember karján.

- Ejnye, az angyalodat! - villant meg a csősz szeme, s a lator rávetette magát az asszonyra. Az pedig lökött rajta akkorát, hogy leesett a kalapja, s hátranyaklott feje hozzákoppant az ablakpárkányhoz.

Más baj nem is történt. Mire az asszony elért a kilincsig, az ember föltette a kalapját, és helyreigazította az eszét is.

- Neköm mindegy - rángatta a vállát. - Ha te olyan nagy iparasszony löttél, neköm abba nincs szavam. Száz pöngő az árenda.

Modol visszafordult, és megmondta, hogy annyit nem adhat. Megegyeztek hatvanöt pengőben, egy pár csirkében és tíz tojásban.


IV

Modol csakugyan nagyon bevált iparasszonynak. Dolgozott látástól vakulásig a veteményeivel, aratás után gereblyézte a tarlóvirágot, télen kukoricát morzsolt, tollat fosztott, és beletanult a seprűkötésbe is. Mikor az esztendő letelt, és kifizetett árendát, porciót, még vagyona is maradt, kicsi híján tizenkét pengő. Abból kiruházta a kékszemű Imrust, még leffentyűs bőrsapkát is vett neki a városban és olyan iskolábajáró csatos táskát, amilyent még nem is láttak a tanyán. Ő maga a régi rongyait viselte, karácsonyra is, húsvétra is, arra jók voltak, hogy pucéran ne hagyják, másra meg mire kellettek volna neki? Szomszédolni nem járt, noha már egy órányira talált volna trécselő asszonyt, se őrá senki ajtót nem nyitott a temetőszéli sárgunyhóban. Olyan élete volt, amilyent kívánt, s most már nem nyögte fel magát álmából, ha a fia apjával álmodott. Nappal azonban óhatatlan volt, hogy meg ne lássa a Marika bogárszemét és fekete haját, s olyankor mindig átszaladt rajta a kedvetlenség.

Azt nem lehet mondani, hogy egy rossz szóval is bántotta volna a kis hívatlan-lettet, csak jó szót nem tudott neki adni. Éhezni se éheztette, csak a kenyérnek a belesét adta a fiúnak, sárgarépának a húsosát, azt is hámozva; a lány kenyérnek a hajasát, répának a fását kapta, néha azt is csak úgy homokosan.

- Eriggy, lötyköld mög a vályúban.

Imrust szombat esténként fürösztötte is, törülgette is, Marikát ahogy kikapta a teknőből, markába nyomta a törülközőt:

- No, hamar, ne szuszogd el az éjszakát. Oszt jól betakaróddz, úgyis mindég kahogsz.

Imrus az anyjával aludt, attól melegedett, a kicsit az öreg macska melegítette a lócán, a rossz subából vetett vackon. De ha nagyon köhögött, Modol kiszállt az ágyból, odatapogatódzott hozzá a sötétben, és szorosan belecsavarta a zsákpatracba.

Az asszony tudta, hogy nem szereti a fekete szemű kislányt, de sohase jutott eszébe, hogy ezzel tán vétkezik is. Nem volt szeme arra, hogy egyszer is meglássa az árnyékot a fekete szemek ragyogó tükrében, s talán nem is volt azokban árnyék. A pipitéres mezők voltak bennük, a mézesvirágú akácok, a gyíkok és bogarak, a lipék és sárgarigók s a sok kis fakereszt, amelyek úgy tárták szét a karjukat, mintha ők is kisgyerekek volnának, mint Marika. A harangláb mellett volt egy nagy kereszt is, egy bádog Jézuska, de arra nem szeretett fölnézegetni Marika. A kis keresztekkel tudott beszélgetni, csakúgy mint a gyíkokkal és a dongó darazsakkal, de a nagy előtt elállt a szava.

- No, mit félsz, hiszön ez a Jézuska - nevetett Imrus, a deák.

- Nem köll neköm a Jézuska - futott be a kislány a sarjú ecetfák sűrejébe.

Marika azt találta, hogy a Jézuska úgy néz, mint a többi nagy emberek, s félt, hogy utánakiált, mint az anyja szokott vagy a csősz, aki elkurjongatta őket a sírok közül, ha nagyon zsivajogtak. Marika úgy gondolta, hogy amint minden nagy kutya harapós, minden felnőtt ember mérges, s ehhez tartotta magát a társadalmi érintkezésben. Igaz, hogy nagy kutyát többet látott, mint nagy embert. Csak olyankor, ha néha kiálltak az anyjukkal temetést nézni. Ilyenkor megesett, hogy egy-egy barátságos ember lehajolt hozzá.

