Gyógyult a beteg birodalom, hegedtek a sebek, az imperator most végre fölemelhette háborúktól gúzsba kötözött kezét, hogy megadja a jelt: építeni fogunk a romokon! Az actiumi győzelem után amnesztiát adott, és ekkor százával sereglettek haza a tisztek és katonák, akik Philippi óta meg nem fogyatkozott reménnyel küzdtek a köztársaságért. Hegyeken és szakadékokon, sivatagokban és erdőkben, fagyos és viharos tengereken, messze Ázsiában és Afrikában életet, egészséget, vért és boldogságot áldoztak, hogy Brutus csillagát még egyszer felragyogni lássák.

A meggyilkolt Caesar gigászi alakjának árnya fölé most fölmagasodott a másik Caesar törékeny teste és szárnyaló szelleme, hogy békét és igazságot hirdessen és hozzon a fáradt birodalomnak. A köztársaság tiszta páncéljában állt a kimerült és tikkadt tömeg felett, és ámbár máris itt volt a láthatatlan monarchia, az imperator úgy tudott bánni roppant hatalmával, hogy egyelőre senkinek sem jutott eszébe a másik Caesar, a "zsarnok", mikor Octavianus bíborköpenye s aranykoszorúja megcsillant a szenátus elnöki székében. És ő teremtette meg a békét, ő verte le a birodalom elvetemedett ellenségeit, az egyiptomi kígyóval szövetkezett Antoniust, mikor ez a nagyra hivatott római aljas eszközül dobta oda magát egy királyi hetéra politikai és szerelmi cselszövésének. Octavianus az eke, a szövőszék, a régi erkölcs politikáját hirdette, s a régi tisztaságra és egyszerűségre édesgette a Kelet gyönyörűségeitől már-már megfertőzött nemzedéket. És a békének s az imperatori köztársaságnak ezek a mesteri szólamai édes bódulatba ringatták a legmakacsabb forradalmárokat is.

Két éve már az actiumi győzelemnek, s még mindig szállingóztak haza az elkésettek. Pompeius Varus, a régi pajtás is csak most vetette le a katonaruhát, s amint Rómába ért, első útja Horatiushoz viszi. A költő mostanában sokat tartózkodik a városban, Bavius morog is miatta eleget, de hát a szembaját kezelteti, ugyebár, és Pausziasznál jobb szemorvost messze földön hiába keresne. Hosszú délutánokat átüldögél a Forum Holitorium bérkaszárnyájában, meghitt beszélgetésekben, tiszta csókokban, és a végén még a szemének is jut egy kis negyedóra. A görög lány mélyen befészkelődött a lelkébe, friss és művelt szellemével tudatossá tette benne tehetségét, kemény kritikával boncolta minden sorát, és a költő, aki eddig mintegy öntudatlan révületben alkotott, most érezte először igazán az alkotás édes ízeit, a művészet szárnyaló mámorait. Esténkint, mikor Diomédésszel hazaballagott a vörösen pislogó kézilámpa fénye mellett, soha nem érzett lázak fűtötték, s mikor az új versek előgyöngyöztek tolla alól, akkor érezte igazán, hogy Lyde csókja, azon a július tizenhatodiki csillagos estén, az első igazi csók volt életében: a Múzsa csókja volt.

Nagyot nézett, mikor az egyik ilyen őszi estén hatalmas szál férfit pillantott meg a kapuja előtt. A napbarnított, vállas úr roppant erővel döngette a kaput, és nyilván régen kísérletezhetett már, mert szemlátomást dühös volt. Mikor meglátta Horatiust, egyenesen nekirohant, megölelte, megropogtatta a csontjait, s aztán dörgő hangon rárobbant:

- Hát te hol csavarogsz, öreg pajtás? Megint a cirkusz körül ólálkodtál? Tanulmányúton voltál, mi? Megfigyeléseket gyűjteni, mi? A barátod meg várhat itt a görög kalendákig! No, mit bámulsz? Talán nem is ismersz meg?

- Varus! - kiáltott fel a költő szinte felszabadultan, mert eddig bizony nem ismerte fel az idegenben régi pajtását. Tizenhárom éves háborúskodás bizony megváltoztatja az embert! De most, hogy végre megismerte, egyszerre boldogan kapaszkodott a nyakába.

Bementek a házba, bevitték Varus szolgáját is, aki ott kuporgott a hatalmas poggyász tetején, a szűk utca túlsó oldalán, és Diomédész ünnepi vacsorát rögtönzött. Késő éjszakáig idézgették a régi emlékeket, az ifjúság és a lángolás ragyogó éveit, és Jupiter a megmondhatója, mért komorodott el a költő, mikor Varus annyi harcias tűzzel emlegette újra meg újra Caesart, a zsarnokot, s Brutust, az utolsó rómait.

Vörös ködök úsztak a szemük előtt, már a bor sem ízlett, a viszontlátás öröme fanyar ízekké torzult a szájukon s a lelkükben. A házigazda bevezette vendégét a hálószobájába, s maga még visszament az asztalhoz, érezte, hogy rég eltemetett érzések gyülemlenek fel a lelkében. Hajnal felé járt az idő, mikor kóválygó fejjel fölkelt, s aludni ment. Amint a kora reggeli órákban az első félénk napsugár beóvakodott a pergamenes kis ablakon a szobába, mosolyogva látta a közvetlen és megrázó viszontlátás élményének szédületében fogant verset. "Ó drága barátom - zengték a néma sorok -, aki annyiszor vetetted kockára életedet velem együtt, akivel annyi édes éjszakát átvirrasztottam koszorús fejjel, tüzes bor mellett, réges-régen, mikor Brutus volt a vezérünk: melyik isten s milyen jó szerencse hozott vissza végre, hogy újra polgár légy szép Italiában? Milyen jó emlékezni veled a régi időkre. Hiszen te voltál leghívebb bajtársam az ifjúság mámorában s a vereség szégyenében egyaránt.

Hát áldozz Jupiternek, kend be hajad illatos kenőccsel, feledkezzél bele a massicusi serlegébe, s baráti tűzhelyemnél pihend ki az embertelen harcok fáradalmait."

Varus meghatottan ölelte meg a költőt, mikor reggel elolvasta a verset. Hosszú hetekig együtt voltak, együtt járták Rómát s barátaikat, csak délutánonkint tűnt el Horatius rejtélyesen. Varusnak fúrta az oldalát a dolog, de nem faggatta barátját, majd megkérdezi Sestiust - gondolta magában, az már régen is nevezetes volt arról, hogy mindig mindent tudott, sőt jobban tudott. De nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze:

- Hallod-e, öregem, ha a hivatalos órákat is ilyen pontosan tartottad volna meg, akkor kár, hogy nem maradtál adótiszt.

Éppen a Vicus Jugariuson mentek, a Forum közelében. Szürke köpönyeges parasztember bámulta a Janus Quadrifrons bezárt kapuját, és lassan csóválgatta a fejét.

- No, mi a baj, bácsi? - kérdezte Varus.

- Semmi baj, uram - felelte a paraszt -, csak épp hogy ilyet se láttam még. No, már hogy ezt bezárták! Hiszen akkor békesség van az országban.

- Az ám! - szólt közbe Horatius. - Bizony hogy békesség van. Két esztendeje nincs már háború.

- Uram - fordult hozzá a paraszt, és nagyot koppantott botjával a kövezeten -, van vagy huszonöt esztendeje, hogy nem jártam ebben a fene nagy városban, de akkor nyitva volt; a községi bíránk az utolsó tíz esztendőben háromszor is volt itt, akkor is mindig nyitva volt: a csuda egye meg, éppen most van zárva, mikor én ide jöttem.

- Hát nem örülsz neki, öreg, hogy nincs háború? - mosolygott rá Varus.

- Örül a nyavalya - és az öreg nagyot köpött -, nekem ugyan mindegy, hogy mit csinálnak az urak, azóta, hogy az egyetlen fiam elesett valahol a világ végén, Galliában, mikor az a gazember zsarnok hódítani ment oda. Hódítani, majd mit mondtam: a zsebeit megtömni! Na de megkapta, uram, Brutus megadta neki! Az a magasságos Jupiter áldja meg ott, ahol van.

- Meghalt már, csatában - mondta halkan Horatius.

- Meghalt - csóválta a fejét az öreg. - Ejnye. Kár érte. De kár a fiamért is, derék fiú volt. Ha nem esik el ott - hogy is hítták azt a várat? Alesia, hogy az alvilági tűzfolyó nyelné el! -, ha nem esik el, mondom, folytathatná a mesterségemet. Fazekasmester vagyok, uram, Furfóban, szabin földön. Most kire hagyom a műhelyemet?

- Azért hidd el, bácsikám - vágta el a szóáradatot Varus -, jobb ez így, mintha nyitva volna. Ha nincs háború, mégiscsak jobb az élet. Ugye, hogy jobban fizet most a mesterséged?

- Szó, ami szó: jobban - felelte a paraszt vontatottan. - A lányomat is férjhez adtam most két éve. Nagy úr az ura, tyű, de fene nagy úr! Kertész a Maecenas kegyelmes úrnál. Egyéves fiúunokám van, uram, azt jöttem meglátogatni.

- No látod - mondta Horatius -, az unokád már nem fog elesni a háborúban.

- Adják az istenek, uram, hogy igazad legyen. Jupiter áldjon! - köszönt az öreg, fölemelte jobb karját, és elballagott a Forum irányában.

Amint kiértek a Forum Holitoriumra, Horatius egy pillanatra megállt. Nem szerette volna, ha Varus meglátja, hová megy, hát inkább vele tartott: Varusnak a Navaliában, a kikötőben volt dolga, még poggyászt várt Ostiából. Horatius elkísérte. Mikor Pompeius oszlopcsarnoka mellett elhaladtak, Varus szó nélkül oda mutatott. A márványoszlopok erdejéből kivillant a nagy hadvezér szobra, amelynek tövében valamikor Caesart meggyilkolták.

Mint a kísértet, úgy zuhant közéjük a diktátor árnya. Varus nem beszélt róla, és nem beszélt Octavianusról sem. Tudta, hogy Horatius ismeri az imperatort, tudta, hogy az imperator érdeklődésével tünteti ki a költőt, és mostani együttlétük alatt megérezte, hogy Horatius lelkében még mindig viaskodnak a régi idők árnyai a jelen valóságaival. Most mindkettőjük lelkében ugyanaz a kép kavargott: a régi és az új Caesar árnyéka gomolygott bennük, s Polluxra! - olyan egyformák voltak. Nem lehet azért a diktátort sem elintézni azzal a jelzővel, hogy "zsarnok". Mennyit tett Rómáért! Nagyvárost varázsolt a nagy faluból, fényt, pompát, tekintélyt, jólétet, gyarmatokat szerzett Italiának, s megvetette a világbirodalom alapjait. Államférfi, hadvezér, finom szellem, ritka római! Hogy Kleopátra szégyenletes szerelmébe süllyedt, hogy királyi fényben és tivornyákban fürdött vele janiculusi villájában, és eltaszította derék feleségét, Calpurniát, hogy szentségtörő kézzel a koronáért nyúlt, hagyján, Caesar volt! Ez a másik Caesar tanulni fog a hibáiból, ügyesebb lesz, simább és ravaszabb, és talán még az ő dicsőségét is el fogja homályosítani.

Mikor visszakerültek Pompeius színházához, szinte boldog felszabadulás volt mindkettejük számára a színház falára festett rikító vörös plakát. Octavianus tehát ünnepi játékokat ad! És Varius Thyestesét játsszák válogatott színészek! Remek! Valóságos izgalomban váltak el egymástól: Varus hazament leveleket írni, Horatius pedig azt mondta neki, hogy az Aesculapius-szigetre megy, a szemét kezeltetni.

Egy hét múlva volt az előadás. Róma ezen a napon reggel óta úgy nyüzsgött, mint a hangyaboly. Rengetegen jöttek vidékről, s a színház táján valóságos közelharc folyt a jegyekért. Hiába mondták a viatorok, hogy holnap is, holnapután is adják a darabot, mindenki első nap akarta megnézni. Ez volt az ünnepi előadás, ezen együtt láthatták az új Róma egész hadi, politikai és szellemi vezérkarát. Pompeius színházában volt az előadás, az oszlopcsarnok mellett, amelyben a nagy Pompeius emlékezetes szobra állt: a régi diktátor halálának helye és az új diktátor dicsőségének ünneplése ölelkezett a halhatatlan Pompeius nevében.

Még csak huszonhat éves volt ez a színház, az új Róma legnagyobb és legszebb színháza: negyvenezer néző várta visszafojtott izgalommal az előadás kezdetét. Sokan most látták először a színház pompáját, a körben futó oszlopcsarnokokat, a Venus-templomot a második emelet magasságában, a márvány és arany vakító káprázatát; a körben futó üléseken türelmetlen izgalomban égett a közönség.

A negyvenezer néző beszélgetése, az apró viták, veszekedések, a tolakodás, a méltatlankodás, az álmélkodás, az elragadtatás fülsiketítő zsivajba olvadt. Jöttek-mentek, áramlottak, fészkelődtek az emberek, lökdösték egymást, a helyüket keresték, a viatorok alig tudtak rendet teremteni a roppant nyüzsgésben. Horatius már a helyén ült, a félkör alakú nézőtér középszelvényének tizenkettedik sorában, mellette Varus, körülöttük csupa polgár, mindegyiken vakító fehér tóga. Egyszerre csak Varus odamutatott az első sorra:

- Az a magas úr, ott, abban a bíborszegélyes tógában, alighanem a konzul.

- Sextus Appuleius - mondta rá Horatius. - Körülötte a szenátorok. A birodalom büszkeségei.

- No, hogy őszinte legyek, van köztük néhány cégéres gazember - morgott Varus.

- Azok nem számítanak - legyintett Horatius. - Úgyis repülni fognak hamarosan.

- Nézd csak, milyen remek a tábornokok ezüstpáncélja meg lobogó vörös köpenye! Ez igen, ez Róma. Az ott Agrippa, ugye?

- Agrippa. Mögötte Messalla, mellette Plancus. Csupa diadalmas hadvezér.

- Éljen Agrippa! - rikkantotta el magát közvetlenül mellettük egy fekete szakállas polgár. A kiáltás, mint a futótűz, terjedt tovább, és percek alatt elöntötte az egész nézőteret. Az actiumi győző volt mostanában a legnépszerűbb ember Rómában.

- Hallod-e, öregem - szólalt meg hátuk mögött a harmadik sorban egy sovány arcú, mosolygós fiatalember -, valami nagyszerű illata van a kolbászodnak. Nem hentestől való, mi?

- De nem ám! - büszkélkedett a kövérkés, deresedő polgár, akit a másik megszólított. - Házi finomság ez, öcsém. Megkínálhatlak?

- Szívesen elfogadom, bár már egyszer reggeliztem. De úgy csiklandozza az illata az orromat, hogy nem tudok ellenállni.

- Nini - fordult hátra Horatius -, hiszen ez Sestius! Hé, öreg pajtás, jó reggelt!

- Talán azt akarod mondani, hogy jó reggelit? Mert az is van - nevetett Sestius. - Ez a bácsi házikolbásszal vendégel! Ha a tragédia is ilyen lesz, gratulálni fogok Variusnak.

Horatius megnézte a barátságos kövér urat, hát majdnem leesett az álla meglepetésében: Cervius volt, a szomszéd.

- Jó reggelt, szomszéd! Hát bejöttél?

- Amint látod - integetett felé Cervius. - Hanem te hol csavarogsz? Hát odakint már nem is jó? Hát egyszerre úgy megszeretted a várost? Nem is vagy te igazi falusi, te... te... te költő! - és nagyot harapott a fokhagymás kolbászból.

Most vissza kellett fordulnia, mert Varus megrántotta a tógáját, és némán odamutatott az első sorra, ahol a szenátorok tisztelettel köszöntöttek egy idősebb urat.

- Ki ez? - kérdezte a költőt.

- Nem ismered? Asinius Pollio.

- Ó - álmélkodott Varus -, bizony nem ismertem meg. Azelőtt fiatalabb volt.

- No, most valami okosat mondtál - kacagott Horatius.

De már nemigen foglalkozhatott Varusszal, mert hol innen, hol onnan, egyre-másra integettek neki a barátok és ismerősök. Az, aki a második sorból kedélyesen fölkiáltott hozzá, Calpurnius volt, a régi athéni bajtárs. Nini, Septimius is itt van, ez is csupa ragyogó jókedv, mint tizennégy évvel ezelőtt. Az, aki a jobb oldali tizedik sorból nagyot köszönt neki, Alfius volt, a kipellengérezett uzsorás, mellette méltó párja: Nasidienus, a megtollasodott kereskedő, aki ellen éppen most folyik az eljárás szállítási csalás miatt. Szegény Maecenas, ha sejtette volna, hogy ki ez a bitang, dehogy ment volna el a múltkor a vacsorájára! Piszkos disznó - mondta félhangosan, úgyhogy Varus is meghallotta.

- Mit mondtál? - kíváncsiskodott.

- Mérgelődöm, hogy ez a pimasz még ide meri tolni a pofáját! Az ott ni, jobbra a tizedik sorban, Nasidienus, a hadseregszállító. Az actiumi háború idején négy hajórakomány bakancsot rendelt nála a hadvezetőség, és képzeld: négy hajója elsüllyedt. A kincstár persze megfizette neki az árut. Octavianus mostanában búvárokat küldött ki, hogy emeljék ki a hajóroncsokat. Hát mi sült ki? Abban az elsüllyedt négy hajóban bizony csak kövek voltak! A bitang saját búváraival megfúratta a hajóit, így csapta be a kincstárt. Hanem most lesz neki nemulass!

Még szerencse, hogy nem sok volt ebből a fajtából az új Rómában. Octavianus kegyetlenül tisztogatott. Itt voltak az ipar tisztességes képviselői: Vergilius, a bútorkészítő, Fannius, a papírgyártó, Frontinus, az üveggyártó, a két Sosius: barátságosan integettek Horatiusnak. A költő most az utolsó sorban megpillantotta a nagyvárosi aranyifjúság léha képviselőit, akiket már nemegyszer megcsipkedett szatíráiban. Ott páváskodtak bodrosan, illatosan, tarka selyemruhákban, és kihívó tekintettel méregették a felső sorokban ülő nőket. Pantolabus, Nomentanus, Rufillus és a többiek, lehettek vagy tizenöten, hangosan kacagtak, szemtelen megjegyzésekkel nyilazták a csinosabb asszonyokat és lányokat, addig-addig, míg egy vérmes, tagbaszakadt polgár oda nem kiáltott nekik:

- Hallod-e, te taknyos, ha még egyszer szemtelenkedel a feleségemmel, úgy szájon váglak, hogy menten a Tiberisbe repülsz!

- Paraszt - raccsolta Rufillus, de úgy, hogy csak maga hallotta. Mindazonáltal elfordult, és nyápic vállai közé húzta a fejét.

Most Gallus és Vergilius tartott feléjük a lépcsőn. Horatius megölelte a két jó barátot, de nem sokáig örülhettek egymásnak, mert dörgő taps dübörgött fel, és egyszerre felállt az egész közönség. Lenéztek a legalsó sor irányába: Maecenas lépett be a színházba, nyomában két titkára, Vipsanius és Aquila. A taps háromszor megismétlődött, és egészen a helyéig kísérte a nagyurat, Octavianus barátját és nagyszerű diplomatáját. Maecenas egyszerű fehér tógájában - mert még a szenátori méltóságot se vállalta - zavartan mosolygott, nem szerette az ilyen ünneplést, és szinte futva osont helyére, a második sorba. A tapsvihar megismétlődött, mikor fényes kíséretével bevonult az imperator a díszpáholyba. A vézna és sápadt Octavianusnak viszont igen jólesett a közönség lelkesedése: szinte fürdött a tapsban, a népszerűség mámorában. Mellette ült Livia, huszonkilenc éves szépségének fejedelmi pompájában, közöttük Livia gyermekei: Julia, tízéves gyönyörű kislány, kétoldalt Tiberius és Drusus, a Julius-család reménységei.

Amint Horatius hátranézett az imperator páholya felé, a nők soraiban egyszerre megpillantotta Lydét. Nem tudta, hogy el fog-e jönni, tegnap még maga a lány sem tudta. A költő kérdőn nézett rá, a lány felmutatott az imperatori páholy irányába. Csakugyan, a páholy szomszédságában, a kíséret soraiban Sallustius kabinetfőnök és Paullus testőrkapitány szomszédságában ott ültek az imperator háziorvosai: Artorius, Antonius Musa és Livia szemorvosa: Pausziasz. Horatius olyan mozdulatot tett, mintha meg akarna indulni a lány felé, de Lyde egyetlen szemvillanással megállította. Mintha ezt akarta volna mondani: "Maradjon még a mi titkunk!"

De majdnem nem maradt titok, mert Murena, ott Maecenas mellett, észrevette, hogy a költő nagyon csavargatja a nyakát hátrafelé. Most odaintett neki, és kérdőn mutogatott a nők sorai felé. Horatius visszaintett, s úgy tett, mintha nem értené, miről van szó. De feltette magában, hogy óvatosabb lesz, és nem is kíséri haza a lányt: ne lássák őket együtt az utcán. Majd eljön mindennek az ideje.

Három tompa dobütés hallatszott: a közönség moraja egyszerre elült. Horatius már csak annyit látott, hogy a fürge Rabirius, aki eddig Variust, a mai tragédia szerzőjét faggatta - bizonyára interjút akart tőle, hogy az Acta Diurna legközelebbi számában elképessze a közönséget színes tudósításával -, hirtelen a helyére szalad, és izgatottan leül. A függöny előtt máris megjelent a színész, aki a darab prológusát mondta. Negyvenezer ember lélegzetét visszafojtva hallgatta a költő zengő és áradó verseit, élvezte dús latin nyelve ütemes és virágos hullámzását. A fegyverek diadala után a szellem diadalában fürdött Róma népe. És mikor a prológus után lehullt a függöny, s megkezdődött a Pelopidák véres tragédiájának dübörgő és borzalmas játéka a színpadon, a nézők magukba roskadva és döbbenten figyelték a súlyos szavak, a hömpölygő versek gyászos és diadalmas szárnyalását. Felvonásról felvonásra fokozódott a láz és az izgalom, imitt-amott az elragadtatás halk moraja hullámzott végig a nézőtéren, nyíltszíni tapsok akasztották meg az előadást, s mikor az utolsó szó is elhangzott, és felhúzták a függönyt, olyan tapsorkán tombolt a színházban, hogy szinte a márványoszlopok is megreszkettek belé. A közönség tombolt, Octavianus mosolygott: ez az ő diadala is volt, az új Róma szellemének első nagy diadala. Mert Octavianus nagyra tartotta tábornokait, de a szellem hőseit, az írókat és költőket is vezérkarához számította.

Újra feldörgött a taps, mikor a közönség észrevette, hogy az imperator páholyába hívatta a költőt. Varius sápadtan állt az imperator előtt, mélyen meghajolt, mikor előbb Octavianus, aztán Livia kezet fogott vele, aztán egyszerre fülig pirult. A közönség ebben a pillanatban még nem tudta, hogy Octavianus mit mondott a költőnek, csak azt látta, hogy Varius néhány perc múlva szinte szédülten támolyog ki a páholyból. Rabirius már ott várta, és lecsapott rá, mint a keselyű. Nem telt bele negyedóra: az egész közönség tudta, hogy az imperator tízmillió sestertius tiszteletdíjat utalt ki Variusnak az államkincstárból. Ez volt a legnagyobb honorárium, amit valaha költőnek fizettek. A közönség mámoros lelkesedéssel ünnepelte újra meg újra az imperatort, Variust ölelgették, szorongatták, írótársai szoros gyűrűben fonták körül, kipirult arccal gratuláltak neki, s mindegyik úgy érezte, hogy Varius diadala egy kicsit minden római írónak is a sikere. Octavianus csak mosolygott. Tudta, hogy ez a vagyonnak számító honorárium éppen olyan érték, mint az actiumi győzelem. Nem elismerés, nem fejedelmi gesztus, nem jutalom, hanem cselekedet. Az új Róma egyik alapköve.

Egyórás szünet következett, hogy a közönség kissé magához térjen a tragédia izgalmaiból, s kellőképpen előkészüljön a vígjátékra. Megint nyüzsgött és morajlott a színház, sokan hazamentek ebédelni, sokan ott ettek a színházban a magukkal hozott kosarakból, az imperator is távozott, Varius és íróbarátai az egyik közeli kocsmába mentek enni és nagy pohár bort köszönteni a diadalmas szerző egészségére. Mikor visszajöttek, Horatius már nem látta a helyén Lydét, nyilván ő is hazament. Szeretett volna utána menni; most jobban vágyott utána, mint valaha: a költészetnek ebben a diadalában úgy érezte, nagyon sok mondanivalójuk lesz egymásnak. De türtőztette magát, hiszen meg kellett néznie a vígjátékot is: Aelius Lamia írta, jó barát, tehetséges írótárs. Majd délután - vigasztalta magát.

Lamiának is nagy sikere volt, bár Varius magasan szárnyaló költészete ma minden egyéb sikert elhomályosított. És valahogy az idők szelleme is idegenkedett már a plautusi vígjátéktól, a vaskos kiszólásoktól, a durva tréfáktól. Szó sincs róla: a közönség dagadtra nevette magát, lelkesen tapsolták a szerzőt is, a színészeket is, de hazamenet mégis mindenki Variust emlegette.

De a délután volt a nap igazi fénypontja Horatiusnak. Már jó korán ott volt Lydénél. A lány sugárzott, szépsége sohasem volt még ilyen tökéletes: látszott, hogy gyönyörű teste külső ragyogását izzó belső tüzek szítják vakító lángolásra.

- Nagy nap, gyönyörű nap - fogadta a költőt. - Látod: ez a költészet hatalma. Ez nagyobb győzelem Actiumnál. És benned is ilyen triumphus magvai csíráznak. Ezért szeretlek.

- Lyde drága - mondta Horatius -, hol vagyok én Variustól? Az én Múzsám gyalog jár, nincsenek szárnyai. Az én költészetemnek egy célja van: te.

- Most mindjárt megszidlak, rossz fiú - és tréfásan megfenyegette a költőt -, hányszor mondjam, hogy ne a szerelem legyen a költészeted, hanem a költészet legyen a szerelmed?!

- Te vagy mindenem - mondta a költő, és megfogta a lány kezét -, érted van minden, és utánad nem jön semmi.

- Megint a nagy szavak - pattogott Lyde bársonyos hangja. - Mondtam, hogy nem kellenek a nagy szavak. A szavak megölik a lelket. Mikor tanulsz meg hallgatni, te javíthatatlan stílusművész? A szavakat tedd be a verseidbe, a szerelembe csak a lelkedet add. A szép szerelem titka ez: halk szavak és még halkabb hallgatások.

- Édes, édes - suttogta a költő, és a szájuk máris összeforrt a nagy, szent hallgatásban.

- Most elég - és a lány hirtelen kibontakozott a karjaiból -, komolyabb dolgokról van szó. Nem várok tovább, érted? Most utoljára mondom: ki kell adnod az epódoszokat.

- Te is? - kérdezte Horatius.

- Hát ki még? - csattant a leány kérdése, aztán fenyegetően fölemelte az ujját: - Te!

- Maecenas - sietett a költő a válasszal. - Már egy hete írt, szinte megfenyegetett, ő is az epódoszok miatt. Tudod, hogy mindig féltem ezeknek a gyilkos verseknek a kiadásától. De most, úgy látom, nincs menekvés. Ha te parancsolod.

- Igenis, parancsolom! - pattogott a lány. - Mit félsz? Szabad vagy, független vagy, költő vagy. Apollo pajzsa véd.

- Apollo - mondta halkan a költő, és régi viharok, tengerek, csaták, ujjongó indulások kavarogtak fel a lelkében. - A napokban még egy epódoszt írtam: választ Maecenas levelére.

- És még nem is mutattad? Igazán rossz vagy - mondta Lyde, kis szemrehányással a hangjában.

- Itt van - felelte bátortalanul, és kihúzta a kéziratot tógája zsebéből.

Végigolvasta a verset, amely úgy szikrázott, mint a szerelmes szemekben kigyúlt vallomás. Maecenashoz írt levél, s mégis az első szerelmes vers, amelyet hozzá intézett. Lyde boldogan mondta:

- Hát ha igazán szeretsz, akkor azonnal elviszed a kéziratokat Sosiusékhoz. Hány epódoszod van?

- Tizenhét.

- Elég. Óriási lesz a siker, hidd el nekem. Ebben a műfajban is te vagy az első, te vagy a latin Arkhilokhosz. Érted, mit jelent ez? Nem színpadi siker, nem tízmillió sestertius...

- Nem is kell nekem - vágott közbe Horatius.

- Tudom. De Varius a latin Szophoklész, Vergilius a latin Theokritosz, te pedig több vagy mindegyiknél: szatíráiddal új műfajt alkottál, lírai verseidben a latin Alkaiosz vagy, epódoszaidban a latin Arkhilokhosz. Ez csak többet ér tízmillió sestertiusnál?

- Ha neked többet ér, boldog vagyok - és megint megsimogatta a lány égő kezét.

- Mindig csak én, mindig csak én - pattogott kurtán Lyde hangja. - Most versekről beszélünk! Megállj csak, te megátalkodott szerelmes, majd adok én neked! Ha holnap nem hozod el a teljes kéziratot, szépen sorrendbe szedve, nem is engedlek be. Nem engedlek be! Megértetted?

- Szóval az epódoszkötet a kulcs az ajtódhoz? - mosolygott a költő. - Elhozom, hogyne hoznám.

- Na végre! - sóhajtott fel a lány. - Végre egy okos szó. Megállj csak, én embert faragok belőled - és hirtelen átölelte a költőt, és összecsókolta.

- Ha minden verskötetemért ezt kapom - dadogta a költő boldogan -, akkor akár mindennap kiadok egyet.

- Nana - kacagott Lyde -, csak ne legénykedjünk! Amennyi csókot én neked tartogatok, annyi vers nincs is a világon.

- Édes - mondta halkan a költő, és meghatottan csókolgatta a lány szikrázó szemeit és pirosra gyulladt arcát.

Hajnalig dolgozott ezen az éjszakán, délig aludt, és délután pontosan megjelent Lydénél a teljes kézirattal. Lyde csak félig nyitotta ki az ajtót, és kérdőn nézett Horatiusra. A költő nevetve nyújtotta előre a kéziratot.

- Aranykulcs - mondta -, nyisd ki az Elysium kapuját.

Hosszú csókban forrtak össze, de aztán mind a ketten megemberelték magukat: késő estig egyfolytában dolgoztak, újra rendezgették a verseket, javítgatták a verssorokat, s mikor készen voltak, Lyde boldogan kiáltott fel:

- Így szeretlek!

Mikor a tél elején megjelentek az epódoszok, valóságos izgalom fogta el Róma irodalmi köreit. A kritika szinte ellentmondás nélkül ünnepelte a latin Arkhilokhosz sikerét. Általános volt az a vélemény, hogy Horatius ezúttal a szatíráknál is nagyobb alkotással ajándékozta meg az irodalmat. A költőt szinte belefullasztották az ünneplésbe, Octavianus hízelgő levélben köszönte meg a tiszteletpéldányt, de a költő csak délutánonkint volt boldog, mikor Lyde örömét látta. Most oly kedves és gyöngéd volt hozzá ez a drága lány, mint még soha. Látszott rajta: a maga sikerének érzi, hogy kimozdította a költőt a fásult tétlenségből, szárnyakra lendítette, az alkotás és a siker lázaival fűtötte.

Maecenashoz maga vitte fel a kötetet. Nagy meglepetésére a nagyúr beteg volt: ágyban feküdt, éppen akkor ment el tőle Artorius, az imperator orvosa. Az ágy mellett kis márványasztalon hosszúkás üvegben valami zöldes főzet párolgott. Maecenas éppen akkor vett be belőle egy evőkanállal. Még fintorgatta az arcát, mikor a költő belépett.

- Drága barátom, milyen jó, hogy jössz! Végre egy igazi orvos! Ez az Artorius olyan nagy szamár, hogy már majdnem bőg. Nem tudnak ezek egyebet, mint nagyképűsködni. Az orvos, én mondom neked, legfeljebb lelki vigasztalás, de gyógyítani bizony talán csak maga Apollo tud: neki meg bizonyosan egyéb gondjai vannak, különben nem hagyna itt kínlódni.

- Mi bajod, édes barátom? - kérdezte a költő részvéttel.

- Minden ízületem ég, mintha tüzes villákkal szaggatnának. Csak ne lettem volna legalább olyan buta, hogy orvost hívattam. Mint egy hiszékeny paraszt. S még a kotyvalékját is bevettem. Pfuj, de szégyellem magam! Jaj! - szisszent fel, és a selyemtakaró fölött a térdéhez kapott. - Meg fogok halni.

- De Maecenas! - ugrott fel Horatius.

A költőt felizgatta ez a cinikus elkeseredés. Maecenashoz jobban ragaszkodott, mint a maga életéhez, és most igazán megijedt: a nagyúr még sohasem volt ilyen keserű hangulatban. Csakugyan beteg - állapította meg magában. De nem merte végiggondolni: mi lenne, ha csakugyan meghalna ez az ember, egyetlen igaz barátja, támasza, oszlopa, reménysége, akire úgy tekintett mindig, mint valami felsőbbrendű lényre. Kissé elszontyolodott, pedig milyen jó kedve volt, mikor feljött: elképzelte, mekkora örömet fog szerezni barátjának az epódoszkötettel. Most szinte reménytelenül és lehangoltan nyújtotta át neki a könyvet.

- Amit annyira kívántál - mondta, és odaadta neki a fényezett mahagóni botra csavart tekercset.

- Hohó! - csillant fel Maecenas szeme. - Ez derék! No végre! Látod, mégiscsak szeretsz te engem.

És lázasan olvasni kezdett a könyvben, forgatta, meg-megállt, továbbcsavarta, közben nagyokat kacagott, néha összeráncolta a szemöldökét: határozottan felfrissült. Horatius meg is jegyezte:

- Látod, hát miért beszélsz olyanokat, hogy "meg fogok halni"? Nem méltó hozzád.

- Dehogy, dehogy, édes barátom! - szabadkozott Maecenas. - Csak úgy mondtam. Néha eljár az ember szája. Amíg ilyen verseskönyvek vannak a világon, dehogyis sietek az árnyékvilágba. - Csöngetett; karcsú, érdekesen sápadt arcú rabszolgalány lépett be, lehetett tizenhat éves. Maecenas odafordult a költőhöz: - Phryne. Egy hete vettem. Mit szólsz hozzá? Olyan, mint egy sápadt aszfodélosz az alvilági hold fényében. Halálvirág. Ezért szeretem.

Horatius végignézte a lányt: testének nemes vonalai áttüzeltek az arannyal szőtt kék fátyolszöveten, bánatos nagy szemeiben fojtott lobogás lappangott.

Csakugyan olyan volt, mint egy halvány virág.

- Nem ettől van ízületi gyulladásod? - fordult Maecenashoz. A nagyúr elnevette magát:

- Alighanem eltaláltad! Hogy erre még nem is gondoltam! Nem megmondtam, hogy te vagy a legjobb orvos?

- Ezt nem nehéz kitalálni - mosolygott Horatius. - Ha Artorius nem volna olyan vén, ő is kitalálhatta volna.

- Erről jut eszembe - nevetett Maecenas, és kedélyesen megveregette a költő pocakját -, hogy van a kis Lyde?

Horatius elpirult.

- Milyen tiszta lelkű ember vagy te! - csodálkozott Maecenas. - Ha én még pirulni tudnék!

A sápadt lány csak állt ott, értetlenül, és hol az egyikre, hol a másikra nézett.

- Hallod-e, Phryne - mondta neki Maecenas görögül, és Horatiushoz fordulva hozzátette: - Az istenadta még latinul sem tud. - Phryne fiam, dobd ki azt a zagyvalékot, nem veszek be többet belőle, megértetted? Hozz bort meg gyümölcsöt, de előbb csókolj meg.

A lány lehajolt, halvány mosoly futott végig bágyadt arcán, odasimult Maecenashoz, és megcsókolta, majd nesztelenül kisuhant.

Maecenas megszólalt:

- De most jut eszembe, hogy még nem beszéltem az imperatorral. No, ha nem halok meg, első dolgom lesz. Lydét is megemlítem neki. Hanem hallod-e, nem gondolod, hogy jó lenne egyszer az imperator tetteit megénekelned?

Phryne behozta a bort meg a gyümölcsöt. Horatius most oda se nézett a lányra, egyszerre kigyúlt az arca, és szinte lángolt már, amikor felugrott, és úgy vágta oda Maecenas ajánlatára:

- Nem! Ezt ne kívánd tőlem! De ő se kívánja! A tollam nem eladó. Még Lydéért se. Nem adom magam bérbe.

- Nono, ne tüzelj, te bolond - csillapította Maecenas. - Elvégre nem utolsó dolog Octavianusról verset írni. Homérosz se szégyellte, hogy Achilles lantosa lett; Nagy Sándor meg is dicsérte érte. Octavianus a világtörténelem hőse már; gondold meg, magával hurcolna a világtörténelembe!

- Nem kérek belőle - tiltakozott a költő. - Amíg belülről nem érzem a szükségességét, hogy a krónikása legyek, addig nem. Márpedig nem hiszem.

- Brutus katonája! Javíthatatlan forradalmár! - mosolygott Maecenas. - No, ne vedd úgy a szívedre. Csak úgy mondtam.

- Nézd - folytatta most Horatius nyugodtabban -, én nem vagyok epikus. Látod: Propertius is elutasította ezt a megtisztelő ajánlatot - és most kis gúny fickándozott a hangjában -, Vergilius is lemondott a világtörténelemről. Itt van Varius, írja meg ő. Varius igazi epikus.

- Tudod-e - kérdezte most Maecenas -, hogy Vergilius is átvedlett epikusnak? Aeneasról ír nagy eposzt, a Julius-nemzetség őséről, benne lesz Trója pusztulása, Latium elfoglalása, nemzetünk hőstörténete.

- Vergilius eposzt ír? - álmélkodott Horatius. - Ez a leánylelkű lírikus?

- S méghozzá milyen eposzt! - folytatta Maecenas. - Olvastam a vázlatát. Csodálatos. Ő lesz a latin Homérosz.

- Szebb lesz, mint Homérosz - tette hozzá hirtelen a költő. - Csupa líra lesz. Milyen érdekes. Mindjárt holnap beszélek vele. Már két hónapja alig váltottam vele néhány szót.

- Persze Lyde - jegyezte meg Maecenas rejtett mosollyal.

- Lyde - hagyta rá Horatius.

- És legalább gyógyul a szemed? - ingerkedett Maecenas.

- Egészen meggyógyultam - mondta halkan a költő, és szinte átszellemült az arca.

- Boldog ember! - sóhajtotta Maecenas. - Mást csak a halál tud meggyógyítani.

- Ne beszélj mindig a halálról - tiltakozott Horatius. - Úgy látszik, már régen nem olvastad Epikuroszt. Most én vagyok az orvosod, hát én rendelek; recipe: naponta két adag Epikurosz.

- Jó, beveszem, ez édes orvosság - nevetett Maecenas. - De akkor most itt maradsz nálam, amíg meg nem gyógyulok. Igen?

- Itt maradok - mondta Horatius bizonytalanul -, de...

- Tudom, tudom - legyintett Maecenas -, délután szabad vagy. Most pedig egyél.

Négy hétig maradt a nagyúr házában. Maecenas már a második héten fölkelt, Artoriust többet be se engedte a házba. Epikuroszt olvasta, és Horatius társaságát élvezte; hetenkint kétszer hármasban voltak Vergiliusszal. Isteni napok voltak ezek a tavaszodó kertben, ahol a korai virágokkal együtt feslett, bontakozott az Aeneis bimbója is. Nekik olvasta fel először Vergilius a nagy mű első verseit: a szerelmes Dido királynő könnyes és szíveket indító történetét. Alkonyodott már, mikor az utolsó zokogó versek elhangzottak.

- Ugye, mondtam, hogy csupa líra? - fordult Horatius Maecenashoz. - Szebb, mint Homérosz - tette hozzá szokatlanul lelkesen. - Ilyet az én gyalog Múzsám nem tud - kacagott szárazon.

- Mondd csak, Vergilius - szólalt meg most Maecenas -, hogy tudsz te ilyen forrón írni a szerelemről, mikor sohasem voltál szerelmes?

Most Vergilius pirult el.

- Herculesre! - csattant föl Maecenas. - Olyanok vagytok, mint a kislányok! Egyre-másra pirultok! Hát hol vagyunk? A Vesta-szűzek házában? Venusra! Majd mindjárt a végére járok én.

Tapsolt. A hirtelen ott termett rabszolgafiúnak azt a parancsot adta, hogy küldje ki Phrynét. Mikor a lány odaért, s megállt előttük könnyű zöld selyemruhájában, Maecenas rámutatott Vergiliusra:

- Phryne fiam, csókold meg ezt a kislányt.

Phryne odalépett Vergilius elé, belenézett a költő sápadt, égő arcába, nagy kerek szemeik, mint fekete borostyánindák, fonódtak egymásba, bánatos tekintetük a másik lelkéig fúródott: csak nézték-nézték egymást, mint két elvarázsolt árnyék messze léthéi réteken. Egyszerre Vergilius lehajtotta a fejét, és Phryne szemében kövér könnycsepp buggyant.

