EGY POLITICUS KÖLTŐHÖZ |
Ócska tanácsokkal, köpönyeggel zápor után
jársz, 2 Van hiba, van bennünk: de mi rajta segítni ohajtunk, Feketeségek 3 Téged mint bölcset Priesznitz tintába
fürösztött, 4 Amerikának hát vannak feketéi? Nekünk is; 5 "Volnánk bár kissé feketére születve."
Nagyon szép * Moslékkal mosogatsz, s elszennyezed, amiket érintsz. Rövid törvénykezés 6 Gyors törvénykezetet nevezél "lámpára
kötésnek": * A rövidebb törvény teneked "lámpára
akasztás", Mi kell? 7 "Nem kell hát takarékpénztár, lópálya,
hanem más" Sár, por 8 Mert nem adózunk, gyermekidet sár porba fulasztod; Szavazat és a tömeg 9 Kell szavazat, s gúnyolva beszélsz a
képviseletről, Vesztegetés 10 Nem csak lélekadó bortól részegszik az ember, Az egy és sok 11 Emberek a tömeg is, még inkább ember egy ember: Áldás 12 Áldást, így szólasz, ne csikarjunk. Jó, legyen
úgy bár: Vontató 13 Dícséred, hogy a pór terhén könnyítni
törekszünk, Önkormány 14 Üdvös az önkormány, a hely szükségeit érző, * Önkormányunkat ne gunyold; gyermek marad, akit Világ 15 Széchenyiről szólál, elkárhoztatva ,Világát', Búcsú 16 Mit versben vétél, tettekben helyre hozandod, 1841. április 21 - május 9. |
VÍZGYÓGY |
A víz kétes elem, a földet elönti, de táplál;
Gát, de merészeknek pálya világokon át.
Gyötrelmes keserű, ha szemedből bú satolá ki;
Kéj, ha örömcsepként ömlik el arcaidon.
Árja megöl, de szelíd gyógyszerré lesz, ha beteg vagy,
S szűz forrásaiból vissza jön életerőd:
Természettől nyert a víz kétféle hatalmat,
Isteni áldássá tette az emberi ész.
1841. május 27. előtt
A KRIVÁNON |
Itt állt egy távol népnek szabadelmü királya*
S a föld szépségén lelke gyönyörbe merűlt,
Vajha ne csak földét tudják bámúlni hazánknak:
Nemzete légyen erős, s tettei híre dicső.
1841. augusztus 24. előtt
* Friedrich August szász király. 1840. aug. 4.
HÁLADATLANSÁG |
Hazudság, amit írtam
Lánykák szerelmiről:
Ők engem nem szeretnek,
Nem egy a száz közől.
De én szerettem egy lányt,
Sőt kettőt, sőt tizet,
Szeretni hajló voltam
Egész egy sereget.
Mint ége szívem értök,
Ahány van öszvesen,
Oh mint szerettem őket
Oly hévvel, oly hiven.
S a háladatlan faj mint
Jutalmaz mindezért:
Csak egy sem adja szívét
Oly sok szerelmemért!
1841. augusztus 22. előtt
AZ ÚRI HÖLGYHÖZ |
Fürtidben tengervészes éj
Szemekkel, mint a csillagtűz;
Hol annyi gőg és annyi kéj,
Ki vagy te márványkeblü szűz?
Bírván az istenek minden kegyét,
Imádva férfiaknak általa,
Szép és dicső, s lélekben oly setét,
Milyen derűlt arcodnak hajnala.
Nincs hát remény? nincs semmi kegyelem?
Hiába minden esdeklés szava?
Hiába kér a leghőbb érzelem?
Nem olvadoz fel kő kebled hava?
Egy eskü kell, egy néma fogadás:
"Szeretni e mindent adó hazát!"
Mért hát szemedben büszke tagadás?
Mért áruló a hang, mit ajkad ád?
Pedig nem mondhatod, hogy nincs szíved.
