A HÁROM EGYESÜLT FEJEDELMEKRE

Mit forralt titkos kebelén a hármas erőszak,
     Mely szentségtelenűl szentnek itéli magát,
Mit forralt vesztedre, Magyar, most látod... azon kor,
     Melyben régi sebed kezde hegedni, elejt,
És szent törvényed, mely most már ezredet érne,
     Megszaggatva hever drága hazádnak ölén.
De te, szabadságunk elpusztítója, ne örvendj;
     Sírunkon nem fog fényleni büszke neved.
Mely még most nyugszik, fölkél a bátor oroszlán,
     Szíveitek fognak vérzeni körme között.
Jaj néktek! ha kivész: elhúz sírjába magával,
     Jaj! ha megél: iszonyú mérge pokolra taszít.

Görbő, 1823

CENCIHEZ

(Egy barátom kérésére)

Cenci! szíve belső rejtekében,
Lelke legszelídebb képzetében
     Téged érez és áld Gáborod.
Hű bajában hozzád, s örömében
Itt és távol, honn, künn: életéből
     Minden óra, minden perc tiéd.
A pirúló hajnal szép ölében,
Déli fényben, napnak alkonyodtán
     Téged óhajt, érted gerjedez.
Nincsen érzeménye, gondolatja,
Búja nincsen, nincsen vígasága.
     Csak teérted, vagy veled, kegyes! -
Cenci, édes Cencim, e világon
Ah ez állhatatlan rosz világon
     Sok megtörtént, még sok eshetik,
De hogy én tetőled elszakadjak,
Tenger, ég, föld hasztalan riasztnak,
     Míg szivem hév keblemen dobog;
Hű szerelmem lángja holtomig tart,
Olthatatlan, mint az élet és csak
     A hideg sír szélén hűlhet el.

Görbő, 1823

A TEMPLOMBA ZÁRATÁSOMKOR

Marty, Marty, még mi lesz belőled,
Már ha szent egyházában sem enged
     Nyugtot a kemény sors istene?
Jősz, s kizárnak; mennél, s nincs nyilásod,
S a fogolyra szájvonítva néznek
     Vének, ifjak, pajkos gyermekek.
S hogy nagyobb csúf lennél, a falakról
Sok kopott szent néz, s a mennyezetről
     Vén proféták, csorba angyalok
Kandikálnak, és félmérgelődve,
Félnevetve rázzák a bozontos
     Rőt szakált, és könnyü szárnyakat...
O ne nézzetek rám ily boszúsan
Porba sülledt jó Atyák, ti szentek
     És ti repkedő kis angyalok!
Oly gonosz talán, mint gondolátok,
Nem vagyok még, ámbár menni vágyok
     S mint ti, porral, én nem élhetek.
Hasztalan! mind ellenem zajognak,
A nagy Isten képe is komor már,
     Rám setétűl a bús mennyezet.
Oh el innen, messze el! Hol a víz
Csörgedezve fut le, fák virítnak,
     S szép derűlten áll a tiszta ég.
Ott szelídebb képe Istenemnek,
Ott imádom én őt szívemelve,
     Ott reám ő nem vet rosz szemet.
És talán megszán, és küld egy angyalt,
Jobbat mint e gúnyoló faszentek
     Szebbet, mint e csorba angyalok,
Melynek szárnya nem, de teste ép lesz,
És ifjabb lesz, mint eme szakálos
     Vén próféták, és kopott szüzek.
Hah! az ajtó megzörrent, nyilik már.
Isten áldjon meg, falak lakói,
     Isten véled, Széraph szent Ferenc!
Szűz Dorottya Asszony, élj sokáig!
Margit Néni, minden jót, dicsőűlt
     Péter, Ivó, Isten véletek!
Másvilágon majd meglátjuk egymást,
De boszúsan ott ugyan ne nézzen
     Senki rám; mert ott is megszököm.

