Kedves kertész

 
Fülöp Károlynak

Kit átültettél a nagy lapályra:
- Kedves kertész - vigyázz a virágra!

Ha gyökerestől ültetted is át:
Kényes virág az átplántált virág.

És hátha mégis, mélyen föld alatt
Sok-sok hajszál-erecske itt-szakadt?...

Légy egyszemélyben mindene neki:
A délibábban - Erdély színei.

Akácillatban - fenyőfuvalom,
Mely átszánt egy szép, szabad homlokon.

A multja is légy, ne csak jelene,
A temetőbe is menj el vele...

Állj Őrhegy gyanánt a lelke felett -
Ott, rajtad kívül nem lát más hegyet.

Kolozsvár, 1928 április 17


A Bethesda partján

 

"Vala pedig ott egy ember, ki harmincnyolc
esztendőtől fogva való betegségben
fekszik vala."
                                                  János ev. V:5

Harmincnyolc esztendeig volt beteg...
Harmincnyolc év... ó idő-rengeteg,
Ó, csigalassan kúszó nappalok,
Ó, végevárhatatlan éjjelek!
Ó, zaj, mely őrjít, ó, csend, mely gyötör,
Ó, tehetetlen kín, maró csömör,
Ó, nagy alkalmak örökre múlása,
Kis, édes percek tovasuhanása
Hasztalanul, megfoghatatlanul, -
Hiába termett datolyát a pálma
S hajtott ki az olajfa vigaszul.
Harmincnyolc esztendeig volt beteg,
Mindenki terhe, magának teher, -
Harmincnyolc ólomlábú év alatt
A fátum mindent elcserél-kever
A lélekben, a mély műhely-homályban.
Ez a szív kővé keményedhetett,
Túlcsordulhatott alázatosságban,
Harmincnyolc esztendeig volt beteg:
Ha ártatlan volt, bűnössé lett tőle,
Ha bűnös volt, kitisztult hófehérre,
Ha volt önérzet benne: ronggyá válott,
Ha volt szikla-dac: finom porrá málott,
Feküdt a tóparton, s a tóba nézett...
A Tó, ez volt az egyetlen igézet.
A Tó, a Bethesda, a gyógyulás:
Leszállani szent, megszállott vizébe,
Mikor rájön a nagy "háborodás",
Mikor rászáll az Isten angyala,
Súlyos szárnyával sujtja a habot,
S gyöngy-buborékként a titkos mélyből
Fakadnak a megmentő balzsamok.
A Tó... közel volt, s mégis messze volt,
Elérhetetlen, mint a csillagok.
A többiek mégis csak lejutottak,
Lejutottak a bénák, a vakok
Valaki vitte, támogatta őket,
Hadd lépjenek a vízbe legelsőnek,
S ki soká tűrt, sokáig vérezett,
Egyszer mégis elsőnek érkezett.
Csak ő, csak ő nem érkezett oda...
Nem volt, ki támogassa, levigye,
Talán oly súlyos volt, oly tehetetlen,
Oly bűnös élő-halott teteme,
Hogy ember-erő el nem bírta többé.
Elmúlt megint a szent háborodás,
A nagy alkalom, a boldog varázs,
Elszállt megint az Isten angyala.
A halott öröm utolsó leánya:
A halványzöld fürtű tündér-remény,
Az is a világ végére szökött.
Éj lett, ragyogtak irgalmatlanul
A csillagok a Bethesda fölött.

De másnap reggel Jézus arra jött.

Kolozsvár, 1928 május 16


Láthatlan íjász

 

A fantáziám madaraira
Lappangva les egy láthatlan íjász,
Hervadó lelkem ős-bozótja közt
Áll, térdel, fekszik, de alig hibáz:
A sápadt égből kék vér harmatoz.

És hullanak az ős-bozótba vissza
Átszegzett szívvel a gyors madarak,
Csak a nyílvessző még sebesebb szárnya
Mutatja fölmeredve hallgatag,
Megtört pályán az induló irányt.

