(1957)





Gyerekek

[jegyzet]

Békafürdős faluszéle,
Legel rajta mindenféle
Hájra-hízó ifjúság:
Kismalacok, kislibák.

Jószág után vígan járdos
Bottal egy-egy mezitlábos
Kicsi fiú, kicsi lány:
Gyerek a gyerek után.

Bokor alá telepednek,
Fütyörésznek, verekednek,
Hemperegnek, játszanak,
Gyorsan telik így a nap.

Kismalacok vígan élnek,
Míg a késre meg nem érnek,
Totyoghat a libanyáj,
Amíg nő a háj, a máj.

Ami aztán várna rájuk?
Megsirassuk, vagy ne bánjuk?
Amiért a földre lett,
Hivatása bétellett.

De szegény kis pásztoroknak
A csillagok mit forognak?
Csillagok, jó csillagok,
Sok-sok szépet mondjatok!




Illatok

[jegyzet]

Csillagos volt az éjszaka,
Ember és állat édesen aludt.
Fenyvesek álomittas illata
Ölelte át az álmodó falut.
        Aludjatok! -
Susognak anyásan a fenyvesek,
Aludjatok, ti kedvesek,
Csöpp ember-fecskefészkek,
Boldog legyen az álmotok,
És édes az ébredéstek.

Harmathűvös hajnal remeg
Parázspiros mennybolt alatt.
Szénaillatban fürdenek
A lekaszált hegyoldalak.
        Serkenjetek!
Szénában a szellők játszanak,
Sürög az élet, lobog a nap,
Álomnál szebb a valóság,
Munkátokat illatosítsa meg
A szépség és a jóság.




Száll az angyal

[jegyzet]

Ilyen éj még sohasem volt,
Álmodót is élni költ.
Mérhetetlen mély a mennybolt,
Mámorítón mély a föld.

Száll a szellő, fürge langya
meglegyinti homlokom.
Száll a szellő, száll az angyal,
Óriási szárnyakon.

Száll az angyal, ifjú angyal,
És megáll a domb fején,
Szól az angyal, és a hangja
Átjár rajtam, mint a fény.

Áll az angyal, - nincs a térben,
Mégis látom, érzem őt.
Szól, - nem szóval, mégis értem.
Levetkőztem az időt.

Már megoldom, már levedlem
Földiségem fátyolát,
Embervoltom ismeretlen
Énbe, fénybe fürdik át.

Innen-onnan hetven évem
Merre ment el, hova tűnt?
Hétszerhetven gyöngeségem
Elhajítom, általlépem -
Mind a gondot, mind a bűnt.

Angyal, angyal, visszatérsz-e?
Drága testvér, el se menj!
Lelkem, lelkem, visszatérsz-e?
Fátyolodba, vagy megérsz-e
Már a másra, már a készre,
Túl a hernyó életen?




Angyal beszélt belőle

Íratlan hófehér lapot
Adtak kezébe, mikor született:
A szentségekben háromszor kapott
Elolthatatlan tűzjegyet.
Angyal járt mellette élete hosszat,
Hát lehetett-e rosszabb,
Mint ami lett?

Angyal vezette félkezét,
A másiknál egy ordas ördög
Cibálta folyton szerteszét
S ha imádkozni látta, nyelvet öltött.
Hát persze hogy csak botladozva járt
S félszegen hordta a fehér ruhát,
Amit felöltött.

Szavak kísérték és dalok.
Mondott sok szépet, sok bolondot.
Könyvükbe írták angyalok
Még azt is, amit ki se mondott.
Pedig bizony, ha kedve járt,
Dúdolva és dalolva fumigált
Sok tisztes gondot.

Nagy bombardós igéket is
Gyerek-nótába zümmögélt.
Nem vette hangját semmi szép fetis,
És nem függött nyakában amulét.
De a főoltárt megtérdelte lába
És sohasem vette hiába
Isten nevét.

Egyszer a könyv felüttetik
S vonatik minden ember felelőre.
Mindenegyes szó megmázsáltatik
S a nagy Verdikt elmondatik felőle.
Ott, ott talán majd kiderül azért,
Hogy olykor nem is ő beszélt:
Angyal beszélt belőle.




Madár

[jegyzet]

Nesztelenül, alig rezzentve szárnyát,
Egy nagy madár suhant az éjszakán át
Észak felől.
Drága madár, ritka madár:
Hogy bújtál el a vízözön elől?