Görbő, 1823

JESZENSZKY MIKLÓSHOZ

Barátom, egy magyar hazádfia
Magyar köszöntést küld neked: fogadd
Oly tiszta szívvel, milyenből ered.
     Nem írok a világnak dolgai
És a hazában támadt bú felől,
Oh mert hogy ezt leírjam, nem levél,
De Hunniának tére is csekély.
Sőt a nagy ég is szűk, bár messze hat;
Nem írok életemről, gondjaimról,
Ifjú napomnak csendes alkonyáról:
Hanem csak arról, hogy mint nemzeti
Dísznek serénykedő hű tisztelőjét
Tisztellek én is, Miklós, tégedet.
     Maradj utadban, s tartsd ezt holtodig:
"Nagy az, ki a hazát naggyá teszi."
Ki kényen él, ugyan boldog lehet;
De mint tünő árnyék, ha elsuhan,
Sírverse ez lesz: "volt, de nincs szegény! "
Fáradj, s ne irtózz, hogy csekély leszen
Müved hazánk nagy építményiben;
Morzsát vigyünk csak, s töltsünk hézagot,
Sok morzsa dombbá, domb heggyé leszen,
Naggyá, magassá, mint a Tátrabérc.

Görbő, 1823

A PATVARISTA

Mi kik előbb vizen és sáson kényünkre hajóztunk,
     S a dagadó habokat széltiben úszva verénk,
Most szűk hajlékban keserű firkára szorúltunk,
     Papiros úgyse! kezünk megszakad, annyit irunk.
Lát maga a kegyes ég, és szán és sír is ugyancsak,
     Hogy tele van tájunk drága siralmaival,
S már csak eget s vizeket látunk, s még így ha soká tart,
     Földesurunk Görbőn vagy viza, vagy csuka lesz;
Vagy ha ugyan szigetecske marad a puszta homokdomb
     Bár Tuhutum* lássék, annyira vízbe merűl.
Így van most dolgunk, míg benn a tinta parancsol,
     Künn Neptunus uram ostromol árjaival.
De csak rajta, erőlködjék! Mind vége lesz ennek.
     A feketés tenger már kifogy, annyit iránk,
A többit pedig elnyeli majd egy biztosi gége:
     Ily madarak szomját egy Kapos el nem üti.

Görbő 1823

* Egy akkori borház Görbőn

EGY CIFRÁN KÉSZÜLT MELEG HÜSELŐRE

Mi vagy te szép völgyecske, szép tetőddel?
Ajalon völgye-e, vagy Mambre völgye vagy?
S a sok levélfürt pálma fürtje-e,
Vagy ciprusé, vagy ékes cedrusé?
S ez itt valljon Babylonnak tornya-e?
Vagy éjjel a hajósoknak világló,
Mint Pharos és Rhodosnak mécsei?
Vagy más egyéb... de dicső egy mű lehet.
     Akármi vagy, szép völgység, én ugyan
Nem állhatom meg, hogy beléd ne menjek,
Oly igen igéző énnekem tekinteted,
És oly igen éget a nap tűzszeme,
Hogy szívem is megolvad már belé.
Ide, árnyaidba térek én, szelíd
Völgyecske, hogy legalább szegény szivem
Üdő előtt ne olvadozzon el,
S jusson belőle egy darab hazámnak,
Barátaimnak, embertársaimnak,
Kiket talán még jobban elsanyar,
És jobban izzaszt a rekedt meleg.
Itt hűs öledben nyugszom, enyhelyem
Te léssz. Sürün nőtt pálmád, cedrusod
Elűzik a napot fejem fölűl,
S most serdülő fiatalka ciprusod
Lelkemnek egy nagyon nagy örömet ád;
Mert minden ingással jelengeti,
Hogy nemsokára sirba ingok én is,
S ő fog fölöttem pompásan virítani,
És szép keserves nótát zúg az éjben,
Ha a pogány szél bús fejébe kap
S magyarán cibálja kényes üstökét.
Valóban - ez kedves hely énnekem.
     De mi szörnyű hőség éri testemet,
Talán csak sülni készülsz, oldalam,
S szegény fejem te is forrasz, hevülsz?
De így ugyan félszó dicséretet
Sem hallasz ám, meleg völgy. Nem vagyok
Én pecsenyének való, se sülni nem jövék
Ide, te pedig forróbb vagy a homoknál,
Forróbb Gyehennánál s a kályhaluknál.
Eztán ugyan nem látsz itt engemet...
De mégis... a nap majd leáldozik.
Akkor megint itt hűselek, s ha szép
Üdő marad, vizsgálok csillagot.

