MAGYARVÁR

 

Töredék

     Dőlve, magányosan áll, az enyészet képe, Magyarvár,
Késő romjaiban. Lejön a szép Kúma hegyéről,
S nem leli nagyságát; elporló néma falaknál
Hajtja vizét szomorún; árnyék sincs benne azokból,
Mely magas ormok előbb az eget csillogva keresték.
Ott piruló hajnal nem, dél sem kelti föl a zajt;
Csende van: éjenként ordítják csak föl az éhes
Farkasok álmaiból; kövein, hol hősök alusznak,
Kósza kigyó sziszeg, és halovány gyom rázza szakállát.
Nem vala ezred előtt, nem két ezrednek előtte
Ily letarolt e vár; akkor volt híre javában,
Harcos Orod nemzettének, Dalmának időtte.
Ím roppant kőcsarnok alatt ott nyugszik az ifju,
Nem maga: karjaiban harcok villámi nyugosznak.
Mély pokol a tenger, s mi riasztóbb fergetegénél?
Ő nem rettegi azt: dühödéseit győzte hajóján.
Járt a fényszerető perzsánál, látta hatalmas
Róma hadát, s viadalmaiból megtérve negyedszer
Marcona Verrestől, kit elölt, hadi jelt hoza arcán.
Hogy megtért, vendégi alatt döbögének az ősi
Csarnokok, és termek; maga is tort jára, vadászott
Kiskori társaival, s örömeiktől zenge Magyarvár.
Mind elmúlt ez is, újra magány foglalta be létét.
Nemzetsége kihalt: kora sírba temetve szüléi,
Húga Zarándnál él. Maga van, mint éjjel az árnyék,
Oszlopain paizsok, s aranyos szép fegyveri függnek,
S elragadott zászlók, Verres zászlója hegyében
Ül komoran egyedűl a büszke tekintetü sólyom;
Szárnya nem is lebben, csak néha riad meg az omló
Kúma zaján, s hegyi szellet után kapkodva vadat les;
Ő maga messze kinéz: kicsiny a tér, mely van előtte;
Lelke rideg sasként nagy egész országokat eljár,
S kérdi, mi van még ott, mellyel mérkezni ne tudna?
Dobban azonban az út, bajnok közelíti határát
Büszke Magyarvárnak, s míg tart a rajta tünődés,
Ím már ő megszálla, madár lova vesztege, hullván
A tajték, mellyel habzik vala szája körösleg.
Kék selyeming lobogott a szélben harci ruháján,
S hímes ezüst szegetét játszatta az égi sugárral:
Kalpaga barnás volt; de tetőjén inga fehér toll,
S csid vala jobbjában. Arcán, mint mindig, az épség,
S ifju vidámság ült. Fegyverneke, s békei társa
Ez vala Dalmának. Soha ezt búsongani ember
Nem láthatta: vidáman folyt jó vére ereiben,
Szinte miként foly az ormi patak délesti lapályba,
Mely vígan csörög el kis partja virágai közben,
És csak néha, midőn menetét kőhalmok elállják,
Váltja zaját, s vizeit harsány suhogással özönné.
S így vala ő örömest dévaj, s elmésen enyelgő
A békés napokon; de serény a harc idejében:
Ott esze járt, itt dárdáit forgatta vitézűl.
Most hogy elért, megörűlt, s így szóla Orod fia Dalma:
"Dévaj Igar mi hoz ily későn, s hímzetten előmbe?
Barna vitézt vártam feketés vaslapba borítva,
S ím a nap fiaként tündöklő úrfi közelget:
Nász van-e még Ügödön, vagy tán itt nőszik Igar ma?"
Így szólván fejedelmi kezét nyujtotta Igarnak,
Az pedig elfogadá, s ily szózatot ejte viszontag:
"Nincs még nász Ügödön, sem Igar nem nőszni jön erre;
Téged jő egyedűl üdvözleni s látni hatalmas
Engadiból, s Ügöd erdeiből, hol, imez ruha bármily
Ékesnek lássék, vad fák is termenek ilyent."