- Hát tégöd hogy hívnak, kis szemők?

Marikát hőssé tette az ijedtség, mint katonát a muszáj. El mert bújni az anyja kötője mögé, noha tudta, hogy nem lesz ott maradása.

- No, mit vadaskodsz? - ráncigálta elő Modol. - Ekkora gyerök csak mög tudja mán mondani, minek hívják.

Meg is mondta, morcos szófogadással.

- Majika.

- Aztán ki Marikája vagy te? - faggatták tovább a népek.

Erre már nem tehetett egyebet Marika, mint elszaladt, mint akit ostorral megvágtak. A népek nevettek, Modol is elmosolyodott. Nem jutott neki eszébe, hogy a fekete szemű gyereket sohase tanította rá senki, kinek a Marikája.


V

A második árendás esztendő nagyon elfajzott az elsőtől. Amire eső kellett volna, azt elpörkölte a nap, ami meleget kívánt, azt kirothasztotta az eső, s nagyon elhatalmasodtak a porkukacok is. Modolnak megint el kellett állni napszámba, hogy kiteremtse a muszájt, s mire kitisztázta magát az árendából meg az adóból, akkorra olyan vendég állított be a fűtetejű házba, aki elől hiábavaló bezárni az ajtót. A kék szemű gyerek halt meg kanyaróban, s Modolnak csak azért nem ment el az esze, mert a temetésre pénzt kellett szerezni. A tanító úr ugyan Isten nevében is elkántálta volna, mert igen szerette Imrust, de Modol Isten ellen való véteknek tartotta volna a papot elspórolni a kis halottól. Pénzzé tett mindent, amit tehetett, még a magpulykáit is elprédálta, hogy ne legyen semmi hiányosság. A halott embernek igazán nem lehetett szava, amikor a mennyek kapujában találkozott a kisfiával, akit egész odáig kísért a deákimádság. Úrigyereket mutatott a szép ruhájában, a leffentyűs sapkában, s vitte magával még a táskát is, benne meg a kiskönyvet, amiből az apa láthatta, hogy a gyerek többre vitte, mint ő.

A temetés után úgy érezte Modol, hogy csak a fekete-Mária képe előtt tudja magát kisírni, aki szent tenyerébe szedi az asszonyok töredelmeit. Az nagy út volt, be a városba, s Modol alig vonszolta magát, mire odaroskadt a csodatevő kép elé. De a Boldogságos úgy rámosolygott, hogy megkönnyebbedett tőle a szíve, s visszafelé egész megfrissült a lába.

Csak akkor szakadt föl szívén a seb, mikor otthon eleibe szaladt a fekete szemű gyerek, akit úgy megfelejtett, mintha a világon se volna.

- Édösanyám - vetette szét két elapadt kis karját.

Marika sohase tett még ilyent ötesztendős életében. A fekete-Mária súgta ezt neki? Vagy magától röpült a mindig magános kis szív az elvilágtalanodott anyaszívre?

Modol magához ölelte a fekete szemű gyereket, de eljajdította magát:

- Ó, te, te, te... hogy mért nem tégödet kívánt el az Úristen az én édös kisfiam helyött!

Aztán habart valami vacsorát, és az ölébe vette Marikát, úgy etette volna. De a kislány elforgatta fejét a kanáltól. Fázásról panaszkodott, pedig forró volt a feje. Modol magához vette az ágyba, de a sütős kis test hányta-vetette magát az idegen helyen. El kellett vinni a padra, a vacokba.

Egy hét múlva meghalt Marika, mint szófogadáshoz szokott kislány. Modol elfásodva tette keresztbe a két kis kezét, és szenteltvízbe mártott ujjával keresztet írt a homlokára. Aztán elkattyogott a harmadik dűlőbe, vett a boltostól egy cukrosládát, de csak öt tojást bírt fizetni érte, öttel adós maradt. A ládába alulra szalmát tett, arra száraz székfűvirágot, azt beterítette egy firhanggal, s úgy fektette bele Marikát. Gyógyfűcsomagoláshoz való selyempapírból nyírt neki szemfödelet is, aztán átment a csőszhöz.