Görbő, 1823

ZOTMUND

Nagy sereggel, büszke szívvel
Áll Pozsonynak ellenében
     A hatalmas német úr.
Kétszer eldúlt szép hadáért
Vad szemet vet a magyarra
     És boszúját esküszi.
Zúg a tábor és előtte
Rakva uszkál sok hajója
     A Dunának partinál.

Barna Zotmund jár boszúsan
A vivandó vár fokánál
     S meg-megrázza kalpagát.
"Várj, agyargó durva szomszéd,
Béla kétszer megtipázott.
     Egyszer megfürösztlek én.
Megfürösztlek, ilyen-adta,
Mért jősz a nyugodt magyarra,
     Nem bántott ő tégedet."
Szól és fölmegy Béla hőshöz,
A merész dicső vezérhez,
     S titkon úgy mond nékie:
"Halld uram, ma én tenéked,
A királynak és hazának,
     Jó szolgálatot teszek.
Látod ott a sok hajót és
Rajta a sok népet, élést?
     Megfurom, hadd fürdjenek.
Gyors folyóknak, tengereknek
Mélyeit megjártam én már,
     A Dunát sem rettegem."
Mond viszont hős Béla: "Zotmund,
Ránk sötétűl már az éjjel:
     Felleg űli csillagát.
El kell veszned a vak éjben,
Holnapig vagy ponty emészt el,
     Vagy hegyes nyárson pörögsz."
"Azt is eltüröm hazámért,
El, ha még ma Belzebubnál
     Kell is nyárson pörgenem.
De ne búsulj, megkerűlök,
És mikor még mélyen alszol,
     Álmaidnál termek én."

Zotmund megy. Sokáig ébren
Várja Béla, és az éjfél
     Bús komor lesz, mint halál.
Fergeteg rándúl üvöltve
A Dunára, s összevissza
     Szórja zúgó habjait.
"Csak te zúgj, üvölts fölöttem"
Mond Zotmund a förgetegnek,
     S a Dunába elbukik.
Már setét gyomrában uszkál,
S álmaikból fölzavarja
     Bámuló nagy halait.
Néha fölbukkan magasra,
S a szélvész elől megint a
     Mély özönbe rejtezik.

Béla nem győz várni - fekszik,
Álom ül lehúnyt szemére,
     S nyomja szinte reggelig.
Ébred egyszer, s ím előtte
Zotmund áll vizes hajával,
     És merőn szemébe néz.
"Lásd, mutatja, mily zavarban
Áll a sűlyedő hajóknál
     Henrik éhes tábora."
"Olyan ember, mint te Zotmund,
Nincs több a magyar hazában",
     Mond a herceg, "itt kezem."

S néki nyújtja görbe kardját,
Gyönggyel ékes szép sisakját,
     És igér még többeket.
Örvend Zotmund fegyverének.
Dalt zeneg hires nevének
     A késő kor gyermeke.
De homályos bús szemekkel
Nézi vízbe fúlt hajóit
     Henrik, a hatalmas úr.
S a boszúlni jött ijedve
Zúg el éhes táborával
     A magyar boszú elől.

Görbő, 1823

A VIRÁG

Mért, pogány tél, mért fogyasztod
     Szép virágom kellemét,
Mért ereszted ép fejére
     Az enyészet szellemét?

Szép sugáran nőtt, s arany szál
     Fénylett ékes vállain,
S a szerelem mosolygása
     Játszott édes ajkain.

