A CSALOGÁNYHOZ

 

Csattogj tavasznak édes éneklője,
Csattogd el az epedő szerelem dalát,
Mig elborultan jár a völgyek ifja
Riadva zengő berkeid körűl.

Csattogj, s zavard el csüggedő szivéből
A veszteség s veszés érzelmeit;
Zengj változatlanúl gyötrő bajának
Búszenderítő nyájas éneket.

Ah zengni fogsz te még több tél után is;
De hallgatód már akkor nem leszen:
Egekre csattogsz hathatós daloddal;
De nem hat a sír mélyéhez szavad:
A völgyek ifja nem hall téged ott.

Börzsöny, 1822


LELKEMHEZ

 

Hagyd a világot s kedvbe merűlt zaját,
Hagyd a gyönyörnek tapsra nyitott ölét;
     Fényedre itt homály vetődik,
          S futva kerűl szeretett leánykád.

Kényére díszesb arcokon andalog,
Vidám szivekkel nyílva barátkozik,
     Csendes mosolygásod hatalmát
          És epedő szemedét felejti.

Hah! s téged a most megcsalatott remény,
Lélekszakasztó fájdalom öldököl.
     Melledben a vad csüggedésnek
          Lángja lobog, s dühödötten újúl. -

Menj félre innen, bágyadozó fiú!
Amott virítnak bánatos erdeid:
     Ott sírd le búdat jobb panasszal
          A felelő hegyek ellenében.

Jajdúlj meg a szél lengedezésivel,
Jajod köszöntse a derülő napot,
     Kisérje a nyugvót siralmad,
          Míg vele életed el nem alszik. -

Börzsöny, 1822


SZERELMESEK

 


FIÚ   O megint
Látom őt!
Rózsikám megy ott
Nyájasan
Csendesen,
Mint a hold megyen.
Csalfa lyányka, megtalál-e
Fürge szép szemed?
Vagy karodba fussak önkényt
Csók s öröm közé?
LEÁNY   Merre most
Fényadó
Hold és csillagok?
Akiért,
Szívem ég
Hívem itt van-e?
agy homályba tévedezni
Hágy a halmokon?
O! ki lesz a lány vezére?
Biztatóm ki lesz?
FIÚ   Mely öröm
Hallanom
Bájoló szavát!
LEÁNY   Meglelém:
Reszkető
Láb, vezess oda.
FIÚ   Erre kedves: híved itt vár
Régen és eped.
LEÁNY   Rég kereslek; jer vidítsad
Rémült lelkemet.

Börzsöny, 1822


VILLIDAL

 

Jő, társak, az éj fele, jő,
Rémfajzatok ülnek alakján.
Ránk várva felölti kezét,
S mély csend lesz előtte, utána.

Légy üdvöz az éjben, enyészeti csend,
Kedvezz, mig az égi nyugalmas öröm
     A hűknek ez ünnepet ülli.

Bús felleg oszolj, ligetek szele kelj,
Zugj lassan az éjjeli Villik előtt
     Holdnál, szép csillagi fénynél.

     Ím búba merűlten amott
Egy bajnok az út közepén áll,
     Szép hölgye előtte hever:
Ő halna, ha kelne, helyette,
     De nem kel az édes alak:
Csillag szeme alszik örökre.
     A hős kiragadja vasát
Hogy gyilkosit ontsa halálba.

O hős! keseredve ne vond karodat.
A durva halál kapuját ha vivod,
     Eltompúl éle vasadnak.
Hagyd nyugton az árva leány tetemét,
Hagyd: szíve kiválva porélet alól
     Itt lebben elődbe közűlünk.

     A hold teli fényre derűl,
A csillagok égve kerengnek.
     Most hajdani híve felé
A Villi megy égi gyönyörrel.

Oh dőlj kebelére, vitéz, tied ő.
Itt senki sem állja el útad,
     A lány tied itten örökké.

     Szüz lángja vezetve kezét
A hős is ölelni siet már,
     Bús gondjait űzi, vidúl,
A Villire hajlik örűlve.

