(1955)





Nézd, süt a nap!

[jegyzet]

Nézd, süt a nap! - mégiscsak erre tévedt!
Volt egy idő! - emlékszel-é? -
Napos tavaszok, napsugaras évek!
Túrákra jártunk a hegyek közé!

És szállt a nap, ki tudja, mit keresvén?
Jött egy idő, - szép este van,
Sétálni járunk. Estéllik az ösvény,
És száll a nap, tűnődőn, pirosan.

Jön egy idő, és szállni fog - utánunk,
Ilyen szelíden, mintha értené,
Hogy immár semmit, semmit sem kívánunk,
Már lépni is csak egyet: fölfelé.




Parázs

[jegyzet]

Megyen a nap a maga járásán,
Vissza is jön a maga járásán.
Jó melegen, - írva vagyon útja -
Fiatalon visszakerül újra.

Írva vagyon énnekem is utam,
Csak éppen hogy vissza nem a rudam.
Csak előre sürög az a lábnyom:
Marad-e itt valami utánam?

Marad-e még a szép piros tűzből,
Amit bennem fölszított a Fűtő,
Vagy egy szívben marad-e még holnap
Egy kanálnyi pisla parázs, esti begyújtónak?




Könyvek

[jegyzet]

Rakosgatom, rendezgetem, lapozgatom,
Simogatom a könyveket:
Egy emberélet könyveit.
Egyszerre kicsusszan kezemből
Amelyet éppen porolok, a könyv
És felemeli hökkenetes ujját
A Kérdező, ki lelkemben lakik.
Megállj! vihogja, nézzünk csak körül:
Mire is vitted könyvvel, tudománnyal?
Tudós nem lettél, filozóf se lettél,
Lettél-e ember legalább?
Mondd, mire vitted?

Hát mire vittem?
Tudós nem lettem, annyi szentigaz,
És annál is kevésbé filozóf.
De szent az is, hogy mint a levegőt,
Úgy szomjúhoztam, nyeltem a tudást.
Testnek, léleknek minden pórusával,
Fel-fellobogó makacs szenvedéllyel
Fúrtam bele - de hányszor! - magamat
A kásahegybe,
Hányszor, de hányszor ugrottam fejest
A tények és az eszmék és a titkok
Önnönmagukat minden pillanatban
Megszázszorozva szűlő tengerébe.

Eltelt az élet, színültig vagyok:
Tudom immáron ama legtudóbbak
Tudományát: hogy semmit sem tudunk.
Ám ez a semmi: homorú fele
A domború Mindennek. A valóság
Vízként csorog ki markoló kezemből.
De minden nappal tisztább és fehérebb
És érzőbb lesz utána a kezem.
A valóságot be nem foghatom,
De megmaradt, enyém az értelem
És szomjúságom és kíváncsiságom
És szenvedélyem arra ami van,
Égőbb mint valaha.

Mennyivel élőbb ez a szenvedély
És mennyivel több nekem a Valóság,
Mint ahogyan a húszéves agyacska
Képzelte és szomjazta a világot!
Úgy nézek vissza most az egykori
Apró világra, oly értő mosollyal,
Mint kavicsokkal játszó unokáját
Az eresz alól bölcs nagyapa nézi.

De visszanézni rá nem érek én,
Amint nem értem húszéves koromban.
Engem az tüzel ma is, ami vár még,
Ami jövendő és elvégezendő:
Ami feladat, ami küldetés,
Ami a könyvek élő lapjain
Szemembe villan annyiszor: az Út,
Az út a végtelen felé, ahol
Látássá lesz a vaksi tudomány
És ahol inaszakadt szellemem
Ujjal tapintja majd a Létezőt.
Ó milyen nagy lesz az a pillanat,
Amikor felszakad a fátyol
És rám borul a Léttelen Valóság
És megmutatja mérhetetlen Arcát
Az Aki Van!
Mint anyamellre szomjas csecsemő,
A megmutatkozásnak ünnepére
Úgy kellene repesnem boldogan -
De jaj, szemem fényszülte csillagát
Még tartóztatják kozmikus ködök,
Éretlen énem, pislogó szemem!
Hogy láthatnám még én a láthatatlant,
Ki még oly tenger láthatót se láttam!
Hogy tárhatnám e két apró szemet
Oly tágra, hogy elférne benne minden,
Mikor nem érnek akkorára sem,
Hogy mákszem énem megvonulna bennük!
Hol vagy te még, csöpp magzat, árva lelkem,
Hol vagy te még teljétől tenmagadnak,
Hol vagy te még magadtól! - és hol Attól,
Ki magadnál is magadabb!

