Virág Benedek
összes költeménye

 

TARTALOM

POÉTAI MUNKÁK

A MÚSÁKHOZ
TOLNAI GRÓF FESTETICS GYÖRGYNEK
A GYŐZEDELMESKEDŐ MAGYAR SEREGHEZ TÖRÖK HÁBORÚKOR 1789
KLÓE
AJÁNDÉK
VIGASZTALÓ
BARÓTI SZABÓ DÁVIDHOZ
LÁMIA
EGY HAJÓHOZ
ORFEUSHOZ
BIÁS
BÁTORÍTÓ
NUNKOVICS GYÖRGY EMLÉKEZETE
MÚZSÁMHOZ
A KALITKÁBA ZÁRT MADÁRRÓL
A HÍRHEZ
GRÓF SZÉCHENYI FERENC ŐEXCELLENCIÁJÁNAK 1791. ESZT.
BARÓTI SZABÓ DÁVIDHOZ MIKOR 1791. ESZT. T. N. SZABOLCS VÁRMEGYE ÖRÖMÜNNEPÉRE ÖRVENDEZŐ VERSET ÉNEKELNE
DÁVID BARÁTOMHOZ Gróf idősb Rádai Gedeon emlékezete, 1792
ELEKNEK
SÁNDOR LEOPOLD KIRÁLYI FŐHERCEG PALATINUS EMLÉKEZETE, 1795
GRÓF FORGÁCS MIKLÓS EMLÉKEZETE, 1795
BOSSZÚÁLLÁS
EGY JELES POÉTÁRA
CSEHINEK
LANTOMHOZ
AZ ÖRÖMHEZ
EGY DEÁK ÓDÁRA, MELLY A MAGYAROKAT FEGYVERRE BUZDÍTOTTA 1796. ESZT.
FESTETICS LÁSZLÓ IFJÚ GRÓFNAK
FEJÉR GYÖRGYNEK 1798
BARÓTI SZABÓ DÁVIDHOZ
A BÖLCSRŐL
BATTHYÁNY FERENC IFJÚ GRÓF HALÁLÁRA PESTEN, 1797
MAGYARORSZÁG LEÍRÓJÁHOZ
ÁNYOS PÁLNAK EMLÉKEZETE, 1798
LÍDIÁRA
INTÉS
TAKÁCS JÓZSEFHEZ
GRÓF GVADÁNYI JÓZSEF, MAGYAR LOVAS GENERÁLISNAK
BÜDESKUTI VITÉZ HAZÁNKFIÁNAK EMLÉKEZETE, 1799
KIÁLTOSSINAK
PANASZ A MÚZSA ELLEN TAKÁCSHOZ
ZEFIRHEZ
BOT ÁDÁMNAK
A POÉTA ÉS MÚSA
A VERSENGŐ HAZAFIAKHOZ
LÁMIÁM ÉNEKE
LANASSZA PALMIRÁHOZ
A DUNA HÍDGYÁN 1799. ESZT. OKTOB. 2-DIKÁN
LANTOMHOZ
A MÚSÁHOZ
JEREMIÁS KESERVEI
TELEMAKUS
ÚJESZTENDŐKOR
CSALAVÁRI
A TŐRBE ESETT OROSZLÁNYRÓL ÉS EGÉRRŐL
A TÁBORBÓL MEGTÉRT HAZAFIAKHOZ 1797
TOLNAI FESTETICS LÁSZLÓ IFJÚ GRÓFHOZ 1798
A POÉTA ÉS PONTYI
SCHEDIUSNAK
KÁROLY GYŐZEDELME OSZTERAKNÁL (Mart. 21-dikén 1799.)
CSENDESÍTŐ
CSEHI JÓZSEFNEK (November 23-dikán 1799.)
A SZENT
AZ ÖRÖMHÖZ
AURORA
KÁPOLNAI ANTALNAK
VITKOVICS MIHÁLYNAK
GYKA EMMANUEL CONSTANTINNAK CSEHI JÓZSEF HALÁLÁRÓL, MELLY 1812. SEPTEMB. 29-DIKÉN TÖRTÉNT
NEMESCSÓI SZTROKAY ANTALNAK
KAZINCZY FERENCNEK
HELMECZI MIHÁLYNAK
TÉLI LEVÉL 1813. FEBR. 13D. (Karvára)
GYERKENYI PYBER BENEDEKNEK 1813. FEBR. 18DIK
HORVÁT ISTVÁNNAK 1814. JAN. 3D.
HELMECZI MIHÁLYNAK
RUSZEK JÓZSEFNEK VESZPRÉMBE
PRIMÓCZI SZENTMIKLÓSSINAK EGERBE
LEVÉLKE VITKOVICS JÁNOSHOZ 1821
HÁROM GONDOLAT THAISZ ANDRÁSNAK, A TUD[OMÁNYOS] GYŰJT[EMÉNY] REDACTORÁNAK
VÁLASZ KISFALUDI KISFALUDY SÁNDORNAK
A DUNA SZIGETÉRŐL
VITKOVICS MIHÁLYNAK
SZTROKAYNAK
SZTROKAY KATALINNAK
A HÁROM HUNYADIRA
KULTSÁRHOZ 1821
RÖVID VÁLASZ KOVÁCS SÁMUELNEK HOSSZACSKA LEVELEIRE CSÁKVÁRRA
SZEMEREI SZEMERE PÁLNAK
TOLNAI GRÓF FESTETICS GYÖRGYNEK EMLÉKEZETE
PUCHÓI MARCZIBÁNYI ISTVÁNNAK EMLÉKEZETE
BESSENYEI GYÖRGYNEK EMLÉKEZETE
HANGZATKA HENDECASYLLABUSOKBAN
HANGZATKA SAPPHICUSOKBAN ARIADNA PANASZA THESEUSRA
HANGZATKA HATOS JAMBUSOKBAN
HANGZATKA NÉGYES JAMBUSOKBAN
HANGZATKA NÉGYES TROCHEUSOKBAN
HUNYADI MÁTYÁS 1458D. ESZT. KIRÁLYNAK VÁLASZTATIK
VÁLTOZÁS
AJÁNDÉK
A KÉNYES SZENVEDŐHEZ
PETRARCA ÁLMA
A BARÁTSÁGNAK NÉGYES JAMBUSOK
BARÁTSÁGOS KÉRDÉS

MESÉK PHAEDRUSKÉNT

RESETA JÁNOSNAK, WARTEMBERGI GRÓF WALDSTEIN URFIAK NEVELŐJÉNEK, EGYKORI TANÍTVÁNYOMNAK
ESZÓPUS ÉLETE
I TYÚK ÉS CSIRKE
II BÁRÁNY ÉS FARKAS
III GONDATLAN GAZDA
IV TYÚK ÉS GYÖNGY
V SZAMÁR ÉS VADKAN
VI KÁNYA ÉS GALAMB
VII VÉN OROSZLÁNY, VADDISZNÓ, BIKA, SZAMÁR

VIII SZÜLŐ HEGY
IX SAS ÉS BÉKA
X PREDIKÁLÓ FARKAS
XI ESZÓPUS ÉS HALÁSZ
XII HOLLÓ ÉS RÓKA
XIII RÁK ÉS RÁKFI
XIV CSERFA ÉS NÁDSZÁL
XV RÉZKORSÓ ÉS CSERÉPBÖGRE
XVI MÉH ÉS KÁGYILLÓ
XVII KURRANTÓ TYÚK
XVIII RÓKA ÉS SAS
XIX PONTYI ÉS KAKUK
XX RÓKA ÉS ÁLORCA
XXI FECSKE ÉS VERÉB
XXII KUTYA ÉS FARKAS
XXIII HERKULES
XXIV IBIS ÉS ÖLYV
XXV HOLD ÉS UGATÓK
XXVI SOCRATES
XXVII JÁNUS
XXVIII MARÓ KUTYA
XXIX SZÜRETELŐ
XXX SZAMÁR JUPITERNEK KÉPÉVEL
XXXI ABDERAI SZAMÁR
XXXII RÓKA ÉS VARJÚ
XXXIII PILLE ÉS BIKA
XXXIV DUNA ÉS KIS FOLYÓ
XXXV VERÉB ÉS NYÚL
XXXVI LÚD ÉS FÜLEMILE
XXXVII RÓKA ÉS KÖLYKE
XXXVIII HALÁSZOK
XXXIX GAZDAASSZONY ÉS SZOLGÁLÓI
XL BÉNA FARKAS ÉS JUH
XLI IGAZSÁG ÉS KÖLTEMÉNY
XLII ÉNEKLŐ PTRÜCSÖK
XLIII PUFFADÓ BÉKA
XLIV GAZDAGFI
XLV FARKAS, RÓKA, MAJOM
XLVI LÉGY ÉS HANGYA
XLVII ZSUGORI DE CSALFA
XLVIII UDVARI BOLOND
XLIX MÓMUS
L HENTES ÉS SZELINDEK
LI VÁRASI ÉS MEZŐI EGÉR
LII OROSZLÁNY ÉS KECSKE
LIII FÜLEMILE ÉS KAKUK
LIV RÓZSABOKOR
LV NADÁLY ÉS KALMÁR
LVI KEVÉLY SZAJKÓ
LVII RÓKA ÉS AGÁR
LVIII SZAMÁR ÉS LÓ
LIX VÍZ, SZÉL, BÖCSÜLET
LX SZAMÁR ÉS CSÓKA
LXI NÁD
LXII PÓK ÉS KÖSZVÉNY
LXIII SAS
LXIV MORGÓ SZAMÁR
LXV ÖLYV ÉS GALAMB
LXVI XANTHUS ÉS ESZÓPUS
LXVII VELENCEI HALÁSZOK
LXVIII TŰNŐDŐ PLUTÓ
LXIX ÖKÖR ÉS KUTYA
LXX GYOMOR ÉS TAGOK
LXXI OROSZLÁNY ÉS BIKÁK
LXXII SAS ÉS SZARKA
LXXIII S[ÁROS]PATAKI CSÓKA
LXXIV RÓKA ÉS FAVÁGÓ
LXXV GALAMB ÉS SÓLYOM
LXXVI SZOLGA ÉS KUTYA
LXXVII PÁVA ÉS KATONA
LXXVIII GYERMEK ÉS FÖSVÉNY
LXXIX CSIRKE ÉS VÉN RÓKA
LXXX ZSUGORI DE ZSOBRÁK
LXXXI IVÁN MESTER
LXXXII VESZEKEDŐ KOMONDOROK
LXXXIII HAJÓZÓK
LXXXIV VÁRAKOZÓ SZAMÁR
LXXXV ÁLLATOK ÉS NAP
LXXXVI EGÉR ÉS BÉKA
LXXXVII OROSZLÁNY ÉS EGÉR
LXXXVIII UGYANAZOK, TI. OROSZLÁNY ÉS EGÉR
LXXXIX FECSKÉK
XC JUH BIRÓ ELŐTT
XCI PÁRDUC ÉS SAS
XCII FOGOLYMADÁR ÉS VISLA
XCIII PARIPA ÉS SZAMÁR
XCIV ELEFÁNT ÉS RÓKA
XCV OROSZLÁNY ÉS MAJOM
XCVI RÓKA ÉS MACSKA
XCVII FARKAS ÉS EBEK
XCVIII DARU ÉS VARJÚ
XCIX VADÁSZ ÁLLATOK
C GYÁVA MADARAK
CI TAMÁS DEÁK
CII FALUSI EMBER
CIII
CIV
CV

FORDÍTÁSOK

I. ZSOLTÁR
III. ZSOLTÁR
IV. ZSOLTÁR
X. ZSOLTÁR
XIV. ZSOLTÁR
LXIX. ZSOLTÁR
CXIX. ZSOLTÁR
CXX. ZSOLTÁR
CXXI. ZSOLTÁR
CXXII. ZSOLTÁR
CXXIII. ZSOLTÁR
CXXIV. ZSOLTÁR
CXXV. ZSOLTÁR
CXXVI. ZSOLTÁR
CXXVII. ZSOLTÁR
CXXVIII. ZSOLTÁR
CXXXVI. ZSOLTÁR
Q[UINTUS] HORÁTIUS FLAKKUS LEVELE A KÖLTŐI MESTERSÉGRŐL A PÍZÓKHOZ
ÓDÁK HORÁTIUSBÓL
MARTIALIS KÖNYVEIBŐL

 


 

POÉTAI MUNKÁK

A MÚSÁKHOZ

Hová ragadtok? melly ligetek, s setét
Ernyőkbe visztek? mennyei lángotok

      Új és szokatlan tűzbe hozta
          Szívemet, oh Helikon leányi!

Itt e magános szent helyeken fogom
Magyar Minervát zengeni lantomon.
      A halhatatlanság fiának
          Érdemit itt fogom énekelni.

Tí, csendes erdők puszta homályai!
Tí, kis folyóknak víg csevegései!
      Melly kellemes, melly boldogító
          Gondolatokra vezettek engem!

Mert a dicsőség Szűzei lakhelyet
Vertek magoknak bennetek. - Engedek
      Szent ihlelésteknek, s örömmel
          Engedek, oh Helikon leányi!


TOLNAI GRÓF FESTETICS GYÖRGYNEK

Minerva példás gyámola, Festetics!
Itt, hol Budának bércei fénylenek,
      Elzengi Músám tisztelendő
          Érdemidet magyar énekében.

Ne véld, hogy ezt a mostoha régiség
Irígy fogával megtöri; fennmarad,
      És véle nagyságos nevednek
          Híre kihat maradékainkra.

Amaz dücsőűlt Zrínyi; ki mennyei
Lantjával első nyert koszorút, midőn
      Vitéz Nagyatyjának dicséri
          Bajnoki tetteit, és halálát;

Avagy midőn bús versei kérlelik
Kedveltje szívét, s gyenge nyögései
      Az érckeménységű leányzót,
          Szép Violát szerelemre kísztik:

Amaz dücsőűlt Zrínyi megengedi,
Hogy énekeljen Gyöngyösi, hogy neve
      Legyen, s borostyánt érdemeljen
          Hunnia Szűzeitől fejére.

És íme harsány tárogatója zeng!
S ott a dücsőség temploma feltűnik,
      Mint Trója Amfion hatalmas
          Hangozatú citarája által.

Számodra tűnt fel Mars fia, nagy Kemény!
Menny bé, s letévén fegyveredet, Murány
      Vár Asszonyával bírd örömmel
          Fáradozásid örök jutalmát.

Sirjokba dőltek sok jeles emberek
Nevekkel együtt; mert csak azok, kiket
      Megtisztel a virtust imádó
          Músa dücső szava, nem halandók.

Oh! vajha lelkem, mint zajos Aufidus
Szülötte, túl a fellegek útain
      Jutván, az égig felvihetnéd
          Érdemit a Haza bölcs fiának!

Ki e magának bűnösen áldozó
Században a közjóra, irígykedést
      Szerző dücsőséggel, ki tudja
          Mérni, s pazarlani szép vagyonját!

Egyet magasztalt Álbula partjain
Hajdan virágzó Róma, kinek nemes
      Sírját borostyánok kerítik,
          S hamvai mirtusokat nevelnek.

De ím! megintvén jelt ada, s szóla is
A Músa: "Nem volt tenger az Álbula:
      Szedd bé vitorláit hajódnak;
          Festeticsünk Balatonja tenger."


A GYŐZEDELMESKEDŐ MAGYAR
SEREGHEZ TÖRÖK HÁBORÚKOR
1789

Nemes Hazámnak drága Vitézeit
Éneklem e kőoszlop alatt, kiket
      Már régen Éjszak, Dél, Enyészet,
          S napkelet emleget, és csudálva

Magasztal. Oh nagy Bajnokok! Oh magyar
Bellóna bátor magzati! Ázsiát
      Megrázta, s dőlő félbe hozta
          Győzni tanúlt karotok. Dagályos

Vadsága retteg már, s menedékhelyet
Alig találhat puszta vidékein,
      Amerre csak hallhatja zörgő
          Fegyveretek ropogó csapásait.

Ti, mint midőn a mennykövek a setét
Felhők öléből hullanak, és halált
      Szórnak magokból szerteszéjjel:
          Olly bizonyos sebeket csináltok.

A zordon Éjszak fergeteges szele
Mikor megindúl, s a hegyek oldalán
      Álló mohos tölgyfákra csapván
          Dönt, tör ezer meg ezer csikorgás.

Közt: képe, győző Bajnokaink erős
Szíveknek. Oh nagy Zrínyiek: oh dücső
      Nádasdiak! bátor Kemények!
       Hunyadiak! Turiak! borostyán

Ágakkal ékes régi Vitézeink!
Ama dücsősség szent palotáiból,
      Tekíntsetek vídám szemekkel
          Mostani hív onokáitokra.

Tekíntsetek! kik boldog Atyáitok,
S a tí kiterjedt híreteket jeles
      Tettikkel újítják s tetézik;
          Többre nem is mehet a vitézség.

S te, elfelejtvén mostoha sorsodat,
Töröld le bánat könnyeidet, Haza!
      S egész dücsőségedre nézvén,
          Gyermekeidnek örűlve tapsolj.

Nézd győzhetetlen Vécseidet! kevés
Sereggel a tenger törököt miként
      Gátolja! míglen visszanyomja
          Ránk siető veszedelmes árját.

Így táborunknak, melly kifogyott vala
Önnön magából, lelket adott megént.
      Meddig dicsekszik büszkeséged,
          Róma! Horátius érdemével?

Ott Fábri, úgy jő, mint amaz égi nyíl,
Amellynek ellent nem lehet állani;
      Amerre csap, bús harsogással
          Dől vadon erdeje Moldavának!

Nézd, nézd bajúszos székelyivel Nemest
A vér piarcán annyi pogány között!
      Ah, sokszor elbúsúlt vitézek,
          Mennyi jutalmakat érdemeltek!

Mi harsog úgy Foksán mezein? csudáld,
Te nagy neveknek férge, Irígy! csudáld:
      Mint védi Mészáros hazáját,
          Láthatod e szomorú vidéken.

Ki fogja méltán festeni, vagy minő
Táblára kell felvágni böcsös nevét
      Örökre képírónak? Oh csak
          Ő maga tudja magát leírni!

Látom, vezérek fénye, Karajczai!
Mint űzi villám fegyvered a komor
      Éjt táborunkról: látom, oszlik
          A magyar égre borúlt setétség.

De, mind nevenként títeket, oh Hazánk
Díszére termett férjfiak! énekem
      Hogyhogy magasztalhat, kik által
          Megtöretett az agyas pogányság?

Mint kell tövisről rózsa virágokat
Szaggatni, példás tetteitek, tanuk.
      Elég! Török zajt hallok! újra
          Rajta tehát koszorús Vitézek!


KLÓE

Nem félsz, Klóe! mikor gyenge szerelmeit,
S ártatlan nevedet pengeti húrjain,
      Flákkus, Római Sziren?
          Félly, s fuss tőle hamar, hamar!

És ím! mint mikoron hallya, hogy a vadak
Ordítnak, megijed hirtelen a kis őz,
      S félénk annya megé fut:
          Úgy tett Klóe; futott, futott!


AJÁNDÉK

Drága sarkantyút, vagy arany keresztet;
Sőt arany gyapjat, fejedelmi címert,
Jó barátimnak nagy örömmel adnék
                              Tiszteletekre.

Illyetén tündér javakat szerencsém
Tőlem eltiltott: de Te is valódi
Díszre vágysz, melly fenn marad, és dicsőít
                              Hamvad után is.

A magyar Lantot szereted leginkább.
Halhatatlanság fija! jer, barátod
Kis magyar lantyát neked neked adja, s vígan
                              Adja: fogadd el.


VIGASZTALÓ

A Szerencsével ne pörölj, barátom,
Hogy reád nem néz s mosolyog szünetlen;
Nem hagy el senkit, noha messze lenni
                              Látszik is ollykor.

Csak remélj, s víg légy. Igaz a Szerencse;
Jár, forog, mint jó anya, tégedet ma
Elkerűlt, holnap röpöső örömmel
                              Meg fog ölelni.


BARÓTI SZABÓ DÁVIDHOZ

Állj meg, Barátom! Pybered érdemes
Árnyéka nem hí még: nem akar magyar
      Hazád s barátidnak keserves
          Bút s szomorú napokat szerezni.

Szüntesd megindúlt bánatod árjait,
S maradj közöttünk, míg lehet; életünk,
      (Oh jaj! naponként látjuk,) ollyan,
          Mint az üveg, s fiatal virágszál.

Mikor kecsegtet fényivel, eltörik;
Mikor szemünknek víg nevetésivel
      Hízelkedik kezd fogyni; majdan
          Gyenge fejét lebocsátja, s elhal.

Hány ezret öl meg, s tészen idő előtt
Sírjok homályos mélyibe a Halál!
      Kik boldogíthatták hazájok,
          S számtalan emberek állapattyát!

Ezért sohajtott bölcs Teofrasztus is.
Méltó siralmát helybe hagyom. Jerünk
      Jerünk, Hazánknak veszteségit,
          Melpomeném! keseregjük együtt.

Oh századunknak díszei! ti, kiket
Olly sok halandó társaitok között
      Minap csudáltunk, bánatunknak
          Tárgyai vagytok az érdem által.

Nagy Orczy! Músák gyámola! nemzeti
Nyelvünk szerelmes gondviselője! hol,
      Hol vagy? sohajt árvád utánad,
          S érezi, hogy kegyes attya voltál!

A pusztaságnak fellegi közt magyar
Egünkre szállván a szomorú halál,
      E tisztelendő, s ritka fényű
          Csillagot elragadá előlünk.

Így tűnt el édes Nemzete, s Ősei
Erkölcseiknek híve, Berényi is.
      Boldog, ki nem láthatta bűnös
          Korcsosodásra jutott hazáját!

Hová ragadtál Nyitra vidékiről?
Músám! mi bús zajt hallok ezen vitéz
      Földön? ki sírját látom? itt is,
          Fájdalom! egy Hazafit siratnak!

Nádasdit! Oh zúgj Dráva! sirasd nemes
Lelkű Vitézünket, kiben a Haza
      Nagy oszlopát eldőlve látja,
          S könyvezi hála-adó szemekkel.

Áldás reátok Hunnia magzati!
Könnyhullatásunk sírjaitok felett,
      A tisztelettel s fájdalommal
          Egybecsatolt szeretet gyümölcse![1]

Igazán:

Nem azért, oh Dávid, fáradozál,
Hogy majd, ha halandó életedet
Elvégezed, és a föld, közanyánk,
Kebelébe vészen, cifra nevekkel
Kirakott márvány az utasnak eszét
Fárassza, s ki, s melly fényes voltál,
Bársonyt viselél-e vagyis tafotát,
Büszkén mutogassa; magasb, tisztább
Vala szándékod, melly már koronáz,
Mennyei polgár! Mégis citaránk
Méltán kesereg; mert jó Hazafit
Gyászol, kit jámborság, tudomány,
Hasznos munkásság ismertet;
Amillyen igen ritkán születik.
Szem előtt nem vagy, de reád szív
Néz. Bírjon csendes, szent nyugalom!

(V. B.)


LÁMIA

Szív-háborító gondolatok! sebes
Szárnyakra kelvén, mennyetek a zajos
      Szelek borongó lakhelyébe,
          A Balaton habozó tavába.

Én, aki Fébus húgaival szoros
Frígyet köték, a csendes öröm, s szelíd
      Vígság barátságában élek;
          Ez menedékhelyem a Világban.

Oh Múzsa, szívem tárgya! ki, kedvedet
A tiszta forrás csergedezésiben
      Találod, és a gyenge harmat
          Csöppeiben kezedet förösztöd!

Engem ha kedvelsz, jersze, virágokat
Szedj, s Lámiámnak köss koszorút: Te zengd
      Osztán helyettem; mert kicsinded
          Lantomat érdemi meghaladják.


EGY HAJÓHOZ

Sok szélvészid után tégedet, oh Hajó!
A tenger közepén járni fel és alá
      Látlak: büszke vitorlád
          Bátran nézi dagályait,

S nem tart kárhozatos háborodásitól.
Mert csendes Zefired szárnyai közt forogsz,
      Napról napra reményed
          Édessége nevelkedik.

Erdők ritka, magas szála, visellyenek
Gondot szüntelenűl rád az Egek! s veled
      Járván régi szerencséd,
          Kívánt révedet el ne vétsd.

Mégis rettegek én. Nincsen az ég alatt
Állandó dolog: a Nap hamar elborúl:
      Jő egy fergeteg, amelly
          Ránk bút mennydörög és halált.

A tündér szigetek szirteit ismered;
Parthoz tartsd magadat, mint lehet. Életed
      Táplál engem is; élek,
          Míg élsz; hogyha nem: elhalok.


ORFEUSHOZ

Oh Thráciának dísze, nagy Orfeus!
Engedd: dicsérjem mennyei lantodat,
      Melly megszelídíté haragját
          Poklok előtt fene Cerberusnak.

Megnyíltak osztán a keserű s setét
Bánat helyének zárai; sírt amaz
      Kérlelhetetlen büszkeségű,
          És komor arcalatú tiránnus;

Amaz kegyetlen sírt: Te pedig kegyes
Hölgyed nyakáról függve, magad kivűl
      Voltál, s nem önthettél szerelmes
          Könyveket eldagadott szemedből.

És nem lehettél boldog! azonban él
Lantod, s az égnek csillagi közt ragyog;
      Mert a dücsőség halhatatlan
          Szűzeinek neveket zenegte.


BIÁS

"Oh Vitéz! mond a haragos Szerencse,
Általam győző ura vagy Priennek,
Általam! pusztítsd, akarom, s rabold ki
                               Minden ezüstét."

Amiket félénk sietéssel öszve
Kaphatott a nép buta része; nyakra,
Főre hurcolván iszonyú jajok közt
                               Vitte magával.

Hasztalan rémít dörögő hatalmad',
Mond Biás; minden vagyonom velem van:
Engem oltalmaz paizsos Minervám;",
                               S ballaga bátran.


BÁTORÍTÓ

Oh szent Igazság! aki hatalmadat,
S megtisztelendő fényedet e csalárd
      Világ előtt elrejtve tartván,
          Számtalan üldözetek között vagy:

Jer, jer! födözd fel mennyei képedet
A pártütőknek, kik koronás fejed
      Ellen kikelvén, ostromollyák
          Trónusodat buta fegyverekkel;

S megszégyenűlvén színed előtt, dühös
Bűnének átkát fogja kesergeni,
      A fényes erkölts mord írígye,
          A fenekedni szokott gonoszság.

A nagyra termett, bátor az Ég szakad,
S bús csattogással mennykövi húllanak,
      A nagyra termett Istenének
          Féli s imádja dücső hatalmát.

Amaz borostyán ágakat, érdemes
Lantodnak ékes címerit, a kaján
      Hiába bűbájolja; zölden
          Fognak azok fejeden maradni.


NUNKOVICS GYÖRGY EMLÉKEZETE

                   Dignum laude virum Musa vetat mori.
                   Coelo Musa beat.

                                                            HORATIUS

Kit a kesergő Hír panaszos szava,
Amerre földünk nyújtja határait,
      Holtnak kiáltott, kit valóban
          Minden igaz magyarok sirattak:

Él még Hazánknak nagy fia Nunkovics
Él Nemzetünknek címere, gyámola
      Nyelvünknek, egy fő dísze, fényes
          Csillaga bús egeinknek, él még!

Hiába tapsolsz rettenetes Halál!
Kik érdemekkel nyertek örök nevet:
      Kik nem magok hasznoknak éltek,
          Büszke hatalmad alá nem esnek.

Sem győzedelmes ciprusod ágai
Gyászos homállyal sirjaikat soha
      Bé nem borítják; a dücsőség
          Mennyei fénye lebeg fölöttök.

De melly szokatlan láng csap alá szemem
Héjára? Boldog lelkek örömhelye!
      Már benned országod dücsőűlt
          Nunkovicsunk; s lefelé tekintget.

Itt látja, mint dől lakhelyek a Világ,
Tündér piarcán fennyen uralkodó
      Nagyoknak is, kikben halandó
          Társaik Isteneikre néznek.

Pálcájok, amelly több ezerek fölött
Villog s ha szükség, megtöri a kemény
      Nyakú gonoszságot, kezekből
          Egy rövid óra alatt kifordúl.

Márványra festett pompa, kevély nevek!
Fényes hiúság képi, nagy oszlopok!
      A semmiség bús éjtszakája
          Csalfa világtokat elborítja!


MÚZSÁMHOZ

Mit gyötröd szomorú szívemet, oh igen
Durcás Múzsa? miért távozol el, mikor
      Szemlélsz nyúlni kicsinded
          Lantomhoz? mi bajod? felelj.

Vétettem? szabadon mondd ki hibáimat,
Kész jobbítni magát, aki megismeri
      Vétkét; sőt bizonyos már,
          Hogy jobb, mintsem előbb vala.

Múlván a sivatag Tél, puha szárnyakon
A csendes Zefirek visszahozák megint
      Mindnyájunk örömére
          A vígság nevelő Tavaszt.

Ugrál nyája körűl Títirus, és paraszt
Sípján víg dalokat billeget: Istene,
      Pán meg nem veti, bátor
          Kis mézet, s tejet áldozott.

A Szántó, mihelyest kél az aranyhajú
Hajnal, tulkaival metszeti gyöpjeit,
      Nótáit fütyerézvén
          Örvend; mert vele van Ceres.

Bátran járja Vadász a ligetek setét
Mélyét, s a felemelt bérceket; útain
      Vígasztallya Diána.
          Senkit sem hagy el Istene.

Ah! ílly boldog akar lenni, ki tégedet
Tisztel, Múzsa! ki már laurusokat rakott
      Oltárodra! Reménylek;
          A láng szépen emelkedik.


A KALITKÁBA ZÁRT MADÁRRÓL

Szabad teremtmény, kis Madár!
   Melly kéz, kegyetlen kéz, fogott el!
Tudom: sohajtasz sorsodon,
   S várod naponként a szerencsét;
Még alszik a Hajnal, s te már
   Vered kalitkád szárnyaiddal.
Oh mondd ki nékem, kis Madár!
   Örűlsz-e vagy nem álmaidnak?
Ha hallja gazdád éneked,
   Gondolja: hálálod kölessét.
Nem vélem én azt, s nem hiszem;
   Te átkokat zenegsz fejére.
Ha látja, hogy bé van fejed
   Szárnyadba dugva, s csendesen vagy:
Azt mondja: már megfáradott
   S elnyúgodott az én Madárkám.
Nem! Nem! Te bús óráidat
   Bánkodva számlálod magadban,
S hogy jobb reményed nem lehet,
   Utálod a napnak világát.
Ha vagy veréb hozzád röpűl,
   S akar kicsípni étkeidből,
S te addig állasz ellene,
   Míg messze tőled el nem űzted;
A gazda rátok néz, nevet,
   S örűl az ártatlan csatának;
Nem tudja, hogy barátja vagy
   Annak, kit elversz a veszélytől.
Ha csípkeded rostélyidat,
   Vagy újait tréfás Uradnak;
Azt véli, hogy játszol vele,
   S hogy elfelejtetted, mi voltál.
Én azt hiszem, hogy mérgedet
   Szívére kívánod kiadni.


A HÍRHEZ

Mérész Enceladus Húga; kit e világ
Most szid, most megölel; majd szabadon nevet,
Majd titkon kesereg: jersze, röpülj felénk,
   S bátran szállj falainkra le;

S mondd: "Verd el szomorú fellegidet, te hív
Költő, Honnyod igaz gyermeke! búskodó
Kérésedre hajolt a kegyes Ég: örűlj,
   Zengd a boldogok énekét.

Én, mint mennykövezé Júpiter a szegény
Tellusnak fiait; mint ragadá el a
Szép Ifjút, s mi csalárd móddal ereszkedék
   A réz várba be, hírdetem.

Elmondom; mi csekély vétke miatt, tizen-
Négy szép magzatinak látta halálokat
Érzékeny Niobé, még maga is kemény
   Kővé lenne keserviben.

Majdan számba veszem, hány ezer emberek
Vesztek Trója körűl egy gonosz asszonyért:
S mint húlltak Priamus könyvei Hektora
   Hűlt testére, kikürtölöm.

Azt sem hallgatom el, melly csuda képiben
Tűnt fel Róma, midőn pártot ütött fia,
Cézár, a Rubikon partjainál dühös
   Bosszújában agyarkodott."

Ah, melly rettenetes dolgokat adsz elő!
Szűnjél már! magam is Lantomat elteszem;
Tán e gyászba borúlt Éjem után kegyesb
   Napfény fog mosolyogni rám.


GRÓF SZÉCHENYI FERENC
ŐEXCELLENCIÁJÁNAK
1791. ESZT.

A csalárd szívű gonosz emberekbe
Öntsenek méltó remegést, ha útra
Mennek, a varjak, s huhogást süvöltő
Éjjeli baglyok.

Tégedet, tisztelt fia! s halhatatlan
Dísze Honnyunknak! vezet, és vezessen
Nápolyig, s hozzon kebelünkbe vissza,
Ráfael Angyal.

Menj szerencsésen! koronás Királyod,
S Nemzeted szívét viszed egy királyi
Ritka Felségnek, ki örömnapunkat
Látta, nevelte.


BARÓTI SZABÓ DÁVIDHOZ
MIKOR 1791. ESZT. T. N. SZABOLCS VÁRMEGYE
ÖRÖMÜNNEPÉRE ÖRVENDEZŐ VERSET ÉNEKELNE

Hallám, Barátom! tárogatód szavát,
Szent harsogását, mellyet amaz vitéz
   Szabolcs dücsőséggel virágzó
          Vérei tiszteletére fújtál.

Melly tűzbe hoztad szívemet, oh magyar
Hazánk szerencsés Bardusa! Nemzetünk
      Díszére termett Ossziánunk,
          Mennyei hangozatú Poétánk!

Megért korodnak napjaiban, mikor
Lankadni szoktunk, ollyan az éneked,
      Mint a dagadt felhő nyögése,
          Melly mikoron kifakad, magából

Széllel halálos mennyköveket lövell:
S így a puhultság karjai közt magok
      Vesztekre nyugvóknak szemekből
          Elveri a veszedelmes álmot.

Oh! sok Vitézek, s címeres érdemű
Nagy embereknek gyászt okozó gonosz
      Álom! röpülj el messze tőlünk,
          S vissza se jöjj soha Nemzetünkre!

Most is pirúlunk sebhelyeink miatt,
Mellyekre nézvén könnybeborúl szemünk.
      Mi haszna! Térj, Múzsám, magadba,
          S köss koszorút szeretett Szabómnak!


DÁVID BARÁTOMHOZ
Gróf idősb Rádai Gedeon emlékezete, 1792

Méltán könyvezi Rádait
    Músád; tudja, ki volt, tudja sok érdemit,
Ah, Dávid, mikoron talál
    Nyelvünk illyen igaz, hív szemes Őrizőt?
Mert csak mink egyedűl vagyunk,
    Kiknek szűntelenűl zenghetik ajkaik;
Óvd szép kincsedet; oh Haza!
    Amíg az kezeid közt vagyon; élsz te is.
Él, amit kihozott vitéz
    Európába ezer nagy veszedelmeken,
Szűkűlt Honnya határiból
    Eldődink koszorús fegyvere, fény neved.
Eldőlnek hamar, és igen
    Lassan nőnek az ő láttatos oszlopi!
Ah, Dávid! mikoron talál
    Kíncsünk illyen igaz, hív, szemes Őrizőt?


ELEKNEK

       Saepius ventis agitatur ingens pinus.
                                           HORATIUS

Látd amaz hegynek tetején magasra
Nyúlt fenyő szálat? mi merőn, mi büszkén
Nézi a völgynek kebelében álló
Hanga bokorkát!

Oh! alig szóltam: megakadt hajába
Éjszak ordító szele, s tépi, rázza.
Jer rugaszkodjunk, Elek! a kicsínded
Hanga fa mellé.


SÁNDOR LEOPOLD KIRÁLYI FŐHERCEG
PALATINUS EMLÉKEZETE, 1795

Ah! melly homályos felleg alá jutott
Fényed megintlen szép Haza! melly setét
      Éj vonta bé gyászfátyolával
          Rád nevető szemeit napodnak!

Az, kit szerettél, az, ki reményedet
Táplálta, Herceg Sándorod elhagyott
      Örökre: hajh! hozzá hasonlót
          Lelhet-e bánatos árvaságod?

Amin Hazánknak sorsa forog: Magyar
Törvény, Szabadság, Öltözet, és, való
      Tanúja fennlétünknek, a Nyelv
          Kellemetes vala s szent előtte.

Fénylett Egében hercegi tisztinek,
Mellyből, (bizonyság a Haza) éltető
      Sugári, mind szálas toronyra,
          Mind alacsony kalyibára szálltak.

Ifjúi szívén élemedett, s szelíd
Erkölcs parancsolt: tudta, hogy ember Ő,
      És hogy halandó, kit csak a nagy,
          S a feles érdemek istenítnek.

Nagysága bátor bízodalom vala,
S egy olly reménység partja, hová magát
      Ha vette a gyámoltalanság,
          Mostoha fellegit elfelejté.

Már sírja szélén álla ez a Titus;
Már a halállal harcola: rajtatok,
      Fájdalmas árvák, s bús szegények,
          Szánakodott fejedelmi lelke.

Öntsd, öntsd ki, Músám, bánatod árjait,
S e sok veszélyek közt forogott Hazám
      Megilletődvén tiszta szíved,
          Sírj fel az Ég kegyes Istenéhez.

Én majd Budának bérceiről vitéz
Árpád kesergő magzatinak magasb
      Hangon kiáltom: jobb szerencsénk
          Hajnala kezd pirosodni, bízzunk!


GRÓF FORGÁCS MIKLÓS EMLÉKEZETE,
1795

Már a dücsőség karjai közt örök
Fénnyel ragyogván, földi dicséretet
      Nem vársz, nagy és bölcs őseidnek
          Dísze, nemesb onokája, Forgács!

Midőn lehányván testi ruházatit
A tiszta lélek, visszaröpül az ő
      Kegyes Teremtőjéhez, aki
          Tudja kinek-kinek a jutalmát;

A boldog ország szent palotáiban,
Nyer a sokat tűrt virtus igaz nevet:
      Itt megvetést, mint ismeretlen,
          Szenved az emberi büszkeségtől.

Oh! csak Te látod, mennyei Bölcsesség!
Az embereknek szíveiket; Te adsz
      Nekik megérett, hív tanácsot,
          S szent tüzet a jeles érdemekre!

Felkelnek osztán védeni a Királyt,
A köz Szabadság, a Haza gyámolát,
      Törvény szerént, s rettenthetetlen
          Lelkek előtt remeg a gonoszság:

Melly arca nélkűl szűntelen üldözi
Azt a nagy Égből ingyen adott dücső
      Kincset, s hogy elnyomhassa, minden
          Ördögöket kicsal a pokolból.


BOSSZÚÁLLÁS

Jer Músa, súgallj számtalan sok átkokat
    Dávid fejére; jer hamar.
Haragszom; elfelejtve van hív tisztelőd
    Őnála: Téged is, ha most
Bosszút nem állunk, nem sokára megkacag;
    Pedig Te általad nagy Ő.
Írj hát: "Mihelyt a Virti földre jut, legott
    A Gráciák támadjanak
Ellene, s kikapván hintajából, hogy sehol
    Ne érje a selyem gyepet,
Vigyék el udvarába Pybernek: nevess,
    Oh! barna Zsitva, és örűlj.
Hogy elmehessen jó korán, igérni fog,
    Tudom, sok Ódát; hasztalan.
Mindszent Havának végiig, vendég toló
    Kását ne lásson asztalán.
Hát még? ha megszomjúzik, és Bátorkeszit
    Kezd inni (várj, majd észre jössz!)
Míg jobb szemét pillantja, változzék bora
    Mézes Tokajnak cseppivé.
Midőn kifáradt, és az álom édesen
    Elfogta bágyadt tagjait:
Gágogjanak, lármázzanak, süvöltsenek
    A ludak, az éh récék, s egyéb
Tollas lakói Pyber udvarának, úgy,
    Hogy Dávid azt ne hallja meg.
Amelly szobába lakni ment, azt a hurut,
    A nyughatatlanság egész
Táborral üsse meg, s legott, ha Ő kilép,
    Ártatlanúl rohanja meg."
Elég, szerettem Músa, már elég: talám
    Számunkra most ír verseket.


EGY JELES POÉTÁRA

Mindég titokban tartod-e, s zár alatt,
Barátom! elméd szép szüleményeit?
      Vagy már az Éjnek szántad őket,
          S büntelenekre halált bocsátasz?

Ne légy kegyetlen, kérlek! ereszd hamar
Szárnyokra: mit vársz? ím az üdő siet,
      S a tétovázó versezőre
          Visszanevet szaladása közben.


CSEHINEK

             Virtute decet, non sanguine niti.
                                      CLAUDIANUS

Nem, hogy arany kertnek szüleménye vagy, oh! nem ez okból
   Kedvelt meg téged, Csehi, Múzsám.
Légyen címereden Párduc, Daru, Tigris, Oroszlány,
   Nap, Csillag, vagy Pálmafa festve;
Üstökös Eldődid szép tettiket áldom ezekben,
   S ritka dücsőségeknek örűlök.
Szoknyás Sándornak, bármint hírdesse magáról,
   Nincsen tiszteletére hazája.[2]
Így, kit agyonsujtott Ákhilles mérges ököllel,
   Renyhe Nemes fog örökre maradni.
Ez fitogat paizsán rémítő Párducot, és nyúl
   Lappang félékeny kebelében.
Egynémelly Sasnak tollával kérkedik, aki
   Sanda bagoly, vagy gyáva ökörszem.
Nagynak tartjuk emezt, s majd-majd bámúlva csudállyuk;
    Mert kicsinyeknek lenni magunkat
Érezzük. Jer, nyissuk fel szemeinket az érdem
    Fényénél, s az igazra találunk.
Aki magát más szárnyaival felemelteti, álljon
    Bár Kárpát tetejére, kicsiny lesz.
Aki hazájával jót tett, s a völgynek ölében
    Ül, nagy Az ülve is és nemes ember.
Amint kezdetted pályádat, fusd ki; s Apollo
    Zöld koszorút fog tenni fejedre.


LANTOMHOZ

Itt fogsz, szerettem Lantom! ezen szelíd
Nyárfának ágán függeni; a Vidék
      Csendes körűlöttünk, az Égnek
          Színe kies, valamerre terjed.