     S már mennyei fényre kel a
Hűség koszorúja az égen,
     S ezt játszva kerengi körűl
Szép csillaga a szerelemnek.

Lengj, lengj köreinkbe busúlt szerető:
Itt visszaveszed letiport örömét
     Elcsüggedt tiszta szivednek.
Lengj, lengj köreinkbe: nem érezed itt
Amit keserű epedési között
     Sok vesztes föld fia érez.

     A Villi szerelme örök
S nincs nyomva, gyötörve bajokkal.
     Ég, mint az egek tüze ég,
És nincs köde, mely beborítsa.
Dőlj felleg az égre, liget szele kelj,
Zúgj lassan az éjjeli Villik előtt
     Hold- s csillagi fénynek enyésztén.

     Fut, társak, az éj fele már:
Rémfajzati tűnnek alakján.
     Elvonja borongva kezét
És zaj riad, ébred utána.

Börzsöny, 1822


A REMÉNYHEZ

 

Kétes szép remények
     Töltik keblemet,
Búmat édesítik,
     Dúlják kedvemet,
S így kötött szemekkel
     Fellegútakon
Visznek álmadozva
     A zárt kör felé.

Oh ha veszteség van
     Szánva sorsomúl,
Csak te, szép reménység,
     Csak te légy velem.
Köss az ifjuságnak
     Égi szárnyakat,
Hogy kerűlje a föld
     Szentetlen porát;

Adj az ért korúnak
     Állhatást, erőt;
Nyújts az elhalónak
     Gyámoló kezet,
Míg rogyó inakkal
     Sírba váncorog!

Börzsöny, 1822 eleje


A GŐGÖS

 

Összemértem szép szemével,
     Szöszke Lilla szép szemét;
Bájos arca kellemével
     Phyllis arca kellemét;

A mosolygó Daphne ajkát
     Ajka kedvességivel,
Termetes Ninon növését
     Termetével, nőttivel.

Ámde mását nem találom
     Déltől fogva éjszakig,
Nem találom, bár bolyongjak
     Napkelettől nyúgatig.

Ő van egyedűl szivemben,
     Képe kísér mindenütt,
S hasztalan nézek hasonlót:
     Semmi szépség rá nem üt.

Úgy ragyognak tiszta arcán
     Szép sugárú szemei,
Mint az ég derűletében
     A setét éj csillagi.

Nézzek hát a csillagokra,
     Melyek ott fenn bolyganak,
A magas szép csillagokra,
     Hogy vidúlást adjanak?

Ah ezek is oly kevélyen
     Néznek rám, mint szinte ő,
Oly hideg, csalóka fénnyel
     Futnak el, mint szinte ő.

Egyedűl a hold borong még
     Itt a fák alatt velem,
És rezeg halvány világa,
     Melyben képemet lelem.

Egyedűl a fülmilének
     Szívszorító bús dala
Zeng, midőn epedve járok
     A ligetben tétova.

Börzsöny, 1822


A GYÖTRŐDŐ

 

Ah nem, többé nem vidámít
     Engem csábító szeme.
Nem fogad be, nem nyilik meg
     Bús szivemnek lágy öle.
Biztos hangon édes ajka
     Új reményt nem zeng belém.
Nem derűl rám nyájas arca,
     Lépte sem dobog felém.
El van, oh örökre el van
     Dúlva kínos életem:
Minden úton, minden órán
     Vesztem képét kergetem.
Sírva lát a zúzmarás tél
     Jég s kemény hóhalmain;
Sírva lel, mély bánatomban
     A tavasz zöld hantjain.
De mit sírok? tán siralmam
     A kevélyt megkérleli?
Vagy könyűm, mely búsan elfoly,
     E csapást enyhítheti?
Lassan önti szirtek alján
     A kis csermely habjait,
Elfolytában bús panaszt zúg
     Örvény várván árjait.
A kemény szirt meg nem indúl
     Föl nem tartja habjait;
Veszni kell a kis pataknak,
     Örvény nyelvén árjait.
Igy kell veszni, nékem is, haj!
     Lelkem régi kínjában.
Könnyemet nem tartóztatja
     A kevély, elbíztában. -
De csak sírj, elkárhozott szem,
     Sírj, s ne is várd enyhedet,
Míg az élet tart eremben,
     Meg ne szűntesd könnyemet.
Vége jő majd ennek is még,
     Rám legyint a sír szele,
Gyásszal húny el rajtam a nap,
     Mely oly biztatón kele.
Búsan áll meg éjjelenként
     A szerelmek csillaga,
Hol setét sírjában alszik
     A kesergő földfia.
Akkor, hah! tán akkor ő más
     Boldogabbnak karjain
Szendereg, s felejti hívét
     A halál határain.
Csak felejtse: én nem érzem;
     A szerelmek csillaga
Csendben elragyog fölöttem,
     S rám száll béke angyala.