Ilyeneket szólván, nagy örömmel nézte vezérét,
S híreit elmondá. Szólt a tarkői Zarándról,
Szólt Keviről, a száz teremű Koppánynak uráról,
S hősekről, s deli szűzekről, s országos ügyekről.
Majd tova megjárá a rég nem látta vidéket,
Megfordúlt fejedelmeinél a kúmai várnak,
Ifjúnál, aggnál, hollóhaju hölgyeinél is
S kedvet adó vala, és örömes mulatása körökben.
És mikor így hete múlt, nyugatának napja beállván,
Lön maga Dalmával, nagylelkü fiával Orodnak.
Éjjeledett. Szomorú rémekkel jött el az árnyék
S a zaj sírjánál ünnepleni szálla be a csend.
Még nem tündöklött a menny; de törötten oszoltak
Fellegi, és a nyilt csarnok közepében ülőknek
Lassanként kiderűlt kéklő szép sátoros öble.
Sárga haját rázván most tünt föl egy éjszaki csillag,
S majd egyedűl ragyogott aranyos lángjával az éjben.
Tiszta világa elől az egek kis fényei bujtak,
S a kibukó holdnak haloványság telte be képét;
Eljött, s visszaijedt odvához az árva sötétség
Szárnyasa; jókor elült keselyűk szálltak ki helyette,
S még egyszer napot, és napfényt keresének az égen.
Látta, s imígy szólott nagylelkű Dalma Igarhoz:
"Haj! Igar! én heverek, s nevető szép csillagom itt van.
Ím hogyan önti merész sugarát a fénytelen éjbe,
Mintha az álomidőt kívánná tenni rövidbbé.
Vagy csalatom, vagy ez a csillag már ösmeri Dalmát.
Szinte midőn Sírász gyönyörű ligetébe merültem,
Így jöve akkoron is, lobogó arany üstöke szegvén
Éjjeli ösvényét, s haza intett kéjem öléből;
Itt vagyok! estenként tünetek változnak előttem,
Kél, szünik a szélvész, a záport űzi verőfény,
Kúma lefoly, s napokat viszen el folytában, örökre
Elveszett napokat, hullt gyöngyeit a nagy időnek,
Kik, föld kincseivel váltsam bár, meg nem adatnak
Ifjúságomnak, kisded pályámon ez egynek.
S még én veszteg ülök. - De nem így! legyen ez ma utószor;
Tettek után török, és munkát ha nem adhat ez a föld,
A pokol álljon elő, avval lesz harca karomnak;
Hogy mikor a nyugalom napját közelíteni látom,
Lelkem üres ne legyen nagy tettek gondolatától."
Dalma imígy zárá fellengő lelke beszédét,
S tisztelvén szavait még hallgata társa; de a hős
Nem titkolta szivét, így szólt kérdőleg Igarhoz:
"Bajtárs! hű követője valál mindenha utamnak,
Most, hogy Etel mellett rokonink szomszédaik által
Hadba idéztetnek, bizonyos hír hozza; magadtól
Hallom napnyugaton dölyfében háborog, és az
Engadiak hírét nem tiszteli, a ravasz örmény.
Monddsza, ha völgyeiből kürtömmel fölverem a jászt,
És a büszke magyart dárdák viadalmira hívom,
Menjek-e föl vagy alá ragadó folyamához Arasznak,
És ha megyek, kísérsz-e megint bajtársi karoddal?"
Erre felelt Igar, és komolyabb lőn arca szavával:
"Fejedelem! hogy atyád volt éltem gyáma, hogy a hab
Torkából te levél annak mentője, s letarlott
Hegylakomon, tova harci mezőn jártomban, ovója
Nemzetségemnek, nem elég elmondanom, érzem,
S rút feledékenység soha nem lesz bűne Igarnak.
Menj el azért, valamerre akarsz, valamerre visz a vágy,
Nincsen az a távol, sem sziklás bérci magasság,
Nincsen az a mélység, mely megfárasztana, harc, tűz,
Tátogató örvény, s Ármány örök éje, holottan
Lélekdöbbentő ugatással hangzik az őreb:
Mind nem elég szörnyűk elijeszteni engem utadtól;
És mégis, ha szabad tanakodnom szándokod ellen,
Jódra hajolt elmém máskép fordítja tanácsát."