- No menj, Phryne - szólalt meg halkan Maecenas -, látom, hogy a lelkeknek is vannak csókjaik, talán szebbek, mint a testi csókok. No menj, menj, mert mindjárt elbőgöm magam - és hangosan kacagott.

Egyik este, mikor kettesben ültek a kertben, Horatius kéziratot vett ki a zsebéből.

- Nagyon bántott, hogy a múltkor mindig a halálról beszéltél, emlékszel? - kezdte a költő. - Hetekig rágott rajtam a keserű hangulat. Én komolyan szeretlek, érted? Így született meg bennem ez a vers. És amit ebben írtam, nagyon kérlek, vedd szóról szóra, mert úgy értettem.

És Horatius olvasta a verset. Lélekből szakadt vers volt, kétségbeesett sikoltás: "Mért gyötörsz a halál gondolatával, hiszen halálig és halálon túl is szeretlek, s az istenek azért teremtették egyformára a csillagzatunkat, hogy életben és halálban együtt maradjunk!" Maecenas egyre fokozódó meghatottsággal hallgatta a forró vallomást, s mikor a költő ezekhez a sorokhoz ért:

Maecenas odafordult hozzá, és melegen megszorította a kezét. Sokáig így maradtak, az alkonyat fátyla sápadt függönyt font köréjük, elkésett madárhang búgott fel a lombok közt, és aranyesőt hullattak fejükre a tavaszi csillagok.

De egyszer mégiscsak ki kellett menni a birtokra, hiszen már idestova tíz hónapja, hogy csak egy-egy napra ugrott ki. Bavius egyre sürgette, utoljára már azt írta, hogy Pullia néni beteg. Hát ki kellett menni. Nehéz volt elválni Maecenastól, még nehezebb Lydétől. Az epódoszok sikere óta még jobban összeforrt a csodálatos lánnyal, aki része lett az életének, Múzsája munkájának. Mikor elváltak, megígérte neki, hogy hetenkint bejön a városba. Lyde csak nézett rá, szeme tétova tüzekben villogott, a szája szögletében bánatos kis mosoly játszott, s mikor a költőt megölelte, úgy fogta át, mintha sohasem akarná elengedni.

- Ne hagyj sokáig magamra - mondta fátyolos hangon. - Ha a költőnek Múzsára van szüksége, a Múzsának viszont kell a költő. - Nevetni próbált, de elszorult a torka, és félénk kis könnyek gyöngyöztek a szeme sarkából.

Késő őszig kint maradt a birtokon. Egészségének is jót tett a falusi levegő a nagyváros fojtó pora és bűze után, kedélye is megnyugodott, türelmesen várta Maecenas közbelépését Lyde érdekében, és ebben a nagy várakozásban egyre jobban ott sugárzott előtte a görög lány bársonyos arca, ez a szikrázó lélek: látta rejtelmes mosolygását, meleg barna szemeinek titkos tüzeit, és mint a láva, áradt felé a távoli lányból a forróság; átfűtötte testét-lelkét, és szárnyait az alkotás soha nem látott magasságaiba lendítette. Csodálatos versek lángoltak fel a tolla alatt ezen a nyáron és őszön, csupa líra, csupa elragadtatás. Lyde minden héten kapott verset, és ujjongott, látta, hogy a költő a Parnassus magasságaiba érkezett. Érezte, hogy ennél többet nem adhat neki, és nem kaphat tőle. Pügmaliónnak érezte magát, akinek vésője alatt az élettelen márvány forró emberi testté, forró költőlélekké elevenedett. És megremegett a gyönyörűségtől, mikor arra gondolt, hogy Venus tette ezt a csodát.

Mikor a költő októberben a városban járt, részt vett a nagyszerű ünnepségeken, amelyeknek során Octavianus felavatta a palatinusi Apollo-templomot s az újonnan alapított két könyvtárt, amelyeket Szkopasz híres szobra: Apollón Kitharódosz és a görög művészet egyéb remekei ékesítettek. Pompás volt a felvonulás: elöl katonaság, nyomukban a papság, aztán hosszú kettős sorokban a lictorok, utánuk Octavianus, aki ekkor kapta a szenátustól az életfogytiglan szóló imperiumot; látta pompás gyaloghintójában Liviát és a Julius-ház többi tagját, a Vesta-szűzek tiszteletet gerjesztő csapatát, a tábornokokat, a szenátorokat, a politikusokat, Róma minden nagy emberét. Lelke megtelt a római nagyság igézetével, és kipirult arccal, dobogó szívvel látta kibontakozni az új Róma szépségét és fenségét.

Otthon, a falusi magányban, sokáig nyugtalanította az ünnep fénye és jelentősége. Ez az Octavianus - töprengett - csakugyan nagy politikus; íme, a polgárháborúk annyi rombolása után elkezdte az építés munkáját; végzett Róma ellenségeivel, kifelé tiszta és tisztelt a római nép, s most a lelkeket kezdi megnyugtatni: törvényei védik a családi élet tisztaságát, szelíd erőszakkal visszakényszerítik az elvadult rómaiakat a földhöz, a boldogulás és a béke örök aranybányájához; templomokat épít, visszaédesgeti az ősök vallásához a háborúk gyilkolásaiban eldurvult lelkeket; könyvtárakat alapít, hogy a nagy szellemek alkotásaival termékenyítse meg az új nemzedék lelkét, pártfogásába veszi s nagy alkotásokra serkenti az írókat és költőket, hogy megmutassa: íme, Róma nemcsak kardjával, hanem szellemével is méltó arra, hogy a világ ura legyen. Vergilius már a nemzeti nagyság hőskölteményén dolgozik, s a művelt világ lélegzetét visszafojtva várja: mikor születik meg a Homérosz költeményeinél is nagyszerűbb alkotás.

Ez Octavianus műve: ez a nagyvonalú építés az új Róma legnagyobb büszkesége és jövőjének legbiztosabb záloga. A köztársaság lelke lobog ebben a sápadt fiatal férfiban, és bár nemrégiben elterjedt a rémhír, hogy a békeszerzés nagy műve után vissza akar vonulni a közélettől, szerencsére a szenátus az örökös főhatalom adományozásával megtalálta a módját, hogy megtartsa őt Róma jelenének és jövendőjének. Igen, a köztársaság építője ez az imperator - töprengett tovább a költő -, de vajon mik a végső céljai? Mindegy - nyugtatta meg magát -, egy bizonyos: ebben a pillanatban Róma nem nélkülözheti Octavianust.

És ebben a hangulatban született meg az a verse, amely mint kétségbeesett sikoltás, megálljt kiált az istenek haragjának, hiszen eleget szenvedett már ez a nép. Elég volt a gyilkosságból s a polgárháborúból, jöjjön a megváltó, Apollo vagy maga Mars, vagy talán már itt is van Octavianus személyében, s ha itt van, maradjon is köztünk! Igen, most hallgassanak el a kétségek, most legyen vége az örök elégedetlenségnek, minden jó római ragadja meg azt a kezet, amely az állam annyit hányatott hajóját biztos révbe kormányozza.

Most megnyugodott. Hát íme, mégis verset írt Octavianusra, nem ugyan eposzt, hanem lírát - és így igazolta magát -, nem is Octavianust magasztalja a vers, hanem az örök Rómát, amelynek a kegyes istenek mindig megadták a hivatott vezért. A költő lelke, amíg éteri magasságokban szárnyalt, hogy Róma isteneinek áldását kérje a vezérre, a nagy, az egyetlen, az örök Rómáért reszketett.

December tizenhetedike volt, mikor a vers elkészült, december nyolcadikán fogott bele, harminchetedik születésnapján, és ma végzett vele, éppen azon a napon, mikor Rómában a Saturnaliák kezdődtek. Ujjongj, Róma, mulass, Róma, fojtsd gondtalan kacagásba hosszú évtizedek gyilkos keserűségeit: Maia gyermeke, az istenek küldöttje virraszt feletted!

Most szálljon a dal, a békesség és a hála dala: de ha egyszer ez a vezér is megcsalná a köztársaságot, s vakmerő kézzel a koronáért nyúlna, Herculesre, meg fogja tudni, hogy van még gyűlölet a szívekben, és vannak még tőrök a tógák redőiben!

Elküldte a verset Maecenasnak és Lydének. A lány ezt írta: "Pindaroszhoz vagy méltó, és ez nagyobb dicsőség, mint tízmillió sestertius, és nagyobb, mint túlszárnyalni Homéroszt, így szeretlek." Maecenas pedig elragadtatott levélben köszönte meg a fölséges verset, és így végezte a levelét: "Látod, magad is rájöttél Messalla igazságára. És az enyémre. Most boldog vagyok, mert most lettél egészen az enyém!"

A költő nem tudta, hogy a nagyúr mindjárt a vers elolvasása után behívatta Vipsaniust, és a legfinomabb papirosra lemásoltatta vele a verset; minden versszak első betűjét vörös festékkel rajzoltatta. Octavianusnak készült ez a példány.

Másnap pedig fél órát ült az imperator várószobájában, hogy átadhassa a verset Octavianusnak. Az imperator kigyúlt arccal olvasta a szárnyaló költeményt, s mikor a végére ért, halkan csak ennyit mondott Maecenasnak:

- Mondd meg a költőnek, hogy csatát nyert ezzel a versével.

Horatius a világért be nem ment volna Rómába. Örült, hogy egyszer végre megmenekült a Saturnaliák tombolásától. Nem akarta fölkavarni újra lelkét a nagy megkönnyebbülés után: megírta a verset, hát megírta, adja az a magasságos Jupiter, hogy ne csalódjék az imperatorban!

Jó volt itt a jótékony falusi csendben elgondolkozni múltakon és éveken, harcokon és lángolásokon, szíveken és szerelmeken. Jó volt a hűséges Ursus kutyával kijárni a kis Cinara sírjához, elbeszélgetni vele korán alkonyodó téli napokon, visszaidézni kedves arcát a múltak messzeségeiből, és szinte érezni, amint feléje int a boldogok szigetéről, a régi fénylő mosollyal, és szinte hallani a hangját, amint földöntúli révületben suttogja: "Veled vagyok! Én vagyok, Lyde. Én vagyok az örök szerelem."

Jó volt a korán lehulló estékben némán üldögélni a csöndben, a tűzhely mellett, hallgatni Pullia kisanya szövőszékének tompa kattogását, az Ursus kutya egyenletes szuszogását, Bavius esztergapadjának szabályos zakatolását. Ilyenkor felgomolyogtak lelkében, mint napsütötte kicsi bárányfelhők, Epikurosz bölcs tanításai, ilyenkor érezte: milyen jó az egyszerű élet, milyen nyugtató a hű szívek melege. "Rejtekben élj!" - mondta Epikurosz, és ó, mennyire igaza volt! Szívünk titkos kamráiban folyik az igazi életünk, s a hazugságok és hiúságok micsoda gabalyodott hínárja hálóz körül, és húz a mélységekbe, ha az emberek közé keveredünk! "A megelégedés leggyönyörűbb gyümölcse a függetlenség!" Igen, itt érezte igazán, mit jelent neki ez az egyszerű és békés otthon, ez a szerény és megelégedett élet. Ez volt minden kívánsága: a független nyugalom, az alkotás boldog szigete, az édes mámorok Heszperisz-kertje a hallgató völgyek hullámos ölében. "A lelki nyugalom koronája értékesebb minden császári koronánál!" "Jobb szalmán heverni derűs kedéllyel, mint aranyszéken ülni dúsan terített asztalnál, lelkünk nyugalma árán."

"Akinek az elég is kevés, annak semmi sem elég." Igen, boldog ebben a tisztes egyszerűségben, bölcsnek érzi magát és szabadnak. Nem hajszol kincset, vagyont, rangot és dicsőséget, mert egyikért sem adja oda lelke nyugalmát. Aki akar, járjon bíborban, aranyban, dúskáljon roskadó asztalokon: a költő boldog ezen a talpalatnyi földön, amit magáénak mondhat; boldog, hogy a Múzsák megajándékozták a költészet isteni kincseivel, és boldog, hogy megvetheti a tülekedő tömeget.

Epikurosz bölcsességének leggyönyörűbb foglalata az a vers, amelyben régi bajtársának, Pompeius Grosphusnak megírta ezeket az őszinte vallomásait. És mostanában nem győzte élvezni az epikuroszi tanítás szépségeit: míg Rómában a Saturnalia hejehujás tombolása zúgott, itt kint, a falusi ház csendjében a költő Epikurosz ujjongó filozófiájának fényeiben fürdött. És amint elnézegette egyszerű és barátságos kis kertjének kopár virágágyait, sötéten fénylő örökzöld fáit és bokrait, eszébe jutott a római nagyúri kertek eszeveszett pompája és kincseket érő sok száz növénycsodája, a drága üvegházak fejedelmi gyümölcsei, a télbe varázsolt nyár káprázatos és dús termései. És eszébe jutottak a régi jó idők, amikor otthonukban egyszerűen éltek az őseik, és mindenüket a haza fényének emelésére áldozták, míg most a maguk gyönyörűsége az első, és szórják az aranyat, hogy túltegyenek egymáson az őrült fényűzésben. És ez a töprengése is versbe kívánkozott, s mikor készen lett vele, csak akkor vette észre, hogy Maecenasnak is szól ez az epikuroszi intelem, de észrevette azt is, hogy íme: megint Octavianus szellemében és nemzetnevelő céljai érdekében írt. Vissza az ősi erkölcsökhöz, vissza a földhöz, az új Rómának új nemzedékre van szüksége, amely majd az ősök szellemében éli egyszerű életét.

Most két hét is elmúlt, hogy nem ment be a városba. Mindennap kapott levelet Lydétől, s mindennap írt neki, ha csak néhány sort is.

Olyan jó volt így távolról szeretni ezt a csodálatos lányt! Olyan jó volt rá gondolni, s vele élni, ebben az isteni nyugalomban.

Ugyanakkor, mikor a költő az usticai magányosságban így megtalálta lelke nyugalmát, Rómában, nagy események voltak készülőben. Nemcsak a Saturnalia tombolt a megbolygatott utcák hangos nyüzsgésében, hanem gyanútlan szobák mélyén titkos kezek nagy politikai meglepetéseket kovácsoltak.

Azon az estén, mikor Maecenas átadta az imperatornak Horatius első nagy hazafias versét, Octavianus néhányadmagával, minden hivatalos kíséret nélkül távozott a palotából. Átvágtak a Forumon, lassan botorkáltak a félhomályban - mindössze két rabszolga vitt előttük kézilámpát -, és a Capitolium alatt befordultak a Vicus Argentariusra, megálltak az egyik egyemeletes ház előtt, és bekopogtattak. A jelszóra beengedték őket, a kapu bezárult mögöttük. Octavianus és két kísérője - Sallustius, a kabinetfőnök, és Gallus, a költő - eltűnt az egyik emeleti kis szobában. Octavianus Apollo-jelmezbe öltözött: hosszú és bő redőzetű fehér selyemruhát vett fel, fejére babérkoszorút, kezébe lantot. Közben bejött Gallus is: Vulcanus jelmezében, s kisvártatva Sallustius is megjelent mint Mercurius. Ebben a pillanatban rabszolga lépett be az ajtón, mélyen meghajolt, s jelentette, hogy istenek gyűlése együtt van. Mind a hárman átvonultak a nagy tricliniumba.

Ez a társaság a "Tizenkét isten asztaltársasága" volt, a Dódekatheosz, amelyről annyi rejtelmes dolgot suttogtak Rómában. A házat Octavianus még apjától örökölte, aki bankár volt, s itt a bankárok és ékszerészek utcájában vásárolt házat. Az imperator ezt a házat választotta ki mulatságai színhelyéül, s éppen ezért sohasem javíttatta, nem is építtetett rá emeletet, úgyhogy az egyemeletes régi ház egészen beleveszett a környező négy-ötemeletes paloták fojtogató gyűrűjébe.

Hat úr volt a hat főisten: Jupiter, Mars, Mercurius, Apollo, Neptunus, Vulcanus. Egyetlen fölszabadított volt köztük: Menas, az imperator kedves embere, aki valamikor elárulta neki Pompeius hajóhadát, s ettől kezdve Octavianus egyik legbizalmasabb barátja lett. Minden alkalommal ő öltözött Jupiternek, egyenesen az imperator kívánságára. Munatius Plancus viselte Neptunus jelmezét, és Messalla tábornok Mars hadistennek öltözött. Fejedelmi lakoma következett, utána éjféltájban az imperator bezárta a terem ajtaját, s kérdőn fordult Plancushoz:

- Nos, Plancus?

Caesar egykori tábornoka megszólalt:

- Apollo, tervem a következő: január tizenharmadikára - a naptár szerint szerencsés nap - mint a szenátus elnöke összehívod a szenátust. Addig még éppen négy hét van: az összehívás törvényes. Elintézed a jelentéktelen ügyeket, a végén pedig én szót kérek, indítványozni fogom, hogy a haza körül szerzett érdemeid elismeréséül szavazzon meg neked a szenátus díszpajzsot, és adja meg az "Augustus" címet. Tekintélyem kifogástalan, remélem, hogy indítványomat egyhangúan elfogadják. Négy hét múlva Augustus vagy, felséges úr! Nos, Apollo, meg vagy velem elégedve?

- Öreg Plancus, köszönöm, nem fogok megfeledkezni rólad - felelte az imperator meghatottan.

- Ötvenhét éves vagyok, imperator. Én már semmit sem kérek tőled.

A többiek alig tudtak magukhoz térni a meglepetéstől. De mikor föleszméltek, dörgő éljenzésben törtek ki, felugráltak, összekoccantak a serlegek, és nagyot ittak a jövendő császár egészségére. Mindenki tudta, hogy az, ami a Dódekatheoszban elhangzik, szigorú titok; néhányan sejtették is már hetek óta, hogy készül valami, de Octavianusnak sikerült még legbizalmasabb emberei előtt is gondosan eltitkolni tervét. Csak Plancus tudott mindent: ettől nem félt az imperator, tudta, hogy az öreg mindent elért, nincsenek már vágyai és reményei. És a titkot oly jól megőrizték, hogy rajtuk kívül még a szenátus ülésének napján sem tudta senki, miről is lesz szó az aznapi tárgyaláson.

Még alig hajnallott, mikor hazamentek; nem is találkoztak útközben senkivel. Róma ebben az órában még az igazak álmát aludta. És ezen az éjszakán még senki sem sejtette, hogy Rómának már császára van!

Hideg téli napsütésben gyülekeztek a szenátorok január tizenharmadikán a szenátus ülésére. A Curia Julia, amelyet új pompájában még csak két évvel ezelőtt avattak fel, fehéren szikrázott a Forum oldalában: méltóságos volt és magasztos, igazi szimbóluma az új világbirodalmat kormányzó előkelő és tekintélyes testületnek. Mögötte Julius Caesar lovas szobra csillogott a márvány és arany pompájában. A Curia előtt illatos füst sercegett fölfelé az oltár parazsáról.

Munatius Plancus már ott állt az ülésteremben. Jupiter szobrának talapzatához támaszkodott, és halkan beszélgetett néhány idősebb szenátorral. Lassankint zsongás töltötte meg a termet, a félkörben futó márványülések kezdtek megtelni szenátorokkal: fehér tógáik széles vörös szegélye jókedvűn világított bele a terem vakító fehérségébe. Már majdnem teli volt az ülésterem, mikor kívülről háromszoros kürtszó harsant. A terem zaja egyszerre elnémult, két teremszolga kétfelé tárta az oszlopos ajtó nehéz bíborfüggönyét, huszonnégy lictor vonult be mereven, méltóságos testtartással, meg se rezzent kezükben a vesszőnyaláb, benne az acélosan csillogó bárd: a hatalom jelvénye. A lictorok két sorban álltak fel az elnöki emelvény két oldalán.

Most Sallustius következett, a kabinetiroda főnöke, nyomában Menas, az imperator bizalmasa, utána tábornoki díszben Messalla és Agrippa, s végül bevonult hímzett tógában, vállán bíborköpennyel maga az imperator. Hatalmas éljen zúgott fel, mikor belépett a terembe, a szenátorok fölálltak, tapsoltak, Octavianus nevét kiáltották, és a harsány zúgás csak akkor csillapodott, mikor az imperator elfoglalta helyét az elnöki emelvényen.

Octavianus körülnézett: látta, hogy mindenki elhelyezkedett, a gyorsírók is helyükön ülnek, s mindenki feszült várakozással néz az elnöki emelvényre, amely fölött hatalmas bronzsas csillogott a tetőn beszűrődő közömbös napfényben. Az elnök háta mögött hófehér márványlapon aranyban szikrázott a birodalom címerének négy betűje: S.P.Q.R.

Octavianus megnyitotta az ülést:

- Szenátorok! A halhatatlan istenek nevében! Áldást, boldogságot, békességet és szerencsét a római népnek és birodalomnak! Köszöntelek benneteket. Bejelentem, hogy negyvenhét szenátor kimentette magát. Ezekkel szemben bírság alkalmazásának nincs helye. Kívánjátok a jelenlevők megszámlálását? (Felkiáltások: nem! nem!) Szemmel látható, hogy több mint kétszáz szenátor van jelen. A határozatképességet megállapítom. Megállapítom, hogy illetéktelenek nincsenek jelen. A jegyzőkönyv hitelesítésére megkérem Marcus Vipsanius Agrippa konzult. Kérem Statilius Taurus praetort, szíveskedjék előadni a válások megszigorítása ügyében készített törvényjavaslatot.

Mozgolódás támadt az első sorban, ahol az állami főtisztviselők ültek. Statilius felállt, és felment a szónoki emelvényre. Hosszú volt a beszéde, negyedóra múlva unni kezdték a szenátorok, halk terefere kezdődött, Statilius legszebb szónoki figurái belevesztek az általános zsongásba. Öregebb szenátorok bóbiskoltak, egyes szenátorok serdülő fiai - akiket szabad volt elhozniok az ülésekre - páros-páratlant játszottak, két jóképű kölyök vöröspecsenyével szórakozott, de egyszerre mindenki fölriadt, mikor az elnök szava felhangzott:

- Név szerint felszólítom a szenátorokat, szíveskedjenek nyilatkozni a törvényjavaslatról. Aki meg akarja okolni véleményét, annak megadom a szót.

Sorban olvasta a szenátorok neveit, de valamennyien igennel szavaztak, szólni senki sem kívánt. A javaslatot egyhangúan megszavazták. És így történt a tárgysorozat többi pontjánál is. Ritka egyhangúság uralkodott ezen az ülésen, a tribunusok nem tiltakoztak semmi ellen, a jegyzők alig győzték írni a határozatokat. Mikor az utolsó pontot is letárgyalták, az elnök feltette a kérdést, hogy van-e valakinek indítványa vagy javaslata. És ekkor állt fel Plancus.

Octavianusnak mintha kissé remegett volna a hangja, mikor kijelentette:

- Lucius Munatius Plancus őkegyelmességét illeti a szó.

Plancus lassú léptekkel felment a szónoki emelvényre. A szenátorok kíváncsian fordultak felé, el sem tudták képzelni, mit akar indítványozni. No, mindjárt megtudják.

- Kegyelmes imperator! Szenátorok! - kezdte Plancus. - A polgárháborúk viharai után Róma, íme, boldogan lélegzik fel a béke sugárzó napfényében. A Janus-kapu zárva. Ellenségeink megalázva. A római sasok büszkén szárnyalnak kelettől nyugatig. A halhatatlan istenek újra magukhoz ölelték ezt a hétszáz éve küzdő népet, fegyvereit babérral, földjét bőséggel áldották. A kard pihen, az eke dolgozik, új aranykor napjai virradnak ránk. Kérdem tőletek, tiszteletre méltó szenátorok: ki tette ezt a csodát? Legyen hála a halhatatlan isteneknek, hogy történelmünk fordulópontján olyan férfiút adtak nekünk (felkiáltások: éljen Octavianus! éljen!)... olyan férfiút adtak nekünk, aki Cincinnatus a föld és a haza szeretetében, Cato az erkölcsökben, Regulus az önfeláldozásban, Numa Pompilius a vallásosságban, Servius Tullius a békében és Julius Caesar a háborúban. (Taps.) Ez a férfiú éjt-napot egybetéve dolgozik értetek, Rómáért, a birodalomért. Nevünket tisztelik Hercules oszlopaitól a messzi ködös Thuléig, Britanniától a Gangeszig, a szkítáktól Afrikáig.

És ez a férfiú tette, hogy Ízisz és Szerapisz, a sötét Thor és a kutyafejű Anubisz megalázkodott hazánk istenei előtt, Egyiptom titka nem titok többé, Actium villáma halálra sújtotta Antoniust, a keleti zsarnokká fajult nagyszerű rómait, és kiirtotta az egyiptomi démont, Róma veszedelmét, Kleopátrát, akinek minden varázslata visszapattant Octavianus tiszta páncéljáról. Dicsőség a harctereken, békesség a hazában: ez Octavianus. Vitézség, kegyesség, igazságosság, vallásosság: ez az ő egyénisége, ezek az ő jelszavai, ez az ő varázslata, római varázslat. Nyolcvankét templom hirdeti már városunkban az istenek dicsőségét, s ez is az ő műve! És nyolcvankét templom áldozati füstje száll az istenek trónusához, hálaadásul a múltakért s könyörgésül a jövőért. Az istenek megáldották az imperatort, a győzelem és bölcsesség koszorújával övezték fejét, és én kérdem tőletek, tiszteletre méltó szenátorok: ti ennek a dicső birodalomnak legfőbb kormányzótestülete, ti vajon mit adtatok neki, és mivel mutattátok meg hálátokat? Ez a szenátus, amely őt az elnöki székben tisztelheti, legyen méltó birodalmunk népeihez, amelyek uruknak és atyjuknak vallják őt, s messzi tengerentúli országaikból küldik hozzá hódoló követségeiket, és legyen méltó az istenekhez, legyen méltó a régi Rómához, amely mindig meg tudta becsülni nagy fiait! Nem akarom szíves türelmetek hosszasan igénybe venni, ezért egyszerű szavaimmal csak indítványomat adom elő: mondja ki a szenátus, hogy Octavianusnak itt az ülésteremben díszpajzsot állít, ezüstjébe bevéseti ezt a négy szót: "Vitézség, kegyesség, igazságosság, vallásosság" - és ezt a díszpajzsot ünnepélyesen felavatja. Mondja ki továbbá, hogy Octavianusnak a haza körül szerzett érdemei elismeréséül az Augustus címet adományozza. (Tomboló éljenzés.) Talán szokatlan ez az indítvány, hiszen ezzel a címmel, a "felséges" szóval eddig csak isteneinket illettük. De kérdem: nem méltó-e, hogy már életében az istenek soraiba iktassuk azt, akit az istenek küldtek nehéz időkben hazánk megmentésére? (Általános éljenzés.) Az arcotokból, a szemetekből, a tapsotokból, az általános ujjongásból látom, hogy ez a gondolat régen ott rejtőzött már a szívetek mélyén. Boldog vagyok, hogy ezt a lappangó szikrát én lobbanthattam lángra. Éljen és lobogjon ez a láng, a római hála, a római hazaszeretet lángja, olthatatlanul! Kérem indítványom elfogadását.

Percekig zúgott az elragadtatás moraja - tombolt az éljen, a márványfalak százszorosan verték vissza a taps csattogó hullámait. A szenátorok felugráltak, körülvették Plancust, kezét szorongatták, s kinyújtott karral tisztelegtek Octavianus előtt, aki meghatottan és a szokottnál is sápadtabban ült az emelvényen. Ebben a pillanatban kívülről is eget verő éljenzés hangzott be: valamelyik írnok kiszaladt, és megvitte a Comitiumon várakozó tömegnek a váratlan nagy esemény hírét.

Octavianus alig tudott csendet teremteni.

- Szenátorok! - kezdte. - Mivel személyemet érintő indítvány hangzott el, átadom az elnöki széket Agrippa konzul őkegyelmességének.

Ezzel leszállt az emelvényről, s lictorai kíséretében kivonult. Most az emelvény előtt Agrippa tizenkét lictorja sorakozott fel, s a konzul elfoglalta az elnöki széket. A szenátus percek alatt egyhangú lelkesedéssel elfogadta Plancus indítványát, s hattagú küldöttséggel hívatta vissza az imperatort az ülésterembe. Újra felhullámzott az éljen és a taps, Octavianus sápadtan ült az elnöki székben, s meghatottan mondott köszönetet a nemzet méltó képviselőinek nagylelkű elismeréséért, amelyet - mint mondta - csak ezután akar igazán kiérdemelni azzal, hogy hű őre lesz a régi köztársasági szellemnek, erkölcsnek és alkotmánynak.

- Szenátorok - fejezte be beszédét -, a tettek és nem a szavak korát éljük. A nemzet munkát vár tőlünk, és én erről a helyről hívlak benneteket: nyújtsatok kezet, hogy együtt dolgozhassunk a haza javára és boldogságára. (Éljenzés.) Az ülést tíz percre felfüggesztem.

A szünet alatt a jegyzők beírták a nagyalakú pergamen füzetbe a jegyzőkönyvet, s külön lapokra, vörös tintával, a törvényerejű határozatokat. Mikor Octavianus újra megnyitotta az ülést, felolvasták a jegyzőkönyvet, s a hangtalan csöndben hallatszott az elnök kijelentése:

- Van valakinek észrevétele a felolvasott jegyzőkönyv ellen? (Felkiáltások: elfogadjuk!) Ha nincs, a jegyzőkönyvet hitelesítettnek nyilvánítom. Elrendelem a szenátus nevében, hogy a dekrétumokat a quaestorok és a jegyzők az állami törvénytárba beiktassák, és az állami irattárban elhelyezzék. A tárgysorozatot kimerítettük. A halhatatlan istenek áldása legyen Rómán és rajtatok! Az ülést bezárom.

Fölkelt, és a tomboló éljenzésben kinyújtott jobb karral üdvözölte a szenátorokat, aztán a lictorok sorfala közt kivonult a teremből. Odakint újra kezdődött az ünneplés, és egészen házáig kísérte az új Augustust. Róma mámorban úszott, és még nem tudta, hogy mikor életében istenné avatta az imperatort, eltemette a köztársasági alkotmányt, és császárt ültetett maga fölé. De Róma népe a dicsőség és a béke mámorában boldogan hajtotta fejét a könnyű és csábító aranyigába. A "Tizenkét isten asztaltársasága" jó munkát végzett.

Horatius ezekben a napokban kint járt Tiburban: meglátogatta költő barátját, Lucius Aelius Lamiát. Nagyon szerette ezt a fiatalembert, aki politikai pályára készült ugyan, de mostanában, húszéves korában, inkább verseket írogatott. A tehetséges fiatal költőt Maecenas is szívesen látta társaságában: ebben természetesen része volt annak is, hogy Lamia az egyik leggazdagabb római patríciuscsalád sarja volt. Esquilinusi kertje vetekedett Maecenaséval, és éppen szomszédja is volt. Horatius egy évvel ezelőtt Maecenasnál ismerkedett meg vele, és mindjárt az első pillanatban összemelegedtek. A költőt talán éppen az vonzotta ehhez a fiatalemberhez, hogy kedélyes és mindig derűs fiú volt, és Horatiusnak annyi szomorú és annyi édes titok nyomta a szivét, hogy szüksége volt valakire, akinek minden baját elpanaszolhatta. Olyan egyedül volt! Amúgy is zárkózott és mogorva természetét egyszerre felvillanyozta ez a nyílt eszű fiú, aki abban is lelki rokona volt, hogy vele együtt Epikurosz elveit vallotta.

Éppen ebédnél ültek a tiburi villa kellemesen fűtött tricliniumában, mikor a posta meghozta az Acta Diurna friss számát. Fel se bontották, nem akarták zavartatni magukat az asztali örömök élvezésében.

- Nincs a mi Rabirius barátunknak olyan szenzációs cikke, amelyikért ezt a pulykapecsenyét félretenném - legyintett Lamia.

- Pedig ő is tálal pecsenyét - jegyezte meg Horatius, és kis darabot tépett le a tányérján fehérlő pulykamellből, s a szájához emelte -, pletykapecsenyét.

- No, én már inkább a pulykánál maradok - nevetett Lamia.

Már a befőtteknél tartottak, Horatius éppen a mézben eltett körtét és birsalmát dicsérte, a rabszolgák kézmosó vizet hoztak, elhordták az ebéd maradványait, és ezüstserlegeket tettek az asztalra.

- Ötvenéves ez a falernusi, pajtás - emelte fel Lamia a serlegét -, még boldogult apám szüretelte. Ezt a bort megtisztelem azzal, hogy fenékig kiiszom Lyde egészségére.

Most mind a ketten végigfeküdtek a kereveten, és Lamia unottan nyúlt az újságért. De alighogy belenézett az első cikkbe, felugrott, mintha kígyó csípte volna meg.

- Öregem - dadogta izgatottan -, ez szenzációsabb a pulykánál is! Ide hallgass!

És szinte hadarva olvasta a tudósítást a szenátus üléséről. Horatius egyre komorabban hallgatta, s mikor Lamia befejezte, nagyot csapott öklével az asztalra.

- Polluxra! Ezt merészelte! Tudod, mi ez?

- Tudom - felelte Lamia is izgatottan.

- Caesar nem fogadta el a koronát. Mégis meggyilkolták. Ez meg egyszerre feljebb kezdi. Kinevezteti magát istennek. Hát ezek után ki fog megütközni azon, ha fejére teszi a koronát? Gyalázat! Bocsánatot kell kérnem Caesar szellemétől.

- Felséges úr! A kutyafáját, ezt megcsinálta! Földi isten! Nem rossz. Jupitert nyugdíjazhatják. És ez a birkanyáj, ez a szenátus! Ez a talpnyaló banda! Most még csak a lábát tette a nyakukra, de várjanak csak: a kardja is oda kerül. No, pajtás, most írj verset a puritán imperatorra! Éljen a köztársaság! - és keserűn kacagott.

- Államcsíny - idegeskedett Horatius. - Maecenas nem tudhat róla. Lehetetlen. És én, a buta fejemmel, már majdnem hittem neki. És Maecenas talán már szólt is a "felséges úrnak", hogy ajándékozza nekem Lydét. Jaj - sóhajtott fel -, most egyszerre veszítettem el Lydét és a köztársaságot.

- Lyde még csak hagyján, öregem - csapott a levegőbe Lamia. - Akad másik. De köztársaság csak egy volt. Vége.

- Brutus, Brutus... - dörmögte Horatius.

- Nincsenek többé Brutusok - mondta rá halkan Lamia.

Még aznap délután besiettek Rómába.

Maecenas csakugyan nem tudott a dologról semmit, de nem is nagyon érdekelte az egész. Sokkal fontosabb dolga volt mostanában. A mindig fölényes és legtöbbször fásult nagyúr egy este nagyon mélyen talált belefeledkezni a kis Terentia szemébe. Proculeius vendége volt Maecenas, és a házigazda húga, friss, hamvas, tizenhét éves szépség, olyan kedves volt hozzá - ki tudja, miért? -, hogy Maecenas szíve tüzet fogott. A lány ezen az estén táncolt és énekelt: gyönyörű csengő hangja volt, a tánca pedig olyan, hogy a nimfák is megirigyelhették volna. Ettől az estétől fogva Maecenasnak nem volt nyugta. Nem szólt senkinek, legbizalmasabb barátait sem avatta be tervébe, csak egy szép napon azzal lepte meg őket, hogy feleségül vette a kis Terentiát, és eltűnt vele Rómából.

Alig néhány nappal a nevezetes szenátusülés után érkezett Rómába fiatal és ragyogó feleségével Tarentumból, ahol boldogságuk első heteit töltötték. Boldog volt, hogy ez az asszony elérte azt, amit sem a közügyek, sem barátai, sem az irodalom nem tudott elérni: fölrázta egykedvűségéből, életkedvet adott neki, s a pénzért vásárolt sok "szerelem" közben cinikussá vált lelkét megfürdette a tiszta rajongás friss forrásvizében. Azt hitte: megoldódott életének titka, s boldog vizeken siklik már örökre hajója. Nem tudta szegény, hogy a csábító Terentia előbb-utóbb Szkülla és Kharübdisz zátonyaira sodorja életét.

Mikor Horatius izgatottan berohant hozzá, és szinte egy lélegzetre kiöntötte előtte fölháborodását, Maecenas mosolygott.

- Olvastam - mondta. - No és? Mindössze annyi történt, hogy nevet adtak a gyereknek.

- De meg kell fojtani ezt a gyereket! - csattant fel Horatius.

- Nono - emelte fel Maecenas a mutatóujját -, te kis vérszomjas! Ne felejtsd el Epikurosz tanítását: minden úgy van jól, ahogy van. Én pedig, ha akarod tudni, fütyülök a politikára. Neked is ezt ajánlom, s azt hiszem, nemsokára lesz alkalmad követni a példámat: nemrégiben szóltam a "felséges úrnak" Lyde miatt. Mosolygott. Jó jel. Jegyezd meg magadnak, drága barátom, egyetlen értelmes politika van a világon: a szerelem.

- Lyde - mondta Horatius csöndesen. - Így akar az imperator megvásárolni? Hát nem! Szerethetem Lydét egyenes derékkal is.

- Alig hinném - nevetett Maecenas. - Különben elég: a politikai vitát befejezettnek nyilvánítom, az ülést bezárom. Ide nézz!

Fölkelt, odament az ajtóhoz, és félrehúzta a nehéz bársonyfüggönyt. Beszólt a másik szobába:

- Terentia.

Bejött a fiatalasszony, olyan volt, mint maga a megtestesült mosolygás. Horatius szinte nem is látta a szépségét, csak az tűnt fel neki, hogy az asszonynak minden porcikája külön remegett. Mint a sistergő parázs - gondolta magában a költő.

Mikor elment Maecenastól, olyan nyugtalan volt, hogy nem is tudott hazamenni, nem akart egyedül maradni a gondolataival. A cirkusz környékén kószált, elvegyült a tarka tömegben, elmulatott egy-egy figurán, szóba is állt az emberekkel, versenykocsisokkal, gladiátorokkal, kikiáltókkal, kuruzslókkal, bűvészekkel, zsibárusokkal: olyan mulatság volt ez neki, mint másnak a kockázás. Este ért haza, fáradtan és kissé nyugodtabban.

De újra fellángolt az izgalma, mikor Diomédész átadta neki a távollétében érkezett levelet.

Sallustiustól jött a levél. A kabinetfőnök közölte vele, hogy őfelsége másnap déli egy órakor kihallgatáson fogadja. "Vajon mit akarhat? - vetette fel a kérdést magában. - Talán besúgtak neki valamit? Vagy Lydéről akar beszélni? Mindenesetre óvatosnak kell lennem - biztatta magát. - Várjuk meg nyugodtan a holnapot."

De ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni. Nyugtalanul hánykolódott ágyán egész éjjel, és reggel fáradtan ébredt. "Fáradt vagyok - állapította meg magában -, ha valami politikai becstelenségbe akar belevinni, nem lesz erőm ellenkezni vele... - és éktelenül dühös volt magára, hogy nem tud végre egy kis fölényességet és közömbösséget tanulni Maecenastól. Mindegy - gondolta végül -, állok elébe. Egyenesen megkérdem tőle: mit akar? Diktatúrát, királyságot, császárságot vagy köztársaságot? Ez lesz az egyenes út. Egyszer s mindenkorra véget vetek kétségeimnek."

De erre bizony nem került sor. Mikor ott állt Augustus előtt, szinte megsemmisült a császár kegyességének, nyugalmának és okosságának olvasztó tüzében. Augustus leültette, kikérdezte egészsége és munkája felől, érdeklődött, hogy milyen a birtoka, dolgozik-e maga is, aztán lassan rátért az új Róma építésének kérdésére. Bizony nem kérdezte tőle, hogy helyesli-e a szenátus határozatát - a tapasztalt politikus jól tudta, hogy ezzel régi sebeket tépne fel Brutus katonájának lelkében -, inkább azt a kérdést tette föl neki, hogy helyesli-e a régi erkölcsök, a régi vallásosság, a tiszta családi élet föltámasztását; helyesli-e, hogy a háborúkban elgyötört népet vissza akarja édesgetni az ősi földhöz, az ekéhez, a szövőszékhez, a béke minden munkájához, ahhoz az ősi forráshoz, amelyből Róma hatalma és nagysága fakadt?

Vajon felelhetett-e nemmel a költő?

- Lám - mondta a császár -, Vergilius az én sugalmazásomra és ezeknek a céloknak szolgálatában megírta a Georgica négy könyvét: ez a hatalmas költemény valóságos himnusza a római földnek, szárnyaló magasztalása az ősi egyszerűségnek. És Propertius sem átallotta megírni a római ódákat, mert ő is belátta, hogy az új kor országépítő munkájából a költőknek is ki kell venni a részüket. Neked, Horatius - folytatta a császár -, oroszlánrészt akarok juttatni ebben a munkában. Te vagy az egyetlen római lírikus, aki fölséges ritmusokban tudsz hangot adni a nemzet vágyainak és reményeinek és azoknak az eszményi céloknak, amelyeknek szolgálatába állítottam az életemet. Ne vedd hízelgésnek: te vagy a latin Pindarosz.

- De felséges imperator... - fuldoklott Horatius. Valahol messze, lent a tudata mélyén már megingott, és ebben a pillanatban őszintén megvetette önmagát.