Siess, én lelkem, nyisd a könyveket,
Nyisd fel szemed és nyisd meg ajkadat,
Nagyot sóhajts és szívd tele a melled
A szent valóság szelletéből,
Nézd amit nézhetsz, halljad amit hallhatsz:
Betűt, igét, embert és életet,
Csillagokat, világokat.
Ölelj magadba égen és a földön
Minden tudhatót és ölelhetőt,
Mindent ami van: mindent ami elfér
A szünhetetlen fakadó, szülemlő
S újjászülemlő belső végtelenben.

Nem, nincsen késő, nem rövid az élet,
Nem igaz, hogy a könyvek dohosak
És nem igaz, hogy lassúdik a véred.
Egy az igazság: nézni kell,
Végig, mindvégig nézni kell
És telni, nőni, nyúlakodni, érni
És többé lenni tenmagadnál,
Egésszé lenni a nagy Pillanatra,
Mikor felpattan benned a Valóság
És kiviláglik, hogy mi vagy.




Mancus vagy az állhatatosság

[jegyzet]

A kilencedik vagy a tizedik
Szomszédház udvarában
- Jókedvében-e vagy bánatában? -
    Bőg egy szamár.

Gyerekek nagy botokkal püfölik,
Hajtanák vissza, ki a legelőre...
De ő nem óhajt egyelőre
    Legelni már.

Megveti lábát, - oda se nekik!
Egyik fülét balfele dobja,
A másikat legyinti jobbra
    És intonál.

És üthetik és verhetik,
Gyerek is, gazda is, a Sors is:
Si fractus illabatur orbis,
    Ő helyben áll,
        Egyhelyben áll.




Atommag

[jegyzet]

Mint limmel-lommal egy diák-fiók,
Tele a lelkem borzas gondolattal.
Az erdő hív. Az eső lába lóg.

Az égen lompos felhő-elefántok.
Elő veled, te vén viharkabát,
Elindulok, csuklyás öreg zarándok.

Nyugat felől morog a zivatar
Fülledt a levegő, lenn száll a fecske,
Hiába, esni nem akar.

Énbennem is az eszmék zsörtölődnek,
Követelik a dallamot,
De nem merem végiggondolni őket.

Felhőnek is, ha egyszer felszakad,
Ki tudja mit rejt ismeretlen méhe.
Milyen tüzet, milyen villámokat!

De milyen ismeretlen hatalomnak
Villáma még a szó, a szuverén,
Titokzatos, félelmetes atommag!

A szó ha egyszer robbanni talál,
Világokat veszejthet emberestül.
Költő, mielőtt szíved szóra rezdül,
Hét éjszakát imádkozzál keresztül:
   Agyadban érik élet és halál.




Szekfű Gyula halálára

[jegyzet]

Menj, keserű látó, láss ott, hol nincs keserűség,
  Nem fojt bamba gyanú, nem gyötör ostobaság.
Menj, s ki fonákja felől szemlélted az emberi jókat,
  Lásd a gonoszt is már mennyei vissza-felől.
És ki nehéz szavakat zúgattál zord szeretetből,
  Halljad a Szép Szeretet isteni-könnyü szavát.




Párbeszéd a halálról

[jegyzet]

"Enmagamtól miért is rejtegetném -
Mondod - s miért egy résztvevő baráttól?:
Bár tanult ember és jámbor keresztény,
Hiába, mégis félek a haláltól."

Értelek, testvér, hogy ne értenélek:
Ha hirtelen ránéz a szörny Meduza,
Megborzadoz mindenkiben a lélek
S a rettegés a síri földre zúzza.

De jőjj: a horgony láncát eleresztvén,
Ússzunk elébe, úgy amint vagyunk,
Nem mint komor bölcs, mint komoly keresztény,
Csak úgy, mint ember, meztelen, magunk.

Hát elmegyünk, igen. Egy fordulás még, -
Utolsó tánc, - és jön a pihenés.
- "De mikor olyan édes volt a játék,
És abbahagyni oly nagyon nehéz!"

Igen, gyerek a játszást el nem unja.
Megdolgoztat, míg ágyba űzheted.
De nézd meg, hogyha nagy szemét lehunyja,
Álmában milyen édesen nevet.

"A gyermek angyalokkal álmodik,
Maga is angyal, - de énrám mi les
Az álom éjén, mely a második
Életre virrad (hogyha van ilyes!),

Micsoda földöntúli szenvedések
Soha-nem-sejtett borzadalma vár,
Miféle poklok, mily ördögi végzet,
Hány gyilkos élet, hány hóhér halál!"

De hiszen éppen ez a nagyszerű!
Megélni túl az embernél nagyobbat,
Mit ember meg nem élhet emberül,
Ízlelni a sohasem álmodottat,

Tapintani a szellem végtelenjét,
A kezdettelent és határtalant,
A Minden és a Semmi tiszta csendjét -
Ez lesz az isteni kaland!

