Fagyöngyök

 

Ha könny a gyöngy:
A fagyöngyök az erdő könnyei,
Parányi könnyek, mozdulatlanok,
Fák sudarára fagyott sóhajok,
Az erdő gyöngybefagyott bánata,
Élősködők, mint minden bánat,
Amely az élet üterére támad
És lassan, észrevétlen
Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.


Álom

 

Álom, szelíd kis húga a Halálnak.

Tedd a szememre hűs gyerekkezed,
De képet ne varázsolj elibém,
Ne varázsolj se búst, se édeset,
Szemem fényébe szórd a homokot,
Szürke porát az öntudatlanságnak,
Mély sülyesztőn vidd le a színeket,
Aludjak, ó de álmokat ne lássak.
Álom, szelíd kis húga a Halálnak,
Mondd, hát az ébrenlét nem álmodás?
Nekem van elég álmom éberen,
Hajózzál, Álom, zsibbadt véremen,
De utast ne vigy magaddal a hajón!


Reinkarnáció

 

Ha adsz nekem részt a feltámadásban
Ó add Uram, támadjak fel virágban,
Harangvirágban örvények felett,
Himbálják viharok a kelyhemet,
Vagy örökkévaló csend simogasson,
Csengjek misére sziklatemplomokban,
Bazalt-tornyokon hajnali misére,
És ne kérdezzem: mért élek, mi végre,
Hadd hervadjak egy kicsit boldogabban,
Hadd lássam kissé szebbnek az eget,
Figyeljek jobban mélységek szavára,
A csengetyűmmel dícsérjem neved:
Harang a harangozót, Istenem.


Záróra után

 

Az ívlámpák itt sorba kialusznak,
Fogy a muzsika, halkul a beszéd,
Az indóháznál egy-egy árva fény
Éjbemereszti reszkető szemét.

Reszket és vele rezzen tétován
Lelkünk, hogy elhagynak ím, mind a fények,
Égbefúrhatjuk érte bús szemünk
S szegezhetjük a sötét messzeségnek.

Egy-két csillag, ha megmarad talán
Lesüppedt sírok őrének felettünk,
És messzi pályán tán egy árva láng:
Amerre elment mind, akit szerettünk.


A gát

 

A messzi gátnál harsog a Szamos,
Egy keskeny deszkapalló, csuszamos:
Rajta siklik a víz monoton árja,
Mindíg csak egy, csak egy dalt muzsikálva
Hallik a gát.

Ó tűnt nyarak, ó boldog nyári esték,
Gyermekszívek a halk mesét hogy lesték!
És minden áldott este künn a gát
Egy mesekíséretet muzsikált,
Jó volt a gát.

Aztán a zongorához ült az Élet,
Zengett a szív és a falak zenéltek,
Fájdalmas nagy crescendók jöttek-szálltak,
De sodrából ki nem hozták a gátat,
Kísért a gát.

És lassan elszáll bánat, unalom,
Elzúz minden szemet a szívmalom,
Vér nem hajtja az üres malmokat,
Egyedül zúg a csillagok alatt
Tovább a gát.


Tér és idő

 

A Tér az ür, a roppant, ködös csarnok,
A Tér a behavazott pusztaság,
Rajta pár sötét nyom, fekete fák
És körvonalak, végtelenbe veszve;
A Tér a behavazott pusztaság
És részei: egy talpalatnyi föld,
Vagy fű, vagy kő, vagy víz, vagy levegő,
Mit szennyez egy-egy percig ember-lábnyom,
Vagy meg-megjelöl kereszttel egy álom
S az Idő behavazni újrakezd,
Az Idő, ez az örök hóesés.

És hajnalra nincs se nyom, se kereszt.


Művészet

 

Ütött az élet? durva, póri hadnak
Tűrted orcátlan, győztes röhejét?
Én rád hajlok és megsimogatlak.

Az országúton rádfröccsent a sár?
Le rólad égi lánggal égetem,
Az én oltárom megtisztulva vár.