A hajnallal ott piroslott
     Rejtve déli hév elől,
A szelíd völgy hűs ölében
     Rejtve vágyó szem elől.

Ott virágzott, zárva lévén
     Dús, szemérmes kebele.
A hűség volt koronája,
     Tiszta jóság gyökere.

Most elomlott - vagy csalódom?
     Nem tél rontá kellemét,
Nem szakasztá szép fejére
     Az enyészet szellemét.

Ah de nincs ő mégis itt már,
     Eltünt, mint a fénysugár,
Gyorsan elveszett előlem,
     Mint hegyekről a vizár.

Mert az ifju elszakasztá
     Őt tavasznak reggelén,
És örömhajlékba messze
     Vitte forró kebelén.

Eltünt ah, és koronája
Szép fejéről elmaradt:
Rám helyette kínos emlék
S holtig tartó bú szakadt.

Görbő, 1823

A LANTHOZ

Rég pihensz, lantom, szerelem dalától,
S húrodon váltig remeg a csaló kéj;
Zengj; de bú többé le ne nyomja hangod
          Tiszta folyását.

Csendesen, mint fut habon a tünő szél,
Zengj te is lassú-szomorogva, s vesszen
Hangzatod, mint vész öröm és szerelm e
          Puszta kebelből.

A leány szép volt deli termet által,
Mindeneknél szebb ragyogó szemével,
Szűz mosolygását öröm és nemesség
          Bája emelte.

Fény s homály küzdött enyelegve arcán,
Mint nap és éj küzd derülőded ormon,
Hol közöttök szép sugarával a menny
          Hajnala fölkel.

Nem tanult szózat vala lágy beszéde,
Egyszerűn jött az repeső szivéből
Titka sem volt még, csak enyelge a kis
          Gondolatokkal.

Ekkor eljött a hevület korában,
S könnyü szemmel rajt' mulatott az ifjú
És örűlt a rá ragyogó szemeknek
          Égi világán.

És magán járt a susogó ligetben;
Éneket dallott szive kis tüzéből,
Boldogot, milyen maga volt, s szerelmét
          Zengte hegy és völgy.

A napok tüntek, tüze lángra gyúladt;
Belsejét gond és epedés szakasztá,
S ah kitől venné örömét, nyugalmát -
          Hűlve van az már.

Hűlve van hozzá. De hová merűltél
Bánatok kínos zavarába, lantom?
Szűnj meg, ah nem sok nap után a gyászos
          Fűz fog emelni.

Ott pihentedben hideg éji szellő
Jő reád, és dalt morog a halálnak,
S én, sok inségek fia, hangjaidnál
          Csendesen alszom.

Görbő (?), 1823

A SZERELMES

Hasztalan van olvasásom,
     Nyugtot nem lelek;
Munkátlan toll áll előttem
     S puszta levelek.

Minden szónak kezdetében
     Szép neved ragyog;
Ott van minden kis vonásnál
     S rám felmosolyog.

Zaj, tolongás nem segíthet:
     Képed benne van;
A magány sem: képed ott is
     Üldöz úntalan.

Ah nem tudlak elkerűlni,
     Mert szivemben vagy;
S szép, mint hajnal szép világa,
     De - kegyetlen vagy.

Görbő, 1823

A TÜNŐDŐ

Nyugszik a szél, csendes a hab,
     De szivemben zaj vagyon;
Merre térjek, hol pihenjek?
     Messze még a part nagyon.

Messze, mint a boldog élet
     Visszafolyt jó napjai,
Melyeket még nem zavartak
     Ifjuságom gondjai!

Nincsen már nekem vezérem,
     Nincs hajómnak csillaga,
Mely felém a szép egekből
     Oly szelíden ragyoga;

Hol körűle bájsugárral
     Új reménység terjedett,
S szép szerelmem édes álma
     Hajnalodva repdesett.

Víg, derűlt volt akkoron még
     A magasban szép egem,
Itt is a víz tűkörében
     Víg derűlt volt az nekem.