Megszünt, s csillapodást olvasván Dalma szemeiben
Már szabadabb lélekkel imígy folytatta beszédét:
"Amit Etelközről mond a hír, mind igaz, úgy van
Nyúgaton is, mind elmondottam, azonban Etelnek
Hős ura csak keljen, szomszédai sírba remegnek
S Engadi még magas a ravasz örmény kurta vasának.
Indúljunk egyedűl: okod úgy sincs menni hadastúl.
A jász völgyeiben, és a térföldi lakók közt
Még szomorognak anyák, még nem vén özvegyek élnek,
Kik Baku tengernek szeleit siralommal egyítik:
Sok deli férfiakat temetett el az éhes ölébe.
Hadd serdüljön az ifjúság: gyakorolja jövendő
Harcaihoz kezeit; de ha mégis kelleni fognak,
Ints, vagy izenj, pillantat alatt nyomaidba suhannak.
Menjünk hát egyedűl, ím hí szép tája nyugatnak,
Hí Terek, és az eget lecsaló szép völgyei hínak.
Erdők és havasok harsány folyamokkal üvöltve
S nyári hüvös patakú ligetek változnak utunkban,
És valamerre megyünk, rokonok szive, honna fogad be.
Vár Keve, s bátyja Zaránd, és a harc ősze Tugorkán,
Vár magas Engadiban fejrázó Kende, ki ellen
Nincsen erő, nincs hős, a harcnak nincs veszedelme,
Aki ha rázza fejét ellenkeztében, akár az
Ég, föld rázkódjék, és azt harsogja: nem úgy lesz!
Oly bizonyos jelt ád s akaratját nem szegi szükség.
Ím rád vár ez is, és ösmerni kivánna, ha jőnél.
S mit késsem? tele van futamó híreddel az ország:
Rólad dall a szűz, téged vár titkon epedve
Jász Iboly a völgyek, s a halmok dísze Homanna;
Csak maga hallgat még a sárga fodorhajas Elvő,
Magzata Kendének. Ligetében rejtve virágzik,
S a közhír nem mer közelíteni tiszta nevéhez. -
Fejedelem, ha talán csevegésre jutok ma, ne vádolj;
Nem hallgathatom el, meg kellene tudnod utóbb is:
Láttam egy országot, hegyi téren fekszik; előtte
Kék távolban az agg tenger hullámi forognak,
S fodros rengetegek koszorúzzák pázsitos alját;
Fenn a hajnali táj, közelebb szépséggel az éghez,
Mint nyomorú földhöz, meg nem vénhedve virítván,
A boldogságnak szerelemmel nyitja magányát.
Ott mulat a deli szűz. Láttam, s a gondolatoknak
Tengere lelkemben kiapadt szépsége tüzétől;
Megnéztem, s szemeim lekötötten rajta veszének.
Szóltam, s nem voltak szavaimnak hangjai, most hogy
Szólhatok, ezt mondom, s kevesebbet nem lehet immár:
»Rózsánál rózsább, gyönyörűbb valamennyi gyönyörnél.«
Ment, én árnyékát, magamat nem tudva, követtem:
Még az is éj színét nem vette magára: pirongott
Arcai hajnalaként, és visszamosolygani látszék.
S e kis tündért egy örmény föld szűlte királyfi,
Egy nyomorúlt Tigrán, epedezve vadássza szemeivel.
Külföld fajzatihoz fejrázó Kende nem adja,
Mégis ez a Tigrán veszedelmes csalfa hitében.
Fejedelem, nem jősz-e alá a lányka bajához?
Jőj le, riaszd el ohajtóit, s ha szivedre keríted,
Mondhatod a napnak: szálljon le alunni! az éjnek,
Hogy besötétedjék; maga sárga fodorhajas Elvő
Több neked a napnál, több a szép csillagos éjnél."
Erre magas lelkün mosolyogva felel vala Dalma:
"Bajtárs, mint sokszor, most is szűk földi határon
Túl járnak szavaid; de nekem, bármennyibe teljék,
Tetszik ajánlásod; lemegyek, megnézem előszült
Hősink lakhelyeit, fejrázó Kende hatalmát.