Kolozsvár, 1928 május 16


Rakéta-hajó

 

Valaki ma értem imádkozott.
Nem, nem bírom máskép megérteni
Az édes enyhülést, mely elfogott.
Valaki értem jól imádkozott.

Imája roppant kezdő-sebességgel
Megragadott, és végtelenbe vitt,
Sötét sorsommal búgva befutotta
Az Isten-távol fény-mérföldjeit.

Mellette naprendszerek múltak el,
Mint vonat mellett éjjel házikók, -
Jézus kikötő-szíve várta már
Az értem kilőtt rakéta-hajót.

És szóltak ott fenn: Jól van, hát legyen.
Függesztessék fel ma este a fátum, -
Egy órára, míg a nap lemegyen,
Legyen neki szabadság, kegyelem.

S egy óráig, míg a nap lebukott,
Áldottam gyöngyházfényű ég alatt
Az ismeretlen rakéta-hajót,
Mely értem Isten trónjáig halad.

Kolozsvár, 1928 június 9


Ha majd...

 

Ha majd fűszál leszek,
Mert az leszek,
Igénytelen, egyetlen-egy fűszál,
Egy a sok-sok közül, ahogyan most
A hó alól kibukva sorba áll, -
Ha majd fűszál leszek,
Lesz-e emlékem régi életemről,
A fájdalmasról, torzról, tévedettről?

Ó, voltak itt is fűszál-perceim
Igénytelenek, tiszták, szabadok,
Az egész réttel együtt-zizzenők,
Nem nagyzolók, és nem hitegetők, -
Ó, néha itt is hajnal ragyogott.

A hajnal harmatot is hullatott:
Részvét esője csókolta fejem,
És tündöklött az álom-kék magasság
A lelkembe hullt harmatcseppeken.
E ritka, drága fűszál-perceket,
Amikor nyitva láttam az eget:
Ezeket nem hagyom a sírverembe.

Magammal viszem fűszál-életembe.

Kolozsvár, 1928 február 19


A kereszt fogantatása

 

A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben
A Libanonra szállott.
A Libanon csúcsán egy cédrus állott.
Törzse obeliszk, feje korona.
A Szentlélek ráharsogott: Te fa!
Máriától, a Szűztől most jövök,
Csirázik immár az Isten fia,
És áldott ő az asszonyok között.
Most rajtad a sor: im, vihar-kezemmel
Megáldalak: légy terhes a kereszttel!
Légy te is áldott minden fák között,
Érezd, hogy nő benned a feszület,

Éveid: a Megváltó évei,
Míg utatok egykor összevezet.
Rajtad csorogjon végig Krisztus vére,
Kidöntve majd magányod vadonából
Állítsanak a világ közepébe.
Ott állj majd minden árva faluvégen,
Ott függj a cellák kietlen falán,
Ős-fádnak ezer apró másaképen.
Forgácsolódj szét millió darabra,
A Szabadító tekintsen le rólad
Millió megbilincselt életrabra,

A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben
Tovazúgott a Libanon felett,
Zúgásában ezer fa reszketett,
Ordító erdőn ment harsogva át,
Csak egy fa értette meg a szavát, -
Lehajlott óriási koronája:
Kereszt-sorsának megadta magát.

Kolozsvár, 1928 március 1


Régi csoportkép előtt

 

Baráti emlék: "érettségi kép",
Húsz éve itt függ a szobám falán,
Húsz év óta talán ma legelőször
Néztem e kép szemébe igazán.

A fényképész csoportba állította
És lombfűzérrel fonta őket át,
Az élet pedig szerteszét dobálta,
Mint egy csoportba lecsapó granát.

Két szomszédomra hull tekintetem:
Egyik, gondolom, mezőségi pap, -
A másik néma kertész, muszka síkon
Porával éltet vadvirágokat.