Most setét, ha föltekintek,
     Mert borúltak szemeim;
Itt is a víz tűkörében
     Megzavarják könnyeim.

Kelj, te zúgó fergeteg, kelj,
     Zúgd el e bús életet;
Úgyis ennyi veszteséggel
     Kedvem gyászra vettetett.

Kelj, s az örvényes habokba
     Szórd el égő csontomat,
Szórd, hogy a szánó leányka
     Meg ne lelje síromat. -

Hasztalan! még csendes a hab,
     De szivemben zaj vagyon:
Merre térjek, hol pihenjek!
     Messze még a part nagyon.

Görbő (?), Börzsöny (?), 1823

NÁNDORRÓL

Nagy Mahomet s Hunyadynk harcolt vad Servia síkján
     Omlott a bús vár, s vérözön álla tövén.
Már zászlót készűlt tornyára szegezni török kéz,
     Hogy lobogását egy hős magyar észrevevé.
Kezde civódni, s mivel nem használt élete, halni
     Ment, megölelte amazt, és leborúla vele.
Nem lobogott már a zászló, s Mohametre veszély dőlt.
     De téged nagy név, nem nevez a mai kor.
Nándor is, a csatahely, hol híred szárnya megindult,
     Elvesze már, s falain nem magyar ajka dörög.

Görbő, 1823

REJTETT-SZÓ

Három tagja elűl könnyen forog a vizek árján,
     A két végsővel gyáva csalásra mutat.
Bús az egész, ha hideg kezeit mellünkre lenyújtja,
     Elhűl benne szivünk, s lágy dobogása megáll.

Görbő, 1823

SZEBB AZ ASSZONY, HA HAMIS

Szép az Asszony, szebb mint máskor,
     Ha hamisság van vele.
Láttam ilyet, s majd megvesztem,
     Szívem úgy elgyúlt bele.
Akkor apró gerjedelmek
     Tűzesitik arcait,
S titkos édes vágyodások
     Töltik el két szemeit.
Mintha semmit nem kivánna,
     Nem szeretne, úgy teszen,
Ég pedig szép arca, s szíve,
     Nyelve van csak csendesen.
Ámde hogy hevét titkolja,
     Annyival szebb és csalóbb,
Mint a nap ha eltakarja
     Félig arcát, bájolóbb.
Ezt hogy láttam, följegyeztem,
     Ezt állítom még ma is:
Szép lehet; de mindeneknél
     Szebb az asszony, ha hamis.

Görbő, 1823

ÁRTATLAN LÁNY ÉNEKE

Zengj a bokorban, kis madár,
     Zengj hangos éneket.
Vigan csörögj el kis patak,
     S hajts rá hüvös szelet.

Én addig itt virágokat
     Tüzök hajam közé,
Most nyílnak, íme keblöket
     Fris harmat öntözé.

De ah e gyenge fajzatok
     Oly gyorsan hervadók.
Atyám azt mondja, egykoron
     Majd én is hervadok.

Akkor, leányka, bús leszen
     Szegény szived szava;
De most ne búsúlj; mert te vagy
     E völgynek asszonya.

Zengj hát tanyádon, kis madár,
     Zengj hangos éneket.
Vigan csörögj el gyors patak,
     S hajts rá hüvös szelet,

S míg hervadástok nem jön el,
     Tavasz szülöttei,
Ti légyetek szög szín hajam
     Fodrának díszei.

Görbő (?), 1823

MOSTANI SZÉP VERS, ÉS FELLENGŐS

Ingadozásnélkűllévőségednekörűlő
Hagyd a kis bajt; mert meg nem esz a nagy is, élj.

Görbő (?), 1823

A HITLEN

Láttam, megindult a tavasz, illatos
Szellő kerengett zöldesedő nyomán,
     Reszketve megnyiltak virági
          Harmatosan, s ragyogó kebellel.

Láttam; de téged, hajnali gyenge kép,
Nem láthatott még andalodó szemem,
     Már szinte fonnyad fű, virág, lomb,
          S mégsem akarsz szemeimbe tünni.