Börzsöny, 1822


A SZÁNAKODÓHOZ

 

Szánsz ha titkos búm könyűit
     Folyni látod arcomon,
Szánsz ha bánatom kitörve
     Nyög keserves ajkamon;
De nem indíthat szerelmet
     A könyű s panasz:
Részvevést gerjeszt csak - ah de
     Nem szerelem az!

Ha vidámságom felébred
     A remény sugárira
S elmerülve nézek arcod
     Andalító bájira:
Mintha lágyulnál, enyelgve
     Látszol inteni,
Haj csak látszol! - úgy miként én,
     Nem tudsz érzeni!

Míg van épség tagjaimban,
     Míg virágzik életem,
Míg doboghat s gerjedezhet
     Érted égő kebelem;
Addig, édes! tégy velem jót,
     Ó ne szánj, szeress!
Szánhatsz, majd ha nyugtot e szív
     Síron túl keres.

Börzsöny, 1822


A HAJNALHOZ

 

Szépen hasadsz a támadat ormain
O puszta tájnak hajnala! hűs szelek
     Lengnek ki nyílt rózsás öledből,
          S víg öröm ül piros arcaidban;

De nem vidítják lelkemet ékeid.
Vigasztalatlan térek elődbe: im
     Keserv borong sötét szememben,
          S éltem erét epedés zavarja.

Ah tán vidámabb léssz nekem egykoron,
Ha majd utolsó kínom után derűlsz,
     Tul a porok bajos világán,
          A temető komor álmain túl.

Bús fellegével nem fedi ott homály
Arany hajadnak szálait, és ha köny
     Omol szemedből, égi harmat
          Lészen az, égi öröm könyűje:

Ha ottan egykor lelkem elébe lengsz,
Többé le nem húny mennyei csillagod:
     Örök leendesz, mint az isten,
          Aki körűl mosolyog világod.

Jobb angyalomnak szárnyai födnek ott,
S szent hangzatokkal ömledez ajka rám;
     A földi élet vad zajával
          Messze marad nyugovó fülemtől.

Kivánatim nem gyötrenek el, szorult
Sohajtozások nem törik e kebelt,
     Elszáradoznak búm siralmai,
          S a komor emlekezet lenyugszik.

De hol tünődöm? föld porain, szegény
Ah hát halálig tart-e ez érzelem?
     Holtig kerűlsz-e, oh leányka
          A szivekig ragyogó szemekkel?

Börzsöny, 1822


(MAJD MEGLÁSSUK - URAM...)

 

Majd meglássuk - Uram, mit igért volt, tudja-e most is,
     Vagy már szélnek eredt a hazug, álnok ige?
Majd meglássuk - Uram mit látunk? egy kis egérkét,
     Melynek csúf lételt a dagadó hegy adott?
Hej! nem jól megyen az, mikor a nyelv oly szaporán jár,
     Hogy szép tettel utól nem lehet érni szavát.
Mondta: "röpülni fogok!" a strucc is hajdan: ugyancsak
     Mondani könnyű volt, ámde röpülni nehéz.
Földre tapadt, mint ón, s nevetének társai: rendre
     Majd meglássuk - Uram, érti-e, mit teszen ez?