Emésztő láz kavarja, gyötri véred?
Én minden vágyad dalba szűröm át
És bizony mondom: megnyugtatlak téged.

A lehetetlent űzöd sebborítva?
Jer, hadd a hajszát, süllyedj el belém,
Itt minden üdvösséged meg van írva!

Akit legjobban szeretsz, elhagyott?
Kifosztott, ájulásig gyönge vagy?
Jer, támaszkodj rám, én erős vagyok!

Nevetsz, ha buborék vagyok csak, álom?
Kövess és lássa bámuló szemed,
Hogy úr vagyok én millió halálon!

Én megérintem hűvös szürkeséged,
Én új Midás s e bűvös kéz alatt
Izzó arannyá lesz, amihez érek.

Ha van halott virágod, add ide,
Mártsd medencémbe száraz szirmait
S im, mindnek üde, bársonyos színe!

Ha gondod van még, szegény, beteg árva:
A léghajómból rendre kihajítjuk,
Úgy lebegsz majd az őrült magasságba.

Tudom, követ a köznap: porkolábod -
De én ragadlak ünnepi tetőkre
És fenn - egy percre - eloldom a láncod.


Azután...

 

A porba vegyül könnyünk, vérünk.
Jajunk a végtelen felissza,
Mi nem jövünk ide vissza.

Mi elmegyünk, ki tudja merre... messze,
Nyomunkba jőnek újak, mindíg újak,
Valahol örök takarodót fúnak.

Vagy visszatérünk? holnap? jövendőre?
Leszünk árboctetőkön Elmo-tűz,
Titoklánc, mely szíveket összefűz?

A gyűlölségünk lesz szúró tövis,
A szeretésünk csipkerózsa -
De ah, fogunk-e tudni róla ?


Akarom

 

Akarom: fontos ne legyek magamnak.

A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.

Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.


Magános öröm

 

Mondod: a bánatod magános,
Az örömöd ó, még magánosabb,
Sötétség vagy, ha éjszakába jársz,
De árnyék vagy, ha reád tűz a nap.
És minden árnyék külön libegés
És minden árnyék néma, külön élet,
A bánat őket összesöpri-mossa,
A fény mutatja meg a különbséget.

Mondod: a bánatod magános,
De volt-e már mély, zengő örömöd?
Ölelni vágytad a széles világot
S a vágy, öröm szívedbe fúlt, törött.
Vágytál röpülni, önmagadon túlra,
Nem messze, csak egy rokonszellemig, -
Az örvendezőt hűvös mosolyok
Önnön szívébe visszakergetik.

Mint kehely szélén zengő aranycsöppek:
Az örömital benned muzsikál,
Túláradna, de nincs merre-hova,
Leperegne, de csak habozva áll.
Raksz vértet, páncélt a szíved fölé,
De ver a szíved vért, páncél alatt -
Ujjongva szólnál: most boldog vagyok!
- És összeszorítod a fogadat!


Isten

 

Uram, olyan egyforma minden szolgád
És oly egyforma minden templomod,
S olyan mindegy, hogy a toronycsúcsokra
Keresztet tűznek-e vagy csillagot.

Uram, én békén hagylak az imámmal,
De Te se kívánj a szívemtől semmit,
Vagyok kopott kőtábla, jaj sok zápor
Mosta le rólam a Te törvényeid.

Uram, teremtők vagyunk mind a ketten,
Amily igaz, hogy a lelkem Te adtad,
Olyan igaz, hogy én formállak Téged
És nincs Uram, én rajtam más hatalmad.

Mégis Uram, míg ringsz egy fűszál selymén,
Amíg sötétlesz mélyén egy örvénynek,
Amíg csillagbetűkbe írva látlak:
Uram, lesz még találkozásom Véled.


Nincs enyhe szó...

 

Nincs enyhe szó, nincs simogatás annyi,
Hogy elborítsa egy ütés nyomát;
Hogy feledtessen egyetlen göröngyöt:
Nincs a világon annyi simaság.

Nincs erdőn, tengeren oly nyugalom,
Nem jő évek során oly csendes óra,
Hogy fölriadni ne tudnánk belőle
Egy emlék-harang-kondulóra.

