A kötet sajtó alá rendezője úgy véli, joga s kötelessége is röviden számot adni arról a munkáról, amelyet végzett, s azokról a gondolatokról, amelyek fölmerültek benne Sík Sándor költői életművének gondos át- meg átolvasása, sajtó alá rendezése során.
Sík Sándor verseinek összegyűjtése félig irodalomtörténeti föladat, hiszen egy több mint tíz éve halott költő hagyatékáról van szó, akinek első kötete Babitsé után egy évvel jelent meg, s akinek költői indulása a Nyugat alapítási idejére esik. Ugyanakkor - személyes okok és sajátos történelmi körülmények egybejátszása következtében - Sík Sándor költői életműve sokak számára elevenebb, mint klasszikussá vált költő-kortársaié. Valószínű, hogy ezt a kötetet legtöbb olvasója olyasféleképpen veszi majd kezébe, ahogyan élő költők műveit szokás, olyan műveket, amelyeknek értékéről még nem döntött az idő, amelyek nem az irodalomtörténetből, hanem valami meghittebb közelségből szólnak hozzánk. E kötet első olvasói többnyire még személyesen is emlékezni fognak Sík Sándorra. A versekből kihallják majd az ő hanghordozását, a nyomtatott sorok itt is, ott is személyes emlékeket idéznek föl bennük. Szülők, nagyszülők úgy adják majd ezt a kötetet fiaik-lányaik, unokáik kezébe, mint saját fiatalságuk legszebb ihleteinek fölvillantóját, őrzőjét, s a versek költőjéhez úgy próbálják majd elvezetni "örököseiket", mint ahogyan kedves és nagyra becsült mesteréhez vezeti fiát-lányát, unokáját az öregdiák.
Ez a kötet elsősorban nem a tudomány számára készült, hanem a Sík Sándor költészete iránt mutatkozó élő érdeklődést kívánja kielégíteni. Lehetőleg az egész költői életmű fölmutatásával. Mégis épp a nem szigorúan tudományos cél természetessé tette, hogy lemondjunk egy olyanfajta teljesség-igényről, amelyik csak a kritikai kiadásnak szokott sajátsága lenni.
Sík Sándor költői hagyatéka a hozzáférhetés szempontjából két részre oszlik. 1941-ben maga adta ki a Szent István Társulatnál Összes verseinek gyűjteményét. A költői életmű első felét illetően mi is ezt a kiadást vettük alapul. Nem vettük tehát föl ebbe a kötetbe azokat a folyóiratokban vagy akár korábbi kötetekben megjelent, esetleg kéziratban föllelhető verseket, amelyeket a 41-es gyűjteményes kötetből már ő maga kihagyott. Ezeket ő nyilván "zsengéknek" ítélte. Másrészt a közölt költemények végleges szövegének az Összes versekben talált szöveget tekintjük, s jegyzetben sem közöljük az első megjelenés vagy az első kötetbe foglalás korábbi szövegváltozatait. (Zárójelben hadd jegyezzük meg, hogy a költő szövegigazításainak határozott, egységes iránya van: helyes ösztönnel általában tömörebbé tette verseit, egyet-egyet több versszak kihagyásával is.)
Az Összes versek kötetéből kihagytunk néhány olyan költeményt, amelyeknek irredenta hangja sértené a szomszéd népek nemzeti érzését, vagy amelyek politikailag lehetnének bántók, félrevezetők. Kihagytunk néhány olyan verset is, amelyet maga a költő gyöngébbnek ítélt, mintegy a zsengéi közé sorolt, s az Összes versek kötetbe csak személyes vonatkozása miatt vett föl.
A sajtó alá rendező munkája érthetően megnehezült, amikor azoknak az esztendőknek költői termését kellett földolgoznia, amelyekből maga a költő már nem készített gyűjteményes kiadást. A Győzöd-e még kötet 1945-ben, a Tizenkét csillagú korona 1947-ben, az Őszi fecske 1959-ben, az Áldás 1963-ban jelent meg. Ezekből az évekből maradt ránk néhány olyan vers is, amely annak idején valószínűleg csak azért nem került kiadásra, mert nem illett az épp megjelenő kötetekbe. Ezeket a verseket csaknem kivétel nélkül fölvettük mostani kötetünkbe, közülük legtöbb itt jelenik meg először. A verseket nem kötetbeli sorrendjükben közöljük, hanem keletkezésük időrendjében. Eredeti (még a költő életében készült) gépelt "kéziratuk" alapján itt-ott változtattunk a kötetekben föllelhető szövegükön is: olyankor, ha a kéziratban talált szövegváltozatot jobbnak találtuk a kötetben közöltnél.
