Vallomás és elöljáró beszéd

 

Árva nemzetség, Erdély népe Te,
Ki szegény lelkem' pajzsra emeléd,
Ki meghallgatod mindíg a szavam,
Ha magányból kilépek eléd:
Állj meg ma vélem egy szokatlan szóra,
Hadd legyen ez a csöndes esti óra
Egy fájó, nehéz, komor vallomás.

Azt akarom, hogy a lelkembe láss,
Mélyen, egészen, úgy, mint soha még,
Hogy lásd az árnyak nyüzsgő táborát,
Kísértetek, kétségek seregét.
Füledbe zúgjon a rémek tora,
Akik tort ülnek esett lelkemen,
Ó, mert én minden percben elbukom,
És minden percben fölemelkedem.
Azt akarom, hogy a lelkembe láss,
És lásd, hogy az a fölemelkedés
Sokszor keserűbb, mint az elbukás.

Azt akarom, hogy a lelkembe láss,
Mikor Rád hullt az éj köröskörül,
Száműztem lelkem legbelső zugába
Mindent, mi csak nekem fájt egyedül.
Lelkem kútjában csillagot kerestem,
És csillagokkal benépesítettem
A Te estédet, a Te éjszakád.
Bocsásd meg nékem, hogyha ez órában
Felpattantom a legbelső szobát.
Mert Neked szólott minden énekem,
És Rólad szólott minden énekem,
És sok órámat adtam már Neked,
Ezt az egy órát add most - énnekem.

Mert tudnod kell, hogy miként viaskodtam,
Hogy remegtek a gyönge idegek!...
S mibe került, hogy hajókötelekké,
Acélsodronyokká meredjenek
A kényszerűség nagy pillanatára!...
Hogy azután a hitevesztett lélek
Mint csüggedt virág, roskadjon magába.
Tudnod kell, Népem, hogy én itt hogy jártam:
Szédülő fejjel és halálra váltan,
Amíg Neked az üdvösség borát
És az örökéletet predikáltam.

Kolozsvár, 1923 március


Az örömszerzés programmja

 

Imre Kálmánnak

Nem, nem, versem, te nem vagy szuverén,
És nem mindegy neked:
Dobban-e más szív egyszerre veled
A mindenség kietlen kebelén.
Nem, nem, versem, te nem vagy szuverén.
Oszlop vagy? - Dóm vagy? - Hegycsúcs vagy? - Lehet.
Fölötted még egy kupola feszül:
A mindent elfedező Szeretet.
Hiába mondod: magamért vagyok,
Hiába mondod: magamnak vagyok.
Mosolyog a rejtelmes messzeség:
"Nem igaz", - mondja - és ragyog, ragyog.
Nem, nem, versem, te nem vagy szuverén,
Te másokért, mások számára vagy.
Örömszerző vagyok általad én.
Én, aki más örömöt úgyse szerzek,
Ki az életnek rossz cselédje voltam,
S kinek egyebe sincsen, mint a versek.
Nem, nem, versem, te nem vagy szuverén,
Te engesztelő, áldozati láng,
Szent füst vagy az Élet oltárkövén,
Mindent pótló ezerjófű-növény.
Te azért vagy, hogy elmenvén, vigasztalj,
Szellemet idézz, szépséget marasztalj,
S megtérve, megkönnyítsd az én keresztem:
Hogy olyan kevés örömöt szereztem.

Kolozsvár, 1923 november 8


Beszélgetés Beethovennel

 

Anno 1918
Húgomnak ajánlom

     "Mester, piros köd száll az őszi tájra,
Mester, csukódnak, nyílnak börtönök,
November van, s a forradalmak árja
A földön végigsöpör, dübörög,
Órák alatt világok váltakoznak."

"Nem érdekel. Én egy vagyok s örök."
"A Szabadság, kezében véres karddal
A világ füstös színpadára hág,
Inognak trónok, hullnak koronák,
Hallod, hogy zeng a rettenetes kardal.
Királyokhoz az idő mostoha!"