Hitetlenül, fázva, borongva
Nézünk utánad szívszorongva
És hallgatag.
Édes madár, kétes madár,
Hallasd nekünk, ó hallasd hangodat.

Hihetjük-é, hogy hozzánk küldtek
Isten bárkájából a menekültek?
S holló vagy-é,
Rekedt madár, dögész madár
Melyet sohasem lát viszont Noé?

Vagy galamb volnál, békesség galambja,
És csőrödben az élet zsenge lombja,
Új életé?
Ó szent madár, boldog madár,
Repülj, repülj a szivárvány elé.




A megszedett gyümölcsfa

[jegyzet]

Magad maradtál, mint a megszedett
Cseresznyefa, gyümölcstelen.
Előtte még a hosszú nyár,
De rajta már
Piroska gyöngy több nem terem.

Sértetlen áll és teljességesen,
Dús még a lomb, a törzs sudár.
Vajjon úgy érzi-é,
Hogy immár senkié?
Hogy életének nincs értelme már?

A forró éjben, míg a hold
Részvéttelen fogy és telik,
A szívszorító éji ég felé
Harmat módjára öntené
Magányossága néma könnyeit?

Nem, nem, hiszen a fák törvénye ez:
Kiserked a gyámoltalanka ág
S máris kinő az egyik jobb felé,
A másik bal felé,
Az anyatörzstől elfelé, tovább.

Visz, visz magával elfelé, tovább
Minden zamatot, minden illatot.
Fanyar golyók, csak színesedjetek,
Csak édesedjetek,
Az anyatörzs áldása rajtatok.

Csak vigyétek az áldást a szedőnek,
Kinek a kertész nyári kedve szánt.
Elereszt immár reszkető karom
S eztán majd békén eltanulgatom:
A legnehezebb anya-tudományt.




A mátrai temető

[jegyzet]

Valami világmegvető
Hajdani bölcs szénégető
Építhette e házikót magának:
Háttal fordult az útnak, a világnak,
Szemközt vele a temető.

Szemközt vele, szemközt velem
Avatag sír. Úgy képzelem,
Hogy ő pihen tövén a régi kőnek,
És onnan nézi házát az időnek
Végezetéig szűntelen.

Így, így szeretnék, gondolom,
Ha eljön rám a Nyugalom,
Én is húnyt szemmel heverészni
És nézni, nézni, egyre nézni
Amit szerettem egykoron.

Akit szerettem, - őt - meg őt,
Meg őt, ó mennyi drága főt,
Testvért, barátot, eszmetársat!
Lehet-e, hogy többé ne lássak
Csak egy lelketlen szemfedőt?

S a milliomszoros csodát,
Az Isten ízét, illatát,
A kozmoszt, melynek boldog tükre voltam,
S a másik kozmoszt, amit eldaloltam,
Ne látnám többé odaát?

Hisz látnom itt sem volt elég
A dolgok innenső felét.
Könyvben, imában, emberekben,
Egyet akartam, egyért verekedtem:
A túlsóért, a teljesért.

Testvér, békén pihenj, és fel ne költsön,
Ha lebocsátják melléd deszkabölcsőm.
Azután, - ki mit szeretett, örökké!
Fejünk felett a fülemile költsön
És én szeressek mindent, mindörökké.




Misék

[jegyzet]

Ó nyárelő sokünnepű hava,
Papszentelések édes évszaka!
Évforduló minden vasárnap.
S az öreg pap, kit kézvezetni várnak
Fölkent fiak, barátok, unokák:
Vállán érzi az Apostol kezét
Ó páratlan primiciák!
Ezüstmisék, aranymisék!

Első mise! Te zsenge nász!
Megérkezés s elindulás.
Koszorú, min a tövisek is rózsák,
Egy percben átélt örökkévalóság.
Kelyhedre vár a bárány és a farkas,
A még nem-született csodák.
Hozd a kenyeret, prédikálj, ne hallgass!
Ó egyetlen, örökös ifjúság.

Ezüstmise, férfiak ünnepe!
Eljárt az élet forró közepe,
Sürög az ember, korhamvazta fővel,
A munkából is ima lesz idővel.
Haszontalan szolgák vagyunk:
A szerelemből megmaradt a hűség;
Ezüst hajakkal Téged szomjazunk,
Ezüst igazság, ezüst egyszerűség.