A föntebb említett szempontok figyelembe vételével ezeknek az éveknek költői terméséből is kihagytunk néhány verset, olyanokat is, amelyek a fölsorolt kötetekben megjelentek.
A kötet végén a versek, majd a kezdősorok betűrendes mutatóját találja meg az olvasó. Sík Sándor kéziratai közt fönnmaradt egy följegyzés-sorozat, amely a már öregedő költőnek egy-egy régebben írt versére vonatkozó megjegyzését, emlékeit örökíti meg. Ezt a szélesebb közönség szempontjából is érdekesnek és fontosnak találtuk, s ezért nem akartunk közléséről lemondani. Hogy külön, utalószámos jegyzet-apparátussal ne tegyük nehézkessé a kötet használatát, ezt a följegyzés-anyagot a Tartalomjegyzékbe olvasztottuk bele, apró betűvel, hogy a címek áttekintését ne zavarja.
Számadásunkat ezzel akár le is zárhatnánk: elemző tanulmány megírása nem volt szándékunkban. Mégis szükségesnek tartjuk, hogy mintegy utólagos megjegyzésként szóvá tegyük néhány gondolatunkat, amelyek a kötet szerkesztése közben ébredtek bennünk. Úgy véljük ugyanis, sokak számára hasznos lehet a kezükben levő költői életmű néhány tanulságának megfontolása.
Szülőket, nagyszülőket említettünk előbb, akik e kötetben ifjúságuk emlékeit fogják keresni, és fiatal éveik kedves költőjének verseit abban a reményben adják fiaik, lányaik, unokáik kezébe, hogy olvasásuk közben majd azokban is kigyullad az a lelkesedés, amellyel valaha ők maguk olvasták, szavalták ezeket a költeményeket. A kötet szerkesztője - most, amikor több mint egy éven át folyamatosan találkozott ennek a költői életműnek darabjaival -, szükségesnek látja kimondani azt az egyébként magától értetődő tényt, hogy ezek fölött a versek fölött nem múlt el nyomtalanul az a jó fél évszázad, amely életünket, gondolkodásmódunkat, ízlésünket, sőt kereszténységünket is oly alaposan át- meg átformálta. A Sík Sándor költeményeit magába foglaló kötetet szeretettel és megilletődött tisztelettel a múlt emlékeinek őreként szeretné átnyújtani az olvasóknak, azoknak is, akikben magának Sík Sándornak alakja elevenen él. Ezt a múltat nagy hiba volna elfelednünk, oktalanság volna szégyellnünk, de attól sem félhetünk, vonakodhatunk, hogy múltba tűntét, történelemmé válását tudomásul vegyük.
A mai magyar katolikus olvasó hajlamos lehet arra, hogy az élő irodalomban, kiváltképpen a lírában végbemenő nyelvi, stílusbeli átalakulást hallatlanra vegye, elutasítsa egyszerűen azért, mert az új lírai nyelvnek, megnyilatkozási módnak első, legismertebb megszólaltatói más világnézetű költők voltak, vagy olyanok, akiknek költészete a modern ember mindent megrendítő kétségeiből, minden világnézeti tájékozódást elutasító bizonytalanságélményéből fakad. Nem kell sokat magyarázni, mennyire szerencsétlen dolog volna, mennyire ellenkeznék épp Sík Sándor nagy alapelveivel és magatartás- örökségével is, ha egy ilyenféle riadalmakban élő olvasóréteg vagy - csoport ízléskánonná, esetleg épp a katolikus költészet kötelező és máig érvényes mércéjévé akarná avatni Sík Sándor költői hagyatékát.