- Márpedig a Pindaroszoknak kötelességeik vannak - folytatta a császár rendületlenül. - Az új birodalomnak megvan a két vaspillére: az állandó hadsereg és a nagyszerűen megszervezett hivatalnoki kar. Ezek a világ legtávolabbi zugában is érvényt szereznek a szenátus akaratának. De idebent is emelnünk kell két pillért: az egyik az újjászületett állam, a másik a megújhodott család. És ezt a munkát a szenátus egymaga nem tudja elvégezni. Ehhez a költők kellenek, akik a lelkekhez szólnak, eszményeket hirdetnek, szíveket indítanak. Vállalsz-e részt ebben a munkában?

A császár annyira belemelegedett, hogy meg se várta a költő válaszát.

- De mit is kérdezem? - folytatta. - Mindig jó hazafi voltál, s talán előbb emelted fel szavadat a régi erkölcsök érdekében, mint jómagam. Harcoltál is a köztársaságért, derekasan. S azt hiszem, boldog vagy a mai napon, hogy alkalmad nyílik tollal is küzdeni a régi köztársasági elvekért, amelyek Brutus óta elmerültek a polgárháborúk véres mocsaraiban. Brutus elvei az én elveim is.

- Felség - dadogta Horatius elfogultan -, ha így lesz...

- Így van - javította ki Augustus. - A tények beszélnek. Tudod, hogy mit határozott a szenátus. Díszpajzsot állíttat nekem a Curia tanácstermében. Elfogadtam a megtiszteltetést, mert úgy érzem, hogy elsősorban nem személyemnek szól, hanem azoknak az elveknek, amelyeket képviselek. Az új római gondolat, a világbirodalmi gondolat pajzsa lesz ez. Vitézség, kegyesség, igazságosság, jámborság: ezt a négy szót vésik majd a pajzs ezüstjébe, s ez a négy szó az új köztársaság jelszava. Szeretném, ha a pajzs felavatásának ünnepére néhány magasztos hangú verset írnál ebben a szellemben. Nem rólam van szó, érts meg: nem szeretem a hízelgést, talán az ízlésemben is megbízol, hogy ilyesmit nem is kérnék tőled. Azt akarom, hogy a római eszményeket az eszményi római költő hirdesse az új nemzedéknek.

- Felség - szólalt meg Horatius elfogultan -, tudod, hogy nem szeretem a feltűnést; tudod, hogy nyilvános recitatión még soha nem vettem részt, és verseimet is csak akkor adom ki, mikor barátaim már nem hagynak nyugton. Nem érdemlem meg, hogy Pindaroszhoz hasonlítottál. Nincs meg bennem a próféta-költők önbizalma. Hiszen olyan nehezen írom a verseimet, annyit fúrók-faragok rajtuk, igaz, szeretek verset írni, sőt valami kényszerűség hajt a költészethez, néha valami mámor ragad el, nem ismerek magamra az alkotás lázában. És nagyon lassan dolgozom. Nem győznéd kivárni. És megrendelésre még sohasem írtam. És...

Augustus türelmetlenül közbevágott:

- Én jobban tudom, ki vagy. És megvárom, míg készen lesznek a versek. Bízzál magadban. És ne felejtsd el, hogy Maecenas elhozta nekem azt a versedet, amelyben úgy beszélsz rólam, mint az istenek küldöttjéről - annak is érzem magam: ha ez a küldetéstudat nem volna meg bennem, régen nem volnék már a helyemen -, és szárnyaló szavakkal magasztalsz, hogy maradjak Quirinus népe között; "Légy atyánk, és élj fejedelmi névvel" - mondod, és amikor a háborúk zivataraiból újraéledő Rómáról beszélsz, éppen azt a magasztos hangot ütöd meg, amelyet én kívánok hallani az új ódákban. Az új Róma hangja ez, Horatius! Nem érzed még, hogy te az új Róma költőjének születtél? Ébredj fel! Várom az ünnepi ódákat.

Horatius még magához sem tért, a császár máris fölállt: ezzel adta tudtára, hogy vége a kihallgatásnak. A költő is fölkelt, mélyen meghajolt, és az ajtó felé indult. Egyszerre csak újra hallotta Augustus hangját:

- Egy pillanatra, Horatius. Majdnem elfelejtettem. Mikor Maecenas a múltkor elhozta azt a versedet, említette, hogy érdekel a kis görög lány, Pausziasz orvos lánya. Hogy is hívják? Igen, Lyde. Azért a versért a szívembe zártalak, de valami látható jelét is akarom adni hálámnak: neked adom Lydét. No, Apollo áldjon!

Horatius szédülten támolygott ki a császár dolgozószobájából. Fejében vad összevisszaságban kavargott köztársaság, új erkölcs, díszpajzs, világbirodalom, Vergilius, Pindarosz, Augustus kegyessége, kitüntető megbízása, és a szíve vad ritmusban egyetlen nevet kalapált: Lyde, Lyde, Lyde.

Rohant a lányhoz, ebédelni is elfelejtett. Szokatlan időben jött, Pausziasz is otthon volt. Nagyot nézett, amikor a költő belépett. Az orvos mindent tudott, a császár épp aznap reggel személyesen adta tudtára határozatát. Szabad lelke lázadozott a kegyetlen parancs ellen, de mikor Lydétől megtudta, hogy a lánynak is egyetlen vágya a költő, megnyugodott. Becsületes embernek ismerte Horatiust, nagyra tartotta tehetségét, és bízott benne, hogy nem fogja megalázni egyetlen lányát, szeme fényét. Igaz, már gyermekkorában másnak ígérte a lányt, esküvel is elkötelezte magát, de ebben a világégésben, amely megfosztotta szabadságától, ki tudja, hová lett fiatal kollégája, Hipponax, a kitűnő sebész, akinek Lydét odaígérte? Az eskü, amely a szabad embert kötelezte, a rabszolgát nem kötelezheti, hiszen nincs szabad akarata. Pausziasz, a koszi egyetem büszkesége, rabszolga. És keserűen nevetett.

Mikor Horatius belépett, az orvos felállt, és tettetett kedélyességgel tárta a költő felé karjait:

- Ilyen szokatlan időben, Horatius? Fáj a szemed? No, gyere a rendelőbe, mindjárt segítünk rajta.

- Pausziasz - szólalt meg a költő komolyan -, nem fáj a szemem, semmim se fáj. Sőt soha ilyen jól nem éreztem magamat: most voltam Augustusnál, nekem ajándékozta Lydét.

- Tudom - mondta rá Pausziasz.

- Pausziasz - folytatta a költő -, add hozzám feleségül a lányodat.

Lyde egyetlen sikoltással a költő mellére vetette magát.

- Tudtam, hogy becsületes ember vagy - és az orvos megkönnyebbülten lélegzett fel. - A császár velem is közölte ezt a parancsát, de most már nincs bennem semmi keserűség. Boldogan adom neked az én legdrágább kincsemet. De figyelmeztetlek, hogy Lyde rabszolga...

- Eh - legyintett Horatius.

- Azt is meg kell tudnod - folytatta az orvos -, hogy már kiskorában esküvel odaígértem egyik kollégámnak, a koszi Hipponaxnak. Ha véletlenül felszabadulnék, be kellene váltanom ígéretemet.

- Nem, apám, nem! - tiltakozott Lyde, és görcsösen belekapaszkodott Horatiusba.

- Én megmondtam - fejezte be Pausziasz -, ti lássátok.

- Hogy mondtad, Lyde? - fordult most a költő a lányhoz. - A test lehet rabszolga, de a lélek szabad. Róma szabad emberei közt nincs olyan két lélek, mint te meg ez a lány. Csak nem akarod az esküddel a lelkét is gúzsba kötni?

- Én megmondtam - ismételte komolyan Pausziasz.

- Az én apám is rabszolga volt - folytatta Horatius. - Nevetnem kell: a pontusi király tisztje rabszolga! De mikor felszabadult, ugyanaz maradt, aki volt. Remélem, Pausziasz, te is ugyanaz maradsz.

- Hipponaxtól függ - felelte az orvos.

- Nem akarom, nem kell nekem az az ember - csattant fel Lyde -, nem is ismerem.

- Bízzuk a jövőt az istenekre - vágta el Horatius a vitát. - Lyde a te beleegyezéseddel a feleségem lesz, és ha te tudtál esküdni, én is tudok: felszabadítom, és velem marad, és úgy meg fog becsülni, hogy semmiféle eskü nem szakíthatja el tőlem.

- Nem - mondta Lyde csöndesen.

Pausziasz jónak látta másra terelni a beszélgetést. Eszébe jutott, hogy Horatius még valószínűleg nem ebédelt, hát meghívta az asztalukhoz, így ettek hármasban az orvos szerény asztalánál, és a meleg szívek közt a költő szinte el is felejtette a császári kihallgatás lelket kavaró izgalmait. Csak akkor robbant rá megint egész súlyával a kegyetlen dilemma, mikor Pausziasz elment betegeihez, s ő egyedül maradt Lydével. Eleinte alig bírtak a boldogságukkal; a csókokból először Lyde tért magához, ő is csak nagy sokára. Már megállapodtak abban, hogy a lány másnap költözik Horatiushoz, és nyomban kisietnek falura, hogy a hamarosan zsendülő tavasz mosolyában örüljenek kivirult szerelmüknek. De Lydének eszébe jutott a császári kihallgatás. Mikor a költő elmondta Augustus kérését és a maga aggodalmait és kétségeit, Lyde nagyra meresztette szemeit, és nem értette Horatius vonakodását.

- Meg kell írnod a verseket - mondta pattogó, kedves hangján. - Én mondtalak először Pindarosznak, és most láthatod, hogy mások is jobban ismernek, mint ahogy te ismered magadat. Ennél szebb feladat alig jutott még költőnek. A sok szerelmi nyavalygás után végre férfias és felséges hangok fognak megszólalni a latin lanton. Szépek, szépek ezek a szerelmi versek, de Kallimakhosz óta nem tudnak újat mondani. Cynthia, Delia, féltékenység, csók, mámor, jó, jó, de egy egész nemzet lelkét megszólaltatni a dalban: isteni feladat. Catullus, Tibullus, Propertius tehetséges költők, de hol vannak ők Pindarosz szárnyaló fenségétől? Ezt neked tartogatták az istenek. Augustus nem nagy költői tehetség, olvastam a verseit, de úgy látszik, kitűnő esztétikus: fölfedezett téged, igaz, hogy elkésett, mert az elsőbbség az enyém.

- Drága - mondta Horatius -, még elhiteted velem, hogy csakugyan Pindarosz vagyok.

- Te - és megfenyegette -, elég ebből a gyávaságból! Holnap hozzád költözöm, de Venus engem úgy segítsen, hogy visszafordulok, ha nem nyújtod ki előbb az ajtón az aranykulcsot. A vers lesz az aranykulcs, úgy, mint a múltkor, jó? - és ezüstös kacagása, mint mosolygó napsugár, folyt végig a szobán.

Horatius késő este ért haza. Igaz, jó darab út volt a Clivus Orbiusig, de most önkéntelenül is olyan lassan ment, mintha sohasem akarna hazaérni.

Tudta, hogy ha hazáért, meg kell írnia legalább az első verset, és ez már magában véve is roppant feladat volt számára. S méghozzá ilyen verset!

De ha Lyde akarja! És reggelre készen kell lennie, különben...

De akárhogy halogatta is a hazaérést, egyszer még a leghosszabb útnak is vége szakad. Mikor benyitott, a dolgozószobában már ott várakozott rá Vergilius. Boldog volt, hogy nem marad egyedül a gondolataival, vacsorához teríttetett, bort hozatott fel a pincéből, és egyelőre lerázta magáról a vers kísértetét. De nagyon tévedett, ha azt hitte, hogy Vergilius legalább néhány órára megszabadítja kétségeitől és kísérteteitől. Alig beszélgettek tíz perce, Vergilius szóba hozta a délelőtti kihallgatást: Maecenastól értesült róla, sőt a nagyúr egész köre tudta már, maga Augustus közölte Maecenasszal a kihallgatás részleteit, s nagyon büszke volt arra az ötletre, hogy ezt a feladatot juttatta Horatiusnak. "No végre - gondolta magában Horatius, mikor idáig értek a beszélgetésben -, megint itt vagyunk a felséges római ódáknál!"

Vergilius nem sokat beszélt, de amit mondott, az úgy zúdult a költő lelkére, mint a pörölycsapás. Igenis, ebben a nemzeti újjászületésben a költőknek kötelességük támogatni a császárt az építőmunkában. Ezt a nagy célt szolgálja a Georgica, azt fogja szolgálni az Aeneis is. Nincs mit szégyellni azon, hogy a költő a történelmet formáló erők sorába lép, s holdvilágos érzelgés helyett új utakra lendíti nemzetét, így válik a vers cselekedetté. És együtt dolgozni Augustusszal és az istenekkel az új Róma megalapításán: van olyan dicsőség, mint megható versikéket írni Lesbia madarára.

Vergilius azzal ment el, hogy holnap újra eljön, mert olvasni akarja az első "római ódát". "Csupa lélek ez a Vergilius - mondta magában Horatius, mikor a jó barát elment -, ez igazán ég a költészet tüzében, nem tapad hozzá semmi földi szenny. Szent" - és sokáig visszhangoztak lelkében Vergilius komoly és izzó szavai.

Kivitette a vacsora maradványait, és aludni küldte Diomédészt. Egyedül maradt. Egyetlen lámpa égett az asztalon, a költő fel-alá sétált a szobában: árnyéka kísértetiesen imbolygott a falon.

Hiszen ha nem volnának a múltból visszajáró kísértetek, milyen könnyű dolga volna! Ha nem merednének elé a régi árnyak, milyen könnyű volna a lelkiismerete! Hiszen szép, szép, Augustus minden jót ígér, de vajon mi lesz a vége? Íme, máris földi istennek ünnepelteti magát. Vajon megtette volna ezt Cato vagy Cincinnatus vagy Fabius vagy Scipio Africanus? Még a zsarnok Caesar sem tette meg. És Octavianus milyen könnyedén túlesett rajta. A formákban él a köztársaság, de vajon milyen lélek rejtőzik a formák alatt? Octavianus örökös konzul, örökös imperator, most már Augustus: földi isten.

Hatalmas hadserege félelmetes kalapács a kezében. Vajon hová sújt le vele? A bíbor mindig ott a vállán, és a bíbor nagy kerítő. Mi lesz, ha megszédül, és egyszer majd a mellére üt: "Nem jó a sokfejű hatalom, egy úr legyen, az úr én vagyok!" Mi lesz, ha egyszer vérszegény árnyékká válik a szenátus, mi lesz, ha Augustus lesz majd egy személyben konzul, praetor, tribunus, quaestor, aedilis, censor, diktátor, minden polgári és katonai hatalom egyetlen birtokosa? Jaj, vége Rómának! És ez a hatalmas birodalom, amelyet annyi nagy római polgár és annyi önfeláldozó római katona vére kovácsolt össze, széthullik, mint az oldott kéve, mert többé nem a polgárok hatalma s a régi kemény római lelkek vaspántja tartja össze, hanem egy ember gyönge keze. Akármilyen erősen markolja is ez a kéz a hatalmat, elernyed, és kiejti kezéből a gyeplőt, ha nem acélozza szabad polgárok férfias szívedobbanása. Ha nincs szenátus, ha nincs többé polgári önérzet, ez a császári kéz nemsokára a bakó keze lesz, hogy lesújtson gyilkos pallosával minden fejre, amely a porból fölemelkedni merészkedik.

Jaj, vége Rómának!

"Nézzük csak. Mit szólna hozzá Brutus, ha megkérdezném: írhatok-e én verset ennek az új uralomnak a dicsőítésére? Brutus, az örök árnyék, az örök lelkiismeret, az utolsó római, aki meghalt, hogy vérével ömlesszen friss vért a haldokló köztársaságba? Brutus katonája vagyok, és hát szabad-e szolgává aljasodnom? Hatalmasok szolgájává? Szabad-e beállnom a rabszolgalelkű szenátorok csordájába, hogy velük bőgjem részegen a felséges császár dicsőségét? Brutus, Brutus, mért nem maradtam ott veled Philippi fekete síkján «...mikor megtört erőnk, és sok kevély hős ajka a csúnya rögöt harapta»?"

Fáradtan vetette magát a karosszékbe. A hirtelen mozdulat leteperte a lámpa lángját, a vékonyka láng nagyot lobbant, aztán összezsugorodott, kialudt. Fekete sötétség zuhant a szobára. Horatius két karjára fektette fejét az asztalon, tompán meredt az ijesztő sötétségbe, már el is felejtette, hogy nem ég a lámpa: az éjszakában megvillantak előtte a macedón légió pajzsai, látta a fiatal Cicero lovasainak sodró rohamát, a síkság porfellegében páncélok, kardok, lándzsák, fehér és vörös forgók villantak, tábornoki bíborköpenyek röpdöstek a szélben, Cassius hevert ott véresen a sátrában, Brutus lihegett kimerülten az erdőszélen, Straton karja vérsugárt fakasztott a legnagyobb szívből, Antonius tisztelgett a hős halott előtt. Thaszosz szigetén fekete-vörös máglya lobbant, és merev légiók álltak a vezér hamvadó porai körül, mint izzó ércszobrok tragikus és rőt alkonyatokon.

Aztán tüzes nyilak sivítottak ezüstös harci gályák fölött, evezők recsegtek, döngtek az ostromgépek, égtek a hajók, a triumvir büszke hajói az actiumi vizeken, ropogva omlottak a tengerbe a csatahajók félelmetes bástyatornyai, bíborzászló röppent a démoni királynő aranyos hajójának árbocára, és Octavianus ott állt Egyiptom földjén, szerelmek és tivornyák romjain, büszke hadisten!

Fölriadt, csak most vette észre, hogy sötétben ül. Fölkelt, kinyitotta az ablakot. A hideg éjszakában keményen szikráztak a csillagok, a Nagymedve magasan cammogott: éjfélre járhatott az idő. Fázott, kibotorkált az átriumba, megkereste a kézilámpát, a kályha parazsánál meggyújtotta, aztán megrakta a kályhát. Hamarosan legényes tűz pattogott, a teste kezdett átmelegedni, a kézilámpa négy üvegablaka szelíden szűrte át a fényt: megnyugodott.

Igen. Mégiscsak Octavianus érdeme, hogy békesség mosolyog a birodalom fölött, hogy porba hulltak Róma ellenségei, újra büszkén szárnyalnak a sasok, és messzi népek rettegik Róma hatalmát. Elég volt a polgárháborúkból, amelyek ledöntötték az istenek templomait, megrontották az erkölcsöket, beszennyezték a családi tűzhelyeket, véres munkára vadították a dolgos kezeket. Ó, más Róma volt az, amelynek fiai diadallal hordozták meg fegyvereiket messzi földeken és óceánokon, nem a becstelenek, házasságtörők, jellemtelen korcsok Rómája, hanem erős és büszke fiatalság, a föld és az otthon szerelmesei, a régi istenek hivő gyermekei. Igen, legyen vége minden belső harcnak, legyen vége ennek a bomlott hajszának pénzért és gyönyörökért, jöjjön új fiatalság, az ősök hitével, erejével, jellemével, egyszerűségével. Ezt akarja Octavianus. "Hiszen ezt akarom én is - mondta magában csöndesen -, ezt kiáltja felém Brutus vére is Philippi mezejéről, ezt hirdeti a tiszta és igaz Vergilius. Akár Octavianusszal, akár nélküle vagy ellene: de ezek az én elveim is, és Lydének van igaza: a költő kötelessége meggyújtani a nemzet lelkét, s lángra lobbantani a szent szikrákat, nehogy elaludjanak a hamu alatt. Pindarosz" - jutott eszébe Lyde és Augustus egyszerre, s mintha isteni világosság gyulladt volna a lelkében, keményen fölpattant, és hangosan mondta:

- Igen, az ifjúság, a jövő, az új Róma! Pusztuljanak a múlt kísértetei! Teérted, Brutus, vállalom!

Szinte megijedt, mikor halkan nyílt az ajtó, és félénken bedugta a fejét Diomédész, aki a hangos beszédre fölébredt:

- Parancsolsz, uram? - kérdezte álmosan.

- Semmi, semmi - tért magához a költő. - Menj csak aludni, fiam.

Csak aludjék Diomédész, aludjék a császár, aludjék egész Róma! Csak aludják a boldog béke álmát: a költő virraszt, és megvívja harcát mindnyájukért, a szebb jövőért, az új nemzedékért. És szólni fog, ahogy nem szólt még római költő soha: Pindarosz fenséges lendületével fogja hirdetni a megtisztulás és a megújhodás boldog korszakának hajnalhasadását.

Nem is tudta, mikor ült le a papiros elé, csak akkor tért magához az elragadtatás lázaiból, mikor az első lapot már teleírta. "Ki sugallja nekem ezeket a szavakat?" - kérdezte magában, mikor az első versszakokat olvasta. Forró iramban lüktettek elő tollából a versek, úgy érezte: valami láthatatlan lélek fűti, s láthatatlan kéz vezeti tollát titkos hatalommal. Mint Vulcanus legényeinek döngő kalapácsütései az Aetna mélyén, úgy zuhantak a kemény szavak, úgy zúzták pozdorjává a léha kor cifra bálványait: a rothadt erkölcstelenséget, az arany mohó éhségét, a léha semmittevést.

Már derengett a téli hajnal az ablakok pergamenjén, mikor befejezte. Égett a szeme, de most, mikor lehűlt az alkotás láza, és csillapodott az édes mámor, még egyszer elolvasta az egészt. "Igen - bólintott -, ezt akartam mondani. Építsétek fel az istenek templomait, szívetekben is építsétek újra a romba dőlt hitet, tagadjátok meg bűneiteket, s neveljetek az új életre új és egyszerű, acélos nemzedéket. Ebben nincs semmi hízelgés, semmi hódolat a hatalom előtt. A régi Róma hangja ez, a köztársaság hangja, Brutus hangja. Brutus..." - mondta még csöndesen, mikor kiejtette kezéből a kéziratot, két karjára hajtotta fejét, és kimerülten elaludt a vers fölött.

Reggel volt már, lehetett nyolc óra, álmosan derengett a nap odafent a felhők fölött. Diomédész benyitott, aztán ijedten visszahúzódott, s már csak lábujjhegyen mert járni odakint.

Róma későn ébredt a lomha téli reggelen. Most hordták szét a pékek a friss süteményt, álmos fuvoláslányok siettek haza, ki tudja, milyen tivornyák után, mesteremberek igyekeztek műhelyük felé, kereskedők nyitogatták boltjaikat, gyerekek tipegtek az iskolába, írótáblákkal, könyvekkel, számolókövecskékkel, előttük a rabszolga a kézilámpával, a gladiátorkaszárnyában félmeztelen óriások mosakodtak jeges vízben, a vívómester már türelmetlenül várta őket az udvar közepén, munkások siettek a műhelyekbe, falusiak baktattak zöldségeskosaraikkal a piacok felé, sápadt és sovány hivatalnokok gyalogoltak lihegve föl a Tabulariumba, a Via Sacrán robajló ropogással vágtatott végig a postakocsi. Róma ébredt.

És furcsa volt a mindennapi munkának ebben a fáradt és lélektelen felvonulásában az a fiatal lány, aki egyedül, lassan és mosolyogva ment a Vicus Tuscuson, a Forumon s a Vicus Cupriuson át fel a Clivus Orbiusra.

Lyde ment a szürke téli reggelben az új élet felé.

A költő aludt: nem tudta, hogy a boldogság és a szépség surrant be szobájába ezen a bágyadt és emlékezetes reggelen. És Róma, a gyötrő munkába loholó Róma nem tudta, hogy Pindarosza támadt ezen a kísérteties éjszakán. Csak Lyde tudta, amint ott állt a költő mellett, s olvasta ujjongva és diadalmasan a szárnyaló verset, és mint az édesanya s mint a Múzsa: remegő ujjaival megsimogatta a költő fáradt és lángoló fejét.

Mikor az első római ódát megírta, úgy érezte: felszabadult. Mintha roppant súly szakadt volna le a lelkéről, könnyűnek és frissnek érezte magát, és a következő napokban már nagyjában kibontakoztak benne a többi Augustus-óda körvonalai. Sajnos, nem valósíthatta meg azt a tervét, hogy Lydével azonnal kimegy a falura: nehéz volt egyszerre kibogozni a sok szálat, ami Rómához kötötte. Itt volt mindenekelőtt Asinius Pollio meghívása: a kitűnő hadvezér és irodalombarát nagy estélyt adott abból az alkalomból, hogy nagyszabású történelmi műve megjelent. Meghívta úgyszólván az egész római irodalmat, hát természetesen Horatius sem hiányozhatott, így történt, hogy Lyde az emlékezetes reggeli látogatás után visszatért apjához, hogy ott várja meg, amíg megindulhatnak. Megint rájuk borult a régi meghitt délutánok édes hangulata, csak az volt a különbség, hogy Lydének most már nem kellett ébresztgetni a költőt: Horatius megölte magában a kétségeket, s most már maga beszélt terveiről, költői hivatásáról. Szétfoszlottak a kísértetek, s a görög lány öntudatossá tette benne az alkotás ellenállhatatlan s eddig tudat alatti ösztönét.

Most, mikor éppen Pollio estélyére készült, és Diomédész segítségével gondosan öltözködött, azon kapta magát, hogy valami népszerű Plautus-kuplét fütyörész. Hirtelen az az érzése támadt, hogy magas hegycsúcson áll, ahonnan végiglát múltakon és jövendőkön, lelke, mint a nyíl, messze száll, nincs az útjában semmi, s ha odalentről a tülekedő föld felett gomolyognak is a felhők, idefent nincsenek kísértetek, nincsenek gyötrő vívódások, tiszta napfény ömlik az ormokon, és a messzeségben felsugárzik előtte a cél, az alkotások és lázak értelme és szépsége, az új Róma lelket melegítő eszménye, s valahol nagyon közel, bent a szívében, tündöklő sugárzás felel rá: Lyde.

Diomédész ezúttal nem kapott nyaklevest; a tóga kifogástalan volt, a fehér lepel lágy és művészi redőkben simult vaskos kis alakjához, mintha pocakja is eltűnt volna, s mikor belenézett az acéltükörbe, megelégedetten bólintott: majdnem csinosnak találta magát.

Diomédész éppen az új szürke köpenyét kerítette a nyakába, hogy urával együtt az estélyre induljon, kézilámpával a kezében, hű kísérő, mikor kopogtattak a kapun. A szobából nyilalló füttyre fütty felelt a kertből, az ajtó tágra csapódott, s harsogó kacagással belépett az örökifjú Dellius, elegánsan, illatosan, bodorított hajjal, szikrázó gyűrűkkel az ujján, aranyzsinóros cipőben, halványlila tunicában. Legújabb divat szerint redőzött tógájának széles bíborszegélye furcsa vonalakban kígyózta körül karcsú alakját. Quintus Dellius tagja volt a szenátusnak, de Jupiterre, valóságos csoda volt, hogyan jutott odáig!

Messalla jellemezte egyszer találón, mikor azt mondta, hogy Dellius a polgárháborúk hivatásos árulója. Valóban, ez az örökké vidám és felelőtlen ember végigházalt minden pártot, és cserbenhagyott minden pártot: előbb Dolabella híve volt, aztán átpártolt Cassiushoz, onnan Antoniushoz szegődött, de éles nyelvével annyira magára haragította Kleopátrát, hogy jobbnak látta idejében kereket oldani. Hát nem tett lakatot a szájára, annyi bizonyos, és csak magának köszönhette, hogy kitették a szűrét. Mit tehetett? Valahova mindig kellett tartozni: Octavianushoz pártolt. A rossz nyelvek kérdezgették is, vajon mit fog tenni, ha innen is kikopik, hiszen egyelőre nincs más párt. És így Dellius kénytelen-kelletlen hű maradt Octavianushoz. Meg is volt érte a jutalma: hamarosan az imperator bizalmasai közé került, s Cocceius Nervával és Sallustiusszal együtt hármasban ők alkották a császár kamarilláját.

Hiába volt azonban Dellius maga a megtestesült állhatatlanság, mégis egyike volt Róma legnépszerűbb embereinek. Ezt a népszerűségét azoknak a csintalan novelláknak köszönhette, amelyeket Kleopátráról írt. Levél alakban írta meg ezeket a pikáns novellákat, s egyenkint adta ki. Annyi humor volt bennük, annyi őszinteség, annyi szellem, hogy ezrével kapkodták szét a példányokat. És nemcsak a világfiak és a nők falták Dellius könyvét, hanem alig volt olyan államférfi, bíró, ügyvéd, tisztviselő, katona vagy szenátor, aki titokban meg ne vette és őszinte élvezettel ne olvasta volna.

Augustusnak volt oka rá, hogy ezt a veszedelmes szájú embert legbizalmasabb környezetébe fölvegye. "Az istenek óvjanak attól - gondolta magában -, hogy ez az ember egyszer engem vegyen a tolla hegyére!" Horatius jól ismerte Delliust, tudta, hogy komoly, sőt túlzó híve Epikurosznak, s ezért szerette, meg talán azért is, mert homlokegyenest más volt a jelleme, mint az övé. Delliusnak bizony nem voltak kétségei, nem voltak lelkiismeret-furdalásai, nem töprengett, nem vívódott, nem gyötrődött: élte világát, kacagott, dalolt, a felszínen élt, mint a színes szárnyú kérész.

- Na, te vén medve, fütyülsz? - köszöntött hangosan Horatiusra. - Csakhogy ezt is megértem! Te kutyafülű, te szerelmes vagy, mi? No, csak semmi dadogás! Mindent tudok. Hallottam Sallustiustól, hogy a császár neked ajándékozta a görög szemorvos lányát. Legalább szép?

- Öregem - emelte fel az ujját Horatius -, ebbe ne üsd bele az orrodat. Lydét feleségül veszem.

- Lárifári - nevetett Dellius. - Az ember nem mindenkit vesz feleségül, aki tetszik neki.

- No, róla nem fogsz novellát írni - nevetett Horatius.

- Hát ezt a ritka madarat is be kellene tenni Pollio kegyelmes úr múzeumába. Egyetlen példány - és Dellius harsányan kacagott. - Az ember sohase higgye, hogy megélte az élete legszebb pillanatát, s megtalálta az egyetlent, a legszebbet. Minden következő szebb, mint az előbbi volt, s a szerelem annál nagyobb csoda, minél vénebb korodban szakad rád. És végül csak egy pillanatnyi elmezavarral magyarázható, ha valaki azt hiszi, hogy egyik nő különb, mint a másik.

- No, mégiscsak van különbség nő meg nő közt - tiltakozott Horatius.

- Értem, értem - mosolygott Dellius -, te most éppen a pillanatnyi elmezavar állapotában vagy.

- Na, ne szemtelenkedj, Dellius - és oldalba bökte az örökifjút -, inkább várj egy pillanatig. - Kotorászott az asztal fiókjában. - Már hónapokkal ezelőtt írtam hozzád egy verset, amelyben benne vagy az egész jókedveddel, nemtörődömségeddel, saját külön epikuroszi filozófiáddal. Megvan! - mondta, és kihúzta a kéziratot. - Nesze, neked írtam, neked adom.

Dellius mohón kapott a kéziratért, és elolvasta.

- Ez igen - lelkendezett -, ezt köszönöm neked. Ez az én filozófiám, de a tied is, öregem, ne is tagadd. Ez az igazi életművészet. Ha már úgyis el kell pusztulnunk nyomorultul, hát kacagjuk szembe a halált, nincs halál, ne törődj a világ tülekedésével, légy szabad és nyugodt, ne gyötrődj, ne lángolj, ne ujjongj a boldogságodon, ne keseregj a csapásokon, egyél-igyál, ha van mit, s ha nincs, ne búsulj, lesz még jobban is, tűzz koszorút a hajadba, s agyagpohárral vagy aranyserleggel kezedben, mindegy, köszöntsd az édes szerelmet, és csókold a lányt, ha éppen kéznél van, s ha nincs, ne búsulj, majd lesz, s ha nem lesz, az se baj! Remek, öregem, remek vers, ma este fel fogom olvasni.

- Ne, ne - ellenkezett a költő -, éppen Polliónál? Tudod, hogy Pollio jobban szereti Catullus verseit. Közülünk igazán csak Vergiliust szíveli. Nem mondom, velem is...

- Ne is mondd, bízd csak rám - legyintett Dellius. - Na gyerünk, öregem! Reméljük, ma lesz pecsenye is, bor is, lány is, ma nem lesz nehéz azt mondani, hogy "ha nincs, ne búsulj". Indulás!

A sötét estében, mint két fénybogárka, röpdösött előttük a két rabszolga kézilámpája. Dellius folyton beszélt az úton, Horatius Lydére gondolt, és a szívében is apró fények szikráztak, rejtelmesen.

Hát meg kell adni, remek volt az estély. Ott volt Róma egész szellemi arisztokráciája: Messalla, Agrippa, Vergilius, Maecenas, Propertius, és ott volt a fiatal, alig harminchárom éves Livius, aki ekkortájt írta római történelmét, Augustus biztatására, a régi hazafiság s a köztársasági erények magasztalására. Tizenhat ágú csillárokban drága viaszgyertyák égtek, és árasztottak nappali fényt a palota termeiben, a sarkokban terebélyes füstölőtálakban borostyán égett a parázson, és kellemes illattal töltötte meg a termeket. A vacsora valósággal káprázatos volt: az asztalon fonott kosarakban domború zsemlék és egyenes, ropogós kiflik tornyosultak, ezüstkanál és ezüstvilla csillogott minden teríték mellett, a hímzett szalvétákból furcsa figurákat facsart a terítőmester, és valóságos csodákat művelt a szeletelőművész, aki rejtett zenekar dallamaira tánclépésekben hordta körül a finom falatokat. Kis márványasztalon gyorsfőző állt, olyan volt, mint valami vár: négy sarkán négy bástya, apró lángjai fölött ezüstedényben melegedett a híres cartagenai halmártás, hogy minden pillanatban melegen kaphassák a vendégek. A terem végében válogatott fuvoláslányok zenéjére szebbnél szebb táncosnők hajladoztak: valami nimfatáncot mutattak be, átlátszó selyem fátyolruhákban. Dellius oldalba bökte Horatiust:

- Látod azt a szőke csodát, ott, balról a harmadik. Nézd meg jól a tökéletes vállait, a hamvas bőrét, a tüzes két szemét: ha nem tudnám, hogy Kleopátra halott, azt mondanám, hogy ő az.

- Kleopátra szőke volt? - csodálkozott Horatius.

- Hát mit gondoltál? Hiszen a makedón királyi házból származott, a makedónok pedig mind szőkék. Hát azt hitted, hogy néger?

- Polluxra, valami fekete démonnak képzeltem - nevetett Horatius.

Bizony szegény Vergilius szívesen cserélt volna helyet, és inkább Propertiust hallgatta volna, mint Murenát és Rabiriust, akik közé a sors ezen az estén szorította. Rabirius kifogyhatatlan volt a városi pletykák föltálalásában, Murena meg, mint valami mély hangú fuvola, vaskos megjegyzésekkel kísérte a szerkesztő elmésségeit.

Vergilius nagyokat pirult, de a harsogó kacagásban észre sem vették. Csattogott a nevetés az asztal másik felén is, ahol Varius a hírhedt fűzfapoétákat utánozta. Nyávogott, mint Pantillus, dörgött, mint Hermogenes, sápítozott, mint Fannius, és raccsolt, mint Demetrius. Hömpölygött a hahota, csengtek az ezüstserlegek, és a zsongásból egyszerre csak kihallatszott Livius hangja:

- Ebben Horatiusnak van igaza. Magam is így írtam a főváros kérdéséről történelmem ötödik könyvében. Legközelebb, ha józanabbak lesztek, felolvasom.

- Kérdés, meghallgatjuk-e - ingerkedett vele Proculeius.

- Liviust meghallgatjuk - szólalt meg Vergilius. - Én már olvastam a történelme elejét: remek. Hol vagyunk mi tőle?

- Az Aeneis költője ne szerénykedjék! - pattogott Pollio. - Hallod-e, Maro, mindjárt felolvastatok veled valamit.

Vergilius ijedten behúzta fejét a vállai közé, és hallgatott.

- Liviusnak igaza van - csattant Agrippa hangja. - Csak őrült ember gondolhatott arra, hogy a fővárost áthelyezze Alexandriába vagy Trójába.

- És Antonius valóban őrült volt - jegyezte meg Murena. - Keleti zsarnok. Egy bestia kedvéért feláldozta volna Rómát!

- Hé, Dellius - nevetett felé Propertius -, mi van azzal a bestiával? Van-e valami új novellád?

- Véletlenül van nálam egy - mosolygott Dellius.

- Halljuk! Halljuk! - harsogott mindenfelől.

Dellius nem tudott, de nem is akart ellenállni az általános óhajtásnak. A novellának nagy sikere volt, sokáig zúgott utána a hahota.

- Mégse járja - méltatlankodott Varius -, hogy a házigazdát senki sem ünnepli. Hát miért vagyunk itt? Pollio - fordult a házigazdához -, mit akarsz inkább: mondjak rád panegirikust, vagy hajlandó vagy felolvasni valamit a történelmedből? Elvégre olyan kort írtál meg, amit majdnem mindnyájan átéltünk, és most, a béke nyugalmában szívesen hallgatnánk emlékezéseidet Caesarról, az első és második triumvirátusról, Pharszaloszról, Thapszoszról, Cicero haláláról. Nos?

- A kettő közül a harmadikat választom - felelte Pollio. - Igyunk!

- Léhák vagytok - dohogott Livius -, a kétértelműségeket szívesen meghallgatjátok, de a komoly dolgoktól borsódzik a hátatok.

- Valljuk meg őszintén, öregem - súgta oda neki Propertius -, Kleopátra legunalmasabb esete is érdekesebb, mint a legszebb pharszaloszi csata.

- Úgy van! - helyeselt Murena. - Kinek kell ma csata? Nem divat.

Mikor a házigazda fölkelt, és némi pihenőt engedélyezett a vendégeknek, hogy a rabszolgák a szabályszerű nagyiváshoz rendbe hozzák az ebédlőt, a palota minden terme megtelt kisebb beszélgető csoportokkal. A peristylium egyik sarkában kettesben üldögélt Horatius és Vergilius. Horatiusnak sikerült kifaggatnia a lányarcú költőt az Aeneis felől: a nagy mű javában készült, de Vergilius panaszkodott, milyen nehezen dolgozik, milyen nehéz elnyomnia magában a lírát, és az eposz fölséges hangján beszélnie. És hiába minden: mégiscsak líra lesz belőle! Horatius azzal nyugtatta meg, hogy éppen így kap az eposz olyan egyéni zamatot, hogy nem lesz Homérosz puszta utánköltése, hanem igazi római nemzeti hősköltemény. Vergilius halványan elmosolyodott, és Didóra gondolt, a csodálatos asszonyra, akiben megénekelte életének mindig sóvárgott és soha meg nem élt, névtelen szerelmét.

De Horatiusnak is vallania kellett. És Vergilius megtudta tőle, hogy egy római óda még akkor este elkészült, a többinek is megvan a részletes vázlata, sőt töredékekben mind a hat tervezett óda készen van. Ez persze nyers munka még, de most olyan iramban dolgozik, hogy szinte bámul magán. Vergilius csodálkozva hallgatta barátja őszinte vallomásait: szokatlan volt neki Horatiusnak ez a megnyilatkozása. A máskor zárkózott ember szinte lelkesen beszélt, lángolt, nekipirult, mikor elmondta, hogy az első óda a megelégedettség boldogságát fogja magasztalni a gazdagság és ostoba nagyravágyás örökös nyugtalanságával szemben; a második a férfierényeket, a harmadik az igazságosságot mint birodalmak alappillérét; a negyedikben a Múzsát hívja, és a költészet isteni hatalmára figyelmezteti az embereket, az ötödikben Regulus példáján a hősi önfeláldozás lelki nagyságát tárja a római nép elé, s végül a hatodikban a régi vallás erejét hirdeti, s az ősi istenek tiszteletére szólítja népét.

- Barátom - mondta Vergilius meghatottan -, valóban a Múzsák papja vagy, ha így írod meg ezt a hat verset. És nem is Augustusnak teszel vele szolgálatot, hanem Rómának, aminthogy én is Róma nagyságát szolgálom, mikor az Aeneisben meg akarom mutatni a nemzetnek a régi dicsőség példáit, a honfoglalás nagyszerű művét. Látod: hogy ellenkeztél, mennyit vergődtél, míg rá tudtad szánni magadat, hogy múlandó emberi bűnök csúfolása helyett a nagy nemzeti eszmények szolgálatába állítsd költészetedet. És ugye, megvan? És most látod, hogy ez az igazi hivatásod. Ebben a szenvedő korban a költők nem engedhetik meg maguknak azt a fényűzést, hogy a maguk kis játékait folytassák.

- Te megérted, mért ellenkeztem - szólalt meg csöndesen Horatius. - Nagyon fájt a múlt, és azt hittem, hogy azok a sebek sohasem fognak begyógyulni. De be kellett látnom, hogy nem szabad szüntelenül feltépni a régi sebeket. És egy gyötrelmes éjszaka után beláttam, hogy mellettetek a helyem.

- Boldog vagyok, édes barátom - mondta Vergilius. - Mi együtt maradunk ebben a hitben és ebben a hivatásban. Nagyapádnak volt igaza - emlékszel? -, mikor azt mondta, hogy mi vagyunk a holnap római irodalma.