Jer, visszatér a könnyü tavasz veled,
Mosolygj, fölélnek holt növevényei:
     Jer, elterűlnek lábaidnál
          A füvek és remegő virágok.

Vagy tengeren túl menjek-e érted el?
Tüzet vető hegy fekszik-e őrödűl?
     Hová veszél? Vérrel halállal
          Menjek-e zárt utadat kitárni?

Lankadj merész szív. Vissza nem adja őt
Véred, halálod. Tengerek és hegyek
     Utját nem állják kedvesednek:
          Ő maga fut s kikerűl szemével.

Oh, mért csalál szép képzelet engemet?
Ifjú eszemben mért okozál zavart?
     Most eltemetsz itt, s végszavammal
          Elhagyod a szeleket röpűlni.

Majd egykoron tán pusztai halmomon
Megáll az ifjú sajnosan, és borúlt
     Szemét lesütvén rólam ekkép
          Emlekezik keserű szavakkal:

"Boldogtalan! mit vára setét eszed,
Az égi szellőt mért öleléd vakul?
     Nem égi vagy, lám most is a jó
          Föld takar el, nem egek határa.

Öleld meg, amit juttat az alkalom...
De már örökké elnyugovál, s tudom,
     Nem is kivánsz fölkelni többé.
          Bú, nem öröm neked itten élni."

Így szól s továbbmegy. Rajtam azonban a
Hantok tövissel telve vadúlnak el,
     És nem lesz, aki szánakodván
          Rózsafüzért tegyen a tövisre.

Görbő; 1823

BÚCSÚ

Szép Etelka, kit szivembe
Nem mulólag vettelek be,
Kit nem csalfa gondolattal,
Nem, sebes lángindulattal
     Vesztemig kedveltelek,
Szép Etelka, halld utolszor,
Amit sóhajt e csekély sor:
     Légy áldott! isten veled!
Nem szerelmet kérek, ó már
Vége annak, más dolog vár,
     Búcsut venni rettegek.
Annak, aki évek olta
Várt, remélt, s hogy ez megcsalta
Kínos édes szenvedéssel,
Hasztalan hű érezéssel
     Mégis érted, érted ég,
Búcsut venni szabad annak,
Mindenek ha elmaradnak,
Búcsut venni nem tilos.
Inkább válnám életemtől,
Elszakadnék en szivemtől,
Poklot érted megkerülném,
Minden jómat eltemetném
     Inkább, mint elhagyjalak.
Mégis el kell mennem immár,
Kedvedet nem lelhetem már,
     Haldokol reményem is.
Isten hát veled szerelmem!
Légy te boldog énhelyettem,
     Boldogabb mint én valék.
Szép szemednek szép sugárán
Jó szivednek gyenge halmán
     Bánatok ne üljenek.
Mint kis parton szép virágszál
Csínosan terűlt gyöpön áll,
Hol fejét a harmat árja
Kis tövét futó hab járja;
Szellő játszik fürteivel,
Szép verőfény kebelével,
     Akkép folyjon életed.
A vidámság, boldog érzés
Közt ne lepjen gyászos végzés,
     Bút ne szűljön örömed.
Én ki látom a jövendőt,
Érzem a búban veszendőt,
     Elfogadom sorsomat,
S majd ha élni már meguntam,
Halni mégis nem kivántam
     S élni, halni nem tudok,
És nem érdemlett bajomban,
Gyógyíthatlan bánatomban
     Elvadulva bujdosom,
Az lesz édes gondolatom,
Ha szivemből kívánhatom,
Hogy kit oly heven szerettem,
Százszor boldog légy helyettem.
     Boldogabb, mint én valék.

Börzsöny, 1823

ÉJJEL

Fenn már a hold, leszáll az éj,
     S nem tűnnek gondjaim:
Mi érte újra keblemet?
     Hol késnek álmaim?