"Igen, igen, de mégis!" - mondanád
S elhallgatsz, mintha biztatást keresnél.
- A bölcs némán ráncolja homlokát
És szelíden mosolyog a keresztény.




Madárijesztő

[jegyzet]

Pacsirta trilláz
A levegőben valahol.
Egy krumpliföldön négy madárijesztő
Szelíden silbakol.

Megnézem jól az elsőt:
Felül egy likas kalap,
A test egy botra bújtatott
Vízözönelőtti frakk.

Az esti szélben furcsán
Billegnek a vézna karok.
Bizony hogy ez a fickó
Engem néz, rám mosolyog!

Méghozzá gunyorosan!
Bizony, hogy azon derül,
Hogy embereknek néztem
Négyüket messzirül.

Vagy ő néz valaminek engem?
S tán másnak, mint elébb,
Míg kegyesen kiszépített
A csalfa messzeség?

Ha most rám szólna: "Cimbora,
Én csak! - hanem te ki?"
Vajon mit is felelnék
Úgy hirtelen neki?

Mit ám! S ki lesz kettőnk közül
Riasztóbb és sutább?
Jobb lesz, gyerünk utunkra!
Szervusztok, cimborák!




Mint a Mátra

[jegyzet]

Állani, némán, mint a Mátra,
Nem nézni előre, se hátra.

Nem erőlködni befelé sem,
Csak bámulni a létezésen,

A parttalanban elmerülni
És úszni benne és örülni

Az egyetlen csodának: annak,
Hogy valamik, valakik vannak,

És mindent köszönteni szépen,
Minden valók testvéreképpen;

Kontraktust kötni szent közönnyel,
Kánikulával, vízözönnel,

Szem-lehunyva és kar-kitártan
Felolvadni a napsugárban,

Ha jő Medárd, negyvennap ázni,
De csorgó hajjal is nótázni;

Orrszarvúként egyedül járván
Nem dideregni mégsem árván,

Mert egybering közel és távol
Szíved hullámzó ritmusával,

Amely magát némán kitárta
A mindenségnek, mint a Mátra.




Levél Balanyi Györgyhöz

[jegyzet]

Baráti kézzel,
Aggó, féltő, szelíd böstörködéssel
Írott levél, testvérszívből szakadt:
"Öreg legény, tessék pihenni,
Gondot, könyveket félretenni,
És verset írni sem szabad."

Édes barátom,
Ahogy olvasom, szinte látom
A hamiskás mosolygást ajkadon.
Csupa szeretet, mit a szíved gondol,
Csupa okosság, amit mondol
(Félszázad éve hallgatom),

És mégis, mégis, amit írtál...
Kérdezd meg a fáradt pacsirtát,
Miért énekel, amikor repül?
Kérdezd a szeptemberi tücsköt,
Miért nem hagyja már a füttyöt,
Mikor az éjszaka hűl.

Kérdd a világtalan Homéroszt
Vagy Beethovent, a siket héroszt:
Miért nem szűnnek dallani.
Vagy a Kemence három ifját,
Mért hogy még ott is egyre hívják
Ég-földet Istent vallani.

Hogy tested-lelked kór-e, ép-e,
Előtted még az élet szépe,
Vagy haldokolsz, nem érdekes,
De ameddig piros a véred,
Míg fájni tud benned az élet,
Énekel, aki énekes.

Áhítatom kísérte mindig
A csendet, az Isten szerintit,
Hisz benne szól a végtelen.
De akit az arkangyal egyszer
Parazsával ajakon perzselt,
Annak nincs többé kegyelem.

Akarja bár vagy ne akarja,
Dadogja bár nehézkes ajka
Bénulva tán a szózatot:
De tudja, hogy halála lenne
A nap, melyen kihűlne benne
A szó, melyért meggyújtatott.

Ó van rosszabb is a halálnál:
Dezentornak te sem kívánnál,
Jobbik felem barátja te.
Mondj el értem egy Miatyánkot:
Ki ne fújja bennem a lángot
A némaságnak ördöge.




Csillagok, csillagok

Csillagok, csillagok
Értenélek, - szóljatok!

Csillagok, csillagok,
Mért nem szóltok? - alszotok?

Csillagok, csillagok,
Értjük egymást, - hallgatok.




Fények

[jegyzet]

Arcom körül a szentjánosbogárkák
Suhanva lengenek.
Milyen picik, milyen picik!
S hogy fénylenek!

Fejem fölött túlnanvilági fáklyák.
A csillag-rengeteg.
Milyen nagyok, milyen nagyok,
S hogy fénylenek!

Csak én legyek setét?
Szítsd fel, Uram, szívem szövétnekét!




Búcsú a bükköstől

[jegyzet]

Búcsúzom tőled, drága bükkösöm.
Nehéz a szívem, holnap költözöm.