Aranyos alkony: aranyáldozat!
Dús délutánra hűs napáldozat.
Reszket a kéz, a fáradt szív is reszket,
De tartja még és emeli a Kelyhet.
Ami közel volt, milyen messze van!
És ami messze volt, milyen közel!
Ennyi telt tőlem, - te tudod, Uram,
Öreg szolgádat most bocsássad el!




Úrfelmutatás előtt

Misémben Úrfelmutatás előtt
Az élőkről való emlékezés
Mindennap rövidebb.
Misémben Úrfelmutatás után
A holtakról való emlékezés
Mindegyre hosszabb.

Fogynak, fogynak az énvelemvalók,
Szaporodnak, mindegyre szaporodnak
Akik előre mentek.

Életem miséjében
Közeledik az Úrfelmutatás.
Amerre járok,
Pirosinges kisfiúk lóbálnak csengettyűket.
Amerre nézek,
Fejeket hajlani látok.

Hányszor hallottam ezt a csengettyűt!
Hányszor hajlott szavára homlokom!
Hányszor láttam az Istent!
Hányszor tartottam kezemen!
Fogom-e látni Úrfelmutatás után?
Lesz-e helyem az Ő kezén?

Lassabban, kisfiúk,
Egy percig még ne csendítsétek a csengőt,
Hadd sóhajtom el újra meg újra
A Felajánlás szavait,
Aztán hadd jöjjön az Átváltozás.




Megyen már a hajnalcsillag

[jegyzet]

Megyen már a hajnalcsillag lefelé.
Készülődöm én is már hazafelé.
Készülődöm, - nincsen messze odáig:
Megkérdeznek, hol maradtam idáig?

A nagy könyvből felolvassák előttem
A kontraktust: mi mindenre szegődtem.
Latra vetik a munkámat mennyit ért?
Számonkérnek, felelnem kell magamért.

Szedegetem a cókmókom szepegve:
Van-e közte, amit oda vigyek be?
Számolgatom itt akiket szerettem:
Lesz-e aki szól egy jó szót érettem?

Jó szót hiszen mondtam én is eleget:
Tudtam én, hogy szóból ért a szeretet.
De ha volt is szeretetem csipetnyi:
Inkább csak szerettem volna szeretni.

Mégis, talán ott sem leszek egyedül:
Hónom alatt ez a kopott hegedű.
Nevem mellé írva lesz tán odaát:
"Sokat nem ért, de legalább muzsikált."

Szeretik a muzsikaszót amott is,
A muzsikust ha még ilyen kopott is,
Hát - ha nem is a mennyei karokban,
Elcincognék valahol egy sarokban.




Köd

[jegyzet]

Villámveréses, borzadályos éj után
A fáradt földre szemfedőt borít a köd.
Ég, föld, felhő, világ: egyetlen szürkeség.
A vaksi térben őrjöngőn sivalkodó
Szelek zimankós tengerében gázolok.

Az országúton olykor fel-felbukkanik
Egy-egy fenyőcsúcs háromágú csillaga.
Felnéz, meghajtja mindhalálig-zöld fejét,
Mint temetési kórus élén a kereszt,
S benyeli újra a közös fehér halál.
Amott egy ház, egy sose-látott, fúrja fel
Szederjes szürke-rózsaszín oromzatát
S míg visszahull a ködbe, mintha mondaná:
Itt éltek egykor, haltak egykor emberek.

Szemközt velem valami jön: kísértetes
Hosszú köpeny, nem jár a földön, óriás,
Hegyes csuklyája fölfelé szúr, arca nincs.
Ha ember volna! - forró szájjal kérdeném...
Mit kérdenék? - már hasztalan: elimbolyog
Mellettem, mint a süppedt sírokon a szél.

Néznék előre, tág szemmel, rimánkodón,
Keletnek, hol a hajdanában volt idők
Királyi napja tartaná most udvarát,
Ha volna még nap, és ha volna még kinek,
S nem én volnék az égvilágon egymagam,
Utolsó ember, aki látja, éli még
A szerves élet végső látomásait.

Hát ez maradt a hidrogén előtti föld
Isten-szerette Édenéből, - ez maradt:
Egy hamutenger és egy rossz embervakarcs!
A vonzás lomha láncán ezt hurcolja most
Valami egyre hűlő álnap-törmelék,
Mint rozsdás traktor zördülő géproncsokat.