- Nem is gondoltam rá akkor - mondta élénken Horatius. - Azt hittem, filozófus lesz belőlem, professzor, a legrosszabb esetben ügyvéd vagy állami tisztviselő. És most, hogy itt vagyok, kimondhatatlanul sok gyönyörűségem van az alkotás szépségeiben, lázaiban, még a vergődéseiben is. Nézd csak: a negyedik római ódában elrejtek három kis versszakot, s elmondom bennük azt a gyermekkori legendámat, apámtól hallottam, hogy a Voltur-hegyen hogyan mentettek meg a Múzsák a fenevadaktól, mikor a vadgalambok lombokkal takarták el testemet.

- Ezek a szép örömök, látod - mondta Vergilius melegen -, és hol vannak az ilyesmitől azok, akik csak a szennyet látják meg az életben, s nem ismerik a lelket és a nagy elragadtatásokat?

- Augustus azt mondta nekem, hogy négy szó lesz a díszpajzson: vitézség, kegyesség, igazságosság, jámborság. Ezt a négy szót, ezt a négy eszményt magasztalja a görög hagyomány ritmusában és római lélekkel az én hat római ódám. De ha én állítanék pajzsot kettőnknek, rávésetném még a legszebb eszményt is: barátság.

Hajnalig tartott a dáridó, s ha a finom és előkelő házban nem is fajult el úgy, mint máskor rendesen, részeg ember itt is akadt elég. Dellius harsányan énekelt valami egyértelmű kuplét, Murena a fuvoláslányokat nevelgette, s már a rabszolgák is tántorogtak kissé, mikor a bort töltögették. Maecenas már rég nem volt ott, Vergilius is megszökött, végre hajnali négy órakor Horatius is megelégelte a mulatságot: csípte a szemét a borgőz meg a borostyánfüst, értelmesen beszélgetni már senkivel sem lehetett, hát kiment, fölkeltette Diomédészt, aki édesen aludt, némi törvénytelen borok mámorában, meggyújtatta lámpáját, és megindult vele a hajnali sötétségben. Otthon boldogan ismételgette magában ezt a szót: "Holnap! Holnap!" - és a könnyű mámor felhőiben felsugárzott előtte Lyde alakja.

Mikor délben fölébredt, s megfürdött a langyos vízben, olyan kellemes bágyadtságot érzett egész testében, hogy elhatározta: ma már nem is dolgozik semmit, megvárja a délutánt, és siet Lydéhez, mert holnap visszavonhatatlanul indul vele a birtokra. Már három nappal ezelőtt megírta Baviusnak, hogy hozzák rendbe Cinara egykori szobáját, s a szegény Bavius bizonyosan nem tud hová lenni bámulatában, hogy még mindig nem jön gazdája az új asszonnyal. Még valamit írt a derék szolgának, és Bavius bizonyára ezt a parancsot is pontosan teljesítette: Venusra, már harmadszor hervadtak el a gránátalmavirágok Lyde szobájában, amiket az üvegházban szedetett. Talán már nem is lesz belőlük, mire holnap megérkeznek? De most aztán vacsora ide, estély oda: ha maga Augustus hívja meg, azt sem fogadja el.

Nyugodtan eszegette a vajas mézet, amit Diomédész reggelire tálalt, mikor a fiú belépett, és behozta az Acta Diurna friss számát. Horatius döbbenten meredt az első lapra, ahol nagy betűk, címek és alcímek harsogták: "Caius Cornelius Gallus, Egyiptom kormányzója öngyilkos lett."

Horatius izgatottan ugrott fel az asztal mellől. Gallus - kavargott benne -, Gallus, a római elégia utolérhetetlen mestere, a császár iskolatársa és belső barátja, Felső-Italia volt kormányzója, aki olyan derekasan harcolt Antonius ellen, hősiesen és sikeresen védelmezte Paraetonium várát, akit csak négy évvel ezelőtt nevezett ki az imperator Egyiptom kormányzójává! Gallus a siker, a gazdagság, a hatalom, a dicsőség csúcsán öngyilkos lett! Szörnyű! Negyvenhárom éves korában! Ez az ember, aki úgy szerette az életet, aki úgy tudta élvezni az élet minden apró szépségét, ez a hatalmas szál ember, akinek atlétatestében a legfinomabb líra muzsikált. Mit vétett a jó barát, mit vétett, hogy az istenek ilyen rettenetes sorsra kárhoztatták?

Megtudta ezt is, mikor végigolvasta Rabirius hangos és izgalmas tudósítását.

Valerius Largus, az egyiptomi kormány tisztviselője, régebben barátja volt Gallusnak, de annyira irigyelte a költő gyors karrierjét, hogy négyévi kormányzósága alatt egyebet se tett, mint fizetett emberekkel figyeltette, és mindenféle megbecstelenítő adatot gyűjtött ellene. Mikor aztán úgy gondolta, hogy minden együtt van ahhoz, hogy ledönthesse a bálványt, és esetleg maga ülhessen helyébe, az egész anyagot elküldte a császárnak. Augustus nem akart hinni a szemének: vizsgálatot indított, és a vizsgálat, sajnos, igazolta a feljelentés adatait. Kiderült, hogy Gallus csúnyán visszaélt a császár bizalmával: megrészegült a hatalomtól, gúnyosan nyilatkozott a császárról, a maga haditetteit felvésette a piramisokra, és minden egyiptomi faluban és városban felállíttatta a maga szobrát. Új Antoniusnak képzelte magát, sokszor mondogatta, hogy "csak találja meg ő is a Kleopátráját, majd ellátja a baját a zsarnok Augustusnak".

A császárt mélyen megrendítette gyerekkori jó barátjának ez az árulása, napokig búskomoran járt-kelt, és nem tudta, mire határozza magát. Megőrült - csillapította magát -, igen, bizonyosan megőrült. De ha a maga személyében meg is tudott volna bocsátani, nem tehette meg a birodalom érdekében. Jupiterre, mi lesz, ha a leghívebbek is megkótyagosodnak a hatalomtól? Mi lesz, ha új és még veszedelmesebb Antoniusok támadnak? Cselekednie kellett. Rendeletet adott ki, amellyel Gallust megfosztotta méltóságától, kitiltotta Egyiptomból és a császári udvarból, a római nép ellen elkövetett felségsértés címén bűnpört indíttatott ellene, és a bíróság kimondta a vagyonelkobzást és a száműzetést. Gallus most ébredt tudatára bűnének. Kemény ember volt, egész férfi: nem tudta elviselni a megaláztatást. A szívébe döfött tőrrel ölte meg őrült nagyravágyását, és ölte meg a római elégiát.

Horatius órákig nem tudott magához térni. Siratta nagy tehetségű barátját, és szívből sajnálta, hogy belesodródott a politika mocsaraiba. De mindig ilyen szertelen volt - idézgette az alakját -, szenvedélyes és nyugtalan, mohó és kielégíthetetlen. Lám, a költészet sem menti meg az embert a szenvedélyek tragédiájától. Nincs más mentség - jutott eszébe -: Epikurosz! És ezzel a névvel együtt felbukkant benne Lyde neve, és hirtelen rémülettel gondolt arra, hogy most megint egy drága halott feküdt az útjába, s most megint nem indulhatnak. Ó, hányadszor hervad el már a gránátalmavirág Lyde szobájában?

Rómában volt a temetés, mert Gallus a pör tárgyalása alatt a fővárosban tartózkodott, ha nem is érintkezett barátaival. Szomorú temetés volt, csupa fekete gyász, még halotti beszéd sem hangzott el, nem voltak ott az állami méltóságok, nem volt ott a császár, csak a költők jöttek el, hogy lehorgasztott fejjel és könnyes szemmel utolsó útjára kísérjék szerencsétlen testvérüket és barátjukat. Augustus egész nap ki se mozdult a szobájából, és mondják, hogy mikor a máglya lángja fellobbant, hangosan felzokogott, és sokáig keservesen siratta elvesztett barátját.

Másnap Horatius kezébe se vette az újságot, ment egyenesen Lyde lakására, ott várta őket a kocsi. Korán reggel indultak, és délfelé ragyogó napsütésben álltak meg a rég látott ház előtt. Az Ursus kutya alig bírt magával, akkorákat ugrott, hogy egyszer már majdnem a ló hátára pattant: Lyde nagyokat kacagott a hűséges állat komikus viselkedésén.

Kint volt a kapuban az egész háznép: Bavius, Püladész, Fannia, mind, mind, és kint volt Pullia, drága kisanyám, csak sírt szegényke, sírt, és szinte fuldoklott, mikor megölelgette Horatiust, aztán Lydét, és alig hallatszott a hangja, mikor ott zokogta a vállukon:

- Drága fiam! Drága kislányom! Ugye, most már mindig itt maradtok velem?

Jó volt a langyos fürdő az út pora után, jó volt a vacsora az édes otthonban, forró szívek dobogásában. És jó volt, mikor este bementek kettesben Lyde szobájába: a lány csak nézte, nézte a gyönyörű virágot, a szerelem és a házasság szimbólumát, és mindent megértett: fölöttük vörösen izzott a gránátalmavirág.

Tertulla, a művésznő, a népszerű Origo halálos ellensége, sietve haladt a Vicus Patriciuson a dúsgazdag Marsaeus palotája felé, ahol ez idő szerint Origó lakott. Fúrta az oldalát a sokféle mendemonda, nem akarta elhinni, hogy Marsaeus mindenét a gyönyörű táncosnőnek ajándékozta, de ha ez mégis igaz, minden irigykedés mellett is nagyon örült volna neki, mert ebben az esetben Origo bizonyosan visszavonul a színpadtól. Aprókat lépett, apró és ellenséges tüzek szikráztak hajlékony és ideges testében.

A Suburából vak koldus fordult ki az előkelő utcára, kisfiú vezette az öreget kézen fogva.

- Juno szent nevére - kornyikálta a fiúcska siránkozó hangon a betanult mondókát -, egy kis adományt a szegény vak koldusnak.

- Hát asszonynak nézel engem, te buta, hogy Junót emlegeted - fordult a gyerekhez Tertulla -, hát olyan öreg vagyok? - Kedveskedőn mondta, de magában nagyon bosszankodott, és valami sötét sejtelem ereszkedett a lelkére, mint lomha felhő.

- Ejnye, de buta vagy, Melissio - kongott a vak koldus hangja, tompán és tempósan -, én a hangjáról is hallom, hogy nem asszony. Kérj bocsánatot a kisasszonytól.

- Bocsánatot kérek - szepegte a fiúcska.

- Venus áldjon meg örökkévaló szépséggel - rebegte hálásan az öreg, mikor markában érezte az ezüst pénzdarabot.

Tertulla boldog volt: a vakok áldása megfogan - gondolta magában, és egyszerre tíz évvel fiatalabbnak érezte magát. Ráfért - mondta volna Origo, ha itt lett volna.

Origo azonban ebben a pillanatban éppen kényelmesen heverészett a pamlag párducbőrén, gyönyörködve vizsgálgatta testét, de sehogy sem volt magával megelégedve. "Kezdek hízni - állapította meg ijedten. - Holnap elhívatom Hüdaszpészt, az indiai masszírozót, azt mondják: valóságos orvos, és indiai bölcsektől tanulta a fogyasztás művészetét; Marsaeus majd fizet."

Csöngettek.

- Szelené - mondta a szobalánynak -, üzenj Hüdaszpésznek, hogy holnap reggel tizenegykor jöjjön ide.

- Igenis, művésznő - hajolt meg a lány -, és jelentem, hogy itt van Tertulla művésznő.

Origo felkapta a korbácsot az asztalról, és a lány arcába vágott vele. Szelené arcában vérvörös csík gyulladt.

- Hányszor mondjam neked, te gyalázatos, hogy művésznő csak egy van? Mindig eljár a szád, te falusi liba! Bocsásd be.

- Csókollak, édesem - viharzott be Tertulla -, ó, milyen remek húsban vagy! Nem, ne zavartasd magad, a világért sem engedem, hogy fölkelj, nem, nem, majd inkább odaülök melléd, így.

- Drágám, igazán kedves, hogy eljöttél, olyan rég nem láttalak. Nem is hallok rólad. Hol lépsz föl mostanában?

Az egyik azt mondta a másikra, hogy kövér, a másik pedig azzal vágott vissza, hogy úgy tett, mintha a versenytársa levegő volna, akiről azt sem tudja, hogy játszik-e valahol, vagy nem. Kedvesek voltak.

- Ugyan, ugyan, tréfálsz - kacagott Tertulla. - Persze, most jut eszembe, téged mostanában nemigen érdekel a világ. A szerelem, mi? Hát igen - sóhajtott -, ha valaki ilyen szép! Csakugyan igaz?

- Mi? - kérdezte Origo, mintha nem tudná, miről van szó.

- Marsaeus - sietett Tertulla a válasszal.

- Igaz, drágám, igaz. Remélem, örülsz neki.

- Hogyne, hogyne, hiszen éppen gratulálni jöttem. Hallom, hogy el is akar venni. Nem csodálom, Marsaeus mindig szerette a molett nőket.

- Igen, nekem is többször említette, hogy a seprűnyél legfeljebb boszorkányoknak való, és hogy a csontvázaktól határozottan irtózik.

- No, édesem, azért még nem kell úgy szívedre venni a dolgot - mosolygott Tertulla bűbájosan -, mert könnyen segíthetsz ezen a kis elhízáson. Hallod, éppen azért is jöttem hozzád, hogy meghozzam a legfrissebb hírt. Tudod, a császárról van szó. Most a tavasszal nagyon beteg volt, egészen meggémberedett, akkor igazán nem kellett volna még neked se. De most már megint legény a talpán. Meggyógyult. Éspedig hogyan? Az orvosok egymás után szégyent vallottak a kúráikkal: Artorius hebegett, Craterus dadogott, a bithyniai Aszklépiadész pedig hókuszpókuszokat csinált görögül. Pedig híres ember, külön ezért hívatták Rómába. Borkúrát rendelt a császárnak, attól szegény még rosszabbul lett. Aztán forró fürdőkbe hurcolta, pólyálta, borogatta: mind csak annyit ért, mint a ráolvasás. És ekkor történt a nagy meglepetés. Caius Aemilius, a császár másik háziorvosa ugyan kézzel-lábbal kapálódzott az ellen, hogy e meglehetősen névtelen orvost, Antonius Musát is meghívják konzíliumra, de a császár akarata ellen nem tehetett semmit. Hát jött Antonius Musa: megvizsgálta Augustust, aztán a többi orvos elképedésére salátakúrát rendelt és hidegvíz-kúrát. Jéghideg vízzel fecskendezték a szerencsétlen császárt, hidegvizes lepedőkbe csomagolták, szegény már olyan volt, mint a csontváz. És kérlek, drágám, ma hallottam, hogy háromhónapos kúra után egészen meggyógyult.

- Brr! Hideg víz! Rettenetes lehet - borzongott Origo.

- No, csak ne borzongj, édesem - nyájaskodott tovább Tertulla -, hiszen éppen ezt akarom ajánlani neked is: ez a legbiztosabb fogyasztókúra is egyszersmind. Nagyon melegen ajánlom.

- Hizlalókúrát nem tud ez az Antonius Musa? - kérdezte Origo kedvesen.

Hanem mikor Tertulla elment, újra behívta Szelenét, és megparancsolta, hogy holnap ne az indiai masszőrt, hanem Antonius Musát hívják hozzá.

Hát bizonyos: Antonius Musa egy csapásra a leghíresebb orvos lett Rómában. Legendákat beszéltek arról a fejedelmi honoráriumról, amit a császár a szerencsés kezelésért fizetett neki, és Musa volt olyan ügyes, hogy nem engedte leszoríttatni az árfolyamát. Minden beteghez őt hívták, májbajt, vesebajt, tüdőbajt, gyomorbajt, epebajt, reumát, mindent-mindent vele akartak gyógyíttatni, sőt a butaságáról híres Pantolabus egyszer azzal állított be hozzá, hogy gyógyítsa meg hideg vízzel a fogfájását. Musa eleget tett a kívánságnak, jó jeges vízzel kezdte fecskendezni a fogát, mire a derék Pantolabus keserves ordításban tört ki, és a kezelésben úgy megszökött, hogy meg sem állt Coranus rendelőjéig. Ott aztán jó volt neki a hideg vas is.

Origo tehát Musa kúrájával fogyasztatta magát, Tertulla pedig titokban azért vett tőle hidegvíz-kúrát, hogy kicsit meghízzék. Musa volt a divat, az orákulum, a csalhatatlan próféta, a csodatevő. Dicsősége és keresete akkor lendült soha nem álmodott magasságokba, amikor Augustus felállíttatta szobrát a Tiberis-szigeten, Aesculapius isten szobra mellett.

Horatiusnak is szöget ütött fejébe a dolog. Szeretett volna bemenni Rómába, hogy hitelesen tájékozódjék a hírek felől, de nem akarta itt hagyni ezt a boldog tavaszt, Lyde kedvességét, és hiába jelentkezett többször is a reumája, egyelőre nem ment. Elvégre harminckilenc éves mindössze - legénykedett magában -, hát csak nem fog szégyenszemre nyavalyogni, mint valami podagrás vénember?

Lyde pedig csodálatos volt. Sokszor elgondolkozott a költő, hogy mi minden van ebben a lányban. Micsoda ismeretlen szépségek és mélységek tárultak fel előtte a tavaszban, az elragadtatásaikban, a bizalmas beszélgetéseikben! Furcsa lány volt, olyan, amilyennek először látta, az actiumi orvosi rendelőben, furcsa és érdekes, csupa ellentmondás és csupa következetesség, együtt volt benne minden: mámor és józanság, csók és filozófia, költészet és próza, ritmus és nyugalom, bölcs komolyság és játékos kedvesség, test és lélek - olyan volt, mint a szivárvány, ezerszínű, ezerarcú, mindig ugyanaz és mindig más: lázító harmónia! "Ezerszínű és egyszívű lány, gránátalmavirág - suttogta neki sétáikon a fakadó tavaszban -, gránátalmavirág, vérpiros virág, szerelem virága, egyetlen társa az életemnek."

Nem, nem akarta itt hagyni, és mégis itt kellett hagynia. Ha posta nem volna - gondolta magában Horatius -, szép volna az élet, de a posta csak arra való, hogy mindig keresztülhúzza a számításainkat, és mindig valami kellemetlen meglepetést hozzon. Most is: Maecenas levelét hozta egy forró nyári napon, amikor éppen a Fortunához írt vers fogalmazványát csiszolgatta Lydével. Nem is akarta felbontani a levelet, előre tudta, mi van benne. Végre mégiscsak felbontotta, és bár a sejtése igaznak bizonyult, mégsem tudta meg a levélből, mért hívja Maecenas olyan sürgősen Rómába.

Kelletlenül indult útnak Diomédésszel, és Rómában első dolga volt fölkeresni Maecenast. Nos, az egyszer csakugyan fontos dolog miatt hívta a városba: legfelsőbb kézirat érkezett részére a császártól. Nagy kitüntetés! Vajon megint verset akar a császár?

Nem, nem verset akart ezúttal. Kedves volt a császár kézirata, nem volt benne semmi hivatalos nagyképűsködés, közvetlen és kedélyes írás volt, úgy szólt benne a költőhöz, mint bizalmas barátjához. Csakhogy annál nyugtalanítóbb volt a kérése. "Bár verset kért volna - sóhajtott Horatius -, azon hamarább túlesném!" "Mondd meg Horatius barátomnak - írta a császár Maecenasnak -, úgy, mintha én mondanám, hogy szeretném őt elrabolni tőled, szeretném a te dúsan rakott asztalodtól az én dolgozóasztalomhoz csábítani. Azelőtt magam intéztem a levelezésemet, magam mondtam tollba a rendeleteket, a leveleket, a hivatalos és magánfeljegyzéseket, de most már nyavalyáskodom, meg aztán úgy fejemre nőtt a rengeteg munka, hogy nem bírom egyedül. Szeretném, ha Horatius elvállalná mellettem a magántitkári állást. Üzenem, hogy ezennel a lovagi rangot adományozom neki és utódainak, és már nevére is írattam azt a kis villámat Tiburban, ott mindjárt a tied mellett. Ezt pedig nem azért teszem, hogy megvesztegessem: ezek az adományok akkor is megilletik, ha nem fogadja el a felkínált állást. Elvégre ő költő, független úr, nem szorul senkire, én pedig rászorulok, ugyebár, hiszen én csak szegény gyámoltalan császár vagyok."

- Tudod, mért történt ez? - kérdezte Maecenas. - Alig egy héttel ezelőtt átadtam neki a hat római óda díszes kéziratát. Te, ilyen meghatottnak még nem láttam ezt az istenembert életemben. Milyen hálás volt! Hogy beszélt rólad! Nem is merem elmondani, mert még jobban meghízol - és nagyot nevetett. - Dehogy van szüksége magántitkárra! Van ott annyi léhűtő, hogy naponta akár ezer levelet is meg tudnának írni. Egyszerűen meg akar jutalmazni téged. Hát engedd. Vállald el.

Horatius Lydére gondolt, a függetlenségére, Maecenas barátságára és hűségére, Maecenas és a császár kissé feszült viszonyára - és nem is sokat gondolkozott, néhány perc múlva keményen és határozottan kijelentette, hogy az állást nem vállalja. Maecenas nem kérdezte elhatározásának okát, úgyis tudta. Szó nélkül megrázta a költő, a hűséges és ragaszkodó barát kezét.

- Hanem a tiburi villát csak fogadd el. Ha a birtokra mégy, megpihensz útközben, meg aztán szép is Tibur, és mellettem is leszel, te szomszéd úr - és barátságosan hátba vágta Horatiust. - No, gyorsan írjuk meg a választ, nem illik őfelségét megvárakoztatni.

Csöngetett, bejött Vipsanius, percek alatt lediktálták neki a hódoló körmondatokban szerkesztett levelet. A császár állta a szavát: nem haragudott, hogy Horatius nem akarta feláldozni a függetlenségét, de egy kis keserű megjegyzést mégis belefűzött a Maecenashoz intézett válaszába: "Úgy látszik, Horatius irtózik attól, hogy velem együtt emlegessék majd a világtörténelemben. Különben lehet, hogy neki van igaza: ki tudja, nem bélyegezné-e meg az utókor azért, hogy velem barátkozott?"

- Rabulisztika - dörmögte Maecenas, mikor a hét végén felolvasta Horatiusnak a levelet. - Hiszen ki a csuda szégyelli a barátságát? Csak épp a lakája nem akarsz lenni. De hát érzékeny, őfelsége érzékeny. Sebaj, pajtás, Tiburban majd iszunk az egészségére! - legyintett Maecenas, és mosolyogva odanyújtotta Horatiusnak a császár levelének mellékletét: a tiburi villa adományozásáról szóló okiratot.

Levelet írt Lydének, hogy még napokig nem mehet haza. "Mindig csőstül jön az áldás - írta -, most meg azért kell itt maradnom, mert néhány nap múlva lesz Messalla diadalmenete, s régi drága bajtársam dicsőségének tanúja akarok lenni. Még tavaly ilyenkor aratta nagyszerű győzelmét az aquitanusokon, de a triumphust csak most engedélyezték, majdnem egy évre a győzelem után. Apró féltékenykedések. Dolgozom, édes, és Rád gondolok, talán érzed is, hogy mindig ott vagyok melletted. Különben is Mercurius a pártfogóm, Mercurius fiának érzem magamat, tudod, hogy ő mentett ki a philippi csata forgatagából is: éppen Mercuriusra írtam most verset, azt hiszem, meg leszel vele elégedve. Addig, míg te nem láttad, nem mutatom meg senkinek. Te vagy a Múzsám, de te vagy a kritikusom is. Kérlek, kedves, vigyázz magadra, vedd elő sokszor a kitharát, úgy szeretem a játékodat, és amire hazajövök, tanulj meg még néhány olyan édes dalt, amilyenekkel a csöndes nyári estéken annyiszor elringattál. Nagyon hiányzol, és azt hiszem, hogy huszonhatodikán, a diadalmi lakoma utáni napon, ha kissé kótyagosan is, de nálad leszek."

Szeptember huszonötödikén gyönyörű nap virradt Rómára. Enyhült a bágyasztó hőség, bodros bárányfelhők úsztak az égen, a város mosolygott, a nép ujjongott, hangos nótázások, víg dáridók verték fel az utcákat. És micsoda pompás látvány volt a diadalmenet! Az aranyszegélyes táblák, rajtuk a győzelem helyének neve: Atax. A láncra vert aquitanus vezérek, amint görnyedten baktattak a diadalkocsi előtt, aztán az aranyozott szarvú áldozati állatok, fejükön virágfüzérek, az ezüstszerszámos négy fehér ló a diadalkocsi előtt, aztán maga Messalla, hímzett tunicában, bíborköpennyel a vállán, aranykoszorúval a fején! Évek óta nem volt már ekkora tömeg diadalmenetben. Hatalmas táblán festmény ábrázolta a csata lefolyását, óriási társzekerek görnyedtek a kincseket érő hadizsákmány súlya alatt, és a fiatalság szeme fölcsillant, mikor feltűntek a menetben a foglyul ejtett, hatalmas termetű, egészségtől duzzadó, szép északi leányok. A diadalkocsi után a győzelmes légiók áradtak, cserfalombos sisakkal, és a kemény léptek ütemére ujjongó győzelmi dalokat énekeltek. Gyerekek, asszonyok, lányok, rabszolgák, munkanélküliek, naplopók, polgárok végeláthatatlan tömege tódult a menet nyomában. Jó napja volt mindenkinek: ingyenebéd, pénzosztogatás, bor, és még késő este is zengett a városban az italos emberek hangos nótája.

Másnap már korán reggel zsúfolt volt a cirkusz: Messalla nem sajnálta a pénzt, olyan kocsiversenyt rendezett, amilyent rég ideje nem látott Róma. Hatvanezer ember szorongott a Circus Maximus nézőterén, hatvanezer ember tomboló hangorkánja kísért minden futamot. Horatius tehát másnap sem mehetett haza, végig kellett néznie a kocsiversenyt is, Messalla meghívta a maga páholyába. Mi tűrés-tagadás, őt is izgatta ez a népszerű szórakozás, a tarka emberboly, amely őrjöngve leste az egyes versenyszámok eredményét. Horatius éppen a császár páholyába ment, hogy köszöntse Augustust és Tiberius Nero császári herceget - aki egyébként a diadalmenetben is részt vett mint Messalla nagy tisztelője -, amikor eget verő ordítás reszkettette meg a cirkuszt: befutott a kék párt egyik kocsija, mindenki legnagyobb meglepetésére. A fogadók rengeteg pénzt veszítettek, parázs verekedés kezdődött, jöttek a rendőrök, s amerre mentek, a közönség körében, rövid botjaik nyomát dagadt arcok, véres fejek, kihullott fogak jelezték. Horatius vagy negyedórát töltött a császári páholyban, Augustus nagyon kedves volt hozzá, és személyesen is megköszönte neki a római ódákat. Livia Drusilla, a császárné, mosolyogva nyújtotta csókra a kezét.

Most aztán már minden számban a zöldek győztek; mostanában a zöld párt volt divatban, és ha valamelyik kék párti hangosan mert kardoskodni a maga kocsisa mellett, elkészülhetett rá, hogy véresre verik. Egy vidéki ember meg is járta. Addig-addig hangoskodott, amíg leteperték, jól összeverték, s még örülhetett, hogy nem verték agyon. Azért öt halott így is volt: két embert a tolongásban nyomtak agyon, három pedig verseny közben járt szerencsétlenül. Mind a három jónevű versenykocsis volt, népszerű és híres ember, a kocsiverseny-vállalkozók büszkesége, nők barátja: dúsgazdag emberek, mind a három mögött volt már egyenkint vagy háromszáz győzelem, sőt az egyiknek szobra is ott állt a cirkusz oszlopcsarnokában. Úgy történt a dolog, hogy az egyik futamban előzni akarták egymást, a három kocsi összeakadt, a lovak elestek, s kocsisaikat magukkal rántották. Ott a porondon halt meg mind a három. A nők sikoltoztak, a férfiak káromkodtak, de aztán újabb izgalmak következtek, és hamarosan megfeledkeztek a szerencsétlenségről. Szóval a nép remekül szórakozott.

Kissé fáradt volt már Horatius, mikor este Messalla ünnepi lakomájára ment. Szundított ugyan estefelé vagy egy órát, de ez nem volt elegendő arra, hogy az egész napos fáradtságot, a nyugtalankodást, a hazavágyódást lecsillapítsa benne. Akármennyire szerette is Messallát, a régi jó bajtársat, akármennyire örült is triumphusának, most szüntelenül csak Lyde neve visszhangzott a szívében, Lyde élt csak minden idegszálában, a vére minden cseppjében ott muzsikált a lány szépsége, megfejthetetlen mosolygása, szemének különös lángolása, egész testének és lelkének szép ritmusa. Mindenkire haragudott, és bosszúsan ment a lakomára.

Pedig ilyen lakomát nem látott még Róma, mióta a világ világ. Maga Tiberius Nero herceg is megjelent a császár képviseletében, ott volt Maecenas, az egész tábornoki kar, a magas állami méltóságok, a főpapság, még a Vesta-szűzek képviseletében is megjelent két fejedelmi szépségű vestalis, mind a kettő ősi főúri család sarja. Az egyikről, aki a Vesta-ház főnöknője volt, azt beszélték, hogy tizenkét éves korában, ezelőtt tizenöt évvel, halálosan szerelmes lett Octavianusba, mire az apja, hogy kislányát megóvja ennek a szerelemnek végzetes következményeitől, felvétette vele a fátyolt, négyszázezer sestertiust adományozott a Vesta-háznak, és innen kezdve a gyönyörű kislány békében élt, bántás nem érhette, személye szent és sérthetetlen volt, letette a szüzességi fogadalmat, és ezzel harminc évre elkötelezte magát az állami szent tűz őrzésére. A két Vesta-szűz alig fél órát tartózkodott a lakomán: megjelenésük csupán szimbolikus hódolat volt.

Nem is lett volna tanácsos ott maradniok, mert soha még lakoma nem fajult el úgy, mint ez a győzelmi dáridó. Ott volt egész Róma, s főképpen az egész római irodalom: Tibullus, a forró szerelmes versek költője, Lygdamus és Sulpicia, az elégia ünnepelt mesterei, Aemilius Macer és Valgius Rufus, Varius, Dellius, Grosphus, Murena, Sestius, nagyiparosok, nagykereskedők, szenátorok, szóval mindenki, aki csak valamit számított Augustus Rómájában. A palotának majdnem minden termében terítve volt, szinte fullasztó volt a tömjénfüst, amellyel a termeket illatosították, bódítón sikoltoztak a fuvolák, ujjongtak a hárfák, döngtek a dobok, Róma legszebb asszonyai pompáztak minden asztalnál, kápráztató toalettekben, selyem-, bársony- és fátyolruhák színorgiáiban, minden hölgy előtt háromlábú ezüstkarikában hegyes, vékony illatszeres üveg, drága keleti illatszerekkel: a figyelmes házigazda ajándéka. Minden teríték mellett ezüst evőeszköz, kétágú diótörő, arany fogpiszkáló, Frontinus-féle színes üvegpohár. A költők rögtönzött versekben magasztalták a kövér csigákat, a fügén hizlalt libamájat, a szakácsművészet egyéb hihetetlen remekeit és a zeneszóra dolgozó, hihetetlenül ügyes szeletelőművészt. Órákig hordták fel a fogásokat, enni már senki sem tudott, csak Rabirius falt még mindig, és közben folyton beszélt. És mindezt egy szájjal csinálta. Ő is művész volt, annyi bizonyos.

Az egyik teremben éjfél felé Sulpicia felolvasta egyik új versét: őszinte tapsokkal jutalmazták Róma egyetlen nőköltőjét. Szerencsére Horatius nem abban a teremben volt, mert ha őt nógatták volna ma, hogy olvasson fel, bizony vaskos gorombasággal felel: olyan gyilkos hangulatban volt. Méghozzá Vergilius sem volt itt, fent nyaralt még mindig Észak-Italiában a birtokán, no, legalább itt van Tibullus, akit nagyon szeretett Horatius. A huszonnyolc éves fiatal költő teli volt világfájdalommal, s míg tüzes verseit írta, egyébről sem tudott beszélni, mint halálfélelemről. De szív volt benne, őszinteség és mélység, és Horatius éppen ezért ragaszkodott hozzá, Tibullus meg kissé pártfogójának tekintette a tizenegy évvel idősebb és már elismert költőt, Maecenas és Augustus barátját.

- Pajtás - szakította félbe Murena a beszélgetésüket -, nincs semmi mondanivalód őfelségéről? Mióta ilyen nagy úr lett belőle, nem is beszéltünk róla. Öregem, mit szólsz hozzá? Te csak úgy simán lenyeled ezt a császárságot?

- Nézd csak - mondta Horatius nyugodtan -, kár ezen rágódni. Nem császárság ez, nem jelent az a cím semmi különöset. Kinevezték istennek, hát aztán? Nagy Sándort is istennek nevezték már életében, mégsem lett belőle semmi baj.

- Hohó - hökkent meg Murena -, mióta veszed te ezeket a dolgokat ilyen könnyedén?

- Mióta nemcsak a véremre hallgatok, hanem az eszemre is - felelte Horatius. - A polgárháborúnak vége, ideje, hogy újra megerősödjenek a régi köztársasági intézmények. Augustus pedig ezen fáradozik.

- Köztársaság? - kacagott Murena keserűn. - Hát téged is megmaszlagoltak? Horatius, öreg pajtás, elfelejtetted Philippit?

- Philippit nem felejtettem el - felelte Horatius -, de láttam Actiumot.

- Ide hallgass - mondta Murena most már halkan -, van egy kis társaságunk, amely számon tartja ennek a fiókzsarnoknak minden szavát, minden lépését. Brutus katonáira szükségünk volna. Akarsz-e közénk jönni? - Murena gyűlölte Augustust, elsősorban azért, mert Sallustius és Nerva kedvéért mellőzte Maecenast, de azért is, mert fülébe jutott egy s más Terentia ballépéséről.

- Nem akarok - mondta rá keményen Horatius. - Elég volt a polgárháborúkból. Legyen végre békesség! Murena, nehogy valami ostobaságra add a fejedet!

- Békesség, békesség - visszhangozta Murena gúnyosan. - Hát nyugodjál békességben! - és hátat fordított neki.

Hát ilyen is van még? - csodálkozott Horatius, mikor sikerült megszöknie a tivornyából, és Tibullusszal hazafelé ballagott a kézilámpák gyér fényében. - Hát még a világosfejű emberek is berzenkednek a nyilvánvaló igazság és józanság ellen? Örült, hogy meg tudott szökni: olyan emberevő hangulatban volt, hogy ha tovább is ott marad, valakit bizonyosan felnyársal. Jó volt egyenletes léptekkel menni a bölcs éjszakában, és hallgatni Tibullus kesergéseit. Planiáról beszélt, gyönyörű szerelméről, a kőszívű szépasszonyról, akit Delia néven tett halhatatlanná elégiáiban. Horatius sajnálta és vigasztalta, a boldogok önzésével mondott neki meleg, de üres szavakat, s közben Lydére gondolt, a csöndes és boldog nyári alkonyatokra fekete píniák tövében, a Lucretilis nyugtató árnyékában, Bandusia forrásának friss leheletében. Gránátalmavirág - gondolta magában, mikor a Vicus Patricius sarkán elvált Tibullustól.

Már kora hajnalban kocsira ült, és néhány óra múlva otthon volt Lydénél. Este a Digentia partján jártak, messziről az érett szőlő mézes illatát sodorta feléjük valami bolondul ugrándozó kis gyerekszellő, egymáshoz simultak, és a hold fényében megcsókolták egymást. Szundikáló kék sisakvirágok és bamba harangvirágok tátott szájjal fordultak feléjük, és félénken, mint riadt, boldog madarak, nézték az emberek kigyúlt boldogságát.

Ó, milyen boldog és gazdag volt a szüret, milyen szép volt az a nap, mikor meglátogatta őket a szelíd és bánatos Tibullus, aki itt, a boldogság partjain mégis fölmelegedett, s ha nem is akart most inni, Lyde unszolására mégis elszopogatott két kis pohár barackbort. Pullia néni mesterműve volt ez a gyümölcsbor, tízfélét is csinált minden évben, ő már csak ezt szerette. Tibullust nem is engedték haza, ott kellett maradnia éjszakára. Szép volt ez az este, hármasban, kint az őszi kertben, a boldog és boldogtalan szerelem testvéri ölelkezésében.

Aztán megint kettesben voltak az őszi estékben: telhetetlenül élvezték a haldokló erdők kesernyés-édeskés illatait, a rejtett élet ezernyi szépségét.

Ebbe az idillbe, mint a villám, csapott bele Maecenas váratlan megjelenése. A nagyúr idemenekült barátjához a botrány elöl: amit a városban pletykáztak, sajnos, igaz volt. Maecenast sohasem látta még a költő ilyennek: összeroskadt, órákig alig tudott szóhoz jutni, fásultan üldögélt a kertben, és napok kellettek hozzá, hogy el tudja mondani, mi történt. Hát Terentia csakugyan a császár kegyencnője lett, és már hozzá is költözött. A palota egyik távoli szárnyában lakik, Livia tud róla, de nem tehet semmit a "felséges úr" ellen. Tűr és hallgat, büszkén viseli szégyenét. És most, Murena hozta a hírt, a császár magával viszi Rómába, micsoda szégyenletes botrány a hadsereg előtt! Róma katonái véreznek, és közben a császár szerelmeskedik. Hát kifogytak már Jupiter mennykövei? - robbant ki az elkeseredés Maecenasból.

Horatius úgy vergődött barátja szenvedésében, mintha őt magát érte volna ez a szörnyű csapás. Közelebb simult Lydéhez, megszorította a kezét: megértették egymást. A lány csodálatosan tudott bánni a szenvedő emberrel: kedves volt hozzá, nem hagyta magára egy pillanatig sem, szinte anyáskodott vele, és sikerült is annyira meggyógyítani, hogy néhány hét múlva Maecenas már nem is beszélt a hűtlen asszonyról.

- Milyen varázsló vagy te - mondta neki Horatius melegen -, őt is meggyógyítottad, mint egyszer - emlékszel? - engem.

- És ha százszor a császáré lett, szeretem, szeretem - robbant ki Maecenasból a fájdalom. - Nem könnyezett, nem zokogott, csak lehorgasztotta a fejét, halálos komoran. Üres tekintettel bámult maga elé, aztán hirtelen fölkapta a fejét, elnevette magát, és majdnem vidáman mondta: - Hozz kockát, Horatius!

Hetek múlva nyugodtan engedték útra, de azért boldog magányosságukban sokat gondoltak rá, és sokat beszéltek róla. Ilyenkor Horatius mindig úgy odasimult a drága lányhoz, mint kisgyermek az anyjához a viharban. És aztán jöttek a boldog napok a fűtött szobában, a tél csöndes örömei, a versek, és egy napon, mint a boldogság vergődéseiből született gyémánt, ott csillogott Lyde szeme előtt a hozzá írt szerelmes vers, a forró vallomás: életben és halálban a tied vagyok!

És mikor eljött december nyolcadika, a költő születésnapja, Lyde behívta a szobájába, elővette a kitharáját, és a maga szerzette forró dallam muzsikájára elénekelte a költőnek ezt a legszebb versét. Halk és bársonyos alt hangja felbúgott a csendben: "Együtt élni veled s halni gyönyör nekem!"

Odakint hidegen szikráztak a téli csillagok. Idebent búgott a szerelem dala, a költő meghatottan simogatta a drága lány fényes fekete haját, az Ursus kutya is fölkapta a fejét, fölhúzta a szája szélét: nyilván mosolygott.

- Kleopátra! Kleopátra! Te bolond! - kacagott Lyde a kerti medence partján, és tréfás ijedelemmel menekült a jól megtermett teknősbéka elől, amely szaporán ügetett utána, és mindenáron igyekezett elkapni a hosszú vörös ruhája szegélyét. Komikusan emelgette a fejét, tátogott, neki-nekiiramodott, és esetlenül bukdácsolt a kerti út kövein. Mellette Ursus loholt, próbálta elriasztani asszonyától a nagy darab páncélos állatot, miközben, mint játékos kecskegida, ügyetlenül ágaskodott, pergett-forgott a saját tengelye körül.

Lydének legkedvesebb szórakozása ez a teknősbéka volt: hatalmas példány; a kapus kislányát könnyűszerrel tudta cipelni a hátán. Horatius Rómában vette, nem is volt olcsó, hiszen a legnagyobb példányok egyike volt, amit csak kapni lehetett az állatkereskedésben. Kleopátrának nevezte el a lány, s ebben az elnevezésben benne volt minden megvetése az egyiptomi démon iránt. Volt egy kakaduja is, horgas orrú zöld szörnyeteg, annak az Antonius nevet adta. Mikor a két állatot összeeresztette, olyan mulatsága telt a verekedésükben, hogy a cirkuszban sem szórakozhatott volna különben.

- Lyde, Lyde - bukkant ki Horatius a fagyalbokrok közül -, hagyd azt a bestiát, hát én már senki se vagyok?

- Te - fenyegette meg Lyde -, máris veszekszel?

- Dehogy veszekszem, drága - Horatius karon fogta, és leült vele az egyik márványpadra -, csak szerettem volna, ha utánam jössz: reggel óta vártalak a Bandusiánál, hiába.

- Nem mehettem. Pullia néninek segítettem a befőzésnél. Ezt is meg kell tanulnom. Nem etethetlek mindig csak filozófiával meg szerelemmel.

- Pedig úgy élek igazán, hogy csak ez a kettő tartja bennem a lelket, vagy talán nem is mind a kettő, csak az egyik: a szerelem - nevetett Horatius. - Sokszor azt hiszem: csókon is megélnék.