- Mögint halomás történt.

- A lánygyerök?

- Az.

- No, az kis helyön elfér. Az Imrus mellé, ugye?

- Mögfér vele.

- Köröszt se köll másik?

Modol egy kis gond után megrázta a fejét.

- Most nincs mibül. Papra se telik. Tanítóra se.

- Értöm - bólintott a csősz. - Én is bedughatom, nem sokbul áll.

- Mit számít kend érte?

- A sír ötven péz.

- Csak?

- Hát. A kinyitása. A behúzás egy pöngő. Az énekért - no, azért mög, amit szántál.

Modol lehorgasztotta a fejét. Nem szomorúan, csak elfásodottan.

- Nincs neköm most a rajtamvalónál ögyebem.

Az ember végignézett a leromlott, elsárgult, megráncosodott asszonyon. Elcsodálkozott rajta, hogy megváltozott. Mint húsvétra a pogácsaalma.

- Majd mögadhadd a tavaszi veteménybül. Addig elvárhatok. Ugyan a gémjelöntést se hagyjuk ki. Azt majd a pappal mög a doktorral köll eligazítanom, oda-vissza elherdálok rá egy napot. Neköd mint árendásomnak négy pöngőbe számítom mög.

Modol erre is csak ráintett. Az ajtóból szólt vissza.

- Mikor hozhatom?

- Úgy napszállat felé.

Ősz vége felé hamar odaér a nap, ahol a szegény ember megkente hájjal az eget. Sötétedett, mire Marikát letették a nagy ágyba. Modol elmondta fennhangon a Miatyánkot, az Üdvözlégyet, a Hiszekegyet, aztán magában az Isten tíz és az anyaszentegyház öt parancsolatját, többet nem tudott a katekizmusból. Addig seppegte, míg a csősz elvirginált valami olasz éneket. Két fekete varjú minisztrált neki a vadkörtefáról.

Mire jóéjszakát mondtak egymásnak, nagypelyhű hó kezdett hullongálni. Marikát éltében-holtában először takarta meleg paplan.


VI

Beletelt egy hét, mire Modol a sok álmatlankodás közt rájött, hogy nagy bűnös asszony ő, de nem a halott ura miatt, hanem a halott kislánya miatt. Megképzett előtte Marika úgy, ahogy a koporsóládába tette, a rongyos ingben, a rossz ördögbőrszoknyácskában. Imrus szerencsés volt, mert azt várta az apja a mennyország kapujában, de a fekete szemű kislányt nem várta senki. Az angyalok rá se néznek a kis rongyosra, nem fogják meg a kis kezét, sohase vezetik az Isten színe elé. Elhagyatott lesz, mint idelent volt. Hová szalad szegényke abban a nagy idegenségben, ha fölkérdezi a Szűzanya:

- Ki Marikája vagy, te kis szemők?

Modol észre se vette, hogy kiszáradt szeméből csordogálni kezdenek a könnyek. Magára szedte, ami meleg rongya volt, bezárta a putrit, és megindult az öles hó úttalan útján. A csősz éppen delet húzott, rákiáltott a harangláb mellől:

- Hát te, te hova bódorogsz ebben a krisztustalan időben?

- A városba mögyök.

- Mi dolgod benne ilyenkor?

- Szolgálatba állok.

A csősz belekáromkodott az Angelusba.

- Hát a gazdasággal mi lössz?

- Mire kimén a föld fagya, möggyüvök.

A csősz azt mondta erre mérgesen, hogy "möhetsz mán te akárhuva, szépségös", de Modol már akkor messze bukdácsolt a hóban.

Éjszaka a puli fölugatta a gazdáját. De nem a házban ugatott, hanem a guliba körül. Muszáj volt megnézni, mi leli. A vitézségi érmes emberen végigfutott a hideg, ahogy az ajtóban hallgatódzott. Olyan zörgés dübögött ki a házból, mintha szakajtókat borogatnának föl.

- Ki van odabent? - verte a csősz az ajtót.

Nem felelt senki, de valami megkoccantotta a tenyérnyi ablakot. A csősz addig rázta, míg a kallantyúja lecsúszott, s akkor belökte az ablakot. A bent felejtett, öreg macska ugrott ki rajta nagy nyivákolással.

- Vessz mög gazdástul! - vágta utána a csősz a botját.