Szeretsz pompát, hízelgő csapodárt,
Hintót, lovat, sőt hitvány ölebet,
És selymidért imádod a bogárt:
Mind állat, és hívságos semmiség,
Hizelgőd is, ki hűséget hazud!
És mégis, mégis - oh türelmes ég! -
Kedélyed rajtok édelegni tud,
Míg a könyűk hiába fénylenek
A hon szemén! - Hah, gőgös Goneril,
Megemlekezz, hogy vannak istenek,
S még van kezökben bűnt torolni nyil.
Az apaátok teljesedni fog,
Az apaátok súlya szörnyü lesz:
"Tennen fajodban éljen ostorod,
Csaljon meg, akit legjobban szeretsz.
Hervadjon el szépséged! a gyönyör
Váljék utálattá, ha ízleled;
S midőn panaszban bánatod kitör,
Legyen kacaj reá a felelet."
De nem, te nem vagy bűnös. Nevelőd
Jellemtelen kornak volt gyermeke.
Gyengéd szived hajlott a kény előtt,
S megvette a szellemtél hidege.
Mi vagy te most? Kérdezd meg magadat.
Angol talán? vagy német, francia?
Igen, ha megtagadnák fajokat;
De ah előttök szentség a haza!
Te azt nem ismered, - nincsen hazád -
Nincs nemzeted, - nincs mondható neved.
És ami van, gyalázat szennye rád;
Mert esdeklő szülődet megveted.
Erényeidnek senki sem hiszen;
Mert ami fő, nincs meg sugári közt;
Csillag vagy, tündöklő és üdvtelen;
Félünk, csodálunk, mint az üstököst.
Asszony vagy, a leggyarlóbb, semmi más!
Nemednek nincsen tiszteltebb neve:
Gyöngéd, hol annak lenni árulás,
Szivetlen, ahol égned kellene;
Buzognod e hon - és e nemzetért,
Mint égnek minden nemzet hölgyei:
Nem kérünk munkát s áldozatra vért;
Miért esdünk: részvéted kegyei.
S mindeddig ezt te megtagadhatád!
Láttad, miként küzdénk és epedünk,
S csak egy enyhítő szót nem monda szád;
Könyed nélkül mi kín volt vérzenünk!
De még előtted áll egy új világ,
Anyára vár egy újabb nemzedék:
Akard, s erényed a fő polcra hág,
Neved dicsőség lángtüzében ég.
Mit szűz hevében égő szív teremt,
Költőt, müvészt, hőst és nagy férfiat,
És mindent, ami szép, jó, tiszta, szent
Tőled, nemedtől várjuk hogy megadd.
Kezedben a gyermeknek álmai,
Tündérvilága lelkes ifjunak,
A férfi boldogsága; játszani
Ily drága kincsek nem adattanak.
Emeld fel bájaidnak zászlaját,
Utánad kelnek a hon jobbjai:
Gyönyör lesz tűrni hosszu éven át,
Ha díjt szelíd kezed fog nyújtani.
Teremtsd elő azon dicső időt,
Hol a magyar szó s név imádva lesz;
Midőn kegyelmet nem nyer szűd előtt
Ki e kettőnek ellenére tesz.
A kisdedeknek néma szája kér,
Hogy adj nekik hazát. Ne vond meg azt.
Áldás vagy átok vár e válaszért:
Határozz, és kimondtad sorsodat.
1841. november-december(?)
A SZOMJU |
Szomjas vagyok; de nem bort szomjazom,
És szomjamat vízzel nem olthatom.
Nem oltaná el azt a Balaton,
Nem a mézes szőlőjü Badacson.
Én lángot szomjazom, lángot, tüzet,
Szemed tüzében játszó lelkedet;
Szomjúzom a hajnalt szép arcodon,
És a mosolynak mézét ajkidon.
Szomjúzom édes és forró sohajt,
Mit kebled titkos szenvedélye hajt;
És szomjuzom kebled hullámait,
Szivednek minden dobbanásait;
Szomjas vagyok, leánykám, bájaidra:
Hibád, erényed - s minden titkaidra.
Jőj, lelkem várja édes ajkidat:
Ne hagyd elveszni szomjuság miatt.
1842 eleje
LAURÁHOZ |
Rád nézek, mert szeretlek,
Rád nézek, mert gyülölsz;
Míg bájaid veszélyes
Dacával meg nem ölsz.
Rád nézek, mert gyönyört ád
Szemlélnem arcodat;
Rád nézek, mert öröm lesz
Meghalnom általad.
Rád nézek, mert talán még,
Egy kisded percre bár,
Gyülölség és szerelmünk
Cserében visszajár.
Még akkor érzenéd csak
Mi a szívgyötrelem,
A mostohán viszonzott,
A gyűlölt szerelem.
Még akkor sínlenéd csak
Kegyetlenségedet,
S nem hagynád ennyi kín közt
Elveszni lelkemet.
1842. február 13. előtt
NÉVNAPI KÖSZÖNTÉS |
Laurához
Kár hogy a pap megkeresztelt,
Jobb volnál pogánynak,
Mert pogány vagy és kegyetlen
Híved fájdalmának.
Vagy ha már meg kelle lenni,
Mondtak volna másnak,
Szép-, hamisnak, kellemesnek
Csak ne Laurának.
Mondták volna: légy gyönyörré
Mindenek szemében,
És örömnek kútfejévé
Férfiak szivében;
Vagy neveztek volna inkább
Fájdalom napjának,
Gyötrelmemnek, bánatomnak,
Búm okozójának.
Gyötrelem bár s bánat és bú,
De az enyém volnál,
Már keresztségedtől fogva
Lelkemhez tartoznál.
Hát ha még jobb szíved volna,
Hátha még szeretnél,
Lelke lennél életemnek,
Drágább en lelkemnél.
Nincs az a kincs, nincs dicsőség,
Melyért od'adnálak:
Egy életre elég volnál
Isten áldásának.
1842. június
NÉVNAPRA |
Ugy áldjon meg isten neved napján,
Hogy beérhesd vele minden órán.
Legyen élted mint a virágos fa:
Remény s öröm virágozzék rajta.
Mely sok szívnek keserű gyötrelem,
Legyen neked édes a szerelem.
Igaz legyen, s mindig hű, szeretőd,
Ki jobban szeressen, mint te szereted őt.
Bánat ha ér, legyen az rövid éj,
S utána hosszú boldog nap a kéj.
S bárhova visz tőlünk a szerencse,
Lépésidet emlékünk kövesse.
S rokon érzet tartson köztünk hidat:
Te se felejtsd távol barátidat.
1842. június
FÓTI DAL |
Oct. 5. 1842.
Fölfelé megy borban a gyöngy;
Jól teszi.
Tőle senki e jogát el
Nem veszi.
Törjön is mind ég felé az
Ami gyöngy;
Hadd maradjon gyáva földön
A göröngy.
Testet éleszt és táplál a
Lakoma,
De ami a lelket adja,
Az bora.
Lélek és bor két atyafi
Gyermekek;
Hol van a hal, mely dicső volt
És remek?
Víg pohár közt édesebb a
Szerelem.
Ami benne keserű van,
Elnyelem.
Hejh galambom, szőke bimbóm,
Mit nevetsz?
Áldjon meg a három isten,
Ha szeretsz.
Érted csillog e pohár bor,
Érted vív,
Tele tűzzel, tele lánggal,
Mint e szív;
Volna szívem, felszökelne
Mint a kút,
Venni tőled vagy szerelmet,
Vagy bucsút.
Hejh barátom, honfi társam,
Bort igyál.
Víg, komor, vagy csüggeteg vagy,
Csak igyál.
Borban a gond megbetegszik,
Él a kedv.
Nincs a földön gyógyerőre
Több ily nedv.
Borban a bú, mint a gyermek,
Aluszik.
Magyar ember már busúlt sok
Századig.
Ideje hogy ébredezzen
Valaha:
Most kell neki felvirúlni
Vagy soha.
Bort megissza magyar ember,
Jól teszi;
Okkal-móddal meg nem árthat
A szeszi.
Nagyot iszik a hazáért
S felsivít:
Csakhogy egyszer tenne is már
Valamit.
No de se baj, máskép leszen
Ezután;
Szóval, tettel majd segítsünk
A hazán.
Ha az isten úgy akarja
Mint magunk,
Szennyet rajta és bitor bűnt,
Nem hagyunk.
Rajta társak hát, igyunk egy
Húzamost;
Bú, szerelmek, házi gondok
Félre most:
A legszentebb -, legdicsőbbért
Most csak bort,
De ha kellend, vérben adjunk
Gazdag tort!
A legelső magyar ember
A király:
Érte minden honfi karja
Készen áll.
Lelje népe boldogságán
Örömét,
S hír, szerencse koszorúzza
Szent fejét!
Minden ember legyen ember
És magyar,
Akit e föld hord s egével
Betakar.
Egymást értve, boldogítva
Ily egy nép
Bármi vésszel bizton, bátran
Szembe lép.
Ellenség vagy áruló, ki
Hont tipor,
Meg ne éljen, fogyjon élte
Mint e bor.
Áldott földe szép hazánknak,
Drága hon,
Meg ne szenvedd soha őket
Hátadon!
S most hadd forrjon minden csep bor
Mint a vér,
Melyet hajdan frígyben ontott
Hét vezér;
S mint szikrája a szabadba
Felsiet,
Úgy keresse óhajtásunk
Az eget.
Légyen minden óhajtásunk
Szent ima,
S férfikeblünk szent imáink
Temploma.
És ürítsük a hazáért
E pohárt:
Egy pohár bor a hazáért
Meg nem árt.
Érje áldás és szerencse
Mindenütt,
Ahol eddig véremésztő
Seb fekütt.
Arca, mely az ősi bútól
Halavány,
Felderűljön, mint a napfény
Vész után.
Hű egyesség tartsa össze
Fiait,
Hogy leküzdje éjszak rémes
Árnyait:
Künn hatalmas, benn virágzó
És szabad,
Bizton álljon sérthetetlen
Jog alatt.
S vér, veríték vagy halál az,
Mit kiván,
Áldozatként rakjuk azt le
Zsámolyán,
Hogy mondhassuk csend s viharban:
"Szent hazánk:
Megfizettük mind, mivel csak
Tartozánk."
1842. október 5.
MÁK BANDI |
Esküszik Mák Bandi, a szomszéd is hallja,
Hogy fejét szomorú bujdosásnak adja,
Földetlen földig megy, mert Böske megcsalta:
Vele nyájaskodott, szívét másnak adta.
Ballag, ballag, már is megy a kertek alatt,
Játszik tóban a hal, de ő nem fog halat.
Nehéz káromkodást kever sohajtással,
Szája keseredik sokféle adtával.
Ballag, ballag Bandi, s amint ott elballag,
Hol tó felé nyílik a kis sötét ablak,
- Hejh sokat mulatott annak közelében -
Most harag és nagy bú forog elméjében.
Megáll, nagyot sohajt, nézeget befelé,
De Böske még nem jön a kerten kifelé.
Bandi megindúl, de bundáját honn hagyta:
Haza kell még menni, ez a gondolatja.
Megy, megjön s a bundát tó szélén leteszi;
Hejh nehéz a bunda, mert nagy bú terheli.
Csak sóhajt, csak búsúl, és csak néz befelé,
Hiába! Böske még nem indúl kifelé.
Mert a felső színben a tehenet feji,
Gyakran fohászkodik és hullnak könnyei.
Megint csak megindul Bandi, de nem mehet.
Cifra bokréta van tűkörfia megett;
A hitetlen Böske még tegnap kötötte,
Nagyon megkívánja, haza megy érette.
Lassan megy, mint akit akasztani visznek:
Nem lehet több kínja vesztendő embernek.
Hiába, hasztalan, már megint csak itt van:
Föld is nyög alatta nehéz bánatjában.
De Böske csak nem jön a kerten kifelé.
Akármint tekintget Mák Bandi befelé.
Harmadszor is Bandi még csak haza megyen,
Gondolja, valami tán még van a szegen.
Van is; de nem egyéb, egy üres tarisznya;
Azt nagy szomorúan nyakába akasztja.
Most már nincsen többé, miért haza menjen;
Ideje, ha akar, hogy útnak eredjen.
Immáron megyen is végső elszánással,
Szárcsa, réce nézik vidor bámulással:
Egy szikrát sem félnek nehéz bundájától,
Lesütött fejétől, lassu járásától.
Ha ő velök együtt most madár lehetne,
A tó fenekére mélyen lemerűlne.
Megfogódznék a nád keserű torzsában,
Ott halna meg a nagy víz alatt buvában.
De ő már csak megyen: mert nyakán az iga,
Bár szíve csikorog, mint a rosz talyiga.
S mit látnak szemei? Amint néz befelé
Böske csakugyan már megindult kifelé.
Ólban és konyhában dolgát elvégezte,
Lépéseit ide jó isten vezette.
Fekete szép haját a nap ragyogtatja,
Szálló sugárait rajta elnyugtatja.
Piros mint a pipacs sírástól orcája,
Most is harmatozik két szeme pillája.
S Bandi, mint a részeg, nem jár egyenesen:
Utat kanyarodva Böske felé veszen.
Szerelem és harag és bú forrnak benne,
Ha rosz csupor volna, tán el is repedne.
"Hejh Böske, dolgodban úgy áldjon istened,
Amint megszolgáltad és magad keresed.
Nézd, elbúsultomban lettem bújdosóvá,
El is megyek én még, isten tudja hová.
Háromszor, mert sokat otthon felejtettem,
Elkezdett utamból vissza-visszatértem;
Addig a fényes nap rajtam elnyúgodott,
Nagy bujdosásomban setétségnek hagyott.
Azt gondoltam, ha még egy kis szived volna,
Lejönnél s előmbe szemed világolna:
Keskeny a híd nagyon, meglátnám az utat,
Hozzád siettemben nem szegném nyakamat."
De Böske így felel: "Mit mondasz te nekem?
Hogy bürün mentedben világolna szemem:
A tűz sem világít, ha rá zápor esik,
Szemem mint a sűrű zápor úgy könyvezik."
Így szól és lemegyen, megbotlik a lába,
Estében Bandinak borúl a nyakába.
Bandi sem aluszik, Böskét megöleli,
S nagy elbúsulással tovább, tovább viszi,
Viszi és esküszik: "Bakony erdejébe
Elviszlek, galambom, világ közepébe.
Magas hegyek között őz és szarvas legel,
Egy forrásból iszik szegény legényekkel.
Ott terem a sok pénz vén zsidó zsebében,
Kit zivatar kerget a csere szélében.
Ott sütöd te nekem ingyen kenyeremet,
Meg nem vett vászonból varrod rét üngömet.
Ott hallgatjuk együtt zöld erdő zúgását,
Párja után nyögő gilice búgását.
Sátort üt fölöttünk minden fának lombja:
Te leszesz szivemnek szelíd vadgalambja."
De Böske így felel erre szép okokkal:
"Jaj, nem jó ott lakni dühös farkasokkal.
Zöld erdőnek lombja, száraz fának ága
Sok szegény legénynek lett rosz mulatsága.
Ne vígy tovább rózsám, látod úgyis megyek,
Neked oltár előtt nagy esküvést teszek:
Teljes életemben isten úgy áldjon meg,
Mint hozzád hű vagyok s igazán szeretlek."
Erre nagy útjából Bandi visszaindúl:
Bakony erdejéhez még képpel sem fordúl,
Szánt, vet, gazdálkodik szép feleségével,
S megtelik a kis ház sok apró gyermekkel.
1842
VÉG |
Égj tisztán, mint a szent oltár lángja hazádért,
Küzdj fel az érdemnek sziklatetője felé;
Mid marad a lángból? tört szíved hamva, s fölötted
Tán emlék, mellyel csúfol a hála s halál.
1842. november 17. előtt
V. P. KISASSZONYNAK |
Nov. 20. 1842.
Szereted-e jó szüléidet
És barátid és testvéridet?
Szereted-e forrón jegyesed?
Szeretnek-e ők is tégedet?
S boldogok-e ifju napjaid,
Elméd gondolatja s álmaid?
S a remény nem biztos kincs-e már,
Mely szivedben megváltóra vár?
Aki nézi nyájas arcaid
És szemeid, hol üdvvé lőn a hit,
Megtalálja, amit kérdezett:
Rajtok él a legszebb felelet.
Úgy szeretsz, hogy boldoggá tehess,
S vagy szeretve, hogy boldog lehess:
Két szerencse, milyet sors nem ád,
Ten szived mennyéből szálla rád.
S volna bár oly dúsan örömem,
Mint e szót alig hogy ismerem,
Örömidhez mit sem adhatok:
Érzeményid olyan boldogok.
Jókivánat, ami még maradt:
Evvel tisztelem meg nászodat:
Élj soká és meg ne éld soha,
Hogy szerencséd hozzád mostoha.
1842. november 20. előtt
SÍRVERSEK |
Nő s anya 1 Emléket kérek síromba leszállva, s ez emlék 2 Hű nőért a férj, az anyáért gyermekek, a jó 3 Későn, vajha minél későbben lássalak ismét, 1842. december 11. előtt Kis gyermek 4 Játszám s meghaltam; játékim folytatom égben: 5 Kettévált a család; én mentem ölelni a holtat: 6 A sírnak szentsége föd itt bú és bajok ellen: 1842. november 6. előtt |
AZ IFJÚ KÖLTŐ |
Mi sürget mondanom
Nem hallott dolgokat,
A lélek mélyiben
Titkon fogantakat?
Nyugodt és tiszta volt
Ifjú eszméletem,
Mint a puszták tava
Regényes keleten.
Bájlólag tűkröze
Rám csillagezreket;
Mikor látok megint
Oly tündér szép eget?...
Egy isten néze rám
A csillagok közűl,
S üdvömnek képe állt
A jó isten körűl.
De angyal jött felém,
Illette a vizet
És benne dúlatag
Szélvész keletkezett.
És csillagezreim
S a gyermekálom-ég
A feldühűlt habok
Árjában eltünék.
Most lelkem szenvedély
Hullámi verdesik,
Szemeim az eget
Hiába keresik.
S szép csillagod, remény,
S tiéd, oh szerelem!
A vad vihar között
Alig hogy sejthetem.
S mily óriási gond
Sorsod felett, hazám!
Hazámat gyermekűl
Dicsőnek álmodám.
Most látom rongyait,
Félig gyógyult sebét,
A megkötött kezek
És szózat szégyenét.
Imádlak, féltelek,
Oh drága szent haza,
Mi adna még gyönyört,
Ha sorsod mostoha?
És kérdem, aki ily
Gondokkal ostoroz,
Csendrabló angyalom
Jó volt-e vagy gonosz?
Derűl-e még öröm,
Enyhűl-e fájdalom,
Ha éltemet talán
Hosszúra folytatom?
Vagy kétség, gyötrelem
Kisérnek síromig,
És semmi vágy után
Áldás nem érkezik?
Oh, adjatok nekem
Jobb álmot, istenek,
Vagy sírom zártaig
Meg nem pihenhetek.
1842 őszén
(TITKA TEREMTÉSNEK...) |
Titka teremtésnek a természetbe merűlt el:
Vizsgáld ezt s jobban értheted egykor amazt.
1842 őszén
(A TERMÉSZET ÖRÖK KÖNYVÉT...) |
A természet örök könyvét forgatni ne szünjél:
Benne az istennek képe leírva vagyon.
1842 őszén
(ELSZÓRTA TERHES FELLEGEIT...) |
Elszórta terhes fellegeit az ég
Lehulladoztak végső csepjei
És elterűlt mosolygó fájdalommal
Mint egy kisírt szem a világ fölött.
1842 őszén
ŐSÖK |
Mintha nem őstől származnál, légy tetteid által
Őse családodnak, s a haza áldani fog.
1842. december 18. előtt
KI A HAMIS? |
A sok leány között
Egy kettő ha van is,
Hazudtatok nekem,
Hogy a lány mind hamis.
Ím e kis barna hölgy
Könnyű, mint a madár,
Ne higye senki is
Azért, hogy csapodár.
Őszinte, jószivű,
Szemében lelke ég:
Ily szép világitást
Aligha láttam még.
S ha néha rám tekint
- Az isten áldja meg! -
A kéj s öröm miatt
Még lelkem is remeg.
Nem érzek semmit is,
Csak azt, hogy szeretem:
Világnak gondjait
E szóba temetem.
Mi gondom a világ?
Ha őtet láthatom,
Ha lelkemmel szeme
Egében lakhatom!
1842. december 18. előtt
FELEDÉS |
Elfelejtenélek,
Ha tudnám,
Hogy azután békén
Alunnám.
Álmodoznám fényes
Reggelig,
És mulatnék késő
Éjfelig:
De ha elfelejtlek,
Meghalok:
Innen új világra
Virradok.
S van-e angyal ott is
Mint te, lány;
Kit szeressek oly hőn
S igazán?
1842. december 18. előtt
A MAGYAR HÖLGYEKHEZ |
Kell-e dal, szép és varázsló,
Kell-e szép rege,
Vészbe játszó és derűbe,
Mint hazánk ege?
Van-e kedvetek figyelni?
Mondhatunk egyet;
És ha tetszik, és ha kedves,
Mondunk ezeret.
Vérünk lángja lesz dalunkban
Forrongó meleg,
Élet és világ regénkben,
E nagy tömkeleg
Köny - s mosolyból összeszőve.
Víg, borús egünk,
Köny - s mosolyból, melyeket mi
Tőletek veszünk.
És a szőnyeg lesz kicsinded
Csarnokunk falán,
Amit a szív s elme rajzol
Bűvös asztalán:
Nőerény és női szépség
Angyalképei,
És az édes hitszegésnek
Szenvedései;
És a szellem, mely szeszélyes,
Csínba öltözik,
S önmagával s a világgal
Folyvást küzködik.
Egy hibázik műveinkhez,
Nyájas napvilág:
Az ti vagytok. - Ahol ez nincs,
Nincs szellemvirág.
Kis dolog lesz szép szemekkel
Ránk lenéznetek.
Csínos fejjel meghajolni
Hogy figyeljetek;
Kis dolog lesz, és nekünk nagy,
Meghallgattatás:
Kedvezéstek drága kincsét
Hogy ne nyerje más.
És ha néha rosz hevünkben
Zordonak leszünk,
Mert talán a féltés dúlja
Fájó kebelünk;
Mert talán az idegenben
Leltetek gyönyört,
Míg bennünket elhagyottság
Szégyenláza tört;
Megboszúlni könnyü mód van:
Haragudjatok;
A haragban békülésre
Mindig kész az ok.
S szép a szép szemek haragja,
Mint villám s az éj,
Ah de édesebb a béke,
Megbékülni kéj.
Hagyjatok, de térjetek meg,
Mint a kikelet,
S dal, virág közt elfeledjük
Könnyen a telet.
1842 vége
HARAGSZOM RÁD |
Haragszom rád, mert fürtöd fekete,
Haragszom rád csalárd kék szemedért,
Mely rám oly bűvös láncokat vete,
Haragszom rád, kegyetlen ajkidért.
Haragszom rád, mert nyugtom elveszett,
Haragszom rád szilárd erényidér',
S mert bájid elrabolták lelkemet:
És nincs remény, hogy többé visszatér.
1842 végén