- Jó, jó, jó - integetett Lyde a pad másik oldaláról, mert oda menekült a költő elől, aki csakugyan meg akarta csókolni -, jó, jó, jó, csak hagyjuk a nagy szavakat. A közmondás is azt tartja, hogy Ceres és Bacchus nélkül fázik Venus. Hess, te csúnya! - sikoltott, mert most meg a teknősbéka kapkodott felé. - Ursus, Ursus - kiabált -, segítség! Fogd meg, csípd meg! - uszította a kutyát, s a jámbor állat most tüntető és túláradó buzgalommal kergette hol a teknősbékát, hol Horatiust.

- Ejnye, te gonosz - fenyegette meg a költő -, hát kutyát uszítasz rám? Hát Diana vagy te, én meg Actaeon? Csiba te - riasztotta meg Ursust, és ráemelte a botját -, rontom-bontom, majd adok én nektek! No, gyere ide, drága, a padra, hoztam neked valamit a Bandusiától.

- Verset? - kíváncsiskodott Lyde.

- Ha leülsz, megmondom - kötekedett Horatius.

- Ha megmondod, leülök - alkudozott Lyde.

Végre megegyeztek, s leültek egymás mellé a márványpadra. A teknősbéka nagyot nézett, Ursus pedig őszintén csodálkozott a hirtelen békekötésen. De mikor látták, hogy befejezett tények előtt állnak, ők is békét kötöttek egymással. Kleopátra odacsoszogott Lyde lábai elé, és behúzta fejét a páncéljába, Ursus pedig a domború páncél tetejére fektette a fejét, lihegve lógatta a nyelvét, laposat pislantott, és hamarosan szunyókálni kezdett.

Most ott ültek egymás mellett, mosolygott felettük a nyári ég, a Digentia felől friss vizek hűvössége hullámzott feléjük, dús levű levelek nyers illata keveredett a virágok mézes szagába, aranylott a nap a zümmögő méhek hátán, valahol a falombok közt cinke pityegett cérnaszálhangon, s az egyik hórihorgas nyárfa csúcsáról a másik felelt neki bágyadtan. Messze, túl az olajfaerdőn, kakukk szólt rejtelmesen.

- Ezt a verset ma délelőtt írtam, kint a Bandusiánál - kezdte a költő -, neked írtam.

Átfogta Lyde vállát, a lány hozzá simult. Horatius mosolyogva vette elő a kéziratot. Lopva pillantott Lydére, mint aki tudja, hogy most meglepetés következik, és lesi a hatást.

Ez a vers is csak ennek a nyárnak a bolond hangulatában születhetett meg. Csupa játék volt, csupa ritmus és zene, muzsikált minden sora, s mikor aztán kiteljesedett, úgy csengett a buja kerti virágzás fölött, a medence fodrozó vizének színén, a szinte reszkető és mégis mozdulatlan nyári dél varázsában, mint távolról gyöngyöző és egyre halkuló kacagás. Párbeszéd volt a vers, a költő és a szerelmes lány párbeszéde: mindegyik azzal ugratja a másikat, hogy mást szeret; dicséri azt a másikat, szépségét, jóságát, páratlan szerelmét, s mikor megelégelik a kötekedést, boldog csókkal borulnak egymás nyakába.

A párbeszédes vers Lyde ötlete volt: valamikor régen azt mondta egyszer a költőnek, hogy ilyen verset szeretne tőle, ez valami egészen új volna, ilyent még a görögök sem írtak. Akkor azt mondta Horatius, hogy ő túlságosan nehézkes ahhoz, hogy ilyen könnyed hangú verset írjon, de a gondolat azóta is mindig nyugtalanította, gyötörte, rágott rajta, és most, ebben az igéző nyárban - amikor olyan könnyűnek és boldognak érezte magát, mint még soha - úgy érezte, megérett benne a vers. Ezért ment ki ma a Bandusiához, és a kristály vizű forrás nimfája csakugyan nem hagyta cserben.

- Látod - mondta Lyde halkan és hálásan. Odahajolt a költőhöz, átölelte, s nem is vették észre, hogy a kézirat zizegve lehullt a földre. Ursus fölneszelt, rájuk sandított, s elégedetten és bölcsen elmosolyodott.

Egyformán szépek és ragyogók voltak napjaik: Horatius még soha ennyi ideig egyfolytában nem volt kinn a birtokon. Eszébe sem jutott bemenni a városba, szinte elfeledkezett barátairól, az irodalmi körökről, az udvarról, Maecenasról. Mégis ez volt az egyetlen szál, amely Rómához kötötte: minden héten levelet váltottak egymással, és erre Maecenasnak nagyobb szüksége volt, mint a költőnek. De Horatius éppen most akarta megmutatni önzetlen barátságát, mikor a nagyúr a szörnyű csalódás és szégyen után úgy vergődött, mint valami boldogtalan diák. Ki hitte volna a mindig egykedvű és szinte cinikus Maecenasról, hogy egy jelentéktelen és démoni kis nő hűtlensége ennyire felkavarja? De mindig úgy volt, hogy akik a fellegekbe néznek, a nyomorult kis kavicsban is könnyen megbotlanak.

Elcsitultak a költő lázai és nyugtalanságai: az alkotás megtalálta a maga medrét, és a szatírák és epódoszok költőjének lelke most a líra tüzében lobogott. Most élte is ezt a lírát, és élményei könnyedén és önként virágzottak dalokká, mint eddig még soha. Lyde néha bársonyos, néha pattogó, de mindig kedves és meleg hangja elég volt arra, hogy megpendítse szívében a dalok húrjait. Ez a hang ott muzsikál a fülében az actiumi találkozás óta, kedves és végzetes hang, halk és bársonyos búgás, erélyes és kemény pattogás, de mint a tűz szikráiban: mindig ott érezni benne a szerelem mélyről feltörő édes melegét. Lalage - mondta magában egyszer görögül -, csevegő, csacsogó, milyen jól illik rá ez a név! Ez a név, amelyet még senki sem viselt, ez a név, amely úgy buggyant a szíve mélyéről, mint a Bandusia kristályos vize a sziklák titkos öléből.

- Lalage - hívta Lydét egyik este -, édesen csacsogó Lalagém! - és a könnyű anapesztuszok úgy szökelltek a lány felé, fürgén és kecsesen, mint játékos őzgidák a Lucretilis rengetegeiben.

És Lalage boldog volt a költő szerelmében, s elömlött rajta a forróság, mikor a bőven termő új versekben minduntalan a maga görög nevével találkozott. "Édesebb vagy mindenkinél - mondta a költő egyik versben -, fehér hóvállad úgy mosolyog és ragyog, mint tiszta hold a tenger vizében, Lalage!" És mikor felolvasta neki Aristius Fuscushoz írt versét, amelyben emlékezetes farkaskalandját írta meg, Lyde csak úgy ragyogott a boldogságtól. Sokat mulattak ezen a kalandon: Horatius egyszer egyedül sétált az erdőben, a Lucretilis oldalában; hát egyszerre csak jól megtermett farkas állta útját. A költő Lalagéról ábrándozott, dalolt a lelke, s édes versek foszlányai szakadoztak fel a szívéből; megállt, szembenézett a vadállattal, s íme, a farkas hirtelen hátat fordított neki, s továbbállt. Ez a költészet hatalma - gondolták akkor mind a ketten, s eszükbe jutott az az eset, mikor a lezuhanó tölgy majdnem agyonütötte Horatiust. Akkor is, most is Apollo védelmezte a költőt. Apollo és a szerelem, Lalage: ez volt a varázsszó, amely elriasztotta a költő minden ellenségét, békét és nyugalmat teremtett a lelkében, tiszta szívű és bűntelen embert faragott belőle, akinek nem kellenek maurus dárdák, íjak és mérgezett nyilak, hogy erőt vegyen az ellene törő sötét hatalmakon. Lalage: ez volt a varázsszó, minden boldogság és minden bölcsesség édes titka, a boldog élet és a vigasztaló bölcsesség aranykulcsa. És most már jöhet akármi.

- Hiszen ez Szapphó hangja - ujjongott Lyde -, görög, görög minden ízében, s mégis egészen latin. Látod: ezt akartam! Azt akartam, hogy megmutasd, milyen hajlékony és lágy tud lenni a kemény latin nyelv is. Csak költő kell hozzá. Látod!

- Ó, én boldog Pügmalión! - kiáltott fel Horatius. - Ó, milyen hálás vagyok neked, hogy életre keltettél!

Egyformák voltak ezek a napok, s mégis oly kimondhatatlanul változatosak: minden nap új színt hozott, új élményeket, új hangulatokat, s ebben a ritmikus boldogságban a jelentéktelen dolgok is eseményekké nőttek. Egy szó, egy mozdulat, egy verssor, egy különös virág, egy ritka madár, egy áhítatos erdei hangulat: mind-mind nagy esemény volt, határkő, állomás, fordulópont a boldog szerelemnek ebben a napsugaras levegőjében. Úgy éltek ebben az eseménytelenségben, úgy kielégítette őket ez a befelé forduló élet, hogy minden egyébről halálosan megfeledkeztek. Legfőképpen megfeledkeztek a házasságról. Oly teljes volt az életük, hogy egyáltalán nem hiányzott egyiküknek sem az a mindenféle formaság, ami más embereket össze szokott kovácsolni. Csak akkor eszméltek fel néhány napra, mikor az ősz folyamán meglátogatta őket Pausziasz.

Az orvos nem élt mámorokban. Józan ember volt, ismerte és tisztelte a természet törvényeit és az emberi szívek mélységeit, s mikor látta, hogy leánya és a költő egymásra talált, örült. Különb sorsot nem kívánhatott volna a lányának, aki elvégre jogilag mégiscsak rabszolga volt. Tulajdonképpen annak is örült, hogy a költő még mindig nem szabadította fel a lányt: hiszen így Lyde keze szabad volt arra az esetre, ha mind a ketten visszanyernék szabadságukat, s neki teljesítenie kellene Hipponaxnak esküvel tett ígéretét. Nem is akarta szóba hozni a dolgot, mégis szóba került valahogy. Lyde az apja kérdésére csodálkozva felelte:

- De hiszen én szabad vagyok, édesapám. És ha nem akartam volna, sohasem rabolhatott volna el ez a mogorva medve, akiből végre sikerült lírai költőt faragnom.

- Mondd inkább, hogy vén medve - mosolygott Horatius. - Negyvenéves vagyok.

Lyde meglegyintette a költő arcát:

- Öregúr - és elnevette magát.

- De csakugyan vénülök - makacskodott Horatius. - Elfelejtettelek feleségül venni.

- Ahogy akarjátok - szólt közbe Pausziasz. - Nekem mindegy. De figyelmeztetlek benneteket, hogy Hipponaxnak tett ígéretem akkor is érvényes, ha felszabadítod Lydét, és szabályszerűen feleségül veszed.

- Akkor inkább nem - csattant Horatius hangja. - Ameddig az én rabszolgám, én rendelkezem vele, addig az enyém. És nem adom semmiféle görög orvosnak. És cserébe én is a rabszolgája vagyok.

- És én nem megyek el innen - pattogott Lyde szelíden. - Neki szüksége van rám. És nekem is rá.

- Csak rám nincs már szüksége senkinek, úgy látszik - mondta Pausziasz keserűn. - Úgy látom, a szemed sokat javult.

- Mert én vigyázok rá - szólalt meg Lyde.

- A legutóbbi kenőcsöd nagyszerű - lelkendezett Horatius -, és a kamillaborogatás is jót tesz. Hanem mondd csak: nem tudsz valami jó orvosságot a reumára?

- Reumád van? - kérdezte Pausziasz.

- Képzelődik - jegyezte meg Lyde.

- Azt hiszem, van - felelte Horatius. - Néha úgy nyilall a lábaimban, mintha tüzes vasakkal égetnének. Aztán napokig semmi. No, mivel gyógyítsam?

- Nem vagyok én kuruzsló, hogy mindenhez értsek - méltatlankodott Pausziasz. - Eredj Antonius Musához, az majd összeszélhámoskodik valamit. Tudtommal a reumát nem lehet gyógyítani, csak enyhíteni, de hát ezek a divatos orvosprimadonnák mindent tudnak.

- Ha kuruzsló kell, itt vagyok én - kacagott Lyde -, minek hordanád a tenger pénzt Antoniusnak? Én olvastam Hippokratészt, majd csak meggyógyítlak.

- Egyszer már meggyógyítottál - mondta Horatius -, most is rád bízom magamat.

A felszabadításból nem lett semmi, a szabályszerű házasságból sem lett semmi. Pausziasz látogatása még jobban összeforrasztotta őket, a szép sabinumi ősz a levelek bronzával hintette be kertjüket, és a hangulatok aranyát hullatta csöndes és boldog napjaikra.

Ezt az idilli életet csak kevés külső esemény zavarta meg, s ezek közül is legfájdalmasabban Quintilius Varus halála. Hát elment Varus is, a finom tollú kritikus, a jó barát, akit Horatius is, Vergilius is annyira szeretett. Nemrégiben még lángoló ditirambust írt hozzá Horatius, s még fülében csengtek Bacchus és Venus ajándékait magasztaló verssorai, mikor a gyászdalt kezdte írni a jó barát halálára.

Csak éppen a temetésre szaladt be Rómába, s mindjárt a temetés után menekült. A délutánt Vergiliusszal töltötte, s boldogan hallotta tőle, hogy az Aeneis második, negyedik és hatodik éneke első fogalmazásban készen van. De hiába kérte Vergiliust, hogy olvasson fel valamit belőle, a költő húzódozott, és azt mondta, hogy évek kellenek még hozzá, míg annyira csiszolja ezeket a verseket, hogy arra hivatottaknak megmutathatja. Vergilius azonban tévedett. Alig tavaszodott ki, megjött a hispaniai hadjáratból Augustus, és szinte naponta sürgette a költőt, hogy mutasson már valamit készülő nagy eposzából, végül pedig szinte kényszerítette, hogy az elkészült énekeket felolvassa. A császári palotában volt az ünnepélyes recitatio, ott volt az egész császári ház és Augustus néhány bizalmas barátja. Ebben a szűk körben Vergiliust szinte megszállta az ihlet: olyan szenvedéllyel olvasta a verseket, hogy egészen magával ragadta hallgatóságát; méltóságosan és forrón áradtak a csodálatos latin hexameterek, zengett a hangja, mikor Trója pusztulását olvasta, forró lázban égett, mikor Didó tragikus szerelmére került sor, s mikor a hatodik énekben felsorolta az alvilági látogatás során Róma elhunyt és jövendő nagyjait, szem nem maradt szárazon. És mikor el-elcsukló hangon felolvasta a fiatalon elhunyt Marcellust magasztaló gyönyörű verseket, Octavia hangosan felsikoltott, és ájultan esett le székéről. Maga Vergilius is könnyeivel küszködött, s a társaságon is annyira erőt vett a megindulás, hogy a felolvasás végén nem is hangzott fel a szokásos taps, hanem meghatott csend borult a teremre. A költészet diadala volt ez a nap. Augustus nyomban egy-egy aranyat utaltatott ki a költőnek az alvilági hősszemle minden soráért, aztán bezárkózott szobájába Octaviával, s együtt siratták Marcellust, Róma legszebb reménységét, Octavia fiát, Augustus vejét: egyetlen leányának, Juliának első férjét.

Horatius már csak az Acta Diurnából értesült az emlékezetes recitatióról. Előkereste az ünnepi verset, amelyet Marcellus és Julia esküvőjére írt; eszébe jutott a fényes ünnepség, Augustus kitüntető megbízása, az énekkar, amely a magasztos hangú verset énekelte a menyegzőn, a fiatal Marcellus kézszorítása, a szépséges Julia hálás mosolya, aztán a megdöbbentő halál, a szívbe markoló gyász a mérhetetlen boldogság után, és most Vergilius versei, amelyek feltépték a friss sebeket, és egyúttal a halhatatlanság koszorúját fonták a fiatalon elhunyt császári herceg sápadt homloka köré. Most egészen szívébe fogadta Augustust, akiben a császáron és a politikuson túl most már megtanulta tisztelni, sajnálni és szeretni a szenvedő embert.

Az őszinte ragaszkodásnak ezekben a pillanataiban írta meg azt az ódát, amellyel a diadalmasan hazatérő Augustust köszöntötte. A császár hispaniai sikereit nagyszabású körmenettel és vallásos ünnepséggel tették emlékezetessé, és ezeken az ünnepségeken adták elő az énekkarok Horatius ünnepi ódáját. Ezekben a napokban a költő Lydével együtt bent volt a városban, részt vett az ünnepségeken, és szinte jólesett neki is, a lánynak is a boldogság túlságos édessége után a főváros ridegsége, nyüzsgése, hangos tülekedése, de jólesett a régi barátok ragaszkodása is, akik a Clivus Orbius-i házban egymásnak adták a kilincset. Most több mint két hetet töltöttek a városban: Horatius tudta, hogy ha egyszer hazamegy a falusi tavaszba, egyhamar nem mozdul ki a csöndesség házából, hát jól akarta felhasználni római napjait. Idestova két éve, hogy nem töltött hosszabb időt egyfolytában Maecenasszal, hát most ki akart pótolni minden mulasztást. A nagyúr fásult hangulatban volt, a seb még mindig vérzett, és Horatius társasága volt neki a legjobb, szinte az egyetlen orvosság. Mikor a költő két hét múlva bejelentette, hogy hazamegy falura, nem is akarta elengedni.

Horatius annyira elszokott a városi élettől, hogy ez a kéthetes római tartózkodás komolyan megrendítette az egészségét. Odakint a falun soha meg nem hűlt: itt egyszerre köhögni kezdett, s a reumája is kínozta. Alig várta, hogy hazaérjenek. Lyde rögtön ágyba fektette, a reumáját forró borogatásokkal gyógyítgatta, a hűlését ürömfőzettel. A sárga ürömvirágok nemcsak díszül nőttek a kertben: Pullia néni gondosan megszedte őket, megszárította, s lám, milyen jó volt ilyenkor ez a régen bevált háziszer! Orvos sem kellett, itt volt a jó orvos: Lyde, a testet-lelket gyógyító szépség és jóság, égi Múzsa és földi asszony. A költő erős szervezete is segített: ezúttal egy hét alatt kiheverte mind a két baját.

Bavius a régi eréllyel vezényelte a tavaszi munkákat, s nemegyszer megtörtént, hogy a költő és Lyde is együtt dolgozott a többiekkel. Jót tett a testi munka mind a kettőjüknek, s jó volt a munka után leülni a szép tavaszi estéken az egyszerű vacsora mellé, hallgatni Lyde hangját, amint Epikuroszt olvasta, vagy mesélt napsugaras görög tájakról, Kosz szigetéről, az orvosegyetemről, Epidauroszról, a gyógyító Aszklépiosz isten szentélyéről és kórházáról, Athénről, a szellem fővárosáról; Athén - mosolygott fel ilyenkor az emlék Horatiusban -, Athén, szépség és fiatalság, vágyak és remények, vívódások és indulások, békesség és bölcsesség városa! És valami vigasztalást érzett, hogy most ebben a lányban a görög szellem és a görög szépség legnagyobb csodáját magához ölelheti.

Jó volna élni mindig napsugaras tájakon, a boldogok szigetén, valahol messzi tengereken, örök tavaszban, lelkek és testek földöntúli ölelkezésében ezzel a lánnyal - távoli, mesés szigeten, ahol még az aranykor dús kertjei virulnak, ahol nincs gond, nincs betegség, nincs öregség, csak örök élet, örök ifjúság, örök szerelem. Lám, itt mindnyájunk háta mögött sötét gond lovagol, s ha lelkünk szárnyalna még, csontjainkban érezzük az öregség ránk zuhanását. "Látod, Septimius - írja egyik versében a régi barátnak -, a lelkem még repül, az ajkamon még csókok égnek, a karjaimban ölelések feszülnek, de csontjaimba már belehasít az öregség nyavalyája, mint ezer éles kés, mellemben a halál kutyái ugatnak, s hiába ujjongok itt, ezen a sabinumi boldog szigeten, ahol hosszú a tavasz, és langyos az ősz, hiába hívlak, hogy siess hozzám, és koccintsd velem óborok zamatos serlegeit az életre, már a lelkembe is éles fájdalmak hasítanak, hogy nem élhetek az el nem múló szépségek szigetén."

Negyvenegy éves a költő, halántéka őszül, egy-egy kis betegség megállítja az úton, s túl az élet delén megcsapja a halál lehelete, a boldogság kertjének legdúsabb virágzásában. Csak akkor nyugszik meg valamennyire, mikor dúsgazdag barátja, Quinctius Hirpinus levelet ír neki, s panaszkodik, hogy bár meg sem tudja számolni millióit, sehogyan sem találja a boldogságot. Vagyona egyre szaporodik, már szinte félelmetesen, lelke egyre sorvad, s kétségbeesetten állapítja meg, hogy semmiben sem találja örömét. Most eszébe jut a költőnek Epikurosz tanítása, és szégyelli magát a Septimiusnak írt vers miatt. Már megint a régi, mikor Hirpinusnak megírja azt a verset, amelyben lelkére köti, hogy ne törődjék a holnappal, hanem vegye az életet úgy, ahogy van: élvezze minden napját, s ha kétségek bántják, jöjjön ki hozzá, üljön ki vele együtt a Digentia partjára csöndes nyári estén, hallgassa Lyde kitharáját és énekét, felejtse el minden gondját, és hallgassa megbékélt lélekkel a fák leveleinek suttogó beszélgetését, a pilledt madarak utolsó bágyadt füttyeit. Hirpinusnak írta a verset, de magát biztatta vele, s Lyde meg is jegyezte:

- Éppen én is ezt akartam mondani neked. Jó lesz, ha megembereled magad, anyámasszony katonája, öregúr. Nem szégyelled magad: negyvenegy éves kölyök vagy, és hol itt fáj, hol ott fáj? Majd adok én neked!

- Hallod-e, édes, nem azért neveztelek el Lalagénak, hogy úgy rám zúdulj, mint a mennydörgős Jupiter - vágta rá Horatius, de azért kissé szégyellte magát.

Nemcsak a köhögés meg a reuma zökkentette ki Horatiust a jó hangulatból, hanem az Acta Diurna hetek óta ismétlődő szenzációs cikksorozata is Aelius Gallus tervezett arábiai expedíciójáról. Egyiptom meghódítása óta egyre kísértett a római közvéleményben az a gondolat, hogy minél előbb ki kell kutatni a mesés Arábiát, amelynek kincseiről valóságos legendák járták akkoriban. Aelius Gallus vállalkozott rá, hogy megvalósítja ezt a tervet, amely mindenkit izgatott; százával csatlakoztak hozzá a kalandra és kincsekre vágyó emberek, és Gallus valóságos hadsereget toborzott már össze, vagyonok úsztak el az előkészületeken, mikor a vállalkozás, főképpen technikai akadályok miatt, megbukott. Hamarosan kiderült az is, hogy Augustus politikai veszedelmet látott a kalandos hadjáratban, s az ő közbelépése is siettette az expedíció kudarcát. Horatiust nem a kincsek izgatták: inkább a legendák, amelyek úgy festették le Arábiát, mint az örök tavasz és az örök ifjúság boldog országát, a földi paradicsomot, ahol még az aranykor uralkodik. Lyde gondoskodott róla, hogy kijózanítsa a költőt: ezekben a napokban Arisztophanész Madarak című vígjátékát olvasta fel a költőnek, és a nagy görög komédiaíró gyilkos verseivel csúfolta ki a római légvárépítő kalandorokat.

Az orvosság használt: néhány hét múlva maga Horatius is gúnyos versben csipkedte meg Icciust - Agrippa szicíliai birtokainak jószágkormányzóját -, aki nyakig úszott ugyan minden földi jóban, de telhetetlenségében reszketett Arábia aranyáért, és leglelkesebb híve volt Aelius Gallus fantasztikus tervének.

Lyde meleg keze lecsillapította a betegség és a fantázia lázait: megint felragyogtak a régi békés napok a boldogság háza felett. És mikor eljött július huszonharmadika, Neptunus ünnepe, a költő megint csupa nyugalom volt, csupa mosolygás, odaadás és szerelem. Már korán reggel izgatottan készülődött, rendelkezett, maga ment a pincébe, s kikereste a legrégibb caecubusi amforát, letisztogatta róla a pókhálót, és nagy gonddal cipelte fel a lépcsőn. Délutánra készen lett a lombsátor is a Bandusia hűvös vize mellett, s este, mikor Lydével kiment, hogy a vallásos hagyományok szerint a lombsátorban ülje meg Neptunus ünnepét, minden készen várta őket. Milyen jó volt arra gondolni, hogy Rómában ezen az estén hangosak az utcák, a lombsátorok ott lapulnak a bérkaszárnyák falai tövében, s a rideg város hétköznapi lármája és nyüzsgése szennyezi ezt a szép ünnepet! Milyen jó volt itt, a tiszta természetben, az ég sátora alatt, ahol fák friss zöldje borul a lombsátor illatos fenyőgallyaira, csillagok égnek a bársonyos égen, s bent a sátorban halkan búg Lyde kitharája, és bársonyosan simul hangja a muzsikához, mikor Horatiusnak egyszerű és csillogó dalát énekli.

Bibulus konzul idejében szüretelték ezt a nemes tüzű bort: Lyde, érzed-e ereidben a bölcsesség tüzét, s érzed-e, hogy mikor Dianát és Venust dalolod Neptunus ünnepén, az istenek ölelnek bennünket, és fénylő szemeik a szikrázó csillagok?

Még egyet pendült a kithara húrja, Lyde hangja ott szálldogált már könnyű szárnyakon a riadt lombok között, mikor csillagos palástját rájuk terítette a bölcs és békés júliusi éjszaka.

Ez az ősz mintha túltett volna a többin is: az olajbogyó és a szőlő úgy fizetett, mint még soha. A szürethez munkásokat kellett fogadni, a tanyaiak maguk nem győzték. Napokig víg daltól volt hangos a hegyoldal, garmadában álltak a fekete, vörös, fehér fürtök ezrei a présházban, és Baviusnak - ami még sohasem történt meg - amforákat kellett vásárolnia. Mintha vesztét érezte volna a természet, szinte kitombolta magát, oly pazarul szórta áldásait. Bavius diadala volt ez a szüret: ő telepítette az új szőlőt, ő trágyázta, ő gondozta, ő metszette, ő válogatta, s az új telepítés éppen ebben az esztendőben hozta első termését.

Sok szakértő volt a vendégek közt, akiket Horatius erre a szüretre meghívott; nem győzték dicsérni Bavius munkáját. Fogyott a must is, ízlett a falusi vacsora, Horatius pedig különösen boldog volt, hogy erre a napra Maecenast is sikerült kicsalnia. Csak szegény kis Lyde volt szomorú, akárhogy vigasztalta is a költő: valamelyik nap a szél kifújta az arcát, és hiába kenegette mindennap lanolinnal, csak nem akart kisimulni a bőre. De mikor látta a vendégek jókedvét és őszinte elragadtatását, hamarosan túltette magát ezen a kis hiúsági kérdésen. Horatius maga volt a megtestesült szívesség: mindenütt ott volt, kínálkozott, tréfált, magyarázott, büszkélkedett, úgy örült, mint a gyerek. Köhögést, reumát egyszerre elfelejtett, pedig nemegyszer élesen belenyilallt a fájdalom.

Felejthetetlen nap volt, és szinte nem is volt vége, mert a szüret után is ott maradt nála az a két ember, akiket legjobban szeretett: Maecenas és Vergilius. Néha hármasban, legtöbbször négyesben élvezték a remek őszi napokat, vitatkoztak, beszélgettek, verseket olvastak, s mintha nem is múltak volna el évtizedek a barátságuk fölött, fiatalos kedvvel élvezték a rozsdabarna, rőt, sárga és vörös színekben tomboló ősz csodálatos hangulatait.

Együtt mentek át Tiburba is, ahová Murena hívta meg őket. Lyde egész nap készülődött, Pullia néni sütött-főzött, Bavius kosarakba csomagolta a sok finom ennivalót, s már hajnalban fölkerekedtek, hogy korán kezdhessék Murena kertjében a ritka mulatságot. Murena villája ott volt Horatius tiburi házikója közelében, de a költő most éppen csak hogy bekukkantott Lydével: mindjárt siettek is vissza a társaságba. Lehettek vagy húszan a meghívottak, mindenki magával hozta az enni- és innivalókat, aminek az lett a következménye, hogy mindenki legalább kétszer annyit hozott, mint kellett volna, úgyhogy hamarosan valóságos versenyevés és versenyivás kezdődött. Murena hatalmas kertje szélén kis erdő kapaszkodott fel a domboldalra: ide vonult ki a vendégsereg. Horatius, Maecenas és Lyde jó hagymás zsiványpecsenyét sütött, Vergilius nagy ügyetlenül nyársat faragott az egyik tisztáson, aztán kényelmesen letelepedett, és kellő alapossággal szalonnát kezdett pirítani. A legtöbben azonban Murena mellett csoportosultak: a vendéglátó házigazda fenyőrigókat húzott nyársra, és egymás után vezényelte a vendégeket a nyársakhoz, hogy maguk forgassák a készülő finom pecsenyét a sistergő parázskupacok felett.

Pecsenyeillat áradt hamarosan a levegőben, dalok és tréfák röpködtek, a bor kigyújtotta az arcokat, hangos volt a jókedv, szinte az egész erdő kacagott, csak éppen a délutáni pihenés alatt csöndesedett el a társaság. De este alig tudtak elválni egymástól, sőt volt, akit Grumiónak, Murena szolgájának kellett a kocsira feltolnia: annyira elázott. Horatius és Lyde ezen a napon már nem is ment vissza a tanyára, kint maradtak Tiburban, s az Anio vízeséseinek robaja ringatta őket édes álomba. Maecenas visszament Rómába, Vergilius pedig másnap reggel velük együtt ment ki az usticai tanyára. Szegény Vergilius ugyan megjárta: Murena vendégszobájában aludt, ahol nem volt szúnyogháló, hát bizony alaposan összecsípték az éjjel a veszedelmes fenevadak. Lyde lázcsillapítót főzött neki, ettől elmúltak a fájdalmai. Fáradtak is voltak az előző napi kirándulástól, hamar lefeküdtek, másnap jókedvűn ébredtek, és frissen ültek a reggelihez.

Nem is zavarta volna semmi ezeket a békés és derűs őszi napokat, ha délben meg nem érkezik az Acta Diurna friss száma, és Vergilius véletlenül fel nem bontja. Amint belenézett, ijedten ugrott fel.

- Mi ez? - döbbent a papirosra sápadtan.

- No, valami botrány? - kérdezte Horatius egykedvűn.

- Több mint botrány - dadogott Vergilius. - Szerencsétlenség.

Ezúttal Rabirius csakugyan olyan szenzációval szolgált olvasóinak, amelytől még a legedzettebb emberekben is megfagyott a vér: Murenát, aki ebben az évben Augustus konzultársa volt, a császár bizonyos szállongó hírek miatt felfüggesztette, és elrendelte ellene a vizsgálatot, felségárulás gyanúja címén, egyúttal pedig Sestiust bízta meg ideiglenesen a konzuli teendők ellátásával.

- A császár bizonyosan többet tud, mint amennyi ebből a szűkszavú hírből kiderül - jegyezte meg Horatius izgatottan. - A titkosrendőrök és a feljelentők alaposan dolgoztak.

- Azt hiszem, túlozzák a dolgot - jegyezte meg Vergilius. - Murena szenvedélyes ember, örökké elégedetlen, de aligha bűnös valami komoly dologban.

- Sokat járt a szája, annyi bizonyos - folytatta Horatius a találgatást -, mondtam is neki eleget, hogy jó lesz, ha vigyáz magára, mert egyszer meg találja ütni a bokáját. Annyi bizonyos, hogy fente a fogát a császárra; négy évvel ezelőtt, mikor az Augustus címet megkapta az imperator, engem is bele akart ugratni holmi ábrándos összeesküvésbe.

- Talán csak nem lesz nagyobb baja, hiszen Maecenas a sógora, s erre talán tekintettel lesz a császár - nyugtatta Vergilius az izgatott kedélyeket.

- Bocsáss meg, uram - szólt közbe Bavius, aki éppen ebben a pillanatban hozott friss bort az asztalra -, meg kell mondanom, hogy tegnap beszéltem Grumióval, Murena úr szolgájával, s tőle hallottam, hogy a minapi mulatság résztvevői majdnem mind az összeesküvők közé tartoztak. Míg a szalonnát sütöttétek, bent a házban hol ez, hol amaz a csoport titkos tárgyalásokat folytatott. Murena őkegyelmességének az volt a szerencsétlensége, hogy bevett a társaságába egy olyan urat is, aki tulajdonképpen a rendőrség titkos ügynöke volt. Velento, így hívják, nyílegyenesen a rendőrfőnökhöz rohant, az a császárhoz, és így tört ki a botrány.

- Én pedig azt mondom nektek - szólalt meg Lyde, aki eddig csöndben hallgatta a találgatásokat -, hogy asszony van a dolog mögött.

- Asszony? - csodálkozott egyszerre Horatius is, Vergilius is.

- Asszony - ismételte Lyde. - A múltkor, mikor bent voltunk a városban, beszéltem apámmal, és csak most világosodik meg előttem egyik rejtélyes mondatának értelme. Murenáról volt szó, és apám azt mondta: "Maecenas igazán helyrebillenthetné a fejét ennek a hebehurgya embernek, ahelyett, hogy a feleségének az orrára kötne ilyen dolgokat." Hiába kérdeztem apámat, többet nem akart mondani. Csak most látom az összefüggést: Maecenas csakugyan tudott Murena meggondolatlan terveiről, s ahelyett, hogy Murenát erélyesen nyakon fogta volna, felkereste Terentiát - hiszen tudjátok, hogy majdnem mindennap küld neki most is ajándékot, s legalább minden héten egyszer fölkeresi: egész Róma ezen nevet -, elmondta neki Murena ostoba szervezkedését a császár ellen, s elmondta neki azt is, hogy Murena elkeseredése azóta lángolt fel igazán, mióta nővére, mármint Terentia, nyíltan a császárhoz pártolt. Azért mondta ezt a hűtlen asszonynak, hogy ezzel talán visszatérésre bírja. Terentia nyugodtan meghallgatta férje leleplezését, és sietett a hírrel a császárhoz. Bizonyosan így pattant ki a botrány.

- Ez nagyon valószínű - jegyezte meg Horatius. - És ha csakugyan így van, akkor Jupiter legyen irgalmas szegény Murenának: itt nem a császár, hanem a szerelmes Augustus fog ítélni.

- Asszonyok a politikában - szólt közbe Vergilius -, ez a legnagyobb veszedelem. Lám, tudom, hogy Proculeius, Terentia másik fivére is helytelenítette húga botrányos házasságtörését, de óvakodott kinyitni a száját. Murena őszintébb volt. Szólj igazat, betörik a fejed.

Aztán a jó barátok szinte naponta hozták az új híreket. A vizsgálat egyelőre tapintatosan folyt, az Acta Diurna nem közölhetett friss híreket, igyekezett mindent titokban tartani, persze minden kiszivárgott a hivatásos hírhordók révén. Erről is a titkosrendőrség gondoskodott: igen helyesen úgy gondolkozott, hogy minél több hír jut a közönség körébe, annál könnyebben megoldódnak azok a nyelvek, amelyeknek a véleményére kíváncsi a császár, így derült ki hamarosan, hogy az összeesküvés nagyobb arányú, mint gondolták, s nem is pusztán Terentia hűtlensége adta meg rá az alkalmat. Már néhány nap múlva börtönben volt Fannius Caepio, az összeesküvés igazi feje. Murena egyelőre szabadlábon volt, de állandó izgalomban élt: nem tudhatta, melyik percben csap le rá is a császár keze. Testvére, Proculeius, aki belső embere volt Augustusnak, fölkereste a császárt, és kegyelmet kért Murena számára, ugyancsak Maecenas is volt kihallgatáson az uralkodónál; Augustus mindegyiket kegyesen fogadta, és semmitmondó válasszal fizette ki. Tulajdonképpen nem lehetett csodálkozni a császár idegességén: ez már a negyedik komoly összeesküvés volt, és csak az elmúlt hetekben fogtak el egy illír markotányost a császár hálószobájának ajtajában. Hogy jutott be a palotába, nem tudta senki; a belső testőrök szerencsére észrevették, s elvették tőle a derékszíjában meredező vadászkést. Sohasem tudták meg, hogy ki vagy kik bérelték fel, mert még a kínpadon sem vallott. Nem csoda hát, ha a császár olyan idegállapotban volt, hogy szinte a maga árnyékától is rettegett.

Horatiusban megint minden régi kétkedést, minden szunnyadó lázadozást felkorbácsolt Murena esete; nyugtalanul hánykolódott ágyában, lámpát gyújtott, föl-alá járt kis szobájában, kéziratai közt turkált, és amikor kezébe akadt Murenához írt régi verse az arany középútról, fájdalmasan érezte, hogy a költészetnek milyen kevés a hatalma az emberi szenvedélyeken. Lám, hogy óvta, figyelmeztette ezt a remek embert, hogy nem kell ugyan gyáván a part mellé lapulnia hajójával, de nem is szabad könnyelműen nekivágni a viharos tengernek. Jó az arany középút: az edzett férfilélek remél a balsorsban, nem bizakodik el a szerencséjében, hiszen Jupiter elkergeti a tornyosuló fellegeket, s ha most borús is az ég, nem lesz ez mindig így! Kétségeidben és vergődéseidben légy bátor és erős, s ha túlságosan kedvező szelek hajtják hajódat, bölcsen vond be dagadó vitorláidat! Hát hiába volt minden intelem, hiába tűrte a szenvedélyes ember kifakadásait, ó, pedig ha nem a józan eszére hallgat, szíve szerint, Brutus katonája, már régen kezet fogott volna az összeesküvőkkel! De akkor is azt mondta, amit most: Békesség! Békesség! Elég volt a vérből, a harcból, a viharokból, jöjjön az építés, az összefogás, a munka korszaka, az új aranykor.

Szívből sajnálta szenvedélyes és hajthatatlan barátját, akinek nem volt más bűne, mint az, hogy köztársasági akart lenni akkor, mikor az idő már összemorzsolt minden köztársasági gondolatot. Brutus katonája akart lenni akkor, mikor Brutus eszményeit már kisajátította az új uralom, meg akarta állítani az idő szekerét akkor, mikor ez a szekér már messze viharzott, és fent száguldott valahol a csillagokban. "Nyugodjál békességben" - mondta neki azon az emlékezetes lakomán. "Ó, dehogy nyugszom - gondolta a költő -, ha sejtenéd, Murena, mit szenvedek miattad!"

Hosszú hetekig mintha szélcsend lett volna, már-már azt hitte a közvélemény, hogy az egész összeesküvés ügye elposványosodott. Csak kevesen tudták, hogy a vizsgálat erélyesen folyt tovább. Az volt benne a legszomorúbb, hogy a vizsgálat vezetésével a császár éppen egyik legkedvesebb közös barátjukat, Sestiust, a helyettes konzult bízta meg. Milyen tragikus: a mindig jókedvű, aranyos kedélyű Sestiusnak kell keményen eljárnia közös jó barátjuk, a mindig vidám Murena ellen. Eszébe jutott a költőnek a régi tavaszi vers, amelyet Sestiushoz intézett, és azon a régi-régi kedves Faunus-ünnepen olvasott fel a kristályvizű forrás mellett Cervius szomszédnak meg a kis Cinarának. Ó, a drága kis Cinara! Hogy felfénylett a szeme, hogy kigyúlt az arca, amint dobogó szívvel hallgatta a szavak édes játékát, a ritmusok tavaszi lüktetését. Ó, édes órák, régi boldog napok, sugárzó tavaszok és ifjú szerelmek! Ó, hogy elhalványodnak a legszebb régi mosolyok is!

Hetekig hallgatott a politika, nem is bontották fel az újságot, nagyobb gondjuk volt, mint a szenátus szalmacséplését figyelni. Murena sorsa, ebben a látszólagos nyugalomban, egyelőre nem aggasztotta őket: jámbor lelkek, ők bíztak Maecenas és Proculeius közbelépésében. Nagyobb gondjuk volt az, hogy Vergilius végre bevallotta barátjának merész elhatározását: Athénba akar menni, hogy a görög szellem tiszta légkörében végrehajtsa Aeneisén az utolsó simításokat. Horatius őszintén féltette drága barátját: negyvenhét éves volt ekkor Vergilius, de olyan önállótlan, majdnem gyámoltalan, hogy komolyan aggódott miatta. Mi lesz ezzel a nagy gyermekkel, ha nincsenek mellette barátai, hogy vigyázzanak rá? Ez a sápadt arcú, szikár fekete ember nem is test már, csupa lélek, s félős, hogy ennek a nagy léleknek lobogó tüze elemészti a törékeny testet. Ha egy pillanatra elhallgattak aggodalmai Vergilius rajongó lelkesedésének láttára, mégis örült, hogy barátja befejezheti azt a nagy művet, amelynél különbet a latin szellem még nem alkotott. Ovidiust utálta, de tapsolt annak a versének, amelyben a készülő Aeneisről úgy beszélt, hogy most minden görög és római író áhítatosan figyeljen, és álljon félre, mert az Iliásznál is nagyobb remekmű születik. Amennyire fájt, hogy meg kell válnia lelkének jobbik felétől, a fiatalkori jó baráttól, annyira örült, hogy a nagyszerű eposz nemsokára a tökéletesség fényében fog bevonulni a római irodalom legragyogóbb büszkeségei közé. Csak az nem tetszett neki, hogy Vergilius olyan kegyetlen kritikusa önmagának: elégedetlen volt a művel, és sokszor elkeseredetten beszélt az alkotás elé tornyosuló roppant nehézségekről. Egyszer meg éppen azt mondta, hogy legszívesebben tűzre vetné az egészet.