Többet aztán eszébe se jutott neki Modol egész Zsuzsánna-napig, amikor kötelességük megszólalni a pacsirtáknak, és kiadni az ordrét a havaknak, hogy most már elég volt, takarodjanak el a tavasz útjából. Pacsirtát ugyan nem hallott a csősz, de mécsvilágot látott kipislogni a putri ablakán. Odalopakodott és belesett rajta. Ott ült az asszony az asztalnál, és valami ruhafélét terigetett szét rajta. A csősznek nem nagy jártassága volt ebben a tudományban, de annyit látott, hogy gyereknek való holmik.

- No, Modol - zörgette meg az ablakot -, möggyüttél a nagy szörzésbül? Teliszörözted-e a zsákot?

Az asszony fölugrott, és úgy állt az ablak elé, hogy ne lehessen látni az asztalt. Nem akarta elérteni a mocskolódó beszédet, nyugodtan felelt.

- Megmondtam, hogy üdőben itt löszök. Hogy áll a föld? Löhet-e mán veteményözni?

Most már a csősz is rendesre fogta a szót, mert nyomas beszédűnek találta az asszonyt.

- Úgy nézöm, hamarosan kimén a föld fagya. Itt olyan két sukkosforma vót, de fele mán kiengedött.


VII

Lator csősz arra ébredt föl, hogy csönd van, amikor kutyaugatásnak kellene lenni. Úgy volt nevelve az Aminektégöd, hogy ő vakkantsa fel a gazdát, mire hajnalt kell harangozni. Ez ugyan kakasnak való hivatal, de a puli beletanult, s mindeddig kifogástalanul végezte.

- Hun vagy, puli, fene a kukurítódba? - kapkodta magára a csősz a ruháját, mert az ablakon már beszőkült a hajnal.

- Ne, puli-i-i! - kürtölte a küszöbről a két tenyere közül.

A puli messziről vakogta, hogy nem kell megijedni, állja ő a posztot most is. Az új sírok felől jött a vakogás, ahol a tavaly lefejszézett szilfák voltak ölbe rakva.

- Falopók - gondolta a csősz, és leakasztotta a puskáját. Örült neki, hogy lesz egy kis lövöldözés.

De hát nem lett semmi se. Falopóknak se híre, se nyoma. Az asszony térdepelt a feltúrt gyereksír mellett. Előtte a koporsóláda, benne egy úri, nagy baba, aminőt világi ember korában sokat látott Lator csősz a városokban. Az ez, a valóságos Marika, csak selyembe, bársonyba, piros topánkába, gyöngyös fityulába. Csak sárga viaszkból van az arca s lehunyva a fekete szeme, csak a nagy pillája látszik.

- Mit töttél, Modol? - szörnyedt el a csősz.

Modol észre se vette, hogy csahol és ugrál a puli, csak az emberhangra nézett föl. De nem ijedt meg, csöndesen mondta:

- Ünneplőbe töttem Marikámat.

A csősz nézte a gödröt, a sáros asszonyt, és rekedten kérdezte:

- Te tötted, magad, evvel a rossz ásóddal?

- Lent nem nagyon fogta. Kézzel köllött. Ez a jó kis kutya is segítött. Igön tudta kaparni a göröngyöt.

A csősz nagy lélegzetet vett.

- Nem tudom, Modol, alighanem rosszat töttél te itten.

Modol csöndesen megrázta a fejét.

- A rosszat töttem jóvá, möghiggye kend.

- Ó, te szögény, te szögény - mondta a csősz.

Nem tudni, kinek mondta. Az asszony sáros karját simogatta, de a Marika nyakára tette az ezüstmetáliát, amit a magáéról leszakított.

- No, lögyön egy kis fényösségöd is a szép ruhádhoz.

Aztán feldombolta a sírt a rossz ásóval. Az asszony ült a zsendülő füvön, és simogatta a kis fakeresztet.


VIII

Kisütött a nap, ahogy megindultak, egymás mellett, a csősz háza felé. A puli úgy csaholta őket körül, mint egymáshoz tartozó két embert. Egyre nagyobb körben és egyre sebesebben, ahogy kiszélesedett az út. Mire a ház elé értek, már olyan ész nélkül nyargalászott, hogy onnan felülről, a kék magasokból bizonyosan egy karikának látszott. Fekete jegygyűrűnek, amilyen illik azoknak, akik sírok közül indulnak az életbe.




Hátra Kezdőlap Előre