S nem hunyom el szemeim hódító kellemek ellen,
Hölgyeket is nézek. Megnézem, szebb-e Magyarvár
Hattyuinál kebelök. Megnézem Hajnalon Elvőt,
És ha Tigrán ellen karomat kérendi, halálban
Ellensége leszek karddal, dárdával, ideggel;
Többre nem int elmém. Láttam, s tán szebbeket annál
Nem látnak szemeim; de nekem nem csillagom a lány.
Gyenge virág, kebelén még reggel ringadoz a gyöngy,
Színe jön, illata kél, gyűl édessége; de mézét
Méhek, s a csapodár lepkék ragadozva fogyasztják,
Illatit ingadozó örvényivel elnyeli a lég;
A dél jő, s ragyogó gyöngyét lángjával elissza.
Lankadoz: akkor már többé nem kedvese a méh,
Pillangók kerülik, s üres a lég árja szagától,
Perkedt szirmaitól szomorodva bucsúzik el a nap;
Még csak az egy szellő, mely kórójához ütődik,
Zeng neki gyászdalt, és az is elhal nyögve tövénél.
A hírt tiszta sugár, azt nem fárasztja meg ösvény,
Nem nyeli el mélység, sem alatt nem hagyja magasság;
Szerte repül szabadon, s ragyogása parancsol az éjnek.
Én ezután sietek! kelj, kelj tova csillag az égen,
Dalma fölébredt már, lelkét sugaraiddal ereszti."
Így végzé szavait, s nyugalomra betére Igarral,
De Igar így szólt még szerelemmel víva magában:
"Fejdelem a lánykát mért mondád gyenge virágnak?
Szép a gyenge virág; de ha gyöngyét a nap elitta,
Nincs szeme, mely rajtad csillagként telve forogjon,
S mely ha tovább fordúlt, eged is beboruljon utána;
Nincs haja, mely a bérc ragyogó délesti ködénél
Szebb legyen, és pihegő kebelét őrizze szemedtől;
Ajaka nincs, melyen csókok szűz hajnala keljen,
S mely napot, és holdat tudjon megkötni szavával;
És ha szakasztani mégy, nincsen habi lába virágnak,
Mellyel az áradozó patakon túl fusson előled;
És szive, mely, ha rokon lettél hozzája, szeressen,
Jó szive nincs, melynek dobogása megáldja szerelmed
Álmait, és az egek dörgésit elűzze füledtől.
Fejdelem! a lánykát mért mondád gyenge virágnak?
Szép, hamar is hervad; de dicső is, kedves is a lány."
     A csillag beborúlt, rémeknek hagyta az éjfélt,
S nemzetek álmainak. Szenderg a hírre sovárgó,
Várni az új kedvest szeretője megúnja, s lenyugszik.
Szúnyadoz a rabló; de nem a boldogtalan, az még
Fenn van az inséggel, és nem jön ölelni halála.
Arta ez, a pártus földnek fejedelme, mig a nap
Fenn vala boldog egén, most bús árnyéka magának,
Mint zivatar-kergette levél, bujdossa hazátlan
A neki szűk földet, s nyugodalmát nem leli rajta.
Fergeteget keres a hegyeken, gyász éltet az elzárt
Völgyek ölén, hogy az emléket beleölje szivéből,
Él az azonban még, és halni nem engedi őtet.
Most is, mint keselyűk, szaggatják őt az ijesztő
Gondolatok, s ősz fürteivel hajtják ki az éjbe.
Kúma sötéten foly, közepett csapdosva haboktól
A nyomorúlt ember kormánytalan űli hajóját.
Látköre barna homály, szeme, lelke halotti sötétség,
Keble kiégett hegy, melyből mély tompa morajjal
Szózat emelkedik, élőknek, holtaknak ijesztő:
"Hajtsatok el, viharos tengerhez hajtsatok engem,
Oh ti sötét éjnek habozói, hogy ottan az örvény
Nyeljen el, és ne csekély habban, hullámban enyésszem,
Hogy magasan fekügyék a vízbérc lelkemen, annak
Vad zuhogásaitól siketűljek, hogy, ha fölöttem
Nemzet pusztúl el, vagy esik rabigába, ne tudjam,
Ott ha az égő nap föl akarna találni, ne leljen,
És ha kivánnám én még egyszer látni, ne lássam! -
Vagy minek is láttam? Te sötétség éje borúlj el,
Bús alakod ne legyen mint lelkem alakja világosb.