"Én nem lehetek trónfosztott soha."

"Nem így álmodtad Te is egykoron
Mester, dalba nem így öntötted-e?
A nép, immár egyetlen hatalom,
Béklyóit nem zenédben törte le?
Mester, dalod örök forradalom,
E harsonás kor a Te riadód!"

"Hozzám mérni ne merd a korcs valót,
A dalom zeng túl Időn, Életen.
Ha láng kavarja petyhüdt véretek,
Ha megdermeszt a fagyos félelem,
Ha bíztok, mertek, ha akartok, vágytok,
Ha ernyedten a félúton megálltok:
Ez mind bennem zeng; ez mind én vagyok,
Bennem zúg minden forradalmatok,
De minden, mi a ti szívetekben égett,
Tisztább lett, mert az én szívembe tévedt."

"Mester, a világ könnyben, vérben, lángban!"

"A dalom zeng túl Időn, Életen,
S a dalomban örök vigasztalás van.
A föld lehullhat, mint fonnyadt virág,
S hervadt arcát a hideg csillagok
Nézhetik. Kilobbanhat a világ,
Mint egyetlen, magános gyertyaszál,
És rombadűlhet minden földön-égen,
De nekem akkor se lesz temetésem."


Archimedes

 

Hisz minden dolgunk bús játék csupán,
Oltári füst, mely semmiségbe téved,
De játszó lelke bús tündértaván
Elringatózva, százszor boldog az,
Kinek játéka drágább, mint az élet.
Kinek álmodva, - nem rögös az út,
Az égő házba aki visszafut
Egy színehagyott vén pergamenért
Csak megszokásból, - úgy - szórakozottan, -
Ki letörli közömbösen a vért
Arcáról, - nem sejtve, hogy sebet kapott
Mert eltűnődött, - elgondolkodott.
A halált aki észre sem veszi -
kinék nincs érkezése félni tőle...
Aki nem néz sem hátra, sem előre...

Aki, ha villan már a gyilkos fény
Az ellenség fent élű tőrein -
Szól hűvösen: "Ne bántsd a köreim!"


Lelkem kalit...

 

Első verses könyvem megjelenése után

Lelkem kalit, sok szürke évig
Őrizett színes madarat.
Ma sok-sok álmom felröppent az égig,
Egy szédítő, egy nem várt pillanat
Pattintotta fel a kis-ajtót.

Mind elröpült. Mi haszna most,
Ha őket fenn keringni látom:
A hófehéret, kéket, aranyost?
Nem érzik a simogatásom,
És puha tolluk rég nem érzem én!

Mi haszna volna bár, ha látnám
Keringeni kalittól - kalitig,
Lélektől - lélekig, örökké?
Én megoldottam mind a titkaik:
Hozzám egy se jő vissza többé.

1918 június


Szita

 

Egy jóságos tündér kezembe
Adott egy finom kis szitát:
"Az életből mi fényes, drága,
E kis szitán szitáld Te át,
Selyemfövennyé, aranyporrá!"

Azóta lelkemből csak hull, hull,
Mint aranypor, szitál az álom,
Kavics, göröngy, rög fennakad,
Az életet én megszitálom,
Selyemfövennyé, aranyporrá.

Így megvetem hűs selyemágyam,
S majd egykoron, - ó végső béke! -
Az életem ha elszitáltam,
Elomlok álmom fövenyébe,
Fövennyé, porrá magam is.


Csipkebokor

 

Oly közönséges, árva kis bokor,
Körülte gaz nő, állat rátipor,
Ember véresre sebzi magát rajta,
A szitkot, gúnyszót özönével hallja.
Ő mégis rendületlen hittel várja,
Hogy egyszer égi tüzet fog az ága,
S akkor, mint írva vagyon: a hegyen,
A lángjában az Isten megjelen.


A dalaimat...