Fogadj be még utólszor engemet,
Szeressük egymást, még amíg lehet.

Hadd mondom el, ti karcsú tiszta fák,
Mi volt nekem a zengő némaság.

Mellyel szövetség-sátra lombotok
Oly sokszor félálomba ringatott.

Félálomba, melynek jobbik fele
Emberen túli fénnyel volt tele.

Egy hónapig voltam testvéretek
És emberebbé lettem köztetek,

Aki a földből szívta gyökerét,
És a felhőkkel jeleket cserélt.

S már-már a fák titkát is ellesem:
Elnyúlni, fölfelé, türelmesen.

Egyet, nagyot, még hadd nyújtózkodom,
Aztán megyek, szólít az otthonom,

A drága otthon, a nekemvaló,
Hol élni édes és meghalni jó,

S hol mosolyogva élem szüntelen:
Nincs maradandó házunk idelenn.

De itt, de itt, míg végigkúsztatom
Az égre húzó bükkfaszálakon

Az esti csendben ünneplő szemem,
Véremben és húsomban érezem:

A maradandóhoz is van közöm.
Isten veled, szerelmes bükkösöm!




Levél Rómába

[jegyzet]

Repülj, levél, hullámain a szélnek,
Amerre vágyam és imám ragad,
Köszöntsd helyettem szentjeit a Délnek,
A Hét Halmot s az Örök Halmokat,
S hol Pátriárkánk nyelve s szíve élnek,
Az újhodástól forró falakat,
S az egy-nyelv-egy-szív kalazanci község
Nemes Tanácsát soraid köszöntsék.

S köszöntsd a férfit, aki Szentatyánknak
Nem görnyedt vállal hordja örökét,
Kiben tüze a szent sor-lámpalángnak,
Mely József sírján érettünk is ég,
Tűzoszlopává izzott ifjú mánknak
És szebb jövőnknek szórja jeltüzét, -
Kinek tanácsát, lépteit, imáját
Négy kontinensnek iskolái áldják.

Szívem is áldja, - immár nem a Várost
(Hol élő víz adatott innia),
Nem is az élő piarista Fároszt,
(Melyet bízván néz csepp Hungária!)
- Kit én köszöntök, az a régi Sáros,
A régesrégi kántorlak fia,
Kire ha gondol szívem, dudorász.
- "Hej, boleráz, zeleny boleráz!"

És az emlékek egymásra tolulnak...
Szorongó arcok, fülledt pincemély...
Kint az őrjöngők orgiái dúlnak,
És egyre sűrűbb a "légiveszély"...
A jóbarátok némán összebújnak,
Ujjakon zördül a rózsafüzér.
- Ó testvériség, színarany a láncod,
Amelyet élet és halál kovácsolt!

De nem halálra: új életre tárta
A két barát egymásbafont kezét:
Míg szótalan, megilletődve járta
Utcák és múltak véres rom-mezét,
Akart nem sírni, nem merengni hátra,
Aggódva lesvén az élet neszét
S egy csöpp szobában meghúzódva ketten
A szent jövőt álmodtuk önfeledten.

De nem volt álom az akkori álom,
Vagy hogyha az volt, akkor isteni:
Ködökön át és úttalan kopáron
Azóta sem szűnt utat inteni.
Él, benned él, ki hétország-határon
Elindultál immár építeni.
Menj, építs, alkoss, - a Szentlélek áldjon,
Vincém, atyám, testvérem és barátom!




Emberség

Egy nap, mint a rest csiga, mászik,
Zivatarként zúg el a másik.
Mindegy, csak ugyanoda érnek.
Mit szólna ma tegnapi éned?

Amit éltél tisztes erényben,
Csupa félség s ösztön a fényben.
S ami pelyvád hull ki a rostán,
Nem lesz színig az se gonosz tán.

Mindegy, tovazizzen az élet:
Eszmélsz, s már itt az ítélet.
Szíved, agyad ostoba röggé...
Magad igy vagy amúgy, de örökké.

Nincs szánva szemednek a holnap:
Ott légy igaz ember, ahol vagy.
Most tedd, amit adatik tenned:
Az Isten rügyezik benned.




Három sóhajtás

[jegyzet]

Szőlő-lugasom paradicsomában
Fekszem füveim fűszeres derekalján
És szürcsölöm a csendet.

Barbár mennydörgés dörömböli végig a völgyet:
A lőgyakorlat.
- Háborútól ments meg, Uram, minket!

Új csend. Ide hallik a messzi mezőről
Cséplőgép zakatolása.
- Add meg mindennapi kenyerünket!

Csend újra megint. Csak a lomb közt zümmög a szellő.
Fújj, fújj, fura szél, fiatal szél, pünkösdnapi szél,
Frissítsd meg lomha szívünket.


Kezdőlap