Mért lelkem gyászhoz nincsen szoktatva? Miért lelt
Inségnél egyebet, hogy most, mikor abba merűl el,
Képzete a nagyról, s hogy az elmúlt, búja ne volna?
Vagy hol van, ki velem tudjon mérkezni panaszban?
Atyja halálán sír? Az atyát én láttam elesni
Agg hófürteiben, s bűnöm vala benne, hogy elhullt:
Átka maradt rajtam. Szép hölgyet veszt vala, s kedvest?
Kettőt vesztettem, a földnek gondolatánál
Szebbeket, és jókat. Szivemen hervadtak el, és most
Csendes Araltónál nyomorúltan porlik alakjok.
Gyermekit ölték el? Szépen, mint déli pagonynak
Szálai serdűltek fiaim; gyász hajnalom eljött,
S lábam elé gördűle fejök. Iszonyodva elölték
E karok a gyilkost, de fiam nem támada többé:
Mind eltépetten tavazó vérökben aluttak,
S őket nem siratám. Egy nemzet lelke vesződék
Végső napjaival. Szemlélnem kelle veszését,
S csak siratám: többé nem voltam menteni képes.
Itt vagyok, a vas sors kerekétől törve, futólag
Bujdosom a földet, s még halnom nem szabad: árván
Egy gyönyörű lánykám, ifjúkori gyenge sugára
Boldogságomnak, kísér szakadatlan utamban.
Mint sanyarú árnyék, megyek én mellette: szememnek
Fénye csak ő, s csak szemeiben nézelhetem a rám
Nem haragos mennyet. Keze törli le arcomon a bút,
S ajka nyugalmat zeng. Éhemben is ő etet, és ha
Szomjuzom, ő hoz italt kisded tenyerében az érből.
Színem előtt szúnyad, s még egyszer látom az elmult
Örömet álmaitól viduló arcára kifestve. -
Ébred, s ágyamat ő veti meg puha parti füvekből,
S csendes az én álmom, mint aki örökre alunni,
Mélyen alunni fogok. S ím ekkor kél föl az átok.
Lányomat a rablók álmomtól messze ragadják;
Vég szava borzasztó siketen, mikor ébredek, akkor
Hangzik el a sivatagnak ölén. Ordítva, tapodva
Kérdezem a földet, s zivatarral válaszol, átkom
Fölveri a vas eget: villámát küldi, s nem öl meg! -
Haljatok el ti, kik élők még hallgattatok engem,
De ti kik a sírban lakozátok, keljetek alvó
Színtelen árnyékok, velem itt töltsétek az éjet,
Míg az utált napnak nem hat kebelébe világa."
Szólt, s a szellemapák iszonyodva huzódtak utána,
Fenn sanyarú rémek szilajon röpdösve suhogtak
A komor éjfélnek s hangzó kínoknak örülvén.
     Dal kel az erdőkön, és a deli hajnal előjő:
Mennyei gyöngyeiben múlódad földi virágok
Mosdanak, és csillog, s életre vidámodik a lomb.
Hol zuhogó Terek a hegyet, és szép völgye határát
Fölveri álmaiból, ott egymást nézve sötéten
Két idegen lép föl, Csimor, és az ölő szemü Bendeg.
Titkos barlangok lakozói Koros vize mellett,
Kik mint tévedező turulok járnak ki rabolni,
S a puszták ijedelme nevök, s éj színe ruhájok.
Ékes az, és szilaj ifjúság mosolyog ki szemeiből,
Ez haragos lelkét arcán hordozza sötéten,
S szörnyű tetteivel túl áll java élte határán.
Köztök az elragadott Szűbál, szép árva leánya,
Hontalan Artának, bárányként lépdegel, és néz,
S minden meglebbent árnyéktól várja halálát.