Hát ez maradt belőletek, nagy Alpesek,
És Akropolis és harangvirág!
Hát ez maradt belőled, Michelangelo
S ti hároméves kisleányok, kisfiúk!
Hát ez vagyunk és ez megyünk előre mind,
Úszunk, időtlen óceánok árjain,
Amerre hívó nem jelölt elénk utat,
Amerre önnön bűneink égettek és
Hamvaztak ösvényt, öngyilkost és gyilkosat.
Így úszdogálunk, gazdátlan halálhajó,
S a mindenségben észrevétlen öntjük el
Az emberagyvelő utolsó örökét:
A védhetetlen, halhatatlan mérgeket.

Halott tudósok, hidrogén halottjai,
Míg cellátokban hős rabokként ültetek,
Villám-táblátokon megszámláltok-é,
Hány évre lesz az ördögnek szüksége még,
Betölteni zeníteket, nadírokat
És elhamvazni minden mindenségeket
És győzelmét a Trón elé süvölteni?

Én hallom is, már hallom is a Harsonát.




Szamár és cinege

[jegyzet]

Szamártestvérem mostanában
Sokat rugódozik
S rendez nekem naphosszat olykor
Hol cirkuszt, hol mozit.
Ha rákezdi, hát el nem érjük
A tenger aj-baj fenekét,
A béketűrésből kihozza
A bennem élő cinegét:

Ma ballábam eszi a köszvény,
Tegnap a jobbikat,
Tegnap a gyomrom járta bolondját,
Ma meg a májam dagad.
Majd szétveti fejem a fájás,
Csontig hasít a derekam:
Csoda-e, ha az emberekre
Rávicsorítom a fogam?

Száz éve már, hogy nem aludtam,
Hogy enni nem tudok,
Hogy hm-hm-nél nem mondanak mást
A túdós doktorok.
Az imádság is, mondd, mit érhet,
Ha már idáig valaki!
- Szól a cinege: Szamár testvér,
Ugyan ne légy már oly csacsi!

Tudod te jól, mi fájdít téged,
Nem kéz, láb, nem derék:
Zörög az út, zötyög az élet
És kopik a kerék.
Tudod te, mi marad egyre messzebb
S mi az, ami közeledik:
A huszadik igaz se volt tán,
Ám zörget a hetvenedik.

De még azért falba ne verjük
Különbre-jó fejünk!
Hússzal, hetvennel, százzal is tán
Csak emberek leszünk.
Egy pósta küldi mind a százat,
És egyet akar mindahány,
Szamár testvér, föl a fülekkel,
Légy optimista, légy vidám!

Ez egyszer tán a cinegétől
Tanulj bölcsészetet.
A bajok is mindjárt behúzzák,
Meglásd a körmüket.
Megteljesíti, hidd el, egymást
Kettőnk együgyű éneke,
Beillenék akár imának,
Ha egy ütemre muzsikálnak
A szamár meg a cinege.




Két kis malac

[jegyzet]

Nagy esemény esett a háznál,
Izgalmasabb földindulásnál:
A Terka néni mit hozott! -
Két választási malacot,
Két válogatott választási malacot!

Híre fut a nagy eseménynek,
Jönnek kislányok, kislegények,
Hét szomszédságból, hirtelen,
Aki épkézláb, itt terem,
Aki épkézláb, - ha kell, négykézláb, - de itt terem.

És kezdődik boldog zsivajgás,
Belekábul a két kis pajtás,
Lelkendez a sok csepp torok.
"A farkuk ni hogy kunkorog!
A farkincájuk milyen édesen kunkorog!"

"Ni hogy túrkál az orrocskájuk!" -
"De sírhat-ríhat most utánuk
A pusi-mama odakinn!"
"Nini a körmük rózsaszín!
A körmöcskéjük igazánból rózsaszín!"

Addig-addig, hogy megriadva
Nagyot visít a két malacka
És vadul futásnak ered.
Uccu neki a sok gyerek,
Uccu utána, uccu elébe a sok gyerek!

Egymásba kapkod a láb a kézzel,
A kacagás a röfögéssel.
Már innen rá sem ismerek:
Ki a malac, ki a gyerek,
Gyerek malacka vagy malacka kisgyerek.




A tündérek keresztfia

A jó tündér-keresztanya
Imígy áldotta meg:
"Eredj és énekelj!" - A rossz:
"De ne legyen, kinek."