Hol mérgezett, fekete vér szivárog,
Nincs annyi gyolcs, mely betömné a rést,
S a sértett szív, hogy csak azért is fájjon,
Letépi mindíg-újból a kötést.


Találkozás

 

Egy barátomhoz

Egymás mellett ma elmegyünk: hajók,
A Te hajódon leng a büszke zászló
S felvonom én is a rongyos lobogót.

Győztes, Te futsz elől a büszke tornán
Dagasztja vásznad hazajáró szél -
Nekem száz rongyba tépve a vitorlám.

Te élsz. Én már sok halállal meghaltam.
Te zászlód mellé tűztél egy virágot -
Nekem nincs. De hát - én így is akartam.

Így kellett. Fáj mégis, hogy a hajók, lelkek,
Akikhez kötött tiszta vonzalom -
A kikötőkbe lassan szertemennek.

A bóra jő, a fogam megvacog -
Pár futó év s a messze, nyílt vizen,
A tengeren egyedül maradok.

Te tudod, merre mégy, Te nem állsz veszteg,
Az én iránytűm jaj, átkozott szerszám,
Bús ívbe leng, bomlottan körbereszket.

Hadd nézzelek ma: tán utolszor látlak -
Szerető, forró, könnyes irígységgel -
Egy percig még - azután elbocsátlak.

S egy pillantást még, könnytelent, keményet
Hadd vessek rád, mert én, bár átkozom -
Tartom a sorsommal a közösséget!

Hogy is volt, hogy mi tudtunk együtt menni
Egykor, soká, kar-karban önfeledten?
Előtted minden - előttem a semmi. -

Egymás mellett ma elmegyünk - hajók
S hogy büszke zászlód fennen leng ma, nézd:
Felvontam én is a rongyos lobogót.

Kolozsvár, 1917 okt. 2


Csomó

 

Mit tudjuk mi, hogy ki kötötte:
Isten, a Sátán, a Gonosz, a Jó?
De meg nem oldja hit, tudás, erő,
Örök az élet szálán a csomó.

Mit tudjuk mi, hogy s mint kötötték,
Hogy bogozták a végzet kezei,
A végzet a mi babráló kezünk
És szakadt, véres körmünk neveti.

Az élet szálán ott a sorscsomó
És meg nem oldja hit, tudás, erő,
Bár eszmék rendje tűnt miatta le
S a semmiségből újra visszajő.

Bár ostromolták roppant rendszerek,
Rajta minden hatalmuk megtörött,
A megoldások sora végtelen
S reménytelen - mert a csomó örök.

Mert minden fűszál, minden kis virág
Egy rettenetes gordiusi bog
És az marad, míg lélek lesz, ki rajt'
Halódni, vívni, tépelődni fog.

S a tépelődő, babrálgató ujjnál
Még szánandóbbak tán a vaskezek:
Caesar, ki ketté vágtad a csomót,
Szegény - Te sem oldottad meg.


Forma

 

Sötét anyag: ím lebírkóztalak,
Kavargó, vak tömeg: urad vagyok,
A ködbeszédült völgyfenék fölött,
Az ormokon új hajnalfény ragyog;
Vajúdott a föld forró, lágy öle
S a tiszta, kemény kristály lettem én,
Álmodtak vizirózsát ős-tavak
S lettem virág az alkotó kezén;
A szenvedések kohója kitárult,
Zúgott az olvadt arany, mint a láva,
Levált a tűzben vér, por, szenny, salak,
S születtem én a megviselt világra.
Volt fájdalomdúlt összevisszaság,
Mibe a tehetlen vágy belehal,
Hangok elbírhatatlan chaosa -
Míg megcsendültem én, az első dal.
A sivár élet: uszályhordozóm
Imádattal hull köntösöm elébe,
A kuszaságban én vagyok a rend,
A zord márványban angyaloknak képe.
Lettem. Vagyok királyi üzenet
A Földnek. Kínok, kereszthordozások,
Torz, szürke árnyak, hitvány törpeségek
Belőlem nyernek új világosságot.