Amíg Zefírnek gyenge lehelleti
Apolni fognak tégedet: addig én
      A gyepre dőlvén e pataknak
          Partja fölött magamat kinyugszom.

De melly setétes felleg emelkedik
Egyszerre? mint zúg fergeteges szele!
      Keljünk fel. Ah! e nagy Világban
          Minden öröm kicsiny és enyésző!


AZ ÖRÖMHEZ

Hová röpültél nyájas Öröm? hová
Rejtetted el víg képedet illy hamar?
      A tengereknek bujdokálsz-e
          Mély fenekén? te Egek leánya!

Vagy a hegyeknek szirtei, s a vadon
Erdők homályos fái között kerengsz?
      Hol, hol kereshetlek? jelentsd ki;
          Mert Te vagy élete életemnek.

Ah, túl röpűltél a levegőn, dücső,
Honnyodba! mellynek szent mezején örök
      Tavasz virít, s játszik: ragadj fel!
          Vagy legalább mosolyogj le hozzám!


EGY DEÁK ÓDÁRA, MELLY A MAGYAROKAT
FEGYVERRE BUZDÍTOTTA 1796. ESZT.

Fegyverre buzdúlt, s már siet a halál.
Elejbe bátor kardjaival dücső
      Árpád nemes magzatja harsány
          Tárogatód eleven szavára.

De hajh! zokogják Hunnia Szűzei
Kedvesseiknek messze halálokat,
      Kik »büszkeségből mentek ölni
          Embereket, s magokat fogyasztani«.

Tanácstalan Nem! Menj szaporán Magyar!
A köz Szabadság, Hit, Haza, s a Király
      Kér tőled országos segédet:
          Hát nem elég ok ez a halálra?


FESTETICS LÁSZLÓ IFJÚ GRÓFNAK

        Unum insatiabiliter parandum,
        prosperam sui memoriam; nam
        contemtu famae, contemni
        virtutes.
                                              Tacitus

Halljad, oh Ifjú! te hazánk reménye,
Énekét buzgó szeretettel égő
Tiszta Músámnak; fiatal korodnak
Tetszhetik e Szűz.

Zöld borostyánt tart felemelt kezében,
S kész neked, kedves Lacim! által adni:
Elhiszem könnyen, hogy aranyt is adnál
Érte, ha kérne.

Megbocsáss, mást vár: tudom, és javadra
Felfödözhetném; de magad találd ki;
Nem merem titkát akaratja nélkűl
Közleni mással.

Ezt barátságból csakugyan kimondom:
"Egy Tavasz, Nyár s Ősz vagyon életünkben,
Tél is egy; amelly amazok hibáit
Könyvezi sokszor."

"Boldog, oh boldog! kire szép szemekkel
Néznek a tisztelt Helikon leányi!"
Így köszönt, s hozzád mosolyog Virágod
Leszbuszi Szűze.


FEJÉR GYÖRGYNEK
1798

Oh te, kit a Fébus születésedkor maga szentelt
    Papjának, oh kedves Gyurim!
Vedd le soká heverő citarádat, vedd le szegéről,
    S pengesd, hogy élni tudjalak.
Amit az ég nyújtott, éljünk vele: szent adományát
    Ílly háladóság tiszteli.
Az, ki hazájának szolgál, felemelkedik, és az
    Irigy gonoszságon tipor.
A buta lelkekkel nem tart; hozzájok azonban
    Nagysága jó, s mértékletes.
Míg ifjúságod mosolyog, míg bíztat erővel:
    Járj a dücsőség útjain.
Nem hoz ugyan sok ezüstöt, aranyt a Músa: de hoz majd
    Porunknak is hírt, életet.


BARÓTI SZABÓ DÁVIDHOZ

Hol vagy? mért hallgatsz? hát már kivetetted eszedből
Fejedre mondott átkomat,
S Jámbusimat neveted?

Fellobbant haragom kész ismét ellened: égek,
Oh tenger! oh föld! mellemen
Kénköves Etna tüzel.

Mérges Nesszusnak mikoron szenvedte haragját,
Koránt sem égett olly nagyon
Herkules Éta hegyén.

Az, lángját kívánta tüzének eloltani; én nem.
Oh Bécsi láncok! bájoló
Fák, padak, és sisakok!

Oh te gyavító hely! rátok kárhoztatom újra
Szabót; ha megjobbúl: öröm -
Verseket énekelek.[3]


A BÖLCSRŐL

A Bölcs magában bízik; az ellene
Felkelt Szerencsét, mint valamelly kemény
      Szirt a haboknak csapkodásit,
          Érzi, de férjfiasan megállja.

A Nap, mikor feljő, s köd emelkedik
Súgári ellen, fényszekerén nevet,
      És megszokott útját kijárja:
          A buta pára lehúll, s enyészik.

Amaz kiszegzett célja felé siet;
Ha néki gátot vetnek irígyei,
      Nagy lelke, csendessége mellett,
          Érezi emberi hívatalját.

Bár sok veszélyek közt forog élete;
Azt tiszteletben tartani nem szünik.
      Ha sorsa nem változhatatlan;
          El meri várni dücső halálát.

Zengd győzedelmét mennyei lantodon,
Músám! s azoknak szíveiket, kiket
      Kaján szemekkel tart az álnok
          Cimbora, bátorodásra gerjeszd!


BATTHYÁNY FERENC IFJÚ GRÓF HALÁLÁRA
PESTEN, 1797

Nem sirat Muzsám, szeretett Ferencem!
Tégedet, bátor, mikor a halállal
Szembe szállottál, fiatal korodra
Nézve kesergett;

S hogy te győzhetnél, az egekre vetvén
Buskodó szívvel szemeit, könyörgött;
Vélte, hogy meghalsz, s valamint az árnyék
Eltünik, eltünsz.

Most, kitisztúlván szeme fellegéből,
Látja, hogy még élsz, hogy örűlsz szerencsés
Változásodnak, soha nem halandó
Mennyei polgár!

A dicsőségnek menedékhelyéből,
Nézed-e tenger szomorú veszélyit,
Mellyeken forgunk; s ha lehetne, szánnád
Kétes ügyünket.

Ah! te boldog vagy! s amaz égi háznak
Pitvarát vídám öröm, és mosolygás
Őrzik; hozzá közelítni sem mer
A szomorúság.


MAGYARORSZÁG LEÍRÓJÁHOZ

Zeng a dicsőség temploma; vígadoz
A benne, boldog fénnyei közt, lakó
      Szent halhatatlanság, s borostyánt
          Osztogat a jeles érdemeknek.

Te is, szerencsés Vályi, örűlj ezen!
Ifjú korodnak gyenge virágait
      Hazádnak oltárán valódi
          Áldozatúl neki bémutattad.

Sok gond, s szünetlen fáradozás után
Már útnak indúlt Lexiconod: tanú,
      Igaz tanú, hogy Nemzetednek
          Haszna, s dicső neve szíveden van.

Ez mind jutalmunk, mind pedig ösztönünk.
Majdan felőlünk józan itéletet
      Csak a Jövendők hoznak, akik
          Nem hunyorítanak érdeminkre.

A kék irigység, bátor akármi szép
Dolgot cselekszünk, meg nem elégedik:
      A fényt homálynak, s világot
          Éjnek alajtya veszett agyában.

Mit tészen a nagy lélek? ama dicső
Időkre nézvén, illyen alávaló
      Késértetet megvet, s kijegyzett
          Tárgya felé nemesen törekszik.

Bizván magában, fel-felemelkedik
Az égiekhez mennyei szárnyain,
      S túl a halandóság határin
          Csendesen éli örök Világát.


ÁNYOS PÁLNAK EMLÉKEZETE,
1798

Hát téged látlak? lelkemnek más fele, téged
    Hazádnak áldott gyermeke!
Üdvöz légy, te magyar Helikonnak dísze, dicsőűlt
    Árnyék, barátság angyala!
Annyi sok év után (oh mint kívántalak eddig!)
    Barátodat megismered.
Amikor egy szörnyű csuda képiben ellened indúlt
    Az Éj kegyetlen asszonya:
Sem fiatal korodat nem nézvén, sem nemes elméd,
    Dúlt fúlt halálos mérgiben.
Hogy dobogott mellyem! s osztán könyvekre fakadván
    Mondtam: megölte társamat.
Akkori fájdalmát szívemnek (jól jut eszembe)
    Egy Múzsa így vigasztalá:
Mit gyötröd magadat? minek öntöd könyveid árját?
    El nem hal, úgymond, Ányosod.
Ezt én nem hittem; mert a nagy fájdalom és bú
    Nem hajt szavára senkinek.
Engedj meg; ha talán vétettem, kellemes árnyék!
    Most már örűlök sorsodon.


LÍDIÁRA

Lídia! mondsza, meddig
    Kínozod sebhett Szibarist, a szerelem tüzével?
Híre, vagyonja fogyván,
    Csúf, örök csúf lesz, s nevetik már sokan állapatját.
Szive szelid, de félénk,
    Bár oroszlányt tart, s mutogat címere régisége.
Atyja vitéz sisakján
    A nehéz vágást mikoron látja, poros fejének
Szálai borzadoznak:
    Görbedett kardot sem akar, s párducokat viselni.
Énekelem nagy Árpád,
    Vagy vitéz Mátyás koszorús Bajnokait, nem érti.
Fújom előtte, s buzgón
    Fújom ébresztvén, magyaros tárogatómra sem hajt.
Sőt igen is megindúl;
    Ím! minap hogy hangja fülét érte, legott elilla.
Így fut az őzfi, hallván
    A vadász kürtjét, s ligetes völgybe magát levonja.


INTÉS

Szemlélted, hogy agyarkodott
    Egy-két óra előtt a haragos Duna?
Melly szörnyű habokat vetett!
    S ím! egyszerre dühös zajja lecsendesűlt.
A bal Sors, mikor ellened
    Ok nélkűl morgó mennykövivel csatáz;
Vígyázz, és, magad emberűl
    Tartóztatva, maradj csendesen. A kemény
Szélvész tartani nem szokott.
    Így nem sokba kerűl a viadal, s te győzsz!


TAKÁCS JÓZSEFHEZ

Mit gondolsz, mikoron látod, hogy tépi fejéről
    Múzsám haragjában haját?
Vagy mikor a lantyát nagy bosszonkodva kezébe
    Vévén: csigázza húrjait?
S dúl-fúl, míg osztán keserű panaszokra fakadván
    Mindenfelé csap, s mennykövez.
Részént helybehagyom tettét: de ne véljed azonban,
    Hogy őtet én buzdítgatom;
Sőt, ha reá nem vígyáznék, elkapna, s magával
    Együtt veszélybe döntene.
S hányan akadnának, kik ezen bal esetre legottan,
    "Jól van" nevetve mondanák.
Sokszor imígy szóllok neki: Tudd kémélleni buzgó
    Indúlatodnak nagy tüzét,
És a többi. Nem él már Orfeus, aki csudákat
    Tett Tráciának dombjain.
Ám amint hegedűlt, úgy ugrándoztak az erdők.
    A tigrisek, vizek, kövek.
Gyenge leány, mit akarsz? ki fülel szavaidra?
jer inkább
    Jer, másra fordítsd lantodat.
Nézzed! amott sok száz verebek versengenek, egymást
    Kórság haraggal kergetik.
Menj közelebb hamar, és ha legott le nem ülteted őket;
    Itt van Poétádnak feje!


GRÓF GVADÁNYI JÓZSEF, MAGYAR LOVAS GENERÁLISNAK

Oh! Te magyar lelkű, koszorúk fia, drága Gvadányi!
    Ki a dücsőség karjai közt lebegsz!
Vess Honnyod sorsára kegyes szemet, és ügye mellé
    Állván, erőtlen gyermekeit segítsd.
Nem kell országot pusztító kard ide, nem kell
    Halált lövellő kénköves érc, sem ón.
Fogj bátor tollat, s készen van fegyvered; aki
    Morogva mérész ellene; vétkes az.
Nemde mikor Zoborunk Kárpát szikláiba lelket
    Öntött, legottan mozgani kezdtenek?
A nagy öröm lángok minden részekre kicsaptak:
    Mint Hekla forrott e haza mindenütt.
Ujjaikat sokan Árpád párduccára kitették,
    S nagy zaj között ez zeng vala: esküszünk!
Akiben érzékeny s jó szív volt, vígada, s méltán;
    Mert a jövendő jóra kinéz vala.
Boldogságunknak képzeltük napjait! és im!
    Melly kárba döntött egy kis üdőszakaszt.
Ládd, mi homályba borúlt az arany! melly gyenge
viasz lett
    A vas keménység! hitted-e akkor ezt?
Nézzed emez szép körtvélyfát, mint ingadoz! oh mint
    Csóválja kedves terhe alatt fejét!
Szánd meg! bél részét a féreg rágja; maholnap
    Kertésze véres könnyeket önt reá.
Oh, tí boldog anyák szüleményei! párducos Árpád,
    S a szép dücsőség társai! hívei!
Akik ezen földet sok vér diadalmatok által
    Nyertétek oh! tí szólotok, intetek:
"Vissza Magyar! ha Magyarnak akarsz tartatni:
dücsőűlt
    Eldődeidnek nyomdokait kövesd;
Azt, amit bátor fegyver s ész szerze: kitompúlt
    Szív s kardok által védeni nem lehet."


BÜDESKUTI
VITÉZ HAZÁNKFIÁNAK EMLÉKEZETE,
1799

Téged, oh harcnak fia! kit hazádért
Halni mond a Hír idegen mezőben;
A dücsőségnek megoszolni félő
Szárnyai visznek.

Ébredett szíved vala háborúkor,
Mint az Északszél; de szelíd üdőkben
A Zefir, nyárnak közepette csendesb
Nem lehet annál.

Puszta halmodról ne törődj, barátod
Lantja megtisztel, mivel érdemes vagy!
Illyetén márványt nem akárki nyerhet
Tőle; örülhetsz.


KIÁLTOSSINAK

Rákos Lakosa!
Zengd, zengd régi dücsőségét e puszta mezőnek,
Melly Nemzetünknek címeres oszlopit,
Mint Tiberis térsége vitézlő
Róma nemes fiait,
Hajdan fegyvereik fényében látta, csudálta.
Ha trombitáknak megriadásaik
Ellenség seregére kivitték;
Azt, mint forgó szél a port ide, és oda hányták.
Fujtak tárogatót, s futott
A félelem, s halál előttök. -
Rákos Lakosa!
Zengd, zengd régi dücsőségét e puszta mezőnek,
S ébreszd Hunnia gyermekit!
Oh! ha vagy egy hazafit buzdít fájdalmas örömre;
Nyerjen érzékeny citarád sok áldást!


PANASZ A MÚZSA ELLEN TAKÁCSHOZ

Hogy? hogy kezdjem el énekem?
    S mondjam meg keserű sorsomat én neked?
Oh! a nagy Balaton mikor
    Éjszak fergetegét szenvedi, s háborog:
Csak kis képe lehet bajos
    Szívemnek. Minek a Múzsa, ha mord,
s makacs?
Hah! mint dümmög, irígykedik!
    Kárhoztatja negéd szíve tanácsomat.
Therzítesre mutat, mikor
    Akhillest akarom zengeni lantomon.
Zengém Spárta dücső nevét;
    Mért nem zenged előbb, kérdi Tarentumot!
Fogtam tárogatót, s magas
    Kárpát bérceiről kezdtem az éneket:
Megráncolta szemöldökét,
    S tőlem hirtelenűl sípomat elkapá.
Így gátolja nemes tüzét
    Lelkemnek, s szabadabb lángjait elveri.


ZEFIRHEZ

Te is sietsz elmenni, kegyes Zefir!
Eredj! de mondjad, kérlek, ama kies
      Virt Versezőjének: "Virágod
          Hervad az őszi hideg napokban."

Vagy Pyberedtől, akinek Ő is él;
S hal; vagy te tőled vár örömet. - Röpűlj!
      Már egy fejér bárányka néked
          Áldozatúl ki vagyon jegyezve.


BOT ÁDÁMNAK

Hol vagy? Ifjúság! örömem tavassza!
Hol vagy ellopván magad oldalamtól:
Bús sohajtással könyörög barátod
S kérdezi, hol vagy?

Hív valék hozzád, tudod: éjtszakákat,
S hányat, áldoztam neked; a csikorgó
Tél derét, s hév Nyár tüzeit teérted
Tűrni szerettem.

Ah! felelj egyszer panaszos szavamra;
Mert hiszen nem vagy te kemény fa, sem kő.
Szólj virágom! szólj örömem tavassza,
S bánatom enyhítsd.

"Hasztalan kívánsz! soha vissza hozzád
Én...nem...", itt könyves szemeit törölte,
Homlokán bú űlt: mit itélsz, Bot! illyen
Válaszadásból?


A POÉTA ÉS MÚSA

POÉTA

Oh Músa! mondj olly verseket,
    Mellyek csudálást érdemelnek.
Add, hogy füleljen a Duna,
    Add, hogy megálljon énekemre;
Vagy visszafordítván magát,
    Nagy zaj között follyon fejéhez.
Legyek hatalmas Orfeus,
    S ugráljon erdő, kő szavamra.
Képzem: ha majd mind a Duna
    Fejéhez indúl nagy zajongva;
Mind a Kelenföldnek hegye
    Egy-két magyart jár potrohával:
Sok megcsudál, és engemet
    Mint nagy poétát felmagasztal.

MÚSA

Minek csudáltatnád magad?
    Elég, ha meg fognak szeretni.


A VERSENGŐ HAZAFIAKHOZ

         Vos
         Seu calidus sanguis, seu rerum inscitia vexat
         Indomita cervice feros? Ubicumque locorum
         Vivitis, indigni fraternum rumpere foedus.
        
                                              HOR. L.I.E. III.

Tí, egy Anyának - a Hazának - magzati!
Szelid Minerva tisztelőji, fájdalom!
Tí! mint a részeg vad Trácok kardra kikelvén
Egymást vagdalják; vagy mint mikor a nekibőszült
Darvak szaggatják magokat botor ostobasággal:
Egymásra törtök!
A szent barátság láncait
Eltépvén, s szórván magatokról,
Mint szilajok haragot leheltek.
   Nincs soká tartó öröm életünkben;
Most reánk pillant, s mosolyog szemünkbe,
Íme! még szólok, s kezemet feléje
Nyújtom, elillant.
S mikor fog ismét visszatérni?
A bú setétes fellegi közt magát
Meghuzva, el nem hagyja helyét, makacs,
Kérlelhetetlen, büszke, gyilkos.
Fegyvert az ellen fogjatok,
Mint jó Vitézek,
Harcoljatok.
   Csendes nyúgodalom! mennyei kincs! te vagy
E földön boldogságunk fő tárgya! ki fellelt
Tégedet, érzi, hogy él;
És noha szalmás
Szűk kalyibában,
Kis tüze mellett
Rágja kemény kenyerét,
Érzi, hogy édes
Élete néki.
Menj fel az Égbe, s amaz csuda fényű testeket, a nagy
Természet nagy munkáit nézd rendre s csudálljad;
Visszajövén magadat kibeszélnéd;
De nem találván senkire,
Kezd örömöd busulni magában.
   De melly keserves szózat érdekel! Gonosz
Visszavonás, hah! rút fajzatja pokolnak! elöntvén
Émátnak mezeit vérrel, jő, s kürtöli bűnös
Győzedelmének fiait, kik önnön
Honnyoknak szívébe döfödni
Merték fegyverek élét.
Dühös! kegyetlen fajzatok!
Ha már vitézi véreteket kiontani
Elszántátok; elég okotok vala rontani népét,
Benneteket nevető Babilonnak,
S bosszút állani régen
Tévelygő Krásszus lelkéért, s Róma nevéért.
Térj, térj meződre vissza képtelen csuda,
S vessz el örökre!


LÁMIÁM ÉNEKE

         Ille te mecum locus et beatae
         Postulant arces: ibi tu calentem
         Debita sparges lacrima favillam
         Vatis amici.
                                          HORATIUS

"A Világ minden szugolyái közt, oh,
Széphalom! nékem te nevetsz leginkább:
Oh, fogadj csendes kebeledbe, majd ha
Elfut az órám.

Itten, ah! itten dagadott szeméből
Öntse hív Fannim tetemimre könyvét;
Énekét lassu zokogással itten
Zengje barátom."


LANASSZA PALMIRÁHOZ

         Dulce mori miseris.
                           CORN. GAL.

Szűnjél, Palmira, Kedvesem!
    Vígasztalni s tovább élni ne kénszeríts.
Verd el csalfa reményedet,
    S nem fogsz hasztalanul félteni engemet.
Nékem már az öröm kihalt;
    Árnyéktól magamat nem csalogattatom.
Kit mindég gyötör a kemény
    Sors, annak keserű nem lehet a halál.
Jer hát, jer hamar, és szakaszd
    Éltemnek fonalát Éj komor asszonya!
Oh, érzem közeliteni!
    Egy fájdalmam elolt számtalan ezreket.


A DUNA HÍDGYÁN
1799. ESZT. OKTOB. 2-DIKÁN

Szép reménységű csemeték, kis Imre,
S Vince! illyen nagy habokat nem érez
Völgyetek csendes vize, s nem borít el
Annyi hajókat.

"Ez borít?" sokszor, - de ne féllyetek tí;
Legnagyobb torkú hala sem szerezhet
Néktek ártalmat; veletek van őrző
Ráfael: úgy-e?

"Ott magát egy lúd mosogattya, s nem fél":
"Hátha"...mond csaknem megijedve Imre;
"Nem tanúlt ő még soha félni", erre
Vince felelte.


LANTOMHOZ

Oh! ha szép híred vala gondom eddig,
S általam, kis Lant, nevet érdemeltél:
Jer, magyar dalt zengj; magyar a te Honnyod,
Nem Görögország.

Cifra bokrétát ne remélj azonban;
Nem magyar földön terem a borostyán;
Vagy, ha kél is már, sok üdőre nő fel
Mái világban.

Amit embernek keze nyujt, veszendő:
Halhatatlan vár, s keres a valódi,
A nemes Virtus: maga ő magának
Bére, jutalma.

Egy magas hegynek tetejére tette
Templomát, mellynek tele van tövissel
Útja: környékét kifacsart veríték
Tengere mossa.

Nagy nehézségü, repedett, lecsüggő
Szirteit zúgó szelek ostromolják,
S a tüzes villám ropogó haragja
Döngeti, rázza.

Számtalan népek seregelnek öszve
Tágas aljánál, kiket üdvözölvén
Szent mosolygással, s neki bátorítván
A Kegyes, így hí:

"Jöjjetek hozzám!" Megijedve hallja
E dücső szót a puhaság: pirúlva
Ballag el, s szégyen helye rejtekébe
Visszalopódzik.

Megjelent, hogy csak valamit csudáljon:
Látta, hogy nincsen piperéje; látta,
Hogy kezét, képét kisütötte, törte
A dolog, a nap.

"Jöjjetek!" hangosb szava a henyélő
Lomhaság szívét, (Egek! - engedelmet!)
Mint sebes mennykő, megütötte, s eldőlt
A csuda állat.

"Jöjjetek!" S ekkor vetekedve minden
Nemzetekből a jelesebb Vitézek,
S a szelíd Pallás követői, méltó
Bajnoki mentek.

A nagy Árpádot sok ezer sereggel,
S Hunyadit láttam koronás fiával.
Már jeget törtek; mire várakoztok?
Ifjak! utánnok!


A MÚSÁHOZ

Ha Músa, téged ifjaink,
Árpádnak édes magzati,
    Megszeretnek; örvendj.

Ha Hunniának Szűzei
Hallgatni fogják lantodat;
    Boldog a te sorsod.

Nem kell tenéked Áfrika,
Nem kell süvöltő tengere,
    Népe, kíncse, híre.

Ne lásd te Éjszak gyermekit,
Se tégedet ne tudjanak
    Élni, s énekelni.

Az, aki büszke szárnyakon
Szeret repűlni, járja el
    Napkelet vidékit:

Annak, ki Honnyát tiszteli,
Elég, ha polgártársai
    Ismerik, s becsűlik.

Eredj! reád vár a Duna
Sásos fejével, s a Tisza:
    Kezdj magyar dalokra.

Majd Dáciának halmain,
Majd Száva, s Dráva mentiben
    Állj meg énekelve.

Míg e szigetben nyelved él,
Hazád is él! Oh rajta hát!
    Kezdj magyar dalokra!


JEREMIÁS KESERVEI

Töredékek

Látván Jéremiás, hogy amaz fő nemzeti váras,
Jérusalem szörnyen ki vagyon forgatva helyéből;
Hogy már gyászba borúlt minden pompája, hogy eltünt
Fénye, s dücsőséggel ragyogó felsége: megindúlt
Szívében, s a templomnak töredékire dőlvén,
Sok zokogási között bús mellét verve, szerelmes
Honjának szomorú vesztét így kezdte siratni:


ELSŐ KESERV

   Hát illy véletlen, s illy gyászos sorsra jutott-e
E váras, melly büszke fejét, mint földi királyné,
Fenntartotta minap; s amellynek imádta hatalmát
Minden egyéb nemzet, diadalmit látta, csudálta?
Mellynek az ellenség megréműlt néha nevére,
Hát rabláncra vagyon már bátor népe szorítva?
Régi szabadságát elvesztvén szolgai módra
A dühös Asszirius gőgös kényének adózik?
Jaj! szép vára, Sion, kiürült egyszerre, kipusztúlt!
   Elhagyatott! kínos sorsát jajgatja setétes
Éjjelein; nincsen, ki valóban szánja keservét,
Nincs, ki rokon kézzel letörölvén könyveit, oltsa
Égő szívének fájdalmas lángait: ah nincs
Senki, kivel sirhasson is együtt. Mindenek íme
Megvetik! Akik előbb frígy-társai voltak, elállván
Tőle, szerencsétlenségét gúnyolva kacagják,
S így mérget hintnek vad örömmel szíve sebére.
   Júdás, hogy szomorú rabságra ne jutna, hogy édes
Honja dücsőségét méltatlan gyászba ne látná,
Elszaladott: idegen földön bújdosva kerűli
Mennykövi fegyvereit Káldornak. Hasztalan! ez már
Elfoglalt minden helyeket, s szűk útakat: öl, dúl
Tábora. Júdásnak nincs többé nyugta, reménye.
   Oh Sion! oh nemrég mennyeknek mása! királyi
Templomod, Oltárid, felséges tornyaid, ékes
Oszlopid, a földön szanaszét leterűlve hevernek.
Jaj panaszok töltik szomorú útcáidat. Ah! nem
Láthatsz már ezután, ki tebenned régi szokásként
Áldozatot tegyen Istennek, s szent ünnepet üljön.
Papjaidat gyászban látom keseregni, leányid
A ragyogó napfényt megkárhoztatva, halálos
Fájdalmok közepett jajgatnak, s melleket ütvén
Szaggatják hajokat: valamerre tekintek, előttem
A sok szörnyűség rémítő képei; minden
Néma, csak a nyomorúságnak szava hallatik: a bús
Inség nyög, s minduntalanúl panaszokra fakad ki.
   Tudnillik már most az Igazság Istene méltó
Bosszút áll rajtad; régen letapodtad az Ő szent
Törvényit, kegyes intésit kinevetted; örűltél
Undokságidnak: sőt napról napra tetézted,
A sok bűnre hanyatthomlok, mint esztelen állat,
Szüntelenűl vetemedvén. Hogy vesztedre jutottál.
Jérusalem! hogy az ellenség feldúlta temérdek
Kincseidet: hogy az al, s fel Rendet elűzte: hogy annyi
Kisdedeket dühösen kiragadt az anyáknak ölökből,
És felmészárlott szemeik láttára kegyetlen
Kézzel; mindezeket förtelmes bűnöd okozta!


MÁSODIK KESERV

   Hol van amaz híres váras szépsége? Sionnak
Hol van tündöklő két csillaga, két szeme? hol van
Rózsa pirosságát megelőző színe? hol, amit
Elbámúlva csudált az egész föld, s amit irígylett?
Íme, királya, kevély fejedelmei, hetyke vitézi
Hitvány rabszolgák! kezeken lánc, durva bilincsek
Kényes lábaikon pengnek; mint űzi s loholja
Őket az ellenség! mint dőlnek emerre s amarra,
Bágyadt tagjaikat húzván! Így rogy le ináról
A kos nyár közepén, mikor a nap rétre, mezőre
Forróságot ereszt, s minden füvet elsüt, eléget.
   Ílly nyomorúságban rossz tetteit ismeri, szánja
Elkövett bűnét, forró könyvével akarja
A felségesnek szívét lágyítni, haragját
Engesztelni. Igen későn jő észre! hiába
Hinti fejét gyászporral, hasztalan önti szeméből
Vérrel elegy könyv záporait: boldogtalan: akkor
Kell vala sírni, mikor szent férjfiak által előre
Hírdettette, hogy Ő már készen tartja kezében
Súlyos mennyköveit, s majd, majd lebocsátja Sionra.
Volt még akkor üdő megtérni, s imádni lehajtott
Fővel az ég, a föld nagy Urát, rettegni hatalmát,
Meghálálni ezer jó tettit, drága kegyelmét.
Mert Ő tette Siont naggyá, Ő szerze Sionnak
Kincset, erőt, fényes nevet; Ő vala gyámola mindég.
Most, mikor a várast a tűz, a fegyver emészti,
S vérpatakok follyák útcáit, most, mikor a nép
Vérében fetreng, s nem lelhet semmi segédet,
Hogy szabadúlhasson; mikor el van temploma hányva,
S annak imádandó porait csúfolja, s tiporja
A dühös ellenség: mit használ sírni, zokogni?
   A megbántódott Istennek szent keze régen
Megfenyegette, s az ég szörnyű dörgési fölötte
Több ízben zúgtak, fel akarván költeni vétkes
Álmából, de Sion nem gondola semmit ezekkel.
A haragos mennynek rettentő nyílai közt is,
Oh, iszonyú vakság! Bordéllyá tette tulajdon
Házát, s a puhaság trágár kebelében alunni
Mérészlett. Így, így vonszotta magára haragját
A kegyes Istennek! ki szeretni tud, és akar, amíg
A vétkek sokasága ki nem csavarítja kezéből
A bűnt érdemeként megalázó mennyei vesszőt.
   Puszta hazájából idegen földekre kikelvén
Nyúgalmat keres és örömet: de szaladnak előle
E jók: megsértett félékeny lelke, gyalázat,
Szégyen, bú, kétségbeesés késérik, ijesztik.
Hogyha talám valakit szemközt lát jőni, legottan
Visszacsavarja fejét, s szemeit betakarja kezével,
Irtózást okozó sebeit szégyenli: fekéllyel
Lábai megförtöztettek; rút teste miríggyel
Meg van rakva, halált fú poshadt melle, kivetve
A száraz földön nyomorog, jajgatja keserves
Napjait éltének: nem látván régi barátit
Elpártolt rokonit, s fiait mellette; Nagy Isten!
(Így zokog) Ah! egyedűl te segíthetsz engem ezentúl!
Nézz sebeimre kegyes szemmel, nézz! s hogyha tenéked
Tetszik, könyörűletlen Babilont kacagásra fakasztja!


HARMADIK KESERV

   Jaj! már nem nyerhet zokogásra bocsánatot! égő
Szívének buzgó kérelmei mind elenyésznek
A levegőn, s fel nem juthatnak az égnek Urához.
Aki sokat tűrt, várt eddig, s nem akarta haragja
Mennykövit a népnek feslettségére leszórni.
Mostan igazságát nyilván kimutatja, s hatalmát.
Íme, kevélységét Szolimánnak földig alázta.
Sok kincsét, mellyet, vagy az ég jósága vezetvén
Fegyvereit, győző erejével szerze; vagy elmés
Munka, s királyoknak takarékos gondja rakásra
Gyűjte sok esztendők által, kizsarolta dühödve
A Káldor, vagy irígységből a tűzbe vetette,
Hogy megemésztetnék. Ez, ez annak haszna, gyümölcse,
Hogy megszegte hitét, s azokat, botor alkura lépvén,
Társainak fogadá, s a szent templomba ereszté,
Akiket eltiltott házától, és kirekesztett
Szent oltáraitól, mint undok népet, az Isten.
   Nemcsak az ellenség vérengző fegyvere által
Bünteti elpártolt fiait Szolimánnak az Isten.
Ah! kínosb eszköz szent tetszésének az éhség!
Íme, miként nyögnek bágyadtan az emberek! Ah! nem
Emberek! árnyékok borzasztó képei! csontból
Álló szörnyetegek! négykézláb másznak az inség
Elpusztúlt mezein. Nincs, aki segítse halálos
Kínjok közt; ha mit elrejthettek, mellyre sem a tűz,
Sem pedig a dúlók nem akadtak: drága ruhákat,
Bébor köntösöket, gyémánttal, ezüsttel, arannyal,
Bővén béfoglalt csészéket, készek od'adni
Egy falatért, amelly megtartóztassa röpűlni
Készűlt lelkeiket. Hol, hol van régi szerelmed
Szent Isten! kedves Szolimánhoz? nézz le Sionra,
Hallgasd meg szomorú panaszit, hallgasd meg utolsó
Inségére szorúlt nyomorúltnak jajjait! Oh! én,
Így sír fel hozzád, oh: én boldogtalan árva!
Régi szerencsémből mi kegyetlen sorsra jutottam!
Oh! te, ki mellettem jársz, és kélsz, addig is állj meg,
Oh útas! kérlek, míglen sebeimre tekintvén
Láthasd, nálamnál ki legyen több kínra kitéve.
Engem az Ur, mint szólott búsúlása haragja
Napján, megszede mint szőlőt a gazda, s előbbi
Díszemet elfosztván pusztán hagya. Nézzed: az égből
Rám küldötte tüzét, melly mellemet általütötte;
Minden csontokat, és ereket megtört, megemésztett.
Tudnillik, hogy ezen sanyarú vereségei hozzák
Helyre kevély eszemet, s szent engedelemre tanítsák.
Lábaimat, mellyek gonosz ösvényekre, szemérem
Nélkűl hordoztak, nagy erős békóba vasalta.
Hogy fájdalmaimat rám gerjedt lelke nevelje,
Én magamat földhez szegezett, s kis üdőre sem enged
Megpihenést! ez még nem elég: kikereste haragja
Undok vétkeimet, s azokat mind öszvekötözvén,
Mint valamelly terhes láncot rá verte nyakamra.
Ah! ezalatt romlott meg erőm, ez gyötri szünetlen
Vénségem, melly sírja fölött már várja halálát!


NEGYEDIK KESERV

Melly iszonyú felleg támad fel az éjszaki sarkon!
És melly rettenetes zúgással ereszti magából
Ordító szeleit! Dávidnak háza, királyi
Széke remegj! réműlj fényes palotája Sionnak!
S ti falak, és híres bástyák rettegjetek! eljött
Végső romlástok nem várt órája! reátok
A megbántódott Isten lebocsátja haragját.
   Ah, de mit emlegetek? Jaj! gyászos sorsa Hazámnak,
Follyatok, oh szemeim, s vér könyveket öntsetek! íme,
Vétkes Jérusalem fel van forgatva fonákúl!
Kőfalait, s az egekbe merűlt nagy tornyait, ékes
Szent egyházát, és kapuit kifeszítve helyekből,
Látom: az ég villámainak tüze most is emészti.
Dávidnak pálcája, dücső koronája, kegyetlen
Kézbe kerűlt: a Nép felszentelt atyja, királyi
Méltóságától megfosztattva, bilincset
Hurcol, s sokkal alábbra való egy gyermeki váznál.
   Hah! mi homályba borúlt felséges napja Sionnak,
Sírnak az élemedett Öregek, s a földre szegezvén
Sok könyvtől fáradt szemeket, keseregve porozzák
Ősz fejeket gyászos hamuval: szép dísze Sionnak,
A Szűzek titkos siralommal könyvezik édes
Honjoknak szomorú veszedelmét, mostoha sorsát.
Ezt siratom, magam is, s bár könyveim árja haszonnal
Folyna Hazám nyomorú esetén! Sion, árva Hazámnak
Hajdani vára! kinek vagyon olly érc szíve, ki téged,
Mostani állapatodra tekintvén, meg ne sirasson?