Börzsöny, 1822. január-március


(ALUDJATOK SZÉP ÁLMAIM...)

 

Aludjatok szép álmaim: itt az éj,
Őrömrivasztó bánatom éjjele;
     Itt a reménynek véghatára,
          S a szivet elsanyaró valóság.

Kihez sohajtsam kínaim ezredét?
Ki nyújt bajomban szánakodó kezet?
     Ég, föld, miért nem leltem eddig
          Kebleteken, ha vagyon, nyugalmat:

Belől hevülten, félfagyosan kivűl,
Ott járva, hol most a sivatag berek
     A téli fergeteg hazáját
          Dérkoszorús tetejével éri,

Ekkép panaszlám életi terhemet:
Velem sohajtott a hideg esti szél;
     Borongva hajtott rám az ég is,
          S gyászaimat befödé homálya. -

De hajlik a szív: változik érzete:
A búnak enged; enged örömnek is.
     S mint a Dunának kétes árja,
          Háborog, és lesimúl koronként.

A bú is oszlék: csüggedező fejem
Fejlődni kezdett gondjaiból hamar:
     Nyílt szívvel álltam ellenébe
          Felleg alól kitörő napomnak.

És kérdezém a csendesedő kebelt:
Hogy csüggedés ne fogjon el újolag,
     Mit téssz? mi lesz, ha baj jövend rád,
          Gyámolad a sanyarú üdőben?

S testvér alakban lebbene képzetim
Közé az égnek tiszta vidékiről
     A föld fiát szebb és vidámabb
          Honba kapó szerelem s barátság.

De hányat áld meg szöszke Venus kegye?
Hány boldogúlhat, kedvese karjain
     Lengvén, az örvény és veszély közt?
          Hánynak adott epedés jutalmat?

A zordon arcnak kellemeket ki ád?
És termetünknek tetszetes alkatot?
     Ki ád világot, bájt, szerencsét
          Könnyek alatt epedő szemünknek?

Mely a sugárként visszonozó hevet,
Ébresszen ott, hol...

Börzsöny, 1822. január-március


JOLÁHOZ

 

Nyájas szerelme szűz Jolám szivének,
Ha ömlesz át az édes ajkakon,
Ha fognak égni csókid arcomon,
A rég kivántak, szép szád csattanási?
O mint ohajtám gerjedő tüzemben,
Hogy benned oltsam lobbanásait;
O mint esengék, hogy kivánatimnak
Benned legyen határa s vége is,
S lánggal tapadt a vágyó szem valódba:
Nyugtot vadásztam hószín melleden,
Csillám szemednek ép sugáriban,
Az ifjú termet mozdulásiban,
Élettel ömlő szózatod dalában,
És ami bájoló volt mindenütt;
De nyugtatót nem, több vágyást szereztem,
S jobban hevültek vérem kényei. -
Adj csókot, oh az elsőt életemben!
Ha tudsz szeretni, szánj meg, adj Jola.
S ha visszakéred, csókká ömlöm át,
Oly hevessé, mint a déli nap,
S ez mind tiéd lesz, - csak tiéd, Jola!

Börzsöny, 1822


A BONYHÁDI ERDŐBEN

 

Nőj fiatal fa, s te légy gyötrelmem rejteke, sírja:
     Nem lelek, ah, búmnak más temetői helyet.
Kérgednél a szép lánynak hó melle keményebb;
     Higgyem-e hogy panaszom benne kegyesre talál?
Éltemben nincsen szomorú panaszimra tekintet;
     Mondd hát (tán tudnak szánni) halálom után:
"Itt bolygott szerelemvesztő kinjában az ifjú,
     S hervada a kikelet gyenge virági között."

Börzsöny, 1822


BUCSUZÓ

 

Hej! barátim széledünk,
Pártot indít ellenünk
     A szerencse.
Szép napunkra köd borúl,
Víg zajunkra gond nyomúl
     Szívepesztve.
Búfelejtésűl utolszor
     Még igyunk hát;
Mert ki tudja? - tán utolszor
     Látjuk egymást.