Sápadt homlok a jobb sarokba fenn,
Kemény tornász, mindenkit letepert, -
S már akkor intett neki messziről
A temetőnél is szomorúbb kert.

Alul a két utolsó szörnyű sorstárs
Egymás mellé hogy is kerülhetett?
A fotografus megálmodta tán
Önként kihívott testvér-végüket?

A csillagásztól Csehszlovákiában
Szeretném ma este megkérdeni:
A földrengésből elég volt-e már?
S mit mondanak a csillagok neki?

Az akkori fesztelen cimborákból
Barátom mostanig csak egy maradt,
Ha bírnám, járnám vele még ma is
Szerelmünket: a nagy havasokat.

Az élők közül azóta nehány
Életem ködvilágán átsuhant,
Húsz év után éppen ma kellene
Találkoznunk: kiket nem rejt a hant.

Ma kellene összesereglenünk
Vezetőnk, a nagy "Tanító" körül,
Kinek vetéséből egy kis magot
A lelki roncs is őriz örökül.

Ma kellene összesereglenünk,
S vajjon van kettő, ki találkozik?
Vérbefúlt az első decennium
És fáradtságba fúl a második.

Akik élnek, ó, hány határon át
Kellene árkon-bokron futniok,
Hogy köszöntsék a kút mellett a fűzfát
S templom tövén a kollégiumot.

Állok a régi csoportkép előtt,
Saját sorsom is reám nehezül, -
Mintha kihűlt, üres és óriás
Granát-tölcsérben állnék egyedül.

Kolozsvár, 1928 június 27


A szobor helyén

 

Kerestem, s megtaláltam a helyet.
Már égre nem törtek nagy vonalak,
Csak áldozati illat lebegett.
Körül vasrács, és belül puszta gyep,
De a gyep közt gyöngyvirág-levelek.
A levelek közt egy-egy karcsú szár,
Hogy mennyi nőtt: én nem számláltam meg,
Csak hittel hiszem: éppen tizenhárom,
S tizenhárom gyöngy minden karcsú száron.
Hát ez maradt: túl szobron és időn,
Ércen, márványon, merev méltóságon,
Új viharon, új vértanúhalálon:
Tizenhárom gyöngy, tizenhárom száron.

Arad, 1929 május


Hozsánna annak, aki visszajött...

 

Én nem ismerlek Téged, ifjú nő,
Nem láttalak soha,
Ma hallottam, hogy a világon vagy,
Ma hallottam: Erdélyországé vagy, -
Hozsánna neked, aki visszajöttél.

Te nem tudod, micsoda fájdalom
Örvénylik az én örömöm mögött:
Búcsúzni mindíg, búcsúzni megint...
De egy fecske most visszaköltözött,
Hozsánna neked, aki visszajöttél.

Búcsúztatni, - ó hányszor búcsúztattam
Tíz esztendő alatt,
Szívem elfáradt, könnyem elapadt,
Szavam se száll az indulók után, -
Hozsánna neked, aki visszajöttél.

Mert most se telt még be a sorspohár,
A nagy sebből a vér most is buzog,
De búcsúztatni én már nem tudok, -
Ahelyett kendőm feléd lengetem:
Hozsánna neked, aki visszajöttél.

Áldott legyen a bejöveteled,
A hegyek istene legyen veled,
Áldott a frigy, mely visszaragadott:
Sodró, szerelmes székely Nemere, -
Hozsánna neked, aki visszajöttél.

Én nem ismerlek téged ifjú nő,
De Te vagy az én elégtételem,
Ki annyi drága ismerős után
Hasztalan tártam ki tartó kezem:
Hozsánna neked, aki visszajöttél.

Szeretnék most a télbe kirohanni,
S neked, Te idegen
A végtelenből virágot szaggatni, -
Csakhogy ne lássak több búcsúvirágot, -
Hozsánna neked, aki visszajöttél.

