Szegény anyám olyan asszony volt, kinél kedvezőbb még virágban sem termik. Amíg élt is, mindig pártomat fogta, csak néha a szeretet akadályozta meg abban, hogy ne úgy lásson valamit jónak, ahogy én. Amióta azonban leszállott a földbe, azóta a szeretet sem gátolta meg semmiben, hanem minden úgy volt a legjobban, ahogy én mondtam s gondoltam. Lám, a sírnál is, amikor elmondtam neki, hogy az öröklött hajójeggyel Amerikába szeretnék menni, úgy állott mellém, mint az őrzőangyal. El is gondoltam, ahogy a temetőből hazafelé jöttemben a faleveleket hulladozni láttam, hogy halott édesanyát szeretni és hulló falevelet látni milyen közeli rokon!

Bezzeg apám nem langyult el ennyire semmiféle szándékomon, hanem inkább vizsgálódva nézett, mint jegytulajdonost. Folyton ügyelte a lépteimet, és pislogott bé a homlokom mögé, hogy vajon mit akarhatok. Talán még az is megjárta az eszit, hogy egy szép napon felpattanok a hajójegyre, és úgy elvágtatok rajta, hogy még az Óperenciás-tenger vizét is csak játszva fogom meglegyinteni, mint a fecske. Eszes ember volt ő magától is, s hát még ami tudományt belőlem merített! Mint például azt, hogy nemcsak lábon járó emberek élnek, hanem vannak szárnyasok is! Így aztán nem is róhattam meg, titkon sem őt, amiért szemmel tartott engem. Aminthogy feddő szót akkor sem szóltam neki, amikor arra ébredtem az egyik éjszaka, hogy az ujjasom zsebeiben kotorászik. Tudtam, hogy a jegyet akarja megfogni valahol, de én, mintha álmomban harapós kutyától féltettem volna valakit, csakúgy kiáltottam el magamat:

- Megharapja!

Apám úgy megijedt a váratlan intelemtől, hogy feldöntötte a széket, s maga is keresztülesett rajta. Erre mindnyájan felébredtünk, akik a szobában voltunk: vagyis rajtam kívül a macska s az apám új felesége, Zsuzsika néni, kit én sohasem tudtam anyámnak nevezni.

- Te ott mit csinálsz, Gergely? - pattant fel Zsuzsika néni.

- Nem látod!? - felelte apám.

Aztán feltápászkodott nyögve, mire én is így találtam szólni:

- Érezné csak az ütést, akkor tudná!

Ámbár nem akartam, mégis nagy veszedelmet idéztem fel ezzel a szóval, mert Zsuzsika néni úgy értette, hogy én ütést kívánok neki. Felugrott hát az ágyból, s mint egy nagy fehér kísértet, kiabálni kezdett:

- Ütni!? Engemet ütni!? Hát itt vagyok! Üssetek, verjetek! Öljetek meg, gyertek!

Apám úgy meg volt ijedve a feltámadt feleségitől, hogy fél kezével is alig merte fogni a megsérült lábát. Csak amikor a holdvilág, amit Zsuzsika néni kiijesztett volt a szobából, kezdett visszaözönleni, csak akkor szólalt meg nyájason:

- Erre nem esküdtél volt meg, Zsuzsika.

- Mire?

- Erre, hogy éjfélkor kiszökjél az ágyból, s harcot hirdess.

Néha egyre megy, hogy bombát vet-e az ember, vagy nyájas szavakot, mert az apám felesége felragadta a széket, s úgy kilőtte a keziből, hogy az apám füle mellett elburungozott, s a ház sarkában leszállt, és nagyot sóhajtva így szólt:

- Többet nem ültök rajtam.

Utána nagy éjjeli csend lett, majd apám a fal mellől felém nézett, és azt kérdezte:

- Te ezt gondoltad volna-e, Ábel?

- Ha én házasodtam volna meg, akkor igen - feleltem neki; aztán a ruhámat összeszedtem, és nekiláttam, hogy felöltözzem.

Apám a fal mellől még akkor sem mert mozdulni, a felesége pedig leült az ágy szélire, és sírni kezdett. Először meghatóan sírt, mint akinek szíve van; de amikor látta, hogy mi nem sietünk egy-egy keszkenővel oda, hogy a könnyeit letöröljük, akkor valósággal bőgni kezdett. Édesapám félrebillent fejjel nézte egy ideig őt, majd rám tekintett, és halk szóval megkérdezte:

- Hát te mért öltözöl, Ábel?

- Megyek aludni, mert már ideje - mondtam.

- S hova?

- Én azt hiszem, hogy a csűrbe.

A csűrt most apám is szívesebben elvette volna feleségül, mint Zsuzsika nénit, mert követte példámot, úgy az öltözködésben, mint a nyugalomkeresésben. Amikor magunkon érezhettük a gúnyát, csendesen kivonultunk. De az ajtóból én még visszaszóltam az apám feleséginek:

- Aztán ha nem muszáj, ne sírjon!

Künn a csűrben azon kezdtünk apámmal tanakodni, hogy a földre szerkesszünk-e szénából ágyat, vagy pedig mindjárt felmenjünk az odorba. Apám azon a véleményen volt, hogy maradjunk lent a földön, mert a feleségét valami baj elfoghatja, s akkor inkább kéznél vagyunk. Én ellenben azt tanácsoltam, hogy jobb lesz, ha felmegyünk az odorba, mert nekünk nem kéznél kell lenni, hanem éppen ellenkezőleg!

- Hát én nem bánom - egyezett belé apám -, de akkor előbb még meglesem az ablakon keresztül, hogy mit csinál.

Figyelmeztettem őt, hogy mi már egyszer leselkedtünk volt a Hargitán lévő erdei háznál. Apám azonban nem hallgatott reám, hanem azt mondotta, hogy várjak egy percre, mert ő mégis odamegy az ablakhoz és bétekint azon. Többet nem szóltam, hanem eresztettem, hogy menjen. De alighogy néhány percig várakoztam, egyszerre nagy csörömpölést hallottam, majd utána két felkiáltást. S a következő pillantásban apám már sebes vágtatással bészökött a csűrbe, s egyenesen neki a lajtorjának, amelyen szaladni kezdett felfelé, mint a menyét. Nem tudtam, hogy mi lehet, de én is utánairamodtam; s ahogy odafent a lajtorjáról a szénába ugrottam, apám abban a percben megragadta a lajtorját, gyorsan felhúzta hozzánk, s a csűr fedele mellé fektette a szénára, hogy ne tudjon utánunk jönni, csak a madár.

- Ugyan biza mi történt? - kérdeztem, ahogy meg tudtunk szusszanni mind a ketten.

- Lehet, hogy a vérem is folyik - felelte apám.

Éreztem a sötétség leple alatt, hogy nem tréfa, amit mond. Elékaptam hát hamar a zsebemből azt a kicsi öngyújtót, amit Blanka a komisszártól s én pedig Blankától nyertem volt ajándékba, s odavillantottam azzal apámra. S bizony látnom kellett, hogy nemcsak lehet, hanem valóság, hogy folyik a vére. A jobbik arcáján egy vágás volt szegénynek, s abból elég gazdagon csorgott. A zsebkendőmmel letöröltem a vért, majd bé is kötöttem megsérült arcáját. Aztán ledőlt apám a szénára, és nagyot sóhajtott. Ledőltem én is utána, és szintén nagyot sóhajtottam.

Egy ideig csak gondolatban beszélgettünk, de aztán megindult a szó is:

- Ezen a mi földünkön a második termés nem szokott jó lenni - mondta apám.

- Nem bizony - feleltem neki -, mert a jó magot is hiába vetjük el, ha rossz a föld.

Valami nyári bogár furakodott a fejünk tájékán a széna között. Őt ügyeltük egy jó darabig, s tán apámnak is eszébe jutott hasztalan sorsa a látatlan bogárnak, akin nem tudtunk segíteni, mert nem tudtuk visszahozni neki az elmúlott nyárt.

- Biztosan egyedül van - mondtam.

- A bogár-e?

- Az is.

- Örvendjen neki - felelte apám, majd mintha szégyellte volna a hirtelen szót, erősebb hangon utána tette: - Vajon hová igyekszik?

- Lehet, hogy az ablakhoz akar menni, hogy azon bétekintsen - mondtam.

Erre az eleven fordulatra apám matarászni kezdett a szénában. De olyan szaporán kutatott a setétben, mintha egy perc múlva már minden késő lenne.

- Maga mit keres? - kérdeztem tőle.

- Én a bogarat - mondta.

- S azt mért?

- Nehogy odamenjen ő is az ablakhoz.

Egy kicsi idő múlva, ahogy ezt mondta, boldog sóhajtás ugrott ki a melléből, és a széna illatában cigánykereket vetett. Biztosan tudtam ebből, hogy megfogta a bogarat. S már az én kezemben is ott volt a kicsi öngyújtó, mit a markomba fogtam, s vigyázattal meggyújtottam. Apám odahozta a bogarat a fény udvarába, s előbb hátból s azután hasból jól megnéztük. Nekem visszamaradt egy darabig a szuszogásom is, mert úgy találtam, hogy bogárban éppen olyan, mint emberben apám. Két eleven fekete szeme neki; sötétbarna színe, bajusznak két csáp kisirítve, s még a nagysága is pontosan akkora a bogárvilágban, mint az apámé az emberek között. Úgy dobogott a szívem, hogy szólani sem tudtam hamarjában, csak ennyit:

- Mondjon neki valamit, édesapám!

Apám csucsorított szájjal és gügyögve, ahogy gyermekeknek szokás, ezt a beszédet intézte hozzá:

- Ősz van, bogár! Hiába kutatsz a párod után, mert valahol az enyészetben van eddig. S nem az ablaknál, ahova menni akarsz. Mert ott az ablaknál egy olyan bogár van, aki neked nem a szívét mutatná, hanem a csúfolódó nyelvit. S amikor te azt látnád, vén keserűségedben bétörnéd az ablaküveget, ami megsebezné arcodat, és folyna a véred...

Apám küszködött egy kicsit, mintha meg akarná fojtani valaki, majd nagy nehezen kinyögött még ennyit:

- Folyna, mint nekem...

Utána a szénára esett elernyedve a keze, és a bogár elfutott. Én is eloltottam az öngyújtót, és se nem szóltam, se nem sírtam, hanem arcomat a szénába dugtam, hogy szúrja.

Sokáig így feküdtünk, talán órák hosszat is. Sok minden járt a fejemben, és a szívemben még sokkal több. Végiggondoltam mindent: szegény gyermekkoromat és a sorsomat a Hargitától mostanáig; aztán megkerestem a zsebemben a jegyet, a kezembe vettem, s úgy elaludtam.

Már kivirradott volt, amikor apám felébresztett. Nem is tudtam, hogy miért s miért nem, de az első mozdulatom az volt, hogy eldugjam a jegyet. Apám azonban a jó szemével meglátta, és megkérdezte:

- Miféle papirosat dugdosol, Ábel?

- Ez a jegy.

- A hajóra?

- Arra.

Apám elgondolkozott, majd mellékesen így szólt:

- Azt mondják, hogy szinte mindenki odavesz a tengerbe.

- Ne féljen, én nem veszek oda - mondtam.

- Te nem, mert nem fogsz oda menni.

Úgy gondoltam jónak, ha nem ellenkezem apámmal, mert a cifra éjszaka miatt rosszkedve volt. Ellenben, hogy a lelkét egy kicsit felderítsem, nagy férfiasságát kezdtem ébreszteni.

- Ha háború lenne - mondtam -, s abban édesapám katona, egy egész századdal is szembe merném ereszteni. Annál jobban csodálom, hogy egy asszonynak ketten sem tudunk leckét adni.

- Te városban is jártál, sok mindent láttál - felelte apám. - Hát gondolj ki valamit.

Csakugyan gondolkozni kezdtem, majd felugrottam.

- No, tán eszedbe jutott valami? - kérdezte.

- Nekem eszembe - mondtam -, mégpedig valami olyan, hogy megérné az én hajójegyemet is.

- Akkor elé véle, Ábel! - ugrott fel apám is.

Gondoltam, hogy ingyen nem adom a találmányt, még apámnak sem; s azért így szóltam:

- Ha beléegyezik, hogy legalább a tenger partjáig elmehessek, akkor megmondom.

- Addig elmehetsz, akár holnap.

- Van nekünk egy kicsi vízipuskánk, ugye?

- Van! - mondta apám.

- No, ha van, akkor mi azt a vízipuskát telieresztjük vízzel, aztán felvisszük a hiuba, s onnét a kürtőlikon keresztül szépen levízipuskázzuk Zsuzsika nénit. De csak úgy, mintha bécsapna az eső, amiről mi nem tehetünk. Jó lesz-e?

Apám már eresztette a lajtorját lefelé.

- Többet egyet se szólj, hanem gyere! - mondta.

Abban is szerencsénk volt, hogy Zsuzsika néni még javában aludt, s éppen a hátán, ahogy nekünk kellett. Hamar megtöltöttük hát a vízipuskát, s már fent is voltunk véle a padláson. Apám a vízlövellő csövet fogta, hogy nagyobb élvezete legyen a dologban, én pedig szivattyúztam neki a vizet. S jól célozhatott a fontos tűzoltásban, mert alig kezdte a cső lövelleni a vizet, odalenn felkiáltott Zsuzsika néni. Apám azonban a fejével és a lábával intett, hogy nyomjam szorgosan a vizet. Én nyomtam is hiba nélkül, ő pedig célban tartotta a csővel az asszonyt, mialatt futkosott a szobában keresztül-kasul és kereken.

Ahogy elvégeztük a szerencsés műveletet, gyorsan és lábujjhegyen lejöttünk, s még a feljáró lajtorját is elvettük, nehogy reánk tudjon esni a gyanú. Aztán visszamentünk oda, ahol aludtunk volt, s a vízipuskát belérejtettük szépen a szénába.

- No, most már mi hibások nem lehetünk - mondta apám.

- Tanulságos dolog volt - szóltam én is -, mert ebből a kicsi fecskendezésből is kiderült, hogy jó dolog a víz; s hát még ahol annyi van, mint a tengerben!

Apám elértette a beszédet, s még egyszer megígérte, hogy a tengerig bármelyik órában elmehetek. Nagy győzelem volt ez is, de mintha az angyalok s az ördögök egyformán az én pártomon állottak volna, nemsokára olyan dolog történt, hogy abból kifolyólag a tengert is elnyertem apámtól. Ez a dolog pedig úgy kezdődött, hogy amikor mi, úgy délfelé s nagy álmosan, lejöttünk a szénából, Zsuzsika néni a legnagyobb hadiállapotban fogadott minket. A szemei úgy forogtak, hogy álmomban is sokszor megláttam azután, s azt kiabálta nekünk, hogy mi fecskendeztük le őt a reggeli időben. Apám eléggé mondta, hogy az eső csapott bé a szobába, de Zsuzsika nénivel beszélni nem lehetett.