Szólítják, de szavát a félelem árja megölte:
Nem felel, a felelet búsan vagyon írva halálszín
Arcain, és remegő tagjának mindenik ízén.
Mégis mintha Csimort látván jobb volna reménye,
Ahhoz jár közelebb, s kérőleg függ szeme rajta,
És Csimor is hozzá örömest mosolyog le; de Bendeg
Nem türi e látványt. Mint tengeri szörny az özönből,
Úgy üti föl vad mérge magát egyszerre, s szemében
Űl az ölő szándék, lángos karikái forogván.
Érti Csimor, s keze a boton áll, s most hirtelenebbűl
Mint a gondolatok, hatalommal előre rohannak
Sombuzogányokkal döngetve halálosan egymást.
A kis lány, mikor e viadalt szemlélte, szabaddá
Lön, s futa bérceken, a félelmek nyomtalan útain.
Minden másra vakon, csak nem viadalmok ügyére,
Küzdenek a rablók lobogó dühödéssel azonban,
S fegyverök, és fejök, és mellök kopog a sok ütésben.
Bendeg ütötte Csimort legutószor mellben, utána
Bendeget agyban emez, s mint föld indúltakor egy bérc,
Úgy rendűlt meg ütésétől a rettenetes fő.
Felkacag erre Csimor Szűbált nem látva közelben,
S mond szilajon: "No ugyan volt mit koptatnod erődet.
Hol van az édes lány, a harmat, az égi virágszál?
Nézd, föld nyelte felét, fele mennybe repűlt el, azonban
Itt van szép nyomain sanyarú árnyékod, öleld meg."
Így szólt, s még vadan elhangzott hahotája tovább is;
Nem felel erre amaz, de dühűlten fúva haragját
Lóra kap, és minden bokrot földúlna tövestűl,
Csakhogy az elveszett Szűbált még visszakerítse.
Asszonyalak lebegett a távol déli hegyekben.
Sok keresése után ez tűnt föl előtte, legottan
Arra csavarta lovát; de csalólag el-elvesze a kép
Lombok alá jutván, s foszolékony ködnek alája;
Bendeg előszáguld: országokat adna egy áldott
Szép egyenes földért, de hegyet kell másznia, s keskeny
Úton irígy ágak rángatják tüske karokkal.
Ballag, üget Bendeg, s ezer arcú tarka jövendő
Háborog elméjén; vágtatna, röpűlne; de késik,
S a futamó árvát kegyelem felhője takarja.
Ballag, üget, mint vad morgó bika az aldai réten,
S megleli végre, kit űz; de szilaj paripája megugrik
Hogy közel ér, s maga elborzad, látvája boszúsan
Nem gyönyörű Szűbált, - az aszott rideg elbori jósnőt;
Most nyilik ajka sötét sírként, s így dörgi ki átkát:
"Oh hogy epednél meg! hát téged szürke boszorkány,
Téged, aszott féreg, te hegyek sárkánya, ki hítt le
Tégedet Elborról, hogy most förtelmesen itt állj?
Aki mohos sziklákat eszel, s felhőket iszol rá,
Ferde sivány bocskor, ki magas fészkedben üvöltve
Nőszöl az ördöggel, ki megett sántítva döcög s már
Elfáradt az idő: hogy mersz te megállni, holottan
Gyenge futó lánykát keresek tusakodva? dögölj meg,
S fald be jövendődet, buzogányom mondja: bünös vagy!"
Szólt, s fölemelte botát; de az asszony, egy éktelen óság,
Elleneállt, haja borzadván, s szeme lángba merűlvén,
S tarta varázsvesszőt, melyen bemetélve jövendők
Képei tűntek elő, jó, rosz egymásba zavartan,
Mint föveny, és az arany, mint felhő, s tiszta verőfény.
Ezt suhogatta felé, s ím a vész terhe alázúg,
A viharok szárnyát zápor nehezíti: zuhogva
Hordanak egy tengert, az egeknek régi haragját;
A hegyek is, kik alatt felhők tolakodva morogtak,
S ködtelenűl láták a mindig tiszta verőfényt,
Felleg alatt nyögnek, s szikláikon omlik az árvíz.

1827 első fele (?)