Nagyon fáj a szívem,
Tán azért lengetem
Tüzes üszökként ezt az örömöt,
Dacos, kétségbeesett örömöt:
Hozsánna egynek, - aki visszajött!

Kolozsvár, 1929 január 24


A fordító

 

Károli Gáspár emlékezetének

Alkotni könnyebb: a szellem szabad,
A képzelet csaponghat szerteszét,
Belekaphat a felhők üstökébe,
Felszánthatja a tenger fenekét,
Virágmaggal eget-földet bevethet,
Törvénnyé teheti a játszi kedvet,
Zászlóvá a szeszélyt, mely lengve lázad,
S vakmerőn méri Istenhez magát...
Az alkotás jaj, kísértetbe is visz.
A fordítás, a fordítás - alázat.
Fordítni annyit tesz, mint meghajolni,
Fordítni annyit tesz, mint kötve lenni,
Valaki mást, nagyobbat átkarolva
Félig őt vinni, félig vele menni.

Az, kinek szellemét ma körülálljuk,
A Legnagyobbnak fordítója volt,
A Kijelentés ős-betűire
Alázatos nagy gonddal ráhajolt.
Látom: előtte türelem-szövétnek,
Körül a munka nehéz árnyai:
Az Igének keres magyar igéket.
Látom, hogy küzd: az érdes szittya nyelv
Megcsendíti-e Isten szép szavát?
És látom: győz, érdes beszédinek
Szálló századok adnak patinát.
Ó, be nagyon kötve van Jézusához,
Félig ő viszi, félig Jézus őt.
Mígnem Vizsolyban végül megpihennek,
Együtt érve el egy honi tetőt.
Amíg mennek, a kemény fordítónak
Tán verejtéke, tán vére is hull,
De türelmén és alázatán által
Az örök Isten beszél - magyarul.

Kolozsvár, 1929 március 12


"Lélektől lélekig"

 

Tóth Árpád posthumus-kötetéhez

E percben tettem le a könyvedet.
Ismertetni, méltatni kellene...
Te mosolyogsz egy távol csillagon,
S azt mondod: pajtás, ne bajlódj vele.
Te azt mondod, hogy mindeneket látsz,
Hogy láttad befele folyt könnyemet,
Azt mondod, neked nem kell méltatás,
Csak síron túl egy kicsi szeretet.

Ó, messzelakó, köszönöm e szót.
Ha láttál, láttad bennem magadat,
Láthattad, lelkem hogyan itta fel
Kristálycsillámú hagyatékodat.
Láthattad, hogy kavar fel halk szavad,
Hogy int felém a szomorú tető,
Ragyog reám elérhetetlenül
Tört alakod, a szépen szenvedő.

Láthattad: kálváriád utait
Hogy jártam értőn ma este veled,
Bámultam beteg gazdagságodat,
S szégyeltem beteg szegénységemet.
Egy-egy igédre úgy ismertem rá,
Mint amely bennem régen vándorol
Gyötrelmesen keresi önmagát,
De testté nem válhatva, szétfoszol.

Ám benned testté lőn, ki nem vagy test már,
Míg én még hurcolom a bús igát,
És járom, szikkadt szívvel egyre járom
Vers-stációim meg nem írt sorát.
A méltatásod, látod, elmarad,
De bölcs mosolyod hozzám érkezik,
Kik egymást nem ismertük itt alant:
Suttogjuk ma: "Lélektől-lélekig".

Kolozsvár, 1929 március 19


Elmégy

 

Áprily Lajosnak

Elmégy...
Kis őr-domboktól roppant ormokig
Erdélyben körbenfut a döbbenet:
Nem ember megy, - hegy-bajtárs távozik.

Ha Te elmégy, emberszó ne zavarja
A hegyek óriási kardalát.
A tetők, "többen száznál és ezernél"
E kurta, bús, utolsó nyáron át
Összegyüjtik szurdukba, szakadékba
Költészeted minden motívumát.
Úgy készülnek a búcsú-riadóra,
Úgy tanulják a nagy szimfóniát.
Ha Te elmégy, emberszó ne zavarja
A hegyek óriási kardalát.