- Ne káromold Apollót! - pattant fel Horatius. - Vagy azt akarod, hogy szembe dicsérjelek?

- Nem, nem - tiltakozott Vergilius. - De sokszor igazán kétségbe kell esnem. Jobban meg kellett volna gondolnom, mielőtt ekkora feladatra vállalkoztam volna. Nem vagyok Atlas, hogy ekkora világot emeljek a vállaimon.

- Meglátod, milyen izmos szárnyaid nőnek majd Athénban! - lelkendezett Horatius. - Majd meglátod.

- Gyere csak velem - szólalt meg Lyde, és kézen fogta Vergiliust, aki elpirult a lány érintésére -, mutatok valamit.

Bevezette a nagy ebédlőbe, egészen a sarokba, s rámutatott a nemes ívű hatalmas amforára, amely az ablak mellett állt.

Az amfora vörös alapján fekete alakok lebegtek a vonalak könnyű ritmusában.

- Nézd - mondta Lyde -, ez az én legdrágább athéni emlékem, ilyen vázákat már nem gyártanak, ez is valóságos régiség. Megismered a fekete alakok hullámzásában Amor és Psyche történetét? Szereted a szimbólumokat? Hát én úgy érzem, hogy ez a Psyche, ez a legszebb földi lélek a te örökké nyugtalan, örökké földöntúli szépségekre sóvárgó lelkedet jelképezi. Befelé élsz, nem is látod a világot, idegen tőled minden földi érzés, szemed olümposzi szépségek felé révedez szomjasan, és ahogy Psyche eljutott egyszer az istenek fényességébe, úgy fog a te homlokodra is megváltó csókot lehelni Jupiter az egyetlen, a csodatévő Athén örök ragyogásában.

- Milyen szépen beszélsz - mondta halkan Vergilius -, költő vagy, te lány.

- Mindenki költő, aki megérti az elmúlhatatlan szépségeket - felelte Lyde csöndesen.

A tél is elmúlt, megint március nevetett a dombok felett, a költő és a lány sokat jártak kint a rétek friss zöldjében, kökörcsinek kacagtak a lábuk alatt. Lyde dús fekete haja hullámosan lobogott a könnyű szélben. Fáradtan és mámorosan értek haza mindennap ezekből a reggeli sétákból, és kis pihenő után elkezdték a komoly munkát. Ilyenkor ott hevert a lábuknál Ursus is, fáradtan a reggeli hajkurászástól kint a mezőkön, ahol nyulakat és mezei pockokat kergetett fiatalos szenvedéllyel. Mikor hazaértek, a derék Ursus egyenesen a konyhába ment, ahol Pullia néni jóvoltából mindig akadt számára egy-két finom falat. Mikor jóllakott, elégedetten vinnyogott, hálásan csóválta a farkát, s ment a szobába, ahol Lyde és Horatius már tornyos papirosfelhőkben dolgozott a lírai versek kötetének összeállításán.

Ez is Lyde eszméje volt. A költőnek eszébe sem jutott volna, hogy lírai verseit kiadja: Lyde figyelmeztette rá, hogy már több mint nyolcvan verse van együtt, s ideje a közönség elé lépni ezzel a gyűjteménnyel, hogy ne egyes közkézen forgó versek, hanem az egész kötet alapján ismerje meg az irodalmi közvélemény az új latin lírának ezt a kivételes és ritka kivirágzását. A költő szinte tanácstalanul állt a vershalmaz előtt: Lyde világos tekintete, finom ízlése és biztos keze kellett hozzá, hogy a versekben rendet teremtsen.

Mikor este magára maradt ebben a hangulatban, egyszerre valami soha nem érzett forróság öntötte el egész testét, hirtelen önkívületbe szédült, távoli muzsika zsongott meg lelkében, pezsegve futott végig a vérerein, nem is tudta, mikor nyúlt a tollért, s mikor vetette papirosra a szenvedély lázában a sorokat, amelyekben az érett költő elhivatottságának hangján megjósolta halhatatlanságát. Régi üveges lámpájának pislákoló fényénél csak homályosan látta a szavakat: "Exegi monumentum..." - ismeretlen erők hajtották a kezét, halántéka lüktetett, szíve hangosan vert, egyetlen iramban született meg a vers, és mikor fölkelt az asztaltól, egyszerre megkönnyebbült, az izgalom feloldódott, frissnek és ruganyosnak érezte magát, és csak akkor döbbent rá: mit írt, mikor felvette a papirost, és hangosan kezdte olvasni a költői jóslatot.

Mikor Lyde reggel elolvasta a verset, csak ennyit mondott:

- Ezt akartam.

Áradó szívvel érezte a költő is, hogy mindent ennek a lánynak köszönhetett; nélküle talán elmerült volna a fásult magányosságban, a céltalan bánkódásban, elmúlt szépségek után, a hajthatatlan és idejétmúlt forradalmiságban, az epódoszok csipkelődéseiben és a szatírák bohóckodásaiban. Ez a lány csiholta ki belőle a lírát, ez lendítette a költészet isteni magasságaiba, az ő titkos mosolya, furcsa tüzekben villanó szeme, sugárzó görög lelke tanította meg a dalra, a dal olyan szépségeire, amilyenek még sohasem fénylettek fel latin költő lantján.

És már nem is csodálkozott, mikor Lyde kijelentette:

- Ez lesz a harmadik könyv harmincadik verse, ezzel zárjuk a gyűjteményt. Hadd lássák az emberek: magad is tudod, ki vagy.

- De ez olyan lesz - próbált ellenkezni Horatius -, mintha azt mondanám, hogy ezzel be is fejeztem a lírai költészetet.

- Mi baj van abban? - kérdezte Lyde halkan. - Vannak szépségek, amik után szebb nem következhetik?

Azon sem lepődött meg a költő, mikor egy szép tavaszi napon előállt a kocsi, és Lyde beszólt hozzá:

- Indulunk, öregúr! Szedd a sátorfádat!

- Hova? - csodálkozott Horatius.

- Rómába. Visszük a kéziratot Sosiusékhoz - nevetett Lyde, és gyorsan kituszkolta a szobából a költőt.

A kocsin már minden poggyász ott volt, Ménász már a bakon ült, mellette Diomédész. Ők is fölkapaszkodtak, s már vágtatott is velük a két fürge ló a Digentia völgyében, Varia felé.

Mikor három nap múlva visszaindultak, magukkal vitték Vergiliust is, mert Horatius ragaszkodott hozzá, hogy barátja náluk töltse az utolsó napokat elutazása előtt. Nagyon féltette Vergiliust, és ezért rávette, hogy az ő új utazókocsiján tegye meg az utat Nápolyig, ahol tengerre akart szállni. Gyögyörű volt ez a hét odakint falun, a friss tavaszban, Lyde és Pullia néni kedveskedéseiben: Vergilius szinte megerősödött. Horatius még azt is kikötötte, hogy maga is elkíséri barátját a kikötőig. Nem is volt túlságosan nagy áldozat, hiszen az utat a legnagyobb kényelemben tehették meg: kevés embernek volt olyan utazókocsija, mint Horatiusnak. Sohasem szerette az előkelősködést, a divatot, de ezt az egy fényűzést megengedte magának, különösen azért, mert újabban a reumája egyre jobban kínozta, és attól félt, hogy egyszer valamelyik éjjeli útján meg talál hűlni. Mióta ebben a kocsiban utazgatott Tiburba meg Rómába, csakugyan könnyebben bírta az utazást. Mert ez a kocsi valami csodaalkotmány volt.

- Annál kellemesebben fogsz utazni benne - magyarázta Vergiliusnak -, mert névrokonod gyártotta: Vergilius, a bútorkészítő. Mert ez nem is kocsi már, hanem valóságos bútorozott szoba. Ide nézz: a két ülést kihúzom, ágy lesz belőlük; befüggönyzöm a fedelét: szoba; fölcsapom ezt a táblát: asztal, kockázhatunk rajta, vagy akár verset is írhatunk, azonfelül pedig enni is kényelmesebb így, asztalon. Úgy érzed magad benne, mintha otthon volnál. Nézd csak meg a fő büszkeségemet, ezt az útmérőt, Vitruvius találmánya. Nézd csak: a kerékről befelé nyúlik egy kis pálcika, ez minden forgásnál egyet fordít a kocsi fenekére szerelt fogaskeréken, ez megint másik fogaskerékbe kapaszkodik, s így egymás után négy vízszintes és függőleges fogaskerék hajtja azt a tengelyt, amelynek a végében a mutató egy számlapon továbbforog, s mutatja a megtett mérföldek számát; egyúttal minden mérföldnél kinyit egy dobot, s ebből egy golyó esik bele ebbe a négyszögletes ládába, itt a kocsi fenekén, így hallani is lehet a mérföldek múlását, és egyúttal ellenőrizni a számlapot. Mit szólsz hozzá.? Nem nagyszerű?

- Hallatlan, hogy mit ki nem eszeinek ezek a mérnökök - csodálkozott Vergilius. - Ezt a kort igazán a modern technika századának nevezhetjük.

- Nem voltál még az Ízisz-templomban? Nem láttad a szenteltvíz-automatát? Látszik, hogy mindig otthon ülsz. Na, majd ha visszajössz, elviszlek egyszer - fogadkozott Horatius. - Az ember bedob a ládába egy rézpénzt, a pénzdarab bent lenyom egy lapátot, az kinyitja a szelepet, és kiereszt egy tenyérre való vizet, aztán lecsúszik a lapátról, mire a szelep megint bezárul. Remek.

- Ejnye - csóválta a fejét Vergilius -, még megérjük, hogy a süteményt is automaták fogják árusítani - és elmosolyodott.

A háromnapos út úgy repült el, mint a pillanat; észre sem vették, és máris Nápolyban voltak. A nyüzsgő kikötőben már ott himbálódzott a Galatea, a gyönyörű luxushajó, amellyel Vergilius is utazni fog. Horatius barátjával felment a hajóra, kicsomagolta holmiját, a kapitánynak lelkére kötötte, hogy vigyázzon Vergiliusra, s aztán érzékenyen elbúcsúzott barátjától. Búcsúzáskor összehajtogatott papiroslapot nyomott a kezébe:

- Ezt csak akkor szabad felbontanod, mikor már elindult a hajó, érted?

Vergilius megígérte, de alig várta a pillanatot, hogy kiérjenek az öbölből. Horatius egy darabig még integetett utána a partról, aztán a hajó nagyot kanyarodott Surrentum irányában, s egyszerre eltűnt a nápolyi part. Vergilius lement a kabinjába, és elolvasta a búcsúverset, amelyet barátja útravalóul adott. Olvasta, olvasta a költő, s egyszerre csak azon vette észre magát, hogy a szeméből könnyek szivárognak. Csak ő tudta, s legalábbis ő tudta legjobban, hogy Horatiusnak látszólagos ridegsége és keménysége mögött a legmelegebb szív dobog. Valami furcsa sejtelem kezdte kínozni: még alig vált el a barátjától, s máris szeretett volna újra vele lenni, s egyszerre feketén rázuhant a szörnyű sejtés, hogy nem fogja látni többé soha. Úgy elmerült ebben a bánatjátékban, hogy a kapitánynak kellett érte jönnie, mikor a vacsora már javában folyt, s a költő nem mutatkozott.

Horatius is napokig nyugtalanul járt-kelt otthon, megint érezni kezdte mindenféle nyavalyáját; mindig így volt: ha valami felzaklatta a lelkét, mindjárt a teste felelt rá. De Lyde hangja, mosolya, simogatása, gondossága hamarosan helyrezökkentette lelki és testi egyensúlyát. De segített ebben a munka is: hetenkint százával jöttek az új könyv példányai Sosiuséktól, és bizony a korrektúra őt is, Lydét is hosszú időre lefoglalta, nem ért rá a maga bajával törődni. Vagy talán nem is volt baja ebben az időben, hiszen Epikurosz úgy tanította, hogy amit elfelejtettünk, az megszűnt, meghalt, nincs.

Sosiusék anagnostája, Pollio, pompás munkát végzett, alig akadt hiba a példányokban. Mégis gondosan át kellett olvasni valamennyit, különösen azokat, amelyeket tiszteletpéldányoknak szánt. Bizony, már jól benne jártak a nyárban, mikor az első példányok megjelentek Sosiusék kirakatában. A város meglehetősen üres volt, de az élelmes kiadók gondoskodtak róla, hogy a példányok eljussanak a divatos fürdőhelyekre, Baiaebe, Surrentumba, Ostiába, ahol a római előkelő társaság nyaralt.

- Róma nincs itthon, de mi utánamegyünk - mondta az ifjabbik Sosius, és elégedetten dörzsölte kezeit, mert csak a fürdőhelyeken háromszáz példány fogyott a kötetből.

De magában a városban is hatalmas szenzáció volt a lírai versek megjelenése. Ezt nyilván meg lehetett állapítani abból, hogy az Acta Diurna külön cikkben méltatta a kötetet. Ovidiusék, a fiatal óriások, azt harsogták ugyan az írók egyesületében, hogy Rabirius cikkét felsőbb helyről sugalmazták, de erre a kis Rabirius olyan gorombasággal felelt, hogy a nagyhangú ifjak rögtön elhallgattak. Murena, aki éppen az egyik sarokban kockázott Sestiusszal - ritkán járt az egyesületbe, szívesebben üldögélt mostanában a germán kocsmában, megszámlálhatatlan korsó sörök mellett -, az asztalra csapott, és úgy vágta oda a kritikusoknak:

- A léha szerelmes versek írói pedig fogják be a szájukat!

A nyár végén Horatius maga vitte el a tiszteletpéldányt Maecenasnak, akit bizony rossz állapotban talált. A nagyúr fáradt közönybe süllyedt megint, Terentia nem volt a városban, elkísérte a császárt Lanuviumba. Maecenas egészen összetört, ha nem láthatta az asszonyt. Ez a cinikus és mindig fölényes nagyúr, aki eddig nevette az életet, a szerelmet, az ambíciót, most betege volt az élete egyetlen nagy és elhibázott érzésének: sápadozott, fogyott, kedélytelen volt és ingerlékeny, máskor meg napokig nem szólt senkihez, üveges tekintettel bámult maga elé, nem nyúlt ételhez-italhoz, és Aquila egyszer azon kapta, hogy csöndesen sírdogált.

Mikor Horatiust meglátta, egyszerre földerült az arca; megölelte, szorongatta, csókolta, belecsimpaszkodott, és szinte könyörgött neki, hogy maradjon nála. Horatius megindultan adta át neki a tiszteletpéldányt: Maecenasnak meglepetés volt a versek megjelenése, hiszen nem tudott semmiről, ami a világban történt, nem érdekelte semmi Terentián kívül. Még nagyobb meglepetés volt számára, hogy mindjárt az első vers élén a maga nevét pillantotta meg: annyit jelentett ez, hogy a költő neki ajánlja a kötetet. Most megelevenedett, könnyes szemmel köszönte meg Horatiusnak barátságát és ragaszkodását, mohón szorongatta a könyvet, ki nem adta a kezéből, és most már még kevésbé engedte el a költőt. Horatius őszintén szerette nagy barátját, de most szinte tűkön ült: éppen a dicsőségnek ebben a mámorában vágyott legjobban a magányosságba, Lyde mellé.

Csak éppen annyi időre engedte el maga mellől Maecenas, hogy felvihette az Augustusnak szánt példányt a palotába. Vinnius Asina, a császár egyik titkára vette át a példányt, hogy a hivatalos postával együtt elvigye Lanuviumba, ahol a császár szicíliai és keleti útja előtt gyógyíttatta magát, részben az orvosokkal, részben Terentiával. Horatius azzal viszonozta Vinnius készségét, hogy verses költői levelet írt hozzá, amelyben lelkére kötötte, hogy épségben adja át a könyvet Augustusnak.

Egy hét múlva a császár levélben köszönte meg a költő ajándékát. Úgy látszik, javult az állapota, mert igen kedélyes hangon írta meg a levelet. Az udvarias köszönő szavak után így folytatta: "Rettenetes nagy könyv ez, barátom. Attól tartok, nemsokára nagyobbak lesznek a könyveid, mint te magad. Kicsi vagy ugyan, de pocakod tekintélyes, és nem tudom, nem volna-e jobb, ha a könyveidet pohos kancsó formájában adnád ki, hogy jobban hasonlítsanak rád." De a levél végén megint komolyra fordította a szót, és újból megköszönte a költőnek a római ódákat és az új korszak céljainak szolgálatában írt verseket. Horatius boldogan sietett haza: Lyde után ez a levél volt legnagyobb öröme.

Maecenas szinte kétségbeesetten tartóztatta, de a költő még a legdrágább és legjobb barát szívénél is jobban vágyott a falu magányosságába. Maecenas duzzogott, és Horatiust őszintén bántotta, hogy kissé hidegen búcsúzott el tőle; de nem maradhatott, hívta a sabinumi nyár, a Digentia napjának aranytüze.

Soha ilyen szépen nem mosolygott még az aranyos ősz az usticai dombokon, soha ilyen zavartalan boldogság nem volt még az életük: Lyde sugárzott, Horatius pihent a boldog lány ragyogásában, és minél többet gondolkozott az utolsó évek alkotásának lázain, a lírai versek páratlan sikerén, annál mélyebben érezte, hogy mindent ennek a lánynak köszönhet. Egész ősze olyan volt, mint egyetlen hálaadás. Úgy megtelt a szíve, hogy dolgozni sem tudott; egész napját Lydével töltötte, vele járta a dombokat, az erdőket, a Digentia enciános, sisakvirágos partjait, s kitharája mellett órákig tudott hallgatni, teli tüdővel szívta magába a lány hangját, távoli görög hazájából hozott dalait.

Ha Lyde énekelt, Pullia néni nem zsörtölődött Fanniával, békésen ült a szövőszék mellett, még az ollót is halkan vette kezébe, mikor el akart vágni egy-egy fonalat, és haragosan nézett Fanniára, mikor a fiatalasszony a kelleténél hangosabban ropogtatta fogai közt a dióbelet, amely munka közben is ott púposodott előttük a vörös agyagtálban.

Csöndes és békés esték voltak ezek a falusi házban, és talán az egész tél ebben az eseménytelenségben múlt volna el, ha az Acta Diurna meg nem zavarja ezt az idillt egy-egy fekete hírrel. Novemberben rémülten olvasták, hogy meghalt Aelius Lamia öccse, az egyetlen ember, akihez jó barátjuk egész szívével ragaszkodott. Ez a gyászos esemény megint kizökkentette őket egy hétre a falusi csendből: be kellett menni Rómába. És mint már ilyenkor történni szokott, az egy hétből két hét lett, Lamia nem engedte őket. Maecenas is könyörgött, hogy maradjanak még. Közben Baviustól levél jött, és a régi hű szolga, Horatius legnagyobb meglepetésére, azzal a kéréssel fordult urához, hogy ő is hadd mehessen be kis időre a városba.

Furcsa volt ez a kívánság attól az embertől, aki odakint a tanyán megtalálta élete tökéletes boldogságát. Mióta kint laktak, és Bavius vezette a gazdaságot, soha nem jutott még ilyesmi az eszébe. Horatius félreértette a hű szolga kívánságát, azt hitte, hogy új élményeket akar, fővárosi mozgalmas és színes életet, és levélben válaszolt neki: lelkére kötötte, hogy a világért ne mozduljon ki a falusi békességből, mert a városi élvezetek nagyon csalékonyak, megmérgezik az ember lelkét, s az igazi boldogságot csak odakint fogja megtalálni. Szegény Bavius csodálkozva olvasta ezt a levelet, hiszen nem élvezni akart ő a városban, hanem gazdájára vigyázni: aggasztotta, hogy Horatius az utóbbi időben sokat panaszkodik mindenféle nyavalya miatt, s úgy gondolta, hogy ha ő mellette van, a költő rendszeresebben fog élni, kevesebbet éjszakázik, és főképpen hamarább otthagyja a nagyvárost. Kicsit fájt neki, hogy gazdája, aki mindig olyan jó volt hozzá, most nem értette meg.

Lyde sem gondolt arra, hogy a negyvenkét éves költőre különösebben vigyázni kellene, és végképpen nem jutott eszébe, hogy a fiatalkori háborús évek fáradalmai most kezdik aláásni a költő egészségét. Még Bavius levele sem ejtette gondolkodóba: inkább örült, hogy Horatius új műfajhoz nyúlt, a költői levélhez, amelyben első kísérlete a Vinnius Asinához írt kísérőlevél volt.

- Látod - mondta a költőnek -, milyen jó a líra izgalmai után a levélforma hűvös nyugalma. És látod-e már, hogy kezded magadtól is megtalálni azokat a műfajokat, amelyekhez előtted még nem mert nyúlni római költő? Hát mégsem jöttem hiába az életedbe.

- Nélküled semmi sem lett volna belőlem - simogatta meg Horatius a lány arcát.

- Más lett volna - javította ki Lyde. - De így jobb.

- Nekem - mondta a költő.

- Nekem - pattogta a lány.

De már ködök ereszkedtek a városra, a költő köhögni kezdett, és Lamia ide, Maecenas oda, egy tejfehér reggelen Lyde kiadta a parancsot Diomédésznek, hogy csomagoljon. Mire Tiburba értek, már sütött a nap, és nem állhatták meg, hogy ott ne maradjanak néhány órára; Tiburban ebédeltek, és csak estére értek ki Usticába.

- Na, most aztán - mondta Horatius megkönnyebbülten, mikor otthon kényelembe helyezkedett - ki nem mozdulok innét, ha teknősbékák potyognak is az égből!

Kleopátra mintha érezte volna, hogy az ő nemes fajtájáról van szó, lomhán becammogott a szobába, fölnézett Lydére, aztán behúzta a nyakát, és letelepedett az asztal alatt. Ursus, mint rendesen, most is ráfeküdt a domború páncéljára.

Milyen jók voltak ezek az unalmas téli esték! A központi fűtés langyos meleget árasztott az atriumban, a háromágú csillár éppen elég világosságot adott ahhoz, hogy lássák az ostromjáték kockáit, és izgatottan tologassák ide-oda a csontból faragott figurákat. Lyde szenvedélyesen szerette ezt az ostáblajátékot, s a kedvéért a költő is annyira belemelegedett, hogy már semmi más nem tudta gyógyítani a fáradtságát, ha túlságosan sokat dolgozott. Mostanában ugyan pihentek a könyvek, pihent a tolla is, de az elmúlt hónapok feszültsége után jó is volt kikapcsolódni minden szellemi munkából, és csak a pihenésnek élni. Meg is látszott rajta: testi állapota ezekben a téli hónapokban jelentékenyen javult. Csak egy baj volt: a pocakja veszedelmesen kezdett domborodni.

- Lyde - mondta egyszer a lánynak -, én már szégyellem, hogy ekkora hordót tolok magam előtt. Már Augustus is gúnyolódott rajtam.

- Hallod-e - pattogott Lyde -, kinek akarsz tetszeni? Kifogásoltam én már valaha ezt a kis gömbölyűséget? Azt hiszed, e nélkül szebb volnál? Csúnya vagy, na, nem lehet rajtad segíteni.

- És mégis szeretsz? - mosolygott most már a költő is.

- Most pedig azért se mondom! - csattant Lyde hangja. - Mondtam én valaha, hogy Adónisz vagy? Jaj, de csúnya, mikor az okos emberek buták!

- Buta is vagyok, csúnya is vagyok - sóhajtott Horatius. - Na, dicsérem az ízlésedet.

- Abba pedig nem engedek beleszólni! - csapott Lyde az asztalra.

December tizedike táján megint szenzációt hozott az újság: megkezdődött Fannius Caepio és Murena felségárulási pere. Napról napra fojtott izgalommal kísérték a tárgyalás menetét; maga a praetor elnökölt, és már az elején látszott, hogy őexcellenciája nem valami jóindulattal viseltetik a vádlottak iránt; mindenki tudta, hogy szigorú utasítást kapott a császártól, aki jónak látta távozni Rómából a tárgyalás idejére. A vádat maga Tiberius Nero császári herceg képviselte, s ebből is látszott, hogy a vádlottak sorsa meg van pecsételve. A tárgyaláson derült ki, hogy a feljelentő Castricius volt, az udvar egyik legelvetemültebb besúgója. Murena önérzetesen védekezett, és a közvélemény meggyőződhetett róla, hogy nem volt komoly része az összeesküvésben; Fannius inkább azért sodorta bele, hogy baj esetén vele és előkelő összeköttetéseivel takaródzhassék; kiderült, hogy nem is avatta be minden tervébe. Fannius Caepio védőbeszéde igen ügyes és hatásos volt: minden harmadik mondatában Brutus szellemét idézte, és húsz évvel ezelőtt bizonyára nagy sikere lett volna. De ma? Brutus ma már fogalom volt, Augustus nem egy hű hívének a házában ott volt a szobra, a politikai életben éppúgy, mint az iskolában, úgy beszéltek róla, mint Róma büszkeségéről, a szabadság hőséről, akinek Róma a mostani aranykort köszönheti, és mindenki természetesnek találta, hogy Mediolanum városa a főterén állíttatta fel a szabadság nagy vértanújának szobrát. Kit lehetett ma már forradalmi tűzbe lovalni Brutus nevével? Fannius Caepio azonban fanatikus volt, szinte légüres térben élt, mintha az utóbbi húsz év alatt semmi sem történt volna: azt hitte, hogy ott lehet folytatni a politikát, ahol Brutus abbahagyta. Fannius valamikor Caesar bizalmas embere volt, vele vérzett Philippinél, később proskribálták, aztán amnesztiát kapott, de a rendőrség ismerte szenvedélyes és fanatikus természetét, és állandóan megfigyelés alatt tartotta. A tárgyaláson derült ki, hogy meg akarták ölni Augustust. Maga Murena borzadt el legjobban, mikor ezt meghallotta.

Hiába volt minden: Tiberius Nero, aki ezúttal először szerepelt nyilvános tárgyaláson, oly szenvedéllyel beszélt, oly meggyőzőn ecsetelte a polgárháború borzalmait a békéhez szokott esküdtek előtt, hogy azok egy csapásra akarták levágni a hidra fejét: az összeesküvőket kivétel nélkül halálra ítélték. A borzalom moraja futott végig a Curia oszlopos nagytermén, mikor az ítélet elhangzott. Murena megtántorodott, aztán megemberelte magát, kiegyenesedett, és emelt fővel távozott a teremből, ezúttal a börtönőrök közt, a többiekkel együtt, egyenesen a Carcer Mamertinusba. Egyetlen reménysége volt, hogy a császár - neki - megkegyelmez.

Maecenast is megdöbbentette az ítélet, amely - érezte - félig-meddig neki is szól. Murena fejét a császár aranytálon szolgálja fel Terentiának - gondolta magában. Hirtelen felrázta ez a borzalmas ítélet a fásult közönyből, azonnal üzent Proculeiusért, befogatott, és lóhalálában vágtatott Tarracinába, ahol a császár állítólag fontos államügyekben tárgyalt. Elhatározta, hogy meg fog alázkodni előtte, s ha kell, Terentia előtt is, de minderre nem került sor. A császár kedvesen fogadta, de valahányszor a két közbenjáró Murenáról akart beszélni, mindig másra terelte a szót. Mikor végre sikerült Maecenasnak kimondania a kegyelmet kérő mondatot, Augustus türelmetlen kézmozdulattal fojtotta belé a szót, és szinte rikácsolt a hangja, mikor oda vágta:

- Azt akarod, hogy magam hizlaljam a gyilkosaimat?

Ezzel vége volt mindennek. Még az a csúfság is megesett a nagyúrral, hogy Terentia nem fogadta. Halálos elkeseredéssel ment vissza Rómába, és keservesen vádolta magát, hogy ő az oka Murena szerencsétlenségének: mért volt csak egy pillanatig is bizalmas Terentiához? Proculeius dühösen rázta az öklét, és már az előcsarnokban kirobbant belőle az elkeseredés:

- Most igazán kedvem volna leszúrni ezt a zsarnokot!

Maecenas ijedten rántotta meg a tógáját:

- Jupiterre, ne rohanj a vesztedbe! Még a falnak is füle van.

Harmadnap kivégezték az összeesküvőket.

Róma népe az utolsó pillanatig abban reménykedett, hogy Murena kegyelmet kap. Ezt a nagyurat közvetlen modoráért, közmondásos jó kedélyéért, jó szívéért mindenki szerette. Mikor a feje lehullt, fenyegető moraj futott végig a közönség sorain, és a legionáriusok lándzsái keményen dolgoztak, hogy a zúgolódást lecsillapítsák. Végül is vágtató lovasság oszlatta szét a félelmetesen zúgó tömeget.

Horatius nyugalmát is fölkavarta ez a szörnyű esemény. Hetekig alig tért magához, és már javában folytak a Saturnalia bolondos ünnepségei, s ő alig vett tudomást valamiről. Lydének minden erejére és művészetére szüksége volt, hogy lelket öntsön belé. Megint föltámadtak régi kétségei, megint kísértette Brutus szelleme, fölkeltek a régi árnyak sírjaikból, és keserű vádak mérgezték a költő lelkét. Ezerszer is fölvetette magában a kérdést: mit tett? Mit kellett volna tennie? Ki az eszménye: Brutus-e, a szabadság hőse, vagy Augustus, a béke fejedelme? Lyde, mikor látta kétségbeesését, maga mellé ültette, és halkan, zengzetesen felolvasta neki a római ódák egy-egy strófáját. A költőt végül is a maga versei nyugtatták meg.

Miközben Rómában napirendre tértek a véres ítélet fölött, már a Saturnalia farsangos jókedve harsogott az utcákon. A vér vörös sikoltását elnyomta a bor, a dal, a muzsika, a csók, a mámor harsány ujjongása. De a kevesek, a jobbak, még a császár leghívebb hívei is lehorgasztott fejjel jártak ezekben a napokban, s mint titkos összeesküvők, kisebb társaságokba verődtek, hol Hyginus könyvtárában, hol a Sosiusok emeleti szobájában, hol Pollio múzeumában. Az egyik ilyen összejövetelen Maecenas is ott volt: sehogy sem találta otthon a helyét, szelepet kellett nyitnia feneketlen elkeseredésének. Pollio múzeumában ültek, a téli nap hideg fénye közömbösen csillant meg a görög márványszobrok fehérségén, Maecenas éppen egy remekül illusztrált Homérosz-kötetben lapozgatott, amikor Pollio éles hangja ütötte meg a fülét:

- Én becsületes híve vagyok, de ami sok, az sok. Valóságos hisztéria ez a gyilkolás. Mit reszket az életéért? Ábrándozóktól fél?

- Látszik, hogy nem igazi katona - szólt közbe Messalla. - Ha nem másokkal viseltette volna a háborúit, hanem maga ment volna a tűzbe, nem reszketne úgy a haláltól.

- Ez így van - jegyezte meg Agrippa mély meggyőződéssel.

- Én megmondtam a szemébe Actium előtt, hogy nem megyek vele - kezdte megint Pollio. - Megmondtam, hogy Antoniust különb embernek tartom nála, s az a véleményem, hogy bármi áron is meg kell nyerni a római ügynek. Nem akarta. "Egyikünk fölösleges" - mondta akkor. "Nem gondolod, hogy Antoniusra szükségünk van?" - kérdeztem én ártatlanul. Azóta úgy megbecsül, hogy szinte már röstellem.

- Könnyű neki, ő maradt felül - vágott a szavába Sestius. - A nagylelkűség a zsarnokok alibije.

- Nekem pedig nem bocsátja meg, hogy mikor egyszer fél óráig egyfolytában halálos ítéleteket írt alá, odaszóltam neki: "Hagyd abba már, hóhér!" Ezért most döfött belém.

Sestius, hogy ne bántsa Maecenas érzékenységét, halkan odasúgta a szomszédjának, Messallának:

- Erre viszont azt mondhatom, hogy a szerelem a zsarnokok Achilles-sarka. Jaj annak, aki rátapos.

- Az egyik keze véres, a másikkal humoros levelet írt Horatiusnak - jegyezte meg Maecenas. - Olvastátok? Rabirius megszerezte a másolatát a kabinetirodától, és közölte az újságban.

- Olvastam - szólalt meg Pollio. - Hát nem valami szellemes, azonban annyit ki lehet olvasni belőle, hogy mégiscsak a költők a legigazibb hívei. Azt mondom, hogy nélkülük nem volna ott, ahol van. Vergilius és Horatius alapozta meg igazán Augustus császárságát.

- Nem a császárságért tették - ellenkezett Maecenas -, hanem Rómáért.

- Meg is látszik rajtuk - csapott le Pollio, aki Catullusra esküdött, a szerelem, a szenvedély, a tréfa és a fájdalom lírikusára, az úgynevezett újrómai költői iskola friss hangú, színes és bátor egyéniségeire, és sohasem tudta igazán élvezni a bölcs, kiegyensúlyozott és régi szabású Horatiust. - Látjátok, mióta nincs Catullus, hallgat a római líra, csak most ébredezik megint, amióta Ovidius édes verseiben gyönyörködhetünk. Hozzá képest milyen száraz és keserű ez a Horatius! Megvallom, nem tudtam végigolvasni az új könyvét.

- Horatius nem száraz és keserű - tiltakozott Verrius Flaccus. - Van benne humor és szív.

- Az optimizmus költője - szólalt meg Messalla -, naiv nagy gyerek, beteg és boldogtalan.

- Igazad van - helyeselt Maecenas -, csak éppen nem hinném, hogy boldogtalan.

Úgy hangzott, mintha ezt mondta volna: csak én vagyok boldogtalan.

- Olvastátok Ovidius könyvét, az Amorest? - makacskodott Pollio az ő költőjével. - Egy hét alatt ezer példány fogyott belőle. Ebből látszik, mi kell Rómának, mire szomjas a közönség. Ez a költészet: mulatságos, szórakoztató, kicsit borsos, de mindig csillogó líra, nem pedig filozófia.

- Ovidius a népnek tetszik, Horatius a kiválasztottaknak. Már megbocsáss, Pollio, így kell mondanom, ha megharagszol is - szólalt meg a mindig nyugodt Hyginus. - Valljuk csak meg: Horatiusnak minden verse cselekedet.

- És ne felejtsétek el - vágott a vitába Messalla -, hogy csupa új műfajt hozott, és mindegyiket tökéletes latin formában. Talán ez is ér annyit, mint annak a fűzfapoétának a léha költészete.

- Kegyelmes uram - fordult most Pollióhoz az idősebbik Sosius, aki eddig nem szólt bele a vitába -, igaz, hogy Ovidiusból az első héten ezer példányt adtam el, de meg kell vallanom - ne kívánd, hogy eláruljam a példányszámot s ezzel az üzleti titkaimat -, hogy Horatius ma a legjobb üzlet.

- Na - csattant fel Aelius Lamia -, itt a döntő bizonyíték! Kérlek, kegyelmes uram - mondta Polliónak -, ne beszélj te is úgy, mint azok a nyavalyás versfaragók az írók egyesületében, akiket esz a méreg meg a kenyéririgység Horatius sikere miatt. Te finom és nagy lélek vagy, te tudod, hogy ez a kis Ovidius a pocakjáig sem ér fel a mi Horatiusunknak, és azt hiszem: belőled csak a Catullus-nosztalgia beszél, mikor ezt a parfümös szalonköltőt dicséred. Bízd az ilyesmit Pantillusra.

- Jó, jó - fejezte be a társalgást Pollio -, hiszen tudjátok, hogy nagyra becsülöm Horatiust. Tudom, hogy nem holmi költőcske, hanem igazi prófétája nemzetének, csak éppen szembeállítottam komoly és merev költészetét a nagy tömegeknek szánt szórakoztató irodalommal. Ezzel azonban nem akartam értékítéletet mondani - hátrált meg végképpen Pollio.

Horatiust hol egyik, hol másik barátja kereste fel magányosságában, s így a költő mindenről értesült, ami a római irodalmi körökben róla és új könyvéről elhangzott. Megtudta, hogy változatlanul szítják ellene a gyűlöletet azok, akiket szatíráiban és epódoszaiban megcsipkedett, értesült a dilettánsok dühéről, Ovidius népszerűségéről, Pollio véleményéről, és fülébe jutott az is, hogy még komoly hívei közt is akadt, aki rossz néven vette a harmadik könyv záróversének halhatatlanság-jóslatát. De értesült arról is, hogy Róma és a vidék áradozva ismerte fel benne az Apollótól ihletett költő-prófétát, és mikor egyszer egy napra be kellett szaladnia Rómába, személyesen is tapasztalhatta, hogy a hivatalos körök is, a nép is olyan tisztelettel övezi személyét, amilyen eddig legfeljebb diadalmas hadvezéreknek jutott.

Az egyik csöndes téli estén megint tollhoz nyúlt, és az elragadtatás ritka pillanataiban szárnyaló szavakkal mondott köszönetet Melpomenének, a Múzsának - aki édességgel pengeti húrjait, és hattyúk csodaénekét adhatja a néma halaknak is -, hogy nem marják az irigyek fogai, s Róma, a világ ura, legnagyobb költőinek karába ültette; "mind tőled van ez - áradozott -, te tetted, hogy ujjal mutogatnak rám az emberek mint Róma büszkeségére, a római lant művészére". Mikor Lyde elolvasta a verset, mosolyogva és kérdőn nézett Horatiusra. A költő megértette a néma kérdést, és melegen felelt rá:

- Igen, Melpomené, te tetted ezt a csodát.

Lyde hálásan simogatta meg a költő gyérülő haját, aztán valami furcsa tűz villant a szemében, mikor megszólalt:

- Gyönyörű ez, csakhogy nem elég. Ez csak líra, forró hálaadás, de az emberek nem értenek belőle. Az embereknek szájukba kell rágni: ki vagy, mit akartál, és mit akarsz. Erre pedig legalkalmasabb volna a levélforma. Mit szólsz hozzá?

- Lyde - csodálkozott Horatius -, már hetek óta lappang bennem ez a gondolat, és megint te voltál az, aki testet adott neki. Ezt akarom! És most már megvan a forma is. Lyde, hogyan köszönjem meg neked, hogy több vagy nekem asszonynál, testvérnél, mindennél és mindenkinél?

- Csak semmi ünnepélyesség - hűtötte a lány tréfásan -, most kilépünk a líra tüzéből, s kissé átevezünk a józan irodalmi levél hűvös vizeire. Addig pedig, míg ezt a levelet meg nem írod, szigorú Múzsa vagyok, érted? No, már megyek is.

Éppen disznóölés volt aznap, csak úgy nyüzsgött a ház, égett a munka a háznép keze alatt, Pullia néni hangja csattogott, kurta vezényszavak pattogtak, Bavius szeme mindenen ott volt. A szolgák időnkint nagyokat ittak az őszi karcosból, hogy kissé fölmelegítsék meggémberedett tagjaikat, lomha zsírszag úszott a levegőben, friss tepertő illata csiklandozta a falusi orrokat, a katlanban fortyogott a fejhús, az egyik szolgáló tormát reszelt: készült a vacsora is mellesleg. Bavius nagy teknőben sózta a füstölni való húsokat, kövér sonkák dagadoztak zsíros oldalasok fölött. Ursus izgatottan szimatolt, és sajnálta, hogy reggel óta annyi mindent összezabált: tessék, most szállnak a legfinomabb pecsenyeillatok, és már nincs semmi étvágya. Mindegy, majd holnap - gondolta véges kutyaeszével, és dagadtan hevert le a meleg szalmára, deszkából tákolt kutyaházába.

- Hadd segítsek valamit, Pullia néni - köszöntött be Lyde a konyhába.

- Ó, lelkem, nem neked való munka ez - hárította el Pullia néni az ajánlkozást. - Könyv való a te kezedbe, nem hurkatöltő.

- Hát akkor hadd nézzem legalább - kérte a lány. - Tavaly úgysem engedted meg, hogy kint legyek.

- Jaj, megfázol, lelkem - sopánkodott a néni. - Nocsak, Fannia, szaladj be, hozz meleg kendőt a kisasszonynak.

Kissé idegen volt ugyan Lydének a vérnek és a húsnak ez az ősi orgiája, de érdekelte az emberek sürgése-forgása, szertartásos munkája, az elégedettség, a sugárzás, a zsíros falatok előre érzett boldogsága, amit jövendő ízek és zamatok festettek az arcokra. Órákig állt odakint, felolvadt ebben a falusi boldogságban, az ősi egyszerű életnek ebben az örök szimfóniájában, s mikor a párolgó káposztát és a frissen sült hurkát meg kolbászt bevitték az asztalra, s látta a költő farkasétvágyát, az arcok egyszerű, szinte állati örömét a zsíros áldozati lakomán, sok mindent megértett abból az életből, amelyet eddig többnyire csak kívülről látott. Öntudatos lány volt, érezte, hogy ha Periklész korában születik, Aszpaszia lehetett volna belőle, nagyvilági társaságok csillogásában a szerelem és a szépség királynője, és most boldog volt, hogy itt élhetett ebben a falusi környezetben, egyszerű emberek közt, tiszta és egyszerű életet, és boldog volt, hogy nem lett Aszpaszia, csak Múzsa, földi Múzsája egy lángoló léleknek. És szépnek és teljesnek érezte az életét.