- Ennek nem elég a vízipuska! - mondotta apám, amikor elmenekülhettünk valahogy előle.

- Hát mondja meg, hogy mi volna elég? - kérdeztem tőle.

- Semmi egyéb, csak az, ha elmenne a háztól.

- S mit ad, ha én ezt keresztülviszem?

Apám úgy nézett reám, mint a Messiásra.

- Hát mit adjak?

- A tengert!

Nagy árat kérhettem apai szívétől, mert felelet helyett nagy bánatosan elment a mezőre, ahonnét csak alkonyatkor jött haza. Akkor azonban így szólt:

- Hát meggondoltam, Ábel. Ha végbeviszed, hogy elmenjen ez a vénasszony a háztól, akkor te is elmehetsz Amerikába.

Utána megölelt, majd hirtelen elfordult, hogy ne lássam a szemét.

Másnap én is elmentem a mezőre, hogy elűző tervet eszeljek ki. Erre is gondoltam, s igen arra is, de a legvégén mégis olyan tervezetben állapodtam meg, ami se vérbe, se pedig erőszakba ne kerüljön. Az első dolgom az volt, hogy levelet írtam Garmada úrnak, s abban a levélben elpanaszoltam neki mindent. Megírtam azt is, hogy nemsokára Amerikába fogok menni; de legfőképpen arra kértem, hogy küldjön nekem egy csúf levelet, s abban írja azt, hogy én tizenötezer lejjel tartozom neki, amit tíz napon belül a föld fenekiből is fizessek ki, mert máskülönben a tizenegyedik napon elárverezteti az apám házát.

Garmada úr becsülettel tett eleget a kérésemnek, mert negyednapra egy olyan csúf levelet írt nekem a tartozás miatt, hogy ha azt magától írta volna, a vízipuska neki sem lett volna elég. Medve legyen, vagy akár oroszlán, akitől úgy megijedjen apám, mint ettől a levéltől. De amikor megmondtam neki, hogy csak a levegőbe szólnak a betűk, s egyedül az illető cél irányában szükséges, akkor nagyot szökött örömében. Én azonban nem engedtem, hogy sokáig szökdössék, hanem így szóltam hozzá:

- Most aztán ember legyen itt közöttünk két darab! Mert a terv a következő: ezt a levelet az asztalon felejtjük, hogy Zsuzsika néni lesve elolvassa. Ez egy. Aztán magát az asszony előtt ölje a bánat az adósság miatt, nekem pedig egye az életemet. Ez kettő. Aztán kidoboltatja a faluban, hogy az adósság miatt elárverezteti a házat. Ez három. Aztán fogadjunk pénzzel egy embert, aki az árverésen legtöbbet ígérjen a házért, s azt megvegye. Ez négy. Aztán a kertben egy kalibát csinálunk Zsuzsika néninek, hogy ház híján abban lakjék, de abban nem ő fog lakni, hanem a győzelem. Megértette-e?

- Ne félj semmit! - felette apám.

Ezek után még egy óra sem telt el munka nélkül. Én a levelet felejtettem az asztalon, apám pedig elment a jegyzői irodára, hogy a ház kidobolását megrendelje. Amikor visszajött s bément a házba, Zsuzsika néni már javában óbégatott. Apám tette magát, hogy eddig nem is tudott a rettentő adósságról, és felgerjedve keresett engem, aki a kertben szilvát szedegettem egy fáról. Másnap a kidobolás is megtörtént, s mindenki sajnálta szegény apámat, csak éppen én nem. Aztán öt nap múlva, éppen egy vasárnap délután, lejátszódott az árverés is. A házat egy Birtalan nevű ember vette meg, apámnak legjobb komája. Mindenki csodálta, hogy honnét van annyi pénze, mert Birtalan mindenkit ezresekkel fejelt meg, aki hozzá mert a vásárhoz szólni. Utána elmentünk hárman a korcsmába, s mi apámmal ketten bánatunkban s Birtalan pedig örömiben olyan áldomást ittunk, hogy mindkettőjüket én támogattam haza. Zsuzsika néni nagy forrongásban izzott, mert amit ember csak el tud követni ilyen esetben, azt ő mind elkövette. Arra az egyre azonban mégis nehezen vetemedett, hogy felmondja apámmal a közös jármot, s elköltözzék. De azért ez is bekövetkezett, hála legyen az Istennek és Garmada úrnak. Mégpedig akkor következett bé, amikor már készen állott a kertben a kaliba, s apám kezdte a házi felszerelést odahurcolni.

- Sohasem gondoltam volna, hogy így megverjen engem az Isten! - lázadozott fel apám előtt, akinek volt annyi esze, hogy így szóljon:

- Ha szegény Jóbnak jó volt a ganyédomb tetején, akkor nekünk is jó lesz ebben a kicsi kalibában. Úgyis megvénültünk már, s nem sokáig élünk.

Erre Zsuzsi néniben minden elszakadt, ami eddig össze volt kötve benne. Vagyis azt válaszolta, hogy ő bizony még élni akar legalább húsz esztendőt, annyi idő pedig egy kicsit sok lenne abban a kalibában. Éppen azért, az ég és a kaliba legyen apámmal, mert ő ezennel eltávozik oda, ahonnét jött volt.

Össze is szedte minden holmiját, aztán szekeret hozatott, s arra felrakatta. Mire a szekér eljött, addigra apám is tanúkat hívatott velem, hogy mindenki tudja meg: nem kergette el senki, hanem jószántából szakad el.

Amikor bétehettük utána a kaput, apám csendesen így szólt:

- Hallottál-e valakit, aki örömiben meghalt volna?

Többet nem is beszéltünk a dologról, hanem a házi szereléket visszahordtuk a kalibából a szobába. Így telt el estig az idő. Amikor lefeküdtünk s békességgel bétakaróztunk, apám nagy sóhajtással még csak ennyit mondott erre a napra:

- Te a tengert nyerted meg, Ábel; de én az egész világot.

Helyesnek tartottam, hogy apámé legyen a világ, s az enyim csak a tenger. Így is nehezen bírtam magammal, olyan boldog voltam. Mindjárt meg is írtam Garmada úrnak, hogy immár Amerika nem szabadul meg tőlem. Ő erre is válaszolt nekem, s a levelében még egy olyan írást is küldött, amely valami idegen nyelven szólt, s alatta pecsét. Ezt az írást elvittem a paphoz, aki jó ember volt és szerető szívű, ami ki is tűnik mindabból, amit velem ettől fogva csinált.

- Ez valami bizonyítvány - mondta a pap, ahogy elolvasta.

- S micsoda bizonyítvány?

- Arról szól, hogy te világjáró munkatársa vagy valami "Élők és Holtak" című újságnak.

Jót nevettem a kiderült dolgon, s elbeszéltem a papnak, akit Kelemennek hívtak, hogy micsoda újság az a bizonyos, és hogyan hoztuk létre. S mivel Kelemen papban nagy emberszeretőt ismertem meg, gondoltam, hogy elbeszélem neki az egész sorsomat, s különösképpen azt a jelenvaló tervet, hogy Amerikába akarok menni. Hamar kitűnt, hogy milyen helyesen cselekedtem, mert a pap egy sereg jó tanáccsal szolgált nekem. Így azt is a lelkemre beszélte, hogy most télire ne induljak neki annak a nagy útnak, s egy idegen világnak, hanem várjam meg a tavaszt. Erre én felfedeztem előtte, hogy nálunk a családi állapot milyen, s azonkívül hiába vesztegetem a drága időt is. A családi állapotra azt felelte a pap, hogy egy hét múlva elmegy házasodni az a legény, aki nála szolgál, s így éppen beállhatnék tavaszig hozzá, annak a helyére. S mondott az idővesztegetésre is elég okosat, mert azt mondotta, hogy a tél folyamán tanítani fog engemet sok mindenre, ami nemcsak jó lesz nekem, hanem szükséges is.

Látván, hogy az Isten kivel hozott engemet össze, azt feleltem neki, hogy jól van. Ilyenformán minden úgy lett, ahogy ő akarta. Vagyis egy hét múlva beállottam hozzá szolgalegénynek. Két lovat istápoltam s egy fejős tehént bornyústól, de a pap többet istápolt engemet, mint én azokat, mert minden ebéd után egy órát s minden este két órát tanított. S mind olyan dologra, ami csakugyan egyarányú volt a kenyérrel. Így például kiművelte bennem, hogy pontosan s megfelelő módon tudjak magyarul írni. Ezt a tudományt alapvető tudománynak nevezte, akár a jó kutyának azt a tudományát, hogy másképpen ugatja meg a tolvajt, mint a becsületes embert, s megint másképpen az idegen kutyát.

Szigorúságának vettem annyi hasznát, hogy mire lehullott a hó, már másképpen ugattam meg a tolvajt, mint a becsületes embert vagy mint az idegen kutyát. A pap azzal jutalmazta meg szorgalmamat, hogy elmagyarázta nekem az ősmagyarok honfoglalását, a nagy magyar királyok hőstetteit, az egyszerű pórnép szenvedéseit, annyi századokon keresztül, valamint a székely nemzet árva mivoltát. Azonkívül sokat magyarázott az öt világrészről s annak százféle népéről, de legtöbbet Amerikáról, hadd legyen valami kóstolóm belőle, ha már odamegyek.

Karácsony este pedig két könyvet nyújtott átal nekem, s azok mellé így szólt:

- Az egyikből tanulni fogunk ángolul, s a másikból németül.

Egy kicsit megijedtem ettől a nagyfokú dologtól, mert azt gondoltam hirtelen, hogy addig nem fog elereszteni Amerikába engem, amíg a begyembe nem szedem mind a két könyvet. Nem így történt azonban a dolog, mert csak azt kívánta tőlem, hogy száz darab szót tanuljak meg az egyikből is, a másikból is. Egy hét alatt nemcsak kiválasztotta, hanem le is írta nekem úgy a német százat, mint az angol százat. S hogy még ettől se ijedjek meg valami nagyon, azt mondotta, hogy csak húsvétra kell tudnom azokat, de akkor irgalom nélkül.

Ennyi sok jót cselekedett hát velem Kelemen pap; s nekem mégsem ez esett a legjobban, hanem az a kicsinek látszó cselekedete, hogy Bolha kutyámat is odavette velem együtt a szolgálatba. Semmi sem olyan nehéz, mint szavakkal megmutatni ezt az örömet. De ha elgondolja valaki, hogy az egyik embernek hűséges barátja van, a másiknak gondozó édesanyja, s a harmadiknak szerencsés születése; s akkor elgondolja azt is, hogy nekem mindezek pótlására csak Bolha volt, akkor megértheti szívem örömét.

Bolha úgy csüngött rajtam, hogy ugyan. Ott töltötte az éjszakát az istállóban az ágyam alatt, de amíg én el nem fújtam a kicsi lámpát, ami a fejem felett állott, addig ő sohasem bújt volna bé a fészkibe, hanem folytonosan engem nézett, s a könyvet, ami rendesen a kezemben volt. Láttam jól sokszor, hogy mennyire nyughatatlan és szenvedő, amiért nem tudta helyettem megtanulni a száz angol szót s a száz németet.

Így múlott el a tél, vagy inkább repült.

Aztán megjött a tavasz, s nekem készülődni kellett. Sokat gondolkoztam azon, hogy melyik napon induljak el. Végre határoztam, s odaállottam Kelemen pap elé. Azt mondottam neki, hogy szeretnék azon a napon indulni, amikor a rügyek és a bárányok is indulni szoktak, vagyis Szent György napján.

- Rendben van, Ábel - mondotta a pap. - Ha éppen úgy akarsz, indulj Szent György napján. Neked is bizonyosan nagy sárkánnyal kell megküzdened, s kérni fogjuk az Istent, hogy ez sikerüljön. Az irományok rendben vannak, s még szállást is szereztem neked New Yorkban, hogy amikor megérkezel, ne legyél a legárvább a világon. Él nekem ugyanis abban a városban egy rokonom, bizonyos Kelemen Gáspár nevű ember, kinek már írtam a te ügyedben, s várni fog a hajónál, amikor megérkezel.

Úgy néztem a papot, mintha apám lett volna, de tudományosabb és tehetősebb személyben. Elgyengítő melegséget éreztem magamban, hogy miképpen háláljam meg neki sok jóságát, és meg akartam csókolni a kezit, de ő azt nem engedte, hanem ahelyett azt mondotta, hogy ne a papot tekintsem benne, hanem az embert, aki azt képzelheti magában, hogy én az ő fia lehetnék. S csakugyan igaz lehetett, hogy saját fiának képzelt engem, mert megfogta a kezemet, és bévezetett a belső szobába, ahol aludni szokott. Ott rámutatott egy nagy kufferre, s így szólt:

- Látod-e ezt a kuffert? No, én ezzel végeztem a teológiát, s Bécsben is ezzel jártam. Most már nem megyek többet Bécsbe, sem más külországi városba. Legyen a tiéd hát ez a kuffer, s hűséges szolgálatod fejiben fogadd azt is szívesen tőlem, ami benne van.

Megnéztem, hogy mi van benne, s örömömben le kellett ülnöm a földre. Mert egy tiszta új rend ruha volt benne, sötétszürke színű, finom úri ruha. Melléje három ing, három alsója neki, hat zsebkendő, egy pár fekete cipő, kalap, két nyakkendő, s három fuszékli; legalól egy szép kicsi imádságos könyv s egy feketeszemű olvasó, s azok mellett egy kisded fehér zacskóban valami.

Amikor mindezeket végignéztem, s éreztem, hogy nem tudok hamarjában felállni a földről, ránéztem Kelemen papra és azt kérdeztem tőle:

- Most sem engedi, hogy megcsókoljam a kezit?

Kelemen pap elmosolyodott, és így felelt:

- Az olyan kicsi dolog volna, hogy nem érném be véle.

- Hát akkor mit tegyek?

- Van valami, amit megtehetsz.

- S az mi?

- Egy fogadalom.

Erre felugrottam a földről, hogy valamit én is tehetek végre, s a kicsi zacskóval, amit a kezemben felejtettem, így szóltam:

- Akármit megfogadok a világon, csak mondja!