Ha Te elmégy, ember ne búcsúztasson,
Búcsúztassanak Téged a hegyek.
Ne sirassanak érzékeny dalocskák
Csak büszke, nagy, stoikus énekek.
Ha Te elmégy, ember ne búcsúztasson,
Búcsúztassanak Téged a hegyek.

Ha Te elmégy, mi néma csendben álljunk,
Néma csendben, és lehajtva fejünk.
Úgy hallgassuk a hegyek kardalát,
Mely szertezengi: mi voltál nekünk...
Hogy csendes voltál, mint a szikla lelke,
De szikla-lélekként laktál velünk.

Ha Te elmégy, mi néma csendben álljunk,
Néma csendben és lehajtva fejünk,
Mert mindannyian bűnösök vagyunk,
Hogy Téged, Téged elveszíthetünk,
Hogy Téged, Téged meg nem tarthatunk
Ha Te elmégy, mi főlehajtva álljunk,
Mert így, vagy úgy, de bűnösök vagyunk.

A hegyek óriási kardala
Kísérjen a határig Tégedet,
És zúgjon, harsogjon ítéletet
Országok, népek és idők felett,
És fellebbezze meg a végzetet!
És csikarjon a csillagoktól ki
Egy "viszontlátásig"-ígéretet!!
A hegyek óriási kardala
Kísérjen a határig Tégedet.

Nagyvárad, 1929 május 31


Nagypénteki szertartás

 

Ágyam fölött, a feszület fölött
Karácsonytól egész Nagypéntekig
Híven virrasztott egy fenyőfa-ág.
(Ó, szelíd dísz, - ó, vad nyomorúság!)
Hű zöldje végül mégis elkopott
Lett ő is szikkadt, aszott kis halott.
Éreztem: nálam tovább nem marad
Nem bírja lelki szárazságomat,
S egy durvább illetésre szertehull.

De nem ily halált szántam én neki.
A kemencében énekelt a tűz,
Zsoltároztak a lángok lelkei.
A száraz ágat helyéről levettem,
Vigyázva, ahogy halottat viszünk, -
S a tüzes kemencébe bevetettem.
Nagyot lobbant, - és színes lett a láng.

Erdők nagyságos tömjén-illata
Elborította rögtön a szobát.
A száraz ágból kiröppent a lélek,
Jöttek adventek, - karácsonyok, - évek,
És hittem én is: hátha mégis élek...

Nagypéntek volt, a fűz már ideadta
Barkáját kedves kéz által nekem,
Hogy a szent főnek új dísze legyen.
Az ólomszínű éji ég alatt
Langyos, ébresztő áramlat haladt,
És gyermekkorom ölén, a hegyen
Rügyet bontott a borostyánbokor.

Kolozsvár, 1929 március 30


Kívülről

 

Járosi Andornénak

Kis ablakfülke mély boltív alatt:
A rendházból a templomba lelátok.
Befagytak az orgona sípjai,
Az oltáron nem imbolyognak lángok.
Nagy hallgatás van, és nehéz homály.
Ilyenkor, istentisztelet után

Az Isten egymagába mit csinál?
Nagy, üres háza kellős közepén
Mire gondol? Szorongva kérdem én.

Az Isten, akit én úgy keresek,
És nem találok, nem találok meg:
Ítél, irgalmaz, gondol-e reám?
Általa küldött csomagot Anyám?
Kezével írnak nekem levelet?
Kezével símogat a szeretet?
Szavával vigasztal az orvosom?
Ó, hol találom, hol találhatom?