Este aztán készen volt a vers. Mindössze negyvenkilenc sor lett, de benne volt minden, amit el kellett mondania. Nem vagyok szolgai utánzója senkinek - írta a költő -, és az erőm éppen abban van, hogy tudtam latin Arkhilokhosz és Alkaiosz lenni úgy, hogy mégis magamat adtam; a mérgezett gáncsoskodás nem érdekel, mert tudom, mit tettem, és milyen értékeket teremtettem a latin irodalomban; azoktól, akik rajtam rágódnak, a legilletékesebb kritikushoz fellebbezek, hozzád, Maecenas!

Lyde tapsolt, mikor a verset elolvasta, és Horatiusnak rég esett olyan jól a hozzáértő elismerés, mint az, amelyet Lydétől kapott ezen az estén. De Lyde nem nyugodott: mindjárt másnap beküldte a verset Sosiuséknak. A vers különkiadásban megjelent, sokan felszisszentek, de az irodalmi közvélemény most már végképpen szentesítette a költő rangját, a lírai versek gyűjteményének nagy irodalmi értékét s egyúttal nemzeti jelentőségét.

Tavaszig már csöndben teltek a napok, de az első ragyogó napsütésben egyszerre valami nyugtalanság fogta el mindkettőjüket. A téli rabság után ellenállhatatlanul vágyódtak ki a szabadba. Március vége volt már, virágba borultak a hegyoldalak, kacagtak a rétek, szerelmes tavaszi menyegzőkről dalolt a fák nászruhája, és a vén Digentia se szégyellte magát: mint csintalan gyerkőc, ugrált a laposra mosott köveken, sárga virágos partjai között. Horatius indítványára ezen a napon kirándulásra szánták magukat: kimentek a romladozó Vacuna-kápolnához, amely a kertjükből is látszott, kopott és omladozó márványfalai halványan fehérlettek ki a fák világoszöld hátteréből. Alig háromezer lépést kellett gyalogolniuk; meg-megpihentek útközben, Horatiusnak furcsa volt ez a kirándulás, hiszen még szolgát sem vittek magukkal, és az ennivalót is maguk cipelték. No, nem volt éppen nagy kosár, de a költőnek éppen ma nyilallott a vállában, és kissé férfiatlanul bizony átengedte Lydének a kosár terhét. De hiszen nem volt baj, hogy lassan mentek, nem volt semmi sürgős dolguk, és elvégre az út is a kiránduláshoz tartozott. Remek volt a Digentia völgye, nem győztek gyönyörködni a rétek és dombok tavaszi pompájában, és nem egy helyütt elragadtatva álltak meg, hogy élvezzék a természet mindig egyforma és mindig új csodákkal igéző ébredését.

Órákig hevertek a kápolna romja mögött, hallgatták a madarak beszédét, a fák és virágok tavaszi suttogását, és megértették őket. Testükön-lelkükön elomlott a falusi élet boldogsága, a roppant virágos völgy mintha karjaiba ölelte volna őket: ölelte, ringatta földi szerelemtől és apollói mámortól zsibbadó testüket-lelküket. És a délután templomi csöndességében a költő áhítata versbe kívánkozott; ritkán esett meg vele, hogy rögtönzött: a versírás neki aprólékos ötvösmunka volt, tízszer is meggondolta a szót, mielőtt leírta volna, méregette, fölvette, elejtette, játszott vele - de most elemi erővel tört fel belőle az egyszerű élet himnusza, hirtelen fölült, és izgatottan szólt oda Lydének:

- Írd, szívem - és Lyde gyorsan előkapkodta a viasztáblát és az íróvesszőt. - Írd. Kedves Aristius Fuscus, város szerelmese - Lyde boldogan elmosolyodott, hiszen Fuscushoz intézte a költő az emlékezetes verset Lalage mosolyáról -, drága barátom, köszöntlek innen, Vacuna kápolnája mögül, én, erdők, mezők, rétek szerelmese. Boldog vagy a város nyüzsgésében, én boldog vagyok a falu csendjében; melyik az igazi boldogság? Hidd el: a természetes élet, a gyepszőnyeg és a patak csobogása, nem pedig a márványpadló és az utcai rikoltozás; a boldogságot nem a vagyon és a pompa adja, hanem a szív nyugalma és az egyszerű élet békessége, nem az ezernyi hiábavaló kötelezettség rabszolgasága, hanem a végtelen és titokzatos természet szabadsága. Az élet igazi művészete: a kevéssel megelégedés. Jöjj ide hozzánk, ne légy a város és a vagyon rabszolgája, látod, telhetetlen vagyok: boldogabb leszek, ha te is itt örülhetsz velünk az igazi szépségnek és szabadságnak.

Lyde gyöngybetűi mintha aranyosan csillogtak volna a puha sárga viaszban, titkosan búgott a csend, és ők a tavasz csókját érezték lelkükön.

Javában folyt az aratás, mikor egyik este Diomédész odaállt Bavius elé:

- Szeretnék holnap bemenni Rómába, engedj el.

- Megbolondultál? - bámult rá Bavius. - Most, a legnagyobb munka idején?

- Kettős ünnepnap következik - vágta rá diadalmasan Diomédész. - Körülnézek egy kicsit a Clivus Orbius-i házban is.

- Hát aztán mit akarsz te Rómában? - faggatta Bavius.

- Izé... - hebegett Diomédész, és Bavius mindjárt tudta, hogy lány van a dologban. - És azt is szeretném, ha kiadnál valamit a pénzemből.

Takarékos fiú volt Diomédész, heti fizetését mindig ott hagyta Baviusnál, és már egész kis vagyonkája gyűlt össze. Bavius azonban nemcsak főnöke volt a fiúnak, hanem valóságos apja is: féltette a nagyvárostól.

- Nem engedlek el, fiam - mondta ki a határozatot. - Usticába felmehetsz az ünnepen, Rómába nem.

Éppen akkor ért oda Horatius, mikor Diomédész lehorgasztott fejjel és lógó orral tudomásul vette a kemény határozatot.

- No, mi baj, fiú? - fordult az elszontyolodott fiatalemberhez, mikor pedig Bavius elmagyarázta neki a dolgot, így folytatta: - Bavius, hadd változtassam meg az egyszer a határozatodat. Kapóra jön nekem, hogy a fiú a városba készül: éppen be akarok küldeni Sosiuséknak néhány kéziratot. Nem szívesen küldeném postán. No, egyezz bele az én kedvemért.

- Uram, ahogy akarod - adta meg magát Bavius. - De megmondom, sok pénzt nem adok a kezébe.

- Ezt meg egészen rád bízom - felelte Horatius, ránézett a ravaszul hunyorgató Diomédészre, és elmosolyodott.

Mióta erősen megritkultak a költő városi látogatásai, igazán nagy esemény volt a tanyán, ha valaki bement Rómába. Ilyenkor ezer megbízást sóztak a nyakába, pedig tudták, hogy a hebehurgya Diomédész legalább a felét el fogja felejteni. Nem nagy baj - gondolta magában Bavius -, hiszen aratás után úgyis bemegy ő maga is, és akkor mindent elintéz. Maga is tudta, hogy a forrófejű fiú egész nap az illető kislány szoknyáján fog ülni. Nagy garral indult útnak Diomédész, érezte személyének fontosságát, a többi szolgák meg a béresek is bizonyos tisztelettel néztek rá, hiszen a legtöbbjük még életében nem volt Rómában. Horatius teljesen bizonyos volt afelől - hogy a kéziratot rendben át fogja adni a könyvkiadónak.

- Hallod-e - mondta neki mégis biztonság okából -, ha elfelejted, vagy elvesztesz belőle valamit, szíjat hasítok a hátadból!

Csakugyan, a kézirat pontosan eljutott Sosiusékhoz; néhány költői levél volt, a tél és a tavasz termése, köztük az a levél is, amelyet Quinctius Hirpinushoz intézett; a jó emberről szólt ez a levél, csupa szín volt, csupa elevenség, friss párbeszédek tarkították, s azt bizonygatta benne a költő, hogy az az igazi jó ember, aki nem kapzsi, nem reszket a vagyonért, hanem megelégszik azzal a kevéssel, ami jutott neki, és éppen ezért lelke egészen szabad. Nagy sikere volt a levélnek, s különösen tetszett a bevezetése, amelyben a költő leírta kis birtokának szépségeit. Mikor Maecenas leveléből értesültek a költői levél sikeréről, Lyde nagyon boldog volt, hiszen ő sugallta a költőnek a gondolatot, s a levél anyagát is ő hordta össze, mégpedig olyan ügyesen, hogy Epikurosz és Zénón tanításai a legszebb harmóniában egyesültek benne.

Valahogy Lyde révén jutott közelebb a természethez is, annyira, hogy mostanában hetek is elmúltak anélkül, hogy tollat vett volna a kezébe. Szívesebben csavargott kint a mezőn, érdekelte a kertészek, szántóvetők, később az aratók munkája, s nemegyszer maga is közéjük állt, és izzadásig kötötte a kévét. Jólesett ilyenkor az egyszerű ebéd valamelyik szilfa tövében vagy az árnyas szőlőlugas alatt, s Lyde boldogan látta, hogy a költő kedélye földerült, és testi bajai is mintha megszűntek volna, legalábbis nem panaszkodott. Sütött a nap a Digentia völgyében, békesség és csöndesség ölelte körül a házat: csupa mosolygás volt az életük.

...És egyszerre úgy zuhantak a mélységbe, mint a kisgyerek, aki dalolva jár a meredek szélén, a sugárzó és messzi azúrkékségen legelteti szemét, és menthetetlenül a szakadékba zuhan.

Gyanútlanul ebédeltek a kerti rózsalugasban, és Horatius éppen azt magyarázta Lydének, hogy micsoda formaságok kellenek a felszabadításához. Elő kell készíteni az írásait, ha vannak - persze hogy voltak -, be kell menni a praetorhoz, fel kell venni a jegyzőkönyvet, meg kell fogalmazni a szerződést, hiszen nemcsak felszabadítani akarja, hanem feleségül is fogja venni, s biztosítani akarja neki a római ház és a falusi birtok örökjogát. Bizony, Horatius rég elfelejtette azt, amit jogból tanult, de hát azért voltak ügyvéd barátai, hogy rendben elintézzék az ilyesmit, úgyis keveset szorult rájuk eddig. Majd Sestius elvégzi a hivatalos ügyeket. De ehhez persze hosszabb időre bent kell maradniuk a városban, és talán éppen azért húzódott ilyen sokáig Horatius elhatározása, mert újabban valósággal irtózott a várostól. Mindegy, most meg kell tennie.

- Tudod, hogy nekem mindegy - mondta Lyde melegen és mély meggyőződéssel. - Én melletted szabadnak érzem magam.

- Nem akarsz a feleségem lenni? - kérdezte Horatius kötekedve.

- Hiszen az vagyok - súgta a lány, és megsimogatta a költő kezét.

- Az vagy, és mégsem vagy az, és egyúttal több is vagy, hiszen tudod. Mindenem vagy - és a költő mélyen a szemébe nézett -, de azt akarom, hogy ha én egyszer nem leszek, gondtalanul élhess, és ne szorulj senkire.

- Szamár vagy - pattogott szárazon a lány hangja, de a szeme mosolygott -, negyvenhárom éves korában az ember nem beszél a halálról, értetted? Azt akarod, hogy sajnáljalak? Eszem ágában sincs! Megtanulhattad volna már, hogy akinek a lelke fiatal, az nem öregszik meg, nem hal meg. Milyen buta is vagy néha!

- Ameddig te élsz, csakugyan nem halok meg, ezt bizonyosan tudom, hiszen benned élek, drága - és most magához vonta a lány fejét. - De a testem nem fogja bírni, érzem.

- Ejnye, teringettét, hogy jött rád ez az érzékeny hangulat? - pattant szigorúan a lány hangja. - Ha nem hagyod abba, Venus engem úgy segítsen, nem megyek hozzád feleségül! Uram, volt szerencsém - és duzzogva hátat fordított a költőnek.

Ebben a pillanatban kocsi állt meg a kertkapu előtt. Ménász már nyitottá is a kaput, a kocsi begördült, de alig volt idejük föleszmélni, máris ott állt előttük Pausziasz. Komor volt az arca, de mire a lugashoz ért, mosolyt erőltetett magára.

- Jó napot, gyerekek! - köszöntött rájuk. Egy pillanat múlva Lyde már ott kacagott a karjaiban:

- Apám, édesapám, milyen rég nem láttalak!

- Isten hozott, Pausziasz! - nyújtotta felé Horatius is a kezét. - Elhiheted, nagyon örülök a látogatásodnak, mégis kíváncsi vagyok, hogy tudtad rászánni magad ebben a bődületes hőségben az utazásra.

- Hát tudod... - kezdte Pausziasz, de aztán meggondolta magát. - Hallod-e - szólt rá tréfásan Horatiusra -, talán előbb enni adnál a szegény utasembernek, s csak aztán kérdeznéd ki!

- No, bocsáss meg, igazán, hát ez csak természetes - mentegetődzött Horatius, aztán bekiáltott a házba: - Hé, Fannia, ennivalót a tanár úrnak!

Hármasban ették aztán a jóízű friss zöldbabot meg a sült csirkét, amit Pullia néni sohasem felejtett el szalonnába csomagolni sütés előtt.

- Hiába - mondta Pausziasz -, aki úr, az úr. Úgy éltek itt, hogy az imperator se különbül.

- Nono - tiltakozott a költő -, honnan tudod?

- Éppen eleget vagyok az asztalánál - felelte az orvos -, ma is nála reggeliztem. Kenyér és méz: ez volt a reggeli, no meg papiros - tette hozzá és elmosolyodott.

- Papiros? - kérdezték szinte egyszerre mind a ketten.

- Ez a papiros, ni - és Pausziasz négyfelé hajtogatott pergament kotort ki a műszeres táskájából.

Lyde elvette tőle, elolvasta, és olvasta, olvasta, az arca egyre halványabbra sápadt, s mikor a végére ért, két karja ernyedten hullt az asztalra. A pergamen élesen koppant a márványlapon.

- Lyde - fordult hozzá Horatius ijedten, és fölkapta a pergamenlapot. Hirtelen, szinte egyetlen pillantással végigfutott rajta, egy pillanatra lángba borult az arca, aztán mosolyt erőltetett magára: - No, kedves, hát nem örülsz? Pausziasz, boldog vagyok, gratulálok!

Az okmány igazolta, hogy Augustus az orvostanárt, hű és értékes szolgálatai jutalmául, leányával együtt felszabadította; az öt tanú aláírása bizonyította, hogy az okmány jogilag teljesen kifogástalan.

- Javában eszegettük a mézes kenyeret - mesélte Pausziasz -, mikor egyszerre csak belépett ez az öt úr, a császár felállt, Sallustius, a kabinetfőnök átadta neki az előre elkészített írást, Augustus felolvasta, aztán megkérdezte: elfogadom-e a felszabadítást. Boldogan mondtam ki az igent, mire aláírták az okmányt, a császár szerencsét kívánt, s ezzel vége is volt a reggelinek. Ha meggondolom, hogy annak idején ugyancsak éppen reggeliztem, mikor elfogtak a római katonák, azt kell hinnem, hogy az istenek különös szerepet szántak életemben a reggelinek...

És nagyot nevetett.

- De azért továbbra is megmaradsz a császárné orvosának? - kérdezte Horatius, és minden izma reszketett izgalmában. Lyde, mint a riadt madár, reszketve várta apja válaszát.

- Nincs szüksége rá - mondta Pausziasz könnyedén -, hiszen már tavaly óta csak amolyan tiszteletbeli orvosa voltam: nincs már semmi baja a szemének.

- Szóval magángyakorlatot fogsz folytatni - nyugtatta magát Horatius, de fátyolos volt a hangja, és a kényszeredett mosoly bizony rosszul takarta izgatottságát. - Valóságos aranybánya a rendelőd: te vagy az egyetlen szemspecialista Rómában.

- No, akad még - ellenkezett Pausziasz.

- Igen, de milyenek! - legyintett Horatius.

- Hát olyanok, amilyenek - vont vállat az orvos. - No, azért akad köztük ügyes is. Nemhiába tartottam nekik minden évben tanfolyamot. A te szemed is sokat javult - fordult Horatiushoz -, nyugodtan rábízlak legjobb tanítványomra, Meliteusra. Fordulj hozzá bizalommal. Majd megadom neki a szükséges utasításokat.

- És te? - döbbent rá a költő, és önkéntelenül Lyde keze után nyúlt. Érezte a lány testének remegését.

- Én, fiam? - tárta szét a karjait Pausziasz. - Én megyek, hiszen tudod: régen mondtam már. Nekem mennem kell. Egész életemben tanár voltam, az életem egyetlen célja a tudomány. Nemrég kaptam levelet Hipponaxtól, hogy Kósz egyetemén ma is üres a katedrám. Vár. Engem vár - tette hozzá egyre növekvő izgalommal -, mennem kell.

- Édesapám - szólalt meg Lyde; rekedtes volt a hangja, és szegényke mintha fuldoklott volna -, hát itt hagysz bennünket?

- Dehogy hagylak, drága kislányom - és valami szomorúság feketéllett az orvos hangjában -, téged is magammal viszlek.

Lyde szeme tágra nyílt, két kezével ijedten kapott az arcához, közelebb húzódott Horatiushoz, és halk jaj röppent el az ajkáról.

- Nem, nem! - robbant ki Horatiusból az izgalom. - Lehetetlen! Pausziasz - és megfogta az orvos karját -, ugye, nem? Hiszen Lydét nekem adtad, és én feleségül veszem - egyre jobban rázta az izgalom -, és nem büntethetsz azért, hogy túlságosan boldogok voltunk, és nem törődtünk eddig a formaságokkal. No mondd, Pausziasz, ugye, nem?

- Édes fiam - mondta az orvos melegen -, azért ne tegyetek magatoknak szemrehányást. Ha elvetted volna Lydét, akkor is kénytelen volnék elválasztani őt tőled. Hiszen említettem már: esküm kötelez, hogy Hipponaxnak, fiatal orvoskollégámnak adjam feleségül a leányomat. Amíg rabszolga voltam, nem voltam ura szavamnak, nem kérhette tőlem számon ígéretemet. De most szabad ember vagyok, római polgár és mindenekfelett orvos, aki Kósz egyetemi tanácsa előtt tettem le az orvosi esküt. És ez szentebb nekem mindennél. Hidd el, nekem is fáj, hogy fájdalmat kell okoznom neked is, Lydének is, de nem tehetek másként.

- Pausziasz - kiáltott fel Horatius szokatlanul szenvedélyesen -, megölöd a lányodat! Mert hogy engem megölsz, hagyján! De a lányod! A lányod! Jupiterre, nem lehetsz ilyen kegyetlen!

- Édesapám! - sikoltott fel Lyde, és apja lábai elé vetette magát, ölébe fúrta fejét, úgy zokogott.

- Édes gyerekeim - mondta Pausziasz, és gyöngéden simogatta lánya fejét -, ha megszakad a szívem értetek, akkor sem tehetek másként. Egy mód van rá, hogy megszegjem a szavamat, s ha akarjátok, megteszem: öngyilkosság.

- Apám! - sikoltott fel Lyde, és görcsösen átölelte apját.

- Pausziasz! - hördült fel Horatius. - Pausziasz, kegyetlenül meggyötörsz! Nézd, Hipponax talán pénzért felold az ígéreted alól, és én is inkább odaadom mindenemet, csak ezt ne, csak ezt ne...

- Fiam, kislányom - szólalt meg Pausziasz, és most már az ő hangja is remegett -, talán tudjátok, hogy kilenc év alatt óriási vagyont gyűjtöttem, hiszen egész Itália minden szembetege hozzám járt. Milliomos vagyok. Szívesen odadobom mindenemet, de azt az egyet ne kívánjátok tőlem, hogy a szavamat pénzért vásároljam vissza. Ez olyan méltatlan volna hozzám, hogy ha kerékbe törnek, akkor sem tenném meg!

- Édesapám, nem akarom - zokogott Lyde. - Ölj meg inkább - és most felugrott, s szinte vadul nézett az apjára -, de én nem megyek! Nekem itt a helyem! És nincs jogod elválasztani bennünket!

- Kislányom - nyugtatta Pausziasz -, ne kínozz, ne kérlelj, ne nehezítsd meg még jobban ezt az amúgy is nehéz szerepemet. De ennek így kell lennie!

- Gyilkos szabadság! - csattant fel Lyde. Felkapta a pergament, összegyűrte, és a földre dobta. - Bár inkább örökre szolga maradtál volna! Hiszen mit számít ez a papírrongy? Nem ez tett szabaddá. Ez csak arra kényszerít, hogy megöld a lányodat. Nem szeretsz! Nem szeretsz!

- Szeretlek, kislányom - mondta halkan az orvos. - Mind a kettőtöket nagyon szeretlek. De tudom, hogy a fájdalmas műtéteket is el kell végezni. És azt is tudom, hogy az idő még nálunk, orvosoknál is jobb orvos. Bele kell nyugodnotok. És meg fogtok nyugodni. Tudom jól, meg fogtok nyugodni!

- Soha - mondta Lyde csöndesen, szinte magában. Már nem is könnyezett, csak az arca világított sápadtan, mint kísérteties holdfény, sötét hajának koszorúja alatt. Átölelte a költő nyakát, lángoló arcához szorította a maga halottasan fagyos arcát, úgy suttogta: - Soha. Szeretlek - és régi mosolya félelmetesen és titokzatosan villant vonagló szája szögletében.

- Elég! - vágta el a vitát Pausziasz, már kissé türelmetlenül. - Atyai hatalmam alatt vagy, engedelmeskedned kell. De én remélem, hogy szép szóval is elérem, amit akarok, nem kell kényszerhez folyamodnom. Okos lány vagy, hidegen kell mérlegelned a dolgokat, nem pedig műveletlen emberekhez illő szenvedéllyel. Te pedig, fiam - fordult Horatiushoz -, gondold, hogy Lyde meghalt.

- Meghalt - dadogta utána Horatius gépiesen; üveges tekintettel meredt maga elé, és erőtlenül, halálosan kimerülten zuhant a márványpadra. Lyde melléje ült, anyásan simogatta gyér haját, és hangja csupa muzsika volt, csupa vigasztalás, mikor a fülébe súgta:

- Nem igaz. Nem haltam meg. Itt vagyok. Semmi sem igaz. Rossz álom az egész. Szeretlek.

- Mindenki meghal, akit én szeretek - szólalt meg halkan Horatius, és feje ernyedten mellére csuklott.

- No, embereld meg magad, Flaccus - koppant most már erélyesebben Pausziasz hangja. - Azt mondtam: ha meghalt volna Lyde, meggyászolnád, a seb lassan-lassan gyógyulna, behegedne, és a szerelem úgy élne benned tovább, mint elmúlt tavaszok emléke, így lesz most is, meglátod. Na - változtatta a hangnemet, megpróbált józan, közömbös, kissé kedélyes hangsúlyt adni a szavainak, de bizony az új akkord hamisan csengett -, na, van még két hetünk, addig mindent rendbe hozunk, bőven van időtök elbúcsúzni egymástól. Úgy olvastam az úton az újságban, hogy a Galatea személyhajó húsz nap múlva indul Nápolyból, azzal utazunk.

Pausziasz alig két órát töltött a villában, máris sietett vissza a városba. Alig két órát töltött a boldogság hajlékában, és máris beborult fölötte az ég. Az imént még mosolygott a Lucretilis, kacagott a Digentia, nevettek a virágok, édesen fecsegett a Bandusia kristálytükre, és gondtalanul hangversenyeztek a madarak: s most hirtelen mintha elállt volna a természet szívverése, fekete fátyol tompította a nevető színeket s a trillázó hangokat.

Nincs tovább. Miért? Miért? - üvöltött Horatiusban a kétség, a gyötrő kérdés. - Miért? Melyik isten irigyelte meg boldogságukat, amely több volt minden földi boldogságnál: hiszen Apollo és Venus együtt kovácsolták a szerelem ezüstjéből s a művészet aranyából. Túl a testek lobogásán: lelkek násza volt ez, isteni felolvadás a szépségek kohójában, dionüszoszi és apollói mámor egyszerre, ó, miért gyilkol meg az élet minden szépséget ilyen kegyetlenül?

Mint az alvajárók, úgy élték végig ezt a két hetet. A háznép is szinte lábujjhegyen járt, mintha mindenki földig lapult volna a titokban megérzett tragédia roppant súlya alatt. Fáradtan és révetegen támolyogták végig a nappalokat, szinte önkívületben éltek, mintha bódító méreg szívódott volna a testükbe. Órákig és napokig nem esett szó köztük, csak a szemeik beszéltek, könnytelenül és fénytelenül, de fekete és végzetes lázak lobogtak bennük sötéten.

De vágtattak a napok, s eljött az utolsó is. Amikor mégiscsak fel kellett ébredni a kábulatból a kegyetlen valóságra. Megérkezett Pausziasz, és harmadnapra tűzte ki az indulást: a hét végén Nápolyban kellett lenniök, hogy elérjék a Galateát. Igen, mégiscsak fel kellett ébredni, tenni kellett valamit, intézkedni kellett: készítsék ki az utazókocsit, csomagoljanak, gondoskodjanak útravalóról, takaróról - magasságos istenek, milyen tárgyilagos és józan tud lenni az ember! Temetés, temetés - mondta magában Horatius, makacsul és gépiesen, és csodálkozott, hogy nincs ott a ház ajtaján a vörösfenyő- meg a cipruság.

És hát eljött az utolsó félóra is. Ott voltak Lyde szobájában, és Horatius csak akkor vette észre, hogy Lyde drága vázáját nem csomagolták be. Már éppen szólni akart Baviusnak, de a lány visszatartotta:

- Ezt itt hagyom neked. Amor és Psyche, a lélek és a szerelem, a mi szerelmünk emléke legyen ez neked, így maradok nálad. És nézz oda - a falra mutatott, ahol szalagos kitharája lógott, némán és szinte gyászosan -, azt is neked hagyom. Lalage nem dalol többet - és csukló zokogással borult a költő vállára.

- Drága, drága - és a költő hangja reszketett -, ezt a gyöngyös zafírgyűrűt még a tavasszal vettem neked, a születésnapodra akartalak meglepni vele. Vidd magaddal, és viseld, hogy legalább így veled maradjak. És ne hagyj el. És szeress. És...

Néma ölelésben telt el az utolsó negyedóra. És még az utolsó percben is oly görcsösen fogták egymás kezét, hogy Pausziasznak szinte erőszakkal kellett Lydét kivinnie a kocsihoz. Horatius csak fásultan meredt maga elé, s amint a lány elengedte a kezét, összecsuklott, és szinte élettelenül zuhant a karosszékbe. Mintha messziről, valahonnan nagyon messziről hallotta volna Lyde hangját: "Viszontlátásra!"

Többé sohasem látták egymást.

A hét végére megjött Bavius, aki Nápolyig kísérte Lydét és Pausziaszt. Addig Pullia néni ápolta beteg kisfiát, mint valamikor régen, Venusia csöndességében; most megint kisanyának érezte magát, öreg szíve fölmelegedett, újra célja volt az életének, és most egyszerre átsugárzott rajta az öregség minden őszi szépsége. Csakugyan szükség volt rá: a költő egészsége hirtelen összeomlott, rátámadt a reuma, újra kínozta a szemhurutja, köhögött, szédült, s mintha minden idege egyetlen vezényszóra felmondta volna a szolgálatot. Fásultan feküdt az ágyban, Pullia kisanya szorgalmasan itatta vele a kertiruta-főzetet, kenegette a szemét lanolinnal - nem találta Pausziasz kenőcsét, még Lyde tette el valahova -, bő zacskóban forró sóval borogatta a lábait meg a vállait, ahol a reuma nyilallt, hangos szó nem eshetett a házban, Kleopátrát bezáratta a belső udvarba, mert mindig ott settenkedett az ajtó előtt, mindenáron be akart osonni a szobába: Lydét kereste. És szegény Pullia néni nem merte megmondani a betegnek, hogy a derék Ursus, éppen Lyde elutazásának napján, megdöglött.

De öt napig alig tudott egyetlen szót is kivenni belőle. Nem sírt, nem beszélt, még a szemét is alig nyitotta fel, az ételt is úgy kellett rákényszeríteni. A hatodik napon hirtelen megemberelte magát, fölült az ágyban, s délután már föl is kelt. Mikor Bavius a kocsival másnap reggel megérkezett, és Horatius meglátta, akkor jutott eszébe megint, hogy mi történt. És egyszerre kiverte a láz, aztán a hideglelés: megint ágyba kellett fektetni. Egy hétre volt szüksége az usticai öreg doktornak, hogy talpra állítsa. De persze a javulás csak látszólagos volt, bár most már nyugodtan beszélgetett, és szemrebbenés nélkül hallgatta végig Bavius beszámolóját nápolyi útjáról.

Most már nyugodtabban tudott gondolni arra a szörnyűségre, ami úgy csapott rá, mint derült égből a villám. De így és éppen akkor, mikor talán napok választották el attól, hogy a lány örökre az övé legyen, törvény szerint is. De hát kellett ide törvény? A lelkek legfőbb törvénye szerint úgyis az övé volt, úgy, ahogy nem lesz soha senkié. És túl az irtózatosnak és elviselhetetlennek érzett csapáson, hogy elvesztette Múzsáját, föltámadt benne a férfi féltékenysége: hát ez a gyönyörűség, Venusnak és Apollónak ez a remekműve, másé lesz, s borzalom elgondolni, hogy talán jöhet idő, amikor kihuny szívében a régi tűz, és boldognak fogja érezni magát Hipponax mellett, aki tudós férfi, szép ember, fiatal s az epidauroszi Aszklépiosz-szanatórium egyik híressége. Naphosszat így ült a szobájában, marcangolta magát, tépelődött, és minduntalan magát vádolta, ki tudja, milyen el nem követett bűnökért, hibákért és mulasztásokért. Csodálatosképpen mindenről tudott, ami körülötte történt, de nem érdekelte semmi: még a szüret sem, ami máskor mindig az ősz igazi boldogságát jelentette neki; még barátainak levelei sem, az újság sem, Epikurosz sem: meg sem próbált vigasztalást keresni, sőt ösztönösen irtózott mindentől, könyvektől, emberektől, erdőktől, mezőktől, a Bandusiától, mindentől, amiben vigasztalást találhatott volna. Még testi bajai sem érdekelték, nem törődött egyre gyötrőbb fájdalmaival, és titokban olyasmire gondolt, hogy talán egyik vagy másik testi nyavalyája fog végezni vele hamarosan. Szemlátomást fogyott, ízületeiben daganatok támadtak, szemhurutja kiújult, és gyakran szédült: még az usticai orvos is megállapította, hogy ez a kezdődő érelmeszesedés biztos jele.

- De ilyen fiatalon, negyvenhárom éves korodban - csóválta fejét az öreg doktor.

- Diétát fogsz tartani.

És pontosan megszabta az étrendjét. Horatiusnak ez is mindegy volt. Ímmel-ámmal megette, amit Pullia néni főzött, engedte, hogy borogassa, a szemét kenegesse, sokszor hálásan megcsókolta a kezét, ránézett, és halkan mondta:

- Milyen jó vagy, kisanyám. Milyen kár, hogy hiába.

Bavius aggódva figyelte gazdája állapotát. A testi leromlás nem is aggasztotta annyira, mint a fásultság, a költő üres tekintete, érzéketlensége és közömbössége, s a hű szolga különösen megriadt, mikor az utóbbi időben rájött, hogy gazdája órákig beszélget magában, hangosan. Attól tartott, hogy megőrült. Rendszerint ott üldögélt Lyde szobájában, a nagy váza mellett, simogatta, nézegette, s mintha azzal beszélgetett volna.

Csakugyan azzal beszélgetett.

- Psyche - mondta neki, ijesztőn elmosolyodott -, hol vagy, Psyche? Olyan magányos az életem nélküled, ó, visszajössz-e? Galatea, aranyhajó, távoli partok felé dagadnak vitorláid, fehér ködökbe vesznek a partok, valahol egy sudár görög lány sír, nyugtalan szemének szikrái lehunytak, titkos mosolya sírásba torzult, Galatea, halálhajó, lomha szelek szárnyán hová viszed a kedvesemet? Gránátalmavirág, mondtam neked régen, boldog hajnalokon, különös és királyi virág, mámorok és ünnepek virága: Lyde, Lyde - hörögte rekedten, átölelte a váza hideg nyakát, és fáradtan ráhajtotta izzó fejét.

Bavius gyorsan és erélyesen intézkedett. Nem telt bele három nap, kocsi állt meg a ház előtt: Septimius érkezett s vele Antonius Musa, a híres és divatos orvos. Előbb Septimius ment be a magányos és szomorú emberhez; sokáig voltak kettesben, és soha nem mesélték el senkinek, mi történt kettejük közt Lyde szobájában, de mikor kijöttek, a költőnek vörös volt a szeme a sírástól. A régi bajtárs és jó barát látogatása felszabadította vergődő lelkét: egyszerre kitört belőle minden, amit a roppant fájdalom eddig elnyomott benne. És most következett Antonius Musa. A kitűnő orvos hamarosan készen volt a diagnózissal: lelki depresszió, kényszerképzetek, hozzá kezdődő érelmeszesedés és alaposan kifejlődött reuma. A lelki betegségekre legyintett, ezt az orvosok mindig az idővel gyógyították, de a reumát komolyan vette. Forró, kénes fürdőket rendelt, Gabiit, Praenestét, Baiaet ajánlotta, későbbre pedig iszapfürdőket Veliában és Salernumban. Pontosan leírta a kezelési utasításokat, nem fogadott el honoráriumot, "kollégák vagyunk - mondta -: én művésze a mesterségemnek, te mestere a művészetednek" - és már ment is. Septimius ott maradt a költő mellett.

És a szürke télben a nyugtalan vándorlások hetei kezdődtek: Gabii túlságosan kezdetleges volt, Praenestében már jobban érezte magát a költő, valamicskét enyhült is a baja. Itt vett először könyvet a kezébe: Homéroszt olvasta. A nagy mesemondó szélesen áradó versei megnyugtatták, lelkében újra fölédesedtek a költészet ízei, ritmusok kezdtek muzsikálni benne, valahol mélyen, de nem, nem, elfojtotta magában a gyötrő vágyakozást a vers után: elővette Vitruvius könyvét, s a tudós és tárgyilagos mérnök prózájával hűtögette magát. De Salernumban jelentékenyen javult az állapota. Itt már nem szállodában lakott, hanem gazdag és kitűnő barátja, Numicius Vala úri házában. Maga csodálkozott legjobban, mikor Numicius megköszönte neki a szép költői levelet, amelyben a salernumi fürdők felől érdeklődött nála. Ezt a verses levelet a tél folyamán írta hazulról, mikor Praenestéből egy hétre hazament a birtokra.

Hogyan is történt? Maga sem tudta. Hát itt volt megint a szent önkívület, a költészet révülete: ó, hát a vers erősebb a halálnál, és erősebb a szerelemnél? Olvasta, olvasta a verset, kereste benne önmagát, régi magát, s mintha kripta födelét feszegetné, mintha titkokat rejtő fátyolokat bontogatna, úgy ásta ki a bánat törmelékei alól az embert, a filozófust, a költőt, a művészt, akit darabokra szaggatott és romjai alá temetett a nagy katasztrófa. Csodálatos élmény volt ez, ismerkedés önmagával, rég elnémult hangok visszacsengése a múltak messzeségéből, napfölkelte a gyötrelmes és kísérteties éjszaka után, föltámadás. Úgy érezte magát, mint Homérosz hőse az alvilágjárás borzalmai és szépségei után: titkokat tudott meg, amelyekbe más emberek belehalnak, új bölcsesség sugarai fénylettek szívében és homlokán, átszellemült arccal, rejtelmes mosollyal, a fölséges bánat alázatával járt az emberek között, új Orpheusz, soha nem sejtett és nem hallott dalokkal szívében, a halál édes ízével ajkain, új Orpheusz, de jaj! - Eurüdiké ott maradt az aszfodéloszmezők fehér derengésében, sápadt gránátalmavirág, visszahozhatatlanul.

És ezzel a tűzben tisztult lélekkel ment el, annyi év után először, Venusiába, amelynek áldott és forró földje örökre eljegyezte a költészettel. S mikor ott ült apja sírjánál, a fehér márványpadon, s elnézte a dagadó vitorlákkal futó hajót az emlékoszlopon, egyszerre fölviharzott lelkében élete minden küzdelme, szépsége és szenvedése, ott kóvályogtak előtte a Voltur vadgalambjai, felsugárzott a tavaszi alkonyatban a kis Cinara édes mosolygása, és katonás apja feküdt a sírban, nyugodtan és megbékélten, talán vigyázzállásban, álmodozva régi kürtök riadásáról, és látta magát Philippi mezején, a szabadság véres mámorában, és egyszerre felrévlett előtte Epikurosz könyve, és mintha hallotta volna Phaidrosz tanár úr hangját: "A halállal nincs semmi közösségünk. A halálban nincs semmi félelmetes. Nem sóvárgunk halhatatlanságra" - nincs másik élet, nevesd ki a halált, nincs halál! Évoé, élet, évoé! - és egyszerre keserű könnyek öntötték el arcát. Most sírt másodszor, mióta Lalagét elvesztette.

És Ofellus bácsi házának nyugalmában lassankint megbékélt a lelke. Hej, be megöregedett Ofellus bácsi! De szép öregség volt ez, derűs alkonyat a napfényes élet után, amelyben nem voltak túlságos örömök és szenvedések: egyszerű és békességes élet volt ez, a megelégedés bölcsessége aranyozta be minden napját. Ofellus bácsi most is szerette a borocskát meg a tyúklevest, és még most is tudott egy-két csintalan tréfát, ha a bor megoldotta nyelvét. És mikor Horatius megölelte a boldog öreget, mintha szülőföldjét ölelte volna magához.

Úgy érezte: túl van mindenen, életen és halálon, szépségeken és szerelmeken, és nincs más hátra, mint bevonni a vitorlákat, megbújni a fásult egykedvűség széltelen kikötőjében, s a minden mindegy bölcs nyugalmával várni Kharón csónakát. És ebben a hangulatban írta meg Numiciusnak azt a költői levelet, amelyben megköszönte neki szíves vendéglátását: nem a szerető baráti gondoskodást köszönte meg neki, hanem a lelki nyugalmat, amit az ő házában ízlelt először, annyi vergődés és háborgás után. Annyi keserűség, annyi kiábrándultság van ebben a versben a könnyű és tréfás szavak álarca mögött, hogy Numicius nem tudta megrendülés nélkül olvasni. Ataraxia - hangzott a versből a bölcs kiegyensúlyozottság titkos jelszava -, ataraxia, nyugalom, közömbösség, egykedvűség, minden mindegy, gazdagság, dicsőség, tivornya, szerelem: "Minden kincset, ami a föld mélyében rejlik, napfényre hoz az idő, s mindent, ami idefönt ragyog, örökre elnyel és magába zár a föld. Csak járj büszkén a márványcsarnokok fényében s a Via Appia pompájában, a végén minden út abba az egyetlenbe torkollik, amely az öröm megsemmisüléséhez vezet!" Keserű volt a költői levél filozófiája, de könnyed volt a hangja: aki felületesen olvasta, nem is sejthette, hogy a nyugodt szavak egy elkeseredett és kiábrándult lélek halotti siratóját álcázzák.

De Venusia csöndjében leszámolt magával és az élettel: meghalt a szerelem, és meghalt a líra, Lyde kitharája örökre néma, és Lalage után senki sem következhetik. Jön az alkonyat, jönnek az érett és termékeny évek, jön az ízes és dús levű fürtök szürete. És a fiatal és forrongó must lecsillapodik a bölcs kádakban, megnyugszik a falnak támasztott pecsétes amforákban, erők és ízek szunnyadnak benne, és álmodnak régi forró nyarakról, bolond napsütésről. Dalok szunnyadnak az óbor zamatában, dalok és álmok, ifjúság és szerelem, és szíve van a bornak, s mikor aranyos őszi napok nevetnek odafönt a domboldalon vöröslő gerezdekre, lent a pince mélyén, az amforák börtönében megmozdul a bor, felpezsdül halott szíve, s felgyöngyöznek benne a régi nyarak, a régi napsütések, rég elmúlt szerelmek s rég halott dalok.

És a bölcsesség és a boldogság aranyköpenyét terítik a költő görnyedt vállaira.

Forró nyár aranylott a Digentia völgye fölött, mikor visszatért a falusi házba. Antonius Musa megengedte, hogy a nyári hónapokban otthon maradjon, és az otthoni forró fürdőkkel pótolja a gyógyfürdők kúráját. Igaza volt, mikor abban reménykedett, hogy a költő most már lecsillapodott, s a régi környezetben is meg tudja emberelni magát. Csakugyan: Horatius meglehetősen nyugodtan illeszkedett bele a falusi ház régi rendjébe és hangulatába, még érdeklődött is néha a házi és mezei munka iránt, meghallgatta Bavius jelentéseit, intézkedett, és ami legbiztosabb jele volt javulásának: Lyde szobájában is tudott nyugodtan olvasni és dolgozni. A seb hegedt.