 

A dalaimat aki látta,
Soha ne lásson engemet,
Ki szállt velem a magasságba,
Ne fogja meg a kezemet.
Ki mérhetetlen messze tőlem
Forgatja könyvem lapjait,
Ne lásson lakom rejtekébe,
Ne kérdezze: hogy élek itt!

Kinek lelke-testvére lettem,
Szívében élő hatalom,
Ne nézze szemem tompa fényét,
S a torz-mosolyt az ajkamon.
Kinek valóját összeráztam,
Mint szélvész, megremegtetőn,
Ne tudja: gyönge vagyok, gyáva,
S akarni, élni nincs erőm!

Mert rongy vagyok, mit szél hasít el,
Sárpalota, mely összedől:
Magamnak, simogatást, jó szót
Nem kérek - várok, senkitől.
A dalaimat - becézzétek,
S oh ne tekintsetek reám,
A jobbik énem tiszta lángja
Ott ég mindenki asztalán.


Némely modern psychológnak

 

Az irodalomtörténet módszeréhez

Ti hiénák, akiknek vágya éhes
Vetni új, olcsó prédát a tömegnek -
Mi közötök a költő életéhez?!

Én nevetlen undorral nézek rátok,
A halott óriásnak zsebeit
Akik vigyorgó kéjjel kotorjátok.

Néktek vetette aranyát-ezüstjét -
Most feltöritek lelke zárt fiókját,
Kutatva krajcárok után - ti törpék!

Láttátok, mint pusztán lángoszlopot -
De számotokra égetőbb titok nincs,
Mint kérdezgetni, mit evett, ivott?

Hogy élt? Mert néktek ez fontos: az élet!
Sivár, szegényes, szürke háttere
A halhatatlan, fényes költeménynek!

Hiénák, kik a király titkait
Nem tisztelve - s a szemfedő szemérmét -
Kiássátok, amit a sírba vitt!

Ó hiénák, akiknek vágya éhes
Vetni új, olcsó prédát a tömegnek -
Mi közötök a költő életéhez?!


Szappanbuborék

 

Valaki szappanbuborékot fúj,
Mindegy most, hogy Isten, vagy kisgyerek,
Világokat kelt életre a száj,
Mely szappanbuborékot ereget.

És szállnak, libegnek a fényes gömbök,
És szétpattannak - s elnyeli az ég. -
Egy szappanbuborék is egy világ,
S egy világ is egy szappanbuborék.


Hangszerek

 

Van költő, kinek lelke hegedű
És játszik rajt' egy lány,
A hegedűt kis álla alá tartja,
És játszik rajta, ahogy kedve tartja,
Van költő, kinek lelke hegedű
És játszik rajt' egy lány.

Van költő, kinek lelke kürt
És riadót az Idő fúj bele,
És hangját szikla-lelkek verik vissza,
És hangjával egy ország lesz tele,
Van költő, kinek lelke kürt.

S van költő, kinek lelke aeolhárfa,
És nem nyúl hozzá kéz,
Csupán a szél, mely végtelenből jő,
És végtelenbe vész.
Van költő, kinek lelke aeolhárfa.


Megalvad a kőre kiontott vér...

 

Tanács költőknek

Megalvad a kőre kiontott vér,
S az éjszakába kitett láng kihűl:
Ne taszítsd balgán a világba ki,
Ami tied csak, tied egyedül.

Mezítlenül a lelkedet ne add!
Inkább takarja súlyos vas tagod,
Kísérje fegyverzörgés lépteid'
És öles árnyék baljós alakod.

Ne bontsd ki szíved féltett szálait,
Mint Te, ki látja úgy a lelkedet?
Azt mondd, mi sokak sorsával közös.
A többi Istené - és a tied.


Pierrot - magának

 

Oly mindegy: költő, vagy komédiás.
A cirkusz előtt egy a két szerep.
S oly mindegy, tapsot kapsz-e, vagy babért,
Vagy hagymakoszorút, "feszítsd meg"-et.
A játék így is, úgy is lepereg.