Ó, tompa, tompa a szívem, s hideg
Azért, azért nem ragadhatom meg,
Azért járok hiába templomot,
A templomokban otthon nem vagyok.
Csupán így, istentisztelet után
Az üres isten-házba nézni le,
Szorongva lesni: gondol-e reám,
Így, kívül, kívül a szentély falán:
Ez vagyok én, ez vagyok igazán.

Nagyvárad, 1929 június 6


Valaki álmodott...

 

Valaki rólam nagyot álmodott,
Martírnak álmodott meg - engemet.

Ha így lett volna, - már rég nem cipelném
Törpén tovább a törpe éveket.

Hamuszín hajnal... zord kaszárnyatér,
Egy modern Neugebäude - meglehet...

Most sorakozó... tompa gyászdobok
Visszhangozzák a végső ütemet.

Most zár csikordul... börtönajtó nyílik...
Nem engedem bekötni szememet.

Most - vezényszóra fölemelkedik
Négy puskacső, - és némán rámmered.

Most - egy utolsót kiáltok talán:
Erdély, az Isten maradjon Veled!

Aztán - piros vér, és fehér halál,
És zöld fű - békült poraim felett.

Ó, ismeretlen, naiv álmodó,
Ezt a víziót köszönöm neked.

Nagyvárad, 1929 június 6


Másvilági vándor a kezemen

 

Fehér lepke felhőtlen ég alatt,
Hagyd most egy percre a virágokat.

Ne nézd, hogy száraz kóró a kezem,
Ne nézd, hogy lelkem mézet nem terem.

Jer, telepedj meg a kezem fején, -
Csupán te érintsd, - nem érintlek én.

Az érintésed mily finom, - ilyen
Lehet egy túlvilági szerelem.

És most mesélj, - mondd el, hogy egykoron
Itt ültél te is egy kerti padon.

Magadbaroskadtan és egyedül,
Némán, bénán és tehetetlenül.

Emberként, kit a teste-lelke nyom,
S tudja, nincs szabadító hatalom.

S ím, lepke lettél, szárnyaló, szabad:
Fehér álom, nyugtató gondolat.

Ne nézd, hogy lelkem mézet nem terem,
Egy pillanatig maradj még velem.

És vigasztalj, hogy lepke leszek én,
S lebegek, mint te, valaki kezén,

Ki majd, magába rogyva - egykoron,
Ül itt, mint én most, egy kerti padon.

Nagyvárad, 1929 július 1


Az álorcás magyar

 

Bethlen Gábor halála háromszázadik évfordulójára
Makkai Sándornak

     A magyar erő roppant ormain
Jártatta hideg, szomorú szemét:
Mohács mögött, ország-halál mögött
Csillogtak messze Mátyás csúcsai...

Rajtuk jártatta szomorú szemét,
Róluk álmodott szörnyű éberen:
El nem ragadták álma paripái,
Önuralom zablázta zordonul.

Tudta: ütközni nyílt hely nincs sehol,
Sem döntő diadalra rónaság,
Sziklák közt folyt véres bujócska-játék,
Erdélyi farsang, komor karnevál.

Az új mulatság új magyart kívánt.
Nem ledübörgő felvonó-hidat,
Nem egy ellenség ellen egyenest,
Fedetlenül kirontó Zrínyiket.

Az új mulatság más magyart kívánt:
Kardos magyart, de álorcásat is,
Sok ellenség közt zúzott csontjait
Bölcsen forgató, "praktikás" magyart.

Ő lett az új, az álorcás magyar,
Ki váltogatott, száz álarc alatt
Híven hordozta s változatlanul
Örök-egy arcát, faját, Istenét.

Sziklák közt folyt véres bujócska-játék:
Előre két lépés, meg vissza három,
Kettő kelet, kettő nyugat felé...
Csillogtak messze Mátyás csúcsai.

Előre két lépés, meg vissza három,
Kettő kelet, kettő nyugat felé:
Az ördögökkel kellett cimborálni
Látszatból néha, - mindíg Istenért!