TELEMAKUS

Mély bánatba merűlt amaz ékes Nimfa Kalipszo,
Amikoron szigetét elhagyta hitetlen Ulisszesz.
Hogy nyomorúlt éltét nem végezhette, sohajtott;
Mert el akart ő is, mint mások, halni s enyészni.
Csak panaszok s jajszók zengtek szájában, ürömmé
Vált örömét szomorú hanggal jajgatta magában.
Néha, hogy enyhűllyön keserű bánatja, kisétált
A szigetet környűl vévő pázsintra, hol a szép,
S gyenge tavasz sokféle virágai szüntelen élnek,
És örömillatokat mosolyogva lehellnek az ájúlt,
S sebhedt szívre, de bánatinak nagy fellegeit el nem
Oszlathatta ezen gyönyörű hely kellemes éke.
Sőt emlékezvén, hogy Ulisszesz karjai hajdan
E helyeken kényén hordozták, vérzeni kezdett
Szíve, s keservének mély örvényébe hanyatlott.
A zuhogó tenger fövenyes partjára kiállván
Sokszor, mint bálvány meg sem mozdúlva, csak omlott
Sűrű könyveinek fájdalmas zápora: s mintha
Most is Ulisszesznek látná távozni hajóját,
Habjait a haragos tengernek nézte. Azonban
Egy gályát látott, amelly a tengeri vésztől
Öszvetörött, majd kormányát, majd padjait, árboc
Fáját, és szakadott kötelit szemlélte miképen
Hányták a tenger hullámai, s végre kiszórták
A szárazra. Ezen mikor elbámúlna, továbbá
Késvén, két embert távolról láta, kik úszva
A víz habjaival küszködnek minden erőből.
Egyik már nagy üdőt mutatott, a másik Ulisszeszt
Ábrázolta, pedig nem régen lépe virágzó
Korba, szelíd, bátor, minden járása s kelése
Egy koronás főhez méltó: jól tudta Kalipszo
Mindjárt, hogy Telemák ez, az Ő szeretője Ulisszesz
Bajnoki módra nevelt fia, nagy magzatja, de társán
Elbámúlt, s ki legyen meg nem foghatta, (mivelhogy
A kisebbek elől a legfőbb Istenek, - amint
Itten is - elrejtnek némellyeket) akivel együtt
Indúlt el fiatal Telemák bújdosni, Minerva
Volt az, Mentor képe alatt; és mennyei fényét
Elrejtette, ne, hogy ki legyen, megtudja Kalipszo.
   Illyen gyászeseten, mellyet meg kellene szánni,
Örvendett nagyon és kacagott a Nimfa magában:
Mert szigetébe hozá Telemákot, kedvese vérét.
Vészéből mikoron kikapott a partra, Kalipszo
Mintha nem ismérné, mi hozott ide? balgatag ifjú!
Úgymond, megtudjad, hogy az én szigetembe kiszállni
Nem szabad. E szókat haragosban mondta, hogy el ne
Árúlná örömét, melly, bár nem akarta, kiadta
Orcáján egyszerre magát. Oh! így felel erre
Megdöbbent szívvel Telemák, Oh! légy te halandó
Ember, vagy valamelly Istenség (én ugyan Isten-
Asszonyt felséges képedben tisztelek) Oh! egy
Ollyant szánakodó szívvel végy, aki hogy édes
Atyjának fellelje nyomát, hogy tudja meg annak
Hollétét, elszánta magát, sok ezernyi veszélyre.
Végre hajójával kőszikláidra vetődvén
Míg a partra jutott, te magad, mint szenvede, láttad.
Hallván e szavait szomorú Telemáknak az Isten-
Asszony, szép szóval tudakozza, ki légyen az atyja,
Kit feje vesztével keres? Édesatyámnak, Ulisszesz
A neve, mond Telemák: egy ő amaz érdemes és nagy
Fők közt, kik Tróját megszállván, végre porába
Döntötték: bátor szívét, sok bajnoki tettit,
És nagy okosságát Görögország, s Ázsia tudja.
Most a tengereken, valamerre kiterjed azoknak
Széle, hajókáz ő: bújdosván tévelyeg, és a
Kőszirtek veszedelmi között hányattatik. Oh jaj!
Mint valamelly tündér árnyék, fut előtte Hazája.
Penelope búsúl velem együtt: semmi reményünk
Nincs, hogy láthassuk többé: magam íme hasonló
Szélvészek közepett forgok régulta, hogy egyszer
Már kitanúlhassam hollétét édesatyámnak:
Ah! de talám (minden tetemim borzadnak!) Ulisszesz
Csontait a tenger tajtékzó habjai hánnyák:
Oh, könyörűlj, kérlek, szigeted szent Asszonya szánd meg
A boldogtalanok sorsát, és, él-e, vagy elhalt
Édesatyám, ha tudod mondd meg, s mit végze felőle
A kegyes ég, ha szabad tudnom, magyarázd meg előttem.
   Ékes szólását nem győzte csudálni Kalipszo,
És bámulni, kivált szép ifjusága szemébe
Tűnvén, egy darabig nem szólt, csak nézte felindúlt
Szívének nem várt bálványát; végre magához
Tért, s e szókra fakadt: Amit tudok édesatyádról,
És történetiről, Telemák! kijelentem. Azonban
Nincsen üdőm most arra, s tudom, hogy néked is annyi
Sok nyomorúságok nagy bágyadtságot okozván,
Nyúgodalomra vagyon szükséged. Jer velem együtt,
Jer hát, mint kedves fiamat befogadlak örömmel
Hajlékomba, Te lész minden vigsága magános
Éltemnek, s én, hogyha neked fog tetszeni, hogyha
Ten hasznodra tudod bölcsen fordítani, legfőbb
Boldogságod. Ezen megindúlt szíve, s követte
Mindjárást Telemák lassú lépéssel az Isten-
Asszonyt, aki merőn állván a Nimfa seregben,
Ollyan volt, mint egy szép szálas cédrus az erdő
Apróbb fái között: eleven természeti színe,
Két szeminek ragyogó tüze, szép viselése, hajának
Mesterség nélkűl gyönyörű rendekre szedése,
Elragadá szívét Telemáknak. Mentor azonban
A szemeit lefelé tartván hallgatva követte.
   Elbámúlt Telemák, és álmélkodva csudálta,
Melly kies és gyönyörű Barlang a Nimfa lakása,
Ámbátor sem ezüst, sem arany nem tette böcsössé,
Sem márvány, s cifrán készített oszlopok, írott,
Vagy faragott képek, mesterség ritka csudái.
A barlang bolthajtások módjára kivágva
Olly különös kézzel vala; hogy valamennyi szobái,
Mellyek kellemetes rendekre valának elosztva,
A megválogatott kövecsek, s sokféle csigáknak
Bő nemitől, csuda, mint fénylettenek! oldali környét
Szőlőtők ülték, s sűrű levelekkel egészen
Béárnyékozták, a Nap hévsége zefirnek
Gyenge lehelletitől enyhűlt: több tiszta vizeknek
A zöld pázsit alól kedves fakadása s folyása
Ferdőket készítettek: nem messze meg egy szép
Erdő volt leveles fákkal tele, mellyek az évnek
Minden részeiben kifakadván újra virágok
Illatozásaikat hintették széllel: az erdő
Közt a Nimfamező; közepén egy csermelye vídám
Csörgéssel folyván sietett elenyészni: körűle
Szüntelen a szárnyas seregek víg éneki zengtek.
   Egy nemigen nehezen járó dombocska tövénél
Állott a barlang, mellyből a tengeri szélvészt,
A dagadott habokat, mikor a szirtekre vetődtek,
És meg visszafelé dőltek, láthatta Kalipszo.
Úgy a vízbe szorúlt gazdag szigeteknek egekre
Felnyúlt hárs, és nyárfáit nézhette, de főképp
A távol fekvő hegyeket, mint bujnak ölébe
A nagy felhőknek, ha pedig közelebbre tekíntett,
Tér mezejét (gyönyörű kertnek kell mondani) látta.
   Lakhelye szépségét, s kincsét Telemáknak elejbe
Adván, monda: mivel fáradt vagy, vesd le magadról
Nedves köntösidet, s nyúgodjál; nem sok üdőre
Visszajövök hozzád: akkor fogsz hallani tőlem
Olly történeteket, mellyek hallásira szíved
Érzékenységgel betelik, nemes ifju. Kalipszo,
Ezt mondván, rendelt egy Nimfát, aki vezetné
Őt, s Mentort barlangjának beli részibe, mellyet
Mint titkosb helyet úgy tartott mindenkor az Isten-
Asszony. Az udvarló Nimfák gyújtottak azonban
Cédrusfát, mellynek temjénes füstje kiterjedt
Kellemes illattal. Kész volt a köntös is immár.
Gyenge fejérségét mihelyest meglátta, s palástján
A varrott aranyat Telemák tündökleni, ifjú
Szívén a röpöső öröm árja fölötte kiöntött.
   Ezt nem szívelvén Mentor, hát illy hamar, úgymond
Dorgáló hangon, nagy Ulisszesz gyermeke, s aki
Atyjának példás tettét elszánta követni,
Illy hamar, és könnyen szívét meg hagyja csalatni?
Oh! vígyázz Telemák! szem előtt tartsd édesatyádnak
Annyi dücsőséges munkáit: tégedet álnok
Kockájára kitett az irígy és csalfa szerencse;
Légy szemes, és magadért mint illik, kelj ki vitézűl!
Hidd el az olly ifjú, kit az asszonyi cifra hiúság
Elragadott, alacsony lelkű, s csúf sepreje férfi
Rendünknek: ki magát meggyőzvén bajnoki módon
A gyönyörűséget letapodta, dicséretet, és fő
Tiszteletet méltán várhat, mint érdemes ember.
   Jó Mentornak ezen bölcs intésére sohajtván
Melléből Telemák illyenképp szóla: vegyék el
Életemet tőlem, kívánom, az Istenek inkább,
Mint meghódúllyon szívem, s rabláncra szorúlva
A feslett puhaság idegen bálványit imádja.
Nem fog Ulisszesznek magzatja gyalázatos ember
Lenni: haszontalanúl kedveskedik a buja Cipris.
Úgy, de mi sok jókkal mindkettőnk tartozik a nagy
Égnek, hogy kitörénk a partra magunkat utolsó
Vészünkből: osztán: hogy ezen kegyes isteni Asszonyt,
Aki szerencsétlen sorsunk örömére lehessen,
Adta? barátságát Telemák, mond Mentor, ezerszer
Inkább féljed, mintsem amaz kőszálakat, ahol
A haragos zivatar széllel szaggatta hajódat.
A jó erkölcsnek legterhesb harca van akkor,
Amikor a színlett gyönyörűség ostromit érzi.
Ójad hát magadat mikoron hizelkedik, és ne
Higgy ígéretinek; lest hány a csalfa Kalipszo.
Büszke az ifjúság; bízik mindenha magában
Bátor igen gyarló; s könnyen hisz, nem tud előre
Gondolkodni; s azért nem sokszor kára siralmas.
Méz szavait főképp úgy vedd, mint szinte halálos
Mérgét: félj, kígyó lappang a rósabokorban.
Így elkészítvén Telemákot Mentor az Isten-
Asszonyhoz mentek, ki reájok vára, s ebédhez
Fogtanak: udvarlást a Nimfák tiszta fejérben
Tettek: mesterség nélkűl, jó s kellemes ízű
Étkeket, amellyek madarakból, ritka vadakból
Nagy szorgalmatosan készűltek, tettek elejkbe,
A bort fínom arany csészékből hörpölgették.
A fiatal Nimfák azalatt énekre fakadtak,
És, mi szerencsétlen harcoltak az Istenek ellen
A buta Tellusnak dölfös szüleményei, zengték.
Majd Szemelét, s annak szeretőjét, majd Atalántát,
S Hippomenest vették tárgyúl, míg végre kipusztúlt
Trója vidékének szállván mezejére, Ulisszesz
Tetteit, és nagy eszét kezdették mennyei hangon
Zengeni: hogy Telemák megtisztelt atyja nevéről
Hallott, felgerjedt, és a fájdalmas örömtől
Elfogatott szívét többé nem bírta: Kalipszo
Ezt látván, intett Nimfáinak, akik azonnal
A Centaurusok és Lapiták viadalmira kezdtek.
Osztán: mint szállott le pokolba nagy Orfeus, és mint
Nyerte meg Euridicét, s mint vált meg tőle, dalolták.
Asztal után a Nimfa külön Telemákot imígyen
Szólitá: tudod azt nagy Ulisszesz Vére, minémű
Hajlandósággal, melly szívvel légyek irántad.
Én, az Egek végzése szerint örök életet élek:
A szigetembe pedig nem jő soha senki, hanemha
Mérészsége miatt meg akar bűnhődni, veszélytek
Sem volt volna elég haragomnak mennykövi ellen
Védeni benneteket, de szerettelek akkor is: ez hát,
Ami veszélyednek közepett megtarta, s segédet
Nyújta, azon forró szeretet vala, mellyel igyekszem
Mostan is életedet boldoggá tenni. Szerencséd,
Amelly rád mosolyog, Telemák, és kedves ölébe
Kész bévenni, böcsűld: kérlek, ne kövessed atyádnak
Példáját; megcsalta magát, megcsalta, s örökre!
Egy vak kívánság nyomorúlttá tette; hazáját,
Hogy láthassa, kies szigetemből elszöke, s íme!
A zúdúlt tenger megbosszúllotta személyem
Ílly sértődését; szemeim láttára hajóját
A szelek elfogták, hányták, elvégre lesüllyedt
A szörnyű örvény feneketlen mélyibe. Mit tégy
Már most, e szomorú példából értsd meg. Atyádat
Elvesztvén, mi reményt várhatsz? Itakára hiába
Vágysz. Legyen az, kedves Telemák! örömedre, hogy ollyan
Istenség fogadott bé hozzá, aki keserves
Állapotodra tekínt, és aki nagyobbra emelhet
Téged, mintsem előbb voltál. Oh! (így felel égő
Szívéből a bús Telemák!) kegyes isteni Asszony!
Engedd, hogy szomorú sorsát keseregjem atyámnak:
Jól tudod azt magad is, hogy méltán könyvezek érte.
Így, és nem másképp enyhűlhet bánatom: a te
Kedves ajánlásod nagyságát így fogom észre
Venni, s szerencsémet jól megfontolhatom osztán.
Ezt hallván, nem mert mélyebben szólni Kalipszo,
Sőt, hogy Ulisszesznek sajnálja fölötte halálát
Ő is, mint Telemák, szemeit könyvekre fakasztá.
Hogy szívét jobban kitanúlná, gyenge igékkel
Kérte, beszélné meg; mint jött szigetébe; mi módon
Történtek nem várt veszedelmei? Hosszas üdő kell,
Mond szomorún Telemák, hogy előszámláljam: azonban
Mert akarod, legalább sommásan szólok azokról.
Megtudván, hogy azon Fejedelmek s Hercegek, akik
Elpusztították Tróját, hazatérnek, elejkbe
Indúltam, hogy megtudhatnám édesatyámnak
Hollétét; az anyám számos kérői csudálták
Útamat, és az okát kívánták érteni tőlem.
Álnok szíveiket tudván, titkoltam előttök
A dolgot szorgalmatosan, s így végre Pilosba
Nesztorhoz mentem, s onnan Spártába: Királya
Nagy szívességgel fogadott, de hogy élne-e vagy nem,
És hol volna atyám, egyik sem tudta bizonnyal.
Szíciliába tehát igyekeztem evezni, mivelhogy
Hírlelték, hogy atyám gályáját a szelek annak
Partjaihoz vitték: e szándékomra nem állott
Mentor, s hogy változtatnám meg, bölcsen ijesztett.
Mert részént iszonyú Cikloposok, s emberi hússal
Élők lakják azt, részént révpartjai rosszak.
Énéás is azon helyeken vesztette hajóit.
Monda tovább: az egész Görögország népire mérges
Bosszút forralnak, de leginkább törnek Ulisszesz
Magzatjára, s böcsös vérét lesik önteni Trója
Szánakodói: tehát térj vissza hazádnak ölébe,
Nem sok üdőre talám az atyád is elérkezik: ezt nem
Ok nélkűl mondom; kedvellik az Istenek őtet.
Hogyha pedig veszedelme ki van végezve, s hazáját
Már ezután soha nem láthatja; te mégis anyádért
Térj Itakába, s szegényt szabadítsd meg az ellene tódúlt
Ellenségektől: eszedet, tudományodat a rád
Várakozó népnek terjesszed elejbe: mutasd meg
Nyilván, hogy fia vagy, s méltó, kire szálljon Ulisszesz
Szép birodalmának nagy terhe, királyi hatalma.
Illy üdvösséges szavait, bár meg ne vetette
Volna makacsságom! Jó Mentor mindazonáltal
Ifjúságomnak nem nézvén vétkire, csendes
És hív lélekkel követett, valamerre hajóztam.
Sok veszedelmekkel kellett küszködnöm azulta,
Mellyek az Ég végzése szerént történtek: az ifjú
Délceg szívet ezek megtörvén jóra tanítják.


ÚJESZTENDŐKOR

Jer, kérjünk az Egek nagy Urától annyi segédet,
Annyi erőt, hogy nyujthassuk hosszabbra hanyatló
Napjait éltünknek szép érdemek által; ezekből
Állnak az esztendők nem számból. Aki henyélve
Töltött a vétkes puhaságnak kényes ölében
Nyolcvan s több nyarat, sem jó atya, sem pedig édes
Honjának híven szolgáló gyermeke, s polgár
Társainak nem lévén díszesb jóra vezérlő
Példájok, s meghalt: kis üdőt élt, bátor ezüstös
Fővel sírjának szállott fenekére le. Sőt csak
Volt Az, nem pedig élt köztünk, mint semmi gyümölcsöt
Nem termő fa fennáll és él, mint látjuk, az erdő
Fái között, hol végre kidől, s elenyészik örökre.


CSALAVÁRI

Élemedett ember lévén Csalavári, s akarván
Őszbe borúlt üdejét csendes békével elélni,
Egy nemes ifjúnak feleségűl adta leányát,
S pénzes ládáját: de szegényt a csalfa reménység
Egynéhány nap alatt megjátszodtatta; reája
Úntak az új párok: távoztak tőle; ha néha
Véletlen szemközt jött, rá sem néztek. Azonban
Szívében meg nem csökkent; elnyelte keserve
Méltatlanságát. Végtére segédet az észtől
Kapván, mit gondolt, s mi legyen szándéka, kimondja
Régi barátjának, s egyszersmind kéri, hogy adjon
Egy jó zacskó pénzt két-három napra: barátja
Ím! amennyit akarsz, végy, monda; vesz, és haza mégyen.
   Nem sok üdő telvén, hallá, hogy Vője szobája
Mellett jár és kél; az Öreg köhög, és hamar ötven,
Hatvan, száz ezeret
számlál fennszóval, elöntvén
A kerek asztalkán az aranypénzt. Vője legottan
A szép hangra belép, s oh! mint örvendezek, úgymond,
Édesatyám!... az Öreg, büszkén mosolyodva ravaszdi
Vője szavát elfogta. Ma vettem vissza, s kamatra
Egy más embernek kiadom, mond, pénzemet ismét.
Ezt hallván kiszalad, s Hölgyének mondja: be! kábák
Voltunk, kik hittük, hogy apádnak mindene nálunk
Van! Sokkal több pénze vagyon még hátra. Valóban?
Kérdezi nagy szaporán, a hetyke menyecske, s röpűle
Tüstént atyjához: nyájas szemet, édes enyelgést,
Mézajakat, s mit nem? visz elejbe, s lebukva köszönti.
Furcsa ravaszságát a vén Csalavári hasonló
Módon vette. Igen jókor jősz, monda, leányom.
Pénzem iránt ím most akarok végezni utolszor,
S a még hátramaradt sommát rád hagyni. Szerencsés
A te leányod, atyám! de miért titkoltad el eddig
A dolgot tőlem? ki szerettelek, és ki szeretni
Foglak hálaadó szívből mindenha. Leányom!
Nem kell egyszeriben mindent kijelenteni másnak.
Mostanság menj, és híjj Biztost, aki felírja
Édesatyádnak ezen szándékát, s aki tanúja
Légyen végakaratjának. Szólíttatik, eljő
A Biztos, s az Öreg tesz testámentomot. Ettől
Fogva szegényt kezdték tisztelni, s böcsűlni: azonban
Egy kis üdő múlván Csalavári halálra betegszik,
És pompás temetést nyer. Testámentoma végre
Feltöretik; de mi volt abban, nem tudhatom; amint
Látták a házastársak, kipirúla pofájok.


A TŐRBE ESETT OROSZLÁNYRÓL ÉS EGÉRRŐL

Éj vala; nem látszott sem hold, sem csillag az égen,
Amikor egy kis egér szanaszét jár, futkos az erdőn,
S ím bizonyos neszt hall: megijed, fülel a piciny állat.
Várakozott...nincs semmi veszély rám nézve, magában
Mondja, s megy útjában: hát hallja, s csudálva csudálja,
Melly szomorún ordít az oroszlány, aki, viselvén
A hatalompálcát, erdőkre s mezőkre kiszéledt
Állatokon nagy fennyen uralkodik. Ennek esett-e
Most baja? így tünekedve soká nem merte segítni.
Hogy vérszemre kapott, mit akarsz hát? kérdezi tőle.
A nagy vad, könyörűlj kis egér, mond sírva; ha megszánsz;
Amit kérsz, s kívánsz, mindazt meg fogja kegyelmem
Adni: ha meghallgatsz, s engedsz koldúlni kegyelmet;
Kérlek, hogy légy nékem ipam: mondotta, s legottan
Válaszol erre: ipad lészek: te, s leányod enyim vagy.
Itt az egér megörűlt, a tőrt felrágta, szabaddá
Tette veszélyéből az oroszlányt, s várta jutalmát.
A kis egérasszony hallván a dolgot azonban
Egy szennyes scarabénustól, megörűle, s magában
Ritka szerencséjén mód nélkűl vígada. Végre,
A nagy férj, mikoron bélépne kis asszonya hozzá,
Amint erre, meg arra forog mátkája, reája
Toppantott nem vévén észre, s megölte szegénykét.

Oh, hányan vágynak fényes házakba! kik osztán
Illy szomorú, sőt még szomorúbb esetekre találnak!
Hány szűzek, kik ezer vídám órákra, s napokra
Vártanak, a bútól meghervadt gyenge virágin
Ifjúságoknak sírnak, míg földbe tetetnek!


A TÁBORBÓL MEGTÉRT HAZAFIAKHOZ
1797

Párducos Árpádnak lelkes maradéka, Magyar Nép!
Harsány tárogatód, mellynek hangjára felindúlt
Érzékeny szíved, megszűnvén fúni vitézi
Tűzbe hozó haragod mérsékeld, s férjfi, de nyájasb
Szemmel nézz, amíg Músám elpengeti lantját!
   Néktek, erős Scythák kedves maradékai! kikben
A Haza hív fiait nagy örömmel látja; kik élni,
S halni Királyotokért még tudtok, atyáitok áldott
Nyomdokikon járván, néktek zeng énekem. Oh te
Véres Rákosnak szomorú térsége! te Mársnak
Szent helye! mellyre kegyes szemeket vet mostan is e Vár,
Amellyben hajdan nagy Mátyás udvara fénylett,
Oh te is egy kisség intő szavaimra figyelmezz!
   A nemes, és bátor lelkek, kik harcra születtek,
Fegyveriket, mikor a vérnek mezejére kiállnak,
Férjfi vitézséggel szokták forgatni: ha megszűnt
A harc, hív szem előtt tartják mindenha, s megőrzik
A lassan, s titkon rágódó rosda fogától.
Bár olajágak alatt legyenek, vígyáznak előre,
Hátra; mi történhet forgatván gyakran eszekben.
   Sok szomorú példák mondják: a csendes időnek
Édessége hamar puhaságot szül, s veszedelmet.
Így romlott meg amaz nagy Pénus is, aki negédes
Rómának több izromban megrázta hatalmát;
Amikoron Priamus megtúnyúlt udvara táncol,
Tobzódik; mikoron Fejedelmei, Bajnoki vígan
Játszanak, és részént heverésznek elázva, s ledöntve
Serlegeik közepett; részént egymásra köszöntik
A nagy billikomot, bátran dőzsölnek, ijesztik
Szóval az ellenség seregét! felrakta vitézi
Népét Akhilles Trójának büszke falára.
   A törvényt a bűn letapodta; böcsűlet, igazság
Számkivetésre szorúlt: az erőszak uralkodik; illy harcz
Győzni tanúlt fiakat kíván. Bellóna kezében
Tartja borostyánját, s szólít: fegyverre vitézek!
Halljátok? Ti! Oh! amerre foly a Duna, merre
A Tisza; merre zajos Drávának, merre csavargó
Szávának haragot tajtékozó habjai zúgnak:
Tí! nagy atyáitokat követők! ti vérrel elöntött
Útra, s halálra szokott lelkek hazabéli Vitézek!
Nem lesztek jutalom nélkűl, nem! kedves anyátok
A Haza, nagy, szent Név! köti már a ritka dücsőség
Zöld bokrétáját fejetekre; hatalmatok által
Él, s élhet! legyetek hívek! mind nyájas üdőben,
Mind mikor a kétes hadnak zászlói lobognak.


TOLNAI FESTETICS LÁSZLÓ IFJÚ GRÓFHOZ
1798

Festeticset, ki levél által megtisztele minket,
Menj szaporán Músám, tiszteljed vissza nevemben.
Sőt te magad tudván jó szívét gyenge korában,
Részedről mindent tégy tiszteletére. Ha fogja
Kérdeni, mit mivelek? mi dologban töltöm üdőmet
S mint vagyok? e választ add: most ő többnyire nyugszik;
Mert nemigen régen forró hideg érte: azonban
A terhes nyavalyát orvos szerek által elűzte.
Egy borzas Medikus neki megtiltotta, hogy otthon
A megholtakkal ne sokat múlasson, egyébként
A rossz visszakerűl, s úgy meggyomrozza, hogy azt sem
Tudja, ha él-e; talán Földvárra is elmehet. Ő hát
A Medikus recipéje szerént akar élni; s mivelhogy
Ez, Görögországban termett ígékkel ijeszté,
S a nyavalyát súlyosnak, igen súlyosnak itélé;
Most sem Virgilius, sem Flakkus előtte (csudálom)
Nincs böcsben. Tegnap Juvenálist kezdte kezébe
Venni, de mindjárást levetette: mi okból,
Nem mondá: azután két cikkelyt de brevitate
Vitae fennszóval mondott el vén Szenekából,
Akit bátyjának fogadott. Elvégre kisétált
A Duna-hídhoz, hol jár, és kél szüntelen a sok
Ember, s hol csak azok, kiknek nincs pénzek, adóznak;
Mert szabad a vámtól minden majoris abollae.
Míg itt álla, Zsidók jőnek lármázva, mekegve.
Mert a várasnak bérlelt szolgái lopásért
Hajtották: nagy zaj támadt: Mózes követői
Mint a hangyaboly úgy forrtak. Várj egy kis üdőig
Többen lesznek ezek, mint Árpád magzati; ritkán
Vesznek, szüntelenűl szaporodnak. Öt órakor elment,
S íme szerencséjére kap egy új könyvet, örűlve
Vette; Magyar nyelven vagyon írva, de Senki nevével,
A Szép Nem számára; Beszélget Jetta hatalmas
Tündér Asszonyról, valamint Uránia Törpe
Péterről: most hát ezt olvasgatja leginkább.
Mindezeket, Músám, elmondván Festeticsednek
Jót kívánj, s hogy egészségét őrizze, javalljad.
Mert ez, az embernek legdrágább kincse; ki ezzel
Bír, noha látja üres ládáját; mégis örömmel
Él. Ha Takács tőled kérdezkedik: "A te barátod,
(Mondd neki) a kölcsönt kölcsönnel szokta fizetni."


A POÉTA ÉS PONTYI

A magyar ódákat, s hat lábú verseket öszve-
Szedvén visgálám, hol, vagy min kellene tennem
Jobbítást, és ím! bétoppan Pontyi szobámba.
Jó napot! Adjon az Ég! Mi dologban töltöd idődet?
Kérdezi. Vedd, olvasd ezeket. Veszi, s kezdi magában
Olvasgatni; szemét, száját mozgatja, hunyorgat;
S mint ki nagyon csípős burnóttal itatta meg orrát
Kétszer, háromszor ptrüsszent; mint zuzmara húllott...
Olvas, s torzomborz bajszát súrolja, sodorja,
Pontyi! miként tetszik munkám? Cádentia nélkűl
A versek nékem nem szoktak tetszeni. A fül
Csak rithmust szeret. A hosszú fül, verset itél, szül.
Ezt már érzi fülem. Még szebbeket adhatok ennél.
Adj hát, s nemzetedet múlasd ártatlan örömmel.
Úgy, de sem a görögök, kik ezen tudományban az elsők,
Sem pedig a bölcs rómaiak, kik utánnak eredtek,
Nem kedvellették a rithmust. A szabad észnek
Mért vetnél rab korlátot? hagyd menni, repűlni,
Mint akar. A fül sem szenvedheti; hidd el az Attin
S ezzel párosodott ráhangzó tengeri delphin
Megsértette fülét az igaz Költőnek, ez okból
Felfortyant, s méltán szatirázott ellene. Tudd meg,
A nemes ízléssel készített rithmusi munkát,
Csak ne jövendöljön valamit szerzője bagolyként,
Kedvellem. Nemrég szörnyű ropogókra találtam.
Hogy zengnek? totyogott, szotyogott; két társai szint így
Pattognak, rotyogott, potyogott. Megelégszel ezekkel?
Oktalanul kérdessz; illyen cadentia tetszik.
Látínista vagyok, de azért a patria nyelven
Írt szép hangozatú verset jól értem, itélem.
Még gyermek voltam, mikoron bétéve tanúltam
Virgilius gyönyörű Alagyájit. Kezdi az elsőt:
Arma, virumque cano, sine me liber ibis ad Urbem.
Egy Úr, akinek én neve napján verseket adtam,
(Mert ezt megszoktam) két bankót nyújta kezembe
Két versért, mellyen két nap, két éjtszaka rágtam
Körmeimet. Kérlek recitáld el Pontyi! Miért ne?
Vivat! most mutatád meg, hogy nem tökkel ütötték
Látínus fejedet; mert illy nyúl ritka bokorból
Ugrik: örűlj! koszorúd kész már. Tud-e, mondsza deákúl?
És mi jeles könyvháza vagyon pátrónus Uradnak?
Tud; mert háromszor legalább repetálta (magától
Hallám ezt) a Szintaxist: most szüntelen olvas.
Tudja is ám minden könyv nélkűl, Toldi vitéznek
Tetteit, Argyirust, Kádárt, Markalfot, az Álom
Könyvet, s ami nagyobb, tud prófétálni, miólta
A Bak, Oroszlány, Rák, Bika, Hal, s a többi sibillás
Állatokat nagy munkával magyarázni tanúlta.
Este, mikor jó kedve vagyon; de fonyóba leginkább
Bölcs auditorait múlatja: kocsissa az éltek,
Haltak végezetet legtöbbször kapja fejére.
Mit hortyogsz? Te! talán alhatnál? Alszom is. Én hát
Itt hagylak... tán majd valahol rithmusra találok.


SCHEDIUSNAK

Tegnap (igazságot szólok) sokféle, de hasznos
Dolgok, mint valamelly sűrű raj, tüntek eszembe.
Egy a többi között úgy megbájolta, s magához
Húzta fejemnek egész erejét, hogy róla tenéked,
Oh Pallás kedvelte, Lajos! szükséges is írnom;
Józan itéletedet kívánván. Nemde legelső
A Bagoly éjjel? kedve szerént országol; előtte
A madarak magokat megvonják. Ő, noha nem fél,
Nagy csendességgel röpdös: mikor édesen alszik
A tollas nép, s álmai közt csevegésre fakadván
Társainak látott örömit ki-ki kezdi beszélni,
Rajtok üt, és őket mint Éj lator öldösi, tépi.
   Nemcsak az erdőknek megfészkelt gyáva lakóit
Hajtja fel álmokból, hanem a városra felosztott
Népnek is a szívét szomorú huhogása gyakorta
Megdöbbenti; de mindezekért még fenn lehet a bölcs,
Régi Világ által neki nyújtott tisztelet, én ezt
Önként megvallom: de ha most is rossznak alajtják
A házok tetején járását, és hogy az élők
Számából valakit kihuhol; ki ne merje gyalázni?
   Egy történetet itt röviden feljegyzek. Az elmúlt
Századnak közepén egy nagy Bagoly éjjeli szállást
Tartott egy bizonyos ház kéményében. Urára,
Mert jelesebb esze volt az egész községnek eszénél,
Azt költék, hogy az ördöggel van, s régi boszorkány.
A buta csürhe reá vallott; mert látta nemegyszer
Amikoron kiröpűlt éjjel. Mentette szegényke
Ártatlanságát, de hiába; fejére halálos
Végzést lármáztak nagy eszű Bíráji, s kiveszték.
Hamva után az ökördi sereg vígyáza, ha vajjon
Jár-e boszorkányok, vagy nem. Járt; öszvefutottak
Hát félelmekben: Pásztor, Nótárius, eskütt -
Emberek, a népnek Kalaúzai! Hamva, Bagolynak
Képiben, így mondák, jár most, és minket ijesztget.
Hogy sok imádsággal nem győzték védeni kínos
Életeket, nagy messzéről végtére hozattak
Kétszáz tallérért egy puskást, aki szerencsés
Csővel az Éj madarát meglőtte, s közikbe vetette.
Ím! mi gonosz csillagzat alatt kezdette Világunk
E madarat tisztelni, s mi nem jól adta Minerva
Oltárának! Ezen méltatlan régi szokásnak,
Ámbár mély gyökeret vert, mondjunk ellene, s tőle
Álljunk el. - Te Minerva! Kinek szolgálni dücsőség
Egy szabad országban: hagyj hozzád lépni, ijesztő
Képű Gorgonodat lebocsátván egy kis időre;
S e magyar áldozatot kegyesen vedd! Oh! ha nagy
   Árpád
Véreinek javokat szereted; ha vitézi tüzekből
Méltóknak látod boldog koszorúdra; könyörgünk,
Engedjed, hogy amaz búsúlt Éj, s durva setétség
Rettentő madarát vethessük félre, s helyébe
A Darut, érdeminek nézvén fényére, tehessük!
   Így gondolkodom én, Lajos! a Daru mint tudod,
   éjjel,
Nappal vígyázó; fennjár az egekbe, s megérzi
A záport, a fergeteget, s kijelenti előre.
Egymás ellen ezen madarak (mert hol vagyon a föld
Hátán szüntelen egyesség) csak néha dühödnek.
Többnyire nagy szeretet van köztök. Védik erőtlen
Társaikat, s a még nem járt, kelt ifjakat őrzik,
Oktatják nem félni; hanem vagy halni, vagy élni.
A nemes udvarokon, ha Darut látsz, oh Magyar ifju!
Tudd azután az okát, és tiszteld véle. Minervát.


KÁROLY GYŐZEDELME OSZTERAKNÁL
(Mart. 21-dikén 1799.)

         Quis Martem tunica tectum adamantina
         Digne scripserit?
        
                                            HORATIUS

"Fegyverre Páris népe!" Kiált megént
A vad Szabadság versenyes angyala,
      S bűnös dücsőségek helyére
          Számtalanok dühösen rohannak.

Víg a gonoszság lelke, ha lelke van!
És a legázolt emberiség fölött
      Építni mér, emlékezetre!
          Templomot, oszlopokat magának.

Midőn nyerít a pajkos Öröm, s magát
Hizlalja lármás múlatozásiban;
      A dolgos és ártatlan ínség
          Sír, szomorú mezejére nézvén.

A telhetetlen szörnyeteg átkozott
Örvénye (tarts, tarts tőle, Magyar Haza!)
      Véres verítéket befalta:
          S meddig agyarkodik e gonoszság?

Elődeinktől ránk maradott dücső
Kincsünk, Szabadság! a te neved szelíd,
      Áldott! hatalmas karjaidnak
          Mennyköve nemzeteket nem öldös!

Királyi székben vagy te, s uralkodol,
De nem kegyetlen fegyvered akkor is,
      Midőn az álnokságot, aki
          Trónusod ellen irígy, alázod.

Oh! a te zászlód szárnyai közt forog
Károly, Vitézek fénye, te adsz neki
      Rettenthetetlen szívet, és győz
          Hercegi kedvesed Oszteraknál.


CSENDESÍTŐ

Vad Tráciának vad szüleményei
Isszák az édes bornak edényiből
      A mérget, osztán kardra kelvén
          Vérzik, ölik dühödéssel egymást.

Ti, kiknek anyjok gyenge, szelíd tejet
Adott, mi okból kezditek e bolond
      Lármát, kegyetlen pört? Elég már
          A csata! csendesen üljetek le.

Józan daloknak víg fia, Lantosom!
Zengd el szeretted Klórisod énekét,
      Zengd el hamar, mert nem sokáig
          Fog poharunkra nevetni a Hold.

Búcsúzik e szép éjjeli Bujdosó
Tőlünk, s az Égről gyors szekerén siet.
      Ah! érzi, hogy bús fellegekkel
          Elkomorodva közelget a Nap.


CSEHI JÓZSEFNEK
(November 23-dikán 1799.)

A bus anyáktól átok alá vetett
Zászlója Mársnak hí, Csehi, tégedet:
      Ah! a halálok közt reménylesz
          Életet és diadalmi pályát?

Menj! légy szerencsés, oh Haza gyermeke!
Szedj a dücsőség nagy mezein nemes
      Fejedre zöldellő borostyánt!
          Tán valahára megént ölellek!

Mivel barátod szíve veled vagyon;
Ha verni fog majd; tudjad: azért adám
      Én azt tenéked, hogy csak érted
          Verjen: örül, ha tebenned élhet!


A SZENT

Miképp magasztal tégedet, isteni
Erő, dücsőség anyja! kis énekem?
      Nagyságodat reszketve nézi
          A legerősb s ragyogóbb magasság.

Előtted, ámbár homlokodon szelíd
Tekíntetednek kegyjele fénylik is;
      Csak a reménység nyelve tudja,
          És meri megmagyarázni szívét.

Elég, ha völgyem rejtekes öbliből
Mostan te hozzád felkesereghetek.
      A háladóság zeng örömmel.
          Lelkem örülj! közelít az óra.


AZ ÖRÖMHÖZ

Jambus és trocheus

Oh! csak tetőled függ, Öröm,
    Boldog óránk;
De fájdalom! jősz, és megént
    Útnak indulsz:
Ollyan kicsiny vagy és rövid,
    Mint ez ének.


AURORA

Melly szép neved van mennyei harmatok
Szüléje! Mégis szebbek az érdemid.
      Arany kocsidból intesz és fut,
          Futva fut a lator Éj setéte.

Fény és kiesség jő veled: életet
Adsz s vígasságot: Tégedet e való
      Jóért az ártatlan madárkák
          Hálaadó szavaikkal áldnak.

Nem félik a körmös denevér fogát,
S a vért eresztő vércse dühös szemét;
      A fényre húnyorgó Baglyoknak
          Rút huhogásain által estek.

De változások közt forog ami van;
Csak a Teremtő szüntelen Egy s az Ő
      Törvénye: állandót kivűle
          Más hatalom nem ad Világnak.


KÁPOLNAI ANTALNAK

Még meleg porban s hamuban valának
Könyveim, töstént te segédre jöttél,
Hogy, kit a bal Sors lecsapott, emelnéd
Lábra s örömre.

Nem kötött hozzád szoros ismeretség,
Érdemem sem, hát mi, hanemha szíved,
Jó s nemes szíved maga volt vezéred,
S ösztönöd erre?

Ami több illyen fiatal korodban,
Ért eszü csendes Xenophont mutattál.
Így ajándékunk, noha éjjel adjuk,
Fényes ajándék.

Bentleid, sőt már az enyim, szerelmes
Antalom! nékem gyönyörű ajándék:
Amidőn eztet dalolám, magától
Mozgani kezdett.


VITKOVICS MIHÁLYNAK

"Horrida tempestas" az eget búsíttya, vizek közt,
Hó közt jár Jupiter: most a Duna, most amaz erdő,
A disznó főtől neves erdő, zúg, zajog, ordít;
Trácia vad lelkű Boreását szenvedi, s búsong.
Mint itt mellettünk ez az agg, de böcsűletes agg hegy,
S máskor jó kedvű hegy, igen mély gondolatokban
(Nagy jele nagy búnak) alig néz s néha fel a nagy
Mátyás tiszteletes palotája helyére: barátom,
VITKOVICS! Én ámbár gyakrabban lantolok itten,
Hogy szét verjem ezen sűrű ködöt, és az előbbi
Víg fényt meghozzam völgyekre, hegyekre, mezőkre;
Mégis kis hasznát látom csak gyenge dalomnak.
Jer, kezdd el dalodat, mellynek víg bája Pomáznak.
(És mi vadon helynek, ha Budára tekíntve itélünk)
Zordon szikláit s szőlőtövit, itt is, amott is,
Legtőztette minap. Mint hallom, örömre hevűlvén
A borzas Faunok s Szatírok megszüntenek addig
A félénk Nímfák seregit kergetni dühökben.


GYKA EMMANUEL CONSTANTINNAK
CSEHI JÓZSEF HALÁLÁRÓL, MELLY
1812. SEPTEMB. 29-DIKÉN TÖRTÉNT

"Majd, kifáradván fene háborúkban,
Kardomat nálad leteszem, barátom,
S Bellatincz csendes kebelében együtt
Csendesen élünk."

E reménységben, paripára szökvén
A vitéz ifjú Kapitány, serényen
Kezdte játékát hadak Istenének,
A csata pályán.

Mint setétségben ragyog és kifénylik
A világosság jövetét előző
Csillag: ollyan volt Csehi, sok vitézek
Lelke, vezére.

A Szerencsétől, ki reá mosolyga
Egynehány izben (tudod ezt magától),
Amidőn nem félt, alacson Gonosz lőn
Gyilkosa néki.

Jó ügyért harcolt: s ez az, ami könnyít
Búnkon: Ő Szentnek fia, s jobb világon,
A nagy erkölcsnek menedékhelyében,
Vette jutalmát.

A Halandóság keze s érce gyarló;
Zengj dücsőséget neki énekedben,
Músa! mert akit te szeretsz, csak annak
Kedvez az Ég is.


NEMESCSÓI SZTROKAY ANTALNAK

Mint a gyenge gyepen fáradt embernek az álom,
És, mint a hűs víz szomjúsnak nyári melegben,
Édes: szintén olly édes nekem a te poémád,
Antal, boldog csillagzat szüleménye! De jersze,
Súgd be fülembe, mi csint tettél, hogy nem lehet űznöd
Amire választott s felszentelt téged Apollo.
Verbőczit, Kitonicst s a többit kell-e Tibullus,
S Násó helyett fel meg fel hánynod, vetned? Azokból
A zordon pöröket védned, vagy...? Csint te (hibázva
Szóltam) nem tettél. Az egek végzése parancsol
Mindennek: fusd hát pályádat, mellyre kiléptél.
Majd, ha serénységed sok fundust szerz; ha tanácsát
Flakkus bátyánknak megelégled; "Rem facias; rem;"
A zajos életnek szélvészit hagyd oda másnak,
S a csendes Músák közt élj hasznára hazádnak.
Addig is, amikoron jobb órád engedi, pengesd
Lantodat, és ébreszd bennünk a nemzeti lelket.


KAZINCZY FERENCNEK

Nem kell dolgaimat tudakoznod; előre kimondom:
Egy csont, amellyel kenyeret, húst metszeni szoktam,
Egy csont a számban, mondok, megkínza? November
És amelly jár nyomban utána, December, elégszer
Látták, mint hányám magamat hol székre, hol ágyra.
Néha kis álom után nagy fájdalom erre meg arra
Szédített: eleget tusakodtam, s minden erőmből
Ellent állottam (mert gyáván tűrni, szamárság);
Minden erőm, érzém, nem sokból álla. Leginkább
Fájt, hogy sem toll, sem könyv, sem vers, semmi se tetszett,
Mint "vágány"[4] nélkül e sánta sor. Oh, legyen illyen
Vendég házadtól nagy messze! Kazinczy; henyélő
Therzítest illet, nem mást. Elvégre, hogy a Tél
A sok nedvekből jegeket tett, csendemet élem.
Ez most légyen elég. A többit majd, ha tavaszra
Érünk, Euridicém vígan kibeszéli előtted.


HELMECZI MIHÁLYNAK

Nem vágy sokra, de mégis akar láttatni világtól
Músám olly csínban, melly néki böcsűletet és díszt
Adhasson szem előtt. A lyánkák tetszeni szemnek
Kívánnak; ha szemérmetesen, nem vétnek, itélem.
Megkért hát Thaliám, hogy gondom lenne reája,
S tőlem az ártatlant rút-rondán el ne bocsátnám.
Én téged kérlek, légy gondviselője, barátom
Helmeczi! légy szennytől mentője, te, kit berek és vad
Tigrisek és méltán hírdetnek, s míg Buda mellett
Járni fog a széles hátú Duna, s míg Csepel, Árpád
Lakhelye, fennmaradand, nem szűnnek szólani rólad.
Ennyi sokat Thaliám, kisdedke leányka, nem ígér,
Mert nagyokat nagyok ígérhetnek; néha megadják:
Mindazonáltal elég bátor megvallani nyilván
Hogy jó szíve vagyon, noha nem nagy az érdeme néki.
Majd (ha talám innen messzébb tájékra kivinnék)
A Tisza s a Bodrog mellett nem csalfa tanújok
Lészen vígyázó szemeidnek; hát, ha vagy a Sztrigy,
A Szamos, a Gyöngyös, vagy Rába folyóihoz érne!
Nem tartóztatlak. Vígyázz rá argusi szemmel.


TÉLI LEVÉL
1813. FEBR. 13D.
(Karvára)

Egy hosszú levelet kedvem jött írni tehozzád,
Ámbár ismeretes sok munkád s gondod előttem,
Mert a Gazdának küszöbére sereglenek öszve
Csaknem mindenféle bajok: hát még ha becsúszott
Egy rossz versfaragó, amelly számra nevelkedik a baj
Illyen vendéggel, noha csak maga jött, s vele könyve!
Ezt én gondoltam; de, mivel régolta nem írtam,
Kérdhetnéd, s igazán: Mi fog abból lenni ha hallgatsz,
És, a Músáktól magadat megvonva, szunyátán
Élni akarsz? Sőt mondhatnád nagy jómra: barátom,
A henyeség veszedelmes Szíren; meg ne szeressed;
Sok fáradsággal keresett jószágokat elront;
Ami kivált méltó minden figyelemre, homályt vet
A jó névre, dücső fényt, mert nagy irígye, bemocskol.
Íme tehát, amint mondottam, hosszasan írok,
Hogy sokat olvashass, s bizonyos légy állapatomról.

Még csak messzéről volt nálunk híre, hogy a Tél
Útnak eredt: mindenki magát biztatta, s kegyesnek
Vélte betérését. Én azt forgattam eszemben,
Amire készültem: majd (így gondoltam előre)
Néha Horatiusunk könyvével töltöm üdőmet;
Néha pedig Tacitus, s ennek szívbéli barátja
Plinius és egyebek gerjesztik kedvre s dologra
Lankadt elmémet. Megcsalta reményemet a Tél;
Rettenetes dér, dúr, fagy, hó jött. Sok fa, kemence,
S nagy tűz kellett már nem könyv. Ide párducom! a vad
Fergeteg ellen légy most fegyverem! És te, Benyovszkim
Által adott jóféle liqueur, tégy bátor erőddel
Engem bátorrá! Igazán megvallom, egyébként
Győzedelem-koszorút nehezen nyert volna poétád.
Erre bizonyságúl szolgál a tűzhelye mellett
Költ és Dávidhoz küldött kis verse; mi tette
Vígnak s nagy szájú Hérósnak! láthatod abból.
Most mikor oszlik hó, s nem erősen fagy; sokan a nyár
Hévségét mérik; valamint (úgy szólanak) a Tél
Nagy volt, a Nyár is forró fog lenni. Kemencén
Sül már a Fácán, rotyog a káposzta fazékban
Minden tűz nélkűl. Így fog lármázni szakácsné,
S annál többet iszik. Karvát megmenti Hazánknak
Istene. Virt is azon kártól ment légyen örökké!