Hát ment és mondta énekét
A minden-emberét.
Dalt, mely magasba szegezteti
Az emberek szemét.

És hallották is, - annyian,
Mint egy tücsök neszét.
Pusztába dalolt: kis nép fia volt
És kis nyelven beszélt.

De hogyha száz, ha ezer is,
Hallotta dallamát,
Az is hidegen tovament siketen,
Hisz más Istent imád!

De hogyha tíz, hallotta húsz,
Az is hiába volt:
Mit hallanak, mit értenek?
Hisz oly halkan dalolt.

Sohasem mondta: Itt vagyok,
Figyeljetek reám.
De hisz nem is én, hisz a dal sem enyém
Nem az én muzsikám.

Másért vagyok én, mástól jövök én,
De hozzátok jövök
Belőletek kell űznöm el
A néma ördögöt.

Tihozzátok kell hoznom el
A szférák dallamát,
Néma az ember nélküle
S templomtalan nomád.

Ha meg nem hallod ezt a dalt,
Az élet is mit ér?
Egy percre csak, testvéreim,
Ezért a dallamért!

Ezt és sokat még másokat
Nem mondott sohasem
Elüldögélt a fák alatt
Magában, csendesen

S ha két vagy három jóbarát
Épp arra mendegélt,
Váltott velük egy szép mosolyt
S folytatta énekét.




A várakozó

[jegyzet]

Egy ablakban, egyedül, árván,
Egyvalakire várván,
Úgy-e hogy álltál már te is!

Szemedet egy pontra szegezvén,
Oda, hol kanyarul az ösvény,
Úgy-e hogy néztél már te is!

Messzebb e pontnál, egyetlennél,
Akárha mágnes rabja lennél,
Úgy-e hogy akkor nem néztél te sem!

S ha ilyenkor valaki rádszólt,
Csak nézted, mint egy megvarázsolt,
De nem láttad te sem!

S ha úgy esnék, hogy sohasem,
Hogy szűk lenne az élet is:
Úgy-e, hogy nem adnád te sem,
Hogy állnád, várnád akkor is!




Ibolyántúli sugár

[jegyzet]

Fülemben egyre zúg a páli szó:
"Értelmem előtt tündököl a jó
De más törvény béklyói testemen:
Akarom a jót s a rosszat teszem."
- De hálistennek nem végzet az átok:
A tenger rossz közt tenger jót is látok.

Láttam elejtett maszkot is sokat
És kimutatott sok fehér-fogat,
Ördögvigyort angyalmosolyon át,
Az eredendő bűn ezer nyomát.
Bármerre néztem, ordított a tétel:
A rossz a törvény, a jó a kivétel.

Igen, így szokta ezt a köznapi
Keserű szájak íze mondani.
A hályogon, a szürke bűnön át
A jó ibolyántúli sugarát
Hogy lássa meg a pislogó kis ember?
De te, az Angyal ujja érte szemmel?

Angyal hozta ki Péter lépteit
A börtönből: azt hitte, álmodik.
Mintha álomban járnék, engemet
Börtön nélkül is angyalkéz vezet.
S nem jutna jó tán, csak az álmodónak?
Akkor az álmot mondanám valónak.

De hisz az út, amerre jársz, igaz,
Hát hogyne lenne az Angyal is az?
Ha vele mégy: mint Pétert az övé,
Majd elvezet testvéreid közé
S amerre Isten ösvényei futnak:
Vezet, ha kell, az Ostiai Útnak.

Hát fordítsd meg az apostoli szót:
Lásd meg a rosszat, cselekedd a jót.
Jótét helyébe vissza-jót ne várj,
De szóra szót, de jóra jót találj.
Higgyél a jóban, de higgyél egészen,
S a te kezed is angyal keze lészen.




Hat szonett a csodálkozásról

[jegyzet]

I.

A munka mámorától ittasultan
Gondolatom ha olykor elpihen
S lassan elúszik mély vizeiben
Az éntelennek, a jövőm s a múltam

Vagy éjjel, hogyha hullaként kinyúltan
S mintha megállna virrasztó szívem,
Fekszem az éjszakai semmiben
És semmijében annak, ami voltam:

Egyszerre sajgó semmiségem éje
Ketté hasad s mellemre rázuhan
A halhatatlan kérdés meredélye:

A semminél sötétebb lenni mélye:
Lehet-e semmi ami van? - s hogyan,
Hogyan lehet az, hogy valami van?