Ő lett az új, álorcás magyar,
A kérdező: Ki látott engemet?
Az alkudozva is félelmes úr,
A hajlongva is töretlen gerinc.

Messze maradtak Mátyás csúcsai,
De Erdély épült az álarc alatt
S a magyar mérleg egyensúlya lőn
Világ-súlyok vak zuhanása közt.

Nagyvárad, 1929 október 7


Kövek zsoltára

 

A kolozsvári evangélikus templom
centenáriumán Liedemann Márton
templom-építő lelkész emlékének

     Elhalkult, és elhalt az orgona...
De új nesz kél most a templomfalakból.
Nem halljátok? Itt körül a falakban
Dobognak a beépített kövek.
Külön dobban meg minden kicsi kő,
És mégis, mégis egy ütemre vernek,
Egy óriási templom-dobbanással.
Isten, ha akarja, a köveket
Dobogtatja meg a szívek helyett.

Kő-nehéz szívvel, dallamtalanul,
Lehajtott, fáradt fejjel figyelek.
Szeretném, ha szívem megállana,
S csak a százéves templom kövei
Dobognának tovább...

Dobognak... dobbanásuk lassan áthat,
Felmelegíti dermedt véremet,
Lassan megértem a beszédjüket:
"Mi kövek voltunk, rossz, rideg kövek,
Kemény kövek és haszontalanok,
Nehezek, otrombák, formátlanok,
Tehetetlenek, tompák, elesettek,
Mozdíthatatlanok.

Hevertünk hét országban szerteszéjjel,
Utak mentén, száraz patakmederben,
Omlásokban, elhagyott kőtörőkben.
Vad éleinkbe ütközött a nap,
Horzsoltuk az éjszaka bársonyát,
Véresre törtük vándor lábait,
Hevertünk külön-külön szerteszéjjel,
Egymásról alig tudtunk valamit,
És nem álmodtunk templomról soha.
De jött egy ember, törékeny, beteg,
A lelke égett, szíve dobogott,
Az az ember templomról álmodott.
Tudta, kövek hevernek szerteszéjjel
Tehetetlenül, haszontalanul,
Vadul, otrombán és formátlanul, -
Elindult a köveket megkeresni.
Omlásokban, elhagyott kőtörőkben,
Utak mentén, száraz patakmederben,
Barangolt hetedhétországon át,
Hol éleinkbe ütközött a nap,
Horzsoltuk az éjszaka bársonyát
S véresre törtük az ő lábait.
Az az ember keresett, s megtalált.
És azt mondta nekünk: Ti templom lesztek.

Falakká fogtok összeállani,
És visszaveritek az Ige hangját,
És visszazengitek az orgonát, -
Az imádkozó nagy nyomorúságot
S az áhítat szárnyaló énekét
Szent nyugalommal veszitek körül.
Halkan dobogni fogtok a falakban,
Külön dobban meg minden kicsi kő,
És mégis-mégis egy ütemre vertek,
Egy óriási templom-dobbanással.
Isten, ha akarja, a köveket
Dobogtatja meg a szívek helyett.
Így szólt hozzánk a templom-építő."

Így beszélnek ma hozzánk a kövek.

1929 december 1


Csonkatornyok

 

Itt állok a csonkatorony tövén.
Rég tető alatt a csonkatorony,
S tető alatt a költő élete,
Biztos, erős, égi tető alatt.
Befejezetten, készen, ragyogón,
Az idvezültek csendes mosolyával
És véghetetlen, örök szánalommal
Nézi mindazt, mi itt lenn csonkaság.

Itt állok a csonkatorony tövén,
Itt állok romló, csonka életemmel,
A képzeletem, mint veres kakas
Most felrepül a torony tetejére,
Lihegve, dúlva, zúgva sisteregve
Égetem porrá a biztos tetőt.
Hadd lássam csonkán a tornyot megint,
Feketén, pusztán, kiszolgáltatottan,
Esőben, hóban, szélben morzsolódva,
Hordozva a villámok bélyegét,
Mit beleütöttek a századok.
Lássam, mint egy nagy, imádkozó ujjat,
Nyomorék, torz ujját e beteg földnek,
Ki ősi épségéről álmodik,
És eped, eped új épség után...