Sötét anyag: ím lebirkóztalak,
Belőled lettem: ám urad vagyok,
A ködbeszédült völgyfenék fölött
Az ormokon - az én fényem ragyog.


Porszem a Szaharából

 

A Szaharában jártam egyszer, régen,
A napperzselte sivatagfövényen.

A pusztának a Számum nekivágott,
Megálltak remegve a karavánok.

A homokot a szél seperte zúgva,
Meglapult ember, állat összebúva

Én kitártam a kebelem a szélnek,
A szélkavarta, roppant, üres térnek.

Akkor, nézve a nagy kietlenséget, -
Egy vándorporszem a szívembe tévedt.

Ő megpihent, a szívem védi, ója -
De lettem én a földnek bujdosója.

Örökkön-szomjas, elátkozott lélek,
Akit a Számum hagyatéka éget:

Egy porszem csak, de szívemhez tapadt
És benne van az egész sivatag.


Vajda János szelleméhez

 

Testből a lélek válni készül,
Mint kard, kiröppen hüvelyéből
          Vajda János: Hosszú éjjel

Én nagy rokonom, ó zokon ne vedd,
Ha Rád vetem ma borús szememet
A hullámok a nagy hajóhoz tolnak,
Futok feléd ma, én magános csolnak.

Költő voltál, de ah, hideg e szó,
Takarni annyi kínt, tövist, sebet,
Elfedezni a megmérgezett forrást,
Ahonnan mégis áldott dal eredt
Magadnak pillanatnyi vigaszul,
Mint mikor egy parányi fénysugár
A feneketlen sötétségbe hull.

Költő voltál, de mily szelíd e szó,
Mint zengése halk Ave-Máriának; -
Ahol Te jártál, feketék a tájak
S a völgyet gomolygó köd fekszi meg.
Költő voltál, de átkozott kezek
A mosolyodat is torzzá facsarták.

Költő voltál, és én is az vagyok,
A mi sorsunkon egy átok ragyog,
Te nagy hajó bár, én csak pici csolnak:
A habok egy örvény felé sodornak.

A szót, mely másnak oly csengőn, símán jő,
Mi törjük, mint a búzát a malomkő.
Más kifele csatáz, de jaj, nekünk
Magunkba szúr égő tekintetünk.
Mást megvigasztal pénz, asszony: talált kincs,
Nekünk az fáj, amire orvosság nincs.
Néz melegen más lepkére, virágra,
Mi ketten tudjuk, hogy minden hiába.
Nekünk az élet ketrec, fülledt, fojtó,
Benn hitek, csókok, nyugodt álmodások:
Mi tépjük véres ököllel a rácsot.

Mi érezzük: ez így mindvégig tart,
Míg "hüvelyéből kiröppen a kard"!
Én nagy rokonom, oh zokon ne vedd,
Ha Rád vetem ma borús szememet,
Volt sok testvérnek szép szava is hozzám,
De a szívem fölé csak Te hajoltál.
A költészet nagy erdejébe jártam,
S a napsugaras széltől messze, benn,
Egy sötét úton én Hozzád találtam.


A kézi tükör

 

Hajolt fölém sok szép leány,
Melengetett sok lehelet,
Sok ingerkedő tűz-ajak
Rontotta jeges kedvemet.

De egyszer - végső próbakép
Halott ajkára tettenek -
Én csillogtam kegyetlenül,
Fényes maradtam és hideg.


Hópelyhek

 

Hópelyhek az én álmaim,
Fehérek, halaványak,
Néha eltűnnek-foszlanak,
Alighogy földreszálltak.

Hópelyhek az én álmaim,
Fenn zizegve zenélnek,
Szelíden, árván, félszegül -
Meg ne lássa az élet!

De néha szél jő hirtelen,
Jőnek kemény fagyok
S az ártatlan sok hópehely
Vésztjóslón kavarog.

Akkor halomba hullanak,
Mint kísértetek nőnek
S leplük végül elég a föld
Felére szemfedőnek.