Oly mindegy: költő, vagy komédiás,
A cirkusz előtt egy a két szerep,
A fontos az, hogy te önnönmagad'
Hősnek, vagy pojácának érezed.
Hisz lényegében egy a két szerep.

A fontos az, hogy te mit érezel.
Ha erős vagy: csak új erő fakad
A vessző nyomán megütött szívedből, -
S ha gyönge: lerogysz a babér alatt,
A lelked így is, úgy is egy marad.


Kötelesség

 

Kötelesség: Te mázsás Kanti szó!
Élőnek élet-elixírje vagy,
S a haldoklónak is - injekció.
Kötelesség, Te mázsás Kanti szó,
Csak Te ne hagyj el, Te maradj velem,
Áltass, hogy tennem kell, amit teszek,
Ha örömöt már nem szerez nekem
Ha torznak érzem és félszeg bolondnak,
Ami lelkem lelkéből vétetett:
Harsogd fülembe irgalmatlanul:
"Nem számít, hogy Te minek érezed!"
Nem számít a félszegség érzete,
Nem számít az öröm, s a fájdalom,
Parancs, törvény, ha nem is élvezet:
A víznek lezúgni a gátakon.
Ha nem lehetek a muzsák kegyeltje,
Hadd legyek hát a fekete kovács,
Legyen dalom a gyötrelem szülöttje,
S üllőn formálja ki a kalapács.
Ki hittel harcol, könnyedén halad,
Hittelen vívni és reménytelen,
És céltalan - ez aztán feladat!
Élőnek élet-elixírje vagy,
S a haldoklónak is - injekció,
Áltass hát, hogy a dalom misszió,
S dalolnom kell, míg szívem megszakad
Kötelesség, Te mázsás Kanti szó!


Elérhetetlen

 

Elérhetetlen Ideál
Csábít, mint kútból csillag képe:
Felhozni mind, mi bennem fény,
Öltözni tökéletes Szépbe.

Ó balga vágy, kutatni lenn
Az örökfényt a kútfenéken,
Az öröklámpa nincs a kútban,
A csillag fenn ragyog az égen!

A vödröt százszor lebocsátom,
A vágy száz új kínnal gyötör,
Lenn a csillag megfoghatatlan,
És tehetetlen ájulatban
Ring sötét színen a vödör.


Mindennapi kenyér

 

Amit én álmodom:
Nem fényűzés, nem fűszer, csemege,
Amit én álmodom:
Egy nép szájában betevő falat.
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Lelki kenyér az éhező szíveknek,
Asztaláldás mindenki asztalán.

Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Nem cifraság a szűrön,
Nem sujtás a magyarkán,
Nem hívságos ünnepi lobogó
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Nem pompázom, de szükséges vagyok.

Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Ha tollat fogok: kenyeret szelek.
Kellek, tudom. Kellek nap-nap után,
Kellek, tudom. De nem vagyok hiú,
Lehet magára hiú a kenyér?
Csak boldog lehet, hogy megérte ezt.
Kellek: ezt megérteni egyszerű,
És - nincs tovább.

Az álmom néha kemény, keserű,
Kérges, barna, mint sokszor a kenyér,
De benne van az újrakezdés magja,
De benne van a harchoz új erő, -
De benne van az élet.

1920


Egyensúly

 

Ó jaj, ezek a szörnyű kilengések!
Hogy roppan, csikordul minden ereszték!...
Hullámhegy - hullámvölgy. A hajó vesztét
Érzi, - s be távol öböl és egyensúly.

Vagy tán parancs ez: most emelkedj, most hullj!
Tátongó mélyből zord magasba szökj fel,
Scylla s Charybdis közt némán evezz el, -
S övezzen hangulataid magánya.

Az egyensúly tán a költő halála.


Álomhalász

 

Ma hold borong a végtelen felett.
Álomhalász - sajkám eloldom, -
S kivetem nyűtt hálómat: lelkemet.