Még egyszer. Ha, hasonló mértékű leszen a nyár
E zordon téllel; hát a belgrádi Basának
Bő bugyogója tüzet s lángot fog vetni magától:
A Duna s Száva aligha leföcskendezheti. Égjen!
A más várában borzas lófarka szakadjon.
Nem vetek itten még levelemnek véget akármi
Hosszasnak tartod. Nem mindaha száll meg Apollo.
Néha mosolygott már a nap, s kezdette meleggel
Vígasztalni hideg mezeinket; s íme! mi gyorsas
És vídám csevegések közt szaladott le hegyekről
A víz! mint tolták egymást a víg habok itt, ott!
Mint tusakodtak elő, meg elő! mert élni, szabadság,
És öröm: ők eddig más durva világnak igáját
Szenvedték, s magokat nem tudták lenni magokban.
Úgy a házfödelek kezdnek tisztúlni, lehányván
Terheiket haragos zuhanással. Csak minap egy nagy
Hóhalom a szállásomról puffant le; ijedve
Hallám, mert ágyú sem tud durrantni nagyobbat;
Ablakomon szörnyű sebet ejtett; egyes eséssel
Két három repedést az üveg táblára lövellett.
Kár, de haszon nélkűl nincsen; friss szél (noha jobbat
Várna szobám) friss szél, gyakran mormolva köszön be.
A Duna meggörbült, csuda! márványának alatta,
És, ha csak őtet többes erő nem fogja emelni
Hírtelenűl, amit nem kíván Pest s Buda; nyögtön
Nyög még. A természetnek van gondja reája.
Majd, ha előszárnyal Gergely gólyája, vagy a jobb,
És örvendetesebb Benedek fecskéje: megújúl
A föld, s a rétnek füve; most fél nőni s kibújni.
Várjuk el azt, kisded Músám nagy gyámola, Kondé!
Azt a boldog üdőt békével várjuk el. A Tél,
Tél, a Nyár, Nyár: mindenkor legyen ember az ember.


GYERKENYI PYBER BENEDEKNEK
1813. FEBR. 18DIK

Jó hazafit tisztelt ekkédig Hunnia benned,
Pyber! most nagyot áld. Oh! hol? hol késel Egeknek
Fénye, te tündöklő Nap! Jer, s űzd széllel az éjnek
Sűrűjét és hozz író-tollamra világot:
Úgy ébred fel egész lelkem, s úgy gerjed örömre;
Mert a jóltévőt vígan kell áldani, zengni.
   Hát már Virgilius, Rómának mennyei dísze,
Nemcsak amaz téren, hol sásos Mincius elfoly,
Fúvja furuglyáját, s tündérként változik; egyszer
Titirus, és nagy Urát, Augusztust, tiszteli méltó
Hálával; másszor szerelemre, panaszra, haragra
Fellobbant Coridon, vagy más álképnek alatta,
Pásztori dalt mondván kedvelteti nemzeti nyelvét;
A vad, irígy, szilaj erkölcsöt, nem durva tanító
Mester, gyengén fogja s szelíd érzésre vezérli.
E nagy jót, noha már a Virti mezőkön egészen
Szittyai öltözetet vett fel, mint híve hazánknak
Most is közli velünk; mert nyelvünk kedves előtte:
Érzékeny, hajló mint szíved akarja: ha víg vagy,
Víg; ha szomor vagy, bús; ha kemény vagy, rettenetes.
   Légy
Nyájas, kellemetes leszen: úgy fog hangzani rajta
Szép Amarillisnak neve, mint a római nyelven.

   Pyber! adass koszorút Dávid sípjára, hogy aztat
Kodrus lássa, s irígy bélit mérgében epessze.
Tégedet én, mert Kalliopém ígére segédet,
A magyar Égnek öröm-palotáiba, hol csak az érdem
Fog helyet, és fénylik mint csillag, vinni akarlak.
   Nálatok Énéás Tiberistől a Duna s Zsitva
Áldott partjaihoz jutván, nyert házi kegyelmet.
Látta nagy Árpádnak villám kardokra s lovakra
Szült fiait, s őket meg kezdte szeretni; beszédek
Tetszett néki, s azonra szokott kis üdőnek alatta.
Szárazon is, vizen is, mikoron bújdosni kiindúlt
Trójából, történt esetit több századok olta
Hallották Eleink; de vitéz létekre sem adtak
Annyi hitelt, mennyit tőlök jó szíve reménylett;
Mert idegen nyelven szólott hozzájok; azonban
Bal sorsát, amellyet igen szomorogva beszélt el,
Megszánták emlékezvén a régi üdőkre,
Mellyekben magok is, bújdosván szerte, hasonló
Inséget tűrtek; míg e szép földre jutottak.
A nyomorúságon csak azoknak szívek esik meg,
Akiket érdeklett immár a csalfa szerencse.
Melly nagy öröm hát most nyelvünkön hallani részént
Őt, részént nagy Virgiliust, ki hazája nevéért
E Hősnek történeteit versekbe szorítá.

   Hasznos is e Költés. Halld, amiket ő maga Didó
Kérésére beszél szomorún könyvezve. Ne csúfold
Azt, ki hazájának veszedelmét sírva beszéli.
"Mi, mikor a Görögök, több évnek utána hiába
Víván, látszottak Tróját odahagyni, letettük
A fegyvert: kezdtünk gond nélkűl élni, s az eddig
Zárt kapukat kinyitottuk: jártunk nézni gyakorta
Egy falovat, mellyet Pallásnak tiszteletére
A ravasz ellenség építvén ott hagya nálunk;
Mint feldomborodott hegyet álmélkodva csudáltunk.
Majd, ki emezt, ki amazt, mondotta felőle: hasonlás
Lőn, s a jó jelt sem magyaráztuk jóra. Királyunk,
Egynémellyt, kit egész várasban senki nem ismert
És ez okért méltán tartottunk tőle, kezünkből
Elvett, és szabadon, könyörűlvén rajta, bocsátott.
E jövevénynek eszén járt, és hallgatta tanácsát:
A nagy ló ha behúzattatnék, Trója szerencsés
Lenne. Legott kezdénk falainkat törni; s letörtük
S víg énekszóval várunk közepére bevontuk
A vesztünkre csinált terhes lovat. Oh haza! hajdan
Híres Trója, vitéz lelkek dajkája! Örűltünk
A jeles ünnepnek mind estig; azonban az éj jött.
Minden polgárak s katonák álomba merűltek.
Ekkor azon Görögök, kiket a ló potroha tartott:
A nagyon álmosodott s részeg várasra rohantak.
Tűz, láng már lobogott: kard harsoga, csattoga, vága,
Lármázás, dühzaj veszedelmet hírdete, Vesztünk."
A magyar Énéás felségesb hangon emelte
Ezt fel, minden igaz Hazafit vígyázni tanítván.

   Majd mikor a Költő hadakat zeng trombita s dobszó
Elrivadási között; mikor a Mars mennykövez, ordít,
S a bátor lelkek, szabadon meghalni, vagy élni
Elszánván magokat, villognak fegyvereikben:
A jó vér és szív, melly a köz honynak ügyéért
Verni s mozogni szokott, a szép példákra megindúl.
Oh, mindezt idegen nyelven bajos érzeni! szívünk,
(Olly kényes!) csak anyánk ajakin lel mézet. Örömre,
És méltó hálára fakadhat nemzeted, édes
Pyberem! E munkát te szerezted meg neki, szóval!
Sőt, noha dúsgazdag nem vagy, költséggel is Áldunk!
És zengjük neked: üdvöz légy Áldotta Hazánknak!


HORVÁT ISTVÁNNAK
1814. JAN. 3D.

Mint vagy ez újságkor? Horvát; légy boldog, ohajtom.
Én frissen is vígan is látom támadni napunkat,
Amit imezből is sajdíthatsz nem kis örömmel.
E jeles esztendő másod napjára, szerencsés
Álmomból felkeltem után, Terbócsai, régi
Jurisconsultus (mert e nevet adta magának),
Bétoppant. Kit akar? "Téged", mond római módra.
Én is csak ezen hangon tituláltam az embert;
Ülj le, s beszélgessünk. A múltról kezde beszélni:
"Hogy, ki legyek, mi legyek, tudjad, megmondom előre:
Én Fülekit mint mesteremet hallgattam: ezerszer,
Tudd meg, correpetálta velem jura urbis et orbis!
Őtet mint Hazafit méltó ismerned: amaz nagy
Bendekucot képzeld: derekát öv s mente födözte;
Bal combján nagy görbe magyar kard lóga; fejében
Főméltóságú kalpag, mint nemzeti címer
Ingadozott, mikor útcákon járkála, Budának
És Pestnek nem méltatlan fia. Nem de nem áldott
Században született? Kinek a példája felébreszt
Nem de nem áldott Az? Ha tanított, nemde nem a jó
S hív repetens társtól, mástól áldásokat érdeml?"
A sok nem de nem-et miglen predikálta, szememre
Álom jött; hát felrikkantott: "Nem de nem úgy van?
Censúrát azon egy napon adtunk, s ritka dücsőség
Áradt ránk, minden salapolt örömében, aligság
Bírta magát, sőt földre ledőlt kacogásai közben.
Vox populi diplóma helyett volt." Erre helyemből
Mozdúlván kelvén fejemet neki megbillentém.
Ő méllyebbre hajolt, mert hátúl haslaga minden
Gombjaitól szabadúlván pattoga; s kezdte szabóját
Szidni. Kicsiny kár ez, mondám; egy replica helyre
Hozza. "Hogy a kórság nem vitte, ki pörleni kezdett!
Én, úgymond, ezután magamat nem foglalom abban;
Bár eddig se gyötörtem volna; hiába, hiába!"
Légy hát versköltő. "Kitaláltad mennyei Vátes!"
Örvendek. "Régen, már régen, mint beteg ember
Jó szert, mint szarvas friss forrást, kecske zanótot
Denique mint kiván méhkast éh medve, szerettem
A verset." Vannak, nem kétlem, könyveid arra.
Vannak; most is ihol! kebelemből húzhatok egy-két,
S több darabot: remekek, bizonyommal mondhatom.
   Ennek
Authora füstvakaró, új esztendőre szerezte.
A jobb házakból érette bevette jutalmát;
Ezt azok osztották, kik majd ide, majd oda lótnak
A rájok bizatott levelekkel. Mondva csinálták
Mindezeket; hát jól vannak készítve. "De látom,
Órád délre siet." Sőt rest ma, s neheztelek érte.
Meghajtotta magát, s elment Terbócsai tőlem.
Itten eszembe jutott Flakkus mondása s tanácsa:
Nyerget ökör, jármat rest ló kér. Tartsa meg, amit
Tud kiki, s úgy vélném, csak azont folytassa tovább is.


HELMECZI MIHÁLYNAK

A Duna háta varas, s nem kis baj rajta hajózni.
Én ugyan egykönnyen nem merném járni, de mást is
Intek, tartóztassa magát, és ülve vagy állva,
Vagy hogyan, ott ahol van, békével legyen. Akkor,
Akkor egyem, ha gonosz vagy jó története hívná,
Mozdulhatna talám ki helyéből. Én nem ijesztlek
Téged Helmeczi, sőt inkább bátornak akarlak
Tenni, de gondolom azt, hogy üdőd sincs általevezni.
Így hát nem várlak, levelem fog szólni helyettem.

Amire már régen megkértelek, amire szíves
Készséged, mint gyenge viasz, meghajla legottan,
Azt csak eszedbe hozom, nem kérem tőled ezúttal.
Amit kértem volt, és amit látni szeretnék,
Versezet az; ha lehet tégy szert rá, s hogyne tehetnél?
Jó környűlállásaidat tudom. Eddig utána
Várakozó Músám, ha továbbra halasztod, aligha,
Jambusiban lágyan fog bánni fejeddel. Azonba
Míg e zordon tél hidegét ki nem önti magából,
Míg ezen országos folyományt nem ereszti le tisztán
Csendes várakozás fog bennünk lenni. Siethetsz,
Lassan. Siskovicsunk, nem kétlem, nagyra törekszik
S ami dücsőséges, mint sas, csak arra tekintget.
Légy neki, mint eddig voltál, jó Mentora, híve.

Ujságúl vedd tőlem imezt: Terbócsai Husztit,
Werbőczit, Kitonicst, Cynosúrát, mind odahagyta.
Csak Helikon, Helikon, kedves helyem énnekem, úgymond.
Nem mosdik: megereszti szakállát s körmeit, a borz
Nem borzasb, mint őneki a feje: tántorog, ásít,
Virraszt; a kakukot készűl megkérdni (jövendő
Mondóját) versköltőséget nyerhet-e, s laurust.
Illyent mit böfögött mint náthás, s elmene tőlem.


RUSZEK JÓZSEFNEK VESZPRÉMBE

Már, amint régen megizentem Náraim által,
Éles jambusokat kezdtem rád írni; de csendes
Euridicém nem akart háborgást vinni magával;
Sőt kérlelt, szépen kérlelt, s ezt adta tanácsúl:
"A Hazafit, Magyarom! mint jó testvéredet úgy nézd,
S kéméld meg; mikor egymásnak vesztére rohantok,
Ellenségtek örűl." S meggyőzött gyenge szavával.
Félre tehát jambus, vagy azokra, kik ártani mernek
A jóknak, főként Ruszekemnek, vond ki s ropogtasd
Fegyveredet. De, hiszen, kész védeni őtet Apollo;
És maga is képes, mihelyen megpengeti lantját,
Minden Gorgonokat szétűzni s leverni pokolra.
Mindazonáltal az én készségem légyen előtted
Kedves; s mert méltó Músád szeretetre, fogadd el.
   Szent a béke, Ruszek, köztünk: ezt tudnia illik
Mindennek; de pörünknek okát más senki (hanemha
Vajky barátságból meg akarná tudni) ne tudja.
Úgy légy, óhajtom, minden léptedre szerencsés:
Amire hágsz, legyen az puha gyep, basa-rózsa, kakukfű.


PRIMÓCZI SZENTMIKLÓSSINAK EGERBE

Édesen és könnyen foly versed. Lolli, ha vídám
Orcával nem mond hálát érette, szagoljon
Rózsa helyett tormát, kebelét piperézze retekkel.
Mégsem hagyhatom én azt helyben egészen, az okból,
Hogy szomorú, panaszos s búsong nagy része. Mit? ifjú
Szívedet a búnak, s nem örömnek szánod-e? Mátra
Árnyékát látod. Nézz a bizonyosra s valóra.
A sokaság kedvét ne keresd: példája se légyen
Utmutatód. Csapj félre, s erősb hangokkal, enyelgő
Lantodat elvetvén, Árpád maradékait ébreszd.
Ád Eger, és hajdan bátor védője azonnak,
Szép tárgyat; várán késő már sírni, de szánni
Még szabad, és a jó Hazafit biztatni reményre.
Int az üdő. Lajos! ezt akarám leveledre felelni.


LEVÉLKE VITKOVICS JÁNOSHOZ
1821

Az, tegnap nálam volt, aki enyimbe s tiedbe
(Érted ezen titkot) tud, sőt kész önteni lelket
Még ha oroszlány két izromban jő is el, úgy szólt.
A kegyes Ég nyilván kedvez neki: nem hogy az ügyből
Hosszas pört formál, mert illyen tette haragra
Méltóvá tenné, s a tisztes Céh is ezáltal
Rágalmaztatnék. Kedvezzen hát neki ég, föld!
Vitkovics, ím! a kurta nyakút küldd el neki még ma,
A többit tudod. Élj. Várhat postádra barátod.


HÁROM GONDOLAT THAISZ ANDRÁSNAK,
A TUD[OMÁNYOS] GYŰJT[EMÉNY] REDACTORÁNAK

                            1

Munkásink kévéi tetőled rendbe szedetnek,
    Thaisz, böcsület ez, s nagy neked.
Őket is, óhajtom, szedd immár rendbe; s ezerszer
    Ezért böcsületed lesz nagyobb.

                            2

Bosszontod, mond Vitkovicsunk, e mái világot,
    Mert ő is bosszont tégedet, és neki mérsz,
Amint ő teneked mér. "Ámde!" Thaisz, te vigyázó
    Légy mikoron tormát törsz neki orra alá;
Mert a nagy szájú bekap: ő tenger, s gonoszabb is
    Sokkal, mint Jónás cethala volt valaha.

                            3

Kérdésemre, Thaisz tudnillik tetszik-e vagy nem,
Irt öt hangzatkám, felelél: "Velek én megelégszem".
Hát tőlem mi okért kérten kérsz többet is ötnél?


VÁLASZ KISFALUDI KISFALUDY SÁNDORNAK

Sándor! igen későn jött el leveled. Te novembert
Írtál abba, s azont én Jánus végire láttam.
Már csaknem felháborodám mint a Duna habja
Néha, mikor Boreás megzurja, zavarja, de mégsem
Annyira, mit Te, kiben Balaton zajgása, ha kényed
Fordúl, szembetünőbb. Így szólsz. Halljadsza tanácsát
A te barátodnak: Balatont, ha haragra felindult,
Látni ne menj: oh fuss el messzire tőle, barátom,
Mint a tűzhányó Etnától. Nem szabad a rossz
Példán kapni. Midőn csendes valamint az aludttéj,
Akkor nézd, és nézd reggeltől kezdve napestig.
Így teszen az, ki emez dalt általam adta tenéked;[5]
Mert másé, de kegyes Músám könyvembe leírnom
Azt engedte; talám, mondd, meg fog tetszeni soknak;
Jó szívnek jó érzésit ki ne lássa örömmel?
Olvasd hát, sőt zengd citarádnak szent szava mellett
Háromszor; titkos szám ez, s bír bájos erővel.


A DUNA SZIGETÉRŐL

Szép Sziget! téged vizével
    Nagy Dunánk körűl ölelt,
Mintha földedet szeretné,
    És akarná védeni.
Mert az áldott volt, s magára
    Sok szemet kecsegtetett;
Igy jutott Árpád kezére,
    Mint felirta krónikánk.

Ő adott nevet tenéked,
    "A magyarság Fő Ura",
Ő Csepelnek, egy jelesről,
    Téged így neveztetett.
E neved (bár Ráckevére
    Már ma soktól, de miért,
Nem tudom, fordítva légyen),
    Verseimben fennmarad,
Fennmarad, miglen Dunánk fog
    Nézni téged, szép Sziget![6]

Oh miért rontjuk magunk el
    Ami csak mienk lehet!
Vagy, ha mink gondot magunktól
    Elfogunk, ki tart reánk?

 

VITKOVICS MIHÁLYNAK

Mint a Tavasznak kis füve, melly magát
A durva dértől félti; ha rá tekint
      A Nap, feléled, s kezd örülni
          Jobbadon élete életének:

Szintúgy Virágod verseidet (noha
Nagy s mély siralmmal zengenek), éltető
      Napfény gyanánt szemléli s érzi:
          S tégedet e köszönettel áld meg.[7]


SZTROKAYNAK

Tisztelőid közt barátod
    Látogat ma téged:
Versajándék van kezében,
    Mert egyéb s jobb kincse nincs,
Mert Apollo zöld borostyánt
    Ültetett számodra is,
S mint reá méltó halandót
    Közseregtől elfogott.

E Tavaszt immár kalászos
    Nyár sietve kergeti;
Majd előjő más, s ohajtom,
    Többet is érj, Antalom!
Ép erőben víg, serény légy,
    Mint ezen Vers, úgy Te is.


SZTROKAY KATALINNAK

Friss tavasznak friss leánya
    Láss Te is sok szép napot.
Téged a bú úgy kerüljön,
    Mint az Ölyvet a Galamb.
S ha talám meglesne (mert tud
    Járni titkon s álnokúl);
Légy Oroszlány, azt kívánom,
    Győzd le, s tépd meg a gonoszt.
E csatában nagy segítőd,
    Linka, hű Músád leszen.
Mint fogunk örülni hárman!
    Én, Te s kedves Antalunk.


A HÁROM HUNYADIRA

JÁNOS:    

      Hazánk Védangyala!
      Nem trónuson, de fő helyén,
      Mint a Nap úgy fényeskedél,
      És nemzetünket éltetéd.
      Leáldozál nagy érdemű,
      Mert halni nem tud Ég fia.

LÁSZLÓ:

      Atyád s édes Hazád
      Kedves reménységű fia!
      Nyiló korodnak hajnalán
      Leölt Irigység tégedet,
      Benned sokat vesztett Hazánk
      Melly még ma is sóhajt, sirat.

MÁTYÁS:

      Te bölcs s vitéz valál!
      Fénylett királyi bársonyod,
      S több századunknak vad bünét
      Kezdette űzni a homályt.
      Háláld meg ezt, Magyar, neki.


KULTSÁRHOZ
1821

"Kertemben három Hunyadim lesz" mondtad: örültünk,
    Mondtuk is: a Hazafit tiszteli a Hazafi.
Pictorod eltévedt; minthogy kertedben ugorkát,
    Káposztát, répát láta, s parajt, s egyebet;
Őrzeni kell mindez tolvajtól, szóla, s ihol ne!
    Három ijesztő Csőszt mázola, nem Hunyadit.


RÖVID VÁLASZ KOVÁCS SÁMUELNEK
HOSSZACSKA LEVELEIRE CSÁKVÁRRA

Későn válaszolok hangos soraidra, barátom,
S most is elég röviden; részént hogy sok dolog és gond
Környékez, részént hogy példát adjak ezáltal,
Mert hosszú levelet szoktál küldözni; ne véljed
Mégis, hogy magyaros Músád nem kedves előttem.
Tetszik, s verseinek mértékét nagyra böcsüllöm!
Így írj; másokat is így buzdíts írni, ha szívből,
Nyelvünknek fényét szereted, s magasabbra emelni
Szándékod vagyon, amin nincs kétségem; azon sincs,
Hogy koszorút vársz ágáról a delfusi fának.
A sokaságra ne nézz, a régi legényre, szegényre.
Ezt valamelly rezegő torkú kántorra bocsásd s hagyd:
Vagy, ha neked tetszik, mint soknak tetszik imillyen
Hang, nem is ok nélkül, bizvást zengj rajta, de ritkán,
És röviden. Vedd példáúl a soproni kedves
Hangozatú költőt; vagy amazt, ki kesergi leomlott
Várait e hajdan szép Honnynak: néha Csobáncra,
Néha ragad Somlóra, s neves Badacsonra, s magasról
Nézeti régi dücsőségét e földnek, azokra
Emlékeztetvén, kiknek hálával örökké
Tartozik a maradék; s oh vajha tehetne csudákat!
Így szólok, mert újra teremteni kellene mindent;
Vályogok a mai kőszikláink többnyire, s díszesb
Thébát építtetni belőlök nem tud akármelly
Amfion is. Nem fárasztlak. Légy boldog, ohajtom.


SZEMEREI SZEMERE PÁLNAK

Mint elijesztettél, mikor a nagy pesti vidékröl
Elmenvén búcsút nem vettél tőlem! ezernyi
Sőt még több gond közt ide hagyván, jó Palim, engem.
Így bánták, s méltán, a Músák hajdan Apollot.
Erről mennyi regét költött a régi világnak
Elméssége! Tudod mind, s azt, amit ha neked nem,
Másnak (mert ez irott levelem sok kézbe kerűlhet),
Most feljegyzek. Az Admétus legelőire kellett
Mennie, s farkasokat kergetnie pásztori bottal.
Ott mint egy bundás Koridon (mert mennyei fénytől
El volt tiltva) szelíd nyáját ide és oda hajtá:
A kis Mercurius (mert gyermek kép vala rajta)
Őt nem gyáva juhászt, megkésértette, s csalárdúl
Bárányit s nyilait (mert nemcsak bot vala nála),
Tőle trufálásból elvitte s orozta. Mi történt?
A bűnt szóval fedte, s legott mint régi barátok
Úgy nézték egymást, s örök emlekezetnek okáért
Zengő lantot ajándékban nyert pásztor Apollo
A ravasz orzótól: Ez, amattól egy botot. Ebben
Ollyan ritka s hatalmas erő volt, hogy dühös egy pár
Sárkányt csendességre hozott. Árkádia most is
E történetről úgy szól mint mái dologról.
Hát, amint kezdém már mondani, nem vala nyugtom
Mert féltém igen életedet sokféle gonosztól.
Hah! melly sok lappanghat az emberi képnek alatta.
Még Plátó sem elég nagy eszével minden esetre.
Annál kedvesb most hozzánk megjötted az útról.
Néha nem árt idegen s messzebb földekre kimenni.
Így tett a nagy Hős "captae post tempora Trojae",
Sok várast látott s népet, sokféle szokást is.
Nem kétlem, te is ébredten s nyilt szemmel eredvén
Útnak, sok helyeket látál, sok főre tekintél.
Már, hami jót hoztál, add közhasznunkra, ne rejtsd el.


TOLNAI GRÓF FESTETICS GYÖRGYNEK EMLÉKEZETE

György! te nem énekléd (mint a nagy Római Költő
    Hagyta magáról) ezt: "pascua, rura, boves."
Formáltad, nagy okosságú! e szép haza földét,
    És annak, mit amaz verseze, lelket adál.


PUCHÓI MARCZIBÁNYI ISTVÁNNAK EMLÉKEZETE

Jó példád, István! méltán szent lészen előttünk
    Mindég, mint neved is, tiszteletes Hazafi!
A tudományoknak nyelvünkön szerze jutalmat
    Bölcs lelked; s ím! nyelv zengi dicséretidet.


BESSENYEI GYÖRGYNEK EMLÉKEZETE

Amelly tűz bennem még tart, s míg bennem az élet
    Tartand, György, teneked hálaadó köszönöm.
Nem vagy Egünknek alatta, s közöttünk; mert te halandó
    Nem vagy már; élsz, s ezt hirdeti versezetem.[8]

Áldás reátok Hunnia magzati!


HANGZATKA HENDECASYLLABUSOKBAN

Oh Phillis! nemigen gyakorta járnak
Már a csintalan ifjak ablakodra,
Víg dalt zengnek ugyan, de bánatodra:
"Alszol Philis? Aludj". S magadra zárnak.

Eltüntél röhögik vidám sugárnak:
Nem vágynak vetekedve bal karodra,
Mint hajdan, sem örömszülő borodra;
Rózsákról koszorút fejekre várnak.

Nékik zöld Kikelet virága tetszik,
Mellyet gyenge Zefir szelíd kezével
Dajkált, s óva nevelt egek vizével.

A lombot, ha csörög s törik, lemetszik,
S hajtják Mulciber égető kohába,
Vagy széltől zajosan folyó Dunába.


HANGZATKA SAPPHICUSOKBAN
ARIADNA PANASZA THESEUSRA

Biztat, egyszersmind csal is, a Reménység;
Melly sokat vártam, s mi kicsinyke bérem!
Jaj! talám itt fog kiomolni vérem;
Olly komor képet mutat a keménység!

Boldogabb, akit te nevelsz, Szegénység!
Íme, dús ország fejedelme, férjem,
Elhagyott árván csapodár vezérem,
Itt, hol amit látsz, csuda képtelenség!

Nincsen ember, nincs barom e szigetben;
Földe, mint minden füve, fája vadság:
Élni melly kín illy fene helyhezetben!

Több ez, ah! több, mintsem akármi rabság!
Néked e hely kell, te lator gonoszság,
Theseus! Vessz el hamar illy ligetben!


HANGZATKA HATOS JAMBUSOKBAN

Akartam énekelni véres harcokat,
S vitézeket, kik nagy nevet s hírt nyertenek,
Midőn tövisről gyenge rózsákat szedtenek,
S felbátoríták azzal a lajhárokat.

Áldám magamban villogó acélokat,
Mellyek szünetlen még előttem fénylenek,
Szívemben új s új lángokat gerjesztenek;
Zengek tehát nagy tetteket s királyokat.

A Músa: "Csak hangzatka, mondd, te éneked,
Kicsíny, szelíd, lágy, gyenge, érzemény,
Nem hallik el világra, nem hoz hírt neked;

Zengjen hadat, ki nyugtalan, ki vad s kemény,
Vagy akit ámít, s elragadt a csalfa fény;
Tőlem, barátom, ez legyen szövétneked."


HANGZATKA NÉGYES JAMBUSOKBAN

Polgáraink[9] most hirlelik:
Spártára készűl nagy sereg,
Ártalmasabb mint fergeteg.
S mégis dühét nem kérlelik;

De mindenütt ez hallatik:
Kiben piros vér van s meleg,
Kiben szabad lélek piheg,
Ím! néki dücsre út nyilik.

Fiam! Hazánknak szültelek,
E korra felneveltelek,
S hallád vigan beszédemet.

Példákkal ébresztgettelek,
E szent paisra kértelek;
Vedd most, s vigasztald éltemet.


HANGZATKA NÉGYES TROCHEUSOKBAN

A Hazának szent szavára
Fogni fegyvert szép dücsőség;
Fényesen hat illy örökség
Századok sok századára.

Hát velem jer a csatára,
Hol reánk vár a Reménység;
Ez, vitéznek nagy segítség,
Kit nem is hagy el magára.

Majd az ellenség ijedve
Nézi bátor fegyverünket,
S elszalad magát feledve;

Mink be nem festvén kezünket,
S csendesítvén düh-tüzünket,
Vissza ballagunk örülve.


HUNYADI MÁTYÁS
1458D. ESZT. KIRÁLYNAK VÁLASZTATIK

A Rákos mezeje, körös-körül sátorok, fejérre, vörösre festve.
Kilátás a budai várra és Pest várasának kerítésire szolgál.

GARA, UJLAKI

G.    Micsoda szokatlan zaj s tolongás itten ez?
   Hol illy temérdek népet öszve még soha
   Nem láttam.

U. Ezen akadsz-e fel?
      Hát nem tudod,
   Melly nagy nap ez mind öszveségesen
      nekünk;
   Ma válik el, leszünk-e vagy nem boldogok.

G.    De miért csak itt e békeség mezején? miért
   Csak itt? holott rakva teli szemlélem Buda
   S Pest várasának minden utcáit: pozsog,
   Mint hangya, rajtok a sok ember.

U. Vedd,
      Uram
   Azt észre, hogy most megszaporodott
      egynehány
   Ezerrel a nép.

G. Rendkivűl való dolog.

U.    Uram! nem ollyan rendkivűl való dolog,
   Ha még reá emlékezel, amiről sokan,
   Ezen napokban, suttogának, s a mi több,
   Nyilván beszélgetének.

G. Add tudtomra,
      mi az.

U.    Az, hogy Szilágyi több ezert rendelt ide.
   Maga embereiből, kiknek ő parancsol, Ő,
   S nem más.

G. S az igaz-e?

U. Nagy
      bizonyságot teszen
   Csudálkozásod maga. Ma virradás előtt
   Érkeztenek be trombita harsogás között.
   Nézd, melly kevélyen járnak ide s oda;
      mint hadi
   Vezéreké bátor s merész tekintetek!
   Ott fekszenek az erdélyiek mind, itt pedig
   A hősek és apródok - ott -

G. Nem hiszem,
   Lehetetlen! Az hazánkra és törvényire
   Támad, ki országos gyülésen fegyveres
   Kézzel jelenik.

U. Ám ha neked ugy fog
      tetszeni,
   Tudakozd magoktól, s megtudod, hogy
      szent igaz,
   És bizonyos, amit monda szám.

G. Hej,
      férfiak!
   Jösztetek ide csak egy szóra . . . . . . . . . . . .

G.    Mit kerestek itt?
   Miféle járótok vagyon.

KAT. Mink ide, Uram,
   Jöttünk gyülésre.

G. Mondsza, ki
      parancsolt ide?

MÁS KAT.    Uram, a haza nevében vagyunk itten.

G. Hogyan?
   Ki az, ki benneteket ide parancsolt, hozott?

KAT.    Szilágyi és Erzsébet.

MÁS KAT.
      A megboldogult
   Hunyadit is, Uram, szolgáltuk. Ő vele sok
      csatán
   Voltunk; azért Erzsébet úgy néz és szeret,
   Mint fiait. Ő hozzánk bizodalommal vagyon.

G.    Mi végre jöttetek ide?

EGY KAT. Azt én
      nem tudom.

MÁS KAT.    Csak volna ellenség előttünk itt, Uram,
   Bizonyára meglátnád.

G. De hányan vagytok
      itt?

EGY KAT.    Tiz ezeren Alföldről.

MÁS KAT. Ugyan ennyi
      fegyveres
   Sereg van Erdélyből. G. Ha! hiteszegett
      gonosz
   Dandár! Tehát orozva ti akartatok
   A békességben ehelyen mi ellenünk
   Támadni? Árulók!

EGY KAT. Uram,
      mi nem vagyunk
   Tenektek ellenségtek, árulók.

MÁS KAT.
      Velünk
   Valamit parancsolsz-e?

G. Nem. Előlem
      menjetek;
   Még látni sem akarlak . . . . . . . .

U. Nem igazat szóltam-e?

G.    Oh illyen igazat! átkozott igazat bizony!
   De a magyar vér mosson előbb patakot
      most is,
   Mint Hunyadi véréből valaki legyen nekem
   Királyom:

U. E szót a te szádnak általa
   Szólotta szívem Íme! kezet adok megént.
   Őstől maradt igaz jussunkért véremet,
   Életemet ajánlom. Mit nekünk az ő gonosz
   Erőszakok? Nincs ollyan ellenség sohult,
   Bár fegyverét e főre rántsa mérgesen,
   S e szívre mérje igyenesen hegyes tőrét,
   Ki gyáva rettegésbe hozza lelkemet.
   Nemcsak magam gondolkodom pedig így
      hanem,
   Ezeren is ezt érzik hazánk fiai közül.
   A haza szabadságát s igaz törvényeit,
   Mellyeket az álnok büszkeség eltörleni
   Igyekezik, ontott vérrel és feláldozott
   Élettel, ugy mint mink, örülnek védeni. sat.


VÁLTOZÁS

    Mit kételkedem? A Duna
Zug, s már visszafelé vette erőszakos
    Utját: Pest-Buda! uj csudát,
Egy új szörnyeteget látni siessetek!
    Oh sok károd után puhább
Nemzet! büszke magyar! hát nem okoskodol?
    Hát mind, amire olly nemes
Bátorsággal ügyelt volt minapon heves
    Lelked, már oda van? vitéz
Szkíták vére, mi csuf bőrbe pipeskedel!
    Most tetszik ki, mi volt tüzed:
Játék volt, s valamint füst, elenyészett.
    Méltóságod irígyei
Múlatták magokat, s gyermekiket veled.

    Oh hát nem lehetünk soha
Jobbul? vesszetek el mostoha fajzatok! -
    Ti késő onokák, miként
Fogtok sírni, midőn e szomorú időt
    Majdan visszatekintitek
S a rátok kieredt rosszakat érzitek! -
    Hív védőt amaz a dicső
Kincs, mellyet nem ezüst, sem nem arany szerez,
    Félékeny puhaság között
Nem lelhet: sanyarú szívek, erős karok,
    Bölcs ész, vérözön és halál
Által szoktak ezen jóra törekszeni
    A kétes viadal helyén:
Szintolly sokba kerül védeni birtokát.

    Ah bús Melpomeném! mitől
Tartasz? mondd ki - talán jó foganatja lesz
    Mostanság, mikor égdegel
Szomszéd Ukalegon - hogy magyar a magyart!


AJÁNDÉK

Drága sarkantyut, vagy arany keresztet;
Sőt arany gyapjat, fejedelmi címert,
Jó barátimnak nagy örömmel adnék
   Tiszteletekre.

Illyetén tündér javait szerencsém
Tőlem eltiltá: de Te is valódi
Díszre vágysz, melly fennmarad, és dücsőit
   Hamvad után is.

A magyar Lantot szereted leginkább,
Halhatatlanság fia! jer, barátod
Kis magyar lantját örömest tenéked
   Adja; fogadd el.


A KÉNYES SZENVEDŐHEZ

            Aequam memento rebus in arduis
            Servare mentem.
                                          HORATIUS

Békételen szív! mit panaszolkodol?
A durva láncok s tömlöcök a nemes
      És fényes erkölcsöt homályba
          Rejtik ugyan, de le nem gyalázzák.

Míg bűntelen tűrsz: fennmarad érdemed,
S való örömmel tartja reményedet.
      "De a hazáért" szép dücsőség;
           Csak ne fakadj alacsony panaszra.


PETRARCA ÁLMA

Egy myrtuserdőben valék
    Álmomban a minap.
Nem messze tőlem Laura ült,
    S lantozta verseit:
"Mikor? mikor jösz nyúgalom!
    Enyhítni engemet?"
Bánatja némává tevé
    Sokáig a kegyest.
Amint magához tért, megint
    Imígy sohajtozott:
"Ah! szűnj meg, édes fájdalom!
    Sebhetni szívemet."
Ezt kétszer éneklette ki -
    S elverte álmomat.


A BARÁTSÁGNAK
NÉGYES JAMBUSOK

Tőlem, barátom, messze vagy,
Egy más világnak végiben;
Megfárad a szél, míg elér,
Azon vidéknek rétire.
Egek, hová vittétek el!

Miért sohajtok? Menj te szív!
Keresd fel azt, akit szeretsz;
Tul a nagy Ég határain
Fáradhatatlan csak te jársz.
Oh légy szerencsés! utadon.


BARÁTSÁGOS KÉRDÉS

Írta Kovács Samuel, hogy téged bántanak itt, ott;
    Ő hát melléd áll, és verekedni segít,[10]

"Oh be sokan bántanak! De az úgy volt s lesz is örökké,
   A jeles újító bére, jutalma kereszt.
Senki se tett jobbat Jézusnál, s nála nagyobbat
   Senki se is türt volt. - így fizet a babona" - sat.

Minthogy nem volnál magadat megmenteni képes;
    Örvendék, hogy ügyed jóakaróra talált.
E szívességnek, kérdem most, mondsza Kazinczy,
    Vetted-e már hasznát? érzed-e már erejét?

 


MESÉK PHAEDRUSKÉNT


RESETA JÁNOSNAK, WARTEMBERGI GRÓF WALDSTEIN
URFIAK NEVELŐJÉNEK, EGYKORI TANÍTVÁNYOMNAK

Neked, ki magadat nem kicsiny gond s terh alá
Vetvén, hazádnak érdemes fiakat akarsz
Nevelni, Neked e könyvet ajándékúl adom,
Reseta! Nincsen erő nelkűl; azt a szív s az ész,
Kivált magános csendében, jól érezi.
Kötelességed szent; járj el benne emberűl.
(Gyorsnak sem árt a bíztatás s ki ezt teszi,
Dicsér bennünket). De ha elér unatkozás
Győzedelemre felébresztőd lesz Phaedrus szava:
"Ego, literatae qui sum propior Graeciae,
Cur somno inerti deseram Patriae decus."
LIBR. III. PRoLoG.


ESZÓPUS ÉLETE

   Amorion nevű helységben, melly Frigyiában vagyon, sze-
gény rabszolga szülőktől származott Eszópus; Testére nézve
a természet megvont tőle minden szépséget. Termete kisded
és karcsú volt, feje hegyes, orra lapos, nyaka rövid s vastag,
ajaki kiállók, potroha temérdek, szava zordon, színe fekete-
sárga, szóval: képe, formája képtelen, undok. De ezen rút
testben igen szép lélek s bölcs ész lakott.
   Gazdája őtet ezen hibák miatt nem tartotta háznál, hanem
mezei életre s munkára kiküldötte. Ott szüntelen kellett neki
küszködnie szolgatársaival, kik reá irígykedének, mivel eszé-
ért Gazdájától többre böcsülteték, mint ők. A butákat nem-
egyszer hagyta szégyenben.
   Példának okáért: Egykor Gazdájok igen jó fügéket nyert
ajándékban, mellyeket az ő távullétében szolgái megevének.
Hazatérvén előkérte; ezt hazudták, hogy Eszópus ellopta.
A Gazda mérgében kemény büntetésre kárhoztatta, s csak
alig könyörgé ki tőle Eszópus, hogy ne hirtelenkednék, ha-
nem tenne próbát. Engedett a kérésnek. Akkor Eszópus
hamar hoza gyenge meleg vizet: azt Ura láttára megitta;
hányt, de csak vizet; kérte Urát, hogy Vádolói is ugyanazont
cselekednék. Meglőn, s ihol! Azok fügéket hánytanak ki.
Így menekedett meg a veréstől és gyalázattól. Elvégre társai
arra bírták urokat, hogy Eszópust eladná. Egy Kalmár
három filléren vásárlá meg.
   Új ura, midőn Asiában utaz vele, szép eszét jobban meg-
ismerte. Szolgatársai közül ki-ki a legkönnyebb terhet kapá
és veszi vala; Eszópus a zsákot, melly legnehezebb, mivel
kenyérrel teli vala, vevé vállára. Kiröhögék őtet; de nem-
sokára csudálkozának rajta; mert a kenyér fogyton fogyott,
és el is fogyott. Eszópus az üres zsákkal fütyölve ballaga.
   A Kalmár Ephesusból Samosba menvén magával elvitte
Eszópust, és Xanthus Filozofusnak eladta. E tudós hamar
megszerette elmésségéért. Egykor Xanthus azt kérdé kerté-
szétől: hogyhogy vagyon az, hogy azon plánták, mellyek
magoktól természet szerént erednek, hamarább nőnek s
nevekednek, mint azok, mellyeket ti nagy munkával s fárad-
sággal szoktatok ültetni, nevelni. Ez, felele a kertész, az isteni
gondviselésnek dolga. Amit hallván Eszópus mondá: A föld
azon füveket s virágokat, mellyeket ő magától hoz, sajátinak
ismeri, és azért hamarább érleli s neveli, amazokat pedig
fattyaknak tartja, s nem is visel annyi gondot reájok.
   Xanthus jó barátit vendégelni akarván, parancsolá Eszó-
pusnak, hogy ami legeslegjobb a piacon, azt szerezné meg.
Eszópus csupa nyelveket főzetett. Megharaguvék Ura, de ő
alázattal mondá: hogy nyelvnél jobbat nem tudna. Xanthus
megengedvén neki, parancsolá, hogy holnap azt vásárlaná,
ami legrosszabb. Eszópus ismét csak nyelveket adott az
asztalra, mondván: Én, Uram, alábbvalót a nyelvnél semmit
sem tudtam találni.
   Nagyon gyönyörködött Xanthus Eszópusban, kinek sza-
badságot is ígért; de nem tartá meg szavát. A Samosiak
mindazáltal kisegítették a szolgai állapotból, mivel őket azon
terhes adótól, mellyel Kreszus Király nyomá, okosságával
felszabadította. Ezen Királynak udvarában élt osztán Eszó-
pus, és költeményeket írogatott. Követségbe is járt a Samo-
siakhoz, kik tiszteletére ünnepet szentelének.
   Szabadságban élvén, oda utazott, ahová akart. Babilon-
ban Liker nevű Királynál igen kedves volt. Itt laktában, nem
lévén gyermeke, fiának fogadott egy Emus nevű ifjat, aki
hálaadatlan lőn hozzá; mert hamisan bevádolá. A Király
visgálat nélkűl mindent elhitt, és már halálra kerestette Eszó-
pust. Hermippus, kinél a bevádoltnak ártatlansága tudva
vala, kimenté a veszedelemből; mert addig tartá rejtekben,
míg le nem lohadott haragja a Királynak, aki eszére térvén,
és értvén életben lenni Eszópust, nagyon örült: magához
hívatta, és mint elébb, kedvelte. S Egyiptomba elereszté, hol
Nektaneb Királynak kérdésire, mellyeket neki tett, szeren-
csésen megfelelt. Bölcsességét dicsérte a Király, ellenben az
irígykedő Filozofusok, kiket leszégyenített, gyalázták. Vissza-
utazása után Babilonban Liker az ő képét aranyból kiöntette.
   Egész Görögországban nagy híre, neve lőn Eszópusnak.
Delphi nevű várasban a polgárokat, kiktől rút formája miatt
kinevetteték, elmés ugyan, de kemény kifejezésivel, olly igen
magára hargította, hogy életére törnének. Amit elvégezének
magok közt, így tevék meg: Apollo kápolnájából arany-
csészét dugának Eszópusnak úti tarisznyájába; azt ezután
keresék és feltalálák. Eszópus hiába mentegeté magát. A Bi-
rák őtet halálra ítélték. Egy magas kőszikláról, mint szentség-
törő lator, nyakra-főre taszíttatott le.
   Eszópus azon nagy Bölcsek között, kik az emberi nem
hasznára valaha éltenek, méltó helyet érdemel; mert jó er-
kölcsöt, jámborságot, okosságot, szelíd, együgyű, kellemetes
módon tanított. Írásait Phaedrus római nyelven versekbe
foglalta, amint írja Előljáró beszédében:

Aesopus auctor quam materiam reperit,
Hanc ego polivi versibus senariis.