És akkor, mintha Istenük
Örök párbajra hínák:
A feneketlen mélybe lenn
Döngenek a lavinák!


Tanács

 

Te ne kérdezz, csak menj az utadon
S meg ne állj körülnézni,
A kétely gyilkos sebet üt belénk
S a lelkünk, a lelkünk bevérzi.

Te ne kérdezz, csak menj az utadon,
Az agyad bármi kábult,
A gyöngeséged, tétovázó vágyad
Egy hanggal el ne áruld.

Magadba higgy és menj az utadon,
Mint kit nem döbbent titkok árnya,
Gyáva, ki minden mondata után
Megtorpan kérdőjellé válva.

Mint Lót, eredj a kőkemény paranccsal,
Mögötted lobogjanak a csodák,
Mint akinek csak ökle, foga van,
Úgy menj a pusztuló világon át!

Az égbe ne tekints, de forró karral
Öleld az anyaföldet,
Vissza ne fordulj, jaj, ki visszanéz,
Nem mozdul az meg többet!


A hammelni patkányfogó

 

Szívem üres, szívem kihalva
Dalomban a pokol hatalma,
Ki nem tanultam mesterséget,
Hogy mit tudok: most megnézzétek!

Hadd hallják meg a hegyek, síkok:
Most megfúom a varázssípot!
Az Isten engem nagyon megvert,
Patkányt fogtam, most fogok embert.

Mindegy nekem: ha nő, ha férfi
Az agg, a gyermek is megéri
Én rontó, gonosz fáradságom,
A sípszóra ha jőni látom.

Elhagyja játékát a gyermek,
A férfi délibábot kerget,
Jegyest én eltépek arától,
A barátot a barátjától.

Dalomból csap a gyilkos hőség,
Anya elhagyja csecsemőjét,
Tudós a fényt, mely néki lángolt
És követik a szörnyű vándort.

Pihen a munka, áll a vásár,
Velem jő gazdag, szegény sáfár,
Ődöng a pap a templomtájon,
Mert nem zúg csak az én Zsoltárom!

Zeng, zúgva betölt zeget-zugot
S amerre megyek, merre futok,
Utánam jőnek esve-állva
És nem tudják, hogy a halálba!

Utánam jőnek szembehúnyva,
Viszem őket a hegyen túlra,
Hol szerte foszlunk esti köddé
És visszatérés nincsen többé.

Ki nem tanultam mesterséget,
Hogy mit tudok: most megnézzétek!
Szívem üres, szívem kihalva,
Dalomban a pokol hatalma!


Virágcserép

 

Fekete földed mély öléből
Fakadtak piros tűzvirágok,
Fekete földed mély ölében
Fogantál sok-sok fehér álmot,
Fekete földed mély ölébe
Szíttad a harmatot, a nap hevét,
A virág elhalt, elporladt a föld:
Törj össze, vén cserép!


Tavon

 

Hány fodra van a tónak,
Ha rajta ring a csónak?
Szívemnek hány redője:
Hány fodra rossznak-jónak?
Hány álomgyűrű tágul,
Vesz végbúcsút a mátul,
Oszlik és alakul meg újra,
Viharszárnytól hány örvény támad
Tölcsérit a fenékbe fúrva?

Az én tavam most tükörsíma,
Oly csendes, mintha halni hína,
Nem zúg a nádas, áll a szél,
A véghetetlen magasságból,
Valami égi rózsafáról
A holt tükörre libben egy levél.


Búzaföldön

 

A dűlőúton megyek álmodozva,
Kalászok kétfelől, amerre látok,
Mint tengerből színes kis hajózászlók:
Ki-kivillannak a búzavirágok.

Ki-kivillannak kéken-pirosan,
Megannyi színes jel a halk hullámon,
Jeladások arról, hogy szép az élet
És csendes tengeren a csendes álom.

Kinyujtott kézzel csendesen megyek,
Percig kezem a kalász feje-alja
És áldón, mint az elsikló kalászt,
A tűnő életet is simogatja.