II.

Kérdezted már, mi az, hogy "Én vagyok"?
Vérzik az ujjam, tüske szúrt belém.
Látom, hogy vérzik - az ujjam, nem én!
De mért szisszentem akkor oly nagyot?

Én érzem, hogy a vérző ujj sajog.
A drót lennék a lámpa belsején?
A drót a fényes, de nem ő a fény.
Én nem a fényes, én a fény vagyok.

Nem is a fény, nem is a fájdalom -
Más, ami érez, és más, amit érez:
A fényt is én csak érzem, gondolom.

Csodálkozás, nyiss nékem ablakot!
És gyújts nekem fényt a meztelen énhez,
Mondd meg nekem, mi az, hogy "Én vagyok"?

III.

Mondd, látod ezt a fejedelmi hársfát?
Milyen egyetlen, milyen szuverén!
Érzed-e láttán, amit érzek én:
A mélyek és a magasok varázsát?

A napra húzó mélyzöld kupolán át
Ezer ágán és ezer levelén,
Egy miniatűr kozmosz kebelén
Érzed az élet izgató talányát?

Látsz-e a lengő kupolákon túlra,
Hová a szemnek nincsen más fel-útja
Hallod a hívást a mély lombokon?

Én hallom, érzem, olykor szinte látom.
Hallod? nem hallod? botszívű barátom?
S csodálkozol, hogy én csodálkozom?

IV.

Csak egy perc, - mondod, - csak egy pillanat,
Ki tudna minden percet számbavenni.
Csak egy pillanat, annyi mint a semmi.
Már nem is volt - csak egy szemvillanat.

De míg egy szó átlépte ajkamat,
Hány ember jött e jajvilágra! Mennyi
Hunyta szemét le örökre pihenni!
S hányon betelt üdvösség, kárhozat!

Tán egy naprendszer robbant szét szilánkra,
Egy máson tán kigyúlt az élet lángja
S egy történelem indult ez alatt.

S hány mérfölddel vitt közelebb magadhoz
S magadat a bizonynál bizonyabbhoz
Ez a pillanat, - csak egy pillanat!

V.

Csodálkozom azon, hogy megszülettem,
Csodálkozom azon, hogy meghalok,
Hogy lábam alatt egy világ forog
És egy mindenség kering körülöttem.

Én nem keringek. Amit szemre vettem,
Hallok, tapintok - ízek, illatok: -
Énbennem vannak, - s én én maradok
És ők sincsenek megkétszerezetten.

Én én vagyok, olyan, mint minden ember,
És mégis, mint a Hold a végtelenben,
Egyedül úszom és fogyatkozom.

S egy messze láng mindig megújít engem
S a Teljes Fény elönti homlokom.
S én úszom, úszom és csodálkozom.

VI.

Csodálkozás! Te vagy az ember-elme
Első ügyetlen-édes mozdulatja,
Ami ösztönből lélekké avatja,
S te utolsó, beérett szenvedelme.

Belőled él az ihlet áhitatja,
Te nélküled a szív nem énekelne,
Szürkére fagyna szava és szerelme,
Te minden alkotásnak édesatyja!

Mikor elhangzott az első legyen
S az újszülött angyalok lábhegyen
Hallgatták a Hallhatatlan szavát,

Akkor születtél s el sem is enyészel,
Mert az Isten szívére te kísérsz el
Pihegő dalt és dadogó imát,

Az ezredeknek ezredein át.




Jeromos a barlangban

[jegyzet]