Ma hold borong a végtelen felett.

A végtelen nekem mit tartogat?
Ezüsthalakat, aranyhalakat?
Örvénylő mélye mit ígér nekem?

Magam maradtam künn a tengeren.

A hold borong, a háló mintha telne
És mintha megfeszülne hangtalan', -
És mintha mondhatatlan súlyt emelne.

A hold borong, a háló mintha telne.

Borzongás fut át minden tagomon,
Szívembe nyilal metszőn, élesen:
Hogy vajjon van-e itt halászjogom?

Borzongás fut át minden tagomon.

Minek is hoztam nyűtt szívem' ide?
Az én szívem, s a végtelen szíve
Doboghatnak-e egy ütemre ketten?

Hálómmal ide mért is menekedtem?

Egy pillanat - a háló elszakad.
Hullámkézzel a mélység visszarántja
A tolvajtól az aranyhalakat.

A félig-fogott aranyhalakat.


Különös

 

Oly különös: alig érintem néha
Habkönnyű kézzel önmagam:
S lelkemben máris összeáll
A rím, a vers, a kép, a táj,
A percnek ördögi bűbája van.

S máskor kovácsolom, hogy szinte fáj,
Idéző akarattal magamat,
Mint dühödt kovács a tüzes vasat,
És kétségbeesem,
Hogy egy hangulat megkísértett,
Gyümölcs, igéző, aranyalma,
Lehullni mely még meg nem érett.
S akkor tudom:
Nem szüleik ma semmi, semmi,
Meddőn, némán kell továbbmenni.


Egy hideg arc

 

Én ittam borát már a hatalomnak,
Amit a lélek ad.
Élveztem magamat
Hegyen, tömeg felett.
A rámszegezett izzó szemeket
Láttam.
Láttam a népet megremegni láztól,
S várni, hogy lelkem bús csipkebokrából
Mikor csap ki a láng?

Tapsolt, zúgott az emberáradat, -
S én hálátlan, ezalatt felfedeztem
Egyetlen arcot, mely hideg maradt.


A csillagok üzennek

 

Egy kritikusnak

Ó, mi szívesen félreállunk,
Mi sápadt, beteg csillagok, -
De hát, - mutasd meg a napot,
Amelynek nincsen alkonyatja,
S mely szakadatlanul ragyog,
Mutasd meg, kérlek, a napot!

Azért, mert kell a napmeleg,
Kalászba hívni a magot,
S szökkenteni élet-csírába:
Le ne becsüld a csillagot,
Mely nem fogható cél-igába,
És magányosan - csak ragyog,
Le ne becsüld a csillagot!

Rövidülnek a nappalok, -
És az éjszaka egyre hosszabb -
Örülj, hogy vannak csillagok, -
S a csillagot ne ostorozzad,
Mert az éjszaka egyre hosszabb.

A nappal láthatatlan csillag
Az éji égre azért virrad,
Hogy tétova tekinteted'
Szelídebb fényben megfürössze -
S talán - lángoló nap az ürben
S talán Te látod csak kihűlten,
Mert Te vagy tőle messze-messze.


Hieroglifek

 

Igaz: a világ tágas térein
Én mindenkié mégsem lehetek,
Hieroglifek költeményeim.
A kulcs hozzájok: rokon szenvedés,
És rokon örömök,
Tükörré, óriástükörré,
Kiki számára sorstükörré
Csak úgy növök.
Akinek lénye nem rokon velem,
Annak a pillantása fennakad
Egy fénytelen, vak, konok üvegen.
Az nem látja meg bennem önmagát,
Az engem magának százszor felád
S én százszor megoldatlan maradok,
Hieroglif, hieroglif vagyok.

Isten előtt így állok én is,
Az Ős-hieroglif előtt,
S oldozgatom, oldozgatom,
De annyit értek csak belőle,
Amennyi lényemmel rokon.