Csukott ajkak

 

A csukott ajkak éle összeért,
Mint összefagyott két virágszirom,
A küzdés fájó nyomait, a vért
Letörölte egy kéz nyugosztalón,
Álombabékítőn, enyhén, puhán...

A csukott ajkak éle összeért,
Többé nem kérdezik: miért, miért?
Csókra nem vágynak, szitokra nem nyílnak,
A szó, mint hegye ki nem röppent nyílnak
Ott belül maradt, odabenntörött
S ül az ajkakon valami örök...
Valami nagy-nagy mosolygó fehérség.

A csukott ajkak hordják boldogan
Az Imperator törhetlen pecsétjét,
A bizonyságot: nem kell már beszélni.

Mert sokat szóltak... sok hiába-szót,
Maguknak, másnak sebet-okozót.
Az áldás kihűlt, elégett az átok,
Most lecsukódtak -
És kimondták a legfőbb igazságot.


Idővel

 

Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,
Mi áldjuk balzsamosztó, lágy kezed,
Te tudod: az örök seb mese csak,
Egy seb ha nyílik, a másik heged,
Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,
A perced ír, az órád irgalom,
Az éveid csupa szent sebkötések,
Vezess, vezess, mi követünk vakon.
Ahogy közelgünk a nagy Csend felé,
Enyhébb a naptűz, áttetszőbb az ég,
Egyre halkulóbb, estelibb a táj
És révedezőbbek a jegenyék,
Ahogy közelgünk a nagy Csend felé,
Suhanó pici békeangyalok
Nyujtják ki felénk apró árny-kezök:

Úgy múlik lassan minden fájdalom.
Ahogy az élet elmúlik velök.


Redők egy arcon

 

Egy arc: a lélek sötét szántóföldje,
Bele barázdák, hosszú árkok törve.

Ez itt a szenvedélyek árka,
A józanság nyomukbataposott:
Lávanyomok, hidegre járva.
Ez itt a könnyek száraz, aszott medre,
Itt zajlottak az égő, sós habok, -
Ott az öröm járt, virágokat szedve.
Itt siklottak a játszi, tünde álmok,
Odébb egy gödör, mély, komor jegyű:
Ott a fájdalom sírásója ásott.
Im itt a homlokon egy sziklaút
Keskeny ösvény két meredek között,
A gondolat magasba arra jut.
Ez mutatja az örök szomjúságot,
Az rögzité a visszafojtott jajt. -

Gond, szenvedélyek, eszme, fájdalom:
Jön a halál és elsimítja majd.


Templomok

 

Én csak kis fatornyú templom vagyok,
Nem csúcsíves dóm, égbeszökkenő,
A szellemóriások fénye rámragyog,
De szikra szunnyad bennem is: Erő.

S bár irígykedve holtig bámulom
A dómok súlyos, drága titkait,
Az én szívem is álmok temploma
És Isten minden templomban lakik.


"Tündérfok"

 

Az életednek van egy titkos csúcsa,
Mely rejtve őrzi boldogságod,
Egy sziklafok, ahonnan Te az élet
Töretlen teljességét látod,
Hol imádkoznál hosszan, térdenállva,
Mert onnan végtelen a panoráma.

Az életednek van egy titkos csúcsa
Köröskörül őserdő, ősbozót -
Keresztül-kasul vágtató csapások,
A sok hamistól nem látni a jót,
Isten előre ment, a csúcson vár be -
Csak az a kérdés, hogy odatalálsz-e?

Az életednek van egy titkos csúcsa,
Hová a mélyből kibukkan fejed
S a szépség minden gazdagsága, fénye
Megáldja két csodálkozó szemed,
Hol tiszta vagy, mint kristálypatakok
S megnyitod szíved, mint egy ablakot.

Az életednek van egy titkos csúcsa,
Vezetnek hozzá szent véletlenek,
Jaj, hogy leszállni kell, jaj, hogy nem adhatsz
A pillanatnak örökéletet!
S botlasz újra sok rögös, buta úton. -

De mindegy. Egyszer fenn voltál a csúcson.