Ellenkezőleg: bátran és őszintén ki kell mondanunk, hogy a líra nyelve, látás- és kifejezésmódja sokszorosan átalakult ezeknek a költeményeknek születése, fogantatása óta. Ideje még azt is megállapítanunk, hogy nem abban az irányban fejlődött, amelyben költőnk alakítani, fejleszteni próbálta. Költői pályájának kezdetén Sík Sándor ösztönös vonzalomtól és tudatos elhatározástól egyaránt vezetve Adynak és a Nyugat első nemzedékében épp akkortájt közönség elé lépő költőknek formai, nyelvi leleményeit vállalta költészetében, s bár világnézeti okok miatt távolmaradt a Nyugattól, hitte-hirdette, hogy saját költészete egy tőről fakadt a nagy nyugatosokéval. Illyés Gyula vetette először szemére, hogy Adynak inkább csak külső, könnyen utánozható nyelvi leleményeit vette át, költői "forradalmának" lényegesebb, láthatatlanabb vonatkozásait nem vállalta. Ma - az emlegetett fél évszázad távlatából - ez a megállapítás mind igazabbnak bizonyul.
Maga Ady - ismét Illyés Gyulát idézve - a "mindent kivallani" programját tette költői hivatásává, s ezt a kötelességet, hivatáseszményt hagyta örökül a század magyar költőire. Apollinaire a Kaland és a Rend pörpatvarában a lírikusokat egyértelműen a Kaland szolgálatára kötelezte el, hogy "a jövő s a végtelen határain harcoljanak az emberek helyett". Még azok a modernek is, akikben a tanúságtévő, sőt tanító igény félreérthetetlen - egy József Attila, egy Illyés Gyula vállalták ezt a kettős örökséget, akár a szektásság gyanújával, az érthetetlenség kockázatával együtt is, így tudták "nem középiskolás fokon" tanítani azokat, akik készek voltak figyelni szavukra.
Sík Sándor költői alapmagatartásában nagyon sok a tizenkilencedik századi örökség, a nemzeti klasszicizmusnak az a tiszteletre méltó, de bénító s nem szárnyat adó tanító felelősségtudata, amely már Aranyban is régimódi volt. Ennek a költői magatartásnak hatása, következménye verseinek legkisebb önálló életet élő részében is megfigyelhető, s a mai olvasó számára menthetetlenül idegenszerű.
Hadd idézzek egyetlen példát, nem is a fiatalkori versekből! 1955-ből való az Emberség című vers. Ennek emlékezetesen szép két sora a záróversszak kezdete:
Ez "tiszta beszéd" a líra mindenkori mértéke, a legmodernebb szerint is. Mint az ezüstpénz: cseng, ha márványhoz ütöm, fénylik, ha beleharapok. Sajnos, a versnek nincs vége, s a szakasz így folytatódik:
Ezt a két sort kegyetlen s kegyeletlen volna boncolgatni, de eltakarni sem kell, mert nem egy költő gyöngeségének, inkább egy költői magatartás korszerűtlenségének jele s bizonyítéka.
Talán mondanom sem kell: Sík Sándor papként, tanárként, egy országos ifjúsági mozgalom irányítójaként mennyire kénytelen-akaratlan vállalta ezt a lírai alapmagatartást (miközben pedig maga is tiltakozott az ellen, hogy a lírai verset összekeverjék a prédikációval, a költő dobogóját a szószékkel).
Egy ma is hiteles lírai hang kialakításának lehetőségéhez öregkorában került legközelebb, amikor a "Meghalt a visszhang" dohogó-reménykedő szakaszait megírta. Öregkori termésében van néhány költemény, amelyet egészen élőnek érzünk, ilyen például az "Ökörfarkkóró". De a föladattól akkor sem tudott egészen elszakadni: egzisztenciálisan sem, hiszen az egyetemi tanárságból a rendfőnökségbe került, költészetében sem, kialakult hangja, versszerző módszere már megkötötte. Amint az "Emberség"-ben két véglegesen tiszta sorra két sor csetlő-botló magyarázkodás rakódik rá, úgy felel az Ökörfarkkóróra fél év távolából az "Emlékezés egy néhai ökörfarkkóróra" című költemény, jeléül annak, hogy nemcsak Nikodémusnak volt nehéz öregkorában újjászületnie.