Hatos jambusokban, de igen szabadon folyókban, írt Phaed-
rus, kit én ezen költeményekben, mellyekből a tiszta jambu-
sokat nem rekesztém ki, követésre méltónak itéltem.
A Phaedrus szerént való versnek mértéke imez:
l. Állhat a vers tiszta jambusból U -
2. Spondeusból - -, de az utolsó helyen jambus legyen.
3. Dactilusból - U U
4. Anapestusból U U -
5. Tribrachisból U U U
N. B. Trocheusnak - U nincs helye a jambicumban.

  I.        II.       III.    IV.     V.      VI.

 U-      U-       U-     U-       U-      U-
 - -      - -       - -      - -        - -     U -
 -UU   -UU    -UU   -UU    -UU   U-
 UU-   UU-    UU-   UU-    UU-   U-
 UUU  UUU   UUU  UUU  UUU  U-


I
TYÚK ÉS CSIRKE

A tyúk fiának, kit mezőre kivitt, imezt
Adá tanácsúl: Oldalam mellett maradj
Mindenkor, és amit s mikor mondok, hamar
Megtedd; egyébként veszedelem jöhet reád.
A kánya felkap, körmös állat, és nekünk
Nagy ellenségünk; tőle méltán félhetünk.
A csirke, mint makrancos, anyjának szavát
És jó tanácsát megvetvén, eltávozott
Messzére, maga kénye szerént fel-alá futkozott,
S ím! a csalitról mint sebes nyil rá röpűlt,
Elkapta s vitte a kegyetlen vad madár.


II
BÁRÁNY ÉS FARKAS

Minden mező s rét zöld ruhájában vala,
És a nap hevesen inkább, mint melegen sütött,
Midőn Menalkás vídám dudaszóval szeléd
Nyáját, a hűs erdőkhöz közel, egy kellemes
Térségre hajtá; tömlőjét a neki
Kedves bárányának nyakára felköté.
Amint legele szép nyája, ő is ballaga,
Már messze, s nem tudta, hogy elmaradott kedvese,
Kit a pásitnak selymén mély álom nyomott,
Mellyből csak a vad ordacs ijeszté fel szegényt.
Látván halálos gyilkosát, végkegyeleműl
Kikérte, hogy, minekelőtte kis élete rövid
Pályájának végére jutna, pásztora
Sípját fujhatná: s fújta azt keservesen,
Az erdő zenge, s a hangot kettőzteté.
Mi lett? a hív vigyázók, a komondorok,
Hallván, egyszersmind ismervén, a hangokat,
Oda sietének harag ordítások között;
A lator elhagyta az ártatlan bárányt, s szaladt.


III
GONDATLAN GAZDA

Egy gazda, a gyümölcsösben sok görbe fát
Látván, haragra gerjedt, s a kertészt, kire
Nemrégen bízta a fákat, pirongatá.
A kertész mondá neki: Uram, ez a rút hiba
Megvolt, mikor idejöttem, az előttem való
Vagy henye volt, vagy tudatlan; a megerősödött
Fát nem tanácsos hajtogatni: megtörik.
A gazda maga gondatlanságán elpirult.


IV
TYÚK ÉS GYÖNGY

Egy tyúkfi nagy fényességű gyöngyöt talált,
Mellyet sokáig ide s meg oda hányt és vetett.
Az anyja látta, mint vesződik fia, s reá
Kiáltott: hagyd oda; jobb biz egy tökmag neked.


V
SZAMÁR ÉS VADKAN

Utában a vadkannak egy szamár köszönt:
Bátyám, jó napot! E szóért megharagutt amaz,
Mégis haragját megtartóztatta, s csak imígy
Szólt: Bosszút állhatnék terajtad, szemtelen;
De lomha vérrel magamat el nem mocskolom.


VI
KÁNYA ÉS GALAMB

Félt, s messzébb röppent el kányától a galamb,
El is kerűlte számtalanszor a halált.
A ragadozó csalárdságot gondola ki, s így
Szól: bajjal éltek tí szegények! engemet
Közakaratból királytoknak válasszatok;
Fogadom, rátok nem támad ellenség soha.
A gyáva nép hitt, és magát megadá neki.
Mihent királyságot nyert, őket szaggatá.
Egy akkor így sohajtott: méltán szenvedünk!
   Meglásd, kinek higgy; gonosztól jót ne várj.


VII
VÉN OROSZLÁNY, VADDISZNÓ, BIKA, SZAMÁR

A vén erőtlen, beteg oroszlány már bizony
Halált várt, amin régi ellenségei
Örűltek, s hogy bosszújokat kitöltenék,
Meglátogatták. Első volt az erdei,
És hegyes agyarral rajta nagy döfést döfött;
Jött a bika, s szegény párán nagy bökést bökött:
S elment. Messzéről látta mindezt a szamár.
Előjött, és nekibátorodván homlokát
Megrúgta. A nagy vad, midőn, úgymond, imént
Amaz jelestek bosszontottak engemet,
Nehezen szenvedtem; tőled, természet buta
Fajzata, hogy tűrnöm kell ezt a bosszús rúgást
Én úgy tekintem, mint a kétszeres halált.


VIII
SZÜLŐ HEGY

Egy nagy hasú hegy szülni készűlvén nyögött;
S legottan a hír e csudáról, számtalan
Várast s falut bejárván, sokfélét beszélt.
Hát a nép nyakra-főre tódúlt, gyűlt, rohant;
Mindenki némán hallgatott. S ihol neked!
Kis egeret szült. Jó nézők már tapsoljatok!


IX
SAS ÉS BÉKA

A béka látván, mint lebeg fenn a magas
Sas, ő pedig mocsárban vartyog; vagy hever,
S nem is tud felemelkedni; rút s gyalázatos
Szókra fakadt: jól hallotta, de csak botor s irígy
Retyegésnek vette mind, amit hallott; bevett
Szokásaként a nagy sas élt, s fellengzett.


X
PREDIKÁLÓ FARKAS

Abban az üdőben egy farkas kihirdeté,
Hogy ő predikációt akarna tartani,
Amillyent még soha nem hallott lúd, kácsa, tyúk;
Ezeket leginkább hívta s kérte meg. Helyet
Nevezett falu végén egy horhost, mellyet körűl
Állnak sűrűen két részről nagy és kisebb
Fák; a meleg ellen őket megvédelmezik;
Tehát felesen jelennének meg délután.
Nagy számmal öszvegyűltek s letelepedtenek;
Az ordacs is előttök bojtos farkát alá
Veté farának, és rátartósan szólala:
Minthogy mivel ma ti közöttetek vagyon
Első szerencsém lennem, örvendek igazán.
Oh, vajha minekutána már illyen szoros
S meghitt barátság támadott köztünk; soha
Azt a gonoszság nyelve fel ne bontaná!
Nemde nem itt e lomboknak árnyékán kies
Hely vagyon, akár nyugvásra készűlünk, akár
Sétálni? S ti még oh szerelmes hallgatók!
Nemde nem is kóstoltátok, nemde nem is, nem is,
Nemde nem is e boldogságot! Sajnálatos
Előttem ügyetek, ti faluk szép állati!
Jobb állapotra méltó szárnyas állatok!
Úgy-e tehát szót fogadtok már ezután, mihent
Én hívlak, avagy társaim, kik itt velem
Ülnek, benneteket emberségesen, noha
Titkon, szólítnak; a büdös s füstös falut,
Kivált midőn a rekkenő hévség süti,
Miért ne váltanátok fel tisztább s kegyesb
Erdőkkel. Ez beszédemnek volt és leszen
Legelső része. Igy szólt, mert a hallgatók
Szárnyokba dugták orrokat, s elaluttanak.
Ekkor társaival a farkas nekik rohant;
Kit ölt, kit fojtott, kit falt, kit szétszaggatott.


XI
ESZÓPUS ÉS HALÁSZ

Eszópus egy nagy tóhoz érvén a halászt
Kérdé: van-e sok hal itten? Egy sincs, mond amaz.
Hogyhogy? Nagyok a kicsinyeket felfalták, s mivel
Nem tudtak élni, magok is eldöglöttenek.


XII
HOLLÓ ÉS RÓKA

A holló egy magas fa gallyán sajtot ett,
Midőn a rókától imígy dicsérteték:
Melly csuda fényességű vagy! Mint tündeklenek
Hátadra s oldalidra lesimult tollaid!
Bizony, ha szavad is illy ékes s illy kellemes,
Nincs e világon szebb madár, nem is lehet.
Üdvöz légy erdőn és mezőn gyönyörű madár!
Ekkor mutatni akarta szavát, s énekelni
Kezdett, s legottan sajtja földre pottyana,
Mellyet hamis dicsérője hamar felkapott,
S elvitt, nevetvén s csúfolván a bohót.


XIII
RÁK ÉS RÁKFI

Egy rákfi jól felnőtt s elég erős vala;
A kis folyóban uszkált már fel és alá.
Az apja, jer, mond néki, szárazon mutasd
Járásodat; mert nemcsak a vízben vagyon
Nekünk helyünk. S előre mászdogált maga.
Ekkor szemébe tünt, hogy nem jár úgy fia,
Mint több egyéb állatoké; megharagutt reá,
S dorgálni kezdte, hogy visszára jár s mozog.
Én, mond a rákfi tisztelettel, tégedet,
Após, követlek, hát nem jó fiad vagyok?


XIV
CSERFA ÉS NÁDSZÁL

Egy cserfa, melly legjobb korában áll vala
Ép és izmos gyökerein, elbizván magát
Gunyolta nagy kevélyen a nádszál: Te lágy,
Te gyenge, félénk, minden kis szellő előtt
Remegsz, lehajlasz; néki csúf játéka vagy.
Látd, én merészen tartom magamat, és azért
Hány ágam, annyi győzedelmem is, vagyon.
A büszke cser alíg mondotta ki ezt, s ím! reá
Rohant az észak szele, ki meghányá s veté
Az engedetlen kérkedőt, végre lecsapá.
A fergeteg lecsendesedése után örűlt
Magának a nádszál, hogy bölcsen engedett,
Hogy a hatalmasabbal nem viaskodott.
Hol az erősségnek nincs helye, mit dühösködöl?


XV
RÉZKORSÓ ÉS CSERÉPBÖGRE

Hajdan rézkorsó uszni látott egy cserép-
Bögrét a nagy Dunában, s kedve jött neki
Uszásra: várj, kiálta, várj meg engemet;
Társad, szomszédod akarok lenni, és leszek;
De én nem akarok, ezt kiáltá a cserép,
Szomszédságodban uszni; fél az oldalam.


XVI
MÉH ÉS KÁGYILLÓ

Egy szép virágos bokron a szorgalmatos
Méhecske zúgó szárnyakkal leszállt: s ihol!
A lomha kágyilló nagy mérgesen reá
Támad: Te, minden kert, fa, rét, mező pogány
Dúlója, férgek férge, rút állat, kotorj!
Oh nem hiába vannak szavaid neked,
Mond a méh; azt magamról jól tudom, hogy én,
Ha rút vagyok is, nem mocskolok minden helyet
Ollyigen el, mint te szép, de büszke nyálazó.
Szégyenletében a kágyilló hallgatott.


XVII
KURRANTÓ TYÚK

Egy tyúk, röpösni látván a kányát, nagyot
Kurrantott; elijedtében a tollas sereg
Megdöbbent, és magánkivűl volt; a kakas
Betyár kevélységgel nem rettenhető,
Hallgata, s csak álla; a tyúk ismét egy nagyot
Kurrantott; a ragadozó, nem bántlak szegény
Párák, mond, mostan titeket; s eltávozott.
Ekkor kakasának a tyúk ezt mondá: Nekem
Köszönd, hogy élsz s itt vagy; nem tudsz kurrantani.


XVIII
RÓKA ÉS SAS

Egy rókakölyket a körmös sas elragadt,
Hogy éh fiainak adná. A búsult anya
Nagy szívszakadva kérte vissza kisdedét.
A sas magasról, hol rossztól nem tarthata,
Az esdeklőt úgy nézte, mint valamelly bohó
Állatot, és a szerencsétlent kicsúfolá.
A róka fájdalmas haragjában tüzet
Vitt, s a magas fát, mellyről felbosszantatott,
Fenyegette. Ekkor szepegett a kevély madár,
S kit imént kiröhögött, mint alacsonyt és nemtelent,
Alázatos reménykedéssel kérlelé,
S a rókakölyket sérelem nélkül adá
Anyjának. A magasságot is érheti veszély.


XIX
PONTYI ÉS KAKUK

Derék tavaszkor Pontyi, nagy hírű, nevű
Poéta, a kakuk madártól kérdezé:
Mikor fogynak meg a sok versgyártók? Mikor,
Mond a kakuk, Budán vagy Pesten a Zsidók.


XX
RÓKA ÉS ÁLORCA

A róka, mikoron még az emberek között
Szabadabban, és veszedelem nélkűl, járhatott,
Egy boltban látott álorcát, mellyet vevén
Kezébe bámult.
Addig s addig forgatá,
Míg látta, hogy nincs agyveleje, s mint iszonyodék!
Letette, mondván: nem kellesz; nincs agyvelőd.
A cifra, de üres fő így álorcáskodik.


XXI
FECSKE ÉS VERÉB

Fészkén a fecske, tél után megtértekor,
Egy verebet látott, kire nagyon neheztele.
Intette, kérte, hogy belőle menne ki!
De a veréb az elfoglalt üres helyet
Magáénak mondotta, s nem mozdult; amaz
Méginkább fecsegett és pörlekedett ellene.
A házigazda végre lőn köztök bíró:
Mit pántolódtok, mond; világos a dolog;
Te fecske rútúl, mert hírem nélkűl hagyál
Ide engemet; ez ellenben itt maradt velem,
S kemény hideget és koplalást tűrt, szenvedett;
Méltó tehát, kit illyen hívségért szegény
Házamnak árnyékában eltartsak. Neked
Szállást gerendám, míg fenn leszen az, soha nem ád.


XXII
KUTYA ÉS FARKAS

Egy éh s behorpadt oldalú farkas kövér
Kutyát talált történetből elő, kivel,
Nyájas köszöntése után, így beszélgete:
Látom barátom, hogy jól elhíztál, s alig
Férsz már bőrödben, én pedig sovány vagyok,
Jóllehet erővel felhaladlak tégedet.
A kutya viszontag: illy fényes színű, s sima
Szörű te is lehetnél. Hogyhogy? kérdezi
A farkas: Úgy, ha szolgálnál, és érdemet
Tennél. Minémű érdemet teszesz tehát?
Vigyázok, és házát uramnak őrizem;
Ha vagy kicsiny zajt hallok is, nagy jelt adok;
Bűnösre, bűntelenre morgom mérgemet;
Valóban ez nem sok; de bezzeg sok nekem
Erdőn, mezőn fel és alá bolyongani,
Fagyat, hevet szenvedni, s hányszor hasztalan!
Hát légyen eszed, és a kemény élet helyett
Válassz puhábbat; hagyd el a vadon s üres
Ligeteket, és egy jó födél alatt maradj
Kényedre. Imhol! én bennem látod való
Képét szerencsés sorsodnak. Nosza jer, s kövess.
Amint menének, a kutyának megkopott
Nyakán az öszvetört kemény bőrön szeme
Fennakadt: csudálkozik, bámúl, nem szól soká.
Elvégre kérdi, honnan van az, és mit jelent?
Semmit. Ne titkold, kérlek a dolgot. Tehát
Megmondom: én mérges vagyok, s azért egész
Nap láncra kötve tart gazdám; csak alkonyon
Enged szabadságot, mint íme! mostan is.
Mind semmi; mert jó asztalom vagyon, velős
Csontok, tudom, már várnak. "És a lánc." Igen.
Maradj magadnak nemtelen szívű kutya!


XXIII
HERKULES

Herkules, az égbe felvitetvén nagy s dücső
Tettei miatt, örvendetes szóval köszönt
Az Isteneknek, csak Plutusnak nem, kitől
Elfordította szemeit; amit Jupiter
Látván, szelíden kérdezé okát: azért
Neheztelek, mond, mert ő a jókhoz gonosz,
Ellenben a gonosz emberekhez jó barát;
S egy kis nyereségért mindent megront, veszteget.[11]


XXIV
IBIS ÉS ÖLYV

Egy ölyv kegyetlen dühvel kezdte hajtani
Ibist; közel volt már a ragadó, és örűlt;
Midőn reá kristélyozott Ibis, s szemét,
Száját az ölyvnek bétölté zsákmány helyett.


XXV
HOLD ÉS UGATÓK

A hold egész fényében indult egykor el;
Szaladott előtte s bújt a felleg mindenütt;
Csaknem világgá változott a nagy setét.
Illy méltósággal és tekintettel vala
Midőn kikelt egy nagy komondor ellene,
S csaholni kezdte: amit hallván a kisebb
Kopók nagyobb visítást indítottanak.
Egész falunak álmát elverték a bohó
Lármával. Osztán tetszett ki, hogy a hold jeles
Képét ugatták oktalanságok szerént.
A képzelődés csalatik, egyszersmind csal is.


XXVI
SOCRATES

Athéna várasában e bölcs férfiút,
Midőn kis és szűk házat építtet vala,
Sokan csudálták, egy pedig így szólott neki:
Te, nagy s nevezetes! illyen kis házat rakatsz?
Vajha csak ez lenne jó barátokkal teli!
Úgymond viszontag csendes hangon Socrates.[12]


XXVII
JÁNUS

Jánust, kinek két homlokot s orcát adott
A régiség, hogy nézné a mult dolgokat
És a jövőket; Hazafi, neked példád legyen.[13]


XXVIII
MARÓ KUTYA

Egy valaki szólítván magához a kutyát,
Jer, mond, megegyenesítem utolsó lábadat.
Tapogatta már és hajtogatta: a kutya
Morogni kezdett, s jót kapott orvosa kezén.


XXIX
SZÜRETELŐ

Höss! höss! Kapáltam s vérrel izzadtam napot
Napestig éhen: úgy szereztem e kevést.
Akkor te seregély, te babuk, a sűrű liget
Árnyékai alatt édesen hivalkodál.
S fogyasztod-e te is mustomat dongó darázs?
Nem elég, ha szabad a böngézés? Nem, mondanak:
Mi ég madarai mindenkor szabadok vagyunk.


XXX
SZAMÁR JUPITERNEK KÉPÉVEL

Jupiter Istennek képét hátán a szamár
Hordozván látta, hogy minden, kit elé talált,
Mély tisztelettel meghajolt s földig borúlt.
A füles azt gondolá, hogy ő tiszteltetik;
Kevélyen elbízta magát, és többé szamár
Nem akara lenni; de nagyon megcsalatkozott;
Amerre járt és kelt képével, mindenütt
Hallá: te nem vagy Jupiter, nem hanem szamár.


XXXI
ABDERAI SZAMÁR

Abdera nevű városban hajdan egy szamár
Nagy olajos korsót döntött el. S ihol neked!
Lármáz a boltos, igazságért esenkedik.
Hát a bíróhoz öszvegyűl egész tanács;
S minthogy mivel azonnal in actu rajta kapatott
Volna: halálos sententiát hoz s mond reá,
Példáúl, hogy ezután a többi eszesb legyen,
S vigyázóbb, mikor olajos edényeket szagol.


XXXII
RÓKA ÉS VARJÚ

A róka varjut láta kisfiai körűl
Egy nagy magas fán, s felkiáltozott reá:
Te kormos állat! fiaidat, ha jót akarsz,
Hányd le hamar; egyébként én e fát alattatok
Levágom, akkor vesznetek kell: és legott
Farkával a fát vagdalá körös körül;
A varju neveté s csúfolá azt a bohót.


XXXIII
PILLE ÉS BIKA

Egy pille, bika szarvára szállván kérdezé
Az erőstől és nagytól: nem vagyok-e nehéz, s neked
Terhedre? Ha akarod, mindjárt elröppenek,
És tégedet megkönnyebbítlek. Nem nekem,
Ki még azt sem tudom s érzem, hogy szarvamon
Vagy, mond a bika; s a kérdező elhallgatott.


XXXIV
DUNA ÉS KIS FOLYÓ

Egy kis folyónak nagy kevélyen a Duna
Mondá: te mi vagy? Egy-két üres csöbört alig
Birnád el; én rakott hajókat hordozok.
A kis folyó, magadban, mond, nem vagy te nagy;
Naggyá (ne büszkélkedjél) kicsinyek tettenek.


XXXV
VERÉB ÉS NYÚL

Sok ember a szerencsétlent igen hideg
Vérrel tekinti, sőt belőle csúfot űz,
Nem gondolván, hogy ő is olly nyomorult lehet,
Így tett s járt is nemrégen egy pajkos veréb;
Tudniillik a nyulat meglepvén hirtelen
A sas, konya órrával keményen vagdalá,
Hah! lábaid hol voltak? Elzsibbadtak-e?
Mond a veréb, s még többet akara mondani,
De felkapá egy kánya, s elröppene vele.


XXXVI
LÚD ÉS FÜLEMILE

Minap kiszöktél a rekeszből (ezt maga
A gazdánk mondta), s íme benne vagy megént,
Szegény fogoly fülemile! mond a gágogó,
S kérdezte, hogyan? Úgy, hogy vigyázatlan valék
Mindenre, csak éneklésre nem felelt amaz.
Látszik, mond a lúd, jobb szavad van, mint eszed.


XXXVII
RÓKA ÉS KÖLYKE

Az oroszlány lebetegedett (mert a legerősbek is
Nyavalyába esnek néha). Fájdalmai nagyok
Lévén ordított, és úgy kért vigasztalót.
A rókakölyök szánakodásból, jer, mond, apám,
Nézzük meg azt a mély barlangban szenvedőt;
Lám a juh is a báránya látogatni ment.
Jól van, fiam. Ha visszajő a gyáva juh
S báránya onnan, mink is elmegyünk oda.


XXXVIII
HALÁSZOK

Alig kelt fel az aranyhajú nap, két halász
Nyereség kedvéért a Dunára ment, és belé
Vetette hálóját; de nem szolgált nekik
A jó szerencse; sőt távozni láttatott
Tőlök, mivel csaknem setétig hasztalan
Fáradtak, ami fájt nekik, s azért haza
Készültek, Illyen szomorú gondolatok között
Voltak, midőn egy nagy hal botlott a csalárd
Hálóba; felhúzták a prédát, és vidám
Énekkel nád-tanyájokhoz siettenek.
Kétségbe nem kell esned, ámbátor gonosz
Kezdete van munkádnak; mert vége jó lehet.


XXXIX
GAZDAASSZONY ÉS SZOLGÁLÓI

Egy gazdaasszony szolgálóleányit
Napot napestig hajtá kémélletlenűl:
Ki font, ki foltozott, ki edényeket mosott,
Ki fejt, ki juhokat nyirt, ki járt ide s oda:
Alunni későn ereszté; viszont korán,
Mihent kakasszót halla, felkiáltozá:
Megharaguvának, s kiszegék a kakas nyakát.
Az asszony őket még korábban felveré.
Kisebb bajból nagyobba ekként estenek.


XL
BÉNA FARKAS ÉS JUH

Egy béna farkas láta messziről juhot,
S elkezde sírni, ríni. Bánatos szavát
A gyapjas hallá, és legott közelgete
A nyomorulthoz, ki, jer, mond nagy siralmasan,
Jer áldott állat, és segíts fel engemet!
A gyáva hitt; s szegénykét a vad elkapá.
Hát ellenségnek hinni, veszedelmes dolog.


XLI
IGAZSÁG ÉS KÖLTEMÉNY

Jer, mond egykor az igazság, te ruhás költemény,
Födözz be, látod, rongyos, meztelen vagyok:
Szállást hiába keresek, tőlem az emberek
Irtóznak. Így szólt, s őtet a költemény
Jól felruházá; sőt barátjának vevé.
Azulta szeretik egymást; kedvesek szegény,
És dús előtt; beszélnek és tanítanak
E nagy világban, mert járnak fel és alá:
Nem sokra, de jóra minden embert intenek.


XLII
ÉNEKLŐ PTRÜCSÖK

"Szegény legényke vagy ptrücsök,
    De gyöngy az életed,
Jársz, kelsz mezőkön, és vigadsz
    Arany szabadságban,
Erődet a terhes dolog
    Nem rontja, nem töri.
Ingyen bocsát az ég reád
    Friss harmatot, s kitart."
Így énekelgetett magának a ptrücsök
Egész nyáran, s gondatlan örömei közt csürét
Üresen hagyá. Azonban ősz közelgetett,
Mellynek nyomában jött fagy, és hó, és hideg,
S vastag köd; elhalt már mező, kert, rét, fa, fű;
Csak a süvöltő észak élt, s rettegtetett
Mindent, kivált dologtalanokat, resteket.
A téli hosszas fergeteg szünt egy napon,
És lőn verőfény, mellyet a lajhár ptrücsök
Látván üregéből félig elhaltan kijött.
Körűlnéz, és szemébe ötlik ott neki
A hangya, ki nyári keresetit forgatgatá.
E dolgos szomszédhoz kiáltott. Ah! tekints
Rám, kérlek; éhhel elhalok. "Szegény Bohó!"
Így szólt a hangya tréfából; "szegény Bohó!
Tánc, gajdolás volt életed nyáran: vigan
Keltél, hevertél; most is úgy tégy, és elélsz;
Másszor adok, amit adhatok; de akkoron
Vígabb kedvű légy: egy derék lakzink leszen."
A ptrücsök illyen vigasztalással ballaga
Háza felé, mellyhez már közel volt, és ihol!
Nagy szégyen és bú inkább, mint éhség miatt,
Kifujta páráját. Fennállott sírköve
Sokáig e ptrücsöknek; mert emelt neki
Egy valaki sírkövet; ma csak az emlékezete
Van köztünk, melly (oh vajha foganatosan!) tanít.


XLIII
PUFFADÓ BÉKA

Egy béka látott vastag ökröt a mezőn,
Annak temérdeksége megtetszett neki,
S felkezdte bőrét fújni, hogy hasonlatos
Lehetne. Bolondoskodol-e, vagy mit cselekszel,
Így szóla neki egy józanabb itéletű.
Még jobban erőlködött. Mi történt? Megszakadt.
    Az emberek közt is így szakadnak meg sokan.


XLIV
GAZDAGFI

Gazdagfi szomjat szenvedett, noha udvarán
Nem nagy, de tiszta s jó vizű forrás vala.
Bővebb folyóból akarok inni, mond s kiment
A nagy Dunához, s a partról merítgete,
Jobban jobban hajolván a mélység felé.
Ne neked! A part leszakada vele, s ő elveszett.


XLV
FARKAS, RÓKA, MAJOM

Te róka engem megloptál. Így vádolá
A farkas. Nem igaz. S lőn közöttök a majom
Biró, ki hallván ő pöröket, ezt végezé:
Te farkas, amit kérsz, nem vesztetted el;
Te róka, hogy loptál, tagadod orcátlanúl.
    A hazug embernek, mikor igazat mond is, szava
Kétes, s az okosságnál nem érdemel hitelt.


XLVI
LÉGY ÉS HANGYA

Itt vagy élet, új tavasz
Oh soká mulass velünk!
Bár amaz rút tél helyett
Csak te volnál! E világ
Tégedet mint áldana!
A légy, mikoron a hangya mellette megyen el,
Így donoga, és kérdé a szorgalmatos állatot:
Hová mégy féreg? Hallod? Hogyne hallanám,
Dologra megyek, a hangya felele csendesen,
S kivált, ha majdan a rövid tavaszt meleg
Nyár váltja fel, mint mások, én is a jövő
Télre eledelt magamnak akarok gyűjteni.
Paraszt paraszt munkával vesztegeti magát,
Én, mond kevélyen a légy, úr s király vagyok
Szabadon megyek a nagy asztalokhoz, mellyeken
Friss étkek, édes s ritka csemegék állanak.
Mi vagy te, hozzám képest.
   E goromba szó
A hangya epéjét megfakasztá (e kicsiny
Állatnak is van epéje), s szóla: Szemtelen!
Ha úr s király vagy, mért vernek az inasok; s ide
Oda mint bolondot hajt s csapdos még gyermek is.
Én békességben élek télen is, melly reád
Fagyot hoz, s döglesz. A légy erre nem tudott
Szólani. Hát mit mond a dologtalan címer?
A mástól szerzett birtokokkal kérkedő?


XLVII
ZSUGORI DE CSALFA

Ötszáz aranyt ásott le Zsugori, nagy nevű
Fösvény. Ezen pénzt a szomszéd hamar ellopá:
Amit amaz értvén, csendesen hozzá megyen,
De a lopásról messziről sem szól neki;
Hanem azt mondotta, hogy már ő ötszáz aranyt
Tett el: s még volna sokkal több rejteni való.
Hát adna neki tanácsot: jó volna-e oda,
Hol a többi vagyon, tenni: jó, igen bizony,
Mond a lopó. Megköszöné Zsugori, és haza-
Ment. Jól vigyázott. Egykor, imhol! a ravasz
Az elcsent pénzt helyére viszi, mivel nagyobb
Prédát reménylett. De Zsugori ravaszabb vala;
Az ötszáz aranyt felkaparta hirtelen,
És, melyre ő is méltatlan volt, eldugá.


XLVIII
UDVARI BOLOND

Wircburgban egykor püspökét az udvari
Bolond felharagította sok vendég előtt.
Tömlöcre vele, tömlöcre! Vidd el porkoláb!
Ugy lőn. Ez ajtót nyit hamar; de mivel csupa
Földet látott a Deliquens, nem méne be.
A porkoláb, hogy emberét rá hajtaná,
Maga vitt szalmát, s előre lépett: a bolond
Ekkor reája zárta tömlöc ajtaját,
S a kulcsot elvitte urához, mondván: Elég
Nehezen bezártam. Mit? Te zártad őtet el?
Hiszen neki kellett oda büntetni tégedet.
Mi hát nem jól értettük egymásnak szavát,
Mond a bolond. Mindenki nevetett; ő pedig,
Hogy büntetéstől felszabadulhatott, örült.


XLIX
MÓMUS

E nagy világban sok bohó Mómus vagyon.,
Mert van ki látó szemeket akarna a nyakán
Hátúl is, van ki oldalán nagy ablakot;
Vagyon ki lába ikráját inkább elől
A szárán látná; van ki még a fákon is
Nem buta disznókat hizlaló makkot, hanem
Jó cserhajú dinnyéket akarna, s így tovább.
   Mómusnak apja Somnus, anyja Nox vala,
Azaz: Álom és Éj; nem csuda, hogy illyen derék
Szülőktől illyetén derék fi származott.


L
HENTES ÉS SZELINDEK

Sok tehenet, ökröt, sőt bikát is, elfogott,
Ifjú korában a Szelindek, és erős
Fogaival addig tartott küzdések között,
Míg kötelet a bőszült marhára vethetett
Gazdája; s fáradásiért dicsértetett,
Tápláltatott a hív állat. Nem volt helye
Panasznak. Illyen jól folyt el több tél, tavasz.
A hentes gazda vele igen megelégedett.
    Egykor tinója, mellyet le akart sujtani,
Magát szabaddá tette, s tőle elszaladt.
A hív szelindek, mint elébb, utána ment
Gyorsan, s elérvén haragosan a szilaj fülét
Megkapta; de mivel fogni már erőtlenek
Valának a vénség miatt, nem tarthatá
Az izmos foglyot. Mentegeté szegény magát,
De a kegyetlen hentes szidta mérgesen,
S elüzte s eltiltotta házától. Kinos
Éhségre jutván, nem sokára elveszett.
    E költeményke nem kiván sok főtörést.
Fel-felkiálthatsz: irgalmatlan hentesek.


LI
VÁRASI ÉS MEZŐI EGÉR

Egykor kiment mezőre a várasi egér,
Kit, régi ismeretségből, igen vidám
Szemmel látott, és jobbnál jobb szívvel fogadt
A tér mezőnek egere; hordott is neki
Azonnal és rakott eleibe ledneket,
Rozs- s búzaszemeket, és más illyen étkeket,
Diót, mogyorót, különféle gyökereket: maga
Inasként szolgált, udvarlott, kedveskedett,
Tudván, hogy a várasiak válogatók, s hamar
Elúnnak egyfélét.
   A kis vacsora után,
Barátom, úgymond a várasi egér, te jobb
Állapatot érdemlesz, nem illy alávalót.
Mit gyötröd itten magadat? Hagyd e vad mezőt
És pusztaságot a férgeknek, s akinek
Tetszik. Csak egyszer élünk: érezd ezt tehát,
De vígan. Ihol! jó módot mutatok és adok,
Mint kedveltem barátomnak. S én is veled,
Egy társaságban, melly igen boldog leszek!
Jer velem, és tedd szerencsésebbé éltemet:
Jer a városba lakni.
   E mézes beszéd,
Mint csaptató, a mezei egeret megfogá.
Úgy végezék, hogy éjjel esnék a menés.
   Már setét volt, s mindenütt
   Ember és lúd és kakas,
   És komondor hallgatott.
Nagy házba, melly a várasinak szállása volt
Régulta, léptenek be. S mint örvendezett
A mezei! Más gőz, más szag csiklándoztatá
Orrát, nem mint kis ürege környékén; vajas
Sütemény, szalonna, kolbász, hús, fejér kenyér,
És minden, amivel nagy ház bir bővesen.
Frissen lakoznak: a mezei kivált örült,
És elgondolván, melly sokat tűrt, szenvedett,
Melly nagy baj és gond szerze neki eledelt, s az is
Millyen volt eddig! más világban képzelé
Magát: az órát is, mellyben szólíttatott,
Ezerszer áldá: ha pedig eszébe jutna neki,
Melly jó napokra virrad ezután fel, magán
Kívűl volt, és nem bírt örömével.
   - Kis üdő telék,
Ihol! vendég jő a kastélyba: zörgetik
A kapukat, ajtók nyilnak, lármáz a cseléd;
A sok komondor, sok pudli, sok agár, kopó,
Tyúk, lúd itt-ott felzajdúl és rútúl visít.
A mezei megijed, és társának biztató
Szavát sem érti jól nagy félelem miatt.
Elvégre kérdé: Sokszor van ez, a háború
Itten? Sokszor, válaszola a várasi, de már
Csaknem rászoktam. Én, barátom, mond amaz,
Kevéssel inkább akarok élni csendesen;
Azért most a mezőre visszamegyek. Vale.


LII
OROSZLÁNY ÉS KECSKE

Minek szerencsélteted ottan az irtóztató
Sziklán magadat, te (szómnak megbocsáss) bohó!
Jer ide le hozzám, itt elég zöld ág vagyon,
Zanót, s amit csak szád, szemed szeret, kiván
Minden terem itten bőven. Így édesgeté
Egykor az oroszlány a magas bércek vadát,
A kecskét, aki: szépen köszönöm mond, neked
Ezt, a barátságnak barátságos jelét,
E jó tanácsot; de vele most nem élhetek;
E hely nekem igen tetszik; van jó eledelem:
Szabad járásom és kelésem, nincs, kitől
Félhetnék. Erre az oroszlány nem szólt neki.
Nagy igéretek alatt ál tőr lappang többnyire.


LIII
FÜLEMILE ÉS KAKUK

Derék tavaszkor a fülemilét egy kakuk
Gyalázni kezdé, hogy nem volna szép szava;
Hogy senki, vagy kevés ember hallgatna rá.
Noha egy bokorról más bokorra szállana,
S magát kelletné.
   Engem, úgymond a kakuk,
Miulta itten énekelgetek, a kapás,
A szántó, az ihász, a béres, s egész falu,
Sőt még a váras is nagyobb részént szeret;
Mert mikoron erre jár, kel, szája tátva néz
Felém s nevet énekemre, s ami több, s nekem
Tetszik, jövendőről is kérdezősködik;
Tréfál velem, s nyájaskodik. Nem szép-e ez?
Nem nagy dücsőségemre válik-e ez nekem?
Ki tisztel így meg tégedet, kiáltozó?
A fülemile mindezekre csendesen fülelt;
Ellenben amaz: íme! legyen e szamár bíró
Köztünk, mond; s lőn bíró közöttök a szamár.
Ordítá: Deliberatum est, Igazod van kakuk!


LIV
RÓZSABOKOR

Igen szerette a kertet s virágokat
Amália, kivált egy rózsabokornak nagyon
Örült; valahányszor nézte, ez volt éneke:
   Szép rózsa, szép,
   Légy soká ép!
      Örömem,
      Mindenem!

Ezt énekelte reggel víg Amália;
Dellest, midőn anyjának akará kedvesét,
A rózsát, megmutatni, alig ismert reá;
A kerti szép tudnillik már elhervadott.
Ekkoron anyja neki szóla: kedves gyermekem!
A testi szépség gyenge, s nem tarthat soká;
S Amália anyjának kezét megcsókolá.


LV
NADÁLY ÉS KALMÁR

Egy gazdag kalmár, tó mellett járván gyalog,
Látott uszkálni vastag és hosszú nadályt,
Akinek így szólott: teli vagy ismét vérszopó,
Otromba féreg! Amint akarom, úgy vagyok,
Mond a nadály; de te, te soha nem lehetsz teli,
Egész világ nem képes a te béledet
Betölteni; én, ha valaki lábát megkapom,
Csak egy kis lágy sót hintsen is reám, legott
Eleresztem; ellenben te mint ravaszkodol!
A pénzes embert hiteted és tartóztatod,
S addig gyakorta, míg ki nem szívtad, s örülsz
Osztán magadnak; neki pedig ebédkort iszol
VIVAT.
   Most érté a kalmár, hogy nyelves és
Jó köppölyöző szája vagyon, akivel beszél;
Ügyéhez nem bizhatván, hazament s hallgatott.


LVI
KEVÉLY SZAJKÓ

Egy tarka szajkó, mert fekete, kék és fejér
Színnel vala, tarkább lenni kevélységből akart.
Hát a páváktól lopogatott, vagy ragadozott,
S ragasztott is magára fényes tollakat;
S melly büszkeséggel jára más cifráiban!
A maga rokonit utálván, ment pávák közé,
S a szemtelen még jobban rátartá magát.
   Mi történt? Ezek ismervén tollaikat, neki
Rohantak: őtet, mint érdemlé, vagdalák,
És róla mindent, amit tőlök elszedett,
Csúfúl letépék; csaknem meztelen maradt.
Ekkor jött észre, s nemzetéhez visszatért;
De őtet régi társai sem szenvedheték;
Egy közülök így szólt hozzá: E gyalázatos
Harag mostan nem nyomna s üldözne tégedet,
Ha akartad volna megböcsűlni sorsodat,
És az szerént rendelted volna éltedet.


LVII
RÓKA ÉS AGÁR

Üzőbe vett egy rókát az agár. Hogy magát
A vad ravasz megmentené erőszakos
Haláltól, szép beszéddel az agarat kérlelé:
Te, mond, serény vagy; a szél szárnyainál sebesb
Szaladásod.
   Míglen, így szól, egy nyúl jő elő,
Mellyet az agárnak megmutat, s ez hirtelen
Utána szökik. A róka bátran másfelé
Illantott. Sem nyulat, sem rókát nem fogott
Az agár.
   Sok kártékony dicsérő száj vagyon:
Nyal nyelve, hogy veszedelembe vihessen. Vigyázz!


LVIII
SZAMÁR ÉS LÓ

Egy kalmár útra menvén jól megterhelé
Mind szamarát, mind pedig lovát. Az erőtlenebb
Szamár útközben kérte az erősebb lovat,
Hogy az ő terhéből valamelly részt vállalna fel;
De kérésének semmi haszna nem vala;
Tovább is vitte rászabott terhét szegény
Pára. S ihol! egy helyen kifáradván lerogy,
Elhal.
   Most már a lónak kellett vinnie
Egész terhet, s még a szamárbőrt is; nagyon
Bánta, hogy az igaz kérésre tegnap nem hajolt.