Hadd lássam csonkán a tornyot megint,
Csonkán, mint magamat, mint titeket.
Vagy, melyikünk mondhatja: kész vagyok
Van tetőm, nincs hiányom semmiben?
Kinek nem fáj a csonka szerelem,
A csonka vágy és a csonka remény,
És minden csonka földi vállalat,
S a tervek égretörő csonkasága?!
Ki lát a feje felett fedelet?
Vagy: meddig lát?
És kit nem aláz porig az ige:
Nincs itten maradandó városunk?!

Hadd lássam csonkán a tornyot megint,
Csonkán, mint magamat, mint titeket,
Mint népemet, mint az emberiséget, -
Hadd lássam tágult, rémült szemeimmel
Csonkán városok, falvak tornyait,
Hadd lássam csonkatornyok végtelenjét
Szalontától az óperenciáig...
Csonkatornyok vagyunk mindannyian,
Csonkatorony a teremtett világ.

Hadd lássam csonkán a tornyot megint,
Ahogy Ő látta és megénekelte.
Ez az ének az igazi tető,
Erre nem száll fel a veres kakas.
Ilyen tető volt minden éneke,
Romló életek felett a fedél,
Csonkaságnak a kiegészülés,
Földi remények után égi álmok,
Toldi szerelme minden szerelemnek,
Toldi estéje minden alkonyatnak.
Tetőt emelt minden csonkatoronynak
Szalontától az óperenciáig,
Amíg a saját árva élete
Csonkatornyát egészítgette ki.
Itt állok a csonkatorony tövén.
Rég tető alatt a csonkatorony,
S tető alatt a költő élete,
Biztos, erős, égi tető alatt.
Befejezetten, készen, ragyogón,
Az idvezültek csendes mosolyával
És véghetetlen, örök szánalommal
Nézi mindazt, mi itt lenn csonkaság.

Nagyszalonta, 1929 december 8


Valaha voltam...

 

Valaha voltam riadó kiáltás.
Nem én szóltam, és nem én kiáltottam:
Az ember s a magyar
Jajgatott bennem és kiáltozott,
Rázta, mint Sámson, a templom-oszlopot,
A szelíd csillagokat riasztgatta:
Mit tündökölnek olyan bölcsen ott fenn,
Mikor mi itt lenn könny és vér vagyunk?!
Valaha voltam tragikus kiáltás.

S lettem síró, beteg légyzümmögés,
Vak vergődés egy őszi ablakon,
Élni nem tudás, halni nem merés,
Panasz, mit meg nem érthet senki sem,
Jajszó, mely teljesen testvértelen,
Kín, amely kicsinyes a csillagoknak,
És furcsa szánalommal mosolyognak
Rajta a küzdő, élő emberek.
Ki tragédiák harsonája voltam,
Lettem beteg őszi légyzümmögés.

Akarok lenni még egyszer kiáltás...
Ó, Doktorom, gyógyíts meg engemet, -
De ne gyógyíts meg engemet magamnak.
Mert annak jaj csak, ki magának él,
És annak jaj csak, ki magának szenved,
És annak jaj csak, ki meghal - magának.
Gyógyíts meg engem a beteg világnak.
Hadd éljek ismét testvér-közösségben,
Hadd legyek ismét ember és magyar.

Hadd jajduljak velük, ha jajgatok,
Értük rázzam a templom-oszlopot,
A csillagokat értük riasztgassam:
Mit tündökölnek olyan bölcsen ott fenn,
Mikor mi itt lenn könny és vér vagyunk?!
Beteg őszi légyzümmögés helyett
Legyek még egyszer riadó kiáltás...

Nagyvárad, 1929 július 15