Szegény fiú én untalan
     Csak gyűjtöm kínomat,
S szűz ágyon a szép szőke lány
     Alussza álmomat.

Ott tűzszemének fényein
     Aludt el örömem,
Hó keble kettős halma közt
     Ott szunnyad életem.

Ölében szenderednek el
     Szivem szerelmei.
Ott hajh! csak el ne haljanak
     Legszebb reményei.

De engem őriz a halál:
     Ébren van itt velem.
Véremben forrnak kínjai.
     Nincs tőlök enyhelyem.

Párnámon űl a csüggedés,
     A sárga hervadás,
Bú, bánat, és a volt után
     Siralmas bágyadás.

Szivet szakasztva hangzik el
     A veszteség dala,
Magam vagyok csak minden, ah
     Minden jóm elhala.

Emlékezet! te is gyötörsz:
     Az elveszett napok
Árnyéka reszket képeden,
     Melytől elborzadok.

Ezek virrasztnak engemet
     S ha álom rejtene,
Fölráz fagyasztó újjal a
     Féltés szörnyű keze.

Mért kelle oh szememnek a
     Szép arcon vesznie?
Mért kelle asszonyképnek is
     Szemembe tűnnie?

Mért inkább nem bámúltam a
     Tündöklő szép napot?
Az égi kékellő határt
     A holdat, csillagot?

Hol a világok csendesen
     Forognak és fölül
Öröm s kegyelmek tengerén
     Egy boldog isten ül?

Mért nem pihentem a setét
     Erdőnek halmain,
Virágok és lombok között
     Lágy fűnek szálain?

Nem tudtam a zengő madár
     Szavát elégleni,
Csörgő patakkal, bujdosó
     Szellővel játszani?

Úgy most nekem sem volna búm:
     Az ékes halmokon
Vesznék, mint vész a tiszta hab
     Virágos partokon.

Onnan levinne szárnyain
     A csendes völgy szele,
Le messze! honnan távozik
     A bánatok tele.

Hol gyenge szállal síromon
     Teremne líliom,
S mellette szép dalt mondana.
     És ülne angyalom.

De most hová kell lennem így,
     Hová vész életem,
Ha élni, halni nem tudok,
     Ha csak pihenni sem?

Hajh! mért kellett szememnek a
     Szép arcon vesznie,
Mért kellett asszonyképnek is
     Szemembe tűnnie?

Börzsöny (?), Pest (?), 1823

A BŰNÖS SÍRVERSE

Jó istenem volt és szép angyalom.
Amannak bíztam égi bő kegyében,
Emennek éltem földi kellemében,
S futott előlem minden fájdalom.

De ah a múlt jót mit magasztalom.
Az angyal engem, vesztésem dühében
Én elhagyám az istent s kínörvényben
S láng vészben forra éjem, nappalom.

A bűnt kiáltám; eljött s meg nem ölt,
Felhíttam a bút, eljött s meg nem ölt,
Hittomra rám jött a halál s nem ölt meg!

Ki jár e kinos élet végire?
Oh halld meg ég föld, zengd el messzire:
Az angyal könnye hullott rám, s az ölt meg.

Pest (?), 1823

AZ IMÁDKOZÓHOZ

Természet édes gyermeke,
     Ártatlan kis leány,
Imádd az égi alkotót,
     Imádd csak, jó leány.

Hozzá emeld föl szívedet,
     Hozzá kis gondodat:
Búddá lehet, hidd, e kivűl
     Minden más gondolat.

De mit gyanítok? félrejár
     Mosolygó kék szemed,
Epedve, félve messze jár
     Vágyó tekinteted.

Ne, oh ne fordítsd más felé
     Jó lányka, szemedet.
Embert keressz tán? Nem találsz
     Megcsalják szívedet.

Meg ők! de kik fenn vannak ott,
     Nem esküsznek hitet,
A vésett szentek, angyalok
     Nem bontanak hitet.

Nem tesznek este fogadást,
     Hogy reggel, mint vadak,
Siránkozó szemeddel is
     Magadra hagyjanak.