LIX
VÍZ, SZÉL, BÖCSÜLET

Egykor barátságos beszélgetés között
Mulattak a víz, szél s böcsület. Hogy végezék
Beszédeket, s egymástól válni akartanak,
Hol lelhetnék fel egymást, tanakodtak.
   Nekem,
Mond a víz, völgyben van a helyem, s ottan reám
Találhatni.
   Nekem pedig, úgymond a szél, magas
Hegyeken vagyon lakásom, s ottan engemet
Találhatni.
   Utóbb a böcsület kérdezteték
Amazoktól: hát hol lész te, ha most elhagyunk?
Az egyenes és nyilt szívű erre így felelt:
Ha most elhagytok s vesztetek ti engemet,
Fel nem találtok és találhattok soha.


LX
SZAMÁR ÉS CSÓKA

Jó kedve duzzant a szamárnak, és akart
Éneklése miatt érdemleni dicséretet.
   Alig kezdette torkából ereszteni
Otromba bőgéssel szavát, a hallgató
Állatok iszonyodának, s kiáltozák neki!
Áhá, gyalázatos szamár hallgass! Ne sértsd
Füleinket ordításoddal.
   Mégsem szünék;
Mert egy csóka, kinek megtetszett, felbiztatá;
S követni akará a szamárt, mint mesterét.
   Lel a bohó mindenkoron nagyobb bohót.


LXI
NÁD

A nád, mivel egy madár sem keresett s kért helyet
Fészeknek nála, búsúl vala. Egykor tehát
Több szárnyast megszólított; de mindenik
Csak azt mondotta, hogy állhatatlan, változó
Volna; s reá bizni nem bátorkodnék magát,
S gyermekeit.
   Ismerjed az embereket: változó
Elmékre magadat soha ne bizd, se dolgodat.


LXII
PÓK ÉS KÖSZVÉNY

Történt, hogy a pók és köszvény öszvejöttenek;
Beszélgetések inkább bús, mint víg vala.
   Én, mond a pók, nagy úri palotából jövök:
Akarék, azonban, mert igen tágas vala,
Több hálót szőni; de mihent kezdék, a cseléd
Munkámra támadt; azt rontá, magamat vere,
Kergete.
   Én pedig, (a köszvény így panaszkodék):
Alacsony házakhoz jártam, és szegényeket
Akartam ágyba vetni, gondolván, hogy ők,
Mivel sokan vannak, kitartnak engemet
Igen sokáig: nem mehettem semmire;
Mert keveset esznek, s ha talán néha töltnek is
Többecskét a garatra, vagy megterhelik
A gyomrot, ottan rajtok a dolog segít.
   Tegyünk, barátom, más próbát. Te pók, szegény
Embernél végy szállást; én egy friss asztalú
S dologtalan urhoz szállok.
S íme! mindenki
Contentuma szerént választott. A pók egész
Házban sző; a köszvény gyenge s meleg vánkosok
S párnák közt nagyságos gazdájával hever.


LXIII
SAS

A sas, madarak királya, kitrombitáltatá,
Hogy születésének napját, fogná ülleni:
Tehát a tollas nép jelennék nála meg,
Mivel nagy vacsorát adna hű jobbágyinak.
A madarak hozzá felesen összvegyültenek:
Fácán, pacsirta, gólya, gödény, daru, rigó,
Holló, gém, szarka, harkály, szajkó, pinty, kakuk
S még többen. A sas mód nélkűl örvendezett,
Azon napon nagy vacsorát adhatott, s adott,
De csak magának; mert elölé vendégeit.
   Hasznot magának; a csalárd szép szín alatt
Keres. Gyakorta méreg a mézes beszéd.


LXIV
MORGÓ SZAMÁR

Egykor igen elkeseredett sorsán a szamár,
S morogni kezdett:
   Én, amaz még boldogabb
Üdőkben, a vitézektől böcsűltetém;
Hadakba jártam; uramat nagy csaták között
Szolgáltam, a veszélyből kedves életét
Nem egyszer mentettem ki; ha visszatért velem
A szép dücsőség mezejéről diadalmasan,
A nép örömkiáltásokkal tapsola
Neki; de nekem is lágy kézzel nyakamat s hátamat
Veregeté, véres sebeimet törölgeté;
Könnyen felejtém így el a hadi bajokat.
Jó tartásomról nem szükség szólanom;
Megvolt az a legigazságosb mérték szerént.
   Most elvetett, goromba, buta állat vagyok;
Szégyen, gyalázat, inség teljes életem.
A durva pásztor nemcsak terhet rak reám,
Hanem körmönfont ostorával néha meg
Furkós botával hajt, csap irgalmatlanúl.
Hogy a kólika gyomrozza meg jól a gonoszt!
   Az is bosszont gyakorta, s neveli mérgemet,
Hogy akármelly szolgáló is, mint gazdám s uram,
Reám parancsol éspedig nagy hangosan,
Ha víz kell neki, ha a szántók után viszen
Ebédet; egyszóval: mikoron tetszik neki.
Azonban ez a lustoska sodrófát mutat,
Vagy seprüt, ha megéheztemben közelgetek
Konyhája felé. Hogy pártáját holtig vigye!
   Hát mennyi szénát, árpát, mennyi abrakot
Hordok! S ihol! ez a nagy dög (gazdámnak lova)
Emészti meg mindazt! Én zabszalmát alig
Látok.
   Hallgatta figyelemmel morgásait
Azon egy állásban élő ló, s mindakkorig
Hallgatta, míglen tőle meg nem sérteték:
Osztán szóla neki; ha, ha, ha, hé, mért vagy szamár.


LXV
ÖLYV ÉS GALAMB

Midőn galambot kerget egy kegyetlen ölyv,
Hálóba akada, mellyből nem szabadulhatott.
Tehát könyörgött nagy alázattal, és magát
Mentegeté a madarász előtt, hogy soha neki
Nem vétett.
   Legyen úgy, mond amaz; de tégedet
Sem bántott, kit most dühösen üztél, a galamb.
   Igaz biró az, és kötelességét teszi,
Ki a jót védi, a gonoszt megbünteti.


LXVI
XANTHUS ÉS ESZÓPUS

Felesége Xanthust egynéhány napig elhagyá,
Kit a filozófus hivata több ízben haza;
De a kevély és mérges asszony nem tudott
Fogadni szót; sőt méginkább durcáskodék:
A jó férj járt, kelt, de sehul kedvét nem lelé.
   Látván Eszópus ura bús aggódásait,
Én, mond, ha akarod, megteszem: hogy itt legyen
Holnap; bizd rám e dolgot. Ne gyötörd lelkedet.
Másnap magához pénzt vevén, piacra megy;
Ott öszvevásárol s szed sok kappant, ludat,
Récét, sok csirkét, fácánt, nagy szarvas-tagot,
Vaddisznóból is jó darabot, jár ide s oda;
És még házanként mindent, amit gondola
Szükségesnek nagy lakodalomra, keresgetett.
Asszonya szüléi házokhoz mint tévedő,
Noha készakarva, bément, s kérdezősködött,
Volna-e, mit pénzért adni akarnának neki.
Egy szolga kérdé tőle, kinek számára szedsz
Ennyit? Xanthus filozofus, az uram, így felelt,
Holnap mennyegzőt tart: számos vendégei
Lesznek: vajh, öszveszedhetnék még többet is!
   A szolga nagy sietséggel visszaszaladott,
És a durcás asszony előtt a történetet,
Tudnillik amit látott és hallott, elég
Nyersen s bőségesen elbeszélte; a Madám
Halavány viaszként elsárgult, majd meg pirult.
Mit tenne? hazatért, és urával csendesen
Megbékélt. A nagy vacsorához vigan ültenek.


LXVII
VELENCEI HALÁSZOK

Két ember a Velencei tóba veté minap
Hálóját, amelly kihuzáskor nehéz vala:
S a jó halászok, minthogy benne sok halat
Gondoltak lenni, kezdének víg éneket.
   Amint kihúzták a hálót, kevés halat,
De nagy darab fát benne láttak, amin
Elszomorodtanak. Egy harmadik jöve, ki nekik
Így szólt: nyugott elmével legyetek, Jámborok!
Az Örömmel atyafi a Szomorúság. Ekkoron
Amazok, tanyájokhoz ballagván csendesen,
Egy nádhalomra fektették hálójokat.


LXVIII
TŰNŐDŐ PLUTÓ

Plutó, az Alvilágnak fő ura, számba vőn
Minden lakost, ki leköltözött hozzá, s örök
Házhelyt nyert tőle: látta, hogy fele sincs teli
Roppant birodalmának. Sokat ugyan, mond, taszít
Setét pusztámba a had; mert számtalan ezert
Öl meg: sokat az irígység, sokat a vakmerő
Harag; sokat a víz, tűz, kő fojt, éget, üt agyon;
Mint késő őszkor a falevelek, hullanak;
De mindez nekem igen kevésnek láttatik.
   Mikor így tünődék, váratlan vendég jöve
Hozzá a Felvilágból, a hires-neves
Torok-gyártó, ki őtet megvigasztalá.
A dobzodó öröm, mond, itt veled leszen
Ezered magával nemsokára; már hörög,
Erejét kirázta, ette s itta, társait,
Ámbár, tudnám is, fel nem számlálhatom.
Egy szót se, mond Plutó: amit hallék, elég.
   Mértéktelen élet az életet sietteti
Fogytára. Erről irtam e kis költeményt.


LXIX
ÖKÖR ÉS KUTYA

A dolgos ökör megéhezvén elballaga
Egy nagy kazal szénához, amellynél kutya
Hevert. Ez ottan a szarvast megtámadá,
S elugatá. Amaz, igen kitetszik, mond ki légy:
Irígy, gonosz vagy; te nem eszel, nem is ehetel
Szénát, azontól mégis tiltasz engemet.
   Hát nem veszi, nem veheti, attól mást buta,
Vagy millyen indulatból tilt s gyakran elugat.


LXX
GYOMOR ÉS TAGOK

Nagy meghasonlás támadt a gyomor s tagok
Között; Ezek amazt vádolták, hogy csak hever;
Ellenben ők izzadnak, fáradnak, törik
Magokat: amit sok bajjal öszvegyüjtenek,
Feleszi s emészti egyedül a dologtalan.
    Én, mond a szem, jó reggel felnézek s kelek:
Napot napestig, mint valamelly őr, nyugtalan
Vigyázok, ami kárt tehetne, messziről
Látom, s előre megmondom, távoztatom.
    Én is, mond a nyelves száj, intek szüntelen,
Ez jó, amaz nem, ezt kövesd, amazt kerüld.
    A kéz, kapálok, mond, kendert vetek, szövök,
Varrok ruhákat, építek házat, s ha kell,
Fegyvert fogok, s a közjót védem emberűl,
Sok effélét nagy hosszasan számlált elő.
    Hát ide s oda mennyit járok, mennyit fáradok
Én, kezdi a láb, rajtam áll egész teher
(Ne legyen szóm senki bántására); mégis, ím!
Legalább valónak tartatom, megvetettem.
Végezzünk nagy tekintetű dolgos tagok!
A henye gyomornak ne legyünk mindig rabjai.
S imezt végezték:
   "Minthogy heverő a gyomor,"
És nem dolgozik, étel, ital ne adassék neki."
    A gyomor ugyan, jól tudván a következést,
Ellent szóla, de hiába. Tőle több napig
A tagok elvontak minden eledelt és italt.
    Azonban a szem lankad és lankad s alig
Pislog: nagyot kezd a fül is hallani: magát
A kéz nem bírja: a száj, mint hal, tátogat:
A láb akarna menni, s nem mozdulhat el.
    Illy állapotban akarák tenni tisztiket,
De már késő volt; a gyomor, melly őket is
Öntözgeté, mint valamelly ér, kiszáradott,
S kinok közt vele fogytak ki a botor tagok.


LXXI
OROSZLÁNY ÉS BIKÁK

Az oroszlány haragutt a bikára, s meg akará
Alázni; de mivel többen voltak, és magok
Között szövetséget kötöttek, nem csapott
Reájok. Ezt az álnokságot gondolá:
Egy tehenet hozzájok szalasztott s kergetett,
Amelly legottan bizonyos okot adott nekik
Nagy meghasonlásra. Dühösen küszködtenek;
Szurdalták hasogatták egymást kegyetlenűl.
Erejeket fogyni látván a vad, hirtelen
Ott terme, s kéje szerént őket vágá, ölé.
   A meghasonlás erejekből az erőseket
Kiveszi, s teszi martalékká a szabad fejet.


LXXII
SAS ÉS SZARKA

A sast egy szarka kérte emberségesen,
Azaz szép szóval, hogy venné társának őt;
Látod, monda neki, termetem nem rút vagyon;
Látod, miként tündöklöm: a fekete s fejér
Toll ritka madárnak öltözete: tisztán, kevély
Rátartás nélkűl, viselem magamat: senkire
Nem hányok mocskot: és még szólani is tudok.
   Én társaságunkba fogadnálak tégedet,
Úgymond a sas; de tartok tőled, hogy miket
Itt köztünk hallanál, kicsörögnéd azt amott.


LXXIII
S[ÁROS]PATAKI CSÓKA

E kék szemű, aranynak, ezüstnek és egyéb
Fényes dolognak kedvelője, e madár,
Mondom, deák gazdáját megvígasztalá
Sárospatakon. A vár gazdag urának feles
Aranyát kihordá, s a deáknak adogatá,
Ki derék segédet kapván, külföldre mehetett
Tanulni, s elment; de előbb csókáját, nemes
Jótévőjét, megölte.
   Durva cselekedet,
E mai világban melly számos követőd vagyon!
Mert, mint a pataki csóka, úgy járnak sokan.


LXXIV
RÓKA ÉS FAVÁGÓ

Egy róka, kit sokáig hajtott a vadász,
Elrejté a favágóhoz közel magát,
Azon esedezvén, hogy semmit ne szólana.
Jól van, mond a favágó, nem szólok neki.
Jött a vadász és keresé a rókát: Amaz
Nem szóla, de jelet kézzel ada. Míg a beszéd
Tart köztök: a vad lábra kelt és elszaladt.
    Utóbb a vágó, szemközt jövén vele,
Hogy a jó tettet nem köszöné meg, vádolá.
Kinek a róka: Hamis lelkű! cselekedeted minap
Elárult, noha nem szód; hálát nem érdemelsz.
    Bár jót igér is a gonosz, rosszal fizet.


LXXV
GALAMB ÉS SÓLYOM

Te sólyom, téged nem hiába tart urunk';
Kedves madara vagy, de bizony minket is szeret;
Légy hát jó hozzánk, légy kegyes védelmezőnk
A macskák ellen. Igy szólott a galamb.
    A sólyom ottan szeme láttára megkapott
Egy macskafiat, és felgyilkolt. Még jobbadon
Hitt a galamb, s az erőssel kezde tartani';
S neki, mint hatalmas pártfogójának, magát
Lekötelezé. De melly igen csalatkozott!
    Midőn körmölné, vágná, felkiáltozott:
Én gyáva, hogy kis ellenség ne bántana,
Nagyhoz folyamtam. Társaim tanuljatok!


LXXVI
SZOLGA ÉS KUTYA

Nem régen állván szolgálatba egy legény,
Csudálá, hogy ura s asszonya jó falatot kihány,
Az ebnek; és, ha történetből nincs jelen
Ebédkor, szorgalmatosan felkeresteti,
Noha már a háznál haszna semmi vagy kevés;
Mert vén, fogatlan, és csaknem világtalan.
    Egykoron a szolga kérdi tőle: Mi az oka,
Hogy úgy szeretnek, és olly kegyesen tartatol?
Uram részéről a jóság cselekszi azt,
Részemről pedig a hüség, felele a kutya.
Sok megkésértett engemet, sok ijesztgetett,
De tántoríthatatlan, mint a kő, valék.
    A szolga vigasztalással tőle távozék,
És gondolá, hogy vannak még jó emberek.


LXXVII
PÁVA ÉS KATONA

Süvegén egy büszke katona strucctollat viselt;
Mellyet látván a páva, kezdé tollait
Dicsérni, s velek kérkedni, a felduzmadott!
Enyimek, mond, szebbek, és farkát abroncsra feszesen
Terjeszté.
   Megkedvelte a büszke katona,
S a nyalka pávát véletlen körmei közé
Kerítette: legeslegtündöklőbb tollait
Kihúzta; s azonokban süvege kevélykedett.
    Most jött eszére, s oktalanságát hiu
Torokkal vádolta; jeles kincsét rejteni
Kellett volna, nem árulni szemnek gőgösen.
    Így jár ma, s így járt régenten, sok kérkedő:
Pénzt, drágaságot a szem mástól elkiván.


LXXVIII
GYERMEK ÉS FÖSVÉNY

Egy gyermek a kút mellett sirt és jajgatott;
Mi lelt, a fösvény kérdi tőle. Odavagyon,
Jaj nekem! aranycsészém, a kutnak mélyire
Esett.
   Ezt értvén nagyhamar kifékezi
Inát, hasát: magáról öltözetet lehány,
S égvén heves kivánattól, leereszkedik.
A gyermek addig öszveszedte a ruhát,
A haslagot kantárostúl, és elszaladt.
   A kutban csak vizet talált, feljöttekor
Semmit az a fösvény.
   A magáét veszti el
Gyakorta, ki a másén kap, mond e költemény.


LXXIX
CSIRKE ÉS VÉN RÓKA

Kiment a csirke későcskén, s asztag körűl
Magot szedegetett: s ímhol! egy vén, és sokat
Próbált, róka reá bukkant véletlen; szegény,
Mivel szabadulására módot nem talált,
Megálla, s nagy ijedtségében szörnyen reszkede.
    A róka, látom, mond, hogy félsz, mert engem is
Azok közül valónak gondolsz, kik gonosz
Szándékból titeket lesnek és pusztítanak.
De hidd el, azon istenteleneket gyűlölöm,
S vajha kiveszthetném e világból! fáj bizony,
Fáj szívem, mikor a gyenge és szelíd nemet,
Amillyenek ti vagytok, olly kegyetlenűl
Ölik, pokol fajtái, nem föld állati!
Védelmezőtök voltam eddig, és leszek
Ezután is, miglen bennem a lélek piheg.
E tájra most, alkonykor, illyen gondolat
Hozott, hogy a csalárdok ellen, kik setét
Éjjel leginkább háborgatnak bennetek,
Oltalmazzalak. Ólatokon, fogadom, nem teszen
Erőszakot sem róka, sem farkas s egyéb
Rabló szemem láttára. Élesztő öröm
Járta el a csirkét és ragadta magán kívül.
Az ólba, mellyben már társai aluttanak,
A nagy kegyelmű védőt vezeté csendesen;
Ott a szárnyasokat mind elölte.
   Leggonoszb,
Gonosztévők közt, a próbált hizelkedő.


LXXX
ZSUGORI DE ZSOBRÁK

Gyümölcsösében zsugorinak termett: barack,
Sokféle, valamint alma, körtvély, szilva, meggy,
Cseresnye; s mint böcsülte szép gyümölcseit!
Míg változtatni nem kezdette rothadás,
Egy szem cseresnyét (példáúl csak ezt hozom)
Egy szem cseresnyét a világért meg nem ett;
De másnak sem adott.
   Fia szégyenlé. Kedvesit
Tehát a kertbe hívta mondván: Csak javát
Egyétek a gyümölcsnek, minthogy azt apám
Nem szereti: mindég rothadott van asztalán.
Az okos vendégek örömest szót fogadtanak.
    Zsobrák szájában zabkenyér édes falat.


LXXXI
IVÁN MESTER

Mivel a várastól almafája messze volt,
S ahhoz gyümölcsért mindenkor nem küldhetett,
Nem is akart; mert cseléditől félté, Iván
E gondolatra jött: Kiásom én bizony
Azt még ma, s ide ablakom eleibe ültetem;
Innen, ha varrok vagy szabok, ránézhetek,
S ha kell, gyümölcsét is frissében szedhetem.
Dictum factum; Napnyugtakor már új helyén
Állott, s ugyanazon, két vagy három reggelig
Elélvén, ki is aszott. Oh Iván! Iván! (fejét
Öklözvén maga magának), mond hol volt eszed!
    Iván, mint látod, mód nélkül bölcselkedett:
Kivánságit sem tudta zabolán tartani.


LXXXII
VESZEKEDŐ KOMONDOROK

Egymásra régen törtek a komondorok,
Kiket hiába intett a nyáj pásztora
Jó békességre; nevekedett mérges dühök,
Ki is ütött; marták, rágták kéméletlenűl
Egymást; az egész nyáj rajtok elbámészkodott.
    A lesben álló s jól vigyázó farkasok
Elészaladtak, és őket mind elnyomák;
Azután a juhnyájt szaggaták, ölék, evék.
    Érted, ha akarod érteni, ezen költeményt.[14]


LXXXIII
HAJÓZÓK

Sok drága partékákkal megterhelt hajót,
Kezdett forgatni s hányni szélvész a Dunán:
Az evezők, és kik azonon voltak, kész halált
Látván, siralmas panaszokat öntöttek. S ihol,
Egyszerre szünt szél ereje s fergeteg dühe;
Nap is reájok kedvező szemet vetett.
Épen maradván, és új vért s új életet
Magokban érezvén, nagy gajdolás között
Kelem-földére szerencsésen szállottanak.
    Itt a kormányos két leckét adott nekik:
"Nem kell hamar panaszra fakadni, atyafiak."
Másodszor: "Tartósabb a mértékletes öröm."


LXXXIV
VÁRAKOZÓ SZAMÁR

Túl egy folyón jó legelőt látott a szamár,
Megörült; de kedve vizben úszni nem vala;
Hát arra határozta magát, hogy míg a patak
El nem foly és fogy, addiglan várakozik ott.
S várakozék, noha nagy éhen reggel ment oda.
    Alunni készült a nap, mikor ő ébrede,
Egyszersmind akara úszni (mert folyton folya
A patak). Akara, mint mondom, de kiveszett neki
Ereje; tehát csak bánkodhatott; s bánkodott.
A rest erősnek szól ezen kötött beszéd.


LXXXV
ÁLLATOK ÉS NAP

Oh nap! ne süss olly melegen, egyébként elveszek;
Mert lankaszt és izzaszt a munka terhe is,
Igyen kiáltott a szamár.
   Oh csak meleg
Sugárokat eressz! ezt kiáltá a kigyó.
    A bagoly így kérte: Oh nap! szemeimet ne sértsd;
Odalesznek, ha világítni nem szünöl. Az egér,
Elvégre, oh Nap! kérlek, mond, tégy jót velem;
Érleld melegeddel a mező kalászait.
A nap, szokásaként, járását folytatá.
    Fertelmes Egoismus, sok nemzet ostora!


LXXXVI
EGÉR ÉS BÉKA

A békát szépen kérte régenten az egér,
Hogy vinné által őtet egy széles folyón.
Miért ne, csak hozz jó erős cérnát ide,
Ugymond a béka. S vitt cérnát neki az egér,
Kit amaz önnön magához kötözött, és úszott
Vele; midőn a folyónak közepén volt, bukott,
S az egeret huzta, mert el akará fojtani;
Az egér veszedelmet érezvén, nem engedett.
Míglen vesződnek egymással, rájok csapott
A kánya, és mind a kettővel elröpült.


LXXXVII
OROSZLÁNY ÉS EGÉR

Nyugvék az oroszlány, mikor egy kicsiny egér reá
Ugrott, vagy inkább botlott, és nagy szálat is
Tiszteletes bajuszából kirántott; a nemes,
És nagy vad őtet elkapá, de nem veré,
Nem kínzá, hanem elereszté minden sérelem
És bántás nélkűl, csak ezen kis leckét adá
Neki: Légy vigyázóbb ezután, mert sok hirtelen
Haragú, hebehurgya van: ha véletlen találsz
Reájok szökni, tudd meg, bőröddel fizetsz.


LXXXVIII
UGYANAZOK,
TI.
OROSZLÁNY ÉS EGÉR

Az oroszlány éjjel jártában hálóba dőlt,
Mellyből midőn ki akarná fejteni lábait,
Méginkább összeszorítá, s nem menekedheték.
Haszontalan munkája ordítást s nyögést
Satolt belőle; hallván a kis egér, oda
Sietett: jótévőjére ráismert, s legott
Vigasztalá; elrágta lassanként erős
Köteleit, és megszabadította a Nagyot.
    Most érzé mindenik, hogy nincsen édesebb
Az igaz jótéteménynél, amellyet kicsiny
Sorsú is adhat Nagynak. Értsd ezt büszkeség!


LXXXIX
FECSKÉK

Egy fecske kedvesével több esztendeig
Szegény gazdának házánál tartózkodott:
Ott rakta fészkét, ott nevelte kisdedit.
Ha új tavaszkor visszatért, volt kész helye.
A gazda mihelyest látta, víg szóra fakada:
Ihol, annyok! itt vannak tavali vendégeink.
    Azon szegény gazdára nagy örökség jutott,
Amellyre számot sem tartott. S immár neki
Nem tetszett a náddal födött ház; rontatá
Azt, s egy kőpalota építéséhez foga.
Egész nap zörgés s lárma közt folyt a dolog;
A gazda fennyen ezt és azt parancsolá.
    A fecske, jer, mond párjának, másutt vegyünk
Szállást; itt nincsen nyugodalom. S költöztenek
Más házhoz, mellyet csak szalmafödél őrize,
S megelégedének.
   Nem fény, nem világi jó,
Hanem a magával békés lélek boldogít.


XC
JUH BIRÓ ELŐTT

Egy kutya biró eleibe idézte a juhot,
Kinek kölcsön adott volna kenyeret, s ez hamis
Szájjal tagadná; két bizonyságot hiva,
Farkast és kányát; ezek előállván: "Igaz,
Úgy van, biró úr, láttuk, bátran esküszünk."
    A juh, szegényke! vesztett; büntetése volt:
Mivel nincsen egyéb jószága neki: hát egész
Gyapját eladván, tegyen eleget. Tél volt s kemény
Hideg, mikor ezen büntetés hozatott reá,
Elhalt, s husát felosztották magok között
A kánya, farkas, kutya, hamis ellenségei.


XCI
PÁRDUC ÉS SAS

A sas hallotta, hogy a párduc jó illatú
Állat, tehát jó volna husa is, gondolá;
Kivánt belőle enni, de magát ellene
Erőtelennek látta, mert elveszteni
Akarta. Szerencséjére egy vén róka jött,
Kinek így szóla: Te, ha megsegítesz engemet,
Azaz, ha nekem jó, s nem nehéz módot mutatsz,
Amelly szerént a vad s kegyetlen párducot
Elejthetem, nyersz tőlem sok ludat, tikot,
Vad s házi récét, et cetera: Te, tanult, ravasz,
Szóval, nagy mester vagy; s azért benned bizom.
    A róka, minekutána megvolt a kötés,
Így tégy, mond: amelly forráshoz jár oltani
Szomját, tégy oda nagy sajtár bort; azt igen
Szereti, s megissza, s tőle részeggé leszen:
Ledől lábairól, s mint holt dög földön hever;
Ez nem nehéz mód, s én könnyebbet nem tudok.


XCII
FOGOLYMADÁR ÉS VISLA

Fogolymadárral a csalitban öszvejött
Egy visla, ki barátságosan kezdé amazt
Dicsérni, mondván: Szép, bizony szép vagy, fogoly,
Ha szemeidet behunynád, mint illenék
Az neked! oh sokkal szebb volnál és ékesebb!
E szónak hitt; behunyta szemeit, és legott
A visla őtet elkapá. Sirt, jajgatott,
S csak azért könyörgött neki, hogy míg az ő nevét
Nem mondaná ki, meg ne ölné. A kutya
Alig nyitá fel száját, hogy kimondaná,
Belőle kiröpült a fogoly.
   Jaj énnekem.
Mért kelle szólnom: a visla azon bánkodott;
Ellenben a fogoly mondá: Jaj énnekem!
Mért kelle alunnom, mikor álom nem jött reám.
    Mikor vigyázni kellene, alusznak sokan.
Sokan, mikor nem szükség, akkor szólanak.


XCIII
PARIPA ÉS SZAMÁR

Egy paripa, ki cifra cafrangban kevélykedék,
A sok dolog alatt eltörődött és fogyott
Szamarat előtalálván, neveté s felrugá;
De nem sokára nyargalásban megszakadt,
És a mezőre gazt s trágyát hordozgatott.
Neki a szamárka víg nyerítéssel: Te vagy,
Szóla, te nyalka! s amaz elpirulván hallgatott.
    Senkit ne vess meg. Senki veszedelmén buta
Szamárként ne kacagj; gondold: Emberek vagyunk.


XCIV
ELEFÁNT ÉS RÓKA

"Oh, e világban minden állatok között,
Legeslegerősebb, legnagyobb, legokosb, s azért,
Oh, vajha méltán zenghetnélek tégedet!"
Igy, ex abrupto, kezdé el dicséretit
Róka az elefántnak.
   A valóban nagy s okos
Barom neheztelt, és a rókának legott
Szóla: Kotorj innen, szemtelen hizelkedő!
Oroszlányt, medvét, farkast, és tigrist dicsérj.


XCV
OROSZLÁNY ÉS MAJOM

Az állatok országában, míg nálok király
Nem volt, kegyetlen gyilkosság uralkodék;
Sokszor csekély, vagy semmi okból szaggatá
Erős az erőtelent: haszontalan panasz
Hegyeken, erdőkön és mezőkön hallatott.
    Elvégre többen öszvegyülvén, gondolák,
Hogy egy hatalmasbat birónak kellene
Választani, kitől félne nagy és kicsiny lator.
Ekkor az oroszlányt választották, és neki
Királyi pálcát adtak, azon kötés alatt:
Hogy lenne kegyes, irgalmas, jó törvényhozó;
Hitét s igéretit szentűl megtartaná.
    Alig kezde parancsolni, tett igéretit
Megbánta; mert előbbi vad természetét
El nem felejté. Hát álnoksághoz fogott:
Majd ezt, majd azt az állatot szép szín alatt
Hivá magához, s kérdezé: Büdös-e nekem
Szájam, lehelletem? Ha találta mondani:
Büdös; megölte, s azt is, aki hallgatott.
Igy elvészett sok szarvas, őz, nyúl, erdei
Disznó s más állat.
   A majmot utolszor hivá,
Ki, amit tőle kérdezett, arra ravaszúl
Felelt: Uram, királyom! Nemcsak nem büdös,
Hanem ugyan kellemes illatú lehelleted.
Ennek, szégyenből akkoron, megengedett,
Mint nagy dicsérőjének; de vigyázott reá,
S az ölettek számát vele toldani szándékozott,
    Igy tett: Mintha beteg volna, tetteté magát.
Ezt hallván, öszvejőnek minden állatok
Látogatására a királynak. Orvosok
Nyelvét nézegetik: majd bal, majd jobb pulsusát
Billegetik; s azt találák, hogy gyomrát neki
Terheli nyers falat, amely úgy lágyulhatna meg,
Ha majombél véresen boríttatnék reá.
A Főtanács kiáltá: Úgy, úgy, úgy legyen!


XCVI
RÓKA ÉS MACSKA

Én, mond a róka, ravasz eszemmel tégedet,
Macska, megelőzlek, sőt egyéb állatokat is
Felhaladok.
   Én illyennel nem dicsekedhetem,
Mondá viszontag a macska; de hogy jó hegyes
Körmökkel áldott a természet, azt neki
Köszönöm.
   Mikor így beszélnek, íme! közel kutyák
Ugatnak: a macska hamar egy fára szaladott;
A róka pedig elfogatott és szaggattatott.
    A magahitt embert veszedelem lesi, s dönti le.


XCVII
FARKAS ÉS EBEK

A nyáj védői csonton öszvevesztenek,
Kiket távulról a farkas nézett. Örült,
Gondolván, hogy könnyebben nyer prédát. Nosza,
Neki bátorította magát, s a nyájnak szaladt:
Egy bárányt kiragadott s vitt.
   Azt látván, hamar
Elhagyták a veszekedést, s a rabló után
Méltó haraggal, s jó foganattal estenek
Az ebek; a farkas, hogy magát szabadítaná,
Prédáját elvetette, s szaladott a gonosz!
    A közveszedelem egy szivet, lelket kiván.


XCVIII
DARU ÉS VARJÚ

A daru és varjú szövetséget kötöttenek,
Ugy, hogy más madarak ellen a daru védené
A varjút; ez pedig jövendőt mondana
Amannak.
   A szövetséges társak gyakor
Izben menének egy vetésre, s a magot
Kiszedék. A gazda nem szenvedhette teleke
Pusztítását, kiált szolgájának: Követ
Hozz ide! Daru, vigyázz, mond a varjú, s a darun
Nem történt semmi. Két nap illyen jól folya.
A gazda szemesebb lőn, és nem követ, hanem
Kenyeret parancsolt szóval, de valóban követ
Értett, s hozott a szolga. Jó lesből kövét
Parittyájából a gazda darura kilövé,
Ki nehéz sebében alig mentvén meg életét,
A varjú ellen támadott, hogy hallgatott,
És nem jelentette meg a veszedelmet neki.
Kérlek, bocsáss meg; mert én vétkes nem vagyok,
A varjú mondá, hanem az álnok, a csalárd
Ember, ki sokkal mást mond, és mást cselekszik.


XCIX
VADÁSZ ÁLLATOK

Vadászni menvén egykor mint társak, tehén,
Juh, kecske s oroszlány, egy nagy szarvast fogtak el.
Midőn magok közt fel akarák azt osztani,
Igy szólt az oroszlány: Én, mivel legerősb vagyok,
Az első részt veszem magamnak; második
Rész engem illet, mert oroszlány a nevem';
A harmadik enyim, mert legtöbbet fáradék';
A negyediket, meglátom, ki veszi tőlem el,
S övé lőn az egész.
Társ hatalmassal ne légy.


C
GYÁVA MADARAK

Egy zöld ligetnek szélén a madarász sipolt,
Igen is édesdeden sipolt, mert nagy sereg
Szárnyas lakos felindult, és őtet közel
Akarta látni, hallani.
   Egy, ki már sokat
Próbált, intette, hogy ne hinnének; rövid
Örömnek vége hosszas bú, bánat lehet';
Sokan szóhallók voltak, de sokan nem, s ezek
Egy lábig lépes vesszők rabjai lettenek.
Sok madárt már tőrbe ejtett
    Csalfa sipnak szép szava.


CI
TAMÁS DEÁK

Tamás egy régi társától, kit elétalált,
És kit régen nem látott, kérdé: Élsz-e még?
Mert, mond, azt hallám, és levélből olvasám,
Hogy deszkát árulsz másvilágon.
   Legyen örök
Hála az egeknek! még frissen vagyok, felelt
Amaz. Bizony nem hiszek én teneked, visszaszól
Tamás; mert az, ki holtnak mondott, hitelesebb.


CII
FALUSI EMBER

Egy falusi ember szamarát irgalmatlanúl
Úgy megterhelte, hogy alig léphetett; reá
Kiáltozának mások, szánná a szegényt,
S könnyítne rajta; egyébként kutyaeledel leszen.
A falusi végre, megszánván az állatot,
Terhét magára vette, s úgy ült fel reá.


CIII

Egy gazda mély gödörbe, mellyet a ravasz
Rókának ásatott, lezuhanván kiáltozott:
Szolgák! hamar segítsetek; Mikó, Geczi,
Nem messze állának, de egy sem mozdula.
A gazda mérgében, nem jőnek, mond, ha csak
A gonoszakat, mint illik, jól meg nem verem.


CIV

Vágtatva nyargalt egy hajdó levelet vivén,
Amellyen látta: Cito, Citius, Citissime;
Hogy a Dunához és a révhez ért, lovát
Hajóba vezeté gyalog és ott felült reá.
Midőn az evező tőle kérdené okát,
Ezt felelé: Sietek, mert Ur dolgában vagyok.


CV

Nem félénk-e ezen paripa? Kérdé a vevő,
Kinek a barom gazdája böcsölettel felelt:
Nem; mert az istállóban mindenha maga hál.

 

FORDÍTÁSOK

Boldogok azok, kik a gonoszok tanácsát nem követvén
az Istennek törvénye szerént élnek; ellenben azok,
kik ezt megvetik, habár boldogoknak tartják is magokat,
elvégre szerencsétlenek.


I. ZSOLTÁR

Aki nem jár a gonoszok tanácsán,
Aki nem tart a bünösökkel, és ki
A gyalázók közt nem ül, aki csúffá
Nem teszi a Jót

Aki a törvényt örömest betölti,
S éjjel és nappal csak azonra gondol:
Boldog Az most, és leszen is bizonnyal
Boldog örökké.

Mint gyümölcstermő fa folyóka mellett
Nő, s az ő napján gyönyörün tenyészik,
Róla nem hullog le levél; az áldott
Ember is illyen;

Él virágzásban, terem is gyümölcsöt.
Nem, nem így a bűn fia s rabja; ez por,
Millyetént a szél ragad és kerengvén
Tétova hány, vet.

Végitéletnek ki nem állja súlyát:
A dücsőséges seregek gyülésén
Néki nem lévén helye, bús reménnyel
Kárhozatot vár;

Mert csak a Jóknak s Igazaknak útát
Nézi, a bölcs Gondviselő, az Isten;
A hitetlenség marad ismeretlen,
S akkoron elvész.

Dávid szíves könyörgésiért nyert győzedelmén örvend,
és az Istennek hálát zeng.
Legutól a pártütőkre áldást kér.


III. ZSOLTÁR

Melly nagy s hatalmas felekezet dühösködik,
S kegyetlenűl tör ellenem!
Lelkem sok ellenségi azt mondják: Neki
Nincs, aki mentse, Istene.
Holott, Uram, te pártfogóm voltál, vagy is
Koronám, dücsőségem nekem.
Szóm felkiáltott az Úrhoz, s azt legott
A szent hegyen meghallgatá.
Lefeküdtem, elaludtam, felébredtem vigan,
Mert engem őrizett az Úr.
Nem félek én, ámbár ezer száll is körűl!
Csak légy velem, Uram, Istenem.
Leverte ellenségemet, s minden fogát
Megtörte büntető kezed.
Az Úr az, aki üdvözít: Uram, legyen
Áldásod a te népeden!

Dávid Istenben bízik, ki őtet Királynak választotta.
A pártütők, noha gazdagok, és áldozatokat tesznek,
méltán retteghetnek. Ő az Urat kéri, hogy kegyelmében
tartsa meg; ez neki öröme, bátorsága.


IV. ZSOLTÁR

Mikor segítségemre hittalak, Istenem,
Kérésemet meghallgatád:
S inségeim közt jó ügyemben ekkorig
Voltál erős vigasztalóm.
Szánj meg, könyörgök. Büszke, pártos férjfiak!
Meddig gyaláztok engemet;
Hazug s csalárd árnyékokon kapdostok-e?
S vajon miért? Kell tudnotok,
Kit az Úr kiválasztott, s böcsűl mint kedvesét,
Azon ha hozzá szól, segít.
Rettegjetek, s ne vétsetek: feküvés korán
Ágyaitokon tanakodjatok
Magatokban arról, amit érez szívetek;
Nyugodjatok, hallgassatok.
Igaz áldozatot áldozzatok: s az Úr maga
Minden reménységtek legyen.
Mondják sokan: Ki juttat el bőségre? - Vess,
Uram, reánk fényes szemet;
Ez több örömet ád énnekem, mint őnekik
Sok asztag, és bőves szüret.
Békével alszom éjeimben, mert, Uram,
Te ezt remélteted velem.

Dávid sajnosan emlékezvén szenvedéseiről az Istentől vett segítségen
örvend, és a mennyei Gondviselőnek igazságát hirdeti.


X. ZSOLTÁR

Erős reményem nékem az Úr: miért
Mondjátok: Itten nincs teneked helyed,
Hegyekre költözzél madárként,
S rejtsd magadat valamelly üregbe.

Ím! a Gonoszság ellened esküdött;
Ijját kezében tartja, s dühös nyilát
A jókra, bár lappangnak is, kész
El-kibocsátani a tegezből.

A fundamentom rontva vagyon bizony:
A lelki jóság embere mit tegyen?
De él az Úr szent templomában,
Trónusa néki az Ég, tud és lát

Mindent: kegyelmes; néz szeme a szegény
S az elnyomott emberre, s ügyén segít;
Ellenben a gonosz Hatalmast
Elveti szíve szerént gyülölvén.

Reája tőrt hint: kénkövet és tüzet
Ereszt s veszélyes rettenetet zuhint;
Mert ő igaz, s a jámboroknak
Gyámola s gondviselő barátja.

Erkölcsi tanítás.


XIV. ZSOLTÁR

Uram, ki lészen Sátorod
Lakosa? ki fog nyugodni szent
Hegyeden?
Az, aki bűnt kerűl;
S él e világban jámborúl;
Az aki jó szívű s igaz,
Ki nem ravasz, sem nem hazug,
Másnak nem árt, mást nem gyaláz,
Rágalmazónak nem hiszen;
És a Gonoszt, bár fő legyen,
Úgy nézi mint a semmire
Kellőt; de olly szegényt böcsűl,
S dicsér, ki Istent tiszteli.
Nem csalja társát esküvén,
Uzsorára pénzt nem kölcsönöz;
A jó ügy Ő előtte szent,
Csalárd ajándékkal pörén,
Habár tehetné, nem segít.
Az, aki így emberkedik,
Nyugodni fog ama szent hegyen.

Dávid segítséget kér Istentől üldözői ellen,
akikért egyszersmind könyörög.


LXIX. ZSOLTÁR

Isten figyelmezz én segítségemre: jer,
Uram, segítőm légy hamar.
A szégyen és a félelem térítse meg,
Kik életemre morganak.
Térítse hátra bánat és pironkodás
Az ellenem gerjedteket.
Tüstént pirulván térjenek meg, kik gazúl
Mondják reám: Ehé, Ehé.
Tombollyanak, s vigadjanak kik tégedet
Keresnek, és kik kedvelik
Jóvoltodat, zengjék imezt: Neked, nagy Úr,
Örök dicséret, tisztelet!
Én elvetett s szükölködő szegény vagyok,
Uram, segélj meg engemet.
Te vagy segítőm, pártfogóm nekem te vagy,
Uram, ne késsél, jer, segíts.

Dávid a fondorlók ellen kér oltalmat Istentől.