A zordon és királyi Betlehemnek
Sziklái közt, melyek szívükben őrzik
Az angyalének békés dallamát
S a Napkeleti Csillag biztatását,
Hol egykor tán az énekes Király
Talált a kóbor éji vad elől
Menedéket a nyájnak és a dalnak,
Hideg barlangja mélyén egymagában
Viharhullámok verte homlokával
Álmatlan égő óriás szemekkel
Nagy álla csontja öklén - ült az agg.
Sarutlan szikkadt lábai előtt
A meghitt társ, az oroszlán hevert,
A mély sarokban elhajítva, rúgva
Nagy életének únt emlékei:
A bíboroskalap és Cicero
Gyűröttre olvasott foszlányai.
Feje fölött kőrepedésbe szúrva
A szurkos fáklya fösvény lángja füstölt.
Előtte, nagy laposkő asztalán
A pulpitus és rajta a Tekercs:
A Törvény és a Látomás tekercse.
Ült, óriás, a végeérhetetlen éjszakában,
Szakállas kő a meztelen kövek közt,
Némán. De benn, bozontos melle mélyén
Egyre vonaglott, dörömbölt a szív,
A vérző Birodalom, az egész
Vonagló Földkerekség sebeit
Magában érző nagy római szív.
Ült, görnyedezve a vak éjszakában,
Az irtózatos látások alatt.
Mert látott, látott, mint elődei,
Kiket az angyal perzselt ajakon
Izzó szenével, hogy kiáltsanak
És hirdessék azt, ami eljövendő:
Lát, mint azok, de jaj nem a jövendőt:
Amit ő lát, az a véres jelen,
A vérözön, a bűnözön, a butaság,
A barom-ember iszonyú özönje,
Amelyre nincsen ígérve szivárvány
És nincsen bárka, nincsen Ararát:
A szőrös-bőrös barbár millióit,
A horda gótot és a csorda vandált,
Az Alarikokat, vérben s aranyban
Térdig gázolva Róma Fórumán,
A Capitolt, a Lateránt, a Sírt
Meggyalázottan, dőlten, elmerülten
És végig a világon, mindenütt
Ahol az emberarcú élet élt,
Ahol Ágoston írt és prédikált
És Ambrus és Paulinus énekelt,
Száll, egyre száll a csillagtalan éj.
Már itt is, Dávid városa körül,
A hős szűzek, az erős asszonyok,
A Paulák és Eustochiumok
Kolostorának romjai között,
Ahonnan kétszer kellett futnia
Éjnek évadján a lángok közül
Hurcolván a nehéz tekercseket,
Már itt is, itt is közeleg az éjfél.
S az éjszakában Isten házanépe,
A Titkos Test, megmocskolt, szaggatott
Kétfelé tépett Krisztus-köntösében!
Még éppenhogy feljött a föld alól,
Még éppencsak hogy összeszedte áldón
A mártírok győzelmes csontjait,
Még éppencsak hogy torkáról lerázta
A tintásujjú Hitehagyott markát,
Hogy kezdte már hirdetni a tetőkről,
Amit a Pünkösd nyelvei beszéltek:
Már jött a Tévely, jött a Szakadás,
Felállott Árius, az átkozott
És megtörülte szemét a világ,
Körülnézett s elirtózott magától,
Mert áriánus már s az ördögé.
Az ellenség, e Világ Fejedelme
Mely köztünk jár, mint üvöltő oroszlán
Egyre vadabb és egyre álnokabb.
A vértanúkat és a remetéket
Le nem bírhatta kínnal és halállal,
Sem ocsmány rémek fertelmes hadával:
Ragyog Nitria, Kalchis, Tébais,
Antal nevétől vinnyog a pokol.
Őt sem törhette meg, sem a pogány
Vergiliusok mézédes szavával,
Sem a sivatag sanyarával.
De most püspököket, császárokat
Hajlít igába, hogy tömegeket
Hajlítsanak igába, kárhozatba.
A Szék is! - jaj, hol van már Damasus,
Az igaz Főpap és igaz barát! -
Jaj, minden perc az utolsó lehet.
S a szennyes örvény torkába temethet
Görög szépséget, héber bölcsességet,
Római rendet, - mindent, amiért
Embernek lenni, élni érdemes.
A Könyvet és a könyvvé lett Igét,
Akár holnap magába nyelheti
A dicstelen sír, - és ezen a síron
Még kő se lesz, amit elhengerítsen
A szombatéj elűzött angyala.
Igen, tudom a nagy ígéretet:
"Ne féljetek, én veletek vagyok
Mindennap a világ végezetéig!" -
De hogy lehetsz velünk, Uram, ha mink,
Mink, keresztények nem vagyunk veled!

Elhallgatott. Nézett a súlyos éjbe
Egy miatyánknyit, azután megrázta
Hószín sörénnyel üstökös fejét,
Kezébe fogta íróvesszejét
S folytatta ott, ahol elhagyta tegnap.
Isten tolmácsa, írt és írni fog
Ma is, holnap is, és holnapután is
Isten öreg cselédje, hajnalig.


Kezdőlap