Tölts Simon te, tölts Peti,
Szűrd kupámat is teli;
     Üssük össze.
Éljen! aki még nem élt.
Vesszen aki halni félt:
     Sírba véle!
Jó szerencsét most! - siessünk:
     Int az óra.
Tudja isten, hol kesergünk
     Virradóra.

Isten immár véled is
Szöszke kis lány, tőled is
     Elragadnak
A fagyok tanyáira,
Tévesztő csapásira
     Sok vadaknak.
Ah! de bár el lesz ragadva
     Drága képed,
Megmarad szép álmaimnak
     Hű szerelmed.

Börzsöny, 1822


EGYED ANTALHOZ

 

Elhagysz, elhagynak veled a bonyhádi Camoenák,
     Kiknél tiszta szivünk mennyei lángra hevűlt.
Hasztalanúl riadoz visszhangja előbbi lakodnak,
     Oh Egyed, Árpádnak nem riadozza szavát.

Elhalt az, s szomorú hangon nyög mostan utánad
     A magyaros szellem, mely dalaidra kele.
A vendég ajkú népben ki találna gyönyört itt?
     Zordon zengzeteit, míg te valál, feledénk
Most halljuk szavokat, mert téged hallani többé
     Nem lehet: annyira szórt a szövevényes eset.
Így mikor a csalogány elhallgat, vízi seregnek
     Fülsértő zaja száll nyílt füleinkbe, s boszant.
De mi hasztalanul számlálom bánatainkat?
     Ah téged minekünk vissza nem adnak azok.
Távol szép ligetink erdő-koszorúzta körétől,
     Ennyi könyűs szemtől távol, örökre talán,
Új hiveid közepett hasznos munkának eredve
     Buzgó kebledből hinted az égi magot.
Csak hintsd, és intsed tartós nyugalomra az embert,
     Példaadásra korost, engedelemre fiút.
Tiszta szemérmében gyarapítsd a gyenge leányzót,
     Hogy pártája alatt szűz legyen édes öle.
Hogy boldogságát ott lelje meg a heves ifju,
     Majd ha szerelmeiket szent szavad egybeköti.
Oktass és magyarúl terjesszed az isten igéjét;
     Így vele terjed majd a hazanyelvnek ügye,
S a honn is gyarapúl; te pedig fő karba jutandasz:
     Fényleni fog neved is Hunnia díszes egén.
Engem azonban tán kétes tengerre riaszt a
     Fergeteg, és örömem zöld koszorúja lehull.
De hulljon, hadd hulljon el a kis öröm koszorúja:
     Csak te lehess boldog, Zrínyi hazája, hazám!
Jőjön bár, s forgasson meg vad fergeteg engem,
     Csak ti szerencsésen éljetek, érdemesek,
Tí, kik lábadozó létünket emelni sietvén
     A vad enyészetnek napjait elveritek.
E nagy sorban, Egyed, szivem és szám téged is említ,
     Élj szép csendedben nagyra haladva soká.
Isten adjon erőt, szent gondviselése szerencsét,
     Hogy, bár léptenként, még magasabbra mehess.
Mert az mindenkor méltó főpolcra közöttünk,
     Aki kisebb fénnyel vissza nem élve ragyog.
Ezt hiszem én rólad, s karemelve ajánllak az égnek,
     És lelkem, noha bús mentedet érzi, örűl.

Börzsöny, 1822. március 26.


T[ESLÉR] BARÁTOMHOZ

 

Miként nyugatnak gyenge fuvalma, mely
Lebbenve kél a vad hegyek öbliből,
     S lassú nyögéssel zúgja végig
          Gallyasodó ligetünk vidékét,

Titkon sohajtod bánatodat te is.
Fojtott keserv zeng bús ajakid közűl:
A tűrhetetlen veszteséget
                Sínli szived, s töredezve vérzik.

Sérelmeidnek nem tudom én okát;
De részvevéssel hallom az ily panaszt
     Mert én is oh - és hányan érzik! -
          Érezem a keserű nap átkát.