Halott poéta

 

Halott poéta versét olvasom,
Ki tegnap élt még. Úgy-e, furcsa ez?
Lelke szépsége reám permetez,
Mint aranyharmat hűs hajnali tájra,
Fürdik a lelkem áldott aranyába'.
Belőle belém árad az erő.
Koporsó, hát hol itt a fulánkod?

Igaz, igaz. - De vajjon tudja ő?

Elgondolom: e csöndes hegytetőn,
Mint most én, úgy fog majd bolyongani
Ha engem eltemettek, - valaki,
Kezében enyém: könyv és költemény:
Gyászom árnya s győzelmem fénye.

Igaz, igaz. - De fogom tudni én?...


Kétféle fájdalom

 

Én nem bánom a pőröly zuhanását,
Ha reá, mint a gránit, felelek,
Úgy felelek, hogy szikrákat vetek,
Szikrákat, mik lelkemből az égig
Szökkennek - és aztán ottmaradnak,
Elmúlhatatlan fényű csillagoknak.
Én nem rettegek kegyetlen kezétől
A megtermékenyítő fájdalomnak.

Én nem félek a széthulló világtól,
Amíg a lelkem erős sziklafészek,
Én csak széthulló önmagamtól félek.
Attól, hogy sorsom kérdéseire
Nem csendül bennem méltó felelet.
A terméketlen fájdalomnak kelyhe
Múljék el tőlem Uram, ha lehet.


Azt mondják...

 

Weress Margitnak

Azt mondják, hogy fényt hintek szerte-szét
- Én olyan sötétnek tudom magam. -

Azt mondják, köszöntésem: békesség.
- S be nyugtalan vagyok, be nyugtalan! -

Azt mondják, dalom ír és enyhülés,
És több, mint szépség: jócselekedet.

- Bennem dúl a magamra-ismerés,
S meaculpázva verem mellemet. -

Azt mondják, aki találkozik vélem,
Hogy tőlem ő kapott ajándékot.

- S én tehetetlen, sajgó kínnal érzem,
Hogy mindenkinek adósa vagyok. -

Ó, Barátaim, ha egy fénysugár
Lelketekig hullt, át a lelkemen:

Nem enyém az a fény, csak bennem jár.
Istennek köszönjétek, - ne nekem!


Szomorúfűz

 

A tó partján a komor fűzeket
Világos zöldbe öltözteti lassan
A napról-napra melegebb sugár,
Megfejti téli titkát ágaiknak,
Smaragdragyogást tereget reájok, -
Csak földre hajló, fáradt vonalát
A fűzfagallynak nem másítja meg,
Nem emelheti ég felé soha.

Gyerekkoromban, - rég volt, - tán igaz sem:
Anyámat kértem: rajzolj valamit!
Rajzolt egy házat s egy szomorúfűzfát,
(Lerajzolhatott volna engem is,
Lehajtott fejjel, úgy, ahogy most állok
A tóparti szomorúfűz alatt.)
Én akkor azt kérdeztem, hogy: mi ez?
Anyám felelt: Ez egy szomorúfűz.
Én faggattam tovább: Mért szomorú?
S aztán még arra is kíváncsi voltam,
Hogy: "Mikor nem lesz többé szomorú?"
A váratlan kérdéstől megzavarva,
Anyám elhallgatott.

Így hallgattam el én is, valahányszor
Azt kérdezték: Mért vagyok szomorú,
Mikor nincsen rá különös okom? -
Zavart a kérdés. - Most már nem zavar.
Most már tudom, hogy törvény alatt állunk:
Elvettetnek a különféle magvak,
Öröktől készült, titkos ősmagok,
Egyikből tölgy lesz, másikból fenyő,
A harmadikból mindíg rezgő nyárfa,
Jegenyévé szökken a negyedik, -

S az utolsó, de tán a nem legkisebb
Szomorúfűzfa lesz talán.
Törvénye az, hogy ágait lehajtsa
A tó tükrére csüggedt-komoran,
Akkor is, mikor napfény hull reá,
Akkor is, mikor zöldje ütközik, -
S tavaszba fordul a vénhedt világ.