- Akármit ne fogadj meg - folytatta csendesen a pap -, hanem csupán a következő két dolgot. Először azt, hogy bármi történjék veled, vissza fogsz térni erre a földre, ahol édesanyád pihen, s ahol apád s általában a mi székely népünk él és pihenni fog. Másodszor pedig, hogyha valamikor megházasodol és gyermekeid lesznek, akkor azokat keresztény katolikus vallásban neveled. Ezt a kettőt megfogadod-é?

- Megfogadom - mondtam neki.

Erre jó erősen, ahogy férfiakhoz talál, kezet szorítottunk. S mivel a kicsi zacskó még örökké a kezemben volt, megkérdeztem tőle:

- S hát ebben ugyan biza mi van?

- Abban egy kicsi hazai föld, hogy sohase feledkezzél meg az anyaföldről - válaszolta Kelemen pap.

Amikor ezt hallottam, egyszerre olyan erős lettem, hogy nem jutott eszembe sem vadállat, sem egyéb, amitől félni tudnék. Meg is mondtam a papnak, hogy sok szót ezek után ne várjon tőlem, mert én az életben akarom megmutatni, amit más ilyenkor mondani tudna. Láttam, hogy ez nagyon tetszett neki, s mindjárt megértette azt a kívánságomat is, hogy Bolhával együtt elmenjek még egyszer a mezőre, s ott megjárjam magamat búcsú fejében. El is mentünk ketten, s minden helyet béjártunk, amit csak lehetett. S mialatt jártuk a zsendülő tavaszi mezőket, Bolha olyan két dolgot művelt, hogy azzal a két dologgal, ha értelmét tekintjük, nem maradott a pap háta megett. Először ugyanis azt cselekedte, hogy valamiképpen egy patkányt fogott, s azt odahozta elém, éppen egy frissen felszántott földre. Ott elengedte a patkányt, s amikor az állat jobbra akart futni, akkor a jobb lábával húzott neki egy pofot, s amikor pedig balra akart futni, akkor a bal lábával térítette meg. Amikor pedig a patkány felfordulással jelezte, hogy megunta a dolgot, Bolha gödröt ásott neki, és szépen eltemette. Ettől kezdve alig múlt el egy félóra, s hát ismét fogott valamit. Odahozta azt is elém, s hát egy madár, mégpedig pacsirta! Megijedtem, hogy ezzel is úgy fog tenni, mint az előbbivel, de mielőtt rászólhattam volna, szelíden és könyörögve nézett Bolha reám. Aztán szépen letette előttem a földre, s az orrával gyengéden megnógatta. Erre a pacsirta rebbent egyet, s felszállt a levegőbe. Nyílegyenesen repült az ég felé, s amikor jól fent volt már, énekelni kezdett.

Bolha utána nézett, s azután reám. Én pedig megsimogattam a fejét, és így szóltam:

- Jól van, megértettem.

Nem beszéltem el a különös dolgot akkor sem, amikor estefelé hazaérkeztünk. De ha el akartam volna mondani, talán akkor is kifutott volna hirtelen a fejemből, mert amire nem számítottam, apámat találtam ottan, nagy beszédben a pappal. Kérdés nélkül is mindjárt megmondta a pap, hogy ő hívatta ide apámat. Azért hívatta ide, hogy búcsút vegyünk egymástól, mert nekem jó reggel indulni kell, s nem szeretné, ha bőgéssel kezdődnék holnap a nap. Apám leejtett fejjel hallgatott, s én még sohasem láttam senkit, aki olyan árván tudjon két ember mellett ülni, mint ahogy ő ült mellettünk. Szerettem volna átölelni a nyakát, vagy legalább megsimogatni a fejét, de féltem hozzányúlni, mert úgy éreztem, hogy leesik akkor a földre.

Isten rendelte valósággal, hogy ott legyen a pap, és szóljon hozzá:

- Ne búsuljon, Gergely bácsi! No, ki látott ilyent, felnőtt emberben!?

- Ilyent senki... - mondta apám, de nem emelte fel a fejét.

Kelemen pap tovább vigasztalta, de az öreg fej, amiből annyi szép okosság és kedves móka szikrázott eddig elé, most folyton lefelé csüngött, mintha a földön keresztül akart volna átalnézni Amerikába. Ahogy ott állottunk mellette tehetetlenül, Bolha egyszerre feltette az apám két térdére az ő két lábát, és háromszor is azt mondta neki:

- Hhh! Hhh!

Apám megölelte a kutya nyakát, és csendesen azt mondta:

- Ilyen az ember élete, Bolha... Utoljára csak az állatok maradnak véle...

Az én szívem nem bírta keserű apját nézni, s azért bémentem a belső szobába, s ott az imádságos könyvet kezdtem forgatni. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el így, csak arra emlékszem, amikor Kelemen pap béjött, és azt mondotta, hogy apám menni akar. Amikor ránéztem, hogy felálljak, még hozzátette:

- Jó lenne, ha vinné a kutyát is.

Erre visszaestem az ülőhelyemre, és azt mondtam:

- A nagy tengernek nagy ára van.

A nehéz búcsú már a lelkére mehetett a papnak is, mert megragadta a karomat, és azt mondta, hogy aki Amerikába akar menni, annak ne csak szíve legyen, hanem ereje is. Ettől egy kicsit megszégyenültem, keményen felálltam, és kimentem apámhoz. Ott megálltam előtte, és azt mondtam:

- Szégyen lenne, hogy lélekben a fiú legyen erősebb, mint az apa.

Erre az öreg felállt, és legényesen így szólt:

- Húzd meg a fülemet!

Ha már mondta, meghúztam egy kicsit. Ekkor ő is meg az enyimet, majd ismét így szólt:

- Add ide a régi kalapodat!

Azt is odaadtam neki, mire ő meglobogtatta a kalapot a kutya előtt, és hívni kezdte véle. Bolha rám nézett, hogy mit csináljon, én pedig intettem, hogy kövesse apámat. Szépen el is indultak, s mikor láttam, hogy egészen rendesen mennek, én is utánuk szegődtem, hogy legalább a kapuig elkísérjem őket. Amíg odáig mentünk, elévettem ötszáz lejt abból a pénzből, amit még Garmada úr oldalán szereztem volt, s az útra tartogattam, és odaadtam apámnak. Apám eltette a pénzt, majd az égre nézett, és így szólt:

- Úgy nézem, hogy holnap jó idő lesz.

- Bár adná az Isten - mondtam én is.

Erre kimentek valahogy a kapun.

Akkor éjjel nyitott szemmel feküdtem egészen hajnalig. S mihelyt annyira virradt; mindjárt felkeltem, és tetőtől talpig abba öltöztem, amit Kelemen pap ajándékozott nekem.

- Olyan vagy, Ábel, mint egy főispáni titkár - mondta a pap.

Kedvem lett volna azt felelni, hogy titkár vagyok ugyan, de nem a főispáné, hanem az érzelmeké és a szenvedéseké, de hát nem akartam nyújtani most semmiféle szóval az időt. Feltettük a papi kuffert, ami Bécset is látta, gondosan a szekérre, s utána magunk is felültünk. Kelemen pap egy szomszédos legényt kért meg arra, hogy ez alkalommal hajtsa a lovakat. A legény egy percig sem felejtette, hogy a más lovait hajtja. Úgy repültünk tehát, hogy ugyan fognunk kellett az ülés karfáját, nehogy kilóduljunk a tavaszi sáncba.

Egy órával korábban érkeztünk a vasúti állomásra, mint ahogy kellett volna. Kértem Kelemen papot, hogy forduljon a szekérrel vissza, mert én az egyedülvalóságot már szeretném megkezdeni. Ő megtette, amire kértem, csupán egy barackot adott búcsúzóul a fejemre; s aztán odalett a két pej lovával, amiket úgy szítottam egész télen, mint a tüzet.

S ahogy egyedül maradtam, különös változás történt velem. Egyszerre mintha kezdettem volna elfelejteni mindent, ami ezen a télen, s különösen azt, ami tegnap történt velem. Ködbe borult emlékezésem előtt a falu, a mi kicsi házunk s a pap háza, s ködbe borult Bolha szorgos alakja, valamint az édesapám arca és a papé.

Mire a vonat béfutott, s én felülhettem volna reá, már el is süllyedt minden, ami valaha volt.

Csak azt láttam a vonat ablakán keresztül, hogy futunk, mindegyre csak futunk; s a legtöbb, amit ki tudtam gondolni, az volt, hogy bizonyosan valami szelet kergetünk, valami gonosz szelet.

Így futottunk, s mindig csak futottunk.

S a nagy futásnak az lett a vége, aminek lennie kellett, vagyis estefelé megérkeztem Bukarestbe. Úgy ereszkedtem le a vonatról a nagy katolikus kufferrel, mintha semmi dolgom nem lett volna. De nem is volt szükség arra, hogy sebes mozgással vagy kiabálással elevenítsem a forgalmat, mert olyan nyüzsgést, amilyen itt volt, ezen a nagy állomáson, a szem még nem látott. Nemcsak a sűrű szavakat torlasztották a leggyorsabban, hanem úgy szaladgált mindenki, mintha a gazdag apja halt volna meg.

Megvártam, amíg lezajlott a nehezebbje, s akkor magam is átalvergődtem az állomás épületén, hogy valamiképpen a városba jussak. Pompázó kocsik álldogáltak az állomás előtt, magosak voltak, feketék és fényesek. S fent a bakon, s mindegyiken, egy-egy nagydarab ember, szép és gombos ruhában, mintha a forgalom szolgabírói lettek volna.

Az egyik meglátta talán, hogy uraskodva szeretnék bévonulni a városba, s intett nekem, hogy üljek fel. Én nem kérettem magamat, hanem a kuffert helyére emeltem, s utána magam is felültem. Amikor pedig a kocsis hátrafordult, hogy hova parancsolom őt, egy pillanatra áldottam a papot a száz német szóért, melyek közül kettőt mindjárt ki is halásztam, szólván a gombos embernek:

- Hotel, klein.

A kocsis bólintott, és elindította a két szép fekete lovat. Azok hullámzó trappolásban vittek engemet a városon keresztül, majd egy dísztelen és sárga falú ház előtt megálltak. A kapura tekintettem, s hát azon egy tábla volt, s a táblán pedig a következő felírás:

- "Hotel Salamon Klein."

Ahogy ezt megláttam, hirtelen elfelejtettem, hogy micsoda városban vagyok, s így fakadtam ki magyarul:

- No, ez ugyan klein, de inkább Salamon!

Erre a kocsis nevetni kezdett, majd tiszta magyarul azt mondta nekem:

- Hát nem ide akart uraságod jönni?

Úgy néztem rá, mint egy csodára.

- Hát maga mitől tud magyarul? - kérdeztem.

- Én a csángóságomtól - felelte.

Megmondtam neki, hogy így már jól van a dolog, akárhova is hozott, mert magyar ember rossz helyre nem viheti a magyart. Kifizettem neki a díjat, s még meg is szereztem öt lejjel, mert az ötezer s valamennyi lejből, amit Kolozsvárról hazahoztam volt, még négyezer a zsebemben nyugodott, s a Madarász-féle húsz dollár is. Mire a fizetés megtörtént, már odafutott az udvarból egy fiú, ingben és lapos sapkával a fején, s a nagy kuffert felragadta. Aprítottam utána, nehogy túlfelől kivigye a házból. De nem vitte ki, hanem bétette egy kicsi szobába, mely a hármas számot viselte, s amelynek az ajtaja és az ablaka az udvarra nyílott.

- No, innét nem esem ki! - gondoltam, mert a küszöb egy szinten volt az udvari földdel.

A sapkás fiú sután nézett reám, de nem sokáig maradt suta, mert a fizetés felől kezdett mutogatni. A mutogatást csak akkor hagyta abba, amikor százig ment a tíz ujjával. Erre kitettem neki a százast, majd a nagy némaság után, s éppen amikor ment volna kifelé, elsóhajtottam magamat, és így szóltam:

- Herr Gott!

Úgy tekintett vissza hirtelen, mint a Lót felesége annak idején, de amikor látta, hogy barátilag mosolygok, ő is azt tette, és elment.

Volt ott a szobában az ágy szélinél egy bőrszék, ami ugyancsak a harctéren lehetett a háborúban, mert az egyik lába hiányzott. Azonkívül a bőre is sok helyen tátogott, mintha erősen várta volna, hogy valaki már beléüljön. Én ezt mindjárt megcselekedtem, mert a búcsúzás a lelkemből, s aztán az az utazás a testemből úgy kiszívta volt az erőt, hogy nyugalmat kívántam. Azt is gondoltam, hogy egy kicsit elrendezgetem a közeli múltat, és béosztom a holnapi jövőt, de még mielőtt valamire jutottam volna, elszenderedtem. Egy kicsit későbben arra riadtam fel, hogy valami kutya ugat a szobában. Felugrottam, s először nem az jutott eszembe, hogy hol vagyok, hanem azt láttam, hogy két kakas verekedik a szobában, s azt ugatja egy kicsi tarka kutya. Ezeken kívül még egy másik fekete kutya is volt, valamint két tyúk és három galamb. S ezek mind bent a szobában, s az ajtó félig nyitva. Mindjárt gondoltam, hogy a sok lakosú nagy udvarról gyűltek oda, de azért mégis furcsának találtam, hogy egy kurta aluvás alatt ennyire Noé bárkájává változzék a szobám, amelyért száz lejt kellett fizetnem, még az aluvás előtt. Szépen békességet teremtettem hát a kakasok között, aztán távozásra kértem az egész sereget, s utánuk bézártam az ajtót. Egyúttal a bőrszékkel is felbontottam a barátságot, mert megvetettem az ágyat, s abba feküdtem belé.

Másnap reggelig egyet aludtam.

Akkor ismét felöltöztem úrnak, s mivel a hasam erősen meglaposodott volt, úgy határoztam, hogy elmegyek valami vendéglőbe, s öltözetemhez találó eledelt eszem reggelire, vagyis kávét. Mielőtt kiléptem volna a szobából, a kuffer arra kért, hogy odakünn a kapu előtt nézzem meg pontosan az utca nevit s a ház számát. Én ezt nemcsak megnéztem, hanem a kicsi zsebkönyvembe fel is írtam, mert a Kelemen pap tanítása jutott eszembe. Ő pedig azt tanította volt, hogy az olyan ember, aki írni tud, az eszit úrnak nevelheti, mert szolgának ott van a ceruza és a papiros.

Nemsokára találtam is egy kávéházat, ahol két zsemlével együtt elköltöttem a kitűzött eledelt, s azután újságot olvastam. De nem akármilyen újságot, hanem németet! Az emberek könnyen azt gondolhatták, hogy a Vilmos császár fia vetődött oda, román világot látni. Én azonban nem sokat ügyeltem az emberekre, mert elég munkát adott az is, hogy a Kelemen pap száz német szava közül, melyek elbújva bizonyosan ott voltak az újságban, néhányat megtaláljak. A vizsgálat elég jól sikerült, mert tízet ki tudtam halászni. Ezzel a tízzel aztán el is mentem, hogy a hajós társaság irodájában jelentsem magamat, mert a levélben azt kívánták volt tőlem. Ebből a célból ismét kocsira ültem, hadd lássák ott is, hogy az én személyemben nem akárki utazik Amerikába.

Az irodának óriási üveges ajtaja volt, mely az utcára nézett. Az ajtó egyik szárnya éppen nyitva is állott, s így jól láthatták, hogy basa gyanánt érkezem. Ahogy beléptem, olyan bűz csapott meg, mintha az ócskapiac is ott lett volna. Nem tudom, hogy mi áraszthatta azt a bűzt, de valami részük bizonyosan volt benne azoknak is, akik ott voltak az irodán. S ezek elegen voltak, mert a hosszú pulton innét tizenkettőt számoltam meg hirtelen, nagyon elvegyes utazókat. A pulton túl pedig, egymástól két lépés távolságnyira, három úrféle állott, hogy minket lebonyolítson. Ennek a háromnak a háta mögött pedig egy negyedik ide-oda járkált, és mindegyre belenézett abba az írásba, amit amazok a vallomástevő utasokról szerkesztettek.

Nem akartam megelőzni azokat, akik előttem jöttek, hanem a két kezemet a két nadrágzsebembe tettem, s emígy sétálni kezdtem az irodában. A falakon nagy képek függöttek, s azokat is megnéztem, hadd tanuljak, amit lehet. Ezek a képek mind rokonságban voltak egymással, mert olyan egy sem volt, amelyik hajót ne ábrázolt volna. Az egyik kettőt, a másik sok kicsit, s a harmadik csak egyet, de óriásit! Mind buzogva úsztak a nagy tenger nagy habjai között, de mégis inkább füstöltek, mint haladtak.

Nagy volt a boldogságom, hogy nemsokára életben fogom tapasztalni, amit a nagy képek mutattak. S hogy ez minél hamarább meglegyen, oda is mentem az egyik igazgatóhoz, aki csak rám nézett, és így szólt:

- Magyar?

- Annak születtem volt - feleltem neki.

Erre azt mondotta, hogy menjek oda a másikhoz, aki a szélén írja a maga részit, mert a magyarokról az veszi fel az adatokat. Láttam, hogy nagyon bé vannak osztva, s mivel a rendet magam is szeretem, szépen odamentem ahhoz a másikhoz. Az megvizsgálta becsületesen az irományaimat, s meg azután engemet is. Kikérdezett mindenről: a születésemről, apámról s anyámról, a vallásomról s még arról is, hogy nincs-e valami testi hibám. Erre az utolsóra azt mondtam neki, hogy van.

- Miféle? - kérdezte meghökkenve.

- Az, hogy nem tudok úszni! - mondtam.

Legyintett és így felelt:

- Az nem baj.

- Éppen, hogy baj - védtem magamat -, mert ha tudnék úszni, akkor átalúsznám a tengert, s nem kéne a vitelért fizetnem.

Erre nem felelt az írogató, de a hátam mögött kettő is elnevette magát, és azt mondta:

- Olyan testi hibánk nekünk is van!

Tőlem jobbra, a másik írnok előtt, egy magas fiatalember állott, nagy feje volt neki, s azon veres haja. Terjedelmes mogorva ábrázatával odafordult felénk, és azt mondta:

- Ilyen bolondot rég nem hallottam beszélni.

- Miért? - kérdeztem.

- Azért, mert én tudok úszni, és mégiscsak venni kellett nekem jegyet.

Odasandítottam a hátam mögöttiekre, és így feleltem a vereshajúnak:

- Akkor ilyen bolondot én is rég hallottam csinálni.

A társaim jót kacagtak a dolgon, de a vereshajú úgy megharagudott, hogy nem szólott többet. Valamit akarhatott azonban mégis, mert a dolga végzése után nem távozott el az irodából, hanem az ajtónál megállt. Én ezt észrevettem, s mindjárt azt gondoltam, hogy bizonyosan engemet vár, mégpedig olyan szándékkal, ami nem lehet kedves. S amit gondoltam, helyesnek bizonyult, mert ahogy kifelé igyekeztem volna, egyszerre mellém állott, s hát jön velem együtt kifelé. Hagytam, hogy jöjjön, de ő nemcsak jött, hanem egy kicsi idő múlva így szólt:

- Maga magyar?

- Az írnok felírta - feleltem neki.

Erre ismét csak úgy tett, mint az előbb: először jött, s aztán így szólt:

- Én szász vagyok.

- Az nem bűn - mondtam.

Még mogorvábban tekintett reám, mint ahogy az irodában tette volt. Ezért jónak láttam, ha valamivel kedvezőbb szavakat intézek hozzá. Húsos kék szemibe néztem hát mosolyogva, és azt mondtam:

- Azok a szászok mind ilyen nagyok és erősek?

- Én mészáros voltam Régenben, s azért vagyok ilyen erős. Mindig megfogtam egy marhának a felit, amikor meg volt nyúzva, s úgy akasztottam fel a szegre, mint a köpönyeget.

Éppen most, az amerikai küszöb előtt, nem szerettem volna köpenyeg lenni a markában, s elég ügyetlenül azt találtam mondani:

- Vajon mi lenne, ha elmennénk együtt ebédelni?

- Az lenne, hogy jóllaknánk - felelte.

Úgy látszik, jártasabb is volt a városban, mint én, mert egyszerre átalvette a vezetést, s egy olyan vendéglőbe vezetett, melyre panaszom nem lehetett. Alig telepedtünk meg egy fal melletti asztalnál, rögtön sósperecet rendelt és két korsóval söritalt. Azután így szólott hozzám:

- Úgy hiszem, rendeljünk utána valami jó húst.

- Hát rendeljen! - mondtam. - Maga jobban ismeri a húsokat.

Csakugyan jobban ismerte, mert azt mondotta, hogy együnk csirkét, amit nyárson sütnek meg.

- Hányat együnk? - kérdeztem.

- Előbb csak egy nagyot - felelte -, s azt fizesse maga. Utána talán még egy nagyobbat fogunk megenni, s azt én fizetem.

Beléegyeztem a dologba, s elrendeltük, hogy a legnagyobb csirkét húzzák nyársra nekünk. Utána olyan öröm fogta el a szászt, hogy a poharat az asztalhoz ütötte, és így szólt:

- Legyünk ketten testvérek: a szász ember s a magyar ember.

Elnevettem magamat, s azt mondtam neki:

- Egy ilyen erős emberrel nem ellenkezhetem.

Úgy kívánta, hogy kiigyuk fenékig a poharat. Ez neki könnyen ment, s három húzásra nekem is.

- Téged hogy hívnak? - kérdezte azután.

- Engem Ábelnek, ha már testvérek lettünk.

- No; az nagyon jó, mert az én nevem Edmond.

Ilyen nagy testvériségben hozták el a gyönyörű szárnyast. A színe olyan volt, mint a halványpiros rózsának, de a szaga még amazénál is jobb. Edmond morgott neki örömiben, és felragadta a kést s a villát.

- Te melyik részit szereted? - kérdezte.

- Lám, találd el! - mondtam neki.

- Én azt gondolom, hogy a szárnyát, mert a szóval mindig repülsz ide és oda.

Meg sem várta, hogy mondjak erre valamit, hanem nagy szakértelemmel levágta a két szárnyát, és a tányéromra tette. Ettől kezdve gyorsan zajlott a dolog, mert amíg én a jóízű csontikákkal bíbelődtem, addig ő a többit mind megette. Hanem akkor én sem vártam meg, hogy szólhasson valamit, hanem megrendeltem a második csirkét. Amikor ezt is elhozták, hamar felragadtam a kést, és a villát, s megkérdeztem Edmondot:

- Te melyik részit szereted?

- Lássuk, találd el! - mondta ő is, mire én így szóltam:

- Én azt gondolom, hogy a szívét, mert olyan jószívű vagy.

Edmond elnevette magát, de a szemiben hegyes volt a fény. Tőlem azonban lehetett, mert kegyetlenül kivettem a csirkének a kicsi szívét, és odatettem az ő tányérjára. Aztán egy combot magam is megettem, a többit pedig bécsomagoltattam a pincérrel, hogy elvihessem az útra. Edmond nem szólt ellenem semmit, de olyan lett, mintha tövis ment volna a lábába. Ismét sört hozatott magának, s azután ismét. A csoda ölt meg, hogy ennyi ital hova fér el a szászba, de a nagy hasán kívül ott volt neki a nagy feje is, melybe szintén mehetett sör, mert a szeme megzavarodott, majd énekelni is kezdett. Először csendesen énekelt, de aztán egy-egy bömbölést is vegyített belé. Már nagyon kezdtek az emberek nézni minket, de Edmond nemhogy elhallgatott volna, hanem két óriási kezével valami katonai marsot kezdett dobolni az asztalon. A poharak és a tányérok a csirkecsontokkal úgy táncoltak, mintha bálban lettek volna. Mondtam neki, hogy ne hágja átal a nappali korlátot, de ő nem fogadott szót nekem. Ez pedig szinte nagy bajt eredményezett, mert csak az ige tartotta, hogy nem játszottuk el Amerikát. Ugyanis, amikor a pincér csendre intette, s Edmond még akkor sem szállott alább, akkor egy rendőr jelent meg, nagy revolverrel az oldalán s egy gumibottal a jobb kezében. Én úgy megijedtem erre, hogy egyszerre sárgára értem, mint ősszel a tök. A rendőr rávágott a gumibottal az asztalunkra, s rákiáltott valamit a barátomra is. Ha lehetett, még jobban megijedtem ettől, mert arra gondoltam, hogy most a rendőr is búcsúzhatik a világról, ha Edmond köpenynek találja tekinteni. Szerencsére nem tekintette annak, hanem bocsánatkérőleg mosolygott, és azt mondta:

- Nincsen semmi baj.

Aztán intett a tulajdonosnak, hogy fizetni szeretne. Kivett egy ötszáz lejest a zsebiből, és az asztalra tette. A pincér is ott állott, és kezdte felsorolni a tulajdonosnak, hogy mennyi perecet ettünk meg, hány pohár sör volt és hány darab csirke. Amikor a csirkéhez értek a számadással, én ráhunyorítottam a tulajdonosra, és a két csirke mellé a rendőr számára még egy harmadikat is intettem neki. Az okos gazda ezt megértette, és háromnak vonta le az árát. Utána barátságosan odaszólt a rendőrnek is, de valami jót szólhatott, mert a rendőr szalutált, majd egy másik asztalhoz leült.

Azt már nem tudom, hogy a harmadik csirkének melyik részit adták a rendőrnek, mert mi a fizetés után szépen eljöttünk. Künn az utcán a nagy testvéri ebédelésnek a felét kifizettem Edmondnak, ki csak bólogatott a nehéz fejével, és megjámborodva cammogott mellettem, vissza az irodába. Itt azonban az erő ismét feltornyosult benne, mert ahogy beléptünk az üveges ajtón, nekiment egy hatalmas és kövér asszonyságnak, aki ott állott a pult előtt.

- Maga hány kiló? - kérdezte.

- Én bizony százhúsz - mondta az asszony.

Erre Edmond felragadta, mint egy leánykát. Az asszony elsikoltotta magát, de abban a pillantásban már ott terjedt el a pulton, a szász barátom jóvoltából. Először megijedt mindenki, s kivált az írnokok, de amikor kitűnt, hogy csak tréfa volt az egész, s az asszonynak semmi baja nem származott, akkor általános kacagás keletkezett. Edmondnak olyan becsülete lett az asszonyemeléstől, hogy leültették külön egy székre, ahol ő nemsokára el is aludt.

Én beszédbe keveredtem az írnokokkal, s elmondottam nekik, hogy három csirkét ettünk meg a vendéglőben, s még egy rendőrt is úgy megijesztettünk, hogy mindjárt leült a másik asztal mellé. A kövér asszony sem futott el, hanem hol az én beszédemet hallgatta, hol pedig Edmondot nézegette sóvár szemekkel, mintha szerette volna ágyba lefektetni és szépen bétakarni.

Vidám beszédem miatt, melyben a komló virágzott, úgy megkedveltek az írnokok, hogy az egyik öt darab levelezőlapot adott nekem. Mindegyiken egy-egy nagy hajó úszott a tengeren. Nagyon megörvendettem ezeknek, s mindjárt meg is írtam belőlük négyet: egyet apámnak, egyet Kelemen papnak, egyet Garmada úrnak, s a negyediket Blanka kisasszonynak. Amikor ezzel a sok üdvözlettel készen voltam, a másik írnok azt kérdezte tőlem, hogy mi a foglalkozásom?

- Utazó vagyok - feleltem neki.

- Kereskedelmi utazó?

- Dehogy kereskedelmi! - mondtam. - Amerikai utazó!

Mivel ezen csak nevettek, és kilétem felől tovább kínoztak engem, elévettem a Garmada úr bizonyítványát, s odaadtam nekik. Kézből kézbe adták a pecsétes írást, egyezkedtek valamit fölötte, majd az egyik így szólt:

- Miről akarja maga tudósítani ezt az újságot?

- Amit látok, s amit tapasztalok, azokról mind tudósítom - feleltem neki. - De csak az igazságnak megfelelőleg. Legelsőbben erről az irodáról fogok írni, s azután a hajóról, s egyáltalában mindenről, amiben részem lesz.

Az írnok visszaadta nekem az írást, és azt mondotta, hogy ő lesz az, aki egészen a hajóig el fog kísérni minket, s ne búsuljak, mert lesz gondja arra, hogy kedvezményekben részesüljek.

- Ahogy lesz, úgy lesz - mondtam. - S az írás is ahhoz léve.

Mindjárt látnom kellett, hogy nemcsak beszél az írnok, hanem mond is valamit. Ugyanis béhívott a pult mögé, s ott az ablak mellett egy olyan karosszékbe ültetett engem, amilyen csak egy volt az egész irodán. Ahogy ott leülhettem, abban a percben cigarettával is megkínált. Én rágyújtottam, s úgy eregettem a füstöt, mint a sorozóbizottságban a szolgabíró. Azt is megkérdezték tőlem, hogy hol vettem a városban szállást, mivel el akarják a csomagot onnét hozatni. Odaadtam a címet nekik, s egy félóra múlva a katolikus kuffer már ott is volt. Akkor kiállították a vasúti jegyet is, egészen a kikötő városig, melynek a neve Danzig. Megköszöntem a jegyet, de sokra nem mentem a köszönéssel, mert az "Élők és Holtak" újságjának az ereje csak a karosszékig szolgált, mivel majdnem kétezer lejt kellett leolvasnom a jegyért.

- Egy kicsit drágállom - jegyeztem is meg, majd hozzátettem: - De mégis jobb így, mert ha az ember rosszat is kénytelen az újságba írni, akkor a jót annál könnyebben elhiszik.

Az Istenre és a becsületükre fogadták, hogy ez milyen olcsó, s azonkívül még különvonatra szól, melyből sehol sem kell átszállani. Ha már így esküdöztek, nem szóltam én is többet, de a sok beszédre már nem is igen lett volna idő, mert egymás után érkeztek nagy csomagjaikkal az utasok, s úgy megtöltötték az irodát, hogy mozogni is alig lehetett. Akik nem fértek be, künn a ház előtt gyülekeztek, s ott is elég sokan voltak.

Az írnok, aki azt mondta volt, hogy elkísér minket a tengerig, egy cédulát ragasztott a kufferemre, és odasúgta nekem, hogy csak jöjjek sétálva, mert a kuffert csomaghordók fogják utánunk hozni. Aztán felöltötte a kabátját, egy táskát a hóna alá csapott, emígy kiállott az ajtóba, és ott kihirdette, hogy most az egész társaság az állomásra fog vonulni, az ő vezetése mellett. Engemet magával vitt a menet elejére, s én is magammal Edmondot. S amikor éppen elindultunk, mint egy fekete sáska a fűből, valahonnét hozzánk is odaszökött egy klánétás cigány. Az írnok örömkiáltással fogadta, és intett neki, hogy fújja! Erre a cigány valami szapora és szöktető román nótát kezdett hegyesen fújni, mitől úgy megzavarodtunk mindnyájan, hogy kapdosni kezdtük a lábunkat, s nem tudtunk menni. Hátrafordultam, hogy megnézzem a sereget, de amit én akkor láttam, azt sohasem fogom elfelejteni. Ha azt mondom, hogy egy megbolondult hangyabolyt láttam, akkor keveset mondok, mert a megzavart cipekedő hangyák legalább futnak és menekednek valamerre, de itt az emberek, az asszonyok s a gyermekek egyformán csak zsivajogtak és bonyolódtak. A legtöbb eszük még a csomagoknak volt, amelyek táncoltak az emberek kezében és a vállain. Így tartott ez jó ideig, de aztán a sereg közepe táján megjött valakinek a keserű kedve, és óriási nagyot kiáltott eléfelé:

- Magyar nótát!

A kiáltás úgy csapott végig az embereken, mint a tűz, amely mindjárt belékap mindenbe a világon. Mert ez is belékapott a vérbe és a szívekbe, s a következő pillantásban már százan is kiáltották a nekibúsuló kivándorlók:

- Magyar nótát!

A cigány kivette a szájából a klánétát, és bugyután nézett reánk, hogy most mit csináljon. Az írnok bennem látta a megszabadítót, mert megfogta a karomat, és azt mondta:

- Húzasson véle egy alkalmas magyar nótát!

Nem tudom, hogy miért, de attól amit láttam, úgy megcsordult a szívem, hogy nem tudtam egyebet felelni, csak ezt:

- Hát sírjon! Az most az alkalmas magyar nóta!

Ha sokáig gondolkoztunk volna, a sírás csakugyan nem maradt volna el, mert egyre ádázabbul jött hátulról a fenyegetés. Edmond azonban megváltott minket, mert szász létire mondott egy magyar nótát, mégpedig azt, hogy: "Kék a kökény, recece". Megadta a dallamot is a román cigánynak, bár annak sok tanítás nem kellett, mert úgy kifújta a kökényt, mintha csakugyan kék lett volna már most, április végén.

Egészen az állomásig folyton ezzel az egy nótával éltünk, pedig nem egy félórába telt, amíg oda kiérkeztünk, hanem többe. Ott a cigánynak száz lejt adott az írnok, hogy azzal szaladjon el. Azután kihirdette, hogy mindenki maradjon egy helyben, mert ő megy és intézkedik, hogy a vonatot állítsák elé. Nekem és Edmondnak azt mondta, hogy menjünk véle. Mi hárman meg is indultunk a vasúti síneken keresztül, de ahogy botladoztunk és iparkodtunk az írnok után a leereszkedett esti setétben, egyszerre azt vettük észre, hogy nem hárman vagyunk, hanem haton. Nem kergettük el magunktól a jövevény utasokat sem, hanem együtt kutattunk tovább. Végre meg is találtunk messze künn egy vonatot, melyre az írnok azt mondotta, hogy ezt kerestük.

- Maguk szálljanak fel - mondta nekünk -, s foglalják el a legjobb helyeket.

Mi csakugyan felmentünk, és éppen egy olyan fülkét választottunk, amelyben két pad volt egymással szemben s a kettőn hat ülőhely. Én az ablak mellé kerültem, arccal a futás irányába; Edmond pedig szembe velem. Az én padomra egy szőke fiú és egy nagy szemű fekete ember került, Edmond mellé pedig szintén egy szőke fiú és egy borzos fekete. Igyekeztem barátságosan nézni mindegyikre, de azok úgy szótalankodtak és pislogtak, mintha egész életükben arra törekedtek volna, hogy kézre kerítsék egymást. Gondoltam tehát, hogy én sem szólok, amíg oda nem érik a helyzet. Inkább a világról kezdtem gondolkozni, minek folytán Blanka jutott eszembe. Bizony, boldog lettem volna, ha akkor magam mellett tudtam volna őt érezni, mert Edmondon kívül senkim sem volt, s egészen ezt a mészárost sem nevezhettem valakinek. Apámra is teli szívvel gondoltam, nemkülönben a papra s Garmada úrra, de azért mégis Blankát kívántam osztályrészemül, mert ő volt az, aki még a szőrszálakat is megtöltötte érzéssel bennem.

Edmond megláthatta rajtam, hogy szomorúan csüngök, mert azt kérdezte:

- Mi bajod van, Ábel?

- Nincs semmi - mondtam -, csak egy kicsi legénybánat.

- El kell azt hagyni, barátom! - felelte a szász. - Mert a fene fogja megenni az embert. Nekem is egy lány volt, ki bétette a kaput. Ha ő nem lett volna, akkor most is otthon ülnék, s lógnának szép nyúzott marhák a szegen, és kövér disznók is, mint a csoda! De így nem lóg semmi, csak az embernek a feje.

Ezen a többiek nevetni kezdtek, a nevetés pedig arra volt jó, hogy annak a melegénél mégis kezdjünk összebarátkozni valahogy. Úgy indult meg a dolog, hogy Edmond megkérdezte a fekete borzostól a nevit, mire az Maxinak mondotta magát. Látszott is, hogy csakugyan Maxi, mert eleven s nagyorrú zsidó fiú volt. A két szőke is jelentkezett a nevivel, az egyiket Győrfinek hívták s a másikat Rudolfnak. Rudolf az én oldalam mellett ült, s amikor megszólalt, Edmond már nemcsak azt tudta róla, hogy úgyszintén szász, hanem maga mellé ültette, minek folytán Győrfi került az én oldalam mellé.

Így már egészen otthon lettünk volna, csak egyedül a nagy szemű barna ember ült szótalanul az én padomon a sarokban, s ahelyett hogy a nevit megmondta volna, vagy legalább szólott volna egyet, folytonosan maga elé nézett a felhős nagy szemivel, Még amikor a vonatot az állomás elé toloncolták, és a sok utas felszállott rá, s elindultunk, akkor sem mukkant meg. Hagytam én is, és hagyták a többiek is, hogy teljék meg színültig szótalansággal. Úgy beszélgettünk, mintha nem is lett volna ott. Edmond a szőke Rudolffal mindjárt Németországot alakította, s még azt is hegyesen nézték, aki magyarul beszélt, nemhogy ők beszéltek volna úgy. De én és Győrfi, aki szabólegény volt, csak azért is kitűztük a magyar lobogót, s még akkor is hangoztattuk a magyar szavakat, amikor üresek voltak. Maxi is hozzánk pártolt inkább, ámbár néha vetett egy-egy német szót a szőkének is.

Már két óra hosszat is roboghattunk, amikor eszembe jutott, hogy vacsorázni kéne talán. A csirkére esett rögtön a gondolatom, de eltökéltem abban a percben, hogy Edmondnak nem adok belőle, mert ha én nem voltam jó barátnak, akkor egye meg ő is Rudolfot. Vártam még egy kicsit, s aztán odasúgtam Győrfinek, hogy nemsokára én kimegyek, s akkor jöjjön ki utánam ő is. Szépen sikerült a dolog. Amikor aztán mind a hárman künn voltunk a folyosón, mármint Győrfi, én és a csirke, akkor odamentem az írnok fülkéjéhez és megkérdeztem tőle:

- Maga éhes-e, parancsnok úr?

- Éppen most vacsoráztam - felelte.

Akkor ez éppen jól van, gondoltam magamban, mert ketten ehetjük meg az egészet. Meg is kértem az írnokot, hogy a vacsoránkat az ő fülkéjükben költhessük el, amit ő kedvesen meg is engedett. S mi ketten Győrfivel még kedvesebben megettük az egész rózsaszínű csirkét. Akkor visszamentünk a magunk helyére, rágyújtottunk, és úgy néztük a többit, mintha nem is csirkét, hanem reménységet ettünk volna.

Úgy egy óra múlva, amikor a szászok is mindent kibeszéltek már a hasukból, Edmond odaszólt nekem, hogy vegyem elé a csirkét. Ha szépen mondta volna, talán másképpen válaszoltam volna neki, de mivel csak kurtán parancsolta, így feleltem:

- Elküldtem Vilmos császárnak.

Először még azt gondolta, hogy tréfát űzök véle, de mivel én már elűztem volt, a csirke nem akart elékerülni. Edmond mérges lett, és az Istent emlegette németül, de aztán Rudolf megvigasztalta, mert egy akkora szalámit vett elé rúdban, amivel Németországot is meg lehetett volna idejében védeni. A példájukat Maxi is követte, aki zsemlét és lókolbászt evett vacsorára. Onnét tudom, hogy lókolbászt, mert amikor elővette, nyerített hozzá néhányat, majd a kolbászt a szájához értette, s azt mondta neki:

- Hiába nyerítesz, mert Maxi megesz!

Ilyenformán ismét csak a nagy szemű barna ember volt egyedül, aki nem tett eleget a belső parancsnak. Jó ideig vártam, hogy megtudnék róla legalább annyit, hogy miféle eledelt szeret, de aztán eluntam erre várakozni, és azt gondoltam, hogy megjárom magam az utasok között. Végigmentem a vonaton, s mindenütt jártattam a szememet s hegyeztem a fülemet, mintha én lettem volna a gondviselő. Az asszonyok és a gyermekek jórészt már aludtak, csupán a férfiak beszélgettek csendesen. Mind olyan emberek voltak, akikről vagy zümmögött a szegénység és a bánat, vagy éppen kiabált. S ahol eljöttem, végig a vonaton, mindenütt csak magyar beszédet hallottam, itt-ott egy kicsi német folttal.

Amikor visszajöttem a fülkébe, már nem égett ott a lámpa. Edmond és Rudolf egymásnak dőlve aludtak. Maxi a sarokba bújva, és Győrfi a két tenyerébe. A nagy szemű barna ember most sem azt csinálta, amit a többi, hanem nyitva lógott a szeme, mint két szomorú csillag. S az emberségtől-e vagy a magam bánatától, de megértő csillaggá változott az én két barna szemem is, s eljöttek eléje mindazok, akik örömteli vagy akár bánatos emléket ajándékoztak az én életemnek. Édesanyám vezette őket, kezében egy fehér zászlóval, melynek a közepén egy szív világított. Utána következett apám, aki bűnbánatában és szomorúságában lehajtott fejjel lépkedett, s nagy báránybőr sapkáját a kezében hozta. Mellette jött az én kedves Bolha kutyám, s minduntalan könyörögve nézett apámra, s amikor ő nem felelt neki, a többi emberekre is könyörögve nézett. De senki sem mondta meg neki, hogy én hova lettem el, és merre mentem a világban. Apám után ketten jöttek együtt: Kelemen pap és Garmada úr. A pap egy kicsi fekete könyvből imádkozott, bizonyosan az én bűneimért és a Garmada úr bűneiért és az egész emberiség bűneiért. Garmada úr szépen feketébe öltözve azt a jóféle táskát lógatta a kezében, amelyben a foghúzó szerszámokat szoktuk volt hordozni. Utánuk Blanka kisasszony következett az ő szép és kecses termetével, s úgy lépegetve, mintha virágok között járna. S mint a játékos és finom húsú őzet ahogy nyomon követik a kegyetlen vadászok, úgy követték nyomon Blankát is a hargitai vad vitézek: Surgyélán és Fuszulán, a bank igazgatója és a részvényesek. De ott jöttek utánuk vigyázó szemmel az apám barátai a faluból, s még azok is mind, akik nem voltak a barátai, s még az állatok és a házak is a faluból.

Ezek jöttek a szemem elé, és vonultak lassan tova. S amikor elmentek, nagy sötét üresség támadt a nyomukban, majd hirtelen fénybe borult az üresség, és a fényben egy csodálatos város tündökölt fel. Tudtam, hogy ez nem lehet más, mint az a város, ahova én igyekszem a robogó vonaton, s fogok igyekezni a habszelő hajón. Úgy éreztem, hogy ilyent látni nagy kegyelem, és ilyenben élni csupa ének.

S már nem tudott elég sebesen robogni a vonat, hanem szárnyakot növesztett nekem a képzelet, és úgy repültem gyors madarak módján.

Egyre könnyebben és egyre száguldóbban, ahogy csak álomban lehet.

Már hajnalodott, amikor Győrfi megrázta a vállamat, és azt mondta:

- Ébredj, Ábel, mert itt van a határ!

- Miféle határ? - kérdeztem.

- Hát a lengyel.

Kelemen pap sokat beszélt volt nekem a búsuló és vitéz lengyelekről. Hamar az ablakhoz álltam tehát, hogy lássak valamit. Szép fiatal erdőn robogtunk éppen keresztül. A nyírfák fehér kérge nevetett a tavaszi virradásban, és a feslő rügyek mosolyogtak, mint kicsi zöld szemek.

Nemsokára csakugyan megérkeztünk a határra, hol nem nekünk kellett beszélni, hanem a csomagoknak. Legalább egy félóráig tűrtük, hogy a sok zöld lengyel katona mogorván nézzen minket, s csak akkor roboghattunk tovább. Mindenki eleven volt már akkor, s ha megállott valahol egy szikrát a vonat, már leomlott a sok utazó nép a földre, és vizet keresett. Edmond és Rudolf egymás kezire töltötték a vizet, de én is segítségére voltam Győrfinek, majd Maxit is pártfogolni akartam, de ő kijelentette, hogy nem azért utazik a tengerre, hogy efféle kis lengyel vizekkel mocskolja bé az arcát. Edmond azt mondta erre, hogy ügyeljen Maxi a szájára, mert nem vagyunk már Romániában, s hamar eligazítja a dolgát. Rudolf is nagyon harciasnak mutatta magát, mire Győrfi azt találta mondani, hogy itt nem Németországban vagyunk, hanem Galíciában, ahol a magyarok küzdöttek hősiesen. A szászok nem hagyták abba a dolgot, hanem szóra szó következett, majd Edmond hirtelen felugrott, leeresztette az ablakot és megfogta Maxit, hogy azon kivesse. S mialatt Maxi borzosan jajveszékelt, titokban Győrfi is, ki szabólegény volt, elékapott egy tűt, és ezzel a kicsi szerszámmal a nagy Edmondot olyan figyelemben részesítette, hogy Maxi helyett mindjárt a maga tomporáját kezdte fogni.

- Ki szúrt meg engem? - kiáltotta vészesen.

Nem jelentkezett senki.

Erre még egyszer elbődülte magát, hogy ki szúrta meg őt! Gondoltam, hogy az emberiséget megmentem a szász haragjától, és így szóltam:

- Ha leeresztetted az ablakot, akkor ne csodálkozzál, hogy bérepül a lódarázs, és itt sorra szurkál minket.

- Lódarázs?! - kérdezte Edmond, mire én fél hüvelykemmel mutattam, hogy mekkora volt. Úgy látszott, hogy éppen kezdi elhinni a dolgot, de akkor Rudolf belékottyantott, mondván:

- Magyar lódarázs!

A hergelésre Edmond ismét nyársat hegyezett a szemivel, de az Isten jó és könyörületes volt, mert abban a pillanatban csakugyan bérepült egy nagy lengyel darázs az ablakon. Én megijedve rámutattam a darázsra, Edmond pedig úgy leütötte a sapkájával, mintha Maxinak hívták volna azt is. Meghalt hát a nagy zümmögő állat, de hiába áldozta a legnagyobbat, mert többet nem jött a békesség vissza. A két szász nem szólt egész nap sem Maxihoz, sem hozzánk magyarokhoz. Csak gyűlt bennük a méreg, s hogy mennyire felgyűlt, azt a következő napon azzal mutatták meg, hogy még ők is összevesztek ketten. Mégpedig azon a rengető dolgon, hogy vajon a brassai szászok beszélnek-e jobban németül vagy a szebeniek. Edmond nem akart engedni abból, hogy a brassaiak, de Rudolf sem tágított a szebeniek mellől. Amikor már annyira vitték a dolgot, hogy éppen meg akarták enni egymást, Maxi békítő gyanánt jelentkezett. Ennél több Győrfinek sem kellett, mert úgy taszította a helyére Maxit, hogy a lókolbász megjajdult benne.

Csodáltam, hogy több darázs nem jött, mert ennél igazibb darázsfészek nem lehetett az egész lengyel földön. A békétleneket azonban nem csodáltam, hanem inkább a hideg víz alá szerettem volna dugni őket. S én a hideg víz helyett mégis a magam meleg lelkéből merítettem szavakat nekik, mert az egyetértés kedvéért így szóltam:

- Itt is volt háború Lengyelországban, de annak is béke lett a vége.

Ebben a mondásomban az egy jón kívül nem volt semmi egyéb, s Edmond mégis vadul felugrott, és így kiáltott rám:

- Hallgass, te csavargó székely, mert az utolsó döfést neked fogom adni!

- S azt miért? - kérdeztem szelíden.

- Azért, mert te mindig hazudsz! - kiáltotta Edmond. - Hazudod, hogy mi egyformák vagyunk, de az nem úgy van, mert én mindegyiknél erősebb vagyok! Hazudod, hogy békesség legyen, de az sem úgy van, mert az erősebbnek kell legfelül maradni, s nem a csavargató eszűnek! Hazudod még az állatokat is: a csirkét s a darázst is! De már többet nem fogsz hazudni nekem, mert ha még egyet szólni mersz, megfoglak, és úgy kidoblak az ablakon, mint a csontot a kutyának.

Amíg mondta ezeket a csúf szavakat, én bátran a szemibe néztem, s még akkor is a szemibe, amikor elhallgatott. Villanások futkostak a fejemben és a véremben, hogy most mit csináljak s mit feleljek neki. Először éreztem életemben, hogy valami elütő tréfa nem tud kijönni a szívemből, de olyan csúnya szó sem, amit megérdemelt volna. Nem mondtam tehát semmit neki, hanem csak szótlanul és merőn néztem, s közben kivettem a bicskámat a zsebemből, és kinyitottam, hogy mindenki jól láthassa, mit csinálok. Amikor ki volt nyitva, szépen letettem magam mellé a padra, és a nézést is béfejeztem.

Az Edmond arca olyan színt vett fel a bicskától, mint a füst. De meg nem mozdult, se meg nem szólalt.

Mind hallgattak a többiek is.

Ilyen csendben telt el az első óra, de a következő órákra is templomi fülke lett a vasúti fülkéből, mert aki beszélni akart, szó nélkül és felkérés nélkül kiment az ajtón. Én nem mentem ki, s nem beszéltem mással, csak magammal. Az emberi természetről vizsgáztattam az eszemet a csendben, de minél jobban és sóvárgóbban kutattam, hogy valahol egyenes utat találjak, annál inkább kellett látnom, hogy nagyobb rengeteg ez, mint a hargitai! Csak egy volt, ami bizonyos volt: az, hogy az emberek között is vannak patkányok és vannak pacsirták, s ezt az egyet is a kutyámtól tanultam. Ebben a bölcsességben aztán meg is állapodtam, csak azt tettem még hozzá gondolatban, hogy kutya hiányában most már nekem magamnak kell megfogni a patkányt, és felröpíteni a pacsirtát.

Eltemettem jól, amit gondoltam, s éppen jókor, mert megjelent az írnok úr, és kihirdette, hogy nemsokára meg fogunk érkezni Danzig városába. Csak ennyit mondott, s ezzel tovább is ment. Örömmel kezdtünk készülődni, mert már a vonatot is meguntuk volt, s egymást is. De a legkitűnőbb dolog mégis most következett el, mert a nagy szemű barna ember, aki ezen a második napon sem szólott egy szót sem, valami gépezetet vett elő, s azt igazgatni kezdte. Aztán mindenkinek a nagy ámulatára, de leginkább mégis az enyimre, odaszólt hozzám, és azt mondta:

- Maga menjen ki a folyosóra!

Engedelmeskedtem neki, hátha bombát akar a szászokra vetni. De nem bombát akart, hanem fényképezni. A háta mögött álltam, ahogy felemelte a masinát, és rászegezte az én társaimra, akik boldogan és nevetve néztek arra, mintha édestestvérek lettek volna. Amikor elkeccent a gép, azt mondta a nagy szemű barna:

- Köszönöm.

- Mit tetszik csinálni a képpel? - kérdezte Edmond.

Az ember tokjába tette a gépet és szelíden így szólt:

- Megtartom magamnak, hadd lássam mindig, hogy micsoda marhákkal utaztam.

Ekkor a csomagok már a kezében voltak, és gyorsan el is ment. Maxi jót nevetett rajta, de a többiek csúful néztek utána. Tenni azonban nem tehettek semmit, mert a leszállással kellett foglalkozni. El sem búcsúztunk egymástól, hanem elvegyültünk a leszálló seregben, majd az írnok vezetése mellett megindultunk a városon keresztül. Én most is elöl mentem, a csomagom pedig az írnokéval együtt valahol hátul. Ilyenformán könnyen tudtam jártatni a fejemet s a szememet, amit a város meg is érdemelt, mert az utcák szép tágasok voltak, nagyok és tiszták a házak is, a nép pedig rendesen és urason sétált.

- Látja-e, ilyennek kell egy városnak lenni! - mondtam lelkesedéssel az írnok úrnak, ki büszkén tekintett széjjel, mintha az övé lett volna az egész város, majd így szólt:

- Sohasem szoktam rossz helyre vinni az embereimet.

Ha egy félórával később találja mondani ezt, akkor vagy megfeleltem volna neki érdeme szerint, vagy pedig felmutattam volna az égre, hogy ott van az Isten, aki nem tűri a hazugságot! Akkor azonban még rendes beszédnek tetszett a beszéde, s én jókedvűen ballagtam mellette. Olyan sokáig mentünk, hogy már túlfelől szinte kijöttünk, amikor végre egy óriási kapu előtt megálltunk.

- Itt mi van? - kérdeztem.

- Itt lesz a szállás - felelte az írnok, és megrántott egy vastag drótot, mely a kapu tetejéről fityegett. Ezzel olyan csengetést idézett elő, hogy béillett volna harangozásnak is egy kisebb faluban. De meg is nyílt nyomban a kapu, s a kapuban megjelent egy mogorva ember, akinek a ruhája olyan volt, mintha baktert láttam volna magam előtt. Csak egy pillantást vetettem rá, s azután elnéztem a füle mellett, s hát egy akkora udvar tátong a háta megett, amekkorát én soha életemben nem láttam. S az a hatalmas nagy udvar mind teli volt emberekkel, akik nyüzsögtek, zúgtak, és a kapura rossz szemmel néztek.

Mire jól megnézhettem volna, hogy mi is lehet ottan, már bent voltunk a nagy udvaron, a bakter pedig egy óriási kulccsal ismét bézárta a kaput. Néhány pillantás alatt úgy elnyelte a nagy udvar és a nagy tábor a mi seregünket, mint amikor a Dunába egy pohár vizet öntenek. Nekem annyi eszem mégis volt, hogy egy kicsit vigyázzak magamra, s ne maradjak el az írnok úrtól. Akkor is a nyomában voltam, amikor egy kacskaringós falépcsőn felfelé indult az épületbe, amelynek három szárnya volt, hogy jól körülvehesse az udvart. Amikor fent voltunk az emeleten, észrevette, hogy én is ott vagyok, s azt mondta:

- Jó, hogy itt van!

- Azt már nem tudom biztosan, hogy jó-e! - feleltem neki, de akkor már fogta a karomat, s vezetett. Egy óriási nagy terembe vitt, amely ágyakkal volt teli, de úgy, hogy minden ágy felett meredezett még egy.

- Válasszon itt egy ágyat, és foglalja el - mondta az írnok, s abban a percben sarkon fordult, és úgy odalett, mintha azt játszottuk volna ketten, hogy ki tud elbújni jobban. De ha már így volt, követtem, amit mondott. Végigmentem a hosszú termen, s tanakodtam, hogy melyik ágyat válasszam. Mindegyiken szürke pokróc volt s melléje egy kicsi párna. Ahogy nézegettem őket, hirtelen elnevettem magamat, mert az jutott eszembe, hogy az alsó ágyak helyett mindenütt egy-egy Edmond fekszik, a felsők helyett pedig egy-egy Rudolf.

- No, most válassz, Ábel! - mondtam magamnak. Végre mégis egy Edmondot választottam, mert mégis ő volt az, aki testvériséget itatott velem a bukaresti vendéglőben. S ha már megvoltam a választással, azon kellett gondolkoznom, hogy az írnok tanácsának a második felét, vagyis az elfoglalást, miképpen hajtsam végre. A legigazibb cselekedet az lett volna, hogy mindjárt belé is feküdjem, de estig még idő volt, s azonkívül az írnokot s valamint a kuffert is meg akartam keresni. Magam helyett, gondoltam, odafektetem a kalapomat, s ezt mindjárt meg is cselekedtem. Aztán megindultam, hogy az írnokot ismét lássam, s tőle a táborozást illetőleg egyet-mást még megkérdezzek. Legalább egy óráig őt kerestem minden kigondolható helyen, de még olyan embert sem láttam, aki hasonlított volna hozzá. Akkor félbehagytam ezt a munkát, s kezdtem a kufferemet keresni. Nagy későre meg is találtam egy kőfenekű, mocskos helyiségben. Ott feküdt sok cókmók testvére között a vizes földön. Nagy örömmel hurcoltam fel az emeletre, de amikor odaértem végre a kitűzött ágyhoz, hirtelen olyan lettem, mint a részeg. Megfogtam az ágy vaskarját, s azon kezdtem gondolkozni, hogy vajon nemcsak álmomban láttam-e, hogy én az előbb ágyat foglaltam ebben a teremben! Mert ha nem álom talált lenni, hanem valóság, akkor a kalapomat valaki ellopta!

Letettem hamar a kuffert, s keresni kezdtem a kalapot, ami nem volt. Sem a pokróc alatt, sem az ágy alatt, sem sehol az egész teremben! Ha a magam pénzin vettem volna, még valahogy keresztet vetettem volna reá, de az Isten közeléből származott, mivel Kelemen pap adta nekem ajándékba. Szent harag és mérges elevenség lepett el, s egy pillantás alatt kifutottam a teremből, s azon az ajtón, amelyiken az írnok urat láttam bémenni, minden kopogtatás nélkül béugrottam. Három íróasztal mellől három ember nézett reám nagy meglepetéssel, de nekem a kalap hat ilyen embernél is többet ért.

- Ki lopta el a kalapot?! - kérdeztem háborogva.

Ők hárman egymásra néztek, majd az egyik összevonta csúnyán a szemöldökét, és azt mondta:

- Was?!

Olyan lettem, mint aki akkor jön eszire, amikor megütik. Így nekem is rögtön agyamba villant, hogy itt hiába beszélek magyarul, de a pap száz német szava között is hiába kerestem a kalapot. Egyebet nem tehettem tehát, a fejemre mutattam és intettem, hogy nincs. Bizonyosan úgy értették a jelt, hogy az eszemet vesztettem el, mert az egyik nevetni kezdett, a másik kettő pedig nagyon megijedt. Olyan furcsa volt az egész, hogy kénytelenségből én is elnevettem magamat. De az időt nem sokáig vesztegettem az oktalan mulatságon, hanem a nevetős embernek megfogtam a karját és húzni kezdtem magammal. Jött engedelmesen, de hívta a másik kettőt is, nehogy titokban kelljen meghalnia neki. Amikor a nagy teremnek az ajtajáig érkeztünk volna, egyszerre mind a hárman előmbe álltak, s hát nem akarnak béengedni. Hadakozásukból kivettem annyit, hogy hét órát emlegetnek. Egy ideig akaratoskodtam még, de aztán hirtelen meggondoltam magam, és éppen olyan gyorsan, mint ahogy találkoztunk volt, otthagytam őket. Egyenesen az udvarra szaladtam, hogy Edmondot megkeressem, és beszéltessem magam helyett. Egy félórába is belételt, amíg egy sarokban megtaláltam. Úgy kucorogtak Rudolffal ketten a földön, mint két szőke rigó, akik szükségből bárhova fészket raknak. Hamar elmondtam nekik, hogy mi esett meg velem, de csak nevettek. Erre kecsegtetően azt is elbeszéltem, hogy pompásan tudnának most ágyat választani, ha jönnének velem. Többet nem is kellett mondanom semmit, mert felugrottak és szívesen jöttek. Bémentek az irodába, s ott Edmond előadta nekik németül is a magyar sérelmet, de nemhogy a kalap előkerítésén gondolkoztak volna az írnokok, inkább még engemet neveztek ki bűnösnek, mivel a tilalom ellenére és engedély nélkül bészöktem a terembe. Azt feleltettem Edmonddal nekik, hogy a mi írnokunk eresztett bé, de erre csak legyintettek, és ismét kimondották a szabályt, hogy csak hét órakor lehet az éjjeli terembe béhatolni. Nagy szomorúan visszamentünk tehát az udvarra, s én oly gyászban voltam, hogy a két szőke rigó mellé éppen találtam fekete rigónak.

Itt kuncorogtunk egészen hat óráig, amikor nagy zajongás támadt a népség között. Megtudtuk, hogy vacsorát szándékoznak adni nekünk, de mi vacsora előtt is elég fürgék és erősek voltunk arra, hogy mindjárt ott legyünk, ahol kell. Százasával eresztettek egy nagy ebédlőterembe, s mi mind a hárman ott voltunk az első száz között. A dolog azonban nem érdemelte meg a nagy sietést, mert egy kőfenekű terembe kerültünk, ahol hosszú-hosszú asztalok álltak. Ezeken az asztalokon bádogból való kannák sorakoztak, mint szürke színű apró katonák. A kannákban kávé és mindegyik kávé mellé egy darab fekete kenyér.

Elsőnek Edmond kóstolta meg az eledelt, de a második kortyot a kőpadlónak adta, a kannával együtt. Én sem ittam meg a kávét, az igaz, de a kannát mégsem vágtam a földhöz, hanem visszatettem szépen az asztalra, és így szóltam:

- Itt sem a kávé, sem a kanna nem hibás.

Jól tettem, hogy így cselekedtem, mert volt közöttünk egy őrködő ember is, aki mindjárt odafurakodott, és fenyegetőleg kérdezte, hogy a kannát ki merte a földhöz vágni! Mindjárt láttam, hogy könnyen elindulhat Edmond nélkül a hajó, de abban a pillanatban már kész is voltam arra, hogy megmentsem őt. Lehajoltam a földre, felvettem a kannát, nagy szenvedést ültettem az arcomra, és azt mondottam, hogy én voltam, aki leejtettem a kannát, de mivel nagyon éhes vagyok, adjanak egy másikat. Az őrködő ember nemcsak elhitte, amit mondtam, hanem kávét is adott, mit a szeme előtt eresztettem le szegény hasamba. Edmond hálásan nézett reám, de amikor elmúlt az egész veszedelem, furcsán kezdett kacagni és azt mondta:

- Látod-e, hogy nekem volt igazságom a vonaton, mert milyen jól tudsz hazudni.

Úgy nézhettem rá, mint Jézus Krisztus az emberiségre a keresztfáról, de nem szóltam a világon semmit, hanem megvártam a hét órát, s akkor bémentem az éjjeli terembe. Lefeküdtem és ott gondolkoztam kalap nélkül és igaz barát nélkül sokáig. A fejemnél egy vasrácsos ablak volt, s azon bésütött az utcáról a villany. S nagyon jól tette, hogy bésütött, mert a felettem levő ágyba egy zsidó papnövendék került, s annak éjfélig olvasnia kellett hangosan valamit, de hogy mit, azt ma is csak az Isten tudja, s talán ő, ha él még valahol, s el nem felejtette.

A szándékom olyan volt, hogy másnap reggel sem kelek fel az ágyból, de a szabadság csak gondolatban virágzott, mert korán reggel egy ember rontott a terembe, és felkelést kiáltozott. A szája még elég sem volt neki, mert egy hosszú s nagy tölcséren keresztül bömbölte a parancsot. Felkelés után mind az udvarra özönlöttünk, hogy rendes ember szokása szerint a kezünket és az arcunkat vízzel megmossuk. Három becsületes kút állott ott meghajlott nyakkal, s azok szívesen láttak minket. Én is szívesen láttam volna legalább az egyiket, de a rengeteg ember miatt csak nagy várakozás után kerülhettem a víz színe elé. Innét ismét az étkezőterembe mentem, hol a tegnap esti kávénak az édestestvérit adták. Nem zúgolódtam és nem haragudtam, hanem megittam jámborul a kávét, hátha türelmes szenvedéseim jutalmául előkerülne valahonnét a kalapom.

Nem is foglalkoztam egész nap egyébbel, csak a kalapom keresésivel, de a tolvaj ügyesebb volt, mint én. Este az ágyban el is temettem szegényt, s imádkoztam érte, ámbár olyan ártatlanul távozott el, hogy bűnt soha nem is látott.

Reggel az a nagy hír terjedt el az emberek között, hogy indulunk a hajóra. Annyi igaz lett a hírből, hogy csakugyan indultunk valahova. Nem tartottam lehetetlennek, hogy éppen a hajóra, mert a csomagok is mind jöttek velünk. Minden rosszat elfelejtettünk, és megvidámodva cipekedtünk a véghetetlen seregben. Délfelé meg is érkeztünk valami furcsa helyre, mely a városon kívül feküdt, egészen a szabad földeken. Sok épület gőzölgött itt, s azokból zúgás és zakatolás hallatszott.

- Most megfürösztenek minket! - mondta valaki magyarul, de úgy, mintha akasztani hoztak volna. Odanéztem, s hát Győrfi! Úgy megörvendettem neki, hogy mindjárt odafurakodtam melléje, és így szóltam:

- Hát maga hova lett volt el, mennyit kerestem!

Győrfi huncutul mosolygott és azt mondta:

- Találtam volt egy jó kuckót.

- S ott mit csinált?

Győrfi még huncutabbul nevetett.

- Darázskodtam - felelte.

Gondoltam, hogy valami tilalmas dolog lehet a háta mögött, mert az épület másik szárnyát asszonyfélék lakták; de tovább kérdezősködni nem volt időm, mivel egy ajtót kinyitottak, és sorjában kezdtek béereszteni azon. Bent még annyi kedvem sem volt a tréfás szóra, mint odakünn, mert egyszerre kiadták a parancsot, hogy levetkőzni! Ránéztem Győrfire, és azt mondtam:

- Maga vizet lát-e itt?

- Én nem.

Azonban víz is volt, de nem olyan hamar. Mert először egy száraz terembe mentünk, ahol öt darab elszánt ember már várt is minket, egy-egy nyírógéppel a kezében. Engedelmet sem kértek, se nem kérdeztek semmit, hanem nekünk estek, s ahol gyapjasságot láttak rajtunk, ott egy pillantás alatt mindenütt meggyalultak a géppel. Aztán béeresztettek a következő terembe, hol már zuhanyok vártak minket. Amíg az egyik alatt én s a másik alatt Győrfi lövettük magunkat a vízsugárral, szegény Zsuzsika néni jutott eszembe, kinek nem kellett ilyen messze eljönni, mert az apám örömire s az én jóvoltomból a sugaras vizet otthon is megkapta. Győrfi nem efféle emlékezéssel töltötte az idejét, hanem engemet bámult. S minél tovább s jobban nézett, annál erősebben kacagott.

- Magának mi esik olyan jól? - kérdeztem.

- Ha látná magát, nem kérdezné - mondta Győrfi, mire én csak ennyit feleltem:

- Bizonyosan mindegy, hogy maga néz-e engem, vagy én nézem magát.

Így próbáltuk tréfásan elütni a nagy csúfságot, mit a lelketlen kopasztók velünk cselekedtek. De még azt sem engedték, hogy ezen az ártatlan módon kimulassuk magunkat, mert egy harmadik terembe tuszkoltak, ahol két orvos fehér köpenyegben és feltürközve már várt is minket. Zokszó nélkül és jámboran elejükbe járultunk, ők pedig a fejünk tetejétől kezdve a kicsi lábujjkánkig mindenütt megvizsgáltak.

Amikor visszakerültünk oda, ahol levetkőztünk volt, újabb keserves ámulatba estünk, mert az öltözőruhánkat sehol nem találtuk. Én mindjárt leroskadtam a padra, mert azt gondoltam, hogy elment a ruhám a kalapomat megkeresni. Győrfi azonban kiabálni kezdett éktelenül. Erre egy ember, aki ott vigyázott volna a ruhánkra, felemelte a mutatóujját, és csendre intette Győrfit. Abban a percben megnyílt az ajtó, s hát két másik ember nagy rakás gúnyát hoz az öliben, ahogy a szénát szokták hozni a szarvasmarhának. Nem sokat teketóriáztak, hanem ledobták a ruhákat mind a földre, s nekünk onnét kellett kiválasztanunk a magunkét. De össze voltak gyűrődve istenesen, és szagot is árasztottak magukból, valami keserűt. Akkor tudódott ki, hogy amíg mi a keresztúton voltunk, addig gőzkazánba dugták a ruhánkat, hogy a tetveket, ha esetleg lennének, keményen megöljék.

Eléggé keseregtem magamban, hogy mit csináltak a Kelemen pap szép ajándék ruhájából, de azért felvettem, és másképpen is igyekeztem, hogy végre már kijussak ebből az egészséges házból. Már künn is álltam a füves udvaron, amikor Győrfi is megjelent. Ketten sétálni kezdtünk, és arról beszélgettünk, hogy most már bizonyosan csak jót fogunk érni. S ahogy így sétáltunk és így beszélgettünk, Győrfi úgy talált bétekinteni egy háznak az ablakán, hogy mindjárt ott is ragadt az ablak mellett. Nem tudtam elgondolni, hogy mit nézhet olyan nagy buzgalommal, de mivel nem hagyta abba, én is odamentem.

Jó, hogy meg nem vakultam abban a helyben, mert odabent az ablak megett garmadában voltak mindenféle csomagok, a csomagok tetején pedig egy fiatalember és egy leány javában csókolózott.

- Jöjjön, ez nem magának való! - mondtam Győrfinek, aki erre csakugyan megfordult, de a megfordulással ellentétesen így szólt:

- Nem egészen úgy van!

- Miért?

- Azért, mert ez a lány az a lány.

- Akivel a kuckóban volt?

- Ühüm.

Most már annál inkább megragadtam a karját és elhúztam, nehogy bétörje szerelmében az ablakot. El is jött szépen onnét, de sem hamarjában, sem azalatt, amíg mendegéltünk a városba vissza, nem tudtam szavát venni. Én egyik részről eléggé sajnáltam őt, de a másik részről örvendeznem kellett, mert nem oda mentünk vissza, ahonnét eljöttünk volt, hanem egy becsületesebb házba. Amikor azt is megtudtam, hogy ebből a házból kimenni is szabad, akkor még ugrottam is egy nagyot örömömben, s azt mondtam Győrfinek, hogy este jöjjön ki velem a városba, mert ott bort veszek, miből annak a leánynak nem fogunk adni.

Vacsora után ki is mentünk ketten a városba, s egy jóféle német korcsmában olyan vígan ittunk, hogy énekelve jöttünk éjfélkor haza. Rá jót aludtunk, s reggel az a hír volt az első, hogy indulunk a hajóra! Egyszerre minden rosszat elfelejtettem, s nagy örömömben úgy hordoztam körül azt a lekopasztott fejemet, mint egy nagy buksi gyémántot. S a tetejében a jókedvnek a bukaresti írnok is megjelent, de le volt soványodva erősen, mint a kutya, amelyik többnapos tekergésből vetődik haza.

Arról nem szólott semmit, hogy hol járt és miket tapasztalt, hanem egy narancsot nyújtott át nekem. Jól megértettem, hogy a narancs után nekem sem illendő kérdezősködni, de annyit mégis kiejtettem a számon, hogy sok más bajlátás mellett a drága kalapomat is ellopták. Erre az írnok lekapta a fejéről a kalapot s az enyimbe nyomta, ráadásul a narancsra. Megköszöntem neki a hirtelen ajándékot, s arra kértem, hogy kalapja helyébe aztán egy olyan másik kalapot vegyen, amilyen az enyim volt. Ezt megígérte nekem, s ismét maga mellé állított, amikor kifelé vonultunk a hajóhoz. Innét kezdve már vidáman folyt minden, mert ahogy kiérkeztünk a tengerpartra, már ott állott az óriási nagy hajó, elnyújtózva a csendes és szürke arcú tengernek a szélin, és három nagy kéményiből gazdagon füstöt okádva. A hajó fedélzetéről nagy palló nyúlt le a földre, s mi azon mindjárt felmentünk új hazánkba. Mindenki rettentő nagy indulatban volt. Az emberek keresztül-kasul sürögtek, és egymással semmit sem törődtek. Az írnok úr azonban annál inkább törődött velem, mert sietve megkereste azt a tengeri embert, aki főrendező volt a hajón. Engemet is elejébe vitt, és németül dicsérni kezdett neki, s azt is elmondotta, hogy újságtudósító vagyok. A Garmada úr tanúsító iratát meg is mutatta neki, mire a főrendező azt mondta, hogy menjek véle. Én szívesen mentem, mert gondoltam, hogy rossz helyre nem fog vezetni. S csakugyan nem vezetett rossz helyre, mert egy második osztályos fülkébe vitt, ahol két ágy volt. Rámutatott a felső ágyra, s a mutatást német szóval pecsételte meg. Az alsó ágyon már ott volt egy szürke felöltő kabát és egy jómódú kalap, de ember hozzá nem volt. Meg sem kérdezhettem, hogy vajon ki lehet az útitárs, mert a tengeri főrendező egy pillantás alatt odalett. Most azonban nem bántam, hogy egyedül maradtam, mert jól körülnézhettem legalább. Nem mondhatnám, hogy valami tágas lett volna a szállás, de a falak patyolatfehérek voltak, a padló nesztelen gumi, az ágy is tiszta, mint a patyolat. Az egyik sarokban mosdó pompázott fehéren, a másik oldalon pedig egy tojás alakú ablak, mely a tengerre szolgált. Odaállottam ehhez az ablakhoz, és nézni kezdtem a tengert, amelyen bóbitás kicsi hajók úszkáltak. S ahogy néztem, lassan örömkönnyek jöttek a szemembe, mert először az Isten jutott eszembe, aki a gyümölcsöző és szenvedő föld mellé tengert is teremtett; s azután pedig édesanyámra gondoltam, mint akkor a vonaton, amikor elindultam volt, hogy az országot lássam.