CXIX. ZSOLTÁR

Üldöznek ellenségeim mindenfelűl,
Hozzád kiáltok, én Uram,
Hallgass meg engem a gonosz nyelv és csalárd
Ajk ellen őrző Istenem!
Nyelv, sok gonoszságnak lator s istentelen
Szerzője, mit nyersz vesztemen?
Éles nyilak sem ártanak többet, noha
Erős kar, amelly ellövi.
Úgy dúlsz kegyetlen, mint ama tűz, melly dühös
Lángokkal éget és emészt.
Jaj nékem e világi élet illy soká,
A fekete Czédárok között!
Elunta lelkem már magát: nyugvó helyet,
És békességet nem talál.
Ha szép s barátságos beszédem van velek,
Méltatlanúl háborognak.

Csak az Úristenben kell bíznunk; ő atyai gondot visel híveire.


CXX. ZSOLTÁR

A környűl lévő hegyeket néztem, hogy azokról
Jő majd, aki reám háborodottra tekint.
Az, ki hatalmával cselekedte, hogy Ég legyen és föld,
Az leszen, és egyedűl csak maga, aki segít.
Várj bús szív, légy állhatatos: járj óva, vigyázva,
Balra ne térj, s magadat, balgatag, el ne veszeszd.
Az, kinek Israelen szeme van, nem szunnyadoz: őrzi
Hív népét az az Úr, s nem tud alunni soha.
Téged az Úr véd és oltalmaz sokkal erősben
Jobbadnál, ha feléd veszedelem közelít.
Téged szárnyaival, mint árnyék, elfödöz: a Nap
Nem süt rád, és a Hold nem ereszt hideget.
Szóval: az Úr, csak higgy neki, mindenféle gonosznak
Álnok tőreitől tégedet őrzeni fog.
Légy otthon magadon, légy künn másokkal akárhol,
Mindég örvendhetsz gondviselése alatt.

Örvendez Dávid, és mint Próféta Jerusalemnek
dücsőségét énekli, mert benne isteni tisztelet
és királyi itélőszék leszen, ami a polgári állapotot
boldoggá teszi.


CXXI. ZSOLTÁR

Mint megörült lelkem! mikor e szó zenge fülembe:
Már ezután házába megyünk mindnyájan az Úrnak;
Jerusalem! kapuid s tornácid minket ezentúl,
Látandnak ki s bejárókat. Felségesen épült,
És jó rendbe szedett anyaváras, Jerusalem! Te,
Úgy szent templomod is, buzgóság ösztöne, messze
Földre dücsőséged kihatott. Mink régi atyáink
Szent példája szerént benned mindennap imádjuk
A mennynek s földnek nagy Urát: te királyi hely és
szék!
Mellyből Dávid háza itél, s törvényes igazság
A népet s a nemzeteket mind őrzi, vezérli;
Légy boldog, s azok is legyenek, kik tégedet áldó
Szívvel tisztelnek: falaid közt béke, barátság
Lakjék: végy állandólag bőséget az Égtől.
Ezt, hogy atyámfiai s feleim, már a te lakóid,
Ezt kértem, s benned hogy az Úrnak háza virágzik.

A hívek, mikor gyaláztatnak s csúfoltatnak pártfogásért
az Úristenhez, akiben reménységek lehet, folyamodnak.


CXXII. ZSOLTÁR

Uram, ki mennyekben lakol,
Hozzád szemeimet felemelem.
Mint szolga csak Urától remél
Ügyében enyhítő kezet,
És asszonyától rableány
Vigasztaló tekintetet:
Úgy mink tetőled, akihez
Fel-feltekintünk, jó Atyánk,
Kérünk segédet amiig
Nem nézsz reánk kegyelmesen.
Könyörülj mirajtunk, esedezünk,
Könyörülj mirajtunk; mert igen
Gyaláz az ellenség s nevet:
Unalmas immár életünk;
A pénzes és dús és kevély
Az, aki bennünket tapod.

Dávid inti Israel fiait, hogy az Úrnak hálát adjanak,
ki őket nagy veszedelemtől megoltalmazta.


CXXIII. ZSOLTÁR

Ha nem segített volna minket Istenünk,
Zengd velem most Israel,
Ha nem segített volna minket Istenünk,
És hatalmas szent keze.
Nem verte volna hátra, kik veszélyt felénk
Nagy sereggel hoztanak,
Talán legottan elevenen benyeltenek
Volna, mint dühös vadak.
A vízözönnek árjaként rohantanak
Nagy kevélyen ellenünk.
Testünket és lelkünket a sebes folyó
Zúgva készült veszteni.
Áldott az Úr, ki fogokra meg nem engedé
Jutni népét, híveit.
Úgy, mint madárka a madarászok tőriből,
Mentetett meg életünk.
Megrontatott a tőr, s kiragadtattunk; az Úr
Volt reményünk, s szent neve.
Az Úr segített, a hatalmas Alkotó,
Akitől Ég s föld vagyon.

Az Úristen erős és örökkévaló pártfogója népének.
Őbenne vessék tehát reménységeket a hívek, mikor
az istentelenek irgalmatlanúl bánnak velek.


CXXIV. ZSOLTÁR

Akik tebenned biznak, Uram, s neked
Hisznek, veszélyik közt is erősek, és,
Mint a Sion sziklája, mindég
Állhatatos helyeken maradnak.

E szent helyet, mint kőfalak, s körűl
Álló hegyek védelmezik: a kegyes
Isten hasonlóképpen őrzi
Híveit e sanyarú világban;

Az álgonoszság vesszeje sem veri
Mindég; az Úr ezt néha megengedi,
Hogy bűnbe a jámbor ne essék,
És ne legyen szabadon gonosszá.

Kik tiszta szívből tégedet áldanak,
S jótetteikkel nyertenek érdemet,
Uram, megáldod; a hitetlen
Lelküeket haragod kiveszti.

Így a kitisztult Jerusalem vigad:
Szent békesség a jó lakosok között
Leszen, s öröm hálát naponként
Ájtatosan neked énekelnek.

Azon híveket, kik a babilóniai fogságból hazajöttek,
hálaadásra inti Dávid, egyszersmind az Istent kéri,
hogy azokat is, kik még odavannak, segítse, térítse hazájokba.


CXXV. ZSOLTÁR

Midőn az Úr hazahozta a fogoly Siont,
Szívünk örült, örvendezett.
Megtelt örömmel szánk, beszédünk friss, vidám
Volt: sok pogány kiálta fel:
Az Úr hatalmát megmutatta most nekik;
Mert Ő, csak Ő, cselekedte ezt.
Úgy van; hatalmas a mi Istenünk, Urunk;
Dicsérjük őtet nagy vigan.
A többit is, Uram, hozd ki, kérünk, hogy legyen
A szent gyülekezet olly teli,
Mint a patak, ha déli szél fú és habok
Habokra dőlnek partain.
Kik sírva vetnek, vígan aratnak; mentenek
Könyvezve vetni magvokat;
S jöttek vidám örvendezések közt haza,
Hordván az ő kévéjeket.

Nem emberi igyekezet és ész tartja fenn a világot,
hanem isteni áldás: ennek különös ajándékai a jó magzatok.


CXXVI. ZSOLTÁR

Hiába építesz, ha nem segít az Úr,
És Ő veled nem dolgozik,
Az Őr is a várast hiába kerülgeti,
Ha azt az Úr nem őrizi.
Hiába kelsz fel napvilág előtt s setét
Estéig izzadsz a mezőn,
A fájdalom kenyerét eszed, s azt is szüken,
Mert Istened nem volt veled.
Alázatosan áldd, s kelj dologra; kedvesin
Ő álmaikban is segít.
Megáldja jámbor magzatokkal; és ihol!
Illyen jutalmat ád nekik.
Mint a Hatalmast megsegítik a nyilak:
Úgy őket a serény fiak.
Igen szerencsés az, ki tegzében visel
Efféle nyilakat; nem pirúl
A kapuban, ellenségeivel midőn pöröl,
És szent ügyét védelmezi.

Az Istenfélők megáldatnak.


CXXVII. ZSOLTÁR

Boldog az, ki félelemben
Él, s az Úrnak útain
Jár, s azokról félre őtet
Nem ragadja a világ.
Halld te ezt, ki tenmagadnak
Szorgalommal dolgozol,
S kit, hogy élhess jó kenyérrel,
Munka, fáradság epeszt.
Hitvesed lesz, mint gerezddel
Bő lugas házad körűl,
Magzatod nő asztalodnál:
Mint olajfa vesszei.
Íme, aki féli Istent,
S tőle függ, igy áldatik.
Rád is a Sion hegyéről
Öntsön áldást kivánom.
Lásd soká szent várasunkat
Boldogúl tündökleni;
Lásd fiadnak kisdedit, lásd
Békességben Israelt.

A választott népet elejétől fogva sokféle ellenség
szorongatta, de az irgalmas Isten megmentette. Ezután
sem fogja elhagyni. Így a békességes tűrésre inti Dávid
ezen énekben.


CXXVIII. ZSOLTÁR

Sok gonosz, kisded koromtól
Fogva, támadt ellenem,
Sok gonosz tört életemre,
Mondja meg most Israel;
Mégis állok, mert hiába
Víttak ellenségeim.
Hátamon szántott az álnok
Üldöző, s szaggatta azt,
Míg ki nem fáradt, kegyetlen
Dühvel, addig vert reá.
Jött az Úr, jött a kegyelmes,
S földre verte a kevélyt;
S ottan a rút szolgaságnak
Öszvetörte láncait.
Azt, ki mord szemet Sionra
Vet, borítsa szégyen el;
Asszon el mint házfödélen
A nap elsütötte fű,
Mellyet aki gyűjt kepéket,
Aki kévéket kötöz,
Mint haszontalant ölébe
Nem veszen fel, nem böcsűl,
Annak, aki ezt aratja,
Nem kiván jót, nem kiált
Így az útas: Légy szerencsés,
Áldjon Isten tégedet!

Israel fiainak siralma a babiloniai fogságról.


CXXXVI. ZSOLTÁR

A Babilóni vizek mellett rab vándorok ültünk,
És sírtunk szomorú sorsodon, árva Sion!
Ott a füzfák ágainak közepette lefüggött
Hajdan víg örömünk eszköze, bús citaránk.
Akkor kik minket vittek rabságra, Sionnak
Kívánták tőlünk istenes énekeit.
Mink, nyomorúlt foglyok! hogy zenghetjük az Úrnak
Énekit ellenség közt, s idegen helyen el?
Jerusalem! téged ha felejtlek, légyen örökre
Zsibbadt jobb kezem, és fel se vehesse magát.
Ha emlékezeted hűl bennem, nyelvem inyemhez
Száradván szűnjék mozgani, s néma legyen.
S ha, nem Jerusalem, míg bennem verni fog e szív,
Lesz boldogságom, s fő örömemnek oka.
Édomnak fiait, kik mondták Jerusalemnek
Napján; Rontsd, pusztítsd, el ne felejtsed, Uram.
Majd neked is Babilon, jő bús napod; amiket adtál,
Elveszed; egy boldog lesz fizetőd teneked,
Rád csap, s kisdedidet sem szánván, kapja, s dühének
Áldozván, kőszirt élire hányja, veti.


Q[UINTUS] HORÁTIUS FLAKKUS LEVELE
A KÖLTŐI MESTERSÉGRŐL A PÍZÓKHOZ

Ha valamelly Képíró emberi főhöz akarna
Lónyakat adni, s különb színű tollakkal az öszve
Hordott s tett tagokat megrakná, hogy mi felőlről
Szép asszony, rútúl feketűlt hal légyen alólról:
Ezt nevetés nélkűl tudnátok-e nézni barátim?

Higgyétek, Pízók! e képnek mása valóban
Ollyan könyv, mellyben, mint a beteg álmai, fordúlt
S zagyvált gondolatok háborgnak elannyira, hogy sem
Fő, sem láb bizonyos formára nem illhetik öszve.
Képíró, s Költő tehetett mindenkor akármit.
Tudjuk, s erre szabadságot kérünk is, adunk is.
Mégse szabad vadon állatot öszveigázni szelíddel,
Sem juhval tigrist, kígyót kapcsolni madárral.

Néha sokat s nagyot ígérő kezdethez adatnak
Bársony foltocskák ragyogó szépségnek okáért:
Berke Diánának s oltára leíratik, a szép
Kegyjelet, a szaladó Rhénus zöld réten. Ezeknek
Nem vala most helyek itt. Tudnál rajzolni talámtán

Ciprust is: minek ez, ha hajótörtének utána
Megmenik a vésznek közepette reménytelen ember,
Aki magát teveled pénzéért festeti? Korsó
Kezdett lenni, s korong forgásira bögre megyen ki?
Légyen, akármi az, egy s egyféle csak, amibe kezdesz.

Mi Költők csak nem mind, oh atya s tí jeles ifjak!
Megcsalatunk a jó képétől. Énnekem írni
Van kedvem röviden, de homályossá leszek. Egy más
Csínosan írni akar, de erő nincs benne s hatóság.
Némelly fellengős hanghoz kezd, s feldagad. A föld
Színén mász, ki nagyon vígyáz, s fél mélyre hajózni.
Ez, ki csudálatosan kívánta lefesteni tárgyát,
Delfint erdőnek, vadkant tengernek eresztett.
Egy hiba másra vezet tudomány s ész gyámola nélkűl.

Emilius mellett egy Míves rézre kimetszi
A vékony hajszált és a természeti körmöt;
Abba szerencsétlen, hogy egészt készíteni nem tud
Én ehhez, magamat valamelly munkára ha szánni
Merném, szintén úgy nem akarnék lenni hasonló,
Mint nincsen kedvem rút orral járni alá s fel,
Bár fekete szememet s hajamat mindenki dicsérje.

Író! olly tárgyat válassz, amillyen erődhöz
Illik, s lásd, mit bír, mit nem bír vállad el; aki,
Mit tehet, úgy választ; szépen kifejezheti tárgyát,
Egyszersmind a rend jó lészen benne s világos.
Jó és kellemetes leszen a rend, vélem, imígyen:
Hogy most, amit csak most szükség mondani, mondja,
A többit pedig elhallgatván hagyja ki mostan.

A szókat szemesen válassza ki: ebbe szeressen,
Aztat vesse meg, aki poémát szerzeni készűlt.
Nem szólsz köznépként, ha okos kapocs által az ismert
Szó ujjá tetetik; ha talám úgy hozza magával
A szükség, hogy az új dolgoknak kell nevet adnod,
Új szót, amellyet nem hallott régi Cetégus,
Költs, de szemérmetesen végy erre hatalmat. Az új és
Mostani szók meg fognak tetszeni, hogyha görögből
Kis hajlítással származnak. Hát, mire just vett
Caecilius s Plautus Rómától, nem vehet arra
Virgilius s Varius? mit irígykedel ellenem egy-két
Szóért? tudva vagyon, hogy teljesb számra vihetnék
A neveket, Kátó és Ennius újakat adtak
A nyelvünkbe. Szabad volt, és mindenha szabad lesz
Új szót, mint új pénzt, felhozni, de mostani jeggyel.

Mint erdőn levelek változnak mindenik őszkor,
Múlnak régik aláhullván: úgy vesznek az ó szók,
S kedvesek, ifjakként, a most születettek előttünk.
Mindnyájan múlunk, múlik munkánk is; Amaz rév,
Melly most északnak vészét eltiltja hajóktól,
Felséges, nagy munka! Amaz, csak hasztalan álló,
És ezelőtt evezőkre való tó, melly az ekének
Terhét érezi, s táplálgat több népet; Amaz víz,
Melly eddig kárral folyt szántóföldre, vetésre,
Most jobb útra tanúlt, s egyebek mind, mind oda lesznek,
Nemhogy az Ígéknek böcse s méltósága lehetne
Állandó. Sok már elavult szó újra feléled;
És sokat, ámbátor jó most, ha akarja, kiveszthet
A nyelvbéli szokás, mellynek fő jussa s hatalma
Van más s más regulát és törvényt szabni beszédre.

Millyen verssel kell bús harcokat írni, s Királyok
S Hősök tetteiket, régen kimutatta Homérus.
Két nem egyenlő vers egymáshoz kötve először
Jajt zengett, azután kezdett vígságot is írni.
Mégis ezen gyengéd Alagyát ki találta fel, arról
Pörl a grammatikús sereg, és régolta, hiába.
Arkilokusnak adott, mint fegyvert, ön dühe jámbust.
E lábat felvette papucs, felvette szekernye;
Rajta beszélgetvén a Játszó, hallatik a nép
Nagy zaja közt; a tárgyra tehát alkalmatos e vers.
Musa parancsából lantos vers hangzati zengnek
Isteneket, fő embereket; nagy Olimpia sikján
Nyertes bajnokot és paripát, a nyugtalan ifjak,
A szabadon s bátran borozók is lanton enyelgnek.

Én, ki ezen nemeit s sokféle tulajdonit a vers
Szerzésnek nem iparkodtam kitanulni, mi okból
Óhajtok költői nevet? mi bolond vagyok, aki
Csak buta szégyenből kivánok lenni tudatlant?

Nagy fennyen hangzó versekre komédia nem tör;
Úgy alacsony s csaknem köznép szájába valókat
Nem szenved vacsorája fölött a durva Thiesztes.
Mindenek ön helyeken legyenek, mint illik. Azonban,
Néha nagyobb hangon kezd szólni komédia; lármáz
A pörlő krémes felpuffadt szája haragból.

A Trágyédia is csendes sokszorta: szegénnyé,
S számkivetetté lett Peleus, vagy Telephus, önként
Megvet felduzmadt nagyságú cifra beszédet.
Hogy panaszát vele szánakodó nézője sirassa:

Nemcsak szép s csínos légyen, hanem édes is a vers;
A szívet tetszése szerént úgy fogja vezetni.
Sír a sírókkal, nevet a nevetőkkel az ember.
Sírj te előbb, ha könnyekre akarsz indítani engem,
S háborodott lelkem gyász sorsodat akkoron érzi
Telephe vagy Peleu, ha bohóúl játszol előttem,
Én vagy aluddogalok, vagy téged, gyáva, nevetlek.

A bús orcához szomorú szavak illenek; a víg
Képhez nyájasak, a haragoshoz mordak, ijesztők;
Amelly, végre, komoly, komoly ígék illenek ahhoz.
Mert a természet maga elkészítget előre
Mind a jó, mind a bal sors érzésire minket.
Ő vídít, haragít, búsít kétségben-esésig,
Osztán mindezeket nyilván kibeszélteti nyelvvel.
Ha, miket a Játszó mondott, hozzája nem illnek,
A lovagok s gyalogok mind fognak rajta röhögni.

Kell tudnod, ki az, aki beszél, rab Dávus-e vagy Hős,
Éltes, okos vén ember szól-e, vagy egy tüzes ifjú;
És fő asszony-e, vagy szorgalmas dajka beszélget;
Vándorló kalmár-e, paraszt szántó-e, ki játszik;
Colehisból-e, vagy Assziriából származik; őtet
Melly váras s helység, Árgos vagy Théba nevelte.

Vagy hírből írj, vagy hihetőleg költs: ha talámtán
Akhillest ismét a Játékszínre feladnád,
Légyen büszke, serény, bátor, konok, és ki nem ismer
Más törvényt, hanem azt, mellyet neki fegyvere hozhat.
Médea légyen vad s győzetlen, bánatos Ino,
Ixion álnok, Io bolygó, kedvetlen Oresztesz.

Egy még nem hallott darabot ha kiadni s személyt is
Újonnan formálni merészlesz, légyen az ollyan
Végzetig, amillyen kezdetkor volt, s maga képét
Tartsa meg. Új tárgyat formálni, s tulajdonit annak
Hozzá adni, nehéz. Iliásból jobb leszen írnod,
Mint új és soha még nem hallott dolgokat adnod.
A köztárgyt teheted magadévá, hogyha sem a tárt
S hitvány Ciklusnál nem késel; sem pedig egy szót
Más szóval mint hű tolmács felváltani nem fogsz;
Sem, mikoron követő vagy, szük korlátba nem ugrol,
Amellyből azután téged vagy szégyen előbbre
Lépni, vagy a felvett munkád törvénye nem enged.

Nem kell kezdened úgy, mint rég a Ciklusi Költő:
Zengem amaz híres hadat és Priamusnak elestét.
E hangos torkú mi nagyot fog mondani? A hegy
Vajlódik, s egeret szül majd, amellyre nevethetsz.
Sokkal okosb imez, aki bohóúl semmibe nem kezd:
Músám, zengjed amaz férfit, ki, hogy elvesze Trója,
Sok helyeken forgott, sok népnek látta szokásit,
S várasait. Lángból nem készűl hozni ki füstöt,
Sőt füstből lángot, s úgy fog csuda dolgokat, úgymint:
Antifatest, Scillát, Ciklopszokat írni s Karibdist;
Sem Diomed hazatérését nem kezdi halálán
Méleagernek; sem vesztét a trójai várnak
A kettős tojaton. Siet a történetet írni,
S mint valamint ismert tárgynak közepére ragadja
Elménket. Hamit illendőn nem festhet, azonról
Hallgat. Költ, igazat, hamisat kever öszve, de bölcsen;
S így elején, közepén, végén munkája megegyez.

Halljad, mit kíván a nép tőled velem együtt,
Hogy, míg a kárpit felhúzatik, ülve maradjon,
S várjon amaz szóig: Tapsoljatok! Annakokáért
Minden korbeli erkölcsöt kell jegyzened, és az
Emberi természet más s más indúlatit, amint
Évenként szoktak változni, figyelmesen írnod.

A gyermek, ki beszélni tanult és járni; hasonló
Társai közt örömest játszik, de haragra is indúl
Ok nélkűl, s elcsendesedik; kis üdő vártatva megéntlen
Változik. A serdűlt; és már nevelője kezéből
Felszabadult ifjú; paripákra, kutyákra, mezőre
Vágy: mint gyenge viasz hajló a rosszra; ha fedded,
Durva, makacs, morog; orránál messzebbre ki nem néz,
Tékozló, dölyfös, heves; amit ölelve fogadt el,
Fordúl, s hirtelenűl mellyétől visszataszítja.
A már meglett férfi böcsös tisztségre törekszik,
Gazdagság, hatalom neki legfőbb tárgya s barátság;
Minden tetteiben vígyáz, hogy kárba ne essék.
A koros őszt sok baj környékezi; mert vagy örökké
Gyűjt, és a nyomorúlt! megvonván félti magától
Amiket öszvekapart, vagy mindenben hideg és rest;
Mindent napról napra halaszt, kétségbenesőleg
Él; irtózza jövendőjét: panaszolkodik, és mord;
Azt az üdőt, mellyben gyermek vala, hányja s dicséri;
A fiatalságnak haragos feddője s birája.
Sok jót hoznak, mig jőnek s nevekednek az évek,
Sok jót elvisznek, mikoron távoznak. Az éltest
Úgy ne beszéltesd hát mint ifjut; s férfi személyét
A gyermekre ne bízd. Vígyázz, és mindenik élet-
Kornak azont, csak azont add, ami tulajdona néki.

A szinen némelly dolgok vagy végbevitetnek
Nyilván, vagy csak előmondatnak szóval. Erőtlenb
A fül mint a szem szívet mozdítani. Amit
Szemlél a sokaság, hamarább hiszi: mégis az ollyast,
Amit rejtekben kell megcselekedni, ne tedd meg
A színen. Szem elől végy el sokat: annakutána
Egynémelly ékesszóló kibeszélheti nyilván.
Médea gyermekeit szem előtt ne gyötörje, kegyetlen
Atreus emberhúst főző fazekába ne rakjon.
Kádmus kígyóvá, fecskévé Prokne ne váljék.
Nem hiszek illyeneket, sőt megvetek undorodással.

Több ne legyen se kevésb ötnél a felvonat; úgy lel
A drámád kedvet, s kívántatik újra. Ne hozz fel
Istent színre, hanemha nehéz baj kérne segédet
Tőle. Ha négy áll, a negyedik csak néha beszélhet.

Egy játszó tisztét tegye a kar férfi személyben:
A fő részek közt ollyan legyen éneke, millyen
A tárgynak használ, és szépen véle megegyez.
A jóknak kedvezzen, s őket tartsa tanáccsal,
A haragost, zordont igyekezzék tenni szelíddé
S csendessé. Rövid asztal hasznát zengje s dicsérje,
Úgy az igazságot, törvényt, és várasi békét;
Titkot tartson: az Isteneket megkérje, hogy a bús
Szívet örültessék, a büszkét gyászba borítsák.

A síp, melly mostan rézzel vagyon öszveszorítva,
S trombitaként harsog, kisded vala s vékony: azonban
A karnak használt; eleven szava s hangja betölté
A méglen nemigen tágas színt, mellybe kevés nép

Jött ugyan öszve, de tisztességes, tiszta, szemérmes.
Majd, mikor a győző elterjesztette hatalmát,
S a várast sokkal megbővítette, borozni
Kezdett ünnepein, nem félvén semmit; az ének,
S a musikus kar kelletinél szabadabbra fajúlt el.
Mert hogyan is lehetett ottan mértékletes ízlés,
Ahol dőre kapás dolgának utána vegyes volt
A haza jobb polgáraival s a várasi néppel?
Így kezdé mesterségét megtoldani tánccal
A sípos, s a padlatokon sétálva ruháját
Húzni. Ezen módon nyert a kis Lant is erősebb,
Mert több, szózatokat, s a kar, melly hajdan előre
Látó s hasznos volt, hebehurgya beszédeket öntvén,
Olly kétessé lőn, valamint a delfusi bálvány.

Kit valamelly rossz bak kisztett vetekedni, hogy írna
Trágyediát, ugyanaz kezdett a színre ruhátlan
Faunusokat felhozni, s maró tréfákat is űzni,
Anélkűl, hogy ezen nagyzó játékot alázná;
Tréfált tudnillik, hogy vig újsága marasztná
A nézőt, ki az áldozaton jól önte garatra,
S kész vala, mint részeg s zabolátlan, akármi gonoszra.
A nevető s nyelves Szatirus, ha teátromod őtet
Felveszi, minthogy már tréfákat is adni igyekszel,
Illendőt játsszék. Ki elébb Isten s jeles ember
Képében látszott, s fénylett bársonyban, aranyban,
Mostan pór s alacsony csárdába beszélni ne menjen.
Vagy, mikor a földön nem akar ballagni, egek közt
A felhőt s levegőt botorúl ne kapossa kezével.
Rusnya s zsinár mondásokat a Trágyédia megvet;
Mint nemes asszonyság ki parancsból ünnepi táncát

Járja szemérmesen, úgy ő a pajkos Szatirokkal
Csak keveset társalkodik, akkor is orcapirúlva.
Pízók! durva, paraszt, ocsmány természeti szókkal,
Én, szatirát írván, nem mernék élni; sem el nem
Hagyhatnám ollyannyira a Trágyédia színét,
Hogy ki ne láttatnék, a Dávus szól-e s az álnok
Pithia, aki Simót, neki hízelkedve, kifejte;
Vagy pedig a Szílen, kis Bakhus mestere s őre.
Ismeretes tárgyat formálnék versre, s hasonlót
Kezdene majd minden, de sokat fáradna hiába.
Olly nagy erő vagyon a rendben s helyes öszverakásban.
Ami közönséges, jut díszre, s tekintetet érdeml.
Erdei Faunusod olly gyengén enyelegni ne merjen,
Mint váras közepén született ifjacska, s e mocskos
Szája goromba trufát ne böfögjön; mert nemes, ősi
Patricius, s gazdag polgár illyenre neheztel,
S nem mindent, amin borsóra, dióra szokott nép
Tapsol, hall örömest, vagy itél jutalomra valónak.

Egy rövid, és hosszú szótag Jambust teszen, e láb
Gyors, s ez okért jambus-trimeternek mondatik, ámbár
A jambus hatszor hangzik, s mindvégig egyenlő,
Hogy lassúbb lévén fontosban hatna fülekbe,
Nemrég két hosszú vers-ízt fogadott fel, azokkal
Olly jól osztozván, hogy másod helyre s negyedre
Just nékik nem adott: ritkán él Akcius ezzel
S Ennius is híres trimeter-verseknek adói;
A nagy terhű vers a Költőt nyomja s gyalázza,
Hogy hamar írt s restűl, vagy nem tud verseket írni.
A rossz versezetet nem minden képes itélni;
És mí rómaiak sokszorta bocsánatot adtunk,

Mellyre poétáink méltók nem voltak. Az okból
Járjak-e hát s írjak szabadon? noha gondolom aztat,
Hogyha hibát ejtek, minden meglátja s miatta
Mégsem félhetek a feddéstől? Így ugyan ettől
Ment maradok, de dicséreteket nem várhatok. Oh ti,
Pízók! a görögök példányit szemre vegyétek,
S forgatgassátok jól éjjeli s nappali kézzel.
Úgy de atyáitok a Plautus versének örültek,
S mind azt, mind a tréfáit hírdetve csudálták;
Úgy van, jó szívből, nem örömmel mondom, eszetlen,
És, ha talám én s tí a trágár tréfa beszédtől
A tisztességest tudjuk különitni, s ha tudjuk
A jó vers hangját újjal kémlelni s fülekkel.

Thespis volt, kinek a Trágyédia kezdetit adják,
Ő szekerekre rakott bépiszkolt társakat és vitt,
Akik előadnák s zengnék drámáit. Utána
Eschilus a diszesb álorcát lelte s ruhát fel;
Ez, kis játékszínt deszkákból szerze, s beszédét,
Amelly fellengős hangú vala, mondta sarukban.
Jött ezután a régi komédia, s nagyra böcsűlték
Azt, de gonosz nyelvét méltó zabolára szorítván
A törvény, s tiltván, hogy senkit meg ne gyalázna,
A kar, megnémúlt, és rútúl hallgat azolta.

Ami poétáink mindent próbára vetettek,
S nem kicsiny érdemek az, hogy bátoron a görög írók
Nyomdokit elhagyván, a fő s köz rendbeli színre
Dolgoztak, s egydűl csak honnyosi tárgyakat adtak.
Rómát híressé, mint fegyvere tette, tehetné
Nyelve, ha munkáját megjobbítgatni szeretné

Minden versköltő; és késnék közrebocsátni.
Tí, oh Pompilius vérségei! vessetek ollyan
Verset el, amellyet hamar írt szerzője, s ki sincsen
A tízszer lemetélt körömig tisztítva, simítva.

A természeti észt s ösztönt mivel Abdera Bölcse
A kínzó reguláknál jobbnak tartja, s poétát,
Míglen egészséges, nem ereszt Helikonra; sok el nem
Vágja szakállát, sem körmét; rejtekbe vonódik;
Nem mosdik; mert úgy fog lenni belőle poéta,
S nyer szép hírt, ha fejét, mellyet gyógyítani három
Antieirák nem tudnának, soha meg nem akarja
Tisztíttatni Licin barbéllyal. S én botor ember,
Oh! ki mihent eljött kikelet, tisztúlok epémből;
Jobb verset mint én nem költene senki. De semmi.
Hát a fenkőnek tisztit most felveszem, amelly
A vasat élessé teszi, bár maga metszeni nem jó.
Megmondom, noha szándékom nincs írni poémát,
A Költő tisztit: honnan vegyen, amire néki
Van szüksége; s nevét mi segíti poétai hírre;
Elmondom, mi helyes, mi nem; és melly jóra vezérli
A tudomány; s neki melly nagy kárt szül az ostoba bolygás.

Erre neked kívánt segedelmet Szokrates adhat,
És lelsz gondolatid fejezésire szókat is osztán.
Aki tanúlta, miket kivánhat tőle hazája,
És miket a jó társ; mint kell tisztelni szüléket,
Testvér, vendéget; mint kell vígyázni Tanácsnak;
Mit tegyen, aki birói, s ki hadvezetői hatalmat
Vett, azt adja bizony mindenkinek, amire méltó.

A Költőt eleven példákra parancsolom immár,
S emberi erkölcsök vizsgálására kiküldöm,
Hogy vegyen a természettől természeti szókat.
Gyakran az olly drámán, amellyből sok nemes erkölcs
Fénylik az emberi szív hasznára, ha kelleme nincs is
A mesterségtől, s nem teljes cifra szavakkal,
A nép jobban kap, s örömestebb rajta megindúl,
Mint más szebben ugyan, de üres hangokkal üvöltőn.

A görögök, kiknek szép észt a Músa s kerekded
Szájat adott, nem egyébre hanem csak dücsre tekintnek.
A mí gyermekeink hosszas számokra fogatnak,
És az egészt (assist) száz részre felosztni tanulják.

Álbínus fia, mondd: Öt lattól elveszek egyet,
Mennyi marad? Nosza mondd. Négy. Jó! te belőled üdővel
Nem rossz gazda lehet; de ha hozzá egy latot adnék,
Mennyi? Hat. A pénz és nyereség rozsdája ha egyszer
A szívet megfogta, hogyan vársz cedrusolajra
Méltó verseket, és ciprusládába valókat?

A Költő, mikor ír, a hasznost nézze, vagy aztat,
Ami gyönyörködtet, vagy mindkettőnek arányzzon
Egyszersmind, úgy hogy gyönyöríttsen verse s tanítson.
A leckéd ne legyen hosszú, hogy azonnal eszébe
Fogja tanítványod, s híven megtartsa magában.
(Ami fölösleg sok, kifoly a teli emlékezetből)
A gyönyörítő vers az igaztól messze ne járjon.
Mind amit költesz, hogy más azt higgye, ne kívánd.
Lámia a megevett gyereket ki ne huzza hasából

Mint elevent. Az öregb céhbéliek, ami tanulság
Nélkűl van, nem szenvedik; a fő Rámnesek ottan
Távoznak, ha sanyar versek mondatnak előttök.
Minden szív és nyelv kész adni dicséretet annak,
Aki tudott hasznost édessel ögyíteni, s aki
Vídít, egyszersmind oktat könyvében. Az illyen
Munka szerez sok pénzt Sosinak; sőt tengeren által
Kelvén Íróját híreszteli szerte világban.

Vannak botlások, mellyekre behunyni szemünket
Illik; mert a húr sem pendűl mindaha, mint a
Kéz s akarat kívánja; magast ád néha, ha mély kell.
A nyíl sem leli meg mindég azt, amit ijesztett.
Amelly versezeten több szépség fénylik, azont én
Nem vetem el némelly mocskáért, mellyet az Író
Vagy gondatlan tett, vagy az emberi elme kerűlni
Gyarlósága miatt el nem tud. Hát mi lesz ebből?
Mint ki leírni szokott könyvet, s mindenkoron egyben
Vét, noha már meg volt intetve, bocsánatot a jó
Szívtől sem várhat; mint Hárfás, aki hibázgat
Szüntelen egy húron, méltó nevetésre: azonként,
Én azt, aki sokat botlik, Kerilusnak itélem,
És két, három jó versért kinevetve csudálom;
S én, ha vagy egyszer szemlélem szunnyadni Homérust,
A jámborra neheztelek és bosszonkodom; ámbár
A hosszú munkát nem bűn álomnak is érni.

A vers írott kép: közelebbről nézzed imeztet,
S jobban tetszik; amazt messzebbről, s jobbnak alítod
Árnyékon kíván ez, amaz láttatni világon,
S a hozzá értő embernek itéleti ellen
Bátor: emez tetszett, de csak egyszer; nézzed amaztat
Ellenben tízszer, s fog néked tetszeni tízszer.

Oh testvérid közt legüdősb! noha hallod atyádnak
Szájából a jót, s magad is törsz arra magadtól,
Halld amit mondok, s tartsd aztat erősen eszedben:
Némelly dolgokban, ha középhelyt nyerhet az ember,
Untig elég neki. A törvényt kitanulta jurista,
És prókátor, noha nem bír Messzala pörgő
S ékes nyelvével, sem, mint Kaszcellius Aulus,
Annyit nem tud, mégis ugyan böcsösek; de középhelyt
Tartani tilt Költőnek az ember, az isten, az oszlop.
Mint bomlott hangú hegedü vígságos ebédnél,
S a sűrű kenet, és a Szárdusi mézbe kevert mák,
Mert ezenek nélkűl lehetett jól enni, boszontó:
Úgy a vers, ámbár a szív örömére találták
Azt, ha magasságtól kezdett távozni kevéssé,
Mély alacsonysághoz közelít, s nem kedves előttünk.

Mars mezején ki nem ért fegyverhez, játszani nem mer.
A laptát, karikát, forgót az hajtja, ki érti;
A néző sokaság szabadon nevet a buta játszón.
Az, ki nem ért a versekhez, mer költeni. Hogyne?
Aki szabad, nemes, és olly nagy neki birtoka, mint kell,
S illik sorsához, s még, aki böcsűletes ember.
Amire kedvet, erőt nem akar neked adni Minerva,
Nem fogsz ahhoz; okosságod s eszed ebben igazgat.
Mégis majd hamit írandasz, hagyd, lássa itélő
Tarpa s atyád, s én is; tedd félre kilenckorig, otthon
Tartván kártyádat. Kitörölheted, ami ki nem jött:
Amelly szó kiröpűlt, soha nem tud visszaröpűlni.

A vadság fiait, mint Ég küldötte tanító,
Orfeus a gyilkosságtól elvonta s az undok
Élettől; ez okért mondják, hogy tigris, oroszlány,
S más efféle dühös vadak általa kegyre hozattak.
Amfion is Thébát kezdvén építeni, lantolt,
Mint mondják, köveket mozdított, mellyeket édes
Énekivel tetszése szerént helyeikre szorított.
Hajdan amaz Bölcsek tudtak választni magános
És közjószág közt, úgy isteni s emberi jus közt;
Elgátolták a csapodár szerelemnek az útát:
A férjnek kötelességét szívére kötötték;
Várasokat raktak, törvényeket adtak. Ezáltal
Nyertek tiszteletet s szép hírt a mennyei Költők,
És a versezetek. Jött két jeles elme, Homérus,
S Tirteus, aki hazájáért a nemzeti lelket
Élte feledtével bátran harcolni tanítá.
Versekben szólott, ki jövendőt monda, s ki józan
Erkölcsről ada leckéket. Fejedelmi s királyi
Szívek előtt kedvet vers által leltek az Írók.
A játék, melly a hosszas munkának utána
Tartatik, életadó örömet veszen a Musáktól:
Hát szégyen nélkűl lásd őket s lantos Apollót.

A természet vagy mesterség szüljön-e Költőt,
Azt kérdik sokan: Én a jó s szorgalmatos elmét,
Minden mesterség nélkűl, nem látom elégnek.
Egymásnak, mint hű társak, segedelmire vannak.
Aki dicséretesen pályáját futni törekszik,
Gyermek létében már szenvede, fárada s fázék,
Óvta magát bortól, szerelemtől. Aki üdővel
Pithia játékin sípot mert fújni, tanítvány
Volt az előtt, és félelmek közt hallgata mestert.

Az sem elég, ha imígy szólsz: Én csuda verseket írok.
Légyen utolsón rüh; nékem rút hátramaradnom,
S nyilván megvallnom, hogy azért buta bennem az elme,
Mert aztat nem iparkodtam kimivelni serényen.

Mint a kótyavetyén doboló sokat öszve kiáltoz:
Úgy ravasz embereket nyereségre magához idézget
Ollyan versköltő, ki sokat szánt, vet s arat, és ki
Pénzt usorára adott: ha kövér vacsorákat is adhat,
S a hitelét vesztette szegényt kétséges ügyéből,
Érte magát adván kezesűl, kisegíti: csudálnám,
Hogyha ezen boldog jól megválasztani tudná,
Kik legyenek hazugok, kik igaz szívbéli barátok.

Akit ajándékkal meg akarsz tisztelni, vagy inkább
Már megtiszteltél, munkádat előtte ne olvasd,
Míg szívén az öröm röpdös, mert egyre kiáltja:
Szépen, jól, helyesen! Majd elhalaványodik, és majd
Édes harmatokat kezd csöppöngetni szeméből,
Majd nagyokat toppant lábával, majd szökik, ugrál.
A pénzen fogadott siratók temetéskor ezerszer
Többet lármáznak, s többet cselekesznek azoknál,
Akik igaz szívből eredett fájdalmikat érzik.
Így gyakrabb indúlatokat mutat a hamis ember,
Mint a jó, ki nem orcátlan, nem csalfa dicsérő.
Mondják, a nagy urak borral kísérteni szokták,
S úgy ismerni meg azt, kit társnak venni akarnak.
Halld: te, ha verseket írsz, vígyázz: a róka perémű
Köntös alatt lappangó szív soha meg ne gyalázzon.

Quintilius, hamit olvasnál neki mondta: barátom,
Ezt, s ezt jobbítsd meg. Ha felelnél: többszöri próbát
Tettem már, de hiába; tehát törd öszve, s egészen
Verseidet, mellyek formátlanok, újra kohold ki.
Ha készebb volnál a verset menteni, mintsem
Megjobbítani, nem szólván rád hagyta, hogy immár
Ten magadat, s amid csak van, kedvedre szeretnéd.

A jó s a tudományokban szorgalmatos ember
Elvet üres verset; durvát fedd; íze-veszettre
Fordított tollal feketét húz, a buja cifrást
Megnyesi; ami homályban van, fényt annak adattat.
Nem tűr el kétes mondást; feljegyzi, minek kell
Más meg más formát a versben venni magára:
Lészen Arisztárkus: nem mondja, barátomat illyen
Kis hitvánságért megbántsam-e? Sőt bizony e kis
Hitvánság igazán kárára fog esni, kit egyszer
Rútúl megjátszott a hízelkedve dicsérő.

Mint azt, kit rossz rüh kínoz, vagy sárga betegség,
Vagy megtébolyodott, és szenved Lúna dühétől:
Úgy a megdőrűlt Versköltőt messze kerűlik
A Bölcsek, csak gyermekek űzik utána kacagván
Nagy vígyáztalanúl; ki, midőn az egekre feszített
Nyakkal jártában verset böfög; íme, lebotlik,
És mint a madarász, ki rigót les, kútba zuhan le,
Vagy más lyukba; kiáltoz ugyan: Jaj! Honnyosim, engem
Megszánván, jertek ki segítni; de senki nem indúl;
Sőt ha találkoznék ki kötélt neki nyújtana; kérdném:
Hogy tudod azt, nem kénye szerént ugrott-e le? s azt is,
Felszabadítását szívéből kéri-e, vagy nem?