Legenda

 

Megigézte a ráfent kardok élét,
Közeléből az árnyak elfutottak, -
Csak messziről kísérték.

Igéző szemmel puskacsőbe nézett,
Mellette kendővégre elsuhant,
Pirulva, szemlesütve ment a végzet.

Mások alól kilőttek száz lovat,
Míg büszke hadi ménjét ő megülte. -
Lassan legenda szövődött körülte.

És egyszer úgy találták, haldokolva
A rét füvén - mégis - egy csendes este:
Belül, belül csupa seb volt a teste.


Az árnyék-kapitány

 

Állok, árnyék - a parancsnoki hídon.
És vérző vággyal végtelenbe nézek,
S a homlokomat néha megsimítom.

Lovaggá ütött a sors kő-keze,
Rangot adott - de nem adott erőt.
Erő nélkül, haj, mit kezdjek vele?

Ráforrasztott a parancsnoki hídra, -
S én hídkorlátnak dűlve kémlelem:
Vajjon mi van a csillagokba írva?

A kardmarkolat nekem - csak kereszt.
De ráforrtam a parancsnoki hídra,
S a kötelesség hídja nem ereszt.

A hullámok a hajót csak viszik,
S az emberek - ha mellém áll a szél:
Hogy én vezetem: azt is elhiszik.

Vagyok magamnak örök, bús talány
Éjféli árny a parancsnoki hídon,
Maga sem tudja, hogy lett kapitány.

A homlokomat néha megsimítom,
S elgondolom: Meghalni volna jó,
Állva, itt, így, a parancsnoki hídon.

Nagy tisztesség nem jár ki énnekem:
Vitorlavászon-zsák - s egy vaskölönc,
Mint óceáni temetéseken.

A hajó könnyedén tovább haladna,
Én némán, békén szállanék alá -
És fölöttem a hullám összecsapna.


Fák alatt, szélzúgásban

 

A hangversenyhez ketten kellenek.
Ki mondaná meg zúgó rengetegben:
A szélvész zúg-e, vagy a rengeteg.
A teremtéshez ketten kellenek:
A lélek - és az, ami nagyobb nála.
Ezt érzem most, hogy arccal heverek
A fűben, s figyelek a szélzúgásra.

A vihar koncertterme a világ,
De orgonái néma lélek-erdők,
Szélvészre hangolt óriási fák...
Valahonnan csak elindul a szél,
S ahol erdőt ér, zúgva kap bele,
És vele sóhajt, reszket és üvölt
A rengetegnek minden levele.

E vihar volt Beethoven mestere.
Betört a sűrű, vak erdőhomályba,
S a feszült hallgatást kicsendítette
Egy örökkévaló szimfóniába.
Erdő nélkül a vihar céltalan, -
Vihartalanul nem tudja az erdő
Kizengeni, mire hangolva van.

Ily hangolt erdő vagyok én is olykor,
De néma, sötét, fülledt, rekkenő, -
Korhadt ágakkal fertőzött vadon:
Várom, hadd jöjjön ihlet és erő,
Emeljen föl a vihar vállain,
Zsoltárba zúgatva, mi bennem ép, -
És leroppantva korhadt ágaim.

Így várok sokszor ihlettelenül,
De mégis, mégis csak készen a jóra,
Míg ihletem szent szélvésze talán
Pihenni szállt egy csöndes hegyi tóra,
Alig borzolva tükre bársonyát, -
Ő pihen, de én nem tudok pihenni,
S meddőn virrasztom át az éjszakát.

Vagy tán, a lelkem fáit zúgató
Szabad szélvész: eltévedt ihletem,
- A végtelenség vándormadara -
Vitorlát hajt a távol tengeren.
S csak egemen a nyugtalan pirosság:
Ős hírnöke a szélviharnak, jelzi,
Hogy közel napok talán visszahozzák.