És éppen Lyde szobájában szeretett legjobban tartózkodni. Nappal, mikor kint elviselhetetlen volt a meleg, ennek a szobának hűvösségében bújt meg, könnytelen szemmel olvasgatta Lyde régi leveleit, följegyzéseit, amelyeket nagy meglepetésére megtalált az egyik könyvespolc tetején, régi könyvek mögött. Odavetett sorok voltak, csöndes vallomások, józan lelkiismeret-vizsgálatok, azonban átfűtötte őket az őszinte rajongás és a mérhetetlen s odaadó szeretet. Néhány sor Horatiusról szólt: meglepő hűséggel adta a költő jellemzését. Érdekes, ez a lány oly kedvesen és szellemesen tudott beszélni, csupa méz volt a hangja, muzsika minden szava, csak magáról s a szerelemről nem beszélt soha; nem szerette a nagy szavakat, a szárnyaló vallomásokat, de az egész élete, szerelmes odaadása, munkája és lángolása egyetlen szárnyaló vallomás volt. És mikor a költő ezeket a sorokat olvasta, úgy érezte, mintha Lyde feléje nyúlna a múltból, megszorítaná a kezét, és megsimogatná a fejét úgy, mint régen annyiszor, csöndes óráik szótlan boldogságában.

Már nem sírt, nem szomorodott el: a lány szavai inkább megnyugtatták. Valami soha nem érzett melegség ömlött el a lelkén, nem lázadozott már, inkább hálával gondolt a gazdag évekre, amelyekkel ez a hasonlíthatatlan lány megtermékenyítette az életét. És ha mostanában sokat járt Cinara sírjához, azért tette, hogy Lyde emlékének is áldozzon: úgy élt már az emlékezetében, mint szép fehér halott, s már-már beleélte magát abba a gondolatba, hogy Lyde is ott nyugszik a kis Cinara mellett, megfogják egymás kezét, és feléje tárják karjaikat: várják örök ölelésre, lelki egyesülésre az aszfodéloszok bágyadt fehér nyugalmában. És a költő ezekben az órákban őszintén megbarátkozott a halállal.

Ezért tudott Lyde szobájában soha nem érzett lendülettel dolgozni. A sokáig visszatartott vers most áttörte a fájdalom gátjait, és roppant lobogással áradt belőle. De a líra hallgatott, amint hallgatott Lyde néma kitharája is a falon, a színes szalagok fakulásában. A fájdalmakban edzett és megérett férfi bölcsessége szólalt meg ezekben a versekben, a levél könnyed hangján - amely kissé a szatírák pongyolaságára és fesztelenségére emlékeztetett -, de minden szó és minden sor úgy dobbant, mint a leszűrt életbölcsesség egy-egy súlyos igazsága. Az alkotásnak ebben az áradásában mellette volt Septimius, hónapokig ő volt a kritikusa, és Horatius gyakran úgy érezte, mintha Lyde volna mellette, az okos és mindig nyugodt Lyde, az édes és hűséges Múzsa: Septimius nemcsak dicsérni tudta a költőt, hanem bírálni s komoly tanácsaival irányítani is.

Ekkoriban nevezte ki Augustus tábornokká a fiatal, alig huszonnégy éves császári herceget, Tiberiust, és megbízta a parthusok ellen induló egyik sereg főparancsnokságával. A fiatal herceg igen művelt ember volt, szerette az irodalmat, és katonai vezérkara mellett magával vitt egy másik vezérkart is, amely csupa fiatal íróból és költőből állt. Septimiusnak is kedve lett volna együtt menni a fiatal herceggel, és akkor adott neki Horatius versben írt ajánlólevelet Tiberiushoz. Ugyancsak a herceg irodalmi vezérkarának egyik tagjához, Julius Florushoz is verses levelet írt, amelyben érdeklődött az írótársaság tervei és munkái felől. Septimius nemcsak örömmel látta, hogy a költő hangulata jobbra fordult, hanem valósággal sugalmazta is, egyre-másra vetette fel az újabb ötleteket, amelyek Horatiusnak alkotásra szomjas lelkében termékeny talajra találtak. Ekkor írta levelét a fiatal Lolliusnak, a konzul fiának; Icciusnak, aki az arábiai kalandos expedíció kudarca után megszégyenülten visszakullogott a filozófiához; Tibullushoz a lelki békességről - ez a vers különösen szívügye volt, mert jó barátja ebben az időben ugyanolyan lelki válságon ment át, mint ő maga, visszavonult pedumi birtokára, és gyilkos embergyűlöletben emésztette magát. A gyógyulás jele - gondolta magában Septimius -, hogy az egyik beteg vigasztalja a másikat.

És a versek áradatát már a magányosság sem tudta megállítani: Septimius az ősz elején magára hagyta a költőt, de most már nyugodtan hagyhatta is. Az élet és a költészet követelte a maga jogait, s nem kellett attól tartani, hogy Horatius visszasüllyed meddő bánatába. A telet megint Salernumban töltötte, Numicius házában, s valamennyire frissebben tért haza tavasz derekán. Ezen a nyáron nehezebben ment a munka, hiányzott a költőnek valami, amiben már második éve nem volt része: a társaság. Bármilyen zárkózott természetű volt, bármennyire irtózott fájdalma első hónapjaiban minden idegen embertől: most, Lyde távozásának második évében mégis úgy érezte, hogy valami hiányzik az életéből. Vergilius már évek óta Görögországban van, Tibullust nem lehet kicsalogatni önkéntes fogságából, Septimius is elment, Maecenas megint fásultan és búskomoran tengett-lengett római palotájában - Terentia kétszer tért már vissza hozzá, kétszer kötött vele új, szabályos házasságot, s éppen ezen a télen hagyta ott harmadszor, a nagyúr pedig szerelmesebb volt, mint valaha. Meglátogatta ugyan néha-néha, de Maecenas mostanában olyan ingerlékeny volt, hogy még Horatius sem bírt megmaradni mellette, inkább leveleivel kereste fel, s úgy látta, hogy ez az érintkezés jobb orvosság a nagyúrnak, mint a személyes találkozás, amikor mindig azzal gyötörte, hogy maradjon nála, költözzék egészen hozzá, s ha a költő ellentmondott, rögtön duzzogni kezdett. Hát nem volt senkije, egyetlen társasága a fehér sír volt, kint a Bandusia mellett, de napról napra jobban érezte, hogy nem élhet tovább ilyen magányosan, hiszen megőrül ebben az egyhangúságban, s úgy elmarad az irodalomtól, hogy végül még egészen kikopik belőle. Hirtelen elhatározással verses levelet írt Torquatusnak, az előkelő ügyvédnek, s még néhány barátjának, és meghívta őket szüretre. Ez volt az első társaság házában, mióta Lyde elment. Egy hétig tartott a vendégeskedés, és szemlátomást jó hatással volt a költőre.

Mégis jó időnek kellett elmúlnia, míg megfogadta barátai tanácsát, hogy kötetben adja ki a költői leveleket. Hónapokig hordta magában a gondolatot, rendezgette a verseket, és csak a téli kúra után szánta rá magát, hogy bemenjen Rómába. Olyan idegen volt neki most a város! És olyan fájdalmas volt arra gondolni, hogy legutóbb, mikor a lírai verseket kiadta, Lydével jött be, most pedig egyedül, nagyon egyedül, és hol van a líra, és hol van Lyde?

Futtában intézte el a kötet dolgát Sosiusékkal, és szinte menekült a városból. Akkor sem ment be, mikor a kötet már megjelent; Maecenasnak ajánlotta az új könyvet, s még neki is csak postán küldte el a példányt, ugyancsak a császárnak is. Örült leveleiknek, amelyekben megköszönték a könyvet, s különösen örült Maecenas levelének. Maecenas megírta, hogy nem is az első levélre büszke, amellyel a költő neki ajánlja a kötetet, hanem az utolsóra, a huszadikra, amelyben Horatius önmagát jellemezte, kedélyesen, kissé kesernyésen, kissé ironikusan. Az érett költő játéka volt ez a vers, játék önmagával, az életével, költészetével, valahogy tréfás ellendarabja a lírai kötet utolsó versének, amelyben halhatatlanságot ígért magának, s amelyet oly rossz néven vett tőle a kritika.

A levéláradatból látta, hogy költészetét valóságos nemzeti értéknek minősítik Róma legjobbjai, s különösen meglepte, hogy a legtöbben fölébük helyezték a költői leveleket a lírai verseknek. Magasztalták a levelek érett filozófiáját, egyenletes és nyugodt hangját, csiszolt formáját, csak a császár talált bennük lényegesebb kifogásolnivalót: udvariasan, de érthetőn szemére vetette a költőnek, hogy egyik levelét sem ajánlotta neki, s még inkább azt, hogy a hazafias tárgykört egészen mellőzte ebben a gyűjteményben. Valahogy igazat adott a császárnak mind a két dologban, és már ekkor megfogamzott benne az elhatározás, hogy legközelebbi levelét neki fogja ajánlani: ezzel igazán tartozott neki. Érezte ugyan, hogy a levél műfaja nem alkalmas arra, hogy hazafias tárgyat dolgozzon fel benne, mégis úgy határozott, hogy nemzeti érdeket szolgál majd azzal is, ha az irodalmi ízlésről fogja kifejteni nézeteit; így alkalma lesz arra, hogy legalább burkoltan utaljon Augustus érdemeire az irodalmi ízlés és alkotás megnemesítése körül. Ez a levél azonban csak évek múlva készült el, de akkor úgy magasztalták, mint a költő leghiggadtabb és legérettebb munkáját.

Mikor ezen a tárgyon elmélkedett, elfogulatlanul meg kellett állapítania, hogy Augustusnak csakugyan sokat köszönhet a római irodalom. Híre jött Görögországból, hogy Vergilius elkészült az Aeneisszel, amelyben a nemzet évezredes dicsőségének örök és méltó emléket emelt. De mindenki tudta, hogy nemcsak az Aeneist, hanem a Georgica szelíd szépségekkel teli költészetét is a császárnak köszönheti a római irodalom. Ugyancsak az ő érdeme volt, hogy Propertiust a római elégiákra hangolta, s az ő nevéhez fűződtek Horatius hazafias ódái is. És ez az irodalompártolás, ez a tervszerű irányítása a művészi alkotásnak nem pillanatnyi szeszélye volt a császárnak: élete végéig szemmel tartotta az írókat, kiválogatta közülük az igazán tehetségeseket, és igyekezett őket nemzetépítő terveinek szolgálatába állítani. Most Livius volt soron; Vergilius a költői fantázia színes képeiben elevenítette meg a nemzeti múltat, Liviusnak az volt a feladata, hogy a száraz és hiteles történeti adatok alapján fessen nagyszabású, fönséges és lelkesítő képet Róma küzdelmeiről és dicsőségéről.

És mikor katonák, politikusok, költők és írók egy akarattal és komoly meggyőződéssel dolgoztak a császárral együtt az új Róma felépítésén, Augustus elérkezettnek látta az időt, hogy olyan ünnepséggel kápráztassa el a világot, amely büszkén hirdesse a megújhodott Róma hatalmát és dicsőségét. Tizenöt tagú bizottságot nevezett ki, amelynek az volt a feladata, hogy előkészítse a százados ünnep megülését, s mindenekelőtt állapítsa meg a sibyllai jóslatokból az ünnep hiteles időpontját. Róma lázban égett: a műveltek felismerték ennek az ünnepnek politikai és nemzeti jelentőségét, a nép pedig csalhatatlan ösztönnel megérezte, hogy soha nem álmodott látványosságokban s ingyenmulatságokban lesz része.

Horatius ebben az időben éppen szüretre készülődött. Mikor az Acta Diurna hangos tudósítását elolvasta, boldogan látta, hogy érik a vetés, amely az ő vetése is volt: hát itt a békesség, itt a szabadság, itt a haza soha nem sejtett dicsősége. Róma neve félelmetes, kormányzása bölcs, hatalma dicsőséges, és műveltsége fénnyel sugározza be az egész világot. Jó volt érezni most, hogy vérével és tollával ő is segített fölemelni nemzetét.

Már szinte boldognak érezte magát, Lyde sugárzó alakja és feledhetetlen szerelme eszménnyé finomult emlékezetében, és sebzett szívével, megrokkant testével, ha fázósan is, tudott már gyönyörködni az alkonyat szépségeiben. És ezt az őszi békességet dúlta föl egyetlen hír, mint villámcsapás: Vergilius meghalt!

Éppen hazakészült Athénból, az Aeneis teljes kéziratával, mikor Augustusszal találkozott a görög fővárosban. A császár is éppen hazaindult, s meghívta a költőt hajójára. Vergilius még az utolsó héten meglátogatta Megara városát, és a roppant hőségben napszúrást kapott. Beteg volt már, mikor a császári hajóra szállt, és útközben hiába ápolták a császár legjobb orvosai, állapota egyre rosszabbra fordult, gyönge teste valóságos váz volt már, mikor Brundisiumban partra szálltak. Néhány napig vergődött még, és szeptember huszonnegyedikén kilobbant drága élete. Utolsó pillanataiban még meghagyta barátainak, hogy semmisítsék meg az Aeneis kéziratát; bántotta, hogy nem végezhette el rajta az utolsó simításokat. Szerencsére Varius, aki mellette volt, megmentette a kéziratot a pusztulástól. A kézirat megmaradt, a költő elveszett. Horatiust szíven ütötte a szörnyű hír: nemcsak a költőtársat gyászolta Vergiliusban, hanem a gyermekkori jó barátot is, lelkének felét, amint annak idején, megható búcsúversében írta. Mért súgta neki akkor valami, hogy nem fogja látni többé? Megint ott ült Lyde szobájában, s most sorra eléje járultak azok, akik legkedvesebbek voltak neki életében, s akik mind itt hagyták, összeroppant testtel, vergődő lélekkel gyötrődött a homályos szobában. Odakint vérvörösen bukott le az őszi nap, és utolsó sugaraiban felizzott a Psyche-váza örök és fájdalmas szimbóluma. Cinara, kis Cinara, kék encián - Lyde, Lalage, mélytüzű gránátalmavirág - Vergilius, titkok tudója, Múzsák papja, költő és próféta, egyetlen jó barát - mind, mind elmennek... Galatea, halálhajó, Kharón végzetes hajója...

Ó, milyen egyedül maradtam!

Itália nem látott még olyan gyászpompát, amilyennel Vergilius holttestét Nápolyba kísérték. A világbirodalom minden hatalma és fénye ott lobogott a nápolyi gyászszertartás komor feketeségében. Horatius is Nápolyba utazott, hogy elbúcsúzzék halott barátjától; Bavius kísérte az utazókocsiban, és nagy szükség volt rá: a költő az egész úton feküdt, mozdulni is alig tudott, a lelki fájdalom most is összetörte testét. A temetésen is alig vánszorgott, Augustus gyászbeszédét ülve kellett végighallgatnia, majdnem összerogyott a szarkofág mellett. Mikor a temetés után hazaért, valóságos roncs volt megint. Negyvenhat éves volt, és Vergilius ötvenegy éves korában hagyta itt; valami bolond babonával számolgatta: "Még öt év, még öt év, aztán veletek leszek." És mikor ezt gondolta, Lydét is a halottai közé számította.

Meg sem várta a telet, mindjárt a temetés után Salernumba ment, hogy a reuma elviselhetetlen kínjait enyhítse. Bavius érdeme volt ez a gyors elutazás. Alig egy hónapja volt a fürdőn, mikor véletlenül megtudta, hogy másik jó barátja, Tibullus, hirtelen meghalt pedumi birtokán. Numicius napokig titkolta előtte a hírt, de a fecsegő borbély egy napon kikottyantotta. Horatius szinte fásultan vette tudomásul a szörnyű hírt. Mit várjon még az élettől? Tibullus harmincöt éves volt, és igazán a bánata ölte meg. "Hiszen akkor most én vagyok soron" - gondolta magában, és valami jóleső melegség ömlött végig a testén.

Este a vacsoránál szótlanul evett, étvágytalanul, időnkint abbahagyta, és némán maga elé meredt. Egyszerre csak halkan megszólalt:

- Tibullus! - és aztán fájdalmasan elcsuklott a hangja: - Megyek, Numicius, én is megyek!

Nem tudott kint maradni a falun: nyomta a magányosság; hiába temetkezett könyvekbe, hiába foglalkozott a legnehezebb elméleti irodalmi kérdésekkel, szüntelenül csak a rég letűnt árnyakat látta. Vergilius szelíd alakja kísértette, és Lyde emlékét idézte minden zug, minden bokor a kertben és minden csöndes este. Menekülni akart a halottaktól, azt hitte, a városban megtalálja zaklatott lelke az évek óta hiába sóvárgott nyugalmat. Február elején beköltözött a városba.

Most megint benne élt a főváros nyüzsgő forgatagában: látogatta barátait, maga is látogatókat fogadott, régi barátokat, fiatal költőket, akik támogatását és tanácsait kérték, szinte naponta ellátogatott Maecenashoz, és szorgalmasan írta, csiszolta irodalmi tárgyú leveleit. Az írók egyesületének is gyakran vendége volt, benne élt megint a nagyvárosi pletykaáradatban, sokat csavargott a cirkusz körül, figyelte az embereket, járta a piacokat, és nemegyszer valami régi-régi hangulat nyugtalankodott benne: milyen jó volna szatírát írni megint. De fáradtan legyintett, elhessegette magától a kísértést, és ha a lírára gondolt, mindjárt Lyde emléke, felejthetetlen szerelmének minden gyásza nehezedett a szívére.

Mégiscsak más volt itt a városban. Ha Maecenasnál járt, ő volt a vigasztaló, jó arcot kellett mutatnia, s még arra is sikerült rávennie a boldogtalan nagyurat, hogy lakomára gyűjtse össze házában régi barátait. Mosolygott is magában, kis keserűséggel, kis önváddal, hogy ilyen könnyen vissza tud térni az életbe: lám, alig öt éve, hogy Lyde elment, s akkor azt hitte, nem éli túl. És most? Mégiscsak Pausziasznak volt igaza: meghalt a lány, s az emléke is egyre halványodik a lelkében. Ki tudja, mi van vele? Vajon boldog-e? Talán el is felejtette költőjét? Az alkotás és a szerelem nyugtalan lázait? Vajon hol lehet? Mióta elment, nem írt egyetlen levelet sem. Pedig a költő egyszer, a válságok nehéz óráiban, olyan levelet írt neki, hogy a kősziklát is megmozdította volna. Lyde nem felelt. Epidauroszba címezte a levelet, s nem jött rá válasz. "Élünk-e még? - tette fel magában a kérdést, és fájdalmas mosollyal felelt rá: - Nem, nem, halottak vagyunk bizonyosan."

És ha nagyon ránehezedett az élet és az emlék, meglátogatta a mindig vidám Messallát vagy Septimiust, vagy elment a könyvtárba, és órák hosszat vitatkozott Hyginusszal a költészet legmélyebb kérdéseiről, vagy görög könyvekbe ásta magát, és vaksi szemével olyan mohón olvasott, mint athéni diákkora óta soha. Esténkint mostanában az Aeneisszel nyugtatta magát, ó, hányszor megkönnyezte Dido tragikus szerelmét és az alvilágjárás fölséges misztikumait!

Bár egészsége nem volt a legjobb, néha még arra is rászánta magát, hogy barátaival elment egyik-másik kocsmába, hiába tiltotta el Antonius Musa minden italtól. Bizony a görög kocsma nehéz borai napokig tartó szédüléseket okoztak, a germán kocsma söre a gyomrát kavarta fel; nemegyszer ijedten állapította meg, hogy becsípve ért haza. De csak az italban volt feledés, mit is lehetett volna tenni, mikor Tuisco vendéglőjében egyszerre vadul megrohanta Murena emléke? Bizony Tuiscónak is deres volt már a szakálla, nehezen mozgott, nyilallásokról panaszkodott, de mikor szóba került Murena tragédiája, a szálas germán összecsuklott, és mintha könnycseppek harmatoztak volna végig a szakállán. Aztán jöttek napok és hetek, amikor erőszakkal sem lehetett rávenni, hogy akár csak egy kis pohár bort is megigyék. Ilyenkor szívesen sétálgatott a Janiculuson, de később kerülte azokat a sétákat, amelyek a Tiberis partjára vezették, mert egyszer megtörtént vele, hogy mikor visszafelé jött a hídon, meglátta Pausziasz régi lakásának ablakait. Az ablakok most is világosak voltak, karcsú lány árnyéka suhant végig a pergamen táblákon, s egyszerre kegyetlenül a szívébe nyilallott fiatal szerelmének minden gyötrő emléke. Soha, soha többé - mondta magában. És ezentúl csak az esquilinusi kertben sétálgatott.

Március elején az a meglepetés érte, hogy meghívót kapott a császárhoz. Nem tudta mire vélni a dolgot; azt hitte, valami hivatallal akarja megint megkínálni. Éppen ezekben a napokban volt a szenátus nevezetes ülése, amelyen Augustusnak az élethosszig tartó főhatalmat adományozták, amivel teljessé lett a korlátlan császárság. Bizonyosan nagy átszervezés következik - gondolta Horatius -, és talán ebben szánt neki is szerepet. Ha most arra gondolt, hogy talán magas állami hivatalt kell vállalnia, nem is irtózott tőle úgy, mint valamikor a magántitkárságtól. Vagy talán szenátorrá akarja kinevezni? Még hízelgett is neki a gondolat: ez volna hát a nemzet és az uralkodó hálája? Már maga is érezte költészetének jelentőségét, és egészen elfogulatlanul érdemesnek is tartotta magát a császár és a nemzet elismerésére. Bár minden földi hiúságon mosolygott, ezt az eshetőséget úgy fogta fel, hogy a kitüntetés elfogadásával is nemzetének tenne szolgálatot; így vésné bele kitörölhetetlenül a nemzeti költészet megbecsülését kortársai és az utókor lelkébe.

De Horatius tévedett, a császár egészen mást akart tőle. A százados ünnep előkészítésére kiküldött tizenötös bizottság egy év alatt elvégezte munkáját, és terjedelmes jelentése már Augustus előtt feküdt. A császár, az örökös főhatalom birtokában, elérkezettnek látta az időt, hogy az új birodalom végleges megalapításának nevezetes évét a százados ünneppel tegye örökre emlékezetessé. Már hetek óta lázasan dolgozott az ünnep programjának megállapításán. Mikor Horatius belépett a dolgozószobájába, akkor is éppen tornyos papírhalmok közt görnyedt, és jegyzeteket firkált viasztáblára az előtte heverő Sibylla-könyvből.

- Magadtól nem is jönnél hozzám évszámra, barátom - kezdte a császár. - Úgy kell erőszakkal ideparancsolnom a haza koszorús költőjét. Mellőzöl, kedvesem - és mosolygott.

- Felség - hajolt meg Horatius, és éppen tiltakozni akart, de Augustus nem engedte szóhoz jutni.

- Jó, jó, jó, a mentséget elengedem. Ne vedd a szívedre ezt a kis szemrehányást. Különben sem akarlak magamra haragítani, hiszen szívességet akarok kérni tőled.

- Parancsolj, felség - tárta szét Horatius a karjait.

A császár felvette az asztalról a bizottság jelentését.

- Ide nézz: Ateius Capito, a tizenötös bizottság előadója, remekművet alkotott. Fogalmam sem volt eddig róla, milyen hagyományok fűződnek a százados ünnephez. Most tudtam meg, hogy a százéves fordulók megünneplése etruriai szokás. Képzeld, az etruszkok úgy számítottak, hogy egy emberélet leghosszabb ideje száz év, s ezért minden száz évben ünnepséget tartottak, és engesztelő áldozatokat mutattak be a föld alatti isteneknek, hogy adjanak az új nemzedéknek is hosszú, szerencsés és boldog életet. Később az eredeti jelentés elmosódott, és a mi államunkban más jelentőséget kapott az ünnep: mi a százados ünnepeken az állam fennmaradásáért imádkozunk, és hálát adunk az isteneknek mindazért a jóért, dicsőségért és hatalomért, amiben Rómát részesítették. Nem is sejted, milyen régi nálunk ez a hagyomány.

- Erről bizony nem olvastam semmit - szólt közbe Horatius.

- Nekem is meglepetés mindaz, amit Ateius Capito, a kitűnő tudós kikutatott. Nálunk először a Valerius-család tartotta ezeket az ünnepeket, s mikor a család egyik tagja, Valerius Publicola lett a konzul, ezelőtt több mint kétszáz évvel, állami jelleget adott a százados ünnepnek. Ez az első pun háború idejében történt. Száz év múlva megtartották a második százados ünnepet, a harmadikat bizony elmulasztották a háborús zavarok miatt; ezelőtt harminckét évvel volt esedékes az ünnep, s nekem régi vágyam, hogy pótoljam apáink mulasztását.

- Nem lesz furcsa, felség - kérdezte Horatius -, hogy az előző után százharminckét évre tartasz százados ünnepet? Hiszen ez annyit jelentene, hogy minden imperator akkor tarthatna ilyent, amikor akarna. Attól tartok, hogy az ilyen eljárás megrendíti az ünnep hatásába és szentségébe vetett hitet.

- Ettől ne félj - nyugtatta meg Augustus. - Capito a történelmi adatokból megállapította, hogy a százados ünnepeket nem száz-, hanem száztíz évenkint szokták tartani, és csodálatosképpen a most esedékes ünnep éppen erre az évre esik. Az is kiderült, hogy eddig már négy ilyen ünnep volt; kettőt már említettem, a másik kettőt Ateius Capito nyomozta ki. Itt a döntő bizonyíték - és odaadta Horatiusnak az idevágó sibyllai verseket.

Horatius egyre növekvő csodálkozással olvasta a jóslatot, amely nemcsak az ünnep időpontját jelölte meg határozottan, hanem a szertartásokra vonatkozólag is pontos utasításokat adott.

- Fölséges ünnep lesz - mondta, mikor letette a könyvet.

- És mivel azt akarom, hogy még fölségesebb legyen, bele akarlak kapcsolni téged is - folytatta Augustus. - Arra akarlak megkérni, hogy írd meg azt az ünnepi verset, amelyet a harmadik napon fiúk és lányok kara szokott előadni. Vannak ugyan hagyományos karénekeink, de én jobban szeretném, ha valami újat, szebbet tudnék adni Rómának. Magasztos verset akarok, a zenéjét már meg is írattam, és éppen ezért szapphói versszakokban kell megírnod a himnuszt. Fiúk és lányok kara fogja előadni, háromszor három versszakot a fiúk, háromszor hármat a lányok, aztán a teljes kar elénekli a záró versszakot. Szeretném, ha vállalnád a kar betanítását és vezénylését is.

- Felség - szabadkozott Horatius -, amily megtisztelő a bizalmad és a felszólításod, annyira félek, hogy nem tudok olyasmit alkotni, ami kielégítene. Nem vagyok biztos benne, hogy akár csak valamennyire is sikerül... Évek óta nem írtam lírai verset.

- Hát aztán? Talán elfelejtettél verset írni? Te - és tréfásan megfenyegette -, még megérem, hogy ezt a kérésemet is visszautasítod! Ne élj vissza, barátom, azzal, hogy költő vagy, Múzsák és istenek barátja, az imperatornál is nagyobb úr.

- Te tudod, felség, hogy egész meggyőződésemmel híved és szolgád vagyok. Hiszen elég csak a római ódákra hivatkoznom. De most...

- Mi bajod van most? - vágott szavába a császár. - Éppen azért kell vállalnod, mert ismételten bebizonyítottad, hogy a hazafias és vallásos költészetnek igazi művésze vagy. Mi bajod, hogy úgy el vagy keseredve?

- Beteg vagyok, felség - akadozott Horatius.

- Lárifári! - legyintett Augustus. - Én is beteg vagyok. Mindenki beteg, aki él, csak a halottak nem betegek. Aki költői leveleket tud írni, amelyekben következetesen mellőzi az ő legjobb emberét és szolgáját, Augustust - és hunyorított egyet hozzá -, az himnuszt is tud írni. No, határoztál?

- Megírom - adta meg magát Horatius -, de magadra vess, felség, ha dadogós és faragatlan lesz a versem.

- Ezt csak bízzuk Horatiusra - nevetett a császár. - Te, szerencséd, hogy vállaltad, különben elkövettem volna rajtad azt a csúfságot, hogy Ovidiusszal írattam volna meg. Pedig utálom ezt a parfümös gavallért, a léha írásműveivel együtt. De Jupiterre, verset írni tud! Csak úgy dől belőle.

- De olyan is - jegyezte meg Horatius.

- Te csak hallgass - emelte fel a karját Augustus -, nem illik a konkurrens céget piszkolni. El kell ismerni, hogy Ovidius az alatt az idő alatt, mióta itt beszélgetünk, már meg is írta volna a verset. Remélem, te is megírod egy hónap alatt. Ha ugyan nem leszel beteges megint - elnevette magát. - Szívfájdalom? Talán faképnél hagyott a szeretőd?

Horatius megrezzent, és lehajtotta a fejét.

- Polluxra - kapott a császár a fejéhez -, most jut eszembe! - és Horatius karjára tette a kezét: - A doktor lánya, akit neked ajándékoztam! Micsoda ostobaság! Bocsáss meg - mondta melegen. - Igazán nem gondoltam rá, hogy amivel Pausziasznak örömet szerzek, azzal neked halálos bánatot okozok.

- Egyéb gondod is van, felség - mosolygott Horatius kényszeredetten.

- De erre igazán gondolhattam volna! - csettintett az ujjaival a császár. - Különben - nevette el magát - te vagy az oka: mért mutatkoztál olyan ritkán nálam? Persze Maecenas, mindig Maecenas! No, nem baj, nem szemrehányásképpen mondom. Remélem, epikureista filozófiád régen meggyógyított.

- Vannak sebek - mondta csöndesen Horatius -, amelyeket a filozófia csak még jobban elmérgesít. Mostanában nem foglalkozom filozófiával, csak irodalommal: ez gyógyít. Semmi bajom, felség - kapta fel a fejét -, semmi bajom - és összeharapta a száját.

- Látod, én boldog lennék, ha az irodalom lehetne az egyetlen foglalkozásom - sóhajtott Augustus. - Sajnos, politika is van, és nők is vannak; a nő pedig csupa komplikáció az ember életében. Eh - legyintett unottan -, egyszer ezen is túl leszünk. Te már túl vagy rajta. Örülj neki.

- Már nem tudok örülni semminek - ingatta fejét a költő.

- És a százados himnusz? - kapta fel a fejét Augustus.

- Remélem, meg leszel vele elégedve - tért ki a költő a kérdés elől.

Ebben a pillanatban félrecsapódott a szomszéd szoba függönye, és Livia lépett be. Horatius fölkelt, és mélyen meghajolt a császárné előtt. Livia odalépett Augustushoz:

- Uram - a császár senkitől sem fogadta el az "úr" megszólítást, csak feleségétől -, indulhatunk.

- Nem szeretem a családi kirándulásokat - dohogott Augustus -, minek kell nekem ma egész családommal a Vesta-szüzek ebédjén részt vennem, és másfél órát unatkoznom?

- Kötelességeid is vannak, uram - mondta halkan Lívia -, az élet nem csupa élvezet.

- Na gyerünk - adta meg magát Augustus, aztán kezet nyújtott Horatiusnak: - Bocsáss meg, barátom, látod, nőuralom alatt nyögök.

- A felséges asszony uralmát nyugodtan vállalhatod, felség - hajolt meg Horatius.

- Javíthatatlan! Nők barátja! - nevetett szárazon Augustus.

Livia szeme hálásan felcsillant, mikor a költőre nézett. Horatius szeretett volna kérdezni tőle valamit, szerette volna megtudni, nem írt-e Pausziasz. Nem írt-e valamit Lydéről? Egy pillanatig ajkán is lebegett a kérdés, de aztán meggondolta magát: illetlen volna kérdést intézni a császárnéhoz, meg aztán ki tudja, mit mondana? Akármit hallana a lány felől, minden vérig sebezné, vagy legalábbis újra feltépné a hegedő sebeket. Minek? A halottak nyugodjanak.

Május végén az Acta Diurna hangos és hosszú cikkekben harangozta be a százados ünnepet. Róma lázban égett, és messze vidékről özönlött a nép a páratlan látványosságra. Május harmincadikán már veszedelmes volt a tolongás Róma utcáin, a rendőrséget megerősítették, a szenátus, a papság, a katonaság s mindenekfelett a lakosság lázasan készülődött a másnap kezdődő ünnepségekre, amilyeneket csak minden harmadik nemzedék érhet meg. Mindenki tudta, hogy Róma egész nagysága és hatalma ki fog bontakozni ezen az ünnepen. Éppen ebben az időben tizenhat külföldi állam követei tartózkodtak a városban, ott volt a georgiai fejedelem, az egyik indiai maharadzsa, Etiópia királya, két kínai mandarin a kínai követség élén, s mindegyiknek tarka és káprázatos kísérete; a melléjük beosztott római tisztekkel és tolmácsokkal ezek a követségek voltak mostanában a város legnevezetesebb látványosságai.

Vörös posztóval bevont tribünök sorakoztak a Forumon, végig a Capitolium lábáig, páncélos katonaság állt sorfalat, a tribünökön szenátorok, tábornokok, törzstisztek, államférfiak, főpapok, idegen követek színes csoportjai tarkállottak, s végig az úton sok százezernyi tömeg ujjongó kiáltásokkal és lázas érdeklődéssel kísérte a három napon át szüntelenül áradó körmeneteket. Május harmincegyedikén vörös ruhás kikiáltók járták be a várost, és hirdették az ünnep kezdetét. A tizenötös bizottság tagjai a capitoliumi Jupiter és a palatinusi Apollo templomában áldozati szereket, fáklyákat, ként, szurkot osztottak ki minden polgár között, de ezekben a templomokban és Diana aventinusi templomában az egész nép ünnepi ajándékokat kapott: búzát, árpát, babot. A délelőttök java részét a színházi előadások foglalták le: két színházban játszottak, s előadás közben a népet meg is vendégelték. Három nap és három éjjel egyfolytában tartott az ünnepség, amelynek középpontjában maga a császár és Agrippa, a birodalmi hadak fővezére állt.

Rejtelmes és megindító volt az első éjjeli ünnep áldozata kint a Mars-mezőn, a Tarentum nevű helyen, ahol a földből kéngázok szivárogtak, s éppen ezért ezt a helyet az alvilági istenek szent helyének tartották. Itt maga a császár áldozott, himnuszok éneklése közben, három fekete juhot három oltáron a Párkáknak, aztán fekete disznót és kismalacot a föld istenének, Tellusnak, és sötét színű marhákat Plutónak és Proserpinának, az alvilág isteneinek. Ugyanebben az időben a Capitoliumon, Agrippa jelenlétében, fehér bikát áldoztak Jupiternek, fehér tehenet Junónak. A színházi előadásokat Apollo tiszteletére rendezett ünnepi körmenet vezette be. A második napon a színházi előadás után Juno tiszteletére körmenet vonult a Capitoliumra, ahol a fehér ruhás Vesta-szüzek és a főpapok ünnepi istentiszteletet tartottak. A harmadik napon Apollo palatinusi templomában folyt a szertartás, amelynek során fehér ökröket áldoztak Apollónak, és az ünnepség befejezéséül a fiúk és lányok kara előadta Horatius ünnepi himnuszát.

Felejthetetlen látvány volt ez a színes és hullámzó tömeg a Palatinuson. A város, amelyet három éjszaka fölvert már a táncoló, daloló, mulató nép lármája, most elcsöndesedett; ünnepi áhítat ült az arcokra, a feszült várakozás izgalma fűtötte a lelkeket. Augustus és Agrippa díszruhás alakja fönségesen magasodott fel a füstölgő oltár előtt, a szenátorok, tábornokok, idegen követek, tisztek és polgárok színes csoportjai olyan pompában ragyogtak ebben a fölséges pillanatban, amilyent Róma még sohasem látott. Az oltár előtt keleti szőnyegekkel borított emelvényen állt az énekkar: huszonhét fiú és huszonhét lány, bíborszegélyes fehér ruhában, mirtuszkoszorúval fejükön, aranybullával nyakukban, kezükben pálmaág, amelyet a versszakok végén hódolva lengettek meg Apollo szobra felé. Kilences csoportokban állt a kar, jobboldalt háromszor kilenc fiú, baloldalt háromszor kilenc lány, előttük friss gallyakkal díszített magas emelvényen Horatius, vakító fehér tógában.

A főpap befejezte a hagyományos imádságot, amelynek zárókönyörgését a nép hangos szóval utána harsogta, aztán fölemelte jobb karját: halotti csönd támadt. Ebben a pillanatban magasra lendült Horatius jobb keze, mirtusszal koszorúzott elefántcsont botja megvillant feje fölött, aztán mind a két karját kitárta, s egyszerre fölcsendült az első fiúcsoport diadalmas éneke.

Apollóhoz és Dianához szállt a himnusz: - Hallgassátok meg imádságunkat ezen a szent napon, adjatok áldást népeitekre, és te, szentséges Nap, örök pályádon soha ne láss Rómánál fölségesebb várost! - Ilythia - csendült fel most az első lánycsoport ezüstös hangja -, áldd meg a jövendő nemzedéket, áldd meg a házasságot, s ha száztíz év múlva újra visszatér ez a magasztos ünnep, lásson ezen a földön boldog és erős új nemzedéket! - Ti, Párkák - felelt rá a második csoport fiú -, szőjétek csak a római nép boldog jövendőjét, adjatok áldást nyájainkra és vetéseinkre! - Istenek, akik Trójától ide vezettétek ezt a népet - zengték a lányok -, adjatok jó erkölcsöt az ifjúságnak, békességet az öregeknek, jólétet, boldogulást és dicsőséget az egész népnek! - És most a fiúk harsogták: - Istenek, akiknek most Augustus fehér bikákat áldoz, adjátok meg neki, amiért hozzátok könyörög, a haza békességét és dicsőségét! - Apollo - énekelte a harmadik lánycsoport -, aki most lenézel ránk, és kövér áldozatok füstjébe burkolt oltárodra, adj népünknek új és dicső századéveket! - És most a teljes kar énekelte a himnusz záró versszakát: - Apollóhoz és Dianához száll dalunk, és azzal a szent hittel térünk meg otthonunkba, hogy Jupiter és az istenek örök kegyelmükbe fogadták ezt a várost!

Fölséges volt az ünnep, fölséges volt a vers; a római nagyságnak ez a szenvedélyes himnusza mélyen megrendítette az ünnepség résztvevőit. Maga Horatius is remegett a belső izgalomtól, alakja szinte megnőtt, mirtuszkoszorús feje átszellemülten sugárzott, s mikor a császártól kezdve az állami, katonai és udvari főméltóságok szertartásosan üdvözölték, érezte, hogy valóban nemcsak költője, hanem prófétája is lett nemzetének. És ebben a pillanatban két gondolat villant benne, mint két éles tőr: az ünnep fényében és nagyszerűségében kicsinyesnek és méltatlannak érezte a maga sötét és szívós kis bánatát, és egyúttal újra megerősödött benne a bizonyosság, hogy Lyde nélkül ezt a himnuszt sem írta volna meg soha. És miközben a körmenet ünnepélyes lassúsággal lefelé kanyargott a zenekarok harsogásában, s ő ott állt a császár, a szenátorok és tábornokok méltóságos csoportjában, túl az ünnep fényén, túl az oltár tömjénfüstjén, túl a zene és ének diadalmas harsanásán: egyetlen arcot látott, egyetlen nevet hallott, amely felderengett és felbúgott a múltak mélyéből, mint távoli és valószínűtlen tünemény, halk és már hihetetlen muzsika - Lyde kitharáját hallotta, csöndes hangja bugását, és látta, újra látta Lalage felejthetetlen mosolyát. És mint téli didergésben a bor tüze, úgy áradt el ereiben a drága emlék forrósága.

Napokig nem tudott magához térni az ünnep kábulatából, csak akkor eszmélt föl igazán, mikor az Acta Diurna, barátai, a császár és a hivatalos körök szinte elhalmozták kitüntetéseikkel, érdeklődésükkel, magasztalásaikkal. Érezte, hogy mindez nem neki szól egészen, és magányossága csöndes óráiban hűségesen megosztotta a dicsőség kincseit Lydével. A gyilkos bánat elpihent, már nyugodtan tudott gondolni rá, de nem tudott és nem akart elválni tőle, megfeledkezni róla; vele élt, ott érezte maga mellett, mikor dolgozott; mintha mögötte állana, s ráhajolna az írására, és mindig pontosan megérezte, mit helyeselne vagy kifogásolna. És álmaiban már nem nyugtalanította: gyönyörű teste szétfoszlott már a múlt és a távolság ködeiben, s amikor felejthetetlen alakja felmerült a költő lelkében, már csak lélek volt, lobogás, tűz, erő, tisztaság, már csak mosoly és muzsika. És Horatius boldogan érezte, hogy ezt nem veszítheti el soha.

Nem szédült meg a népszerűség és a magasztalás tömjénfüstjében, nem szerzett neki különösebb örömet, hogy verseit a római iskolákban tanították és magyarázták, de mindig meghatotta, ha az utcán ismeretlen emberek ujjal mutattak rá, és tisztelettel köszöntötték. "Íme, a hálás kortársak" - gondolta magában. És meghallotta, amint az apa rámutatott, és odaszólt kisgyermekének: "Köszönj a bácsinak, ez Horatius" - s a kis iskolás fiú tágra meresztette szemeit, s elfogult ijedelemmel emelte magasra jobb karját, a költő mosolyogva intett vissza neki, jóleső melegség áradt végig a lelkén, és derűsen mondta magában:

"Íme, a hálás utókor."

És ez adta neki az ötletet, hogy meleg hangú versben köszönje meg a fiúk és lányok karