1936-1944
Csak kilenc nap múlott el azóta, hogy Lőrinc a hírnöki foglalkozást elnyerhette a cukorgyárban. A kilencedik nap éppen vasárnapra esett. Délelőtt még ruhát kefélt, és más szépítő műveleteket végzett a hírnökség mellett a gazdáinak, de azután, hogy megehette a délebédet, szabad volt ő is.
- Egész héten keresztül eleget szolgáltam másokat - mondotta magában. - Ezen a délutánon tehát érdemesebb embert fogok szolgálni, vagyis önmagamat.
Könnyű és kellemes szolgálat volt, amit a maga számára kitalált. Látta ugyanis, hogy verőfényes őszi idő van, s látta azt is, hogy a mezők integetnek feléje.
- Jövök, ne féljetek! - mondta és magához vette a botját, amelynek párja sehol nem volt, mert ilyen botja csak egy vad püspöknek lehetett volna, hogy ugyan vad püspök volna a világon.
Vette tehát a botját, és elindult a mezők felé. Nem ment mindjárt és ész nélkül az úttalan földekre, mert nem szeretett okvetlenül bukdácsolni, mint ahogy azt a városi fiúk szeretik, ha nagy néha kiszabadulnak a természetbe. Az úton ment, az utak között is a főnökúton, amelyet más emberek országútnak neveznek. Itt is látott elég mindent, amit nézni érdemes volt. Néha szekerek mentek lassú döcögéssel, s azoknak ernyője alatt mindig ült valaki, akivel kedve lett volna versenyt szaladni. Leggyakrabban női személy volt az illető, mert az efféle vásáros szekerek mindig fityegtettek magukkal egy kellető embert, aki mellett a portéka dupláját érte. Gyakran kutya is poroszkált a szekér után, s Lőrincnek nagyon tetszett, hogy ezeknek a kutyáknak sohasem kellett előrenézni, mert a kötelék kinézte a négy lábnak az utat. Madarakat is látott, különösen varjakat, amelyekről eszébe jutott, hogy bizony jó volna disznót hizlalni, s majdan a körmüket és a farkuk hegyét odaadni a varjaknak.
S látott egyebet is, ami mind jó volt arra, hogy hasznos gondolatokat ébresszen benne. Ilyen gondolatai voltak is már bőven, valósággal egymás hegyén-hátán nyüzsögtek, mint a rengeteg újonc katona a kaszárnyában. Ezek mérték neki az utat, nem a kilométerkövek, mert amikor áldott gyümölcsfa módjára már roskadozott a feje, szépen megállt a vad bottal, és azt mondta:
- Eleget mentél már, Lőrinc.
Szétnézett, hogy valami alkalmas helyen trónust keressen magának. Talált is volna egy alkalmas dombot, amelyen hatalmas kórók lázadtak a hervasztó idő ellen. Lépett néhányat arra, de aztán mégis azt gondolta, hogy üljön a kórók közé, aki szamár, mert ő olyan helyre kívánkozik, amely emberhez méltó. Közel is volt egészen egy falu, s úgy találta, hogy a pihenés számára a legméltóbb hely mégis ott lehet. El is indult tehát, és tíz perc múlva bent volt a falu szívében. Itt megállott, és azon gondolkozott, hogy a paphoz menjen-e, vagy valaki világi emberhez.
Egyikhez sem ment, mert döntés előtt meglátott egy kirajzolt kezet, amely nagy és egyenes mutatóujjal valami sárgára festett ajtóra mutatott.
- No, ez se mutasson hiába! - mondotta, és belépett az ajtón.
Sejtette már künn is, hogy olyan helyre mutathat az ujj, ahol más keresi a hasznot. De van olyan korcsma is, amely csak akkor nyilvánvaló, ha már bent van az ember. Ez éppen olyan volt. Két asztal kínálkozott az egész szobában, de az a kettő legalább jó nagy volt. Az egyiknél már üldögélt is egy legény. Szép fehér ing volt rajta, a derekán széles szíj s nagy fekete kalapja előtte az asztalon.
Odaült Lőrinc, és azt mondta:
- Szabad lesz megháborítanom?
A román legény egyet sem szólt, hanem bizalmatlanul tekintett rá, majd azt a nagy fekete kalapját közelebb húzta magához.
- Mivel szolgálhatok? - jött oda a korcsmáros.
- Ha már éppen szolgálni akar - mondta Lőrinc -, akkor szolgáljon egy fél liter borral. De hozzon három poharat hozzá.
- Hát az minek?
- Az Isten is három személyből áll - felelte Lőrinc.
Nem feleselt a korcsmáros, hanem elhozta a fél liter bort s a három poharat. Lőrinc töltött az egyikbe, majd felemelte, és a román legény felé sandítva, így szólt:
- Ha volna egy társam, azzal innám. De hejh! mindig egyedül van a magyar!
A román most sem méltatta figyelemre, de érthetett magyarul, mert elévette a tarisznyáját, s abból furulyát bújtatott ki, mintha meg akarta volna mutatni, hogy a román is mindig egyedül van.
Szép karikás furulya volt, három rézkarikával, s a színe barnafényes, mint a pásztorok haja. Mindjárt a szájához emelte, és játszani kezdett rajta. Olyan szívfájdító és messze szóló dallamot fújt, hogy Lőrinc ismét töltött a poharába, és azt mondta:
- Hajh, azok a csalfa lányok!
A legény ránézett a furulya mellől, s hát könnyes a szeme. Erre Lőrinc a másik pohárba is töltött, majd közelebb húzódott a románhoz, és így szólt hozzá:
- Megkínálnám ezzel a kicsiséggel, ha nem sérteném meg.
A legény elfogadta a bort, és mind egy cseppig kiitta.
- No, ugye, ez is muzsikál? - mondta Lőrinc.
Még erre sem szólott a legény, hanem maga elé tette a furulyát, és messze nézett, mint az előbb a nóta. Lőrinc nem azt mondta neki, hogy nézzen még messzebbre, hanem felvette a furulyát, és egy szöktető nótát kezdett fújni rajta. A román legénynek odafordult lassan a feje, mint a napraforgó, majd lassan felemelte a karját, és a Lőrinc vállára tette.
- Muzsikaszóval szép megértés van - mondta.
Lőrinc abbahagyta a nótát, és így felelt:
- Mert a muzsikaszó a szívet tekinti.
Csakugyan a szívet tekintette, mert jól megindult a beszélgetés. A román elpanaszolta szerelmi bánatát, s el Lőrinc is az ő árvaságát. Amikor ismét ittak egy pohárral, a román olyan barátságba szökkent, hogy mindenképpen szeretett volna Lőrincnek adni valamit. Keresgélt is sokáig valami mozdítható dolog után, de szegény volt, s nem talált.
- Ne erőltesd magadat, Demeter! - csillapította Lőrinc.
- De én akarom, hogy örökké megemlékezzél rólam.
- Ha olyan erősen akarod, akkor add nekem a furulyád harmadrészét, vagyis az első karikáig.
Nagyon megijedt Demeter, de amikor Lőrinc jól megmagyarázta, hogy ő csak jelképileg akarja az első karikáig, akkor Demeter boldogan ajándékozta oda neki. Még azt is mondotta, hogy örökké Lőrincre fog gondolni, amikor a szíve elévéteti véle a furulyát. S mintha Isten kormányozta volna ezt a találkozást, nemsokára egy szász legény is belépett a korcsmába.
- Ezt is híjjuk ide! - mondta Lőrinc, s mivel Demeter nem ellenezte; odaszólt a szásznak:
- Szívesen látjuk a kamerádot, ha meg nem sértenők.
A szász odaült, és azt mondta:
- Szívesen fogadom, de pénzzel nem rendelkezem.
- Nem is pénzzel kell itt rendelkezni, hanem szívvel - szólott Lőrinc, és töltött a szásznak is. De a szász csak koccintott, s nem akart inni. Beszélni sem igen akart, csak bizalmatlanul nézett.
- Tud-e maga furulyázni? - kérdezte Lőrinc.
- Semmiképpen nem - felelte a szász.
Nagy baj volt, hogy a szász nem tudott megfelelő dallamot fújni a furulyába, de valahogy mégis segítettek rajta, mert Lőrinc addig unszolta, amíg énekelt nekik egy szász éneket. Ötször-hatszor elénekeltették vele a dalt, s akkor Lőrinc szájához emelte a furulyát.
- Nagyon jól előre megy! - örvendezett a szász, és úgy kinyílott a szíve, hogy Lőrinc indítványára Demeter nekiajándékozta a furulya közepét. A szász nem értette, miképpen lehetséges, hogy valami az övé legyen, s mégis más vegye hasznát, de Lőrinc megmagyarázta neki.
- Ez a furulya a mi közös kincsünk - mondotta Lőrinc. - Csakhogy hárman egyszerre nem fújhatjuk.
Éppen jókor fejtegette a közös furulyát, mert egy román őrmester lépett be a korcsmába. Nem ült az ő asztalukhoz, de a másiknál az öklére könyökölt, és hatalmasan nézte őket.
Lőrincék csak annyira nézték őt, amennyire rangja után megérdemelte, és tovább játszottak a furulyán. Amíg Demeter búbánatát és a szász harsogását beszélte a furulya, addig ment is a dolog, de midőn Lőrinc egy székely kesergést kezdett szikráztatni, akkor odaugrott az őrmester, és a furulyát kirántotta a Lőrinc kezéből.
Aztán a földhöz vágta, és nagy csizmájával rátaposott.
A szegény furulya reccsent egyet, s abban a reccsenésben benne volt mindhármuk dallama.
Demeter felugrott, és egy széket tett maga elé a szász is. Lőrinc azonban odaállott a középre, ahol minden ütés csak őt érhette volna, és könnyes szemmel csak ennyit szólott:
- A közös kincset rontottad össze, te balga!
Egy időben sokat járogattam egy Sántamalom nevű faluba, ahol templomot építettünk. Kőmíves minőségben dolgoztam, s bizony az első időben nemegyszer gondoltam arra, hogy otthagyom az épülő templomot, s valahol könnyebb természetű munkát keresek magamnak. Jól tettem azonban, hogy erről a szándékomról mégis lemondtam, mert későbben a sántamalmi emberek nagyon megszerettek engem, és olyan történeteket beszéltek el nekem, amelyekből hasznot és szükséges bölcsességet sokat lehetett meríteni.
Így például elbeszélték, hogy élt abban a faluban egy fiatal cigánylegény, s éppen ő volt az, akinek meggondolatlan cselekedete miatt a régi templomot le kellett bontani. Ugyanis ez a legény, akit Sáfránnak hívtak, s akit a cigányságából kifolyólag Fekete Sáfránnak nevezett el a nép, egyszer feltette magában, hogy ő meg akar házasodni. Kovácsmesterséget folytatott, de inkább csak folytatta volna, mert a munkának szörnyű nagy ellensége volt. Ilyenformán tehát, mint ahogy egyebet várni nem is lehetett tőle, legelőször letette a kalapácsot, s azután elindult, hogy alkalmas leányt keressen magának.
Talált is hamarosan, de nem egyet, hanem kettőt.
Az egyik fajtájabéli volt és egyazon vallású véle; különben dolgos és szép, de máskülönben olyan szegény, hogy valóságos földönfutó. A másik ellenben gazdag volt, sok földje és barma neki, de nem tartozott a cigánylegény fajtájába, se nem követett hasonló vallást véle.
No, Sáfrán gondolkozni kezdett, hogy most már miképpen cselekedjék. A szegényt elvette volna szívesen, mert a szíve és a kívánsága húzta arrafelé; de a gazdagot még szívesebben elvette volna, mivel úgy számította, hogy annak a vagyonából jól és munka nélkül meg lehet élni, s azonfelül még az urat is játszani fogja.
Három napig törte a fejét, hogy miképpen döntsön, s akkor a harmadik éjszaka egy angyal és egy ördög jelent meg álmában neki. Taszigálták egymást az angyal és az ördög, hogy melyik szóljon hamarább, végre mégis az angyalé lett az első szó, mert ő érkezett volt előbb.
- Kedves fiam, Sáfrán! - mondotta a jóféle szárnyas. - Hallgass reám, mert én vagyok a te őrzőangyalod; én pedig azt a jó tanácsot akarom adni neked, hogy a szegény leányt vedd el feleségül, mert az jószívű és becsületes. Ha szót fogadsz nekem, és megházasodol véle, aztán én is segíteni foglak titeket, hogy békében és nagyobb szükség nélkül élhessetek.
- Én is éppen ezeket gondoltam el - felelte Sáfrán, de akkor az ördög intett, hogy ne folytassa, mert a szó őt illeti meg.
- Kedves barátom! - kezdte is az ördög. - Te hallgass, akire éppen akarsz, de a legjobb örökké az volt, ha az ember magára hallgatott. Ha pedig magadra hallgatsz, akkor tanács nélkül is könnyen belátod, hogy a munka és a szegénység nyomorult állapot, melyben a szerelem még úgy is elfogyna, ha a tengernél nagyobb volna. Nézd meg azokat, akiket uraknak és bölcseknek tisztel a világ; vajon szegények-e azok, és dolgoznak-e napestig erős munkát? Felelj meg erre, de ne nekem, hanem magadnak! S ha megfeleltél, akkor válassz a szegény leány és a gazdag leány között.
- Én is éppen ezeket gondoltam el - felelte a cigánylegény, mire az angyal felemelte az ujját, és azt mondta:
- Vigyázz, Sáfrán, mert két bőrt fognak lenyúzni rólad!
- Ne búsulj, aki gazdag, annak van három is! - biztatta az ördög.
S azzal eltűntek mind a ketten.
Reggel felébredt Sáfrán, és mérlegre tette, amit az angyal mondott, és mérlegre azt is, amit az ördög. Úgy látta, mintha az ördögé többet húzott volna, de azt már nem számította, hogy többet is beszélt az ördög. S mintha a világ folyása is azon működött volna, hogy ilyen értelemben a mérleget még alább nyomja, egyszerre a nevin kiáltották a cigánylegényt, s hát éppen a gazdag leány hozott két ökröt, hogy patkót veressen azokra.
Amikor meglátta Sáfrán, hogy éppen kapóra jött a leány, nagyon serényen látott a munkához, és a tudományát is mind összeszedte, hadd lássák, hogy ő nem akárki! Meg is dicsérte a leány, és azt mondotta, hogy a jövőben sem fogja máshova vinni az állatait, csak éppen ide. Sáfrán meghajolt szépen, és azt felelte, hogy legyen bármikor szerencséje, s számításból még azt is elkövette, hogy a patkolásért nem kért semmit a világon.
Nem telt sok idő belé, a gazdag leány megint elhozott egy lovat. Sáfrán most még mázasabb volt, mint első ízben, s más oldalról is tovább ment egy lépéssel, mert nemcsak ingyenbe hagyta a munkát, hanem a patkót alig akasztotta oda, hogy a ló elvethesse hamarosan.
Kívánni sem lehetett volna, hogy jobban menjen a dolog, mint ahogy ment; a leány eljött minden második-harmadik nap, mert a patkót egyszeriben elhányták az állatok, azonban nem szólott, hogy jobban meg kéne csinálni, hanem fáradott inkább, mert zsugori volt, s így az ingyen jöttnél semminek jobban nem örvendett.
Már éppen kilenc hete volt, hogy a patkolást így végezték ketten, s akkor a leány egy szamarat hajtott oda. Sáfrán nagyon szerette a szamarat, mert azt tartotta róla, hogy bölcs és okos állat, s mivel az időt is érettnek látta már arra, hogy maga is elkezdjen valami okosat, azért a szamárhoz így szólt:
- No, mit forgatsz a fejedben?
- Biztosan azt forgatja, amit te - tréfálkozott a leány, mire Sáfrán azt felelte, hogy még az kéne éppen, mert akkor haladék nélkül agyonütné a szamarat, akármennyire szereti és becsüli is.
Ezek a szavak felébresztették a leány kíváncsiságát, s így a patkolás végeztével megkérdezte, hogy miért ütné hát olyan irgalom nélkül agyon a szamarat?
- Én azért, amiért azt gondolja, amit én.
- Hát mit gondol a szamár?
Sáfrán megtöltötte a mellét levegővel jó domborúra, hogy kimondja a nagy szót; de ahogy megigazította volna tisztességből a nadrágját, egyszerre meglátta, hogy alkalmatlan öltözékben van és bőrcsoszogóban. Egyszerre kieresztette a levegőt, és azt mondta:
- Erre holnap felelek.
No, jól van, másnap felvette Fekete Sáfrán az ünneplő ruháját, és elindult a gazdag leányhoz. Szerencsés napot választott, mert éppen vasárnap volt, s órát is szerencsést, mert a leányt nemcsak otthon találta, hanem kedvében is. Köszönt illedelmesen, mire a leány így válaszolt:
- Adjon Isten, Sáfrán! Hát mit gondolt a szamár?
- Nagyot és merészet - felelte Sáfrán.
- Nono!
- Hát bizony.
Piros lett belé, úgy kacagta a leány, hogy milyen nehezen adja ki a szamár a gondolatát; de sokáig csúfolkodni Sáfránnal sem lehetett, mert eszébe jutott, hogy a bátraké a világ, s kivágta rögtön:
- A szamár azt gondolta, hogy megkérjen téged feleségül.
Ha két álla lett volna a leánynak, az is leesett volna mind a kettő, amikor meghallotta ezt a beszédet. Nem is válaszolt semmit, hanem kivitte Sáfránt egyenesen az istállóba, és azt mondta neki ott az istállóban, hogy nézze meg jobban a szamarat.
Nézte Sáfrán jó sokáig, aztán megvonta a vállát.
- Olyan, mint a többi - mondta.
- Olyan, de milyen?
- Hát nőstény!
- No látod! - felelt a leány. - Ha pedig nőstény, akkor távolról sem gondolhatott volna arra, hogy egy leányt megkérjen feleségül.
Sáfrán a fejére ütött, és azt mondta:
- Az igaz!
- No, ha igaz, akkor a szamár éppen megfordítva gondolta, vagyis olyanformán, hogy nem menne el hozzád feleségül.
Volt esze Fekete Sáfránnak, s így nemcsak a beszédet értette meg hanem azt is belátta rögtön, hogy valamiképpen a dolgoknak új fordulatot kell adni. Azt mondotta tehát, hogy ő a szamarat csak példabeszédnek használta, most ellenben nyíltan és igazán fog beszélni, ahogy egy férfiúhoz illik. Vagyis gondoljon a szamár, amit éppen neki tetszik, de ő csak emberi ésszel és bélátással tud gondolkodni. Ha pedig így tekinti a helyzetet, akkor tudja jól, hogy a leány gazdag és okos, s látja jól, hogy gyönyörű. Ő pedig semmi egyéb, csak egy szegény kovácsmester, aki a munkát szereti, de az eszén és a törekedésén kívül egyebe nincsen. Ilyenformán tehát balgaság volna arra gondolni, hogy a szegény kovács feleségül kérje a gazdag és gyönyörű leányt.
- Hát akkor mit akarsz? - kérdezte a leány.
Sáfrán örömmel látta, hogy a hízelgő beszéd sokat javított a leányon, azért így folytatta:
- Amit én kívánok tőled, az a kicsinél is kevesebb. Ha pedig ahhoz az érzelemhez mérem, ami bennem a te irányodban van, akkor vesd össze az óriási tengert azokkal a cseppekkel, amelyeket az én érzelmem szemembe csal.
Itt szünetet tartott, mintha torkon ragadta volna őt a reménytelen nagy szerelem, majd gyorsan így végezte:
- No, de nem akarok a te gazdag és gyönyörű személyednek terhére lenni, még igaz és epedő szavakkal sem. Csak azt az egyet kérném tőled, hogy néha eljöhessek ide, hogy lássalak; és legfőképpen, hogy tehessek érted valami olyant is, amiből megtudjad, hogy mennyire szeretlek.
Nagyon meghatódott a leány, mert ilyen szép beszéddel még soha nem hódolt neki senki, s mivel a csurgatott méznél jobban estek neki a szavak, azért hitte is a nagy tiszteletet és a forró epedést.
- Nem bánom, néha gyere el - felelte.
Sáfrán megköszönte a kegyes engedelmet, és azt mondotta, hogy még a mai napon szeretne valami olyant tenni, ami a leánynak kedves és örvendetes. Erre a leány gondolkozni kezdett, s mivel a szívét is úgy érezte, mintha repdeső madár lett volna, hirtelen így szólt:
- Hát fogjál nekem egy madarat!
Ejhaj, gondolta Fekete Sáfrán, ez nem lesz könnyű dolog, de amíg ennyit elgondolt volna, még nehezebb lett, mert a leány így szólt:
- De nem madárfogóval, hanem csak úgy, a kezeddel fogjál nekem madarat.
- Röptében-e? - kérdezte Sáfrán.
A leány nem azt kívánta, hogy éppen röptében fogja el neki a madarat, s nem kötötte ki azt sem, hogy mifélét fogjon.
Szegény Fekete Sáfrán törölgette erősen a homlokát, és az egyik lábát mindegyre tette a másik mögé!
- Jól van - mondta végre. - Én most elmegyek haza, és gondolkozni fogok azon, hogy miképpen fogjak neked madarat.
El is indult mindjárt hazafelé, de komolyabban vette a dolgot, mint a kovácsmesterséget, mert nagyon búsan lógatta a fejét, és szorultságában folyton a földet nézte. S amint így ment volna szép csendesen, egyszerre meglátott valami fényeset az úton, s hát egy arany karikagyűrű. Hamar felvette, s a kezében forgatni kezdte, s amikor éppen hármat fordított volna rajta, hirtelen egy jó gondolata támadt.
Megfordult rögtön, és visszament a leányhoz.
- Eljöttem, mert meg akarom fogni neked a madarat - mondta.
A leány nevetett, hogy micsoda nagy bolond ez a legény, s megkérdezte tőle, hogy miféle módon akarja megfogni azt a madarat. Sáfrán nem felelt semmit, hanem egy nagy vizes lepedőt kért és egy fél kupa magot, búzát, zabot, törökbúzát és kendermagot vegyesen. Amikor megkapta mind a kettőt, elindult nagy elszánással ki a kert felé, de a leány is nemsokára utána futott, hogy ő is akarja látni a dolgot.
- Jól van - felelte Sáfrán. - Éppen kellesz is az elején, de aztán menj jó messze, hogy a madarak ne lássanak téged.
Azzal egy vackorfa alatt helyet választott magának, oda lefeküdt, a gyűrűt felhúzta szépen a megillető ujjára, majd a gyűrűs kezét tenyérrel felfelé jó messzire kinyújtotta; s amikor mindezekkel készen volt, azt mondta a leánynak, hogy borítsa le őt jól a vizes lepedővel, csak éppen a kinyújtott tenyerét hagyja takarás nélkül. Ha pedig leborította jól, akkor a félkupa magot hintse széjjel a lepedőn, és távozzék el messzire, mert a madarak a szép leányoktól nagyon félnek.
Jól van, a leány megcselekedte, amit Sáfrán mondott; majd elhúzódott megfelelő távolságra.
Így feküdt Fekete Sáfrán, a félkupa mag és a vizes lepedő alatt, s nem telt bele egy félóra, gyűlni kezdtek a vackorfára a madarak, és forgatták erősen a fejüket, hogy micsoda púpos fehér mező van ott, valóságos paradicsommal a hátán. Megtanácskozták a dolgot, és követet küldtek, hogy tekintse meg. A követ a fűre szállott először, de aztán ráment a lepedőre, és gyorsan szedegetni kezdett. Erre a többiek is bátorságot vettek, és repdesni kezdtek oda, s hát egyszer csak ott termett egy szarka is, majd hirtelen egy második. S akkor az első elindult a gyűrű felé, nehogy a másik elrepítse előle, s el utána a második is, hadd lám, ott mi van! Egyszerre nagy verseny fejlődött a két szarka között: kapdostak serényen a gyűrű felé, majd tépték, s a csőrüket valósággal beléakasztották, mert mind a ketten győzni akartak. De a legjobb időben Sáfránnak felugrott a keze, s hát olyan szerencsésen markolt, hogy egyszerre két szarkának szorongatta a nyakát.
Felugrott és akkorát kiáltott, hogy óriásit.
- Fogtam-e madarat? - futott a leány felé a két szarkával, akik szerették volna letagadni, hogy ők madarak, de nem lehetett.
A leány, nagyon boldog volt, hogy ő olyan híres személy lett, akinek madarat fogtak; s mindjárt arra gondolt, hogy ezt a dolgot öregségében is el fogja beszélni mindenkinek. De a zsugorító természete most is kiütközött, mert a második gondolata már az volt, hogy megtanulja Sáfrántól a madárfogást, s akkor a sok különböző madarat drága pénzen eladja.
- Ha tovább is a kedvemben akarsz járni, akkor áruld el nekem - mondta a legénynek -, hogy miképpen fogtad.
Sáfrán átlátta rögtön, hogy a leány is űzni akarja ezt a mesterséget; ravaszul azt felelte tehát:
- Miért kérdezed? Hiszen láttad, hogy vizes lepedővel!
No, jól van, csak azt várta a gazdag leány, hogy a kovács elmenjen, mert akkor futott a kertbe, és magára húzta a vizes lepedőt. Egész estig rögtön ott lapult, de nem tudott annyira menni, hogy bár egy madarat is fogjon. Másnap elment jó messzire a mezőre, s a hét minden napját jórészt a lepedő alatt töltötte, de madár nélkül érte meg a következő vasárnapot. Akkor elhívatta megint Fekete Sáfránt, és sírva panaszkodott neki, hogy őt a szerencse és a madarak mennyire kerülik.
- Hát hallgass ide! - felelte Sáfrán, amikor könnyek között megpuhulva látta. - Én a múlt vasárnap nem mondottam meg neked a teljes igazságot, mert igaz, hogy a vizes lepedő is szükséges, de a madarat tulajdonképpen a gyűrűvel fogtam.
Meg is mutatta neki az arany karikagyűrűt, mire a leány a legszebb nézését vetette rá, és így szólt:
- Nem bánnád meg, ha nekem adnád azt a gyűrűt.
Ezt várta Fekete Sáfrán is, mert maga mellé állította rögtön a leányt, és ünnepélyesen felhúzta neki a gyűrűt. Aztán megcsókolta kétfelől az arcáját és így szólt:
- Látod-e, a legszebb madarat is megfogta ez a gyűrű, mert ettől a perctől kezdve a menyasszonyom vagy.
A leány nagyon csodálkozott, hogy mi történt véle, de sajnálta visszaadni a gyűrűt. Így hát ebben az állapotban éltek, és sokszor voltak együtt. Sáfrán mégsem viselte úgy magát, ahogy más vőlegények szokták, hanem csak tisztességesen csodálta a leányt, és arra leselkedett folyton, hogy a kedvét mindenben bétöltse. Egyszer aztán, amint künn ültek volna a ház előtt, s éppen az igazi szerelem csodatévő erejéről beszélgettek volna, felugrott Fekete Sáfrán, és így kiáltott fel:
- Olyan erősnek érzem magam, hogy a világon bármit meg tudnék tenni érted.
A leány elnevette magát, mert Sáfrán még nyújtózott is, a két karját mutogatta és ropogtatta a derekát, hogy micsoda erő lakik benne. A nevetés azonban így szólott a kérkedő oroszlánhoz:
- Ha olyan erősnek érzed magad, és azzal az erőddel valamit tenni szeretnél nekem, akkor nyújtsd meg a házat.
A kutyafáját!
Ismét vakarni kezdte Fekete Sáfrán a füle tövit, s egyik lábáról nem győzött a másikra állani. Visszaült a leány mellé, és gondolkozott, de nagyon lehetetlennek látta a dolgot. Végre mégis azt mondta, hogy elmegy haza, és törni fogja az eszét, vajon a háznak az elejét nyújtsa-e meg, vagy a hátulsó felét.
El is ment és gondolkozott, de azon a napon nem tudott kisütni semmit. A következő nap elment a szomszéd faluba, hogy ott valami okos embertől tanácsot kérjen, s ahogy ment volna éppen a falu között, hát egy fiatal pár jókedvben és nagy virágosan szembejött véle.
- Hát ezek honnét jőnek? - kérdezte egy öreg embertől, aki a kapuban állott.
- Megnyújtották a házat - felelte az öreg.
Egyszerre úgy megállt Sáfrán, hogy még a vonat sem tudta volna elütni onnét.
- Hát azt miképpen csinálták?
- Azt úgy - felelte a vénember -, hogy elmentek a paphoz, s ott a házat házasságra nyújtották.
Abból a helyből egyenesen megfordult Fekete Sáfrán, és elment a leányhoz s jelentette neki, hogy a házat hajlandó a hátulsó felinél megnyújtani.
- Hány méterrel nyújtod meg? - kérdezte a leány.
Hamar megolvasta magában Sáfrán, hogy a háztól hány méter kell a házasságig, s így felelt:
- Öttel.
- Az éppen jó lesz.
Amikor ennyiben megegyeztek, akkor azt mondotta a legény, hogy mind a ketten öltözzenek fel ünnepélyesen, a leány pedig álljon az ő bal oldalára, és maradjon is ott végig, mert ezt a dolgot csak úgy lehet végbevinni. Belément ebbe is a leány, s akkor felöltöztek szépen mind a ketten.
- No, állj a bal oldalamra s gyere! - mondta Sáfrán.
A leány csodálkozott, de ment, s még a pap előtt és az oltár előtt is ottmaradt a legény oldalán, mert ezt megígérte volt. Amikor aztán hazajöttek, Sáfrán megmagyarázta, hogy a munkának vége van, mert a házat házasságra megnyújtották.
Csak most látta a gazdag leány, hogy valójában mi történt véle, s nagy mérgében elhatározta, hogy a maga módján fog bosszút állani a legényen. Külön ágyat csináltatott tehát neki, és azt kitétette a konyhába, maga pedig ott aludt a hálóházban, mint eddig. Sáfrán viselte egy ideig a sorsát, de aztán könyörögni kezdett a leánynak, hogy eressze be éjjel a szobájába, és légyen valóságosan is a felesége.
- Előbb nyúzass le egy bőrt magadról! - felelte a leány.
Ha oroszlánt pillantott volna meg, akkor sem tudott volna jobban megijedni Sáfrán, mert egyszerre eszébe jutott az angyal jövendölése, hogy két bőrt fognak lenyúzni róla. Annyi bizonyos, gondolta magában, hogy a leány most az ő bőrének a lenyúzásán jártatja az eszét. Jobb lenne tehát, ha valamiképpen ő tudná úgy csinálni, hogy egy bőrt lefejtessen magáról, s épségben mégis megmaradjon, mert akkor éjnek idején béjuthatna a paradicsomba.
Három napig egyebet nem csinált, csak gondolkozott és rettentően törte a fejét. Végre eszébe jutott egy furcsa és vakmerő gondolat, odament a leányhoz és azt mondta neki:
- A szavadat megtartod-e, ha egy bőrt lenyúzatok magamról?
Tudta a leány, hogy bőr nélkül nem élhet az ember, azért így válaszolt:
- Megtartom.
- No, akkor hívass egy alkalmas embert, aki bőrt tudjon nyúzni.
Jól van, a leány mindjárt kerített egy ilyen alkalmas embert, aki a nyúzó szerszámokkal a helyszínen megjelent. Akkor Fekete Sáfrán kivezette az istállóból a szamarat, és a mészáros emberhez így szólt:
- Egy perc múlva fogjál hozzá, és az én felső bőrömet nyúzd le.
Azzal egyenesen belébújt a szamárba, és kikiáltott onnét:
- Kezdheted!
A leány nagyot sikoltott, hogy most ezt is kitalálta Sáfrán; bément sírva a házba, és folyton csak azt mondta, hogy ez semmi más, csupán az Isten büntetése, amiért a törvényes férjét igazságtalanul büntette. Egy órát is eltölthetett ilyen kesergésben, s hát akkor béjött a nyúzó ember, s ijedtségtől reszketve szólott:
- Isten irgalmazzon! Isten irgalmazzon!
- Mi baj? - kérdezte a leány.
- Csoda történt.
- Miféle csoda?
- Sáfrán szamárrá változott.
Hamar kifutott a leány, s hát ott van a szamár megnyúzva a földön, mellette pedig egy kicsi szamár álldogál. Abban a helyben úgy elvesztette az eszét, hogy a két karját a fején összefogta, és sebes futásban kerülni kezdte a kicsi szamarat.
- Sokat ne fuss, mert elfáradsz! - mondta a szamár képében Sáfrán.
Erre a leány megállott és felkiáltott:
- Ő az! Ő az!
Amikor telt egy kicsit az idő, s annyira magához jött a leány, hogy beszélni lehetett hozzá, akkor a nyúzó ember elmondta, hogy ő egyebet nem csinált, csak végezte rendesen a dolgát, ahogy az parancsolva volt. Amikor lenyúzhatta a bőrt, és a szamárnak felhasította a hasát, hát onnét Sáfrán nem emberi alakban került elé, hanem mint szamár.
Sáfrán is jól értett minden szót, s tisztában volt az állapotával is, mert az ember magyarázata után azt mondta:
- Így vert meg engem az Isten! De nem baj, mert ha tisztességes emberi formában nem voltam jó a feleségemnek, akkor jó leszek most, mint valóságos szamár.
Ha lehetséges volt, most még jobban megijedt a leány, s gondolkozni kezdett, hogy még az éjszaka békövetkezése előtt miképpen lehetne segíteni a dolgon. Azt a tervet agyalta ki, hogy elfutott a paphoz, és előadta neki, hogy az a Sáfrán nevű legény, akivel ő házasságot kötött volt, csoda folytán szamárrá változott; jöjjön hát hamar, nézze meg a saját szemével, és húzza keresztül a házasságot.
A pap megindult, s még két tanút is vett maga mellé, s amikor megérkeztek, hát ott áll szamár Sáfrán és köszön:
- Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Nem fogadta a pap, hanem vakarni kezdte a fejét, majd megkerülte a szamarat, meg is tapogatta s azután a tanúkkal is végigcsináltatta ezt, hogy mindenki teljes bizonyosságban lehessen. Amikor elvégezték a vizsgálatot s valahányszor azt mondták, hogy ez valóságos szamár, akkor a pap odaállott a szamár elejébe és kérdezgetni kezdte:
- Hogy hívnak téged?
- Közönségesen Fekete Sáfránnak - felelte a szamár.
- S mért lettél szamár?
- Biztosan azért, mert nagy szamárságot követtem el.
- Mivel követtél el szamárságot?
- Azzal, hogy ennek a háznak a leányát elvettem feleségül.
A pap nagyon meg volt elégedve, mert azt mondta, hogy ilyen feleleteket egy szamár nem adhat; éppen azért valóságosan megtörtént, hogy Fekete Sáfrán szamárrá változott. Mivel azonban egy szamár nem élhet házasságban egy emberi nővel, azért felfüggeszti a házasságot, a pápának pedig a felbontás végett írni fog.
- Írjon, úgyis megbántam az egészet - biztatta szamár Sáfrán.
Az emberek nevettek, majd amikor a pap elment, találós kérdéseket adtak fel a szamárnak.
- Hát ha te vagy Fekete Sáfrán - kérdezte az egyik -, akkor mondd meg nekem, hogy a tyúk miért nem tud olvasni?
- Azért, mert a szeme oldalt van - felelte Sáfrán.
- Hát a rák mért megy hátrafelé?
- Azért, mert a rák vízi állat.
- Hát ez nem jó, te!
- Hogyne volna jó, mikor neki a vize hátul van - mondta szamár Sáfrán.
A vizsgával nagyon meg volt elégedve az ember, s így kacagva félreállott, s éppen jókor, mert a vízi állatról és a vízről a másik embernek is eszébe jutott valami. Odaállott tehát az is, s feltette a kérdést:
- Hát mondd meg nekem, hogy mért nem ég a víz?
A szamárnak már viszketett a türelme, s így felelt:
- Azért, mert nem tudod meggyújtani!
- Hát az én fejem mért kerek?
- Azért, mert a tökcsaládból származik.
Ezeken még jobban nevetett mind a két ember, de hiába érezték olyan jól magukat, mert a szamár felesége egy szikrát sem marasztotta őket, hanem éppen mondogatta, hogy: Istenem, mindjárt este van, s neki meg még mennyi sok dolga van! De kiderült hamarosan, hogy nem a sok dolog birizgálta őt, mert amikor kilépett a két ember a kapun, mindjárt odament szamár Sáfránhoz, és azt mondta neki:
- Most már egy cseppet se búsulj, kedves Sáfrán! Talán maga az Isten akarta, hogy a mi dolgunk így forduljon. Neked ebből károd és hátramaradásod sohasem fog származni, amíg ebben a jelenlegi minőségedben velem maradsz. Bélátom, hogy nem bántam mindig igazságosan és érdem szerint veled, de mostantól kezdve kipótolom, mert adok neked zabot, szénát finomat és cukrot is mindennap. S azonkívül megígérem, hogy sokat leszünk együtt, mert elviszlek a nagy vásárokra és mindenféle mutatványos helyekre, s azokon a helyeken egybekiáltom az embereket, én téged kérdezni foglak, s te nekem felelni fogsz, s így olyan sok pénzt fogunk mi ketten keresni, hogy abból zabra és cukorra lesz bőségesen.
Amikor hallotta szegény Sáfrán, hogy micsoda jövőt tervez véle a gazdag leány, rúgni szeretett volna sebesen és nagyokat. Eszébe jutott azonban, hogy jobb lesz okosan cselekedni; azt felelte tehát a kupec leánynak, hogy szívesen elmegy akárhová, és minden lehető módon elé fogja mozdítani a pénzkeresetet.
Igazán nem tehetett volna helyesebbet, minthogy így beszélt, mert kapott mindjárt egy fél kiló kockacukrot, azután pedig bévezette a leány az istállóba, odakötötte a jászolhoz, és annyi zabot tett elejébe, hogy egy vékával is volt.
Amint egy egyedül maradt az istállóban, és enni kezdte a zabot, a jászol alól feljött oda egy nyúl, hátha neki is jutna a bőséges eledelből.
- Gyere, gyere! Éppen az Isten hozott! - mondta szamár Sáfrán, majd arra kérte a nyulat, hogy legelőször rágja el az ő köteleit, mert ha ezt megteszi, akkor a zabot mind neki adja. A nyúl boldogan megtette, amire őt kérte a szamár, s a zab az övé is lett mind egy szemig, mert szamár Sáfrán kiment az istállóból, és elindult a mezők felé, hogy soha többet vissza ne jöjjön ehhez a házhoz.
Három napig is ment csendes baktatással, csak éppen jó messzire kerüljön, nehogy a kufár leány nyomára akadjon. Tetszettek neki a nagy, kövér legelők, a tiszta havasi vizek s legfőképpen tetszett neki a dologtalan gyöngyélet és a szabadság. Egész nyáron csak ballagott, egyik jobb helyről a másik jobb helyre, de amikor eljött az ősz, akkor ő is gondolkozni kezdett. Többféle terve volt, de a legjobbnak mégis azt találta, hogy valamiképpen jó gazdára tegyen szert. Elindult tehát, és addig ballagott, amíg elérkezett az országútig. Ezen mendegélni kezdett, és néha vigyázkodott, hogy nem jön-e valaki. Végre jött egy bőrkabátos ember, erősnek és fiatalnak látszott. Melléje baktatott szamár Sáfrán, s hát a bőrkabátos csakugyan nem húzódozik attól, hogy szert tegyen reá.
Későbben felült a bőrkabátos a hátára, s még azt is meg tudta volna mondani, hogy mennyiért vette.
Így mentek ketten.
Amikor béesteledett és feljött a hold, egy nagy erdőbe vitte őket az út. Csendben és baj nélkül mentek itt is, bár szamár Sáfrán félt erősen, hogy medve talál jönni, vagy valami másféle veszedelem.
Nem szólott azonban egy szót sem, mert a kufár leány szándékából megtanulta volt, hogy hallgatni tanácsosabb. Mendegélt tehát szép csendesen, de amikor úgy egy órát mentek volna, hát két szép lóval és ernyős szekérrel jő szembe vélök egy úrforma ember.
A bőrkabátos mindjárt leugrott szamár Sáfrán hátáról, odaállott a lovak elejébe, és a szekeret megállította.
- Mit akarsz?! - kérdezte az úrforma.
- A pénzedet vagy az életedet - felelte a bőrkabátos.
Szamár Sáfránban először meghűlt a vér, azután pedig annál forróbb lett. Annyi bajt és viszontagságot látott volt már a házassága miatt, hogy megsajnálta a szegény szekeres embert, és gyorsan odafutott, hogy megvédje.
- Rögtön agyonrúglak, ha bántod ezt az embert! - mondta a rabló gazdájának, aki egy pillantásra meghökkent, hogy ilyen emberi szóval beszél egy szamár, de akkor elékapott a csizma szárából egy nagy kést, és egyetlen kanyarítással végighasította szamár Sáfránnak a hasát.
S abban a percben a szamár hasából kifordult az igazi Fekete Sáfrán, talpraugrott és elkiáltotta magát:
- Megállj, tolvaj!
A bőrkabátos rögtön eldobta a kést, el a sapkáját is, csakhogy jobban tudjon futni. Sáfrán nem szaladt utána, hanem a szekeres emberhez fordult és így szólt:
- S még a hátamon hordoztam egy fél napig ezt a gazembert!
A szekeres szólni sem tudott hamarjában, de aztán megkérdezte, hogy miféle csoda folytán fordula ki Sáfrán a szamár hasából.
- Túlbuzgóság a magyarázata, úgy látszik - felelte Sáfrán. - Mert én bizonyos céllal belébújtam volt egy szamárba, de úgy veszem most észre, ugyanakkor a fiába is belébújtam, aki szintén a szamár hasában volt.
A szekeres tekergette a fejét, hogy ő ezt egyáltalán nem érti.
- Jól van, majd az úton elmagyarázom - felelte Sáfrán.
Azzal felültek mind a ketten a szekérre, s amíg jöttek szép csendesen, addig Fekete Sáfrán elbeszélte az ő egész történetét. Az ember hümmögetett, hogy milyen érdekfeszítő dolgok esnek meg manapság az emberrel, majd amikor Sáfrán a falujáig érkezett volna, és leszállott a szekérről, akkor így szólott hozzá:
- Hát kedves barátom, én annyi pénzt viszek magammal, hogy abból huszonkilenc ökröt akartam a vásáron venni; mivel azonban te megmentetted az életemet, és szegény ember is vagy, azért itt van a pénz, vidd el és használd boldogulásodra.
Fekete Sáfrán elfogadta a pénzt, és megköszönte nagyon szépen.
Aztán elment egyenesen a szegény leányhoz, akit azon melegiben megkért a pénz mellé feleségül, s attól kezdve úgy megváltozott, hogy még a neve is Gazdag Sáfrán lett, nem Fekete.
Úgy volt még akkor, ennek a történetnek a kezdeti idejében, hogy a pokol birodalma kilenc nagy tartományból állott. Mindegyikben volt egy kormányzó főnök, akit fekete vajdának neveztek, csak egyedül a kilencedikben nem volt fekete vajda, mert ott az egész birodalomnak a legfőbb ura székelt és uralkodott, vagyis az ördögkirály.
Itt a kilencedik tartományban élt a többi között egy Bambuc nevű őrdög, akit a társai nem szerettek; maga a király pedig egyenesen elpusztította volna, ha a pokol törvényei ezt megengedték volna. Nem is lehet csodálni a haragot és az irigykedést, mert ez a Bambuc ördög mindig úgy csinálta valahogy, hogy nem dolgozott. Feleséget se vett magának, pedig már immár benne volt az időben, ellenben a máséval gyakran szeretett volna cirmoskodni. Ha jóra használta volna, nagy esze lett volna ennek a Bambucnak; s ezt ő tudta a legjobban, mert óriási nagy dologban kezdte törni a fejét. Amikor látta ugyanis, hogy a henyélésben csak telik az idő, s igen azt is, hogy a szerelem útján babérfa nem akar az ő számára teremteni, mert sánta volt és csúnya, akkor hatalomra kezdett áhítozni. Eltökélte magában, hogy minden lehető dolgot elkövet, egyszerre többfélét is; csakhogy a célját valahogy elérje. Tudta, hogy lent a pokolban mindenki ismeri a rossz hírnevéről, s ilyenformán semmiféle lépése számolatlan nem marad, azért egyebet tervelt ki magában.
Nevezetesen azt tervelte ki Bambuc, hogy az ördögkirálytól kilencheti szabadságot kér; s ha megkapja ezt a szabadságot, akkor felmegy a földre, és az emberek között próbál valami olyat csinálni, ami neki célirányos. El is ment nyomban, és kihallgatást kért az ördögkirálytól.
- Kit látnak szemeim! - kiáltott fel a király, amikor meglátta, s azután így folytatta: - Miféle nagy dolog történt, Bambuc, hogy te felkeltél a henyélő helyedről, és eljöttél ide?
- Az egy jón kívül nem történt semmi, legfeketébb felség! - mondta ravaszul Bambuc ördög, és alázatosan lesütötte a szemét.
A király kérdezősködni kezdett, hogy mi lenne az a jó, ami történt; Bambuc pedig előadta neki, hogy látomása volt, s abban a látomásban egy földi tudós figyelmeztette, hogy a pokol trónjára erősen ügyelni kell, mert nagy veszedelem fenyegeti. Amikor a király megkérdezte, hogy micsoda veszedelem, akkor Bambuc így folytatta:
- Éppen ez az! Mert ha tudnám, akkor én lennék az első, aki ellene cselekedném valamit. De a földi tudós csak annyit mondott, hogy itt és itt lakik, s ha többet akarunk tudni, akkor menjen követ hozzá tüstént, s ő mindent el fog beszélni, fülitől farkáig.
Nagyon megijedt az ördögkirály, mert igen szeretett uralkodni; azt mondta tehát Bambucnak, hogy takarodjék hamar, és készüljön fel a nagy útra, mert amíg készülődni fog, addig ő is a követküldésre engedélyt szerez az apósától. Erre Bambuc nagy sietősen elsántikált, hogy készülődjék, a király pedig bement az apósához, mert a törvények értelmében a király apósának mindent helyben kellett hagyni. Mind a ketten elvégezték sikeresen a dolgukat, s így Bambuc ördög elindult hát a kilencheti szabadságra.
Amíg a kilenc tartományon haladt keresztül, addig zord ábrázattal és gyorsan bicegett, hogy a kedvező hírét vigyék vissza a királynak; de amikor aztán maga megett tudta a kilencediket is, akkor nagyot kacagott, és a sánta bokájával még táncolt is. A tánc után leült egy kivágott fa csutakjára, és ott gondolkozni kezdett, hogy vajon a maga hasznára mit cselekedjék. Amint így gondolkozott volna, hát egyszer jődögél arrafelé egy öregebb rendű ember. Bambuc megörvendett, hogy no most tudakozódni lehet valakitől, de ahogy mind közelebb s közelebb jött az ember, a csodálkozása olyan arányban nőtt Bambuc ördögnek is. Mert az embernek szakálla volt, nagy hosszú haja és pápaszeme: egyszóval egészen olyan volt, mintha őt látta volna álmában, ha az álmot nem hazudta volna.
Köszönt az ember, s Bambuc ördög fogadta.
- Hová méssz, tudós? - kérdezte tőle, nehogy elszalassza.
Az ember meglepődve nézett rá.
- Honnét tudod, hogy én tudós vagyok?
Az ördög hízelkedve azt felelte, hogy a tudomány olyan ékessége az embernek, amely első pillantásra is kitetszik. S mialatt ezt mondotta, a csutakon szépen helyet szorított a szakállasnak, aki le is ült. Bambuc jobban megnézte így szoros ültéből, s hát közelről sem olyan öreg, mint ahogy eddig gondolni lehetett.
Most már minden egyéb megvolt, csak éppen beszélgetni kellett volna. Ezen is segített Bambuc, mert azt kérdezte tréfásan a szakállas embertől, hogy talán a lányokhoz megy a szomszéd faluba. Jótól kérdezte, mert az ember legyintett, mintha azt mondta volna, hogy van neki a lányokon kívül is elég baja; majd a legyintés után sóhajtott, de a lelke legmélyéről.
- Haj-haj, mindenki tudja a magáét! - mondta. Bambuc is sóhajtott még egy nagyobbat, s így szólt:
- Haj-haj, én is a magamét!
Erre az ember, amint így az úton s egy csutakon ülve illendő is, megkérdezte az ördögtől, hogy ugyan micsoda bánata van neki. Bambuc felserkentette gyorsan az eszét, s már készen is volt a hazugsággal.
- A feleségem elkergetett hazulról - mondta.
- No, ez jó! - válaszolta az ember - mert engemet is el az enyém.
Bambucnak szeget ütött a fejébe, hogy ez is úgy talál éppen, mint az álom a valósággal; s kezdett gyanút szőni, hogy itt lesz még valami.
- S téged miért kergetett el? - kérdezte.
A szakállas messziről kezdte a feleletet, mert elmondta, hogy ő az az illető, akit a környéken tudós csizmadiának emlegetnek; de hát a tudomány is olyan, mint a kurta takaró, vagyis rendesen ott ér véget, ahol a legjobban fázik az ember. No, hát így van ő is a tudományával, mert egy leánygyermek kéne neki, s a takaró nem ér odáig.
- Hát nincs egy gyermeked se? - kérdezte Bambuc.
- Hogyne volna, de mind fiú!
- S fiúban hány van?
- Harminchárom.
- S azért kergetett el a feleséged?
- Azért. S azt mondta, hogy ne is lásson addig, amíg egy leánynak a tervét nem viszem magammal.
Az ördög csapkodni kezdte a térdét, és úgy nevetett, hogy még a levegő is hullámzott belé.
- No, ez jó! - mondta, - mert engem is éppen ilyen dolog miatt kergetett el a feleségem. Csakhogy nálunk éppen megfordítva van! Vagyis mind leány született, egyik a másik után.
Az embernek egyszeriben megváltozott az arca, mintha egy kicsi világosságot kapott volna valahonnét. Bambucra is baráti szemeket vetett, s mindjárt azt mondta neki, hogy szívesen adna szállást, ha elfáradott volna, s meg akarna valahol a közelben hálni. Az ördög nem utasította vissza a jóakaratot, hanem elindult a tudós csizmadiával, hogy annak házában töltse az éjszakát. Amikor megérkeztek, a csizmadia beajánlotta Bambucot a feleségének, aki nagy erős asszony volt és java korában lévő. Szépen megvacsoráztak, jó öntött salátát sült szalonnával, s vacsora után borozgatni kezdtek. A csizmadia egyre-másra töltötte volna Bambucnak a bort, de Bambuc úgyszólva csak szopogatta az italt, mert az eszét nem akarta lejtőre állítani. Amint így töltötték volna az időt, a csizmadia intett egyszer a feleségének, hogy a barátjával külön szeretne szólani. Az asszony kiment, s akkor a szakállas így szólt:
- Ha megsegítenél engemet, én sem maradnék adós.
- A leánygyermek irányában-e? - kérdezte Bambuc.
A csizmadia intett, hogy a szó el van találva, de Bambuc ördöggel nem lehetett oly könnyen vásárt csinálni. Azt mondotta ugyanis, hogy ő szívesen megsegíti a csizmadia barátját, ellenben két feltétel mellett. Az egyik feltétele az, hogy a leány, amikor bétölti a tizennyolc esztendőt, akkor ártatlan állapotban az övé legyen, mint igazi apáé; a másik feltétele pedig az, hogy a csizmadia egy kérését teljesíteni fogja.
- Mi az a kérésed? - kérdezte a házigazda.
- Azt majd későbben fogom megmondani - felelte Bambuc.
Ezen fennakadtak egy kicsit, mert a csizmadia látatlanul nem akart belémenni a dologba; az ördög pedig azt mondta, hogy neki úgy is jó, köszöni a szíves vendéglátást és a bor élvezetét. Fel is állott mindjárt, hogy eltávozzék, de akkor a szakállas úgy megijedt, hogy a világon mindenbe beléegyezett; csak éppen azt az egyet kérte, hogy őt az ördög a második kívánság fejében ne vigye el addig, amíg az ideje el nem jön. Jól van, azt mondta az ördög, ezt az egyet megígéri és meg is tartja.
Ilyenformán nyugovóra tértek mind a hárman; s Bambuc nemhiába volt ördög, mert nagy előrelátással a leánygyermeket megjegyezte, nehogy későbben csalni lehessen. Azt a jegyet tette neki, hogy a köldöke helyén egy rózsabimbó legyen, ami soha ne hervadjon el, amíg a leány ártatlan lesz. Erről a jegyről nem szólott semmit a csizmadiának, hanem reggel kezet fogott véle, és azt mondta:
- Aztán ne felejtsd el, hogy amikor bétölti a tizennyolcadik esztendőt, a következő nap már küldöd is nekem.
A csizmadia azt felelte, hogy őt arra nem kell figyelmeztetni, amit már egyszer megfogadott; aztán megköszönte a segítséget, és szerencsés utat kívánt Bambuc barátjának.
Volt is az ördögnek szerencsés útja elég, mert a csizmadiától nem a pokolba ment vissza, hanem bolyongott és szórakozott a földön, még a tengerparti feredőket is mind összejárta, hogy szabadságát urasan töltse. Amikor azonban letelt a kilenc hét, akkor visszament, nehogy a becsülete lejárjon. Az első dolga az volt, hogy jól meghízva és kiművelődve megmutassa magát az ördögkirálynak.
- No, megtaláltad-e a tudóst? - kérdezte a király.
- Meg s beszéltem is vele - felelte Bambuc.
- S mit mondott?
- Azt mondta, hogy él a földön egy szent életű ember, akinek sok-sok milliónyi serege van; s az a szent életű ember hirdeti azt, hogy ő bé fogja törni a pokol kapuit, és az ördögkirály hatalmát megsemmisíti. De még nem kell félni a bajtól, mert a szent életű ember seregében nagy a széthúzás: a gazdagok nyomorgatják a szegényeket, akik többfelé is tekintenek azért. Ellenben azt mondta a tudós ember, akinek mindent hinni lehet, hogy idejében majd ismét megjelenik nekem, ha veszedelem találna fenyegetni mégis, s akkor megmondja a szükséges dolgokat ugyancsak. De azt nagyon a szívemre kötötte, hogy a fiad számára írjál végrendeletet, mivel az élet nem tart örökké. S abba a végrendeletbe írd belé pontosan, hogy a fiadnak mit kell cselekednie, ha a te dicsőséges uralkodásod után is meg akarja védelmezni a birodalmat.
Az ördögkirály sokat vesztett feketeségéből, amikor a végrendeletet meghallotta. Jó király volt azonban, s így nem a maga életére gondolt először, hanem a birodalom védelmére.
- S azt megmondta-e, hogy a fiamnak mit kell cselekednie? - kérdezte.
- Meg, legfeketébb felség.
- S mit?
- Azt mondta, uram, hogy a te fiad már csak egy rózsabimbóval tudja megvédeni a birodalmat; egy olyan rózsabimbóval, amelyik ártatlan emberi testen nyílik, és soha el nem hervad, sem télen, sem nyáron, amíg az a test ártatlan. Éppen ezért már jó előre gondoskodni kell egy rózsabimbós lányról, akit aztán a te fiad elvegyen feleségül.
- Hát ilyen egyáltalában van-e? - kérdezte a király.
Bambuc vállat vont, és azt felelte:
- Fent azon a földön annyi minden csodabogár van, uram, hogy talán ez is lenni fog, csakhogy utána kell járni.
Szomorúan bólogatott a szegény ördögkirály, mert a veszedelmet okkal nagyobbnak látta, mint bármikor az életében. Azt mondta Bambuc ördögnek, hogy jól van, ügyesen és kitűnően látta el a követi szolgálatot, s ezért szabadságra mehet, ameddig csak akar. Csupán azt tette kötelességévé, hogy a tudós emberrel ápolja a barátságot, azt a szentéletűt pedig szem elől ne tévessze. Ő pedig a fia számára megírja a végrendeletet, pontosan úgy, ahogy a tudós azt javallotta.
Bambucnak erősen hízott a mája, hogy milyen jól indult a dolog, s a pokol pénztárából kivette az utazási költséget kilenc esztendőre, s nagy urasan eljött fel a földre. Itt mulatott és szórakozott, s még Amerikába is elment, csakhogy teljék hamarább az idő. A kilenc év leteltével visszament, jelentette az ördögkirálynak, hogy uralkodjék bátran, mert nincs mitől félnie. Utána ismét felszerelte magát pénzzel, de mivel sokat tapasztalt kilenc esztendeig, most a pénzét mind dollárban vette ki. Azzal el is töltötte jól a következő rátát, s mivel immár a csizmadia megsegítése után a tizennyolc esztendő elmúlott, visszament fontoskodó nagy ábrázattal a pokolba, és jelentette a királynak, hogy mostantól kezdve jól teszi, ha többet lesz ébren, mint aluvásban.
Maga elment az azelőtt való helyére, s azt úgy bérendeztette mindenféle szükségire, mintha nagy fizetéssel nyugdíjba akart volna menni. Ott üldögélt, főzte a fejében a terveket, s várta a nagy napot, mikor a csizmadia küldeni fogja a leányt. Számolta pontosan a heteket s igen azután a napokat, s még aludni sem tudott, hanem csak kasmatott az úri lakásban, mintha tojós lett volna. S no, végre, éppen a rendes időben, hát jön egy leány, de olyan csúnya, hogy irtózat volt reá nézni még az ördögnek is.
- Bambuc urat keresem - mondta a leány.
- Eddig én voltam - felelte az ördög.
Nem sokat teketóriázott a leány, hanem leheppent a legpuhábbik helyre, és onnét mondta csábos szavakkal, hogy az apja küldte, de ennél jobb helyre nem is küldhette volna, mert a lakás és a gazdája egyformán tetszik neki.
- Állj fel! - kiáltott rá Bambuc.
- Szebben is lehetne - mondta a leány, de azért felállott, és várta, hogy az ördögnek mi célja van a ripakodással, talán csak nem regrutának nézi. Bambuc nem törődött a leány gondolatával, hanem egyenesen a köldökére tekintett, s hát annak a helyén nincsen egy szikra rózsabimbó se! Azzal megfogta a leányt, s kilódította a lakásból; maga pedig elindult gyorsan, hogy a csizmadiát megkeresse, és a zavaros dolognak a végére járjon.
Éppen úgy uzsonnatájban érkezett meg a mesterhez, akit munka közben talált; hej, de nagyon meg volt öregedve, a háta meggörnyedve, az arcája megsömörödve, s tiszta fehér a haja s a szakálla.
- Hol a leányom? - kiáltott rá Bambuc, pedig még nem is köszönt volt.
Ha az Isten ítélete csapott volna le, úgy sem tudott volna jobban megijedni a csizmadia. A fejét a térde közé kapta, mint a pók, majd reszkető hangon arra kérte Bambucot, hogy legyen irgalmas, és beszéljen csendesebben, mert a felesége a másik szobából meg találja hallani, s akkor egyenesen megöli. Bambuc is megijedt az asszonytól, mert jól emlékezett, hogy tizennyolc esztendővel azelőtt sem volt gyerekjáték szembekerülni véle. Felállította hát a csizmadiát, és kivitte az udvarra, hogy a számadást ott végezzék el. Ismét azt a kérdést tette fel, amit az előbb, de a csizmadia erősen fogadkozott, hogy a rendes időben elküldötte a leányt. No várj, gondolta Bambuc, mert kiadom én a tromfot, s így szólott:
- Ne hazudj nekem tovább, hanem mondd meg az igazat, mert én az én leányomra jegyet tettem volt! Amelyiket pedig te küldöttét nekem, arról a jegy merőben hiányzik.
Ez már olyan bökkenő volt, hogy azon az öreg csizmadia nem tudott átalugrani; bevallotta tehát, hogy a szeretet, melyet a leány irányában táplált, csalásra késztette, vagyis egy csúf idegen leányt fogadott fel, s azt küldötte el az igazi helyett.
- S hát az a valódi hol van? - kérdezte Bambuc.
- Nincs itthon - felelte a csizmadia.
Életében még nem volt úgy megijedve az ördög sem, ahogy most, mert az jutott eszébe, hogy a bimbónak, úgy lehet, vége van! Megragadta hát az öreget, s rémülten mondta:
- Férjhez adtad?!
A csizmadia intett, hogy nem.
- No, hála az Istennek! - könnyebbült meg az ördög, s most immár még gyorsabban szerette volna tudni, hogy a leány hol van. Látta a csizmadia is, hogy a színvallást nem lehet elkerülni, azért így szólott:
- Értsük meg egymást, barátom. Vagyis én megmondom, hogy a leányom hol van, te pedig elengeded nekem a második kívánságot, amit nem neveztél volt meg.
Bambuc szívesen elengedte a második kívánságot, mert az úgyis csak az lett volna, hogy a csizmadia igazítsa rá őt a leányra. Így aztán megmondta a szakállas, hogy bizony elküldötte a leányt egy jámbor paphoz szolgálatba, s már három esztendeje ott szolgál nála. Megadta a pontos címet is, hogy a papot hol és milyen néven lehet megtalálni. Bambuc még csak annyit kérdezett, hogy a pap fiatal-e; s amikor hallotta, hogy bizony ez az első szolgálója, akkor már futott is.
Szerencséje volt, mert éppen vacsoránál találta a papot; szegényes, de szép tiszta asztalnál tojásrántottát evett ecetes uborkával, s italnak csak víz volt az asztalon, nem bor. Engedelmet kért Bambuc ördög, hogy ilyen szokatlan időben háborgatja, majd Isten áldását kérte a vacsorára. A pap megismerte, hogy ördöggel van dolga, de hallván az Isten nevit a szájából, megtérőnek vélte. Tiszta jámbor szemekkel nézett rá, és az asztalához ültette, magával szemben. Amikor Bambuc leült a kijelölt helyre, a pap kiszólt a konyhába, hogy négy tojásból csináljanak rántottát a vendégnek is. Valaki szép csengő hangon azt felelte vissza, hogy összevissza csak két tojás van még a háznál, mire Bambuc nagyon erősítette, hogy az neki éppen elég lesz. A pap nem kérdezősködött, hogy Bambuc mi járásbeli lehet nála, hanem amíg vártak a vacsorára, azalatt a virágos kertjéről kezdett beszélni, s elmondotta, hogy éppen most fesledeznek legjavában a rózsabimbók. Bambuc nagyokat nyelt, mert minden rózsabimbó hallatára egy-egy galuskát érzett a torkában. Már a galuskák úgy megszaporodtak, hogy szinte nyuvadás előtt állott, de amikor megjelent a leány a két tojással, az örömtől és a csodálattól egyszerre száz galuskát is lenyelt volna. Mert a leány gyönyörű volt; sudár, mint a fiatal jegenyefa, a szeme villogó fekete, és a haja is olyan, s a járása délceg.
Hej, ha tudná, hogy az apjának hozza a tojást! - gondolta az ördög, de hamar az asztal fölé hajolt, nehogy a szeme járásáról észrevegyenek valamit. Megette szépen a tojást, rá megivott két jó pohár vizet, mert belső forrósága volt, s aztán megvetette a hátát a szék támlájának. Így várta, hogy a pap kifogyjon a beszédből, mert ő is el akarta kezdeni a magáét. Ez az idő el is következett, s akkor Bambuc így szólt:
- Jó vacsorát adtál, s minden tekintetben szíves voltál, így hát én is elmondom becsülettel, hogy miért jöttem.
- Hát csak mondjad - felelte a pap.
Erre Bambuc elmondotta, hagy van itt a faluban egy ember, aki nagyon sok rosszat elkövetett már az életében; s őt bizony azért küldte az ördögkirály, hogy három napon belül ezt az embert vigye le a pokolba. De ő nem akarta elsietni a dolgot, hanem arra gondolt, hogy elsőbben eljön annak az embernek a lelkipásztorához, hátha segíteni lehetne még valahogy.
- Ki az az ember? - kérdezte a pap.
- Nem lesz nehéz kitalálni - felelte Bambuc.
A pap találgatni kezdte, de már a harmadiknál az asztalra ütött a mutatóujjával az ördög. Egy gazdag ember volt az illető, aki szarvasmarhákkal kupeckedett, de akármilyen vetemült kufár volt is, a pap sok mindent felsorolt a mentségére. Bambuc meghallgatta a védelmet, de mégis azt mondta, hogy a parancs nem kámfor, s így azt végbe kell neki vinni, hacsak, hacsak...
- No, mondjad, mondjad! - biztatta a pap.
Hacsak te nem sajnálod az időt és fáradságot - folytatta Bambuc. - Mert ha ide hívatnád, s úgy a lelkére tudnál beszélni, hogy töredelmes gyónást végezzen, akkor én mondhatnám az ördögkirálynak hogy a kupec végső órában fordulatot csinált, s így kiszalasztottuk a markunkból. De ha olyan megátalkodott és dölyfös a mi barátunk, mint ahogy te mondod, s mint ahogy az efféle kupecek általában, akkor célirányosabb volna talán, ha te mennél el az ő házához. De hát, mondjuk úgy, ahogy van: ez már nem kötelességed neked, csak túlbuzgóság vihetne rá, aminek jutalmát sem a földön, sem az égben nem fogod megkapni soha.
A pap megkérdezte az ördögöt, hogy meddig várhat a kupec elvitelével, mire azt a feleletet kapta, hogy hajnali harangszóig. Hirtelen eszébe jutott a papnak, hogy nem fog harangoztatni hajnalra, s akkor az ördög meg van fogva! De a második pillanatban már eltávoztatta magától a csalafintaságot, és azt mondotta Bambucnak, hogy legalább holnap délig várjon, mert ő most elmegy a kupecet a saját házában meglátogatni, s ott a beszédet úgy forgatja, hogy a bűnös jöjjön el reggel gyónni.
- Te csak maradj itt, s várj, amíg visszajövök - mondta az ördögnek, és elejébe tette a bibliát, hátha nemcsak eltöltené vele az időt, hanem a lelke is egészen megfordulna.
Bambuc, amikor egyedül maradt, forgatni kezdte a bibliát, s itt-ott olvasott is belőle. Nagyon szép és érdekfeszítő könyvnek találta, de a legjobban azon csodálkozott, hogy micsoda különös ember lehetett, aki nem unta meg soha az igazat írni! Tudott volna még sokáig szedegetni a könyvből, de jobbnak látta, ha annak néz utána, amiből él. Felállott hát, és csendesen elindult a konyha felé, hogy a leánnyal szembe kerüljön. Ahogy az ajtót kinyitotta, hát ott feküdt már a szolgáló az ágyban. Bambuc még jobban lábujjhegyre vette a dolgot, odalopódzkodott az ágyhoz, és megnézte ügyesen, hogy a jegy ott van-e, ahová ő tette volt. Amikor látta, hogy a rózsabimbó nemcsak ott van, hanem a legnagyobb ártatlansággal piroslik, még a babona is kifutott hirtelen a száján.
- Thü, thü, meg ne igézzelek! - mondta.
A beszédtől-e, vagy mitől, de a leány abban a pillantásban felébredt; azonban nem sikoltott, sem elbújni nem akart, hanem csodálkozó szemekkel nézte az ördögöt, majd mintha mosolyogni kezdett is volna.
- Éppen rólad álmodtam - szólott.
- Rólam? - kérdezte Bambuc is, szintén mosolyogva.
- Igen, éppen rólad.
- S mit?
- Azt, hogy volt neked egy fiad, aki valami királyfi volt, s én ahhoz indultam férjhez.
- Valami igaz lesz a dologból, ha gyorsan felkelsz, és velem jössz.
Többet nem kellett mondani a leánynak, mert kiugrott az ágyból, mint a sebes szél, hamar felöltözött, nagy gyorsan cókmókját egybehajigálta, s már mentek is ketten. Bambuc az örömtől szólani sem tudott, szinte a hátán vagy még inkább az ölében szerette volna vinni a leányt. Amikor elérkeztek a szomszéd faluba, ott kocsit fogadott, s azon mentek tovább.
- Most hova megyünk? - kérdezte a leány.
- Előbb haza, hogy anyádtól búcsút végy - felelte Bambuc. - Azután pedig, no, majd meglátod, hogy azután sem lesz rosszabb, mint eddig volt.
A csizmadia és a felesége nagyon megörvendtek, hogy Bambuc elhozta a leányt, s jó ebédet adtak, mert éppen olyan időben érkeztek meg. Az öreg ismét töltögette a bort, de az asszony parancsa szerint inkább a többinek, mint magának. Közben elévett egy nagy bőrszivart is, lecsípte a végét, és hamar rágyújtott; azonban csak egy füstöt tudott vetni, mert a felesége rögtön felugrott.
- Noné, nem teszed le azt a büdös szivart?!
Abban a percben kiütötte a szájából, s ahogy a szivar megkoppant szikrázva a padlón, jóságosan hozzátette:
- Hiszen tiszta méreg!
Bambucnak megragadt a füliben, hogy a szivarat tiszta méregnek nevezte az asszony, s valamit gondolt magában, utána lehajolt mindjárt, felvette, a tüzet kiveregette belőle, s úgy a zsebébe tette. Utána fel is állott, hogy vigye a leányt. A búcsú egykettőre megvolt, de amint kiléptek a kapun, hát fut az öreg is utánuk. Szegénynek patakzott a könny a szeméből, s arra kérte Bambucot, hogy vigye el őt is, mert a felesége most is jól pofon felejtette, s ő ezt a zsarnokságot tovább elviselni nem tudja. Bambuc azt felelte, hogy nem bánja, jöjjön; legalább lesz, aki lent a pokolban vigyázzon a leányra, amíg ő eljár a hivatalos dolgokban. Így tehát elindultak hárman, és szerencsésen meg is érkeztek a pokolbeli úri lakásba.
Bambuc meg sem pihent legalább egy kicsit, csak leverte magáról az út porát, s már indult is, hogy jelentést tegyen az ördögkirálynak.
A vén szakállasnak szigorúan meghagyta, hogy a leány s a két szeme világa! Az ördögkirálynak pedig azt mondta, hogy most az egyszer nem jó hírt hozott.
- Látom is rajtad, hogy valami baj van - felelte hullámzó mellel a király. - Az arcod gondokkal terhesnek látszik, s a ruházatod is olyan, mintha nem az én színem elé jöttél volna.
- Igen, legfeketébb felség - folytatta Bambuc -, az arcomat kiforgatta jó állapotából az aggodalom, a ruházatom pedig azért nem illik a te színed elé, mert a sietés miatt az úton nem kerültem a port és a sárt, s itthon is jobbnak láttam, ha nem agyusztálom sokat magamat, hanem jövök egyenesen a hírrel.
A király intett, hogy jól van, egyet se folytassa tovább; s megkérdezte, hogy mi az a rossz hír.
- Közeledik az ellenség - nyögte Bambuc.
Leszökött erre trónusáról a király, és rákiáltott Bambucra, hogy szaladjon hamar, és az ő rendeletére fúvasson riadót mind a kilenc tartományban! A fekete vajdák pedig szedjék a lábukat, s tüstént jelenjenek meg előtte, hadd lehessen a hadirendet megállapítani!
- Szükségtelen, uram! - mondotta Bambuc ördög; s azzal a bőrszivarat, amit a zsarnok asszony kiütött volt a csizmadia szájából, eléhúzta a zsebéből, és a király felé nyújtotta, akár egy sárkányfogat szerencsés esetben.
- Mit akarsz ezzel? - kérdezte a király.
Bambuc azt felelte diadalmasan, hogy ez semmi egyéb, mint a csodaszer, amit a földi tudós küldött. Az egyik végét vegye a király a szájába, a másik végét pedig meg kell gyújtani; s amikor ez megvan, akkor induljon el a felség, s miközben jó erősen szívja és ereszti ki magából a füstjét, menjen olyan gyorsan, hogy lehetőleg mind a kilenc tartományt be tudja járni. Ugyanis a kerek és barna csodaszer, amit a földi emberek bőrszivar néven imádnak, olyan füstöt szolgáltat, hogy azt a helyet, ahol így füstöt vetnek, ellenség el nem tudja foglalni.
- Add ide azt a csodát!
Előbb nézegetni kezdte, forgatta és szagolta, mint a bakmacska az ismeretlen csontot, de amikor Bambuc figyelmeztette, hogy az idő nagyon telik, akkor a szájába kapta, meggyújtotta és elindult.
Olyan gyorsan ment, hogy az ördögök alig győztek félreszökdösni előle; igaz, hogy a szájukat is eltátották volt, mert efféle dolgot még nem láttak soha.
Bambuc is hazament és várt. Nem kellett azonban sokáig várni, mert egy félóra múlva hozták a hírt, hogy az ördögkirály a harmadik tartományban, csak úgy gyors menés közben, egyszerre felfordult és meghalt. Most is ott fekszik, mondták, akik látták, s a csodaszernek a csutikáját az ujjai között szorongatja.
Nemsokára megkongatták a fekete üstöket, és a gyásztüzeket mindenütt meggyújtották. Másnap nagy pompával el is temették, a temetés után pedig összegyűlt a nyolc fekete vajda, hogy a hős király végrendeletét ünnepélyesen felbontsák, és a birodalomban kihirdessék. Ott volt a fekete királyfi is, akibe egy csepp lelket sem lehetett verni, amikor meghallotta, hogy neki milyen leányt végrendelkezett az apja. Egyre vigasztalta a nyolc fekete vajda, de a királyfi folyton csak azt sóhajtozta, hogy olyan leányt nem fognak kilenc nap alatt kapni, s akkor ő egész életére feleség nélkül marad.
Ezer és ezer ördög indult el mindenfelé, hogy rózsabimbós leányt találjon valahol, csak éppen Bambuc fütyörészett a lakásán. Megvárta a harmadik napot, de akkor estefelé azt mondta a leánynak:
- No, gyere.
- Hova mentek? - kérdezte a csizmadia.
- Megmutatom a leányomnak - felelte Bambuc -, hogy merre visz itt felfelé az út.
A csizmadia is menni akart, de Bambuc azt mondta neki, hogy egyenesen halálfia lesz, ha kilenc hétig kidugja a lakásból a fejét. Hát jól van, ottmaradt a szomorú vénember; Bambuc pedig elment a leánnyal.
Lassan telt az idő az öregnek, de gondolta, hogy estig nem a világ. Azonban nem jött meg estére az ördög, sem a leány. Reggelig sem jöttek meg, sem másnap délig, sem estig. Többször elment az ajtóig, s a kilincset is nyomogatta, de nem akart halál fia lenni; gondolta, inkább még vár egy napig. S hát egyszerre hallja, úgy éppen vacsora előtt valamivel, hogy nagy bátor lépésekkel jön valaki. Magában szemrehányást tartogatott, de a szíve pezsgett az örömtől; s hát egyszerre kivágódik az ajtó, s azon bédöndült a tulajdon felesége.
- Megkaptalak, hűtlen szökevény! - kiáltotta, de mint a nyúl, a csizmadia is kisikamlott az ajtón, s futni kezdett, s igen utána a felesége is. Mindjárt-mindjárt visszanézett az öreg, de az asszony örökké a nyomában volt. No várj, gondolta magában, mert tova látok egy nagy díszes ajtót, s azon én bésurranok előled. S így is lett: bészökött a díszes ajtón a csizmadia, s hát valami nagy mulatságnak a kellős közepibe cseppent!
Megállott riadtan, hogy tájékozódjék, de a másik percben már mellette termett Bambuc, és gyorsan félrevonta egy sarokba, ahol lelkendezve könyörögni kezdett neki, hogy a viselt dolgokról egy szót se szóljon, ha magának és a rokonságának végveszedelmét nem akarja.
- Hát mi van itt? - kérdezte a csizmadia.
- Itt lakodalom - mondta Bambuc. - Nem látod a leányomat ott az új király mellett?
- Hát mért ül mellette?
- Úgy no! Hogyne ülne mellette, amikor most vette feleségül.
Egyszeriben mindent megértett az öreg, mert vakarni kezdte a füle tövit, és mosolyogva azt mondta:
- Mit adsz, ha hallgatni fogok?
- Mit kívánsz?
- Én is királyságot kívánok.
- Micsoda királyságot? - ijedt meg Bambuc.
- A feleségem felett.
Nagyot nevettek mind a ketten, mert a csizmadia megkapta a felesége felett az örökös uralkodást, s Bambuc is királynak mondhatta magát, hiszen a pokoli törvények értelmében igazából ő uralkodott a veje helyett.
Így mindenkit valósággal vetett fel a boldogság, csak a szegény rózsabimbó sírt keservesen, hogy éppen az ő ártatlan halálán szaporodik a pokolban a hatalom.
Abban az időben, amikor étel és ital nélkül még nekem is jól megjárt, mert a születésemmel még hátralékban voltam, élt az egyik faluban egy becsületes szegény asszony. Kicsi jóakarattal még fiatalnak lehetett volna mondani, de ő özvegységben élt mégis, mert az urát egy kutya sírba döntötte harapás által. A házikóján kívül nem is volt egyebe, csak az igazságosan és ékesen szóló nyelve és szorgosan dolgozó két keze. Volt még két titkos kincse is, de arról senkinek nem szólott, s így nem lehetett tudni, hogy micsoda titokzatos kincsek voltak.
Így éldegélt egyetlen fiával együtt, akit Tóbiásnak hívtak.
Amikor ez a Tóbiás már kijárta a szükséges iskolákat, és jó ügyes legény cseperedett volna belőle, az édesanyja azt mondta neki:
- No fiam, Tóbiás! Eddig neveltelek, ahogy tudtalak, de most immár állj a magad lábára, s élj meg, ahogy tudsz.
Tóbiás meglepődve tekintett fel, mert a könnyű életet megszokta volt.
- Én sem mondanék egyebet, ha saját magamnak az anyja volnék - felelte, hogy tréfásan üsse el, ami bekövetkezett. De az anyja megfogta erre Tóbiásnak az állát, és annál fogva úgy igazította a fejét, hogy pontosan az egymás szemébe nézhessenek.
- Mi célból térengeti a fejemet? - kérdezte Tóbiás.
- Útravalót akarok mondani neked - felelte az anyja.
- Kicsiből kitelik-e?
- Ez elég kicsiből, mert amit én mondani akarok neked, az rövidén ennyi: a kérdésekre, amiket a világ vagy az emberek feladnak neked, azokra felelj mindig egyenesen. S ha még ennél is többet és jobbat akarsz művelni, akkor az egyenes beszéd mellett gyakorold mindig az igazságot, s legyen a becsület s a bátorság a legnagyobb ékességed.
- Ha felakasztanak érte, úgy is? - kérdezte Tóbiás.
Az asszony nyelt egyet, és azt mondta:
- Úgy is.
Jól van, Tóbiás a fejébe vette, amit az anyja mondott; s készülődni kezdett, hogy elinduljon a világba. Felvette az ünneplő ruháját, hogy a szolgálatkeresésben tetszetősebb valakit mutasson, s egyébként is csinosította magát. Amíg ő ezzel töltötte az időt, addig az édesanyja is belétett a tarisznyába egy cipókát és három fej vereshagymát, s az eleség mellé egy bogos pálcát is a kezébe adott Tóbiásnak, hogy a harapós kutyáknak mutogassa meg.
Ilyenformán egyéb nem volt immár hátra, csak a búcsúvétel, de Tóbiás azon is hamar keresztülesett, mert így szólt:
- Édesanyám, az Isten mindent megtehet, ugye?
- Ő meg, amit éppen akar.
- Akkor maradjon magával, s jöjjön velem is.
Azzal el is indult, s szinte alig érte a lába a földet, úgy haladott. Mire alkonyodott, már egy nagyerdő és három falu volt a háta mögött. De amikor nem messze ment volna ettől a harmadik falutól, egyszerre gyenge sírást hallott. Csak úgy emberi természetből szétnézett maga körül, de mivel sem a földön, sem pedig a levegőben síró teremtményt nem látott, ismét folytatta az útját. Hiába azonban, mert a sírás nem maradott el tőle. Most már megállott Tóbiás, és még egyet se moccant, úgy hallgatódzott. Annyit megállapított, hagy a sírás hátulról jön valahonnét, s ahogy ezt megállapította, meg is fordult hirtelen. De akkor is a háta mögül jött, akárcsak azelőtt; s hiába kezdett forogni, s hiába lett valóságos szerencsekerék belőle, mert a sírást semmiképpen nem tudta szembefogni.
Nagy csodája volt ez Tóbiásnak, s feltette magában, hogy addig el nem hagyja ezt a helyet, amíg a titkot meg nem fejti. Úgy határozott, hogy forgás helyett gondolatokba fog merülni, s ebből a célból le is ült az egyik közeli halom tetejére. De mielőtt leült volna, a tarisznyáját elékanyarította az ölibe, hogy a leülésben ne hátráltassa. Amint ezt éppen megtette volna, hát a sírás egyszeriben az öléből kezdett jönni. Tóbiás erre rögtön kitalálta, hogy a tarisznyában lesz a titok fészke, s hamar kibontotta a tarisznyát.
Hát az egyik vereshagyma sírt!
- Mi bajod van, te buksi? - kérdezte Tóbiás.
- Azért sírok, mert te éhes vagy, s mégsem akarsz megenni - felelte a hagyma.
Tóbiás hamar segített a veres buksi bánatán, mert abban az ültében megette. S jól is lakott vele, s utána még heverészett, mert éppen kellemes tavaszi idő volt. Majd amikor jól kinyugodta magát, ismét elindult, mert jóllakva azt gondolta, hogy a szerencse nincsen messze.
Az út fogyott, de a szerencse helyett reggel a második hagyma jelentkezett nagy sírással. Tóbiás elvette ennek is a bánatát, s amikor az útját tovább folytatta, és elkövetkezett a dél, akkor a harmadik vereshagyma kezdett pityeregni. Nagy kérdés volt azonban, hogy most miképpen cselekedjék, mert ebben a harmadik hagymában az utolsót kellett tisztelni. Mégis úgy határozott, hogy a felszólításnak engedelmeskedni fog, s mivel az orra előtt éppen egy híd volt, annak a karfájára telepedett. Itt nagy szomorúan látott neki a dolognak, de amint éppen fejtette volna le a hagymáról a burkolathéjat, hát a híd alól eléjött egyszerre egy meglett szamár, akinek kétágú farka volt.
Köszönt a szamár, és azt kérdezte:
- A héját nekem adod-e?
Tóbiás örvendett, hogy legalább egy szamár barátságot mutat hozzá, és azt felelte:
- Én neked szívesen.
Nagy illedelemmel a tenyeréből nyújtotta a héjat, minek az ereje úgy felcsigázta a szamárnak az orrát, hogy jó nagyot tüsszentett.
- Egészségedre! - mondta Tóbiás.
A szamár megköszönte a jókívánságot, majd ebéd végeztével odaállott Tóbiás mellé, és azt mondta neki:
- Ide a hátamra ülj fel, né!
- Nem tudod, mit beszélsz - felelte Tóbiás.
- S miért ne tudnám?
- Azért, mert hosszú útra kell mennem, úgy lehet.
A szamár legyintett a kétágú farkával, és így szólt:
- Ne fontoskodjál, hanem ülj fel! Nem kell minden kicsiségből nagy dolgot csinálni. A minap is el akartam vinni egy jóféle öregembert a szomszéd faluba, de a vén tutyi addig gondolkozott, hogy felüljön-e a hátamra, míg odajött a halál, és gondolkozás nélkül földhöz ütötte.
Ahogy meghallotta Tóbiás a halál dolgot, egyszeriben felugrott a szamár hátára, hogy túlfelől szinte lesuppant. Nagy buzgóságán olyan jól nevetett a szamár, hogy még az úton sem tudta sokáig abbahagyni.
- No, kimulatád-e magadat? - kérdezte későbben Tóbiás.
- Én ki, hát te?
- Én is ki.
- Akkor édesegyek vagyunk - mondta a szamár, majd azt kérdezte Tóbiástól, hogy ő a szívével szokott-e mulatni vagy az elméjével? Tóbiás azt felelte, hogy ő bizony nem tudja, hogy máskor a szívével mulat-e vagy az elméjével, de jelen esetben inkább az ülő részével mulat, mivelhogy olyan jólesik egy ilyen nagy szamárnak a hátán az ülés.
- Hát te mivel mulatsz? - kérdezte azután.
- Én az elmémmel mulatok - mondta a szamár -, de ez nagy baj, mert ilyenformán csak a hátulsó részemmel tudok helyetted gondolkozni.
Így és hasonlóképpen töltötték az időt, míglen elérkeztek valami nagy udvarháznak a kapujába.
Itt megállott a szamár, és azt mondta Tóbiásnak:
- Ezt a kaput látod-e?
- Hogyne látnám, hiszen óriási! - felelte Tóbiás.
- No hát, ha látod, akkor azt is megmondom neked, hogy ebben az udvarban egy Hujki nevezetű gazdag uraság lakik, aki a tréfát nagyon szereti. Mivel pedig úgy látom, hogy te is nagy barátja vagy a tréfának, azért most szállj le szépen a hátamról, és indulj bé elöl a kapun, hogy én is mehessek utánad. Amikor pedig bent lehetünk, mondd azt Hujki uraságnak, hogy ezzel a jódolgú szamaraddal beállanál hozzá szolgálatba.
Úgy is lett, ahogy a szamár mondta; Tóbiás elindult elöl, s el a szamár is utána.
Hujki uraság éppen ott állott a barátjával a kastély előtt, s azzal vidította vendégeit, hogy egy kicsi kővel folytonosan ütögetett egy nagy követ.
A szamár mindjárt felismerte a helyzetet, s mivel tudta, hogy ilyen helyzetben miképpen kell beszélni, súgni kezdte Tóbiásnak: "Ó, be csodálatos! Nagy világot bejártam már, de ilyen okos játékot nem láttam még soha!" Tóbiás azt súgta vissza neki, hogy ezt semmiképpen nem mondhatja, mert őt az anyja egyenességre és igazságra tanította, márpedig az nem igaz, hogy ez a játék olyan nagyon okos volna. Amikor a szamár azt súgta erre, hogy az egyenességet és az okosságot nagyobb dolgokra kell tartogatni, akkor Tóbiás is meggondolta magát, összeütötte nagy ámulattal a tenyerét, és felkiáltott:
- Ó, be csodálatos! Nagy világot bejártam már, de ilyen okos játékot nem láttam még soha!
A vendégek mindjárt arra fordultak, Hujki uraság pedig felkérdezte Tóbiást:
- Hát te itt mit keresel?
Tóbiás azt felelte, hogy ezen a világon mindenki keres valamit; a bolond az eszét keresi, amint a sok példa mutatja, ő pedig szolgálatot keres, s ezzel a jódolgú szamarával bé is állana szívesen a magosan tisztelt úrhoz.
Mialatt ezeket a szavakat mondotta Tóbiás, úgy nézte őt Hujki uraság, mint valami mulatságos személyt. Amikor kigyönyörködte magát, folytatásképpen a szamarat kezdte kerülgetni, aki illedelemből még a farkát is fölemelte, hogy a gazdag uraság mindenütt jól láthassa. Ezzel a cselekedetével sokat lendített a szamár a dolgon, mert a vendégek igen jól kacagtak, maga Hujki uraság pedig így válaszolt Tóbiásnak:
- Szerencséd van, mert a szamarad kétszeresen tetszik nekem. Fel is fogadlak mindjárt, ha megfelelsz egy kérdésemre.
- Rajta hát! - biztatta Tóbiás.
Hujki uraság vizsgálódni kezdett, majd a nagy kőre és a kicsi kicsire mutatott, amiket ütögetett volt össze, s azt kérdezte Tóbiástól, hegy melyik kő fog eltörni előbb, ha ő ismét ütögetni kezdi azokat.
- Ha az úr ütögeti, akkor a kisebbik - felelte Tóbiás. - De ha én ütögetném, akkor a nagyobbik.
Nagyon meresztette a gazdag ember a szemét, hogy értelmét vegye a szónak, de azt mégsem találta ki.
- S azt te mért mondod? - kérdezte.
- Azt azért, mert az úr gazdag ember, és a nagyokat pártfogolja; én ellenben szegény ember vagyok, és a kicsiket pártfogolom.
A bátor felelet annyira megtetszett Hujki uraságnak, hogy helyből felfogadta Tóbiást. Azt a kötelességet rótta neki, hogy szamarának a hátán mindennap hajtsa dologra a munkásokat, és vigyázzon is fel azokra. Meg is kezdte Tóbiás a szolgálatot mindjárt, s abban nem volt fennakadás semmiféle. A hetedik nap azonban szinte megtörtént a nagy baj, mert Hujki uraságnak a barátai megint egybegyűltek, hogy valami mulatságot űzzenek újból. Ittak és lakmároztak egész nap és egész éjjel; jó hajnalban pedig, amikor nagy részegségükben már nem tudták, hogy mihez foghatnának, a nagy gazda eléhívatta Tóbiást, és azt kérdezte tőle:
- Melyik az én legpéldásabb munkásom, te szamaras fickó?
Tóbiás megmondotta, hogy ez és ez, mire Hujki uraság parancsot osztott. A parancsban az volt, hogy az illető munkást rögtön teremtsék elébe. Amikor elhozták a példás szegény embert, a gazda nagy tüzet tétetett a kertben, majd a házi szakácsot is odarendelte, de nagy alabárddal a kezében. Amint a szakács megérkezett, nagy ceremóniába állította a barátait, kiknek színe előtt lehúzatta a munkás lábbelijét, s amikor ez kedve szerint jól megtörtént, akkor felszólította Tóbiást:
- Olvasd meg pontosan, hány lábujjkája van ennek a munkásnak!
Tóbiás megolvasta és jelentette:
- Tíz.
- Most gyere, olvasd meg az enyimet is, hadd lássuk, nekem hány van.
Az uraságnak jó puha sárga csizmája volt, azt lehúzta Tóbiás mind a kettőt, az olvasást is megejtette, és ugyancsak tíz lábujjkát jelentett. Amikor a gazdag ember ezt meghallotta, háborgással és fennhangon kezdett szólani:
- Igazság-e az, kedves barátaim, hogy ennek a munkásnak is annyi lábujjkája legyen, mint nekem, akit ő szolgál?
- Nem igazság! - kiáltották a jóbarátok.
Erre Hujki uraság odaintette a szakácsot, és megparancsolta neki, hogy a nagy alabárddal vágja le a munkásnak egyik lábujjkáját, és az igazság emlékére azt áldozza fel a tűzön.
Tóbiás, amint meghallotta ezt a rendeletet, mindjárt lábujjka védelmére akart kelni, de a szamár egyebet súgott neki. Ennek folytán nem cselekedett semmi olyant, ami vesztét okozhatta volna, hanem elvonult hallgatagon a szállására, és magában háborogva töltötte reggelig az időt. Reggel felkelt, és a szamarat elindította, hogy napi szokás szerint a kútnál megitassa. Ahogy mentek volna el a kastély mellett, a szamár betekintett az egyik ablakon, pedig azt sohasem tette azelőtt.
- Mért néztél bé az ablakon? - kérdezte Tóbiás.
A szamár nem felelt, hanem intett a kétágú farkával, hagy nézzen bé Tóbiás is.
- No, mit láttál? - kérdezte azután.
- Én a gazdámat.
- Mit csinál?
- Aluszik az ablak mellett a földön.
- Hány füle van?
- Nyilván kettő.
Tóbiás csodálkozott, hogy miket kérdez a szamár, de nem szólott semmit. A szamár sem folytatta tovább, hanem haladott szép léptiben a kút felé, hogy igyék. Neki is állott, ahogy máskor szokta; de egyre csak döjtötte magába a vizet, s nem akarta abbahagyni. Tóbiás türelmesen várt, de végül mégis belétekintett a kútba, s hát a vizet mind kiitta abból a szamár.
- Mit csináltál? - kérdezte ámulattal.
- Még semmit, csak ittam - felelte a szamár.
Jól van, nem firtatta tovább Tóbiás a dolgot, hanem azon igyekezett, hogy induljanak vissza. Mentek is, mint máskor, de amint ahhoz az ablakhoz érkeztek volna ismét, ott a szamár megállott, és jól körülnézett. Amikor pedig látta, hogy sehol nem jár az égvilágon senki, akkor a nagy fejét bedugta hirtelen az ablakon, és olyan árvizet zúdított ki magából, hogy annak az árvíznek a nagy ereje rögtön elvitte az uraság egyik fülét.
- Mehetünk, mert az igazság helyrebillent! - mondta gyorsan a szamár.
Igaz, hogy az igazság helyrebillent, de helyette a nyugalom és a békesség felborult az egész uradalomban. Mert amikor Hujki uraság a fülén kívül kiszabadult az árvízből, a birtokait őrséggel vétette körül, hogy senki elmenekülni ne tudjon, azután pedig nagy vallatásba kezdett. Hét napig folyt az emberek vallatása, de a szamarat nem vette emberszámba az uraság. Amikor a hetedik nap sem látta senki, hogy micsoda balvégzet vagy vihartünemény vitte el a gazda fülét, akkor Hujki uraság ismét nagy tüzet tétetett a hetedik nap éjjelén, s az udvari népet és a munkásokat mind a tűz mellé rendelte.
Ő maga azt csinálta, hogy felhágott egy nagy emelvényre, s amiképpen Mózes egykoron, ő is mennydörögve szólott, csakhogy nem olyan nevezeteset. A fülét kérdezte most is, hogy az miféle módon ment vajon veszendőbe! Amikor látta, hogy most sem akar felelni senki, megparancsolta az őrségnek, hogy állítsa sorba mind az egész népet, hogy az udvari szakács kiszúrhassa mindenkinek az egyik szemét.
Tóbiás nagyon felháborodott a kegyetlen parancs hallatára, s nem lévén mellette a szamár, aki helyesebbet súghatott volna, nagy nyersen csak ennyit kiáltott közbe:
- Nem fogadjuk el!
Mindjárt láthatta, hogy nem szavazott helyesen, mert Hujki uraság őt fogatta el legelőször, s nem a szemét szúratta ki, hanem a nyelve kivágását parancsolta meg. Hiába hősködött és taszigálta el maga mellől a fegyveres őröket, mert végül mégis megfogták, és kivágták irgalom nélkül a nyelvét.
Azután odaadták a szamarát, és mutatták neki a kaput.
Szegény Tóbiás felült a szamárra, és hazáig le sem szállott róla.
- No, mit szolgáltál? - kérdezte az anyja.
- Mú, mú, mú! - felelte Tóbiás, majd kitátotta a száját, és mutatta, hogy a nyelve helyén egy szabad térséget szolgált.
Amikor az asszony meglátta ezt a fogyatkozást, egy szikrát sem jajveszékelt, hanem egyenesen odament az almáriomhoz, s annak a legrejtettebb rekeszéből elővett egy ezüsttartályt. Azt odahozta, s Tóbiás előtt kinyitotta, s hát egy gyönyörű, piros emberi nyelv volt benne; olyan, mint a tulipán. Tóbiás nagy és hirtelen örömében két kézzel kapott a nyelv után, hogy azt magának felszerelje, de az asszony visszahúzta az ezüsttartályt, és azt mondta:
- Várj a mohósággal, mert törvény alatt van a nyelv. Isten azzal a feltétellel adta volt nekem ezt az első titkos ajándékot, hogy senkinek semmi kincsért nem adhatom oda, de egy olyan szamárért, amelyiknek kétágú farka van, akárkinek odaadhatom.
Mint egy bakkecske, akkora nagyot ugrott Tóbiás erre, s így kiáltott fel:
- Hu-hu!
Az anyja azt mondta, hogy ne búgasson, mint a bolond, hanem induljon el ismét a világba, és keressen egy olyan szamarat, ha kap, amilyent mondott. Tóbiás most nem készülődött sokat, hanem egyenesen kiment az udvarra, és az alkalmas szamarat falusi szokás ellenéve bevezette a házba; és mindjárt a hátulsó felével fordította az anyja felé, hogy a kétágú farkát késedelem nélkül látni lehessen. Amikor az asszony ezt meglátta, s még a kezével is megfogta, nehogy valami csalás legyen, akkor a nyelvet odaadta Tóbiásnak, aki nemcsak beszélni tudott azzal a nyelvvel, hanem sokkal ékesebben szólott általa, mint az eredetivel.
Ahogy ez szerencsésen elintéződött, ismét felkészült Tóbiás, hogy másodszor is a világba menjen. A bogos pálcát és a három fej vereshagymát most is rendesen vitte, de nagy bánatára a szamarat otthon kellett hagyni. Nem baj, így is lesz valahogy, azt gondolta magában, de olyan furcsa szerencsére mégsem számított, mint amilyen nemsokára érte. Ez a furcsa szerencse akkor esett meg véle, amikor egy ciheres erdő szélén leheveredett, hogy a harmadik vereshagymát megegye. Mert amint ennek is megbontotta volna a héját, az erdőből előtűnt hirtelen egy kecske, akinek a két szarva között volt a tőgye.
- A héját nekem adod-e? - kérdezte a kecske is.
Tóbiás elkacagta magát, mert az jutott eszébe, hogy vajon mi lenne, ha a héját most nem adná oda. A kecske azt gondolta, hogy az ő különös viseletén kacagott a tőgyire nézve; azt válaszolta emiatt, hogy Tóbiás immár megsütheti a hagyma héját, mert neki csúfolódás mellett nem kell. Hiába erősítette Tóbiás, hogy nem a különös viseleten kacagott, mert a kecske nem akart engedni a szóból. Végül mégis megegyeztek abban, hogy ha Tóbiás négykézláb megkerüli százszor a kecskét, akkor a békét meg lehet kötni. Négykézlábra állott tehát a meggondolatlan legény, mert a nyilvánvaló szerencsét nem akarta elszalasztani, de már a hetvenedik fordulaton túl bezzeg nem kacagott, hanem inkább sírt volna. Valahogy mégis felvitte kilencvenkilencig, de mászva, mint a béka, s békában is csak olyan, amelyik halálos betegségben szenved. Többet egyet sem tudott mozdulni, hanem eltepsenve feküdt a földön. Most a kecske kacagott, nem Tóbiás, de a jóféle állat végre mégis megsajnálta, és odatartotta neki a tőgyit, hogy huzintson egy kicsi tejet belőle. Tóbiás úgy erőre kapott egyszerre a tejtől, hogy a négykézláb való megkerülésben a második százat is felajánlotta. A kecskének azonban több esze volt, és azt mondotta Tóbiásnak, hogy most induljanak el inkább, és keressenek megélhetést.
Az úton elmondta Tóbiás, hogy Hujki uraságnál miképpen járt volt előzőleg, s egyúttal azt a gondolatát is kifejezte, hogy lehetőleg most nem menne gazdag és istentelen emberhez, hanem éppen megfordítva.
- Jó, hogy mondod - felelte a kecske -, mert ismerek nem messze egy szegény papot, s ahhoz megyünk.
El is mentek a szegény paphoz, akit foltos reverendában találtak, amint éppen száraz kenyeret morzsolgatott. Köszönt neki Tóbiás, ahogy illik, de mielőtt egyebet is szólhatott volna, a pap kitartotta maga elé a kenyeret, s így szólt:
- Úgy menj el, ahogy jöttél, mert én is ezt a száraz kenyeret eszem.
Ha egy szegény papra lehetne haragudni, akkor Tóbiás is megharagudott volna, amiért koldusfélének nézték. Azonban sértő szó helyett előadta csendesen a szándékát, hogy ő nem kéregető, hanem becsületes szolgálatot keres, mégpedig szegény és istenfélő embernél. A pap azt felelte neki, hogy fel is fogadná szívesen, ha módja volna hozzá, de módja nincsen.
- Nem baj - mondta Tóbiás -, mert a fizetésre nézve könnyen megegyezünk, mivel én semmiféle fizetést nem kérek, csupán száraz kenyeret a hasamnak s a magam számára pedig emberséges viseletet.
Ebbe a pap szívesen beleegyezett, mert azt gondolta, hogy a haszon, amit Tóbiás a munkájával fog hajtani, sokkal többet megér a száraz kenyérnél. Ilyen feltétel mellett fel is fogadta tehát, és mindjárt munkát adott neki. Tóbiás rendesen végezte a munkát, de a pap egész nap elfelejtette, hogy legalább száraz kenyeret adjon neki. Este is kenyér nélkül hagyta meg neki, hogy hajnal előtt talpon legyen, mert munka nélkül nem lehet megélni. Tóbiás nem szólott semmit, hanem lefeküdt, és azon gondolkozott, hogy vajon ez az étlenség mire fog vezetni. A kecske jól látta, hogy micsoda dolog kezdődött ennél a háznál, ahova ő vezérelte Tóbiást; éppen azért odament hozzá még hajnal előtt, és tejet adott neki.
Így ment ez már kilenc napig; s a papot ölte meg a csoda, hogy ez a legény semmit sem eszik, s mégis mindegyre jobban füstöl a keze alatt a munka. Nem szólott azért semmit, hanem azon gondolkozott, hogy micsoda munkát adhatna olyant a legénynek, amihez nagy erő kívántatik. Volt neki egy kicsi kertje, amiben a fák gondozatlanul vadoskodtak, s amit a bokrok is befolytak volt egészen. Azt parancsolta tehát Tóbiásnak, hogy azokat a bokrokat irtsa ki tövestől, de egy szikra se maradjon. Tóbiás odament a kertbe, de nem vitt semmi kézbelit, hanem puszta kézzel úgy kitépdeste a bokrokat a földből, akár a lenge és haszontalan burjánokat. A pap nagyon felhevült magában a csodálattól, de most sem szólott semmit, hanem rámutatott egy szilvafára, amelyik már egészen ki volt száradva.
- Azt is ki kéne vágni - mondta csak úgy, a foga hegyiről.
Tóbiás megfogta szépen a fát, és egy huzintással kihúzta tőből.
- Van-e még? - kérdezte.
Nem volt, aki feleljen neki, mert a pap úgy megijedt a Tóbiás erejétől, hogy befutott a házba, és az ajtót magára zárta. Egész nap ott főtt a feje a jó hűvös szobában, de mégsem tudta kitalálni, hogy a Tóbiás erejének mi lehet a magyarázata. Reggel azután fordított a dolgon, mert alázatosan odament Tóbiáshoz, s könyörögve esdeklett neki, hogy árulná el a titkot. Érdemtelen volt rá, de a jólelkű legény mégis megmondotta, hogy mitől nyerte nagy erejét. Amikor a pap meghallotta a dolgot, még jobban kezdett könyörögni, hogy a kecske tejéből ő is kaphasson. Jól van, adott neki abból is Tóbiás, de hamarosan láthatta, hogy rosszul cselekedett, mert a pap nagyon elbízta magát, és az erejét arra használta, hogy mindenféle módon gazdagodjék. Nagy fákat hordott össze és óriási köveket, hogy a kicsi háza helyébe azokból palotát építsen. Csakhogy a tejet igen mohón itta volt, s attól az esze úgy elferdült, hogy mindent oktalanul csinált, s még a palotája is összedőlt, amikor majdnem fel lett volna építve.
- Hát az eszedet honnét vetted? - kérdezte Tóbiástól, amikor a palota áment mondott.
- Én azt a fejemből - felelte Tóbiás.
Ismét rosszul cselekedett, hogy útbaigazította a papot; sokkal rosszabbul, mint bármikor az életében, mert a pap immár nem ismert egyebet, csak azt, hogy gazdag és okos lehessen. Éjnek idején felkelt tehát az ágyából, s szegény Tóbiásnak, amíg javában aludt, a fejét ügyesen megfúrta, s azon a likon keresztül az eszét mind kivette.
Reggel Tóbiás fel akarta húzni a csizmáját, s mindkettőt a két kezére húzta, a kalapját a szájába fogta, s a nadrágját pedig a nyaka köré tekerte, mint a pántlikát. Így, amikor kiment az udvarra, s meglátta a pap, nagyot kacagott esztelenségén, de annyi emberség volt benne mégis, hogy felöltöztette rendesen, s úgy bocsátotta útra.
A kecske hazavezette szépen, Tóbiás pedig bement az anyjához, és vartyogott valamit, de ember azt nem értette meg. A vartyogáson kívül a magaviseletéből és a bambaságából is látta az asszony, hogy szegény Tóbiás elvesztette valahol az eszét. Gyorsan odafutott hát az almáriomhoz, s annak a legeslegrejtettebb rekeszéből elővett egy aranytartályt, amiben a tartomány legokosabb esze volt elraktározva. Éppen mutatni akarta Tóbiásnak, de akkor jutott eszébe, hogy ezt a legdrágább második kincsét csak egy olyan kecskéért adhatja oda, amelyiknek a szarva között van a tőgye. Istenem, most már mit csináljon, gondolta a szegény asszony, s nagy bánatában szinte elment az ő esze is. Végre azt gondolta fel, hogy ő bizony elmegy ki a szamárhoz, s tőle megkérdi, hogy hol és merre lehetne vajon egy ilyen kecskét kapni. Amint ment volna kifelé, hát az udvaron ott áll a szamár, s a kívánt kecskével éppen arról beszélget, hogy bizonyosan háború lesz nemsokára, mert az emberek nagyon rosszak. Az asszony nem szólott belé a tanácskozásba, hanem visszafutott hamar a házba, és a likon, amelyik szerencsére még nem forradott volt be, a tartomány legokosabb eszét a Tóbiás fejébe eresztette.
Olyan lett Tóbiás egyszeriben, mintha emeleten ébredett volna fel. Szépen megköszönte az anyjának minden jóságát, és helyből megfordult, hogy ismét a világba menjen. A bogos pálca helyett most egy ceruzát vett magához, a három fej vereshagyma helyett pedig három zsebkönyvet, amelyekbe írni lehetett.
Az első nap nem csinált egyebet, csak ment és gondolkozott, ellenben a második nap reggelén leült egy réten, hogy eddigvaló gondolatait írásba tegye. Amint éppen elővette volna a ceruzát, odarepült egy varjú, és azt kérdezte:
- Mit akarsz azzal a ceruzával és a zsebkönyvvel?
- Leírom a gondolataimat- felelte Tóbiás.
- Kár, hogy azzal töltöd az időt - mondta a varjú, és okosan elmagyarázta, hogy manapság az emberek úgyis semmibe veszik az okos gondolatokat, s még csúfolódás és börtön is lehet a jutalma, ha netalán igen igaz és okos gondolatokat írna le.
Tóbiás elgondolkozott a tanácson, s mivel most neki is volt esze jócskán, eltette szépen a ceruzát és a zsebkönyvet.
- Hát te mit tudsz? - kérdezte a varjútól.
- Én varázsdoktor vagyok - felelte a varjú.
Tóbiás nagyon megörvendett, hogy éppen varázsdoktor a varjú, s azt az indítványt tette, hogy induljanak el ketten, járják be a falukat, és ahogy tudják, gyógyítgassák a szegény betegeket. A varjú egy kicsit sandítva nézett, de azért ő is megfogadta a Tóbiás tanácsát, s nyomban el is indultak.
Már az első faluban meggyógyítottak igen sok beteget, s a másodikban még többet. A hírnevük is úgy elterjedt hamarosan, hogy Tóbiást mindenütt küldöttség várta a falu végén, s olyan tiszteletben részesítették, mint egy apostolt. Így történt, hogy amikor éppen a kilencedik faluban gyógyított volna, odajött hozzá egy nyári reggelen a falusi tanács, s arra kérte Tóbiást, hogy a mai nagy és emlékezetes napon legyen a falu szószólója.
Hát mi történik ma? - kérdezte Tóbiás.
- Jön a király őfelsége - mondták a tanácsosok -, s a falu neviben fel kéne őt köszönteni. Úgy méltó, hogy ezt a tisztességet a legokosabb és legnevezetesebb ember cselekedje meg a királlyal.
Tóbiás nem akarta elvállalni a nagy megtiszteltetést, de a varjú azt súgta neki, hogy csak vállalja el. No, jól van, ebben meg is egyeztek, s mikor következett a dél ideje, elindultak a falu vége felé, hogy ott fogadják a királyt. Útközben azt mondta Tóbiásnak a varjú, hogy vegye a vállára, mert valamit szólani szeretne. Amikor Tóbiás ezt megcselekedte, a varjú azt súgta a fülibe, hogy álljon ki ugyan a király elejébe, de szólani egyet se szóljon, mert ő azt a felit elintézi. Miután azonban ő a szótlanságot pótolni fogja, a többit intézze Tóbiás a maga fejéből, ahogy tudja, hiszen okos ember.
Úgy is lett, ahogy a varjú akarta, mert amikor szép ünneplőben mind felállottak, és a király is megérkezett a díszes kísérettel, Tóbiás kiállott a menet élére, ahogy a szószólónak azt csinálni kell. Mindenki csendben és alig szuszogva várta a szót, s amikor éppen legnagyobb volt a csend, a fejük felett megszólalt a varjú a fán:
- Kár, hogy a fejed fennáll!
Egyszerre nagy riadalom lett, mert mindenki azt hitte, hogy Tóbiás mondotta ezt a köszöntőt, s különösen a király hitte azt. Rá is mutatott mindjárt Tóbiásra, és harsányan azt parancsolta, hogy meg kell a gyalázót fogni. A parancsra többen eléugrottak a díszes kíséretből, de két ember ugrott elé a legjobban: az egyik Hujki uraság volt, a király frissen szegődött játékmestere; a másik pedig a szegény és nagy erejű pap, mint udvari káplán.
A király rámutatott Hujki uraságra, és azt mondta neki:
- Vágd ki ennek a gyalázó embernek a nyelvét!
Tóbiásnak felrémlett a nagy veszedelemben is, hogy a varjú mit mondott volt, s az eszét gyorsan munkára serkentette, valamiképpen a maga fejéből is helyesen tudjon cselekedni. Támadt is egy gondolata rögtön, mert abban a percben, amikor Hujki uraság közeledett a késsel, gyorsan a szájához kapott, s kivette onnét a nyelvét, és a zsebébe rejtette. Azután kitátotta a száját, és várta, hogy mi lesz.
- Nincs ennek az embernek nyelve! - jelentette a játékmester.
- Vágd ki, mert különben a halál fia vagy! - felelte a király.
Szegény Hujki uraság is feltalálta hamar magát, mert gyorsan kivágta a maga nyelvét, csakhogy a haláltól megszabaduljon, s azt a kivágott nyelvet egy ezüsttálcán felmutatta a királynak, aki bólintott, hogy jól van. S a bólintás után, mint akinek az első falat után jön meg a legnagyobb étvágya, ráparancsolt a papra, hogy a gyalázó embernek vegye ki a nyelve után az eszét. Ahogy ezt hallotta Tóbiás, rögtön lehajolt, mintha a halál előtt görnyedne össze, de a kalapját a feje alá tartotta, s abba mind belérázta az eszét, mert a lik még nem forradott volt bé.
- Nincs ennek az embernek esze - jelentette a pap.
- Vedd ki, mert különben halál fia vagy! - felelte a király.
A szegény pap is meg akart menekülni a haláltól, s ezért inkább kivette a maga eszét, s egy aranytálcán felmutatta a királynak, aki ismét bólintott, hogy jól van. De erre a második bólintásra a varjú is lerepült a fáról, felkapta az ezüsttálcáról a nyelvet, és egy szép fiatal leánynak, aki éppen a király mellett állott tátott szájjal, olyan ügyesen ejtette a szájába belé, hogy az a lány egyszeriben felkiáltott:
- Édesapám, beszélni tudok!
A király olyan boldog lett egyszerre, amilyen sohasem volt, mert a leány, aki most megszólalt, az ő néma leánya volt. Ki is derítette mindjárt, hogy ebben a dologban a fő érdem Tóbiást illeti meg.
- Mit kívánsz, fiam? - kérdezte a király.
Tóbiás intett, hogy várjon egy cseppet a király, mert a zsebéből a nyelvét és a kalapjából az eszét vissza akarja tenni. Vissza is tette mind a kettőt, ahogy kell, s akkor így szólt:
- Kettőt kívánok, felséges uram.
- Mi az első?
- Az első az, hogy a leányát adja nekem feleségül.
A király odaadta, s a leány szívesen ment, mert Tóbiás szép legény volt, s így bátran gondolhatta, hogy a nyelve után a boldogságát is megtalálja nála.
- S mi a második? - kérdezte a király.
- A második az, hogy a király őfelsége vegye el feleségül az én édesanyámat.
Jól van, gondolta a király, ez a legény biztosan nem akárkit ajánl nekem, s igent bólintott a második kérésre is.
No, készülődni kezdtek, hogy menjenek hamar az asszonyhoz lakodalmat ülni, s amint készülődtek volna, meglátta a király, hogy az aranytálcán ott van a gazdátlan ész.
- Hát ezzel mit csináljak? - kérdezte Tóbiástól.
Tóbiás mindjárt ráfelelte:
- Elvisszük magunkkal, mert a kormányzáshoz még szükséges lehet.
El is vitték, s otthon olyan lakodalmat csaptak, hogy még a kecske is négyágúnak látta a szamár farkát, aminek itt a vége.
/IDŐJÁRÁS/
Mielőtt leborulna az este, szokásom szerint széjjeltekintek mindennap a földön, mintha szívem szerint gondviselője volnék a világnak. S amit ilyenkor látok, azt néha elmesélem azoknak, akik nem érnek reá széjjeltekinteni soha.
Azon a nyári estén is, amelyen elkezdődött ez a történet, meghordoztam szememet a világon. Mosolyogva és majdnem együgyű módon esteledett. Nem is hittem volna, hogy másnapra béfelhősödik az ég, és naphosszat nyargalásznak az apró szelek. Tisztán ereszkedett a szendergő alkonyat, a fák tele voltak lelki tartalommal, és a virágos füvek gyöngyösen hevertek. Ennél többet nem is igen vettem észre a világból, mert ahogy ott álltam figyelő helyemen, egy jámbornak tetsző és termetes legényt pillantottam meg. A derengés rámájában valósággal óriásnak látszott. Gazdag bajusza volt és dús hajzata; s a mellét is busás szőrzet borította, akár egy óriási, gyönyörű majomét.
Ott állott az udvaron a legény, a csűr jobbik szárnyánál. A háta mögött nyitva volt az istálló ajtaja, melyen keresztül két hatalmas és hasznos ökörhöz lehetett jutni. A gyapjas legény a nyugati ég peremét nézte, amely szelíd pírban szenderedni látszott, miközben az esti csillag, a messzi égen, már fütyörészett. Szeme az ég peremét nézte; a két füle azonban, mint a lusta, nagy madár szárnya, kinyúlva lebbent hátrafelé, a fülek hegye pedig lustán himbálódzott a zajra, melyet az ökör evés közben mindig felidéz.
Sokáig figyeltem a legény tekintetének vaskos nyugalmát, s úgyszintén az ő két fülének pajzán lebbenéseit. Jó ideig figyeltem, de aztán, bizony én meguntam. S levettem róla a szemem. De a következő pillanatban már úgy jártam, ahogy jár más közönséges ember is, aki nem becsüli meg a látványt, amelyből gazdag és biztató jövendőt lehetne jósolni. Vagyis az erős és derűtermő legény helyett egy vénembert pillantottam meg, aki a ház bejáratánál üldögélt, a második lépcső fokán. A két tenyere között tartotta öreg fejét, amely úgy hasonlított a legény fejéhez, ahogy az őszi levél hasonlít a tavaszihoz.
A látvány felhőt sodort a kedvem elé.
Talány, hogy miért.
Nyilván azért, hogy a lét órájára találtam tekinteni, amely az idő múlását jelezte. Vagy talán azért, mert visszásnak véltem, hogy apa és fiú egyaránt dologtalanul töltik az időt; s abban a dologtalanságban még az sem jut eszükbe, hogy szóljon bár egyet valamelyik a máshoz. Szívem szerint, melyet a lét órája amúgy is felhevített, szerettem volna tüzet lobbantani az udvar közepén, vagy vigyori ördögöt lógatni alá a szunnyadó légből. Hadd riadjanak fel az esti tespedésből. De hát nem jutott arra időm, mert mielőtt cselekedni tudtam volna, az eresz ajtajában megjelent egy öregasszony, és azt mondta:
- János, gyertek vacsorázni!
Hát mégis jobb lett volna a lobbanó tűz vagy a vigyori ördög. Mert az öregasszony szavára nem mozdult senki. Sem a legény, sem az apja.
Engem azonban még jobban elöntött az ingerület.
- Öntse ki! - szóltam közbe.
De hát a vénasszony, viseltes fülével, nem fogta fel a szót.
- Nem hallottátok?! - rendelkezett újból.
Erre az öreg csakugyan megmozdította a fél bajuszát.
- Kit hívtál? - szólt oda.
- Kit, kit!
- Mert Jánosok itt ketten vagyunk.
- Hát akkor jöjjön a harmadik: a szolgabíró!
No, erre az öreg János mégis felállt a lépcső fokáról, és odaszólt a fiához:
- János, nem láttad a szolgabírót?
Megmozdult erre az ifjú János is, s menten elindult a ház felé, nehogy a szolgabíró jönni találjon csakugyan, s megegye a vacsorát. A hasznos léptekhez csatlakozott az öreg is, s bémentek mind a ketten a házba, és nagy szorgalommal elköltötték az eledelt. János nagyot nyújtózott a végén, s utána megnézte az ágyat.
Mint máskor is, vacsora után.
S ahogy ezt látta az öregasszony, felriadt mindjárt a szeme, mint a dongó, s úgy tekintett a fiára. Micsoda dolog ez! Hát már sohasem fürkészkedik a lányok után, hanem csak eszik, utána nyújtózik egyet, s már veti is a pillantásával az ágyat?
- Micsoda legény vagy te? - szólt rá.
- Én ilyen álmos - mondta János.
- Hát én házasodjam meg helyetted?!
Nagyon hirtelen jött a szó; s bozontosan is, mint a bokorból a medve. János meglapult előtte, mintha úgy tett volna, hogy ő nincs is.
- Nem hallottad? Járj a lányok után!
- Kicsoda? - kérdezte János.
- Te, magad!
Közéjük vigyorgott a vén János.
- Ne félj, engem nem is küld! - mondta.
Utána szétfolyt a csend a szelíd falusi házban, s a csend tetején, mint az olaj, úgy úszott vastagon az anyai parancs; hogy járjon a lányok után, és házasodjék meg.
- S aztán kit vegyek el? - kérdezte nagy későre János.
- Vedd el Hadnagy Rózsát!
- Jó - mondta János.
Aztán lefeküdt.
Elmúlt a hét, s megérkezett a vasárnap. S azon a vasárnapon úgy történt éppen, hogy Hadnagy Rózsával szembetalálkozott János. Karcsú leány volt Rózsa, gyöngyszemű és pezsgő. Abban az álló helyben el lehetett volna feleségül venni, de mivel akkor is langyos és szelíden szép idő volt éppen, hát János csak így szólott hozzá:
- Anyám azt mondta, hogy vegyelek el.
Megvillant Rózsának a szeme, és nagyon furcsán nézte Jánost.
- Anyád mondta? - kérdezte hegyesen.
- Anyám.
- S hát te?
- Én gondoltam, szót fogadok neki.
Begyesre húzta magát a lány, és nagyon kedvezőtlenül nézte Jánost. Nézte a lábát, a derekát s majd a fejét. De a legény nagy nyugalommal állta a nézést; valahogy olyanformán, mint egy nehéz épület a csipdeső szelet.
- Hát mondj te is valamit! - biztatta János.
- Én?
- Te, te.
- Végy el egy farsangi jégcsapot! - adta meg Rózsa a választ.
S azzal úgy rebbent tova, mint egy barázdabillegető.
János pedig hazament, leült a kályha mellé, megtörölte szelíden a száját, s így szólt:
- Édesanyám, beszéltem Rózsával.
- No, s mit mondott?
- Azt mondta, hogy vegyek el egy farsangi jégcsapot.
A jégcsapra nevetni kezdett az öreg János; s úgy nevetett, hogy nagy mulatságában még a padlót is ütögette a két sarkával. De éppen akkor szél kerekedett, valami hirtelen forgószél, s az egyik ablaknak a tábláját egyszerre kivágta. Abban a pillantásban, mint akinek szél a társa, János is felugrott a kályha mellől, s olyant süvített, mint a társa, a szél.
- A kutya mindenit! - mondta utána.
De a következő percben, amikor tovanyargalt már a szél, és a nyomában szétfolyt ismét a csend, János visszaült megint a kályha mellé, s olyan szelíden tekintett széjjel, mintha az előbb nem a mindenit szidta volna a kutyának, hanem csontot vetett volna neki. S annak a szelíd tekintetnek a derűjében az öreg János is elrendezte a bajuszát, s így szólt:
- Te János, tudok én egy mesét.
- No, s hogy szól? - kérdezte gyermeki szívvel János.
- Az úgy szól - felelte az öreg -, hogy volt egyszer egy ember, s annak volt egy nagy erős fia. Az a nagy erős fiú együtt járt az idővel. Vagyis, amikor szél volt; akkor a széllel együtt süvöltött; szép időben azonban még egy rózsát sem tudott leszakítani magának.
- Akkor imádkozzunk romlott időért! - szólt belé János.
- Hadd legyünk jó gazdák, ugye? - mondta az öreg.
S nevettek mind a ketten.
A vénasszony elhallgatta, hogy miképpen bölcselkedik a két férfiú, de jól tudta, hogy nemcsak a beszéd, hanem az élet is félremegy ezen a módon. A figyelmüket kérte tehát, és azt mondta:
- Sokat tudtok olyant is, ami haszontalan. Egy meg egy, az kettő: vagyis János házasodjék meg. Mert ha megházasodik, abban benne lesz minden mese, amit csak ember ki tud találni.
- Meg, meg, de hogyan? - kérdezte János.
Erre az öreg felemelte az ujját, hogy ő tudja; s így szólt:
- Mondd meg, amit én mondok!
- S maga mit mond?
- Én azt, hogy csókold meg Rózsát.
János szót fogadott, s amikor ismét szembetalálkozott Rózsával, azt mondta neki:
- Állj meg egy kicsit.
Rózsa megállt, s nevetve kérdezte meg:
- No, elvetted-e a farsangi jégcsapot?
- Nem vettem el - felelte János.
- Hát akkor?
Nagyon szerencsétlen idő volt ismét, vagyis derűs és nyugalmas. A legény így folytatta tehát:
- Apám azt mondta, hogy csókoljalak meg.
Megvillant Rózsának a szeme, és hegyesen nézte Jánost.
- Apád mondta?
- Apám.
- S hát te?
- Én gondoltam, szót fogadok neki.
Begyesre húzta magát a lány, s így szólt:
- Csókold meg a farsangi jégcsapot!
S azzal úgy rebbent tova, hogy még az orra is kukra állt.
János pedig hazament, és szomorúan jelentette az öregnek:
- Édesapám, beszéltem Rózsával.
- No, s mit mondott?
- Azt mondta, hogy csókoljam meg a farsangi jégcsapot.
A vénasszony úgy kezdett nevetni, hogy még a ráncok is kifeszültek az arcán. Látta az öreg János, hogy egyenesen őt neveti a felesége, s azért csendesen így szólt:
- Okosat mondott az a Rózsa, te! Mert néha én is úgy gondolom, hogy jobban tettem volna, ha magam is a jégcsapot csókolom meg legény koromban.
- Növesztünk magának egyet a farsangon - felelte a vénasszony.
János nem szólott semmit, hadd törlesszenek egymáson az öregek. S azon a kedves törlesztésen kívül nem is történt egyéb békétlenség a házban. Így aztán, akár a langyos és illatos nyári este, ők is nagy derűben borultak meg éjszakára. S úgy múltak az éji órák is, nyugtató álomban és puhán. Hanem hajnali pirkadáskor arra serkent János, hogy zúg a levegő az ablak alatt, és morog az ég. S ahogy a zúgás és az égi morajlás a fülébe ömlött, egyszerre az ő arcán is meggyúródtak a vonások, sőt némelyik ingerkedve meg is kunkorodott. A szemét delejesség szállotta meg, az izmai pedig megfeszültek, miként odakünn a növények és a fák gyökerei. Aztán egyszerre felugrott az ágyból, s olyan magas volt abban a megbolydult nagy erejében, hogy szinte a gerendát érte forró fejével. Kifeszítette nagy erős mellét, s még a kicsi ház is ijedten lapult meg, ahogy megdördült a hangja:
- Házasodik a világ!
Egyszerre felült az öreg János is az ágyban, s odaszólt a fiának:
- Hát oroszlán vagy te, János?!
A vénasszony is megszólalt, nagy intelemmel:
- Hallgassatok, vihar van!
János a szoba közepén állt, s onnét recsegte:
- Az van, vihar van!
Kinyitotta az ablakot, s ahogy bézúdult azon a hajnali erő, így folytatta a szót:
- Gomolyog az ég, s recsegnek a fák! Beszél a világ, s nem azt tanácsolja, amit a szülők! Hanem azt mondja, hogy meg kell ragadni Rózsát! Villámlani kell, és ropogtatni a lányt!
Az öreg János nagyot sóhajtott, hogy jaj, istenem, mit mulasztott; majd csendesen mondta:
- Eredj, fiam. Eredj, s ropogtassad Rózsát; s csapkodj a kertjébe a villámaiddal!
A vénasszony ismét inteni akarta őket, de a két férfiú már egyre csorbult, mert János kicsapta az ajtót, és az udvarra rontott, hogy az ég viharát összeházasítsa a maga viharával.
Félóra múlt, mire visszajött.
De akkor fáradt és szelíd volt már, mint a kiszolgált ágyú. Igaz, az idő is reggeli fénybe derülve mosolygott már, és a madarak énekét olyan gyöngéden babusgatta, mintha a hajnali haragja nem is lett volna igaz. Jámbor és lomha volt János, s leült az ágy szélére. Megbékélt arcát szelíden nézte az apja, majd csendesen megkérdezte:
- Adtál-e enni az ökröknek?
- Adtam.
- Akkor semmi sincs rosszul.
- Nincs - mondta János.
Az anyja odament hozzá, és megsimogatta a füle mögött.
- Ennél-e valamit? - kérdezte.
- Igen.
- S mit?
- Édes tejet - mondta János.
Adott is neki friss, édes tejet az anyja; s majd feljött a gyönyörű nap is, hogy a teremtett lényeket megajándékozza fénnyel, megmutatván ugyanakkor azt is, hogy mily békességes család az olyan, ahol a férfiak mind szelídek!
Így múltak a napok, míglen az egyik vasárnap délután János ismét szembetalálkozott a lánnyal. A nagy mamlasz legény azt sem tudta hamarjában, hogy szóljon-e Rózsához; s ha igen; mit. Talán el is ment volna mellette, ha Rózsának több esze nincs. De neki több volt, s azt mondta:
- Állj meg egy kicsit, János!
János megállt, és olyan szelíd volt, mint a tapló. De annyit mégis mondott:
- Szívesen, ha örömödre szolgál.
Rózsa nevetett, és azt felelte, hogy János ugyan nem úgy született volt, hogy neki bármivel is örömére szolgálhatna. De azért, ha éppen úgy kívánná, egy kicsit elmehetnek a határba, hogy ott messze legyenek egymástól. János bambán állott ismét, mert a két farsangi jégcsap után a harmadik jutott eszébe.
- S ott mit csinálunk, a határban? - kérdezte idétlenül.
- Megnézzük, hogy a búzánkban nincs-e konkoly - felelte Rózsa, majd nem éppen szőrmentire, még hozzátette: - S azután lessük az eget, hogy valami szózat nem hallatszik-e onnét.
- Hát nem bánom - mondta szelíden János. - A konkolyt meg kell nézni, de szózatra nem lehet számítani.
S megindultak a határ felé, ketten. Hanem a fényes levegőben olyan szépen fürdött az út, hogy János semmit nem tudott kitalálni, ami egy lánynak kedves és jó lehet olyankor. Ahogy azonban kiértek a faluból és a földekre tértek, a nyugati égen egy fodros felhőt pillantott meg. S akkor egyszerre megállott János, és úgy nézte a gomolygó felhőt, mintha ama galambot pillantotta volna meg, amelyik az olajágat hordozza néhanapján.
- Mit látsz? - kérdezte Rózsa.
- Én felhőt! - mondta János.
Nevetni kellett rajta, s nevetett is a lány, mert olyan volt a legénynek az arca, mintha az üdvössége tündöklött volna fel.
- Szereted az esőt? - kérdezte Rózsa.
- Azt az egyet igen - felelte János.
- S még mit szeretsz?
- Ami véle jár, mind!
Ezzel a rüggyel tovább mentek, s mentek. De a felhő jobban sietett, mint ők; s nőtt is közben a felhő, és a színe egyre sötétebb lett. Aztán már dagadozva, duzzogva és gyúródva jött feléjük az égen. S ahogy jött, a János egén is gyűlt és tömörült egyre a felhő, majd a homloka mögött érezni kezdte a forró feszülést is.
- Te, hát te? - kérdezte.
- Mi az, hogy hát te? - szólt vissza a lány.
- Te mit szeretsz, azt kérdem!
Rózsa csodálkozva tekintett Jánosra, aki nem lágyult semmit; de sőt, nyersen szólt a lányra:
- Felelj ebben a percben!
Rózsa megfogta a legénynek a karját, és vizsgálódva nézett a szemébe.
- Várj egy kicsit! - mondta.
- Mért várnék? - kérdezte János.
- Hadd nézzelek meg, hogy csakugyan te vagy-e!
János a felhőre pillantott, amely haragosan száguldott; s már forró szelet is gyúrt maga előtt.
- Én vagyok! - mondta.
- Beh nagyra vagy magaddal.
- Nagyra vagyok, mert ma megfogok egy pillangót!
- Hát akkor gyere - mondta Rózsa -, s keressünk egyet!
Mentek is, lábbal és szemmel, hogy keressenek hát csakugyan egy pillangót. De csak alig valamicskét űzhették a célt, mert nagy erővel megérkezett a szél, s a felhő is kezdett lefelé nyomulni. A búzatáblák ijedten hajladoztak, a madarak pedig kósza módon a torony felé repültek. Vinnyogtak a magányos fák, s az elhagyott úton megbolondult a por.
- Állj meg, Rózsa! - kiáltott János.
- De még nincs meg a pillangó! - kiáltott vissza a szélben a lány.
János közelebb lépett.
- Én megtaláltam! - mondta parázs szemekkel.
- Hol van?
Megfogta mind a két karját a lánynak.
- Itt! - lobbant a szeme.
- Jajj, ne szoríts! - mondta esdő szemmel a lány.
- Ne jajgass!
- Hát mit csináljak?
- Repdess, amíg tudsz.
- De nem tudok.
Abban a pillanatban villám hasította át a felhőt, és a mennydörgéssel zúdulni kezdett a zápor. János pedig derékon ragadta Rózsát, felemelte a levegőbe, és olyant kiáltott, mint egy boldog és óriás égi majom:
- Akkor a feleségem leszel!
Fent a János feje fölött, néhány pillanatig, táncolt és lobogott a Rózsa ruhája. Aztán, mint egy szép piros madarat, kit a levegőből fog el a szerencsés madarász, a vihar tanácsára úgy fektette János a búza közé a lányt.
A vihar lassan elvonult.
S majd kiderült ismét az idő.
János és Rózsa, mint a mátkák, úgy ballagtak hazafelé.
S amikor láttam, hogy mily szerelmesen andalognak, odamentem hozzájuk, és azt mondtam nekik, hogy az esküvőn én szeretnék lenni a násznagy. Mind a ketten elfogadtak násznagynak engem; én pedig ki sem mondhatom, úgy örültem ennek.
S örültek ők is.
Különösen Rózsának esett jól az én ragaszkodásom. Ennek a karcsú és kedves mátkaleánynak, aki kedvelt engem, különben is. Kedvelt, mert én kiszakadtam már félig-meddig a csodálatos természetből, s így nagyon jól tudtam, hogy az asszonyoknak szép és derűs időben sem elég a puszta beszéd.
Két cinege röppen, és rászáll a zöld pattanásos, kicsi szilvafára, mely a falusi tornáccal szemben vékonyan álldogál.
- Látod azt az embert? - kérdi az egyik cinege.
- Hol? - pattan a másik.
Már látják János urat mind a ketten, nevetgélve pattan rá a szemük, és pattan le róla; s ugrándoznak örömükben, hogy jaj, de mulatságos egy ilyen ember. Egy ilyen nyugdíjas fináncőrmester, akinek kalapja is van, ruhája is van, s a ruhája felett még zöld köpönyegje is!
- Kicsi kicsit ér! - mondja a pajkosabb cinege, mire a másik odarebben a tornác fájára, és János úrnak sűrűn integet a kicsi zöld fejével, amelyik olyan, mint egy jókedvű húsvéti rügy. Aztán villanva ugrik egy fordulatot, s mint valami páratlan vitéz, gyorsan és pajkosan hívogatja a társát:
- Ide gyere! Ide gyere!
Így tavasz elején korán van még szót fogadni a cinegének, így hát játszi és pazarló vonalakban kifelé iramlik a kerti fák közé; s bár János úr is zöld és óriási, a hívogató kicsi hős is otthagyja rögtön, és a másik után villan, mint egy zöld puskagolyó.
- Hö... hö... - buggyan ki János úr, ahogy elveszti szeme elől a cinegéket, majd a kalapját jobban a szemébe húzza, mert a nyugovó nap már éppen a kerítés tetejére ült véle szemben, s onnét önti fényét hatvanhét esztendős szemébe. Kicsit szomorkásan mosolyog János úr a lehúzott kalap alatt, mert eszébe jut a régi bátor és napba tekintő élet, amikor fényen és lányszemeken úgy rebbent keresztül a szeme, mint a tavaszi cinege.
Reginára emlékszik leginkább, amikor ilyen szomorkáson mosolyog. S utána még alább húzza szeme előtt a kalapot, nehogy elröpüljön a könny, ha kiesik szeméből.
Sóhajt, és összébbvonja két válla fölött a zöld köpönyeget.
S akkor megszólal, mint a jó csengettyű, a tornác alatt valaki:
- Mért nem énekel, János úr?
Megnyúlik ültéből az öreg, és kemény nyakán hallgatásra ereszti megérett fejét, mint egy öreg szarvas.
- Te vagy, Gáspár? - kérdi.
- Csak én - mondja Gáspár, ki már minden mozzanatban úgy érti János urat, mint a kicsi kakas a nagy tollahullatót.
- Ide gyere! - szól az öreg, ahogy az előbb hallá a cinegétől. Felet fordul a széken, hogy szembe találja majd jöttében a kicsi szolgát, a kalapját is rendesre igazítja, és úgy vár.
Gáspár feljön a tornácra, elejébe áll az öregnek, és azt mondja:
- Tessék parancsolni!
János úr ráfekteti puhán a szemét, és így szól:
- Vetted-e észre, hogy megjött a tavasz?
- Igen - feleli Gáspár.
- S miből?
- Én abból, hogy unalmas egyedül, mint valamikor Ádámnak.
Elneveti magát az öreg, mert mindössze tizenhat esztendős Gáspár, s furcsán talál neki Ádámot emlegetni. Mégsem feddi meg, hanem a maga hasznára fordítja a szót, vagyis azt mondja:
- Regina nénédről mit tudsz?
Gáspár leveszi a kalapot, a fejét megvakarja, és kinéz a pattanó szilvafák felé, mert ilyen nevezeteset, mint most János úr, még a király is igen ritkán ejt ki a száján. Negyedik esztendeje szolgálja az öreget, de Regina néninek a nevét még soha ki nem mondta, pedig ez a név ott lógott a fejük felett, s nem lehetett tudni, hogy mikor szakad rájuk.
No, most rájuk szakadt!
- Él s virágzik - feleli végre Gáspár.
- S egyebet tudsz-e róla?
Gáspár tud, de előbb elevenen kéne őt megnyúzni, hogy azt kimondja.
- Egyébben nem vagyok jártas - mondja.
János úr visszafordul a szilvafák felé, nézi a kerítés tetejét, majd nagy későre kiejti borzasztó titkát:
- Azt beszélik, hogy boszorkány.
- Mi nem beszéljük - mondja Gáspár.
János úr olyan hirtelen fordul vissza, mintha koros idejét nem venné komolyan.
- S más csakugyan beszéli?
- Igen, akinek annyi esze van.
- S te hiszed-e?
- Én nem - mondja Gáspár -, mert nekem sok egyéb hinnivalóm van.
Már kezdett vala megnyugodni János úr, de ezzel az utolsó hozzáfűzéssel ismét megzavarta Gáspár. S mit tehetne egyebet, a kalapot ismét a szemébe húzza, s legbelül a mélyben különös dühösséget érez; valami olyan dühösséget, mely egy hirtelen fordulattal emésztő haragba csaphat, de egy másik hirtelen fordulattal lobogó szerelembe. Jobb kezén tenyerébe görbülnek az ujjak, mint a ragadozó bagolynak; s Gáspár ezt látja.
S akkor, mint a hirtelen világosság, egyszerre eszébe jut, hogy éppen nagyhét közepén vannak, csütörtökön estefelé. S másnap éppen nagypéntek következik, amelynek világi nevezetessége is van!
Akkor lesik meg, vecsernye alatt, hogy ki igazán boszorkány!
Odalépik Gáspár a tornác fájához, fontoskodva vigyázkodik az udvaron, majd mellékesen elejti:
- Ha nem sajnálnánk egy kicsi fáradságot, holnap meg tudnánk bizonyosodni róla.
János úr ültéből előrebillen.
- Holnap?
- Ühüm - mondja Gáspár.
Azzal megfordul, és nagy szakértelemmel elmagyarázza, hogy kicsi fakanalat kell csinálni, azt bé kell pirosra festeni, s azután az öble közepén ki kell fúrni. Amikor ez megvan, s a nagypénteki vecsernye ideje is eljön, az illető ember a piros fakanalat szépen a zsebébe dugja, elmegy a vecsernyére, s ott aztán eléveszi a piros kicsi fegyvert, és a likján keresztül megleskelődi az embereket. Aki boszorkány, annak a feje hátrafelé pattan, amikor rátekintenek a likon; a többiek pedig ülnek, mint piros fakanál nélkül rendesen.
Mire Gáspár eléadja a tudományt, János úrnak kétszer akkora a szeme, mint rendesen lenni szokott. Szólani sem tud sokáig, de aztán pattan egyet, mint valódi finánc korában, s kurtán és parancsban adja ki:
- Estére készen legyen a fakanál!
Gáspárnak pattan egyet a tavaszi esze, s hamar a tudományhoz csapja, amit hirtelen gondol.
- Az illetőnek kell csinálni! - mondja.
János úr összehúzza a szemét, egy kicsit gondolkodik, majd elrendeli Gáspárnak, hogy alkalmas fát és szerszámokat kerítsen rögtön. Ahogy a percek múlnak, az öreg nyugdíjas csodálatos módon Gáspárhoz fiatalodik, a fiú pedig odaöregszik János úrhoz.
Virít még a nap, és éjszakára illatosítja magát a föld. S mire alkonyodik, és a hajnalcsillag árnyakat lát, már festi János úr vérpirosra a fakanalat, és a közepén csillogó öreg szemének alkalmas likat fúr. Nehezen alszik egész éjjel, és forrósága van, mintha sütné a tűz. Gáspár tervekkel tűzdeli teli a piros fakanalat, mintha a tavaszi csillagok alatt a babonás szerszám rügyeket és virágokat hajtana.
Egyformán és alig várják, hogy jöjjön másnap a vecsernye ideje. S akkor János úr visszabátorodik fiatal korába, vitéz őrmesternek öltözik, s mint hajdanában a biztos és félelmetes fegyverrel, úgy indul meg most is a virító kicsi fakanállal.
- Gáspár otthon marad, kiül a tornácra, s mint a buborékot, kuncogva eregeti a perceket. Amikor végre lépéseket hall, forrón és nyugtalanul kezd pihegni a szíve, mint a csirke, ha burkát akarja repeszteni. De kormányozza magát, s úgy tesz, mintha ő is hatvankét esztendős nyugdíjas volna. Csak amikor feljön lassan a tornácra az öreg, akkor fordul feléje, és kérdi meg nyugodalmasan a székből:
- No, mit mondott a fakanál?
János úr eléhúzza zsebéből a piros kicsi fegyvert, a tornácon keresztül kiveti az udvarra, és így szól:
- Igazat beszélnek.
Erre feláll Gáspár is, aggodalom és rettenet látszik rajta, majd így sóhajt egy nagyot:
- Akkor az Isten keziben vagyunk!
S elmondja János úrnak, hogy ami eddig történt, azt játéknak is lehetne nevezni; de ami éjszaka fog történni, az nem lesz az irgalom hegyében, mert a kikutatott boszorkány eljön éjféli időben, és rettenetes haragjában megsanyargatja a leleplező személyt.
- Te ezt nem mondtad! - nézi János úr a fiút, aki erre nagyot zsugorodik, és azt feleli, hogy akkor kell harangozni, amikor közeledik a vihar.
Érzik is mind a ketten, hogy zavarogni kezd a levegő, mintha a föld mélyéből és felülről is keverné valaki. Majd nagy hullámok keletkeznek benne, örvénylik és morog; árnyak születnek benne, kiknek hosszú és csontos fenyegető ujjuk van, s vicsorgó foguk, de sok és rettenetes!
János úrnak zöldül az arca, mint rajta a köpönyeg; a fülei néha lekonyulnak, s máskor hátrafelé csúsznak, mintha menekülni akarnának. Aztán a hideg és a meleg egyszerre kezdenek küzdeni érte; remeg mindene, ami nyugdíjban van, és minden erejével csak magát szidja, amiért vénségére ráidézte a fejére ezt a rettenetes nagypénteki éjjelt!
- Lefekszem, Gáspár - mondja megadással, és bémegy a szobába. Gáspár megveti neki az ágyat, majd ahogy ágynak eshetik az öreg, odaviszi a fejszét, és a megmaradt fegyvert a keze ügyébe támasztja János úrnak.
- Aztán védekezzék, ha eljön az éjfél! - mondja.
János úr csendesen imádkozik a hunyorgó lámpa mellett. A szellő karmolja feje mögött az ablaküveget, a kísértetek fekete ruhában táncolnak fenn a hiúban, s künn a szilvafák fenik fekete fogukat a tavaszi szélben.
Isten irgalmazzon!
S Gáspár, mintha elment volna az esze, ezalatt fütyörészve járja az udvart, és minden gazdasági szerszámot a helyére dug. Aztán visszaül a tornácon a székbe, nézi a pajkos testvércsillagokat, és várja, hogy múljék az idő. S amikor már közelednék az éjfél, elindul szépen, és egyenesen Regina nénihez megy. Felzörgeti a nyugodalmas özvegyasszonyt, aki ijedten kérdezi meg tőle, amikor megismerheti:
- Hát te mit akarsz ebben az időben?
- Béhívót hoztam a háborúba - feleli Gáspár.
Nem sokáig tapogatja az utat, mert telik az idő. Ráfordítja tehát a szót, amire szükség és jó. Vagyis eléadja okosan, hogy János úrral baj van, mégpedig olyan baj, ami szívből jött, és csak fiatalokkal szokott megtörténni. Sokat vágyódott és epekedett Regina néni után, s szegény jó János úr úgy belézavarodott a hasztalan epedésbe, hogy meg akarja gyilkolni magát. Most is az ágya mellé rakta csőre töltve a puskát s melléje a fejszét.
Regina néni egyre jobban mereszti a szemét, s a végén már a két tenyere is összemegy, mint két öreg szerelmes.
- Mit csináljunk, Gáspár fiam? - kérdi könyörögve.
Gáspár tudja az orvosságot, s így szól:
- Fussunk s mentsük meg!
Hamar megindulnak, s nagy szuszogva meg is érkeznek a János úr szobájába. A lámpa hunyorog az öreg feje mellett, de maga János úr elcsigázva alszik.
- Költse fel! - súgja Gáspár.
Ugyanakkor maga félrehúzódik, hogy az öreg ne vehesse észre, ha kipattan a szeme.
Regina néni megsimogatja az öreg nyugdíjas legényt; a szája elgörbül, és édes örömkönny fénylik a szemében, ahogy mondja:
- János, édes emberem!...
János úr kinyitja a szemét, ami úgy rebben rögtön, mint két felzavart madár. S a következő pillanatban felugrik, hogy a fegyverhez nyúljon, de akkor ott terem Gáspár, és megfogja az öreg kezét.
- Ejh, ejh! - mondja neki. - Hát így kell fogadni a menyasszonyt!
János úr kutatva, majd merengve nézi az asszonyt, s azután Gáspárra tekint kérdő szemekkel.
- Hát örvendjen! - mondja neki a fiú. - Ha maga idehívná az én kedvesemet, ne féljen, én is örvendenék!
Abban a pillanatban csodálatos változás látszik a János úr arcán: kivirul, mint a tavaszi mező, benépesedik szép és megható virágokkal, s a lélek szellője játszadozik hegyein és völgyein. Aztán megfogja a Regina néni kezét, és azt mondja:
- Most már nem vagyok egyedül...
Gáspár csendesen kimegy, és a tornácon leül a székbe, mintha vigyázna a tavaszi világra. S miközben örömteli bölcs arcát babusgatja a hold, a nagy csendben hallatszik, amint a cinegék valahol pihegnek.
Egy őszi reggelen, amikor a harmat már erősen érőben volt, hogy dér lehessen belőle, nagy rivalgással mentünk az iskolába. Erős mosdás volt azelőtt, ruhát is vasárnapiformát vettünk, mert a nyár farkán új tanítót küldött a faluba a püspök, s az iskolai szembekerülés reggele most érkezett el!
Maga a természet is figyelésben állott már reggel nyolc órakor. A pap szomszédos kertjéből a kékszemű szilvafák erősen leskelődtek bé a tanterem nyitott ajtaján, a ház bütüjénél a birsalmák sárgán hümmögtek, s az utolsó percben a nap is felragyogott a szemközti hegy tetején.
S akkor, mint egy fiatal fejedelem, belépett hozzánk az új tanító. Abban a percben mind felugrottunk a padokból, és zúgva dicsértük neki Jézus Krisztust. Szó helyett csak intett nekünk a tanító, majd a kalapját nagy vigyázattal és megfontolással, mintha aranyból lett volna, a szegre akasztotta. Utána előrelépett a pódium alá, s ott a nagy terem kútfejében megállott velünk szemben. Erős fiatal úrnak látszott, a két lábát egy kicsit széjjeltette, de különben nem mozdult. S csak nézett minket nagydarab barna szemével, amiben leginkább parancsolat, s talán némi kegyelem volt.
Ahogy mertük, mi is néztük őt az óriási csendben.
S akkor felállott lassan Kelemen, aki éppen előttem ült a második padban, s az egyik lábát a padból kitette. Kifényesített csizma volt azon a lábán; úgy emlékszem bátor és kegyetlen csizmájára, mint az ördögfiúra! Minden szem Kelemenre tapadt, s félelem szállott meg minket, mert nem tudtuk, hogy mit akarhat. Talán önkéntes követnek tekinti magát, olyant is gondoltunk, s most fel akarja a harmadik osztály neviben köszönteni a tanítót! Vagy esetleg felállni akar, hogy feszüljön egy kicsit eme kedvező alkalommal, s azután ismét visszaereszkedik.
Isten tudja.
De né, megindult Kelemen, s egyenesen odament a tanítóhoz. Amikor elérkezett hozzá, szembeállott véle, s a két lábát ő is széjjeltette egy kicsit. A harisnyáján tüzelt a fekete zsinór, mint a forró szurok, amelyik nem tudja, hogy tüzességében merre kacskaringózzék. A kicsi fekete mellény is meglebbent szíjas dereka körül, mintha nagy hőség fuvintotta volna meg. Két keze ökölbe gömbölyödött, domború homlokára vörös szín húzódott, nagy fekete szemöldöke összekucorodott, s alatta valósággal pengett a szeme, mint az acél.
Egy vagy két percig is így álltak egymással szemben.
- Mit akarsz? - kérdezte akkor a tanító.
Kelemen kitakarta félig a szemét, és így szólt:
- Csak meg akartam mutatni, hogy én nem félek magától.
Ha nem a nyakán lett volna, rögtön leesett volna a feje a tanítónak, de így csak billent egyet hátrafelé, majd a következő pillantásban elnevette magát. Ezt jól tette, mert utána nevethettünk mi is, akik félelemben voltunk odáig. Csak egyedül Kelemen nem nevetett. Volt annyi esze, hogy a zord vitézséget mosoly és mukkanás nélkül megőrizze, s úgy jött vissza a helyére, mint akinek diadalútjába egy szalmaszálat sem merészelt tenni senki.
Hát ilyen fiú volt Kelemen.
S későbben sem változott meg, amint az cselekedeteiből is látszani fog. Sőt éppen a merészsége és a nagyra való törekedése véle együtt nőtt folytonosan, s el lehet gondolni, hogy mi, szelíd barátai, mily nagyok voltunk a bámulatban, mellyel hódoltunk neki. Példaképünk és vezérünk volt mindvégig az iskolás esztendők alatt, s amikor a férfiasodás és a világi körülmények nem engedték meg, hogy napról napra láthassuk őt, akkor is tudakozódtunk utána, sőt igen gyakran felkerestük, mint az eget a csillagok.
Azt hiszem, a legnagyobb hódolója én voltam Kelemennek. Igaz viszont, hogy ő is leginkább engemet tüntetett ki vonzalmával, hiszen gyakran eljött hozzám, és intett, hogy kövessem. Ilyen alkalomkor mindig otthagytam a dolgot, s bár apám gyakran bőgésig fenyített miatta, mégis vakon követtem. Elmentünk a rétre, vagy éppen olyan messze is, ahol már nagy erdőt találtunk. De akár a rétre mentünk, akár az erdőbe, Kelemennek az volt a szokása, hogy húzódjunk a folyó mellé, mert sehol nem tudta olyan jól érezni magát, mint víznek a közelében. Én is szerettem azt a kedves és szőke folydogáló vizet, amelyet azon a vidéken nekünk rendelt az Ég, s így kétszeres örömmel követtem Kelement a folyó partjára, valahányszor úgy óhajtotta. Itt aztán úgy töltöttük rendesen az időt, hogy ő leült a partra, engemet pedig magához közel és olyan helyre állított, hogy fáradság nélkül láthasson és megerőltetés nélkül beszélhessen.
Álltam és figyeltem.
Nagy tervekről beszélt folytonosan, sőt egy ízben így szólt:
- Te!
- Mit parancsolsz? - hajoltam feléje.
- Elszántam magamat, véglegesen - mondta Kelemen.
Meghatódva bólintottam neki, mert egyrészt nagyon gyönyörködtető fiú volt, amikor végletesen elszánta magát, másrészt pedig belétaszított volna bizonyosan a vízbe, ha bámuló figyelemmel nem lettem volna iránta.
- Tudod, mire szántam el magam? - folytatta.
- Nem tudnám kitalálni - feleltem.
Kelemen vizsgálódva és nem baráti szemmel nézett rám, mintha lebecsülést gyanított volna szavamban. De amikor megmondtam neki, hogy az én mellékes eszemmel más ember sem találhatná ki az ő nagy elképzeléseit, akkor jóságosan megereszkedett, és azt mondta:
- Messze földön a leghíresebb ember akarok lenni.
- Az Isten segítsen! - bólintottam.
Erre felugrott Kelemen, de olyan nagy hevülettel, mintha vízbe akarta volna vetni magát. Nem szökött azonban a vízbe, hanem csak azért ugrott fel, hogy az Istenre és minden szentségre fogadkozzék, hogy ő meg nem nyugszik, amíg célját el nem éri. S a nagy esküdözés után olyan fogadalmat vett ki tőlem, hogy én őt soha el nem hagyom, hanem tűzön és vízen s bárminő viszontagságon keresztül követni fogom. A fogadalmat letettem előtte, bár tudtam, hogy nem kisded játék, amire vállalkoztam.
Másnap azzal keresett fel, hogy öltözzem a legtartósabb ruhámba, s élelemmel is úgy szereljem fel magamat, hogy este útnak indulunk, s egyhamar nem fordulunk meg. Akkor már tizenhat esztendősök voltunk, de én annyira az igézete alatt voltam Kelemennek, hogy a tizenhat esztendőből még egyetlenegynek sem vettem hasznát. Úgy cselekedtem tehát, ahogy ő elrendelte nekem. Vagyis felvettem a legjobb ruhámat, magamhoz loptam a legcélszerűbb tarisnyát, s azt megtöltöttem élelemmel s mind olyannal, amit Kelemen legjobban szeretett. Este aztán, mikor a hold és a csillagok pártunkra jöttek, kilopózkodtam a szülői házból, és a falu végén megvártam Kelement, aki nemsokára meg is érkezett. Botot is hozott magával, nemkülönben egy skatulya gyufát és egy kicsi bajuszkefét. Amikor Kelemen megmutatta nekem ezt az utóbbit, és azt is tudtomra adta, hogy mire szolgál, lassan meghűlt a vérem, és a két lábam térdben úgy remegett, mint a zsenge tavaszi fűszál. Még egyszer és hosszú időre elbúcsúztam a szülői háztól, úgy lélekben és gondolatban, mert jól tudtam, hogy bajuszra is számíthatunk, amíg valaha visszatérhetünk.
- Hát akkor menjünk! - mondtam Kelemennek.
Elindultunk s mentünk, amerre mutatta a szerencsecsillag. Keresztül a mezőkön s fel az erdőbe. Lehetett már éjfél, amikor a nagy fáradtság miatt bátorságot vettem, és arra kértem Kelement, hogy pihenjünk meg. Kelemen feddőleg tekintett rám, amennyire a holdvilágon kivehettem, majd azt mondotta, hogy indítványt tenni, bármifélét, csak egyedül neki van joga. Ezen a mondáson kívül egyéb fenyítéshez azonban nem nyúlt, sőt nagy kedvesség szállotta meg, mert a pihenést elrendelte.
Csak napkeltéig aludtunk, s akkor tovább mentünk. Még nem gondoltuk, hogy milyen szerencsés és nevezetes nap lesz ez a mai, de a szerencsés voltát délben már megismertük. Ugyanis a havasi fennsíkon, melyet délfelé megközelítettünk, egy módos és jóféle pásztorembert találtunk, kinek egy szép és ártatlan tizenhat éves leánya is volt. A leányocska meleg ebédet készített nekünk, s amikor délebéd után az öreg pásztor elszundított, Kelemen eprészni utasította a leányt, de véle együtt kettesben. El is távoztak, de egy félóra múlva csak Kelemen jött meg egyedül.
- Hol van a leány? - kérdeztem.
- Sír egy fa alatt - felelte Kelemen.
Már ott voltam a férfiasság küszöbén, s így sejtettem, hogy miért sírhat a leány. Szívemből sajnáltam szegényt, s nem állhattam meg, hogy legalább ennyit ne mondjak Kelemennek:
- A harmat bocsássa meg neked.
Eleget láttam volt már kevélynek és feszülőnek Kelement, de annyira sohasem, mint ebben a percben. Mert nemhogy bűnbánat és sajnálat lett volna benne, hanem azt a kijelentést tette, hogy az emberek a neki való engedelmesség céljából vannak a világon. Nem mertem erre a kevély beszédre szelídet és jót szólani, sőt még arra is gyáva voltam, hogy legalább elmenjek, és vigasztalásul virágot szedjek a lánynak. Csak álltam és szótlanul néztem Kelement, aki a szundító pásztor házából sajtot, szalonnát és kenyeret halmozott fel magának. A zsákmányt az én vállamra tette, majd eme hálátlan és csúf magaviselet után ismét útnak eredtünk.
Alkonyatig nem fordult elő semmi, amit különösebben említhetnék, de akkor oly dolog történt velünk, amit nehezen hinnék el, ha részem nem lett volna benne. Ugyanis ahogy mendegéltünk egy erdei tisztáson, egyszerre fénylő nyírfát pillantottam meg. Láttam én már máskor is nyírfát eleget, s tudtam, hogy miképpen szokott ezüstösen csillogni, de ez valósággal fénylett, pedig alkonyati idő volt, s a nap nem is sütötte. Rebegni kezdett a szemem a fénytől, s ha egyéb miatt nem, hát e miatt is megállottam volna.
- No, mozdulj! - szólt rám nemsokára Kelemen, mert utánam jött az ösvényen, s miattam megdugódott.
Se mozdulni, sem szólani nem tudtam, s még inkább, mint az előbb, mert a fénylő nyírfa mellett mintha valami emberféle állott volna. Felemeltem a karomat, és arra mutattam. Kelemen mellém húzódott, s az ujjom után nézni kezdte a nyírfát.
- Valaki ott áll mellette - mondta végre.
Egyszerre nagy megkönnyebbülést éreztem, mert ha már Kelemen is látta, akkor nem lehetett káprázat. Bátran odamentünk, s hát csakugyan egy ember állott a fénylő nyírfa mellett; de biztosan nem teljes jószántából álldogált ottan, mivel oda volt kötve a fához, a kezénél fogva s jó hosszú lánccal. Különös ember volt, amilyent én sem azelőtt, sem azután nem láttam soha. Termetre inkább kicsi volt, mint közepes, de a feje olyan nagy, hogy még egy óriásnak is csak gondolkozás után tette volna fel az ember. A füle rózsaszínű és szépen erezett, mint a sziromleveleken szokás. Nagy szakálla neki, melyet nem tudom, hogy ezüstösnek mondjak-e, vagy pedig fehérnek. De a legkülönösebb a szeme volt mégis: nagy, mély és kékszínű, mint a búzavirág.
- Maga mit csinál itt? - kérdezte tőle Kelemen.
- Töltöm az időt - felelte az öreg.
- S így megkötözve?
- Így.
Nem volt valami okos beszéd, amit Kelemen folytatott véle, s az öreg is gondolhatta ezt, mert derűsen mosolygott, mint az elnéző bölcsek.
- Pénze van-e? - kérdezte ismét Kelemen.
- Nincsen - felelte az öreg.
- S ki láncolta ide?
- Akik szabadon akarnak járni.
Rám nézett Kelemen, hogy vajon én miképpen vélekedem, de én jobbnak láttam, ha nem szólok semmit. Pedig éreztem valami különös bódulatot, s ahhozléve mondhattam is volna valamit.
- Gyere, ne avatkozzunk a más dolgába! - mondta Kelemen, de alig mehettünk tíz lépést, én egyszerre megállottam, pedig nem is akartam. Kelemen mogorván tekintett rám, mivel parancsot a megállásra nem adott volt.
- Ennek a te megállásodnak mi a magyarázata? - kérdezte.
- Ne haragudj - szóltam szelíden -, de én azt gondolom, hogy oldjuk el az öreget.
- Oldjuk el, azt mondod?
- Azt.
Szúrósan vizsgálta Kelemen az arcomat, hogy vajon nincsen-e valami fondorlat a szándékomban, vagy nem akarok-e esetleg eggyel megszaporodni ellene. Szépen néztem rá, s megmondtam neki bátran, hogy érzésem szerint csak hasznunk és jutalmunk lehet abból, ha megszabadítjuk az öreget. Olyan szerencsésen találtam beszélni, hogy Kelemennél meghallgatásra találtam. Visszamentünk hát, és a láncot leoldottuk az öreg kezeiről.
- Remélem, a hála nem marad el - szólott akkor Kelemen, mire az öreg bólogatva nevetett, hogy őt hálára biztatja valaki. Utána csendben mendegéltünk, mert hármunk közül egyik sem volt valami beszédes. Később Kelemennek megtetszett egy sziklás tájék, s azt mondta, hogy reggelig ott húzódjunk meg. Az egyik helyen barlangszerű alkalmatosság volt a szikla alatt, s ott vertünk szállást. Jó tüzet raktunk, s szalonnát sütöttünk. S amikor kedvünkre kibékülhettünk a hasunkkal, s álomnak ereszkedhettünk volna, Kelemennek akkor jött meg a szava. Ilyenformán az öreg is hamar megtudta, hogy milyen nagy célkitűző ember Kelemen, s hogy nemsokára ő lesz messze földön a leghíresebb ember. Azt hittem, hogy a különös szakállas ember csak meghallgatja Kelement, s azzal készen is leszünk. De nem így történt, mert a végén odafordult az öreg Kelemenhez, és azt kérdezte tőle:
- Nem tudnád egészen pontosan megmondani, hogy mit akarsz?
Kelemen pislogva nézett.
- Egész pontosan?
- Úgy.
Gondolkozni kezdett Kelemen, nehogy valamit kifelejtsen azok közül, amikre vágyott. Össze is szedte jól az eszét, mert nagy meggondolás után így szólt:
- Elsőbben is sok pénzt akarok; másodsorban világszép feleséget; harmadszor pedig nagy hatalmat.
Az öreg meg volt elégedve, úgy bólogatott; de én még jobban meg voltam elégedve azzal, hogy a beszédet elvégezték, s álomra lehetett bújni. Ki is pihentük jól magunkat s másnap délebédre egy városkába érkeztünk, amely arról volt nevezetes, hogy tizenhárom milliomos ember lakott benne. Nagyon örvendettünk, amikor nagy frissen bélibbenhettünk a város piacára, de az örömünk nem sokáig tartott, mert különös és szomorú híreket kellett nemsokára hallanunk. Az öreg ugyanis, aki ismeretes volt ebben a városban, elvitt egy patikushoz minket, aki olyan gazdag volt, hogy a tizenhárom milliomos közé tartozott. Amikor beléptünk ennek a gazdag embernek a házába, síró családot találtunk s egy szép vetett ágyat, melyben a patikus halálos betegen feküdt. Biztosan azt gondolta a patikus felesége, hogy a nagyszakállú öregember valami csodadoktor, mert ahogy megpillantotta, mindjárt térdre vetette magát előtte, és rimánkodni kezdett, hogy az urát gyógyítsa meg.
- Ha a vagyonát nekem adja, akkor az egészségét is visszaadom - felelte az öreg.
Nagy szó volt, amit a szakállas mondott, de mégis gondolkozás nélkül ígérték a rengeteg pénzt. Akkor az öreg mind kiküldött minket a szobából s valamit csinált négyszemközt a patikussal, egy fertály óra múlva nagy éneklés zengett ki a házból, s amikor bémentünk, hogy ez micsoda dolog, hát a patikus ott ült az asztal mellett, egy liter bor előtte s úgy énekel, hogy csattan ki örömében. A patikusné mindjárt nekiállott, s olvasni kezdte le az öregnek a sok pénzt. Estére került az idő, mire a számolással készen voltak. Akkor az öreg rámutatott a rengeteg pénzre, majd Kelemenhez így szólt:
- Vedd magadhoz, mert ez mind a tiéd. Kelemennek rögtön leesett örömében az álla, de a másik percben már visszakapta. Zsákot kért, s abba mind belérakta a pénzt, s eszébe nem jutott, hogy nekem is adjon valamit belőle. De amikor a zsákot békötötte, abban a percben elfehéredett, s a tekintete olyan lett, mintha a halál füstöt eresztett volna a szemébe. Hamar lefektettük s éppen abba az ágyba, amelyből felkelt a patikus. Mellette virrasztottunk reggelig, de akkor már olyan rosszul volt, hogy a pénzt és a kevélységet egyformán elfelejtette, s az öregnek könyörögni kezdett.
- A pénzről lemondasz-é? - kérdezte az öreg.
- Le - felelte rögtön Kelemen.
- S mit kívánsz helyébe?
- Egészséget - nyögte.
A szakállas ismét kiküldött minket a szobából, s hát nemsokára úgy vigad Kelemen, hogy a szobában törik össze minden. Hagytuk egy jó darabig, hadd mulassa ki magát, de akkor ismét útnak eredtünk. Menet közben találgatni kezdtem magamban, hogy vajon most hová vezérel minket az öreg. Gondoltam, hogy most a világszép feleség következik, de azt már nem sejtettem, hogy egy mezei remetelakban találjuk azt meg. Pedig úgy történt, mert másnap estefelé egy szegényes kis házikóra vezetett rá minket az öreg, s annak az ajtaján három nagyot és három kicsit egymás után koppintott. Az utolsóra kinyílott az ajtó, s mi oda beléptünk. De valahányszor erre a pillanatra emlékszem, mai nap is elfog a gyönyörű kábulat engemet, olyan szépet és csodálatosat láttam akkor. Bent a kicsi házikó szobája olyan volt, mint egy óriási kibontott rózsa, minek a szétterült levelein a világ legszebb pillangója pihegett, vagyis a lány, akit kerestünk. Ahogy rápillantottam, egyszerre megforrósodott körülöttem a világ, és egy perc alatt a pokol minden kínja összegyűlt a szívemben, amiért Kelemen volt az illető szerencsés, nem pedig én.
- Vedd birtokodba! - szólott Kelemennek az öreg, mire az én kevély és vitéz barátomnak úgy meghuppant örömében a horgasina, hogy szégyenszemre térdre esett. Nem volt azért a leggyengébb legény, mert négykézlábra állott, és úgy kezdett mászni a világszép lány után. Az öreg mosolygott, amikor ezt látta, majd így szólt:
- Mi most elmegyünk, s csak három nap múlva jövünk vissza.
Ketten csakugyan el is mentünk onnét, de ha egészen igazat akarok mondani, akkor menésnek csupán az öreg távozását lehetett mondani, mivel én csak lesújtottan vánszorogtam. Talán belé is pusztultam volna, ha a jóságos apó olyan figyelmesen gondomat nem viselte volna. De jó szállásra vitt, ennem és innom adott, s olyan csodálatos történeteket beszélt nekem, hogy apránkint a remény és a jókedv szerelmi sóvárgásomat bénőtte, mint az illatos zsenge fű a dísztelen talajt.
Amikor harmadik nap estére megindultunk, hogy boldog Kelement meglátogassuk, már dalolva mentem, s abban a biztos reményben, hogy nem fogok visszaesni a sorvasztó igézetbe. Ahogy lehetett, segítettem is magamon, mert amikor ismét kopogtatott az öreg és kinyílott az ajtó, a szememet hirtelen béfogtam, hogy a világ legszebb pillangóját ne is lássam.
- Hogy vagy, Kelemen? - kérdeztem.
Csak nyöszörgés felelt szavamra, de abban felismertem a Kelemen hangját. Nagyon megrémültem, mert arra gondoltam hirtelen, hogy valami végzetes baj találta az én barátomat. Lekaptam hát két kezemet a szememről, de abban a percben felkiáltottam, és sírni kezdtem, mert Kelemen csontig aszalódva feküdt a rózsaszobában, s az arcája is olyan volt, mint egy aszalt öreg körte. S mellőle tündökölve és mosolyogva tekintett rám a leány, ki még szebb és még csodálatosabb volt most, mint három nappal azelőtt.
Az öreg bölcsen és mosolyogva állott, majd újból megkérdezte Kelement:
- Kívánsz valamit, édes fiam?
Nehezen, de valahogy mégis kinyögte Kelemen, hogy szabadulni kíván az emésztő feleségétől, s ha lehetséges, azt is kívánná, hogy feleség helyett erős lehessen. Az öreg beléegyezett ebbe, majd megfogtuk ketten Kelement, felemeltük és kihoztuk a paradicsomból. A lábánál én fogtam s a fejénél az öreg, s úgy vittük a szállásunkra, mert menni nem tudott szegény. Sok időbe telt, amíg visszanyerte emberi formáját és erejét, de az is elkövetkezett.
Akkor ismét útnak indultunk hárman.
- Hát a hatalmat akarod-e? - kérdezte az öreg.
Kelemen gondolkozni kezdett, hogy vajon szélnek eressze-e ezt a harmadik kívánságát, vagy pedig ragaszkodjék hozzá. Bár eleget tanult a másik kettőből s nem a legjobbakat, mégsem tudta legyőzni magát, s azt felelte, hogy akarja a hatalmat. Az öreg bólintott, és ismét egy városba vezetett minket. Ott elmentünk egyenesen a polgármesterhez, akit azonban nem találtunk otthon. Megkérdeztük a feleségétől, hogy és miképpen találhatnók meg, mire azt a választ kaptuk, hogy menjünk egyenesen a város főterére. Helyből megfordultunk, és a főtérre mentünk késedelem nélkül. Nagy sokaságot találtunk ottan, rettentő zsivajgásban és ordítozásban. Odafurakodtunk, s hát a zsivajgó nép egy óriási sárga szőnyeget vett körül, s azon a sárga szőnyegen két férfiú küzdött derékig meztelenül. Nem értettem a dolgot, s azért megkérdeztem egy mellettem lévő embert:
- Hát ezek mért küzdenek?
- A polgármesteri hatalomért - felelte az ember.
Amíg én ennyit megtudtam, azalatt az öreg többet csinált, mert Kelement felvétette a birkózók közé. Nagy izgalomban voltam, hogy vajon szégyent nem vallunk-e, de Kelemen olyan erős volt, hogy egyetlen megragadással sorra mindegyiket a földhöz verte. Egy óra sem telt belé, s már nagy rézcsöveken hirdették mindenütt a városban, hogy Kelemen lett a polgármester. Először fitymáltam egy kicsit a dolgot, de amikor megtudtam, hogy ebben a városban az ősi szokás szerint elevenek és holtak felett egyedül ítél és parancsol a polgármester, akkor így szóltam:
- Az már más.
Azon az este korán lefeküdtünk, mert Kelement másnap reggel jókor avatták belé a hivatalba, s mi ott akartunk lenni. Amíg az ünnepség tartott, ott állottam az öreg mellett az első sorban, s nagyon tetszett nekem minden, csak éppen a végén hökkentem meg egy kicsit. Az történt ugyanis, hogy amikor végeszakadt az ünnepségnek, három fej salátát hoztak, s amúgy nyersen odatették Kelemen elé. Szegény Kelemen nem tudta hamarjában, hogy mitévő legyen a salátával, de a tanácsosok hamar megmagyarázták neki, hogy azt a három fej salátát meg kell enni, mert ősi szokás szerint minden reggel három fej salátát eszik a polgármester s egyebet semmit.
- Hát délebédre? - kérdezte Kelemen.
- Délebédre három murkot - mondták a tanácsosok.
- Hát vacsorára?
- Vacsorára egy szál tormát levelestől.
A dolognak ez a fele nem tetszett Kelemennek, de azért nem mondott le a hatalomról, hanem ette a salátát, és reggeltől estig ítélkezett elevenek és holtak felett. S amíg ő ezt cselekedte, addig az öreg engemet maga mellé vett, s minden tekintetben gondomat viselte. Jó szálláson laktam véle együtt, nem dolgoztam semmit, hanem jártam véle a vendéglőket, s ettük a kolbászt, s a jó berbécstokányt. De Kelement mindennap meglátogattuk, s megkérdeztük őt az egészsége felől.
Történt azonban, hogy úgy három hét múlva, éppen egy látogatásunk alkalmával, váratlanul így szólott Kelemen:
- Nem kell a hatalom!
- Hát mi kell helyette? - kérdezte az öreg.
- Szabad élet - felelte Kelemen.
Ennél több szó nem esett, hanem leszállott Kelemen az ítélőszékből, és elmentünk a vendéglőbe, hogy tokány ehessünk. Ettünk is, amennyi kellett, majd utána búcsút vettünk a várostól és ismét útnak eredtünk. Az öreg és én jókedvűen mendegéltünk, de Kelemen szomorúan lógatta a fejét.
- Mért búsulsz? - mondtam neki. - Hiszen mindent elértél, amit akartál!
Kelemen annyira sem méltatott, hogy felelt volna valamit erre, ellenben tovább duzzogott. Gondoltuk, majd kifújja magát, de ahogy telt az idő, ő egyre erősödött a rengeteg saláta után, s velünk már úgy bánt, mint esküdt ellenségeivel. Végre megsokallta az öreg a dolgot, és feltette egyenesen a kérdést:
- Hát szólj, mit akarsz?
Kelemen felvetette a fejét, és azt felelte, hogy van még egy negyedik akarata is, amihez köti magát. Ez pedig abból áll, hogy vissza akar menni a nyírfához, ahonnan elindultunk.
Nagyon csodálkoztam, hogy egy nagyratörő és eszes embernek ilyen haszontalan kívánsága legyen. De azon még jobban csodálkoztam; hogy ezt a csekélységet csak nehezen, s nagy elszánással ígérte meg az öreg. Hamarosan kiderült azonban, hogy Kelemennek és a bölcs szakállasnak egyaránt igaza volt, mert amikor visszaérkeztünk a fához, az én barátom így szólt:
- No öreg, tiszteljük meg a múltat!
Azzal vette Kelemen a láncot, és a kedves öreget visszakötötte a fához. De ezzel nem elégedett meg, mert azt a sok szidalmat, amit napokon keresztül a begyibe nyelt, most egyszerre mind kizúdította, és az öregre eresztette, mint a mocskos árvizet. Én egy darabig ámultam, de amikor azt is hallanom kellett, hogy az öreg megcsalta a pénzzel, a feleséggel és a hatalommal, akkor nagy gerjedelem szállott meg, és odakiáltottam a barátomnak:
- Te pokolba való!
Abban a pillanatban reám akart ugrani Kelemen, hogy az életemet vegye, de én gyorsan futni kezdtem. Tudott azonban ő is futni, mert egyre közelebb s közelebb dobogott hozzám. Nagy rémületemben nem tehettem egyebet, hanem az Istenre gondoltam, hogy ő segítsen meg. S ezzel eltaláltam a legjobbat, mert ebben a pillantásban megrázkódott a nagy természet, mint Krisztus halálának idején. A föld megrepedt, s onnét ragadozó szél zúgott elé, s megrepedt az ég is, de onnét fényesség zuhogott.
Amikor magamhoz tértem, a nagy fényességben és a föld repedésének szélén már egyedül állottam. S abban a percben, mintha írást láttam volna magam előtt, olyan biztosan tudtam, hogy a repedésen keresztül a pokolba esett nagyratörő Kelemen. Mosolyogtam s valami különös sugalmazás szerint elindultam visszafelé, hogy az öreget eloldjam a láncról. De amikor visszatértem a nyírfához, nagy csodálkozásomra már nem láttam senkit, akit felszabadíthattam volna. Egyedül a láncot találtam ott, de azt is arannyá változtatva, tündöklő fityegésben.
S ahogy ott állottam, egy tűnő pillanatra az jutott eszembe, hogy az a bölcs öreg talán maga az Isten volt... De a másik percben már arra gondoltam, hogy leoldom hamar a láncot, és elviszem haza apámnak. Ez volt a legjobb gondolatom, mert amikor meglátta apám az aranyláncot, egy cseppet sem haragudott reám, amiért olyan hosszú ideig voltam tekergésben.
Mint a városban az emberek, falun is összevissza járnak az órák. Nem jelezhetem hát a pontos időt, amikor Ágoston, egy ládával a hátán, visszaérkezett a katonaságtól. Vasárnapra virradóra volt, legszebb tavasszal; s tudom azt is, hogy falunk felett a goromba nagy hegy sűrű éjjeli burkát éppen vedleni kezdte.
Gondolom, hajnali négy óra hét perc, esetleg kilenc van ilyenkor. Ebben az időben már kelőben vannak, akik gazdaságot visznek. Ágoston is már nyitott szemekkel találta az apját, aki nyomban és nagyot segített a végleges megérkezésen, mert az első szavával így szólt:
- Tedd le azt a ládát!
Ágoston letette a ládát, s más egyéb dologban is úgy járt el, mintha a katonaság semmit sem változtatott volna rajta. Még aludt is egy jót, künn a dúsnak ereszkedett kertben, mint valami habos és hullámzó tengeren. Délután kelt ki a zöld habokból, s mindjárt elément a házhoz, és jelentkezett a kenyér előtt, mint két évig a kapitány előtt.
- A táncba nem mész? - kérdezte az apja.
- Hát van?
Az öreg igen hirtelen tekintett Ágostonra, s az volt az arcán, hát te megbugyutult katona, tán jártatnám én a számat, ha nem volna! Aztán mégis felengedett magában, s így szólt:
- Nincsen.
- Hát akkor maga mért mondja, hogy van? - kérdezte Ágoston.
- Azért, mert valaki száz lejt adott nekem, hogy mondjam.
Most már tudta Ágoston, hogy tánc bizonyosan van. Nekiberetválkozott hát, s tatáros fekete bajuszát meghajló és tetszetős vonalba helyezte, mintha arcának egén ez lett volna a szivárvány. S mikor öltözetében is hazaivá s ünneplővé nemesedett, odafordult az apjához.
- Adjon száz lejt! - mondta.
- Előbb legyen.
- Hát ott van az a bizonyos száz.
Az öreg pillantott gyorsan egyet.
- Melyik?
- Amelyiket a híresztelésért fizettek, hogy tánc van.
Mint a szimatos róka, Ágoston is jó nyíláson keresgélt, mert a száz lej elétermett, csak hogy a hirtelen bölcsesség össze ne omoljék. Azzal el is indult a legény, hogy a községházára menjen, a vigadó nagy terembe. Mire odaért, már javában folyt a porverő mulatság; s csupa bokréta volt a faluháza, mert a grádicsokon, a tornác fáján és a nagy nyitott ablakokban zajongva fürtösödött a gyermekvilág és a felnőttek közül a szedettje. Valahogy mégis utat tört magának Ágoston, s bent a szemlélők között megállott egy kicsit, hogy a leányok felett szemlét tartson. Egy ideig pattogott a szeme, de aztán lobbanva megállt egy leányon. Nagyon fiatal volt, nyúlánk és formás; fekete szoknya volt rajta s felette sárga-piros feszülő kabátka, melyet nyilván finom sáfránszálból kötött valaki. A derekán széles öv, mint a tenyerem; az övében piros szegfű, s a szegfű mellett maga a leány is egy virág, dús szőke hajával és jókedvű csillagszemével.
Úgy érezte Ágoston, hogy a jó szerencse és a balsors cicázik előtte. Hirtelen maga mellé tekintett, s hát egy vénasszony elgyönyörködve áll mellette, piros boglárcsokorral a kezében.
- Ki az a leányocska? - kérdezte.
A vénasszony mindjárt tudta, hogy melyik, de azért megszagolta előbb a piros boglárokat.
- Szász Ibolya - mondta.
- A Szász Menyhárté?
- Az.
- Így megnőtt?
- Így.
Nézte Ágoston a leányt, aki tündér is lehetett volna; s közben a vénasszony, mint a kidugott patak, tovább csermellett Ibolyáról:
- Ugye, milyen szép? Nézd csak meg jobban! Mint a jóféle eleven tűz! S egyedül lakik, lelkem, mert az apja elment Oroszhegybe boltosnak, s reáhagyta az ittvaló házat s egyebet...
Még akkor is beszélt, amikor Ágoston odalépett Ibolyához, és a táncoltatójához így szólt:
- Add ide azt a leánykát!
- Visszavárom - mondta a táncos.
- Jól van - felelte Ágoston. - Osztán fényképet csináltatunk magunkról, s küldünk neked is.
Amíg béigazította magának a leányt, addig nem szólott Ágoston semmit, de aztán kegyesen s egy-egy kurta szóval elkezdte:
- Jól megnőttél, Ibolya!
- Esett a tavaly eleget - nevetett a leány.
- S harmat volt-e?
- Volt a reggel.
Egy másik legény jött, s elkérte Ibolyát, de néhány fordulat után Ágoston visszaragadta.
- Kapós vagy - mondta.
Ibolya nevetett, és ragyogott a csillagszeme, s égboltozata alatt érezni lehetett a virágillatot, s látni a harmat gyöngyözését. Ágoston még sohasem szerette olyan forrón a természetet, mint ahogy most. Szava azonban gyöngéd és játszi volt, mint a meleg szellő.
- Amikor este lefekszel, a ruhádat, ugyé, dióhéjba teszed?
- Oda - mondta Ibolya -, s a diót ki az ablakba.
- Nem félsz, hogy ellopják?
- Vigyáz reá az Isten.
- Egy katona nem lenne jó?
Nagyot és szépet csillant a szeme Ibolyának, de felelni nem tudott már, mert új legény lépett oda. Ágoston ki sem lépett a forgatagból, hanem forró fejjel egyazon helyben megállt, és onnét nézte Ibolyát, aki szálldosott, mint a csalfa lepke. Állott egy ideig, s érezte, hogy feszül a ruha rajta. Nem is szándékosan, de hogy mégis mozduljon valamit, jobb kezét zsebébe csúsztatta, s hát a száz lej mellett ott fekszik a bicska, mint egy alvó oroszlánfiú. Tűz futott végig a lábán, onnét fel a fejibe, s a két füle olyan piros lett, mint a tulipán levele.
Egy csepp józan esze mégis maradt, mert megfordult, és kiment lassan a teremből. Egyenesen a kocsmába ment, lassan és meggondolva leült, s egy fél liter bort kért csak úgy a levegőtől. Mégis meghallotta a kocsmáros, és odahozta neki. Mindjárt megfogta Ágoston az üveget, hogy forróságára bugyogtasson belőle, s akkor valahogy felpillantott.
Egy nyakkendős bajusztalan úrforma állott előtte, téglaszínű házikabátban. Nézte Ágoston ezt a csupasz embert, akit még sohasem látott.
- Maga ki? - kérdezte.
- Én vagyok a tulajdonos - felelte a másik.
- S hogy hívják?
- Rezeda.
- Rezeda?! - csodálkozott a legény, majd ivott, s amikor letette az üveget, úgy maga elé megjegyezte: - Ibolya, Rezeda...
Nem tudta megállani, hátradőlt ültéből egy kicsit, felnézett a házikabátosra, és kacagva mondta:
- Az Isten látott ilyent, hogy itt mindenki virágból van!
Rezeda is nevetett, majd azt felelte, hogy inkább pénzből lennének, ne virágból; s ezzel el is távozott. Ismét ivott Ágoston, majd papirost és írószerszámot kért, mert az jutott eszibe, hogy itt a bor mellett az ibolyáról verset ír. Neki is látott a finom kicsi szerszámmal, de mintha őserdei hatalmas szálfának állott volna neki, hogy abból tetszetős játékszert faragjon. Nem lehet tudni, hogy meddig küzdött a verssel, de még semmi sem volt belőle, amikor a feje felett Rezeda meggyújtotta a lámpát.
- Mennyi az ára ennek a pennának? - kérdezte Ágoston.
- Öt lej - felelte Rezeda.
A legény kitette a százlejest az asztalra, s így szólt:
- No, ebből vonja le.
Aztán egy könnyű mozdulattal kettébetörte a pennaszárat, s a fal mellé vetette.
- Adjon még egy felet! - mondta.
Ennél a második félnél sokat múlt az idő, s fülledt lett a belső időjárás is, dörgés és villámlás készülődött a mélyben. Érezte Ágoston, hogy dúló vihar jön, ha idejében nem harangoz. Kivette a bicskát, s megcsöngette az üveg oldalát.
- Mi tetszik? - kérdezte Rezeda.
- Mondja meg nekem - szólt Ágoston -, hogy hol van itt a legtöbb virág a faluban.
- Milyen virág?
- Akármilyen, csak sok legyen!
Rezeda gondolkozott egy kicsit, majd így szólt.
- A legtöbb Borostyán nagyságánál van.
- Hát az még él?
- Ajjaj! - mondta Rezeda.
- S ott mi van?
- Borostyán! Teli a kert, s az ablak előtt egy nagy fa, most van javában.
Fizetett Ágoston, majd indulás előtt még megkérdezte:
- Hogy hívják azt a nagyságát?
- Borostyán.
- Hát az is virágból van!
Rezeda nevetett, hogy itt csakugyan mindenki virágból van; s Ágoston pedig elment Rezedától Borostyán nagyságához, aki egyedül és özvegyen élt árnyékos házában, amióta meghalt Borostyán úr, a kárbecslő hivatalnok. Elsétált kétszer is Ágoston a ház előtt, melynek az ablaka nem is látszott a dús virágú borostyánfától. Amikor harmadszor tért volna vissza, megállt a kerítésnél, szétnézett, s mivel ember sehol sem volt, egy lendülettel átugrott a kerítésen. Felmászott hamar a borostyánfára, éppen az ablak előtt, s egyetlenegy gondolata volt: minél többet a virágból, borostyánt Ibolyának, az ablakába, az ajtajába, s az egész házat elborítani virággal!
- Ropp! Ropp!
Törtek a dús ágak, és hullottak le puhán a földre, s hát egyszer meggyúlt a nyitott ablakon belül a lámpa, s nagy sárga köntösben, mint egy kínai felhő, megindult Borostyánné nagysága az ablak felé. Oda kikönyökölt nagy kövéren, kandikált fel a borostyánfára, majd tulajdonosi hangon így szólt:
- Van-e ott valaki?
- Nincs! - felelte Ágoston az illatfelhőből.
Nemhogy visszahúzódott volna, hanem még jobban az ablakba nyomult Borostyánné. Úgy látszott, amint hatalmas termetével az egész ablakot eldugaszolta, mintha valami sárga szörnyeteg feküdt volna a barlangja előtt.
- Micsoda tolvajság ez! - kiáltott fel.
Ágoston jobban szerette volna tréfára venni a dolgot, de a tolvajság alatt letörött a tréfa ága, s egy kicsi bort is ivott volt.
- Menjen bé abból az ablakból! - mondta.
Borostyánné még jobban elhatalmasodott, s bőgött az éjjeli illatos csend, ahogy mondta:
- Még én menjek bé?! Disznó!
Gondolta Ágoston, hogy egy kicsit megijeszti az ádáz sárga asszonyt, s arra az ágra húzódott, amelyik éppen az ablak felett a falnak hajlott. Szépen lógatni kezdte maga alatt a hatalmas ágat, hátha megijedne a nagy legyezéstől a bátor özvegy.
De csupán kettőt hajlott a virágos ág, mert a harmadikra rettenetes roppanással az ablakba zúdult, s úgy szembelegyezte Borostyánhét, hogy nagy jajdulással béfordult az ablakból, s mintha suppant is volna.
Ágoston is akkorát döndült a földön, hogy amikor felállhatott, kezit-lábát nézte.
- Virágveszedelem!... - mondta a nagy baj zegzugos medrében, majd leült a virágbozótba, és kacagott, mint aki nem tud okosabbat, Végül mégis gondolta, hogy el kéne menni innét, de a két csillagszem átsütött akkor a borostyánfa virágai között, és a fergeteges orgonaillatban csupa ibolya volt...
Vállára vette a lehasadt óriási ágat, elvitte és odatámasztotta Ibolyának az ablaka alá. Aztán hazament és lefeküdt. Arcáról nyugalom és boldogság áradott, olyan ártatlanul aludt. De reggel, mint a tűz, amelyik csak lappangott eddig, úgy ütött ki a virágos veszedelem.
A hő már benne volt a hangban, ahogy az apja ébresztette:
- Ágoston!
- No, tessék! - ült fel.
- Te micsináltál az éjjel?
- Hát tudják?
Tudták bizony, mert Borostyánné zúgva és békötött ábrázattal korai reggel megjelent a jegyzői irodán, s kihágás miatt feljelentést tett.
- Mingyárt jőnek a csendőrök, s elvisznek - mondta az öreg. - Nem szégyellenéd egy kicsit magadot?
Hamar felöltözött Ágoston, hogy induljon az irodára.
- Hová mész?
- Megyek a táncba.
Az öreg azt mondta, hogy álljon meg egy kicsit, mert új jegyző van, s nagyon szigorú.
- Hogy hívják? - kérdezte Ágoston.
- Akác - felelte az öreg.
Erre a legény megvakarta a fejét, és így szólt:
- Az Isten látott ilyent, hogy itt mindenki virágból van!
- Abból; s eredj, mert most szagolhatod - fűzte hozzá az öreg, mire Ágoston elment, s hát a jegyző is éppen ott volt. Köszönt neki illedelmesen, s azt mondta, hogy itt van.
- Aztot én látom - felelte a jegyző. - Mikor jöttél katonaságtól?
- Tegnap.
- S az éjszaka immár csináltál derendóciát.
- Igen, a virágokkal.
Nem volt rossz ember a jegyző, mert hosszú szidalom helyett csak ennyit mondott:
- Nyolc nap, ülni kell, kihágás miatt.
Egy másik kicsi asztalnál ott ült valami fiatal írnok, s annak odaszólt a jegyző, hogy vezesse Ágostont a börtönbe. Az írnok felállt, s biztatta a legényt, hogy menjen utána. Lent megálltak ketten, és nézték a hűvös birodalmat, amely teli volt murokkal, pityókával, mindenféle korsókkal és üvegekkel, s még két hatalmas sonka is lógott egy szegen.
- Itt jó lesz - mondta Ágoston.
- Nem jó lesz - felelte az írnok -, mert maga meg találja enni a jó sonkát.
- Én nem - mondta Ágoston.
- Biztos?
- Ha nem hiszi, akkor egye meg maga, most mingyárt, s akkor biztos, ugyé?
Nevetett a hivatalnok, odament a sonkához, nézte és nevetett.
- Magát hogy hívják? - kérdezte Ágoston.
- Trandafir - mondta a hivatalnok, és hozzátette: - Magyarul olyan, mint akit Rózsának neveznek.
Ágoston ismét megvakarta a fejét, majd így szólt:
- Én mingyárt megbolondulok, ha maga is virágból van!
Erre nem szólt Trandafir semmit, hanem kiment, s egy kicsi idő múlva a jegyzővel együtt jött vissza. Megszemlélték ketten a terepet, mondogattak egymásnak egy darabig, majd kivitték Ágostont a sonkák mellől az udvarra, s ott így szólt a jegyző:
- Ebben az udvarban lesz a börtön.
Körülnézett Ágoston, s amikor látta, hogy a nagy burjános udvarnak a mezők felé még kerítése sincs, azt mondta, hogy itt éppen jó lesz. Meg is egyeztek, hogy az éjszakát s a nappalt mind úgy fogja itt tölteni, mintha óriási nagy kőfalak volnának körül.
- Odagondolom - mondta Ágoston.
Trandafir és a jegyző visszamentek a szoba fogságába. Ágoston pedig ottmaradt a szabad és gondozatlan udvaron. Leült egy halomra, és arra gondolt, hogy most már mit lehetne csinálni. Kettőt talált ki, ami jónak és célravezetőnek tetszett. Az egyik az volt, hogy innét a börtönből epedő szerelmes leveleket fog Ibolyának írni, azonkívül pedig rendbeszedi ezt az elvadult tájékot, hadd legyen nyoma az ő borostyán-kihágásának itt is valami. Hozzá is kezdett rögtön, hogy mindenekelőtt a kövér és eluralkodott burjánokat kiirtsa.
Estig ezzel elmúlt jól az idő, s amikor a jegyző lefeküdt, s helyette a hold jött be az ablakon az irodába, akkor ledöntötte a hatalmas kőfalat, elvitte az első szerelmes levelet Ibolyának, s titkon az ablakába tette. Utána hazament, és azt mondta az apjának:
- Csend legyen!
Az öreg megértette a dolgot, s jó hajnalban még fel is költötte Ágostont, hogy a szolgálatot újrakezdje.
Így telt el a nyolc nap, s akkor a nyolcadikon estefelé megveregette Ágostonnak a jegyző a vállát, és azt mondta:
- Jól viselted magadot, s ha aztán lesz valami bajod, ami ügyes-bajos, akkor gyere ide hozzám, s én neked jól megcsinálom.
Ágoston azt gondolta magában, hogy bár Ibolyát hozhatná elsőnek ide, mint ügyes-bajos dolgot; aztán megköszönte szépen a hozzá való szívességet, s szinte fájt neki, amikor szabad alkonyati időben kiment a kapun. Nem sokat tusakodott, hanem egyenesbe vette az utját, és elment Ibolyához, aki a fogság-levelekből már mindent tudott a világon.
Amikor belépett Ágoston az ajtón, Ibolyának harmatos lett a szeme, és olyan szelíden várta a legény ölelő két karját, mintha csakugyan ibolya lett volna, kire legszebb tavaszi napon legragyogóbban süt a nap.
Ágoston átölelte, és azt mondta neki:
- Annyi sok virág közül én az Ibolya virágot választottam.
A lány ott pihegett a vállán, és nem szólt.
- Mert az a leghatalmasabb - szólott Ágoston újból.
Erre Ibolya bólintott a csillagszemével, és azt mondta, hogy aki a virágokat teremtette, az jól elrendezett egyebet is.
Angyal tanyázik a szobában.
Vagyis Etelka nem szól, Gyula még annyit sem. Öthetes házasok, kik beszéd nélkül is ragyognak, és pályán maradnak, mint a csillagok. Már egy félórája így ülnek csendben, zsongító korai este, októberi száraz nap után.
Bátran szendereghet az angyal.
A lámpa ott kuporog az abroszon, asztalra téve: a lángja puhán és finoman bólogatja, hogy ilyen a szerelem. S mellette az asszony, aki szőke és olyan kicsi, hogy elférne egy tenyéren, karmantyút köt az urának.
Jön a tél.
Gyula hátul a kályha mellett egy kicsi székről eregeti a füstöt; s közben pajkosan szemléli a macskát, kinek a hátára gyűl a kályhából a meleg. Addig ügyeli, amíg a cirmos puhán megereszkedik, s világba bocsátja a farkát s földre a környékét. Csak a fejét tartja még, mint egy puha labdát; majd ez a gondja is elfoszlik lassan, csupán két buksi lábára bízza, mint két kicsi oszlopra, a támogatást.
S lassan ráereszkedik sárga szemére a redőny.
Teljes a csend és a béke; s mint a lekaszált fű a nyári melegben, úgy érik itt is a csók.
Vagy talán a vihar.
Egyszerre lépések hallatszanak, s valaki kopogtat az ajtón.
- Vajon ki? - kérdi Etelka.
A macska is felszalasztja szemén a redőnyt.
- Szabad! - mondja Gyula.
Egy termetes fiatal férfiú lépik bé az ajtón. Külvárosi nadrág lóg a lábaszárán, s zöld kalap a szemébe húzva. Előbb nevet, s csak azután mondja:
- Hát, adjon Isten.
Etelkát elborítja a szeme, olyan nagyra nyitja; Gyula pedig meglepetve felállt, és némi örömmel mondja:
- Ez bizonisten Zsiga!
Zsiga ismét nevet, és leveszi a zöld kalapot, azután kezet szorítanak.
Etelka visszahúzódik a lámpa udvarába, és ültében jobban összeszorítja a lábát.
- Úgy véltem, nem ismersz meg - mondja Zsiga.
- Úgy vélted?
- Úgy, úgy.
Tetszik Gyulának a szó, mint a finom cigaretta.
- S miért, hogy úgy vélted? - kérdi.
- Hát a nadrágomról, s hogy a bajuszomat is vágom.
Most mind a ketten nevetnek; s közben ijedten jut eszébe Zsigának, hogy a fiatalasszonyt még meg sem kérdezte, pedig valamikor eléggé tájékozott volt az egészsége felől. Odamegy hát, és nagy tisztességgel így szól hozzá:
- Hát te, kedves Etelka, hogy s mint élhetsz?
- Köszönöm kérdésedet - mondja Etelka.
Utána kezet fognak, s hát egyik sem tudja, hogy most immár mit szóljon. Zsiga megfordul, egyet ide tekint, s egyet oda; s közben megpillantja a macskát, aki kiballagott a szoba közepére, mintha ő is egy csepp kérdést akarna tenni Zsigához az egészsége felől.
- Macska is van? - kérdi Zsiga.
- Hát hol látsz te macskát? - teszi magát Gyula.
- Itt, ni! - mutatja Zsiga.
- Jó szemed van - dicséri Gyula.
Azután leülnek ők is ketten az asztal mellé.
Amíg elindulhat valahogy a beszélgetés, Etelkának a keze járását figyelik mind a ketten. Gyorsan és ügyesen öltögeti a karmantyút a kisded asszony, és a két férfiú pillantása minden öltésre koppan, mint az éhes madarak csőre téli ablakon, mely mögött meleg szoba rejlik s tán valami édesség is.
- Honnét jöttél? - kérdi végül Gyula.
- Én Brassóból - mondja Zsiga.
- És ott micsinálsz?
- Vállalkozásom van, elhelyező vállalkozásom.
- Fehérnépeket helyezel-e el?
- Azt is.
- Tán nem az ágyba?
Etelka buggyanva neveti el magát. Aranypárája van a nevetésének és illata, mint a régen lefojtott bornak. Zsiga tökrészeg lenne tőle, ha csak az Isten látná egyedül. Így azonban csupán távolról céloz Kánaán földjére:
- S hogy találjátok magatokat a házasságban?
- Én megkaptam, amit kerestem - feleli Gyula.
Utána mind a ketten Etelkára néznek, s kamasz izgalommal várják, hogy ő megtalálta-e vajon, amit keresett. De az asszony nem akar szólani, csupán gyenge pírja mutatja, hogy nem érte csalódás. Zsigát forró irigység járja átal, ami hamarosan a torkában csomósodik össze, mint az ecettel főzött galuska. Gyulát is ingerli az asszonyi pír, mert kettőjük titka világit mögötte, mint megfestett vékony felhő mögött a hold.
- Valami ital van-e? - kérdi, hogy eltakaró felhőt sodorjon a hold elé.
- Ó, ne fáradjatok - mondja Zsiga.
Etelka leteszi a karmantyút, gondolkozik, majd így szól:
- Hacsak teát nem főzök.
Zsiga szabadkozik, hogy ő nem azért jött; hanem inkább menjenek el Gyulával ketten, s egy kicsi bor mellett beszéljék ki a három esztendőt.
- Már három? - kérdi Gyula.
- El is múlt - szaporítja Zsiga a bort.
Elgondolkoznak ezen. Gyula tűnődik, s nagy feje bólog, mint a sütőtök alkonyati szélben. Zsiga az asszonyt nézi, s itt-ott belészúr hegyes pillantásaival, mintha egy darab anyaföld volna Etelka, akin forrást szeretne fakasztani.
- Jó - mondja Gyula és feláll.
Abban a percben leteszi Etelka is a kötést, ránéz az urára, és küszködik a szóval. Végre átaltöri az asszonyi bölcsesség korlátját, és azt mondja kedvesség nélkül Gyulának:
- Te nem mész a korcsmába!
Gyula egy pillanatra ráveti a szemét, aztán mosolyog, és közben úgy tesz, mint a kandúr, amikor púposítja a hátát.
- Gyere, Zsiga! - mondja.
Abban a pillanatban sokért nem adná a legény, ha egyedül mégis maradhatna. De csoda kéne ahhoz, hogy októberben tavasz kerekedjék. Feláll hát nehezen ő is, kezet szorít Etelkával, és azt mondja neki:
- Bocsáss meg, ha valamit vétettem.
Gyula nem is köszön, hanem mint egy zord oszlop, mely az engedetlen asszonyok számára teli van írva büntetéssel, kimegy a házból. Zsiga is húzódik utána, de az ajtóból még hátratekint, hogy csókot intsen Etelkának. Szándékát azonban nem karolja fel az alkalom, mert az asszony oda sem tekint, mintha nem is léteznének többé.
Bétevődik az ajtó, és megállandósul a csend, mintha leült volna valahova.
Etelka áll a lámpa mellett, s nem mozdul sokáig. A szíve feszül, s mintha toppantana néha, mint a nyúl. A két füle figyeli az elmerülő lépéseket; s közben ingerkedve nézi a lámpa arany nyelvét, amelyre borsot szeretne tenni. Egyszerre aztán felveszi a karmantyút, s elindul véle a kályha felé, hogy tűzbe vesse. Kinyitja az ajtót, de akkor mégse veti bé a téli melegítőt, hanem szembe ül a tűzzel, és nézni kezdi. Szelíden duruzsoló és változatos alakokban játszik a tűz, mint egy szerelmes fiú. Etelka néha simogatni szeretné, máskor keblére ereszteni, le leginkább táncolni véle.
Addig nézi, amíg lassan illanni kezd a haragja, és szelíd lesz.
A szelídség után pedig szomorú.
Akkor béteszi a kályha ajtaját, és két kicsi tenyerébe fekteti szőke fejét. Nem jut eszébe semmi, csak azt érzi, hogy nagyon egyedül van.
- Elment... - mondja.
Könnyek buzognak tenyerébe, s ahogy egyenletesen folynak, úgy érzi, mintha violaszín virágok nyílnának benne, a hervadó pirosak mellé. Ezek is tetszenek neki, mert nagyon mély a színük, és tartósnak ígérkeznek.
Egy idő múlva meg is nyugszik egészen, és lefekszik az ágyba.
Először csendesen fekszik, s úgy érzi, hogy szinte jó egyedül lenni. De aztán, miképpen Gyula tette, elindul az ő képzelete is, hogy járjon a szabad világban. Nagyokat röppen, és nevetni lehet azon, hogy milyen tájakra repül, és hogy mik tetszenek neki.
Nem mindig olyanok, mint Etelkának magának.
Zsiga például, ha jól meggondolja, nem tetszik neki; de a képzelete mégis rárepül egyre, leüti fejéről a zöld kalapot, és átszalad városi nadrágján, mint a pajkos szellő. Néha mosolyog Zsiga, máskor darabosan duzzog, mint a medve; de úgy is van, hogy vészesen lobban a szeme, és ragadozni akar.
Bárány kéne neki.
Etelka olyan, mint a fehér bárány.
De ő nem akarja, hogy olyan legyen, mert akaratosan megrázza a fejét, s pattanva fordul a másik oldalára. Itt nyugodtan fekszik egy ideig, de ahogy telik az idő, úgy kezdi érezni, mintha parazsat hordana valaki a háta mögött. Mozdulni is fél egy darabig, aztán húzódni kezd a parázs tájékáról, majd egyszerre leugrik az ágyból.
Abban a percben nagyot zördül valami a kamarában.
Összehúzza magát Etelka, mint az arany sün, s nem mer sokáig moccanni sem. Aztán odalopakodik a kamara ajtajához, és hallgatja, nem jár-e ott, vagy nem szuszog-e valaki.
Tökéletes csend van.
Bézárja lassan az ajtót, aztán szoknyát vesz magára, és azon gondolkozik, hogy vajon mit csináljon. Bármit gondoljon ki, mindenben talál hibát. Végre mégis megrakja a tüzet, és visszaül a lámpa mellé.
Köti a karmantyút.
Ez sokáig nyugalmat ad neki, mert azt hiszi közben, hogy Gyula ott ül a kályha mellett, hátul. Nem akar odanézni, amíg csak lehet. De minél jobban akaratoskodik, annál nehezebben tartja a nyakát. Amikor már összedőlne minden, az utolsó percben fogadást köt önmagával, hogy egy fekete félcipőt kap, ha reggelig nem néz oda. De a cipő csak megvillan, mint a gyémánt, s a következő pillanatban a kályha felé pattan a szeme.
- Nincs ott! - mondja.
Elönti a hirtelen indulat, és a karmantyút odavágja a földhöz. Azután odamegy a kályhához, és a kicsi széket is felfordítja, hogy ne is tudjon ráülni Gyula. Majd kinyitja az ablakot, kendőt terít a vállára, és kihajol a rejtelmes éjszakába, amely nagyon tartozik már vele, hogy megszülje Gyulát.
Telik az idő.
A fák mozdulatlanul gondolkoznak; a felhők kandikálva mennek a sasok útján, mintha nyulat lesnének a földön.
Egyre nehezül a csend; s végül már olyan nehéz, hogy az Etelka fejét lenyomja az ablak talpára.
Úgy alszik ott, mint a fáradt madár.
Arra riad fel egyszer, hogy valaki üti az ajtót. Gyorsan béhajtja az ablakot, odafut, és kiszól az ajtón keresztül:
- Ki az?
- Nagyapád! - feleli Gyula.
Etelka béereszti, és nem szól egy szót sem, pedig tele van örömmel. Gyula előrejön lassan a szobába, s aztán leül az asztal mellé. Gubbasztva ül, és támasztja is a fejét.
- Nem vagyok jól - mondja.
- Biztosan részeg vagy - feleli Etelka.
Gyula felkapja a fejét.
- Mit mondtál? - kérdi.
Etelka nem ismétli a szót, hanem arra biztatja Gyulát, hogy egyék tán valamit. Ezen elgondolkozik Gyula is, majd megvidámodva így szól:
- Adj egy pohár tejet.
Etelka veszi a lámpát, és bémegy a kamrába, mert ott szokott állani a tej. Ahogy rávetődik azonban a tejes fazékra a fény, hát a fedő nincsen rajta. S hát tej is csak alig van valami a fazék fenekén!
- A macska!... - mondja Etelka magában.
Emlékszik a zördülésre s arra is, hogy nem merte megnézni, mi lehet. Sápadtan áll a bús fazék mellett, és azon gondolkozik, hogy most mit kéne csinálni. Mondja meg, amikor boros Gyulának a kedve, s amikor végre, életében először, tejet kíván inni! Azt nem lehet, mert egyrészt megveri Gyula, másrészt pedig szégyen fogja borítani őt.
- Nem mondom meg! - határozza el magában.
Abban a percben békiált Gyula is nyersen:
- Micsinálsz odabé?
Etelka kijön, és szelíden így szól:
- Igen eltettem volt a tejet.
Poharat vesz Etelka, visszamegy a kamrába, és a pohárba tölti mind a tejet. Közben arra gondol, hogy szentisten, hiszen ebbe belényalogatott a macska, s most Gyulával itassa meg! Gyalázatos dolognak érzi egy pillanatra, de aztán mintha gyenge mérget adna, furcsa gyönyörűséggel megborzong a gondolatra, de már mondogatja magában, hogy: igyad csak, ha elmentél a korcsmába, s ha engemet itt hagytál egyedül; csak igyad, mert Isten akarja bizonyosan.
- Mért nem hozod? - kiáltja Gyula.
Megrebben Etelka, s ahogy jön, akkor veszi észre, hogy csak félig telt a pohár. Ennyit nem adhat oda, mert ráönti Gyula. Egyenesen a tálashoz megy, levesz egy másik poharat, azt félig ereszti vízzel és abba beléönti a tejet.
- Micsinálsz? - kérdi Gyula.
Etelkának ragyog a szeme, és táncol hangjából a kedv, ahogy mondja:
- Átalöntöttem, édes uram.
- Mibe?
- Egy másik pohárba.
- Miért töltögeted?
- Mert az első hasadt volt, édes okosom.
Odaviszi Gyulához, szépen a kezébe adja a poharat, aztán megcsókolja az arcát. Utána leül szembe véle, és bizsergő gyönyörűséggel érzi a bosszút: a csalást, ami ártatlan; és a hazugságot is, ami édes.
Fodrozik és remeg az izgalomtól, úgy vár.
S akkor Gyula a szájához emeli a poharat, és kortyint egyet.
- Egy kicsit híg - mondja.
Etelka nagyra kerekíti ártatlan szemét.
- Te tudod, hogy mit adsz enni a tehénnek - feleli.
Lehet, gondolja Gyula; lehet, hogy ő a hibás, mert takarékoskodik a kósttal. S akkor nem is adhat sűrű tejet a tehén, mint a jól tartott bivaly. Így csalja magát a szegény ember, gondolja még hozzá; s nem zúgolódik hát, hanem megissza mind a tejet. Aztán megtöröli a száját, és sűrű vággyal azt mondja Etelkának:
- Gyere, ülj mellém!
Etelka odaül, de abban a pillanatban furcsa érzés szalad keresztül rajta. Idegenkedik és fél. Egy kicsit irtózva fél, hogy Gyula meg fogja csókolni. A szájára gondol, amelyik barátja a macskának. Zsugorodik, mint a fázós madár, s bent a szívében is megrezdül a hazugság és a csalás.
- Lefekszem - mondja.
S húzódni kezd, mintha a kút szélén ülne.
De Gyula ingerkedve nézi, majd egy hirtelen mozdulattal átkapja a derekát. S keresi mohón a száját. Etelka vergődik egy ideig, aztán ellene feszül, és vijjogva küzd. Rúg, harap és karmol.
S akkor egyszerre elengedi az ura, ráveti villogó szemét, és fojtottan kérdi:
- Hát e mi?!
- Most nem akarom - mondja Etelka.
Gyula összehúzza a szemét, és magába meredve küszködik egy ideig. Zúg benne a vér, és rohan mind a gátra, hogy áttörje és elsöpörje. Aztán egyszerre átszakad a gát, nagy roppanás hallatszik, és az asztal a szoba közepébe fordul.
A pohárral, a karmantyúval és a lámpával együtt.
- Takarodj innét! - ordítja Gyula.
S már a kezében van a szék, de Etelka kiszökik az ajtón, és sikoltva szalad az utca felé. Gyula az ajtóig ugrik utána, de onnét visszafordul, és eltorzult arccal nézi, hogy a lámpa összetörve lobog a padlón. Odavágja belé a lángba a széket, aztán a cseberből odazúdítja mind a vizet.
Abban a percben sötétbe borul a szoba, és szagos pára ömlik benne széjjel.
Kinyitja az ajtót és az ablakokat; megáll a derengő ablak előtt, és nagyokat fúj. Álltában elernyed lassan, aztán odahúzódik az ágyhoz, és megrokkanva végigfekszik rajta.
Néhány perc múlva alszik.
Hűvös szellők jönnek az ablakon, és mennek az ajtón. Aztán derengeni kezd.
S éppen, amikor virrad, bejön a macska az ajtón, óvatosan felugrik az ágyra, és a Gyula lábaihoz telepszik, és dorombolva nézi a szobát, amely romokban hever. De ahogy felbukkan az ablakon keresztül a nap, csak egyet-kettőt tekint hunyorogva belé, s akkor egyszerre, gyorsan és ijedten leugrik a földre, és meglapulva az ágy alá surran.
A fény pedig, mint az igazság árvize, kisöpri a romokat a szobából.