Könnyes és boldog mélázásomból egy tengeri ember riasztott fel, ki a kufferemet a fülkébe hozta. Elégszer láttam volt az eddigi világban, hogy aki úrnak érzi magát, ilyenkor pénzzel tiszteli meg a kuffer szállítóját. S ha valamikor az életemben, akkor most én is úrnak érezhettem magamat, de akkorának, hogy egyenesen száz lejt adtam az embernek, ki ismerhette is a románok pénzét, mert nagyot hajolt, és megbecsüléssel távozott.

Aztán én is az ágyamra tettem a kalapot, és felmentem a tetőre, hadd lássam, micsoda világ van ott. Most már nem volt olyan nagy sürgés-forgás, mint kezdetben. Végig a fedélzeten, de különösen a korlátok mellett, megnyugodva állottak az emberek. Magam is követtem a tengeri utazók szokását, és szintén odaállottam a korlát mellé, de aztán eszembe jutott, hogy az írnok úrtól búcsút kéne vennem, s közben a jóságát is hangoztatnom, mert ki tudja, hogy visszafelé hogy lesz! Éppen javában kerestem, amikor háromszor egymás után elbődült a hajó, majd utána felhangzott a zene. Éreztem, hogy alattam meg is mozdul lassan minden, ami volt, s ettől én olyan örömbe borultam, hogy abban a helyben, ahol éppen álltam, így kiáltottam fel:

- Ábel, tiéd a világ!

De mintha édesanyám a sírból vagy a legbölcsebb égi angyal megfogta volna a két karomat, egyszerre leejtettem azokat, és magamba estem. Úgy éreztem, hogy annak, aki hozzám ért abban a percben, még nagyobb és véghetetlenebb ereje van, mint együttvéve a tengernek és a földnek. Nem tudom, ki volt, és micsoda erő volt, de bizonyosan a teremtő hatalomé volt, aki az embert még annál is többre teremtette, mint hogy Amerikába utazzék.

Odamentem lassan a korláthoz, és elborult szemekkel néztem a vizet, majd néztem az eget. Mind a kettő nagy volt és végtelen, nem haragudt, csak feküdt nagy nyugalomban, mintha az örökkévalóságot dicsérte volna. Sokáig ezt néztem, és közben könnyeimmel szaporítottam a vizet, amelyről azt mondotta volt nekem Kelemen pap, hogy sós és veszedelmes, mint a próféta sírása. S ahogy így álltam, s éppen fürdetett hátulról a nyugovó nap, egyszerre valakinek a kezét éreztem a vállamon. Odanéztem, s hát Győrfi látogatott meg engem. Nem is tudom, hogy miképpen történhetett, de menten megöleltem, és azt mondtam neki:

- Jaj, mindjárt meghasad a szívem!

Furcsán nézett reám, majd így szólt:

- Szerelem miatt megy Amerikába?

- Amiatt.

- S kit szeretett?

- Én a szabadságot.

Győrfi megölelt, és láttam, hogy kezdi megérteni repeső lelkemet. Azt mondotta, hogy furcsa fiú vagyok, de elég furcsa fiú ő is, mert szintén nagy dolgok állanak az ő háta megett is. Egyebek között egy szerelem is, mit tiltott személlyel űzött Déván, valaki olyan gyönyörűvel, aki szüzességi fogadalmat tett volt öt esztendővel azelőtt. Többet és közelebbit azonban erről nem beszélt, hanem nézni kezdte ő is a vizet, és akkorát sóhajtott, hogy szinte hullámot vert véle a tengeren.

Így töltöttük az időt, amíg lement a nap és feltűnt három csillag. Akkor elbúcsúztunk egymástól, és megfogadtuk, hogy holnap mind a ketten elbeszéljük titkos életünket. Az első lépcsőzeten együtt mentünk le, de neki még egy másikon is le kellett menni, hogy a harmadik osztályba jusson.

Én ez alkalommal sem találtam otthon az utazó társat, de alig időztem valamit, egyszerre megjelent. Közepes termetű és jócskán kövéredő úr volt, szürkülő nagy haja neki, és fekete, gazdag bajusza. Jóformán rám sem nézett, hanem parolát adott, és azt mondta:

- Leupold.

Én is megmondtam a nevemet neki, de többet egy szót sem beszéltünk. Azonban nem rajtam múlott a dolog, hanem ő rajta, ki öregebb létire nem akarta kezdeni a beszédet, hanem csak rendezgetett, s azután lefeküdt. Én is lefeküdtem, és reggelig aludtam a tengeri ringatásban.

Másnap Győrfivel töltöttem az időt, ki sok érdekes dolgot elbeszélt nekem. Én sem maradtam azonban adós, mert ha Győrfi valami nagyon furcsát mondott, akkor én még annál is furcsábbat mondtam. Amikor sötét estére értünk, s én aludni mentem, gondoltam is magamban, hogy ilyen hősi napom soha nem volt, mint a mai. El is aludtam nemsokára, mert a sok kitalálás után erősen kívántam a nyugalmat. Így arra sem emlékszem, hogy Leupold mikor jött haza, és küszönt-e nekem, amikor lefeküdt. Azt sem tudom, hogy reggel köszönt-e, mert csak a helyét találtam, amikor felébredtem. Ezt a napot is Győrfivel töltöttem ismét, de nem olyan hősiesen, mint a tegnapit, mert estefelé kiértünk az óceánba, s ott nagy hullámok támadtak meg. A hajó is elvesztette uras nyugalmát, és ingadozni kezdett, mint apám, amikor már benne volt a második házasságban. Ugyan nem lett volna nagy baj, ha csupán ingadozik, de lassankint úgy szédelgett a haragos tengeren, hogy támaszkodni szeretett volna, mint a borzasztó részeg ember. Mi Győrfivel ketten ott álltunk most is a korlát mellett, s lassankint érezni kezdtük, hogy a hajó minket is belé akar vinni a részegségbe. Igaz, hogy először titkoltuk egymás elől a kezdődő veszedelmet, de a titok nem sokáig tudott rejtve maradni. Elsőnek Győrfi adta meg magát, mert éppen amikor nyugodott a nap, borzasztó hangon így szólt:

- Ábel, én most meghalok!

Alig hajolt átal a korláton, hogy a tengert szaporítsa, már én is mondhattam volna neki, hogy úgyszintén meghalok, de még erre sem volt időm, olyan sürgősen kellett a példáját követnem. Úgy függöttünk órák hosszat ketten a korláton, mint a bőr, mit a tímárok száradni odavetnek; majd órák után annyi erőt is alig tudtunk elészedni magunkból, hogy valamiképpen a fülkébe támolyogjunk.

Leupold már ott feküdt az ágyban, és újságot olvasott. Ahogy beléptem, mindjárt látta rajtam, hogy nagy bajban vagyok, mert így szólt:

- Beteg?

Intettem neki, hogy a halálomat várom, mire ő többet nem szólt, hanem ismét az újságot olvasta. Nekem is minden vágyam az volt, hogy hamar lefeküdjem, de hogy miképpen telt el az éjszakám, azt csak én tudom, mert folyton a halált láttam magam előtt, amint egy üvegfal mögött ide és oda futkosott, hogy valamiképpen kiszabaduljon, és engemet az élők sorából kiirtson. Reggel mégis fel akartam kelni, hogy ne lássam többet az üvegfalat, se a mögötte levő irtózatot, de alig léptem le az ágyból, már odaugrott a guta, és azzal fenyegetett, hogy rögtön, de rögtön megüt engem, ha vissza nem búvok az ágyba. Nem volt mit tennem, visszafeküdtem és vártam az idő múlását. Délutánra mégis véltem annyi erőt magamban, hogy ismét felkeljek, és a Kelemen pap két könyvét, a németet és az angolt, a kufferből előkerítsem. Éppen a németet böngésztem, hogy mit kérdezhetnék este Leupoldtól, amikor egyszerre ő is bétámolygott. A tegnap megtanultam volt tőle, hogy ilyenkor mit kell mondani, és azt kérdeztem:

- Beteg?

Ahogy én a tegnap, éppen úgy intett ő is nekem, hogy a halálát várja.

Többet fel sem keltünk az ágyból, sem Leupold, sem én. Csak fogtuk az ágy fehér vasát, és nagyokat nyögtünk, mintha nagy és kövér boszorkányok táncoltak volna rajtunk. Nem tudtam, hogy meddig kell így szenvednünk a háborgó tengeren, de annyit gondoltam, hogy sok idő van még a megváltó földig. Azon kezdtem hát gondolkozni, hogy mit tudnék csinálni abban a beteg állapotban. S úgy határoztam, hogy a német könyvet fogom tanulmányozni, amikor van annyi erőm, s mindennap kikeresek valamit, amit estére kelve Leupoldtól megkérdezek.

- Maga milyen országból való? - kérdeztem elsőnek a következő napon.

- Lengyelországból - felelte.

Azután sokáig hallgatott: majd ő is megkérdezte:

- Hát maga?

- Én Romániából.

- Bumm! - mondta erre.

Láttam, hogy mi a szokása, s így aztán arra is felkészültem a könyvből, hogy a kérdésére meg tudjak felelni. Vártam hát a következő estét, s akkor így szóltam:

- Mi a foglalkozása?

- Kereskedő.

Ismét hallgatott sokáig; majd ő is megkérdezte:

- Hát magának?

- Semmi.

- Bumm! - mondta megint.

Gyanú támadt bennem, hogy Leupold nem is lehet lengyel, ha olyan jól meg tud mindenre németül felelni. Azt kérdeztem tehát a következő este:

- Maga milyen nemzet?

- Orosz.

Számolni kezdtem, hogy mennyi idő múlva szólal meg ismét. Éppen a kétszázharminchetet mondtam ki magamban, amikor végre megszólalt ismét:

- Hát maga?

- Én magyar.

- Bumm! - mondta ismét.

Magamban jót nevettem, hogy milyen kétfélék s mégis egyformák vagyunk, de most már valami olyant akartam kikeresni a könyvből, amire nem mondhatja, hogy bumm! Azt gondoltam jónak, ha meghatom őt ebben a nagy tengeri veszedelemben, s azt kérdeztem legközelebb tőle:

- Maga hisz-e Istenben?

- Most igen - felelte.

Rögtön számolni kezdtem utána, de Leupold most elsiette a dolgot, mert a kétszáztizenötnél már megszólalt:

- Hát maga?

- Szárazon és vízen.

- Bumm! - mondta ismét.

No várj, gondoltam, mert nekem többet nem mondod, hogy bumm! S ezt úgy gondoltam keresztülvinni, hogy elhatároztam: a következő este semmit sem fogok kérdezni tőle. El is jött nehezen a várt időszak, de én összeszorítottam a számat, nehogy kifusson rajta valami szó. Leupold várt egy jó darabig, de aztán fészkelődni kezdett. Én akkor sem szóltam, hanem vártam. Eltelt egy negyedóra, majd a másik negyed is telni kezdett.

Leupold mindjobban fészkelődött, majd hirtelen kiugrott az ágyból, odahajolt hozzám, a két kezét felemelte, és robbanás módjára mondta:

- Bumm!

Azután visszafeküdt szépen az ágyba.

A következő napon végig azon gondolkoztam, hogy most már mit csináljak. Végre pompás gondolatom támadt, s mielőtt elérkezett volna a bummogtató időszak, leszálltam az ágyból, nagyjából felöltöztem, és felmentem a tetőre. Azt hittem, hogy az erőtlenségtől és a szédüléstől minden pillantásban meghalok, de azért emberségesen vártam. A haláltól megmentett az a gondolat, hogy a Leupold bummja elől elvontam magamat. Már egy egész órával is elmúlt a veszedelmes idő, amikor visszamentem a fülkébe. Nevetős arccal néztem Leupoldra, de ő szomorúan és könnyekkel a szemében fogadott engem. Percekig nézett könnyes szemekkel, majd mondott is németül valamit. Nem értettem, hogy mit mond, s azért megkértem, hogy írja le nekem. Kérésemre szépen leírta, én pedig másnap megfejtettem a könyvből, amit írt. Ez volt a cédulán: "Csak a bumm tartotta bennem az életet, s maga azt is elvette tőlem." Úgy megsajnáltam, hogy leszállottam az ágyból, és megfogtam a kezét; hátha vigasztalni tudnám. Leupold mind a két kezével megragadta az enyimet, és sírni kezdett. Erre nekem is úgy megnyílott a gyenge szívem, hogy leültem melléje, és hullani kezdtek a könnyeim.

Ma sem tudom, hogy és miképpen történt az egész, csak arra emlékszem, hogy sokáig így ültünk. Aztán ő arra kért engem, hogy menjek és feküdjem le. Én azt megtettem, és másnap megérkeztünk a New York-i kikötőbe. Mielőtt azonban megérkeztünk volna, Leupold átaladta nekem a címét, s ha jól ki tudtam venni, azt mondotta, hogy keressem fel, mert nagyon megszeretett engem. Én csupa melegséget éreztem magamban, és olyan buzgón bólogattam neki, mintha nem is őt láttam volna, hanem Blankát. S miután ezt így megfogadtam, a kezemnél fogva felvezetett a tetőre. Éppen jött fel a nap, és tűzpirosban úszott messze a tengeri víz. A hajó méltóságosan úszott a megcsendesült tengeren.

Mi ketten ott állottunk a hajó orrához közel, és szótlanul néztük, hogy a város égbe nyúló házai és felhőlikasztó tornyai miképpen közelednek.

Így álltunk végig, és egyet sem szóltunk.

S amikor a hajó egészen befutott a kikötőbe, és a reggeli napfényben az óriási város győzelmesen a magosba tört, Leupold felemelte a két kezét; és boldogan ezt kiáltotta:

- Bumm!