Szépen virít zöld ágakon a virág;
De törzsökének keblibe hull hamar,
     Mig végre ezt is sírba dönti
          A lecsapó zivatar nyomása.

T[eslér]! im ígyen változik életünk,
Hamar lehervad a kis örömvirág:
     Temessük a tört szívbe, ah majd,
          Megszakad az valahára s nyugszik.

Így ír barátod, kit ha talán feléd
Vezet korának szétlebegő szele:
     Olvashatod bágyadt szeméből
          Hasztalanúl epedő szerelmét,

S más szenvedések szembetünő jelét.
De tűrni tud már: nyugva tekinti a
     Napnak borultát, nyugva várja
          Felleg alól kitörő világát.

Börzsöny, 1822. március-április


EGY BARNA CSUFOLÓDÓ TRÉFÁSRA

 

A Barnaság nem igen nagy dísz ugyan,
     De mégis türhető.
A gyáva tréfa még inkább nem az,
     S ez már nem türhető.

Börzsöny, 1822


ANGYAL BANDIHOZ

 

Akinek nincsen barátja
     Mennyekben,
Az kereshet menedéket
     Poklokban:

Hát ne búsúlj, Bandi pajtás,
     Lesz szállás,
Majd ha Péter nem fogad be,
     Sátánnál.

1822


NÉVNAPI KÖSZÖNTÉS

 

Csóka, holló, vén rigónép
     Rajta! szárnyra keljetek,
S ami széles e világon
     Barna van, vagy fekete,
Sanda rajkó, Lucifernek
     Százezernyi ördöge
Cirmos arccal, fútt pofával,
     Tiszteletre jőjetek.
Egy barátom - hogy tagadjam?
     E napot fölszentelé,
Mert nevének, egy hatalmas
     Régi névnek ünnepe.
Rajta hát éles torokkal
     Fennyen énekeljetek:
"Éljen István!" ezt kiáltsa
     Mindenik nagy hangosan.
Éljen amig e világon
     Barna lesz és fekete!

Börzsöny, 1822. augusztus


VIRÁG BENEDEKHEZ

 

Míg te Kelenföldnek koszorús zengője, daloddal
A bús fellegeket hasogatva megosztod egünkön,
És tüzesen keltvén a nyugvó nemzeti lelket,
Ifjat, üdőst egyiránt munkás életre siettetsz:
Ím éled, gond-nyomta fejét válladra nyugasztva,
Káros csendbe merűlt nyelvünk szép angyala, éled,
S félve nyiló szeme a fölbuzdúlt ifjakon áll meg,
Akik az érdemek útján élni sietnek utánad.
Hunnia kerte virúl: fakadoznak gyenge virági,
S már szabadabb lombbal kelnek zöld fái az égbe,
Csak zivatar ne bocsássa dühét kis fürteik ellen,
Míglen erősödnek. Hajh! csak féreg ne eméssze
Gyökeiket...! De hová visztek kétségbe merengő
Gondolatok? most tiszta remény biztassa ügyünket.
Aki jeles példán buzdító szóra nem indúl,
Rest az, vagy félénk: testének rabja s szivének.
Engem serdűlőkorban megbájola nyelve
Győztös apáinknak, s noha lassan, szűntelen érzém
A titkos lángot, mely ösztönt nyújta erőmnek.
Igy haladék akadozva soká. Megláttalak aztán
Kis számú jelesink közt téged, s amire eddig
Kedvem volt, megerősödvén példáitok által,
Folyvást és hevesen követém, s mértékbe szorítám
Kisded vágyaimat, rendetlen képzetim árját.
Most miüdőn ez már húszon túl második évem,
Néha az andaladó ifjúság gondjait írom,
Legtöbbször mégis történeteinkbe tekintvén
Szívemelő tettet jegyzek ki az ősi üdőből.
Már a veszni menő Salamont játékba vezetvén
Elzengém, fene visszavonást, mint gyújta közötte
S a fejedelmek közt Vidnek ravasz ördögi lelke,
S mely foganatlan volt panaszos feddése, keserve
A bölcs Ernyeinek... Salamonban nem vala rosz szív,
De könnyen hajló. Hitt, s elvesze a gonosz által.
Így kísérem el őt a bús mogyoródi hegyekhez,
Hol végső romlásra jutott szép híre, hatalma.
     Majd fölemelkedvén daliás próbára, csatákról
Énekelek. Vérrel jutnak diadalra vitézim:
"Fölriad a szomorú Karpát, és büszke tetővel
Verdesi fellegeit, hogy oszoljanak a magyar égről."
     Így készülgetvén, ha szerencsét enged erőmnek
A jó természet, s hozzám nem mostoha, majdan
Honnunk oltárán, mint hű fia, áldozom én is.
     Ezt neked aki utat törtél vagy szebbre simítál,
És ki irásra hevült elméknek nyájasan örvendsz,
Nyújtom tiszteletűl... Élj s folyjon csendes özönnel
A Duna lábad alatt, ha mikor hídjára menendesz
S oly termő fákat hozzon, milyent te kivántál
És veled a honban minden jámbor magyar óhajt.
Majd ha Kelenföldünk új díszt vesz régi nevével,
Tégedet említünk legelőször is, aki az ősi
Tisztes üdőből e szép szót ajakunkra emelted.