A költői nyelv és kifejezésmód, a költői alapmagatartás vizsgálata után szembe kell néznünk egy még nehezebben megközelíthető igazsággal is. Hans Urs von Balthasar s a katolikus gondolkodás Trento utáni történelmének több más kutatója ismételten rámutatott arra, hogy az ellenreformációs, apologéta teológia megmerevedésének, elmeszesedésének idején a legújabb kori Egyházban a teológia szerepét az irodalom vette, "érezte" át. Bernanos, Claudel vagy Dosztojevszkij a modern katolikus - még általánosabban: keresztény - eszmélés számára több teológiai kiindulópontot szolgáltat, mint nagy monográfiák szerzői vagy évszázadokon át használt tankönyvek tudós szerkesztői. Ne féljünk kimondani: Sík Sándor költészete a katolikus hit, világlátás szempontjából nem fogalmazott meg lényegesen új, előre-mutató igazságokat, nem termékenyítette meg eredeti meglátásokkal a teológiát. A fiatal Sík Adyról és Prohászkáról írta első, fölfedezésszámba menő elemző tanulmányát. Világszemlélete mindvégig Prohászka szellemi forradalmának ihletkörében maradt. Babitstól, akár Szabó Lőrinctől, József Attilától, az élők közül Pilinszkytől vagy a legújabbaktól, többet tudunk meg a mai ember Isten körüli vívódásairól, saját hitünk kísértéseiről és megvilágosodásairól is, mint tőle. Ezen a ponton ismét egy - világért sem szégyellni való - de egyértelműen a múlt távolodó partjára tartozó élményvilág szóvátevője ő.
Ismét egyetlen példára hivatkozom. A "Hiszek" című költeményre, amelyet a költő belevett az imádságos könyvébe, szerepeltetett az Őszi fecskében is. Lehetetlen nem látnunk, hogy ez a vers is menynyire a Prohászkás "diadalmas világnézet" élményéből született (nem hiába szerepel is benne Prohászka), és éppen harsány hősiességében - bizony idegen a mai keresztény hit-élményétől. A mai keresztény hite (Ratzinger szerint) megkísértett hit. A hívő ember - anélkül, hogy hite szükségképpen megrendülne - nagyon átéli azt, hogy nem a boldog birtokos helyzetéből néz szét a világban (nem is a birtokát féltő megtámadott védekező állásából), hanem úton van: titkok, nemegyszer kínzó és megdöbbentő titkok között. Ez a hit kevésbé harsány a diadalmas világnézet" Prohászkás-Sík Sándoros hiténél, de hitelesebb annál; s ha maga a hitetlenség kísértését nem tudja egyetlen fölényes mozdulattal elutasítani; viszont kísértője lesz a nem-hivőknek, hogy megint Ratzinger megállapítása igazolódjék: ma a hivő a hitetlenségnek, a nem-hivő a hitnek kísértésében él.
Amint veszedelmes volna, ha Sík Sándor örökségét valaki a katolikus költészet máig érvényes eszményévé akarná avatni, úgy nem kevésbé veszedelmes volna az is, ha a verseiben megnyilatkozó katolikus világlátást abszolutizálnánk. Ne feledjük, Sík Sándor papköltő volt, költő létére teológiai műveltséggel és felelősségtudattal rendelkezett, de ugyanakkor épp költő s irodalomtudós voltánál fogva a teológiában nem alkotó tudós. Ha jól meggondoljuk, nem meglepő hát, hogy a teológiai gondolkodás elmeszesedése, apálya költészetére is hatott, jobban, mint azokéra, akik a teológiától jóval távolabb éltek, mint ő. Nem katolikus volta, nem hite, de papsága, teológiai- skolasztikus iskolázottsága lehetett s volt is akadály, amelynek keresztjét nemesen viselte, de költőként nem nőhette ki.
Sík Sándornak legutolsó költeményei közé tartozik az Örökösök. Az "iskolaház" folyosóján diákokkal találkozik a költő:
A verseskötet, amelyet kezünkben tartunk, a történelem tanúja, múltak emlékét s az elszürkülő történelmi kép vonásait őrzi. Sík Sándornak igazi hagyatéka nem ez a kötetnyi vers, hanem az áldás, amelyet életének-szerepének rozsdás keretéből kilépve int utánunk, sietők után. Tisztelettel és szeretettel lapozgatjuk verseit. Akkor vagyunk hozzájuk legigazságosabbak, ha nem várunk tőlük mást, többet, mint amit valóban jelenteni tudnak. S őrizzük magunkban az ember emlékét, aki - bármennyire költőnek tudta-vallotta magát - mindvégig több volt a verseinél.