Mégis hová jár szép szemed?
     Mért lő rám hév sugárt?
Miért keres föl ennyi közt?
     Nem gyújt már, meg nem árt.

Kérded talán, a sok között
     Én is milyen vagyok?
Hazug, csalárd-e? Nem! nem! én
     Boldogtalan vagyok.

Szivemben agg bút hordozok,
     S bajt, szenvedést, nagyot,
És hosszú gyötrő csüggedést,
     És régi bánatot.

Nem csalhatott más engemet;
     De megcsalt en hitem:
A nagy remények, melyekért
     Most nyugtomat vetem.

Eget vadásztam itt alatt,
     Eget? csak lányszivet,
Mint én, oly hűt, oly érezőt,
     S a föld megbűntetett.

Te értesz... Bíbor ajkadon
     Hallatlan hangzatok
Reszketnek a menny s búm felé,
     S szivedbe láthatok.

Te vagy, te vagy, kegyes, kit én
     Szánónak nevezek,
Nem más volt az, csak álmodám,
     S miatta elveszek.

Imádkozz hát, kis bűntelen,
     Ah mert én nem tudok;
Imádkozz, angyal, értem is,
     Míg összeroskadok.

Kérj egy hatalmat, mely legitt
     Elrontson engemet,
És mélyen a világ alá
     Temesse lelkemet.

Hogy ott mindent felejtsen el,
     Ah mindent, ami bánt:
Azt is, ki rám halált hozott,
     Azt a szép szőke lányt!

Pest, 1824

ÁLOM

"Emma, Emma, beteg vagyok,
     Ég, fagy, borzad tetemem:
Jer segíts, kösd bé fejemet:
     Fáj a fejem, fáj szivem.

Nem jősz? Jőj el, így elhagynod
     Átok volna hívedet;
Még csak most kell, és nem többször.
     Vesd rám csillagszemedet.

Látnom kell még szemeidet,
     Látnom amiért veszek
A mosolygó büszke arcot,
     Aztán, Emma, elmegyek.

Nézz e homlok fellegére
     Ezt is mind te terheled;
Nézd ez égést, nézd e rázást,
     Ezt is mind te neveled.

Hajh! vagy a liget határán
     Mely kar ért meg tégedet?
Gyenge fürtök hulltanak rád?
     Verték márvány kebledet.

De mit szólok? Más baj üldöz,
     Oh mért kellett lennem is:
Vagy ha lettem, el nem vesznem,
     Mért kellett születnem is.

Vagy mondtam-e, hogy egy isten
     Megteremtsen engemet,
S szívet adjon, szívet öljön
     Összedúlván éltemet.

Nem mondtam én, némán álltam
     A teremtés könyvében:
Ő hozott ki, és elrontott
     Véghetetlen kedvében;

Hogy meglássam és szeressem
A napot és szemedet,
S amint láttam, elveszejtsem
A napot és szemedet.

Sírsz? ne sírj. Hajtsd rám fejedet.
     Tán egyet még kérhetek,
Az egy csókot, az utolsót,
     Aztán, Emma, elmegyek."

És a lányka ráhajolván
     Édes csókot vett, s adott,
Kért, mosolygott, és vigasztalt -
     De az ifjú - álmodott.

Ébredezvén elszalasztá
Mind a csókot, mind a lányt;
S még kesergé, és ohajtá
A bús kedves látományt.

Nem jön a lány, távol űl az
     Dél virágos halmain,
Dalt mond a futó szeleknek,
     S a szelek fuvalmain

Elmegy a dal. Hajh! de erre
     Barna felhők szállanak,
És viharok, nem örömet,
     Fekete hírt hordanak.

Menjetek, ti barna felhők,
     Fekete hír gyászai,
Hallgassatok el, viharok,
     Bús jövendő hangjai.

Nem hallgatnak, el nem mennek,
     Rossz a bús álom mive.
Agg, tünődik, vész az ifju:
     Fáj a feje, fáj szive.

Pest, 1824