Börzsöny, 1822


EGYED ANTALHOZ

 

Mint vagy Egyed, hű nyájadnak közepette, miként van
     A szomorú Naso durva getái között?
Zeng-e panaszt magyarúl, mint nyelvén, érdekelőbbet?
     Hallja-e Hunnia is már valahára szavát?
Amit fáradozó elméd készíte, ne titkold,
     Önts, ha lehet, szaporán a magyar észre sugárt.
Melyre ugyan méltó, oly fényben, lássa hazánk is
     Már egyszer nevedet munkai címed után.
Hát ha az ősi hadak rendét s a mostanit írnád:
     Nemzeti érzésünk gyúlana általad is,
S látnók, a döntő magyarok mint víttanák egykor,
     Nádasdit látnók Prusszia romja fölött,
A fejedelméért vérrel s élettel adózó
     Nagy nemesek harcát, s közben ezernyi csatát.
Melyek vagy rontván vagy emelvén honni erőnket
     Megtarták így, mint most van, az ősi hazát.
Mert mi egyéb, ha nem a harcok, tarthat meg akármely
     Országot? mi egyéb szerze nekünk is, Egyed?
Ah így van, s volt ez. De ha mind ezt fényre vihetnéd,
     Mennyire jutna neved, mennyire érdemeid.
Vagy tán kezded már. Mit is érhet gyenge beszédem?
     Nagyra nagy ösztön kell, s azt szived adja, nem én.
Élj, s mint a lefolyó Duna, szüntelen élve hazádnak
     Érdemmel hosszítsd a rövid életüdőt.
Én ösvényeimen meg nem csökkenve haladván
     Megteszem, amit hágy végzenem a kis erő,
És ha elégled ezent, mit tiszteletedre viszek most,
     Több nem kell: szívből s nem jelesedni viszem.

Börzsöny, 1822. június-szeptember


TESLÉR BARÁTOMHOZ

 