S egy Szikulus Költőt említnék néki; halálát
Elmondom: hideg Empdokles, mivel isteni névre
Vágyott, a tüzes Etnának gyomrába beugrott.
A versszerzőnek légyen szabad ugrani, veszni.
Akit erővel akarsz életben hagyni, megölted.
Nem most tett Ő így: ámbátor húzza fel őtet
Egynémelly, ember soha nem leszen; az van eszében,
Hogy meghaltával nyerhessen nagy nevet és hírt.
Nem tudhatni miért farag olly sok verseket; atyja
Sírhalmára vizelt-e, vagy undokságra bolondult
Szent helyen; Ő dühös, az látszik, mind medve, ha zárát
Által törte: tudóst elkerget messze s tudatlant,
Olvasván nyavalyás versét nekik a fanyar Író;
Akit kézrekerít; meggyötri, valódi pióca
Míg teli nincsen alutt vérrel, nem ereszti el a bőrt.


ÓDÁK HORÁTIUSBÓL

I. 1
[MAECENASHOZ]

Fényes származatú, régi királyi vér,
Mecénás, különös gyámolom, édesem!
Soknak kedves öröm port az Olimpia
Síkján szedni hevest futva kocsin, s kitett
Jelhez gyors kereket meg nem akasztani,
Hogy pálmája legyen, melly az Egek felé
A föld Istenihez nyerteseit viszi.
Ez boldog mikor a római nép neki
Fő helyt társai közt adni iparkodik;
Az, bőségnek örűl, mellyet az Afrika
Gazdag földeiről csűreiben letett.
Van más, aki szeret szántani rá maradt
Atyjától telekén, s kit, noha Attalus
Kincsét néki ajáld, hasztalan ingerelsz,
Hogy hagyván mezeit ciprusi szálakon
Járjon tengereket, mint remegő hajós.
Fél kalmár, mikoron küszködik Est szele
Tenger habjaival, s áldja mezők paraszt
Csendét: mégis elő kél kicsinált hajón;
Nem tud tűrni szegény és sanyar életet
Van kit Massicum ó nedve kecsegtet el;
S dőzsöl kénye szerént csaknem egész napon:
Most sűrű levelű gallyak alatt hever,
Most szent ér fejinél csendesen aldogal.
Soknál kellemetes tábori sípolás,
S harsány kürt, s az anyák átka, gonosz hadak.
Ámbátor fiatal nője, feledkezik
Arról fürge vadász s hűs ligeten marad,
Ha vagy hiv ebe őz nyomdokiban csaholt,
Vagy hálóba tiport Marsusi Vad sűdő.
Repkény, nem buta fők bére, von engemet
Fő fő Istenekig: hűs liget, és szökő
Nimfák és Szatirok megkülönítenek
Alnéptől, ha nekem sípokat engedend
Euterpe, ha kegyes szűz Polihimnia
Tőlem nem tagad el leszbusi hangokat.
Ha nékem helyet adsz római Lantosok
Közt, a csillagokig büszke fejem felér.

I. 4
[L. SESTIUSHOZ]

A rút Télt s hideget gyönyörű Tavasz és Zefir feloldta:
S tengere szárazról hajók tolatnak:
Aklának nem örűl már a barom, a paraszt tüzének:
Rét sem fejérlik már az ősz derektől:
Jár Venus és járnak víg társai Hold világa keltén,
Kegyszűzek és Nimfák, öröm leányi,
A földet friss lábakkal verik, amidőn hevében
Vulkán serény Ciklopszi közt kovácsol.
Kent hajadat vagy zöld mirtus vagy az új virág kerítse,
Az, mellyet a lágy föld ma szült magából.
Most kell áldozatot Faunusnak is adni zöld berekben,
Akár gidát kíván, akár juhocskát.
Sárga Halál bátor lábbal meri rúgni pór tanyáját
S Király szobáját. Oh te Sexti! nem hágy
E kicsiny életnek siető kora nagy reményre várni;
Majd elnyom Éj el, s a mesés setétség,
S bézár Plútónak szűk udvara, ahová ha mentél;
Sem kocka nem fog tenni bor-királlyá,
Sem bámúlóvá Licidás szeme, mellyre most sok ifjú
Felgerjed, és majd Szűzeink hevűlnek.

I. 8
[LYDIÁHOZ]

Lidia, Isteninkre
Kérlek én, mondd meg Szibarist mért fogyatod tüzeddel;
Mért fut el a mezőtől,
Bátor izzasztó meleget s port egyaránt kiállhat;
Mért nem akar vitézlő
Ifjainkként fran-paripát vas zabolán vezetni?
A Tiberist kerűli;
Hév s gonosz vérű viperát mintsem olajt megillet.
Karjai megpuhultak,
Kékesek, miglen katonás fegyver alatt valának;
Majd kelevézt hagyított,
Majd arányon túl karikát nagy nemesen szalasztott;
Most kunya módra lappang,
Mint Thetis kedves fia tett trójai gyászesetkor,
Hogy dühös ütközetre
Férfi dolmány, büszke sisak menni ne kinszerítné.[15]

I. 11
[LEUCONOÉHOZ]

Tudnunk nem szabad azt, Leuconoe, vége mikor leszen
Éltünknek; Babilon sem veti fel számaival, ne kérd.
Inkább hát okosan tartsd magadat készen akármire.
E tél, mellyet adott Jupiterünk, s melly az olasz sikot
Ellensége gyanánt szirteihez hányja, talám nekünk
Végső: légy eszeden: hozz ide bort; e kicsiny életet
Naggyá semmi remény nem tesz: elfuthat irígy korunk:
Kapd meg mát szaporán: holnapinak semmi hitelt ne adj.

I. 18
[P. QUINTILIUS VARUSHOZ]

Szőlőtőt szaporíts, fát ha szeretsz, Váre, tenyészteni;
Tíbur földe szelíd, rakd meg azont és Katilus hegyét;
Mert a szárazakat terhek alatt engedi sinleni
Isten: szívharapó gondok egyébként nem is oszlanak.
Koldust, vagy katonát, hogyha ivott, látsz-e szomorgani?
Sőt mellyik nem örűl, Bacchus apánk s szöszke Venus, neked?
De hogy túl ne ugorj a kis-ivó Liber ajándokin,
A Centaurusok és a Lapiták közt kiütött had int,
Int a Sithonusok rettenetes mennyköve Evius,
Kiknél a bujaság, ami szabad s nem szabad, az között
Nem lát semmi határt. Tégedet én, nyilt szívű Bassaris
Nem rázlak meg; elő sem ragadom balgatagúl, miket
Lombok rejtenek el. Zengni ne hagyd a berecinthusi
Szarvat s düh-dobolást, mellyet az Ön-vakszeretés követ,
És a Hír-keresés, melly magasan tartja üres fejét,
S a Hit fényes üvegként mutató s titkot eláruló.

I. 22
[ARISTIUS FUSCUSHOZ]

Aki ártatlan, s üres a gonosztól,
Elvagyon Maurus kelevéze nélkűl:
S nem szorít mérges nyilakat tegezben
Oldala mellé:

Járja bár forró Libiát s veszélyit,
Vagy fagyos bércit fene Kaukasusnak:
Járjon ott, amerre megyen regéknek
Tárgya Hidáspes.

Mert, midőn zengém Lalagét Sabínum
Erdején, s túl gondtalan, imhol! ámbár
Fegyverem nem volt, szaladásnak indult
Farkas előttem.

Dauniás, makkos ligetében, illyen
Vad csudát nem lát, Juba földe sem szül,
Mord Oroszlányok nevelője, száraz,
Puszta tanyája.

Engemet tégy olly sivatag mezőkre,
Mellyeken nyárnak szele fát nem éleszt,
Mellyeken vastag levegő, s büdös köd
Fekszik örökké:

Tégy közelb a Nap szekeréhez engem,
Lakhatatlan földre: ha édesen szólt,
Édesen hozzám Lalage mosolygott,
Kedvesem ott is.

I. 23
[CHLOÉHOZ]

Futsz tőlem Kloe mint őzfi, ki rengeteg
Erdőben remegő anyja után heven
Esdeklik, szaladoz, fél
Szellőtől is az oktalan;

Mert vagy zörgeni kezd a leveles haraszt
Szélfujtára, vagy a csipkebokor mozog
Gyiktól, szíve legott ver,
S reszketnek neki térdei.

Mit futsz? Nem vagyok én Afrika tigrise;
Nem kivánlak azért, hogy megemésszelek.
Immár hagyd el anyádat;
Illik férfihez ért korod.

I. 27
[A BARÁTOKHOZ]

Trácok dühödnek víg poharak között:
E vad szokással félre! Szemérmetes
Bacchust veszett kedvvel, legények,
S vérrel egyítve nem illik inni.

Bor s gyertya, és a Médusi kard igen
Nagyon különböz. Szünjetek a gonosz
Zajtól, s maradjon békességben
Mindenitek könyökére dőlve.

Akartok engem társnak? Opuncia
Megilla testvérbátyja jelentse ki,
Miféle sebben boldog, és melly
Nyíl legyen a veszedelme néki.

Hallgatsz? Egyébként én nem iszom veled.
Akárki bírjon tégedet, úgy hiszem,
Annak tüzéért nem pirulhatsz,
Mert te nemes szerelemre szoktál.

Jelentsd ki! titkot tartani tud fülem.
Boldogtalan! Melly rettenetes veszély
Fogott el, ah ifjú! szerencsésb
Lángokat érdemel a te szíved.

Melyik boszorkány, s hol keres olly füvet,
Mellyel segítsen? Melyik az Istenek
Közt olly erős? E szörny-Chimaerán
Pegazus is nehezen tehet ki.

I. 28
[ARCHYTASHOZ]

Téged, tengernek, földnek mérője s fövénynek,
Melly számot halad, Archita, téged
Mátínus partnál környűl vesz kis por-ajándék;
Semmit nem használa tenéked,
Aki haláloznál, egeket vizsgálni merészen,
S csillagokon túl járni eszeddel.
Elhúnyt Tantalus is, kihez Istenek enni menének.
S égbe bevitt Tithónus is elhúnyt,
S akit titkaival Jupiter megtisztele, Minos;
Panthoideszt is Tartara bírja
Ismét Orkusban; noha ő a Trójai hadkor
Élt, amit bizonyíta paissal;
Bőrt s inakat, nem mást, ada a korm-fogta Halálnak
A nagy természetnek, igaznak,
Mint vallod, nem hitvány mestere. Egy komor Éj s út
Vár mindent: kell menni, ha szólít.
Másokat a Furiák vetnek vad Marsnak elejbe:
Éh tenger sokakat elnyel örökre.

Vén s fiatal sűrűn hal, s húll temetőbe: Hekáte
Senki fejét sem hagyja nyiretlen.
Engemet is Nótus, Orionnak társa, rohanván
Illirikum habos öblibe fojtott.
Jersze Hajós, és e temetetlen csontokat, e főt,
Mint illik, jól hintsd be homokkal.
Úgy, ha gonoszt készít az Olasz tengerre borongó
Eurus, Venusiumra leszálljon,
S erdőjére; te légy boldog s ment tőle: jutalmúl
Mindünnen nyereségre segítsen
Őre Tarentumnak Neptúnus s Jupiter. Ezt nem
Tenni, előtted semmi? de majdan
Meglakol ártatlan maradékod, sőt magad, amint
Érdemled, fogsz érni hasonlót.
Megvetsz? bosszút áll rajtad kérésem; azontól
Áldozatok fel nem szabadítnak.
Bár ha sietsz is, jer, kis üdő kell: vess ide három
Ízben port, s mint tetszik, evezz el.

I. 29
[ICCIUSHOZ]

Irígyled, Ikci, boldog Arábia
Kincsét, s azért most friss sereget szedetsz
A még le nem győzött Sabaea
S Média nagy Fejedelmi ellen,

S békót koholtatsz! Lészen-e Szűz; kinek
Férjét megölted, szolgaleányod, és
Ifjú az udvarból, ki töltsön
Bort neked, illatos üstökével;

Ifjú, ki nyillal bánni tud atyjaként?
Már kik tagadnák, hogy patakok magas
Hegyekre folyhatnak, s fejéhez
Visszafelé Tiberis szaladhat?

Te, a Panétus könyveit, és amaz
Nagy Socratesnek bölcs hagyományait,
Mind öszve, páncélért; igérvén
Jobbakat, itt hagyod? elcseréled?

I. 30
[VENUSHOZ]

Oh királyasszony! ki Knidost, ki Páfuszt
Tartod és Ciprust, Glicerám tenéked
Templomot szentelt; könyörög, jer abba
Lakni örökre.

A heves gyermek veled és övetlen
Gráciák s Nimfák legyenek, s Juventás,
Akit édessé te teszesz; de hozd el
Merkuriust is.

I. 31
[APOLLÓHOZ]

Mit kér Poétád most, mikor új borát
Apollo, néked tölti edényiből?
Nem kér kövér Sardiniában
Nagy teleket, se Kalabriának.

Nem kéri hizlalt gőbölyeit, vagy a
Dús Indiának csontait, érceit,
Sem ez mezőt, mellyet Liternus,
Csendes erű folyadék, harapdál.

Kalési szőlőt Az, kinek a kegyes
Szerencse nyújtott, messen: igyék kevély
Kalmár aranyból, s Syriában
Fűszereken borokat cseréljen,

Az Isteneknek kedvese; büntelenül futos
Tudniillik a nagy tengeren. Én, ha van
Olajgyümölcsöm, gyenge málvám,
S endiviám, megelégszem azzal.

Amit szereztem, teljes erőben azt,
S ép ésszel, add oh Látoe, költeni
Tudhassam, engedj értt, de nem rút
Kort s citarát örömödre, kérlek.

I. 34
[ÖNMAGÁHOZ]

Az Istenekről, miglen az esztelen
Bölcselkedés vitt, ritka s kevés vala
Gondom: vitorlát most eresztek,
S visszafelé vezetem hajómat,

Amerre járt volt. Íme Diespiter,
(Villámtüzével többnyire felleget
Hasít) előjött tiszta nappal
Gyors szekerén, s iszonyún ledörgött

S a renyhe föld, a tévelyegő folyók,
Stix és setétes Taenarus éktelen
Barlanga, s az Atlás vége zúgni
Rettenetes morogással indult.

Nagyot kicsinyből tenni tud; a jeles
Fényűt homályban rejtheti Isten el:
Ettől haraggal vonz, amannak
Ád koronát s vigan, a Szerencse.

I. 35
[AZ ANTIUMI FORTUNÁHOZ]

Oh Antiumnak Szente, nagyasszonya!
Ki a Halandót felveheted kicsiny
Sorsból, ki a pompás szekérből
Sírba taszíthatod a Kevélyet:

A bús Szegénység tégedet áld, imád;
Az is hatalmas voltodat ismeri,
Ki Karpatos mélyén keresztűl
Bithiniába siet hajóján.

A büszke Dákus s a szaladó Scita,
Retteg tetőled: fél Latium s egyéb
Várak: remegnek vad Királyok
Annyai s a biboros Tiránnok,

Ne rugd az álló oszlopot el gonosz
Lábbal: ne légyen cimbora, melly lator
Fegyvert fogasson Csendesekkel
Törni le a birodalmi széket.

Mindég előtted járdogal a kemény
Szükség: temérdek láncokat, ékeket
Hordoz: kegyetlen kajcs is és ón,
Már lefolyó, vagyon érc-kezében.

A jó Remény, a ritka, fejér ruhás,
Hivség szeret csak tégedet, és veled
Marad, ha más szinben haraggal
Költözöl is jeles udvarokból;

Az állhatatlan nép pedig, és hamis
Lotyó kerűl, s a Csalfa, kivel boros
Hordód fogyott, terhelt igádtól
Fél, s veled azt nem akarja húzni.

Caesárt, ki indúl messze, Britannia
Ellen, vezéreld; és imez ifjakat,
Kik már ijesztik Napkeletnek
Részeit a vörös Óceánnál.

El kell pirulnunk sebhelyeink miatt.
Jaj, vért rokon kéz önte! Kemény korúk,
Mi! elfelejtvén Isteninket
Szemtelenűl rohanánk gonoszra;

Ahol csak oltárt láta lator szemünk,
Elhánytuk azt mind. Oh tegyed újolag
Ülőbe tompult fegyverünket,
S Massagetára s Arabszra fordítsd

II. 5
[LALAGÉ SZERETŐJÉHEZ]

Nem tört igához még nyaka, tisztire
Hozzá hasonló társnak elégtelen,
Eltűrni sem képes teherrel
Rá hevesen rohanó szerelmét;

A zöld mezőkön jár esze s kedve kis
Ünődnek: ottan hűlti nehéz hevét
Folyókban, avagy játszik, ugrál
Társaival vizenyős füzesben.

A nem szelíd szőlőre ne gerjedezz;
A kék gerezdet majdan az ősz, ki más
S más színre változó, pirossá
Festi, s megérleli szép gyümölcsét.

Majd felkeres; mert a fiatal kor ég,
S nő: tőled elvett éveket ád neki:
Majd, félre vetvén szűz szemérmet,
Fog Lalagé csalogatni himfit.

Szerelmetesb mint szép de makacs Kloe
S Klóris: fejér hó válla, ragyog s mosolyg,
Mint tiszta hold tenger vizében
Éjtszaka, vagy Knidos ifja, Gyges,

Kit a leányok közt idegen szemek,
Bár jól tekintsék, megkülöníteni
Nem bátrak, olly kétséges arca,
Férfi-e vagy hajadon leányzó.

II. 6
[SEPTIMIUSHOZ]

Gádesig, s hol nem tud igánkra térni
Kantaber, jőnél velem, és odáig,
Hol komor vadság morog Afrikának
Tengere mellett,

Septimi! Tibur, helye Argeusnak,
Vajha vénségem nyugodalma légyen,
S engemet, kit megtöre tenger, út, had,
Végre vigasszon.

A kemény Párkák ha kitiltnak ebből,
Elmegyek gyengén födözött juhoknak
Szép folyójához, mezejére lakni
Régi Phalantnak.

E vidéknél nincs gyönyörűbb világon;
Méze jóságát nem előzi Hibla,
Zöld Venafrum sem hoz olajgyümölcsöt
Jobbat inyünknek.

Lágy telet hosszas tavasz ér: barátja
Bacchus Aulonnak, s ez amazzal áldott,
Jól Falernustól nem irígyli szőlős
Vesszeje nedvét.

E magas s boldog hely ohajtva vár ránk
Hű barátodnak, te poéta s hű társ,
Itt meleg hamvát szomorú könnyekkel
Öntözöd egykor.

II. 10
[LICINIUS MURENÁHOZ]

Boldogabbúl élsz, ha magasra nem vágysz,
Sem midőn a vészt okosan kerűlöd,
Nem nyomod mindég közelebb az álnok
Partra hajódat.

A közép sorsú, arany életében,
Ronda hajlékot nem akar lakásnak,
És irígylendő palatát sem óhajt
Józan eszével.

Több szelek rázzák az egekre nőtt fát;
A magas tornyok nehezebbet esnek;
A sebes villám meredek hegyeknek
Bércire csapdos.

Balszerencsében bizik a Reményhez,
Jóban a rossznak jöhetére gondol,
S tőle tart a Bölcs. Jupiter komor télt
Visszahoz és űz

Jóra fordúl még valahára dolgunk;
Néha Músáját dalolásra kíszti
Phoebus, és lantját veri, nem feszíti
Szüntelen íját.

Légy merész s ébredt, ha szerencse késért,
Légy előlátó, ha dagad vitorlád,
S kelleténél jobb szele van, ne késsél
Öszveszorítni.

II. 11
[QUINCTIUS HIRPINUS HOZ]

A harcra termett Kantaber, és, kitől
Messzére választ minket el Adria,
A Seytha, mit gondol, ne kérdezd,
Birtokidért se remegj; kevéssel

Elégszik éltünk, Hátra fut a kies
Ifjúi kor s víg kellem: elűzdögel
Pajkos szerelmet s könnyed álmot
A haja-hagyta sovány öregség.

Hullnak Tavasszal büszke virágai;
A Holdnak is szép két szeme változik.
Mit gyötröd a kis lelket azzal,
Ami nagy és neki foghatatlan?

Miért nem inkább, míg lehet, e magas
Fenyő, vagy e szál Plátan alatt iszunk
Eldőlve, kenvén ősz hajunkat
Rósa s Levendula illatokkal?

Szétoszt emésztő gondokat Évius.
Hej, szolgagyermek, jersze! ki oltja el
Falernumunknak lobbal égő
Lángait e lefolyó patakból?

Ki fogja Lídát rejtekiből idő
Elcsalni? Hozzon, mondd, elefánttetem
Lantot; siessen, s mint Lacéna
Kösse haját szaporán csomóba.

II. 14
[POSTUMUSHOZ]

Hajh, elsietnek, Posthume, napjaink!
A jámbor erkölcs sem tud az érkező
Ránc s vén kor ellen védni minket,
S felszabadítani a haláltól;

Nem; bár naponként egy bika vérivel
A durva Plútót kérleled is, kinek
Komor folyóján túl temérdek
Gerion és Titius szomorgnak.

Tudniillik, akik föld javain lehünk,
El kell eveznünk rajta, legyünk Urak,
Legyünk Királyok, vagy parasztok,
És alacsony hurubák lakói.

Hiába féljük Mars fene fegyverét,
S haragra gerjedt Adria habjait:
Hiába távoztatjuk őszkor
Délszaki szél hidegét magunktól;

Meglátjuk a rest, kormos, erőtelen
Kocítus undok folydogaló vizét,
S gonosz leányit Dánausnak,
És Szizifust, ki követ kerenget.

Házad, meződ, szép asszonyod elmarad;
Úgy e kies fák tőled igen rövid
Üdőre dajkáló Uroktól:
Ciprusod, a szomorú fa, késér.

Méltóbbra száll majd száz lakatos borod;
Dőzsölve Ő s föld issza meg a javát,
Millyent szokás késő ebédkor
Hordani Főpapok asztalára.

II. 16
[POMPEIUS GROSPUSHOZ]

Csendre vágy, akit zajos Égeumban
Megkap a szélvész, mikoron borongó
Felleg a Holdot födi, s a Hajósok
Csillaga eltűnt.

Csendre vágy a had dühe szülte Tráce,
A tegezhordó deli s nyalka Médus
Csendre vágy, mellyel sem arany nem ér fel,
Sem bibor és gyöngy.

A beteg szívnek nyomorú csatáit,
A magas házak födelin koválygó
Gondokat nem kincs veri, nem poroszló
Kergeti széllel.

Boldog a kis sors; kinek asztaláról
Só edény, melly rá maradott, fejérlik,
Kit remény s undok nyereség, ha alszik,
Fel nem ijesztget.

Sokra mit célzunk rövid életünkben?
Mit futunk más más nap alá? Ki volt az,
Honja hagytával ki magát magában
Tudta kerűlni?

A pokol bú s gond evez a Hajóssal
A lovag dandárt követi, sebesb mint
Szarvas, és felhőt rohanással űző
Fergeteges szél.

Légy ma víg, holnap mi leszen, ne vizsgáld,
Csendesen tűrd el, ha mi rossz szorongat.
Senki nem volt még igazán szerencsés,
S boldog egészen.

Híres Alchilles mi hamartan elhalt!
A vajutt Tithon mi soká nyavalygott!
Majd talám, amit te hiába várnál,
Megnyerem én azt.

Száz sereg nyájad szaporít, körűled
Gőbölyök bőgnek, paripák nyerítnek.
Tégedet bársony takar és kifestett
Véknya selyemnek.

Nem hazug Párkám ada kis Majort, és
Kis tehetséget dalolásra nékem,
Már nem aggódom, mit itél felőlem
A gonosz alnép.

II. 18
A FÖSVÉNYHEZ

Házamat nem ékesítik
Márvány, arany, szép csontok Indiából,
Sem gerenda, melly Hymetten
Nőtt, s Afrikának vágatott határin,
Nem neheztel oszlopimra.
Ismertelen sem húztam én magamhoz
Attalus királyi kincsét.
Selyemfonóim nincsenek, se bársony
Gyengesége nem takar be.
Főbb kincsem a hívség s az ész-tehetség,
Ílly szegényt szeret nagy Úr is.
Nem kérek Égtől többet és nagyobbat,
Sem hatalmas udvaromtól;
Elég ajándék énnekem Sabínum.
Nap napot siettet és űz,
Új hold világa jő s megént enyészik.
Dús, te kit halál kerülget,
Márványokat vásárlasz öszve, s házat,
Sír helyett, akarsz rakatni;
A morgolódó mélyre Bája mellett
Kelsz ki, s partain szorítod,

Mert amivel birsz szárazon, kevés az.
Ami több, te telhetetlen,
Elszántod a mesgyéket, és határt vetsz,
Mint neked tetszik, magadnak.
Szegény, de híven tisztelő barátod,
Tőled így szenved gyakorta;
Férj s nője elkergettetik, s ölében
Házi Istenit, s ruhátlan
És rusnya gyermekit vivén, szalad, sír.
Mindazáltal a hatalmas
Gazdát is a mindent nyelő nagy Orkus,
Várja tágas udvarába.
Több kell-e? Egyaránt föld nyilik világban.
Mind szegénynek, mind királynak.
Aranyt igére a ravasz Prometheus,
Vissza hozzánk hogy hozatnék;
Hiába; mert meg nem hajolt csalóka
Fényre a komor Poroszló.
Ez, a kevély s dús Tantalust s faját is,
Zárva tartja tömlöcében:
Ez, a szegényre s szenvedőre, őtet
Hivja vagy ne hívja, hallgat.

III. 5
[AUGUSTUS DÍCSÉRETE]

Hallottuk Égben dörgeni Jupitert,
S hittük hatalmát: láttatos Istenünk
Augusztus; a Persát s Britannust
Római járom alá vetendi.

Krasszus vitézlő népe hogy elfajult!
Rút férj, előszült rab, katonáskodott
Ipával. Oh visszára fordult
Curia, s hajdan erős, nagy erkölcs!

Médus Királyért víva-e Appulus
És Marsus? A név, szent pais, öltözet
Eltűnt eszéből, bátor állna
Róma, s az Istene Veszta és Zeusz.

E gondolatból bölcs Regulus nem állt
Cserére, példát adni iszonykodott,
Melly a jövendőbélieknek
Kárt s veszedelmet okozni tudna,

Ha a legénység szánakodót magán
Lelhetne. Láttam függeni római
Zászlókat én a templomokban,
S könnyeden elragadott dridákot

A Poenusoknál, mondd Regulus, s szabad
Polgárainknak karjaikon kötő
Szíjat: kapunk nyiltan valának:
Római Mars ugarolt mezőkön.

Pénzen kiváltott fegyveres élesebb
Leszen? Gonoszhoz károkat adtatok.
A gyapju elvesztett fejérét
Nem veszi vissza magába többé.

A bátor erkölcs is, ha kiveszni tért
Egyszer, fajult szivben nem ohajt helyet,
Mint a fogójából kiverhüdt
Vad suta, félni szokott az ollyan,

Ki hitszegőknek hitt s megadá magát:
S az más csatában Poenusokat tipor,
Ki gyáva szíjat vont karokkal
Tűrt, s botor ott remegett haláltól,

Hol a Dücsőség életet osztogat.
Békét hadért mert kérni? Gyalázatos!
Oh, oh te Karthágó! magasbra
Vitt az Olasz veszedelme téged!

Mondják, szemérmes Hitvese csókjait,
S kisded szülöttit, mint fogoly, elveté;
A földre nézett, s addig állott
Férfiasan komor arcalattal,

Miglen tanácsát, melly különös vala,
El nem fogadták a haza atyjai;
S könyveztek a nagy Bujdosóra,
Amikor elsietett, baráti.

Jól tudta, melly kín várakozik reá:
Ő mindazáltal hív rokonin s egyéb
Népen keresztűl tört magának
Visszafelé menetében útat;

És, mintha szorgos dolgaitól üres
Lévén, Venáfrum rétire vagy kies
Tarentum erdőjére vágyván,
Menne magát kipihenni, elment.

III. 8
[MAECENASHOZ]

Márs kalendáját minek ülöm én meg,
Nőtelen lévén: minek e virágok
E rakás temjén, eleven gyep, és szén
Rajta, csudálod,

Nemzeted s Grájok tudományit értő.
Víg lakást s kecskét fogadék Libernek,
Én, kinek lelkét csak alig hogy el nem
Vette ledőlt fa.

E nap évenként jeles, és az, amelly
Szurkozott korsóm dugaszát lerontja,
Melly, midőn Tullus valla Consul, inni
Kezde be füstöt

Jersze, Mecénás, mivel ép barátod,
Száz pohárt hajts fel: valamíg kivirrad,
Itt mulass: minden harag és kiáltás
Messzire légyen.

Tégy le várasról bajos aggodalmat;
Nem mozog Dákus Kotizon csoportja;
Pártütő Médus maga lőn siralmas
Veszte magának.

Régi ellenség Spanyolok határin
Kantaber szolgánk, s valahára láncunk
Rabja: tágított ivein, s mezőkről
A Scyta lódul.

Nincs, ki a népet fenyegesse: tennen
Dolgodon sem kell igen elmerülnöd:
Amit órád nyújt, vigan éld, s magadtól
Gondokat űzz el.

III. 10
[LYCÉHEZ]

Innád bátor amaz vég Tanaist, Lice,
Vad férj nője: szemed sirna reám, midőn
Elnyújtózva kemény Éj-szeleket keményb
Ajtódnak küszöbén türök.

Mert nem hallod-e, mint zúg, mi kegyetlenűl
Ordít Észak ezen gondosan ültetett
Erdőd fái között? Mint jegesíti meg
Éles Jupiter a havat?

Térj már észre; Venus gyűlöli a kevélyt.
Elpattanni szokott a feszes íj. Ne légy,
Mint volt kedvesihez Penelope, konok;
Téged római föld nevelt.

Oh, ámbár sem aranylánc, sem esenkedés,
Sem halvány szeretők képe, sem elcsapó
Férjed Pierisért lángodozó tüze
Nem mozdít: az alázatost

Szánd mégis: te kemény cserfa, te nem szelídb,
Mint a maurusi hév föld hideg állati.
Mindenkor küszöböt vagy zuhogó esőt
Nem szenvedhet el oldalam.

III. 13
[BANDUSIA FORRÁSÁHOZ]

Oh Forrás, ragyogóbb mint üveg, érdemelsz
Bort és illatozó gyenge virágokat!
Holnap nyersz bakot: immár
Szarvas homloka, s harcokat

Kezd harcolni, s Venust űzni: haszontalan;
Mert néked nevelém; hűs vizedet piros
Vérrel festi ki pajkos
Nyájam ki nevedékenye.

Nem tudhat teneked hév meleg ártani;
Sőt kedves hideget nálad igás ökör
Fáradsága után lel,
S a széllel legelő barom.

Fel fog téged is a Hír, mivel énekem
Tölgyfád, melly bele nőtt hézagos öblibe
E kőszikla-halomnak,
Mellyről szökve cseveg vized.

III. 18
[FAUNUSHOZ]

Amidőn jársz, kelsz mezeim határin,
Pán, szökő Nimfák szeretője! légy jó
Diszke nyájamhoz, ha gidám eleste
Kedves előtted

Minden év végén, ha Venus szerette
Társa, a korsó teli van borommal;
S régi oltárod szagos illatokkal
Bő füvet éget.

Játszanak barmok szanaszét mezőkön,
Amidőn megtér ötödik December:
Ünnepet tart a falu, csendesen van
Rétein ökre.

A juhok bátrak kinevetni farkast;
Lombokat hánynak neked a nagy erdők;
A kapás tombol s veri a megútált
Földet örömmel.

III. 22
[DIANÁHOZ]

Szűz! vadon berkek s hegyek őrizője,
A Szülők három szavain megindulsz,
S a haláltól elragadod, te hármas
Isteni asszony:

Szent legyen néked majorom fenyője!
Mellyre évenként örömest kanomnak,
Aki készűl már agyarozni mással,
Vérit elöntöm.

III. 23
[PHIDYLÉHEZ]

Ha tárt karokkal szívedet Ég felé,
Midőn kel új hold, Phydile, felfogod,
S temjént, göbét és új gyümölcsöt
Áldozatúl viszesz Isteridnek:

Szőlőd nem érez kárhozatos szelet,
Gabnádra sem fog szállni sovány üszög;
Ép, víg marad gyengécske nyájad
Majd, ha komor levegő lesz őszkor.

Azon tuloknak, melly havas Algidus
Bércén s homályos tölgyei közt legel,
Vagy Alba rétén nő kövérré,
Főpapi balta veendi vérét.

Ezt, bár akarnád, nem cselekedheted;
Miért is ölnél sok juhot el, te, ki
Zöld mirtuságból s rosmarinból
Kötsz koszorút kicsiny Istenidnek.

Oltáron a jó szív s vele tiszta kéz,
S kis liszt, sisergő só lobogó tüzön,
Engesztelőbb, mint drágalátos
Áldozat, Isteneid haragját.

III. 26
[VENUSHOZ]

Éltem leányok kedvetekért minap,
S voltam vitézek közt nem alávaló:
Most már ezen templom falára
Fegyverimet feladom Venusnak.

Itt függjön a bal részen az éjjeli
Lámpás, az ív, itt függjön imez dorong,
Melly a betett ajtót előttem
Tudta ijeszteni és kitárni.

Oh Szent! ki boldog ciprusodat birod,
S a hótalan Memphist, nagy Uralkodó!
Érezze már egyszer kegyetlen
Ostorodat Kloe büszkesége.

III. 28
[LYDÉHEZ]

Neptúnus jeles ünnepén
Jobbat mit tehetek? Hozz ide, Lída, bort,
Hozd a Caecubumit hamar.
A bölcs ész rekeszit törd fel erővel is.
A Dél, látod, alá hajol,
Mégis, mintha sebes mentiben állana
A nap, resten adod fel azt
A bort, melly Bibulus Consul alatt teremt.
Neptúnus minekünk leszen
És a Nereidek zöld haja énekünk.
Te horgas citarán zenegd
Látónát s siető Cinthia íjait.
Végversem, kit ural Knidos
S fénylő Cykladesek, zengi, s ki Páfuszán
Hattyuk szárnyaikon röpös;
Illendő dalokat mondok az Éjnek is.

IV. 7
[MANLIUS TORQUATUSHOZ]

Elszaladott a hó: fű jő már vissza mezőkre,
Fáknak is új haja nő.
Változik a föld-szín, megapad patak, és ki nem öntvén
Partra foly árka szerént.
Grácia, két testvérével s Nimfákkal, övetlen
Járni s enyelgeni mer.
Halhatlant ne remélj; int év, int óra is, amelly
Jó napokat ragadoz.
Enyhítnek hideget Zefirek: Kikeletre halált hoz
Nyár, ez is élni szünik;
És majd, a bő Ősz ha kiönti gyümölcseit, ismét
Itt terem a henye Tél.
A gyors Hold ezeket, ha kivesznek is, újra teremti;
Mink, ha oda leesünk,
Hol kegyes Enéás, dús Tullus s Ankus alusznak,
Por, hamu, semmi vagyunk.
Értük mái napot, de ki tudja, ha adnak-e nékünk
Holnapot Isteneink?
Arra mohó kezeket nem nyújt fiad, amit előle
Kényed elélt szabadon.
Majd ha lealkonyodol, s Mínos fog hozni felőled
Fényes itéleteket,
Torquát, vissza nem ád sem fő Nem, sem jeles erkölcs.
Sem tudományos erő.
Mint pokol éjekből nem menti Diána szemérmes
Hippolitust soha ki;
Lethe vizétől sem szabadítja meg a neki kedves
Piritoust Teseus.

IV. 10
[LIGURINUSHOZ]

Oh, majdan te kemény fajta, Venus díszeivel ki birsz!
Mint vélnéd, hamarább meglepi pih büszke pofáidat,
S melly most vállaidon lengedez, elhull fiatal hajad,
S tüskés szőr gyönyörű rósa helyett nő ajakid körűl.
Sem tükröd Ligarint nem mutat: ah jaj! keseregve szólsz,
Melly ésszel ma birok, mért nevedék nem, vagy azon friss arc
Mért nem jő vissza rám most, mikor így gondolok, érezek.

IV. 13
[LYCÉHEZ]

Kérésemre hajolt, oh Lice, már hajolt
Kérésemre az ég! Rút banya vagy, s akarsz
Szépnek látszani mégis;
Játszol, s szemtelen iddogalsz.

Ámor, kit noszogatsz ittasan, és kinek
Torkod reszketeges dalt hörög; énekes
Klórisnál mulat; annak
Vídám ajka körűl lebeg;

Mert száradt csaliton hírtelen átröpűl;
Gyűlöl tégedet is, mert kiveszett fogú,
Mert elráncosodott vagy,
S téged főd hava undokít.

Sem bársony ruha, sem drága selyem s nyakon
Fénylő gyöngy teneked vissza nem adja már
Elmúlt éltedet: Az, nagy
Évkönyv zára alatt marad.

Hol van, hajh! hol amaz kellem, amaz piros
Szín? Abból valamid, csak valamid, van-e,
Amid léhe szerelmet,
S tőlem szívemet ellopá.

Szépség csak te valál szép Cinarán kivül;
De tőlünk Cinarát elragadá hamar
A végzés, az irígy sors;
Nálunk hagyta tovább Licét,

Vén varjut. Sok üdőt él Lice, s ifjaink
Őtet megröhögik csintalanúl, amaz
Fáklyát, melly lobogó volt
Hajdan, most elaszott hamu.


MARTIALIS KÖNYVEIBŐL

I. 55

Még kívánsz-e, akarsz-e több barátot?
Látom, sok van: azok között magamnak
Helyt kérek, ha lehet, ne vess azért el,
Hogy még új vagyok, ám azok valának
Kik most régiek: azt tehát, csak azt nézd,
Ujból régi barát hogyan lehessen.

IV. 77

Nem kértem soha kincset Istenektől,
S víg voltam s megelégedett kevéssel.
Szegénység, te, bocsáss meg, én barátod
Nem lészek. Van ok erre? Van; pedig nagy;
Hogy lássam Zoilust lelógni szegről.

VIII. 69

Csak a régieket csudálod, a holt
Költőket, s azokat magasztalod fel:
Nem bánom, de ne bánd te is ha mondom,
Kedvedért Volocerra, nem halok meg.

VIII 75

Aggott asszonyokat s vajutt dadákat
Vissz társúl, ha teátromokba mégy, vagy
Sétáló helyeken fel és alá jársz:
Így már szép s fiatalka vagy, Fabulla.

IX. I 1

Másoknál örömest keressz ebédet,
S mégis mást fenyegetsz, gyalázsz: javaslom,
E rút s durva szokáson adj ki, Poltron;
Nem lehet szabad ember, aki torkos.

XI. 36

Sok vendéget ebédre hívsz, s közikbe
Engem, jóllehet ismeretlenek mind;
Ha szót nem fogadok, reám neheztelsz;
De énnékem okom van elmaradnom;
Nincs kedvem, ha magam vagyok, lakozni

V. 30

Gellia, énnékem ha mikor küldesz, nyulat, ettől,
Márkom, igen szép lész hét napig, azt izened.
Ez ha igaz, ha való, és nem csúf tréfa: nem ettél,
Oh kedves kincsem, Gellia, még te nyulat.



Jegyzetek

1. Nemrégen ment el kedves Pybere után Szabó Dávid, kinek szíve a közjóért vert. [VISSZA]

2. Párisnak, Primus fiának, kinek másodneve vala Alexander, azaz magyarúl Sándor. Ez ragadta el Helenát. (V. B.) [VISSZA]

3. Bécsben a Magnetismust próbálta Szabó. A patiens fejére sisak, karjaira sat., lánc tetetett. (V. B.) [VISSZA]

4. azaz: Caesura. Fábhiché. (V. B.) [VISSZA]

5. Hegy, vőlgy, mező már megpusztult,
   Minden kincse földre lehullt:
       Tavasz után rövid nyár volt,
       Ősz jött, szele most is sikolt.

   Csak sikoltson! nem gondolok
   Vele; sőt vigan lantolok;
       Annál, amit elragadott,
       Sokkal, sokkal jobbat hagyott.

   Kertemnek legszebb virága,
   Emberi szív boldogsága,
       A nefelejts zölden áll még,
       S büszke tőle egész térség.

   Zefir! vidd el ezt Klórisnak,
   S tűzd szegére hárfájának,
       Mondván: Neked e bokréta
       Virít, Antalunk angyala!

           
                      (V. B.) [VISSZA]

6. Anonymus Belae Regis Cap. XLIV. (V. B.) [VISSZA]

7. Székhelyi Majláth György Personálisnak lantolt Vitkovics (V. B.) [VISSZA]

8. Bessenyei Györgyöt nem ismertem, de olvasgattam könnyeit, és kezdém jobban, jobban szeretni nyelvünket, kivált minekutánna Bessenyei Sándor, a kapitány, azonokból egy-két darabot küldött, és írta hozzám - "Ki légy, mi légy, nem tudom... én azt, akivel levelezek, te[ge]zem, mint az Istent... kell-e veled superlativusban beszélni... piszkálod-e szemedet gyűrűs ujjal" sat. Báróczival voltam Bécsben. Barcsait sohasem láttam, de hatalmas verseit, nyomtatáson kívül, olvastam. (V. B.) [VISSZA]

9. Az első szó: Polgáraink, hibásan van a Tud. Gyűjteményben. Én nem írtam: Polgáraim. (V. B.) [VISSZA]

10. Csákvárról Julius 19dikén, 1821d. (V. B.) [VISSZA]

11. Hercules, a régi Görögországnak legnevezetesebb vitéze, nagy és hasznos tetteiért isteni tiszteletet nyert. Plutus a pogányoknál volt gazdaság istene, kiről azt költötték, hogy jöttében sánta, elmentében szárnyas. Világtalannak írták, mivel néha gazdasággal bővelkednek a legméltatlanabb. Kezében, amint képén látszik, kulcsot tart, ti. a pénz hatalmas, erős várakat felnyit, stb. (V. B.) [VISSZA]

12. Scophronicusnak, ki képmetsző, és Phanareténak, ki bába vala, fia, igen nagy nevű s érdemű Philosophus, világi bölcs. (V. B.) [VISSZA]

13. Jánus, legrégibb királya Itáliának; mivel igen okos és előrelátó volt, bifronsnak, két homlokúnak neveztetett. (V. B.) [VISSZA]

14. Hoc cur, Philete, scripresim, pulche vides. Phaedrus Fab. V. 10. (V. B.) [VISSZA]

15. E versnek legkönnyebb mértéke, ítéletem szerént, imez
-UU -U -U
-U-- -UU- -UU- U-U
                                                                    V. B. [VISSZA]