Teslér, ki hitte, hogy megint feléd
Visz változékony sorsom istene?
Ki hitte, hogy még egyszer nyughatom
A hű barátság karjain veled,
S mit most akadva késve hoz s viszen
A néma tolmács, azt buzgó szivünk
Teljes hevéből nyers szó fejti ki,
S titkunk ha lesz, nyílt ajkunkról ömöl,
Nem a lezárt lap álmos rendiről.
Ki hitte ezt? Lásd, mégis így leszen.
Ha Pincehelytől Görbő nincs tova,
Ha Pincehelyhez Teslér hű marad,
Őtet barátja többször látja ott.
Nyilas havának kezdetén tanyám
Görbő leend, ott lesz majd Pista is,
S köszönt előre és örűl velem.
A dolgainktól megmaradt üdőt
O mely vidáman fogjuk tölteni!
Együtt csevegvén, vagy hallván ha lágy
Hangokra ébredt hegedűd húrjain
Szívszaggató nótáid zengenek;
Vagy túl az élet megszükűlt körén
Shakespeare világát választjuk lakúl,
Hogy, míg zajával eltelik szivünk,
Ne halljuk itt a külvilág zaját,
Mely édes álmainkat elveri.
     Élj addig is, barátom, boldogan,
S ha néha - ami bár távol legyen -
Setét, komor színt vet rád a világ,
Csak istenedhez és szivedbe nézz;
Ott fény, örök fény van, s itt sincs homály:
Igy földerűl majd ködbe vont szemed,
S amerre nézesz, víg tavasz leszen.

Börzsöny, 1822. augusztus-szeptember


ÚJ KÍNOK

 

Szinte megnyugodtak
     Aggodalmaim,
S kezde már derűlni
     Elborúlt szemem,
Csendesedtek hév szivemben
     A bús érzetek,
S lelkemen elszúnyadoztak
     Vad kétségeim.

Ekkor látom őtet
     A szép megvetőt,
Tiszta kellemében
     Vígan, nyájasan,
S nyomban elhágy nyúgodalmam,
     Kedvem, örömem,
S százszorozva visszatérnek
     Régi gondjaim.

Ó ki napjaimnak
     Intézted sorát,
Ments meg e bajoktól.
     Vagy vedd éltemet.
Ah ragadj el messze, messze
     Túl a tengeren,
Vagy temess el kínjaimmal
     Itt e szirt alá.

1822


EGYEDHEZ

 

Kedves volt leveled, most is, mint máskor, előttem,
     Kedves főképen mert vigadozva köszönt.
Ah de vidáman, Egyed, nem válaszol arra barátod:
     Búba merűlt lelkén fájdalom árja csapong.
Gyáva panaszt nem fogsz te azonban hallani tőle,
     Szíve sebét önkényt elfödi más szem elől,
Azt mégis bánatjának szüntére kimondja,
     Hogy búcsúzástól retteg előre nagyon...
Jött szilaj és szabad érzésekkel nyugtalan ifju,
     Élni kivánt, s maga sem tudta, kereste miért?
Gond nélkűl az egekre szegé még bútalan arcát,
     Arra veté szemeit, lelke is arra kele.
Nem sejté, hajh nem hiheté, hogy földi valóság
     Boldogságának vethet örökre határt.
Képzete megszűnt itt. Komoran nyúlt s hosszan elejbe
     A már nem képzelt életi pálya helye.
Megnyílt keble, kivánságok fakadoztak erében.
     S egy kép, fellegiből, érzeni földre voná
S most távoznia kell. Az üdőnek szárnyai húzzák,
     S kétes sorsával küzdeni messze vetik.
Ah majd földet-eget megmér szomorodva szemével,
     És égen földön nem leli amit ohajt:
Akit teljesedő gyönyörében visszahoz álma,
     Aki szivének bús lángjain élve lebeg.
De minek említem? Mennem kell... menni utóbb is,
     Mindnyájan örök éj csendibe menni fogunk.
Addig is a kegyes ég legjobb adománya, barátság,
     Bírja kivánatimat, s nyújtsa mosolygva kezét
Ez szánjon ha homályba borúl teli fénye napomnak,
     Ez legyen örvendő társ ha vigabbra derűl.
Így noha bús, mégis kelletlen nem lesz az élet,
     S kedvemet a szükség, bár szegi, el nem üti.
Légy te is a kevesek közt buzdítgatva segítőm
     Légy te is ébresztőm, s híve nevemnek Egyed.
Majd ha szivem bajain könnyít az üdő haladása,
     S kínos gondjaimat győzve feledni tanít:
Én s te együtt zengjünk az üdűlő honnak örömdalt,
     S gyenge viráginkból fris koszorúja legyen.

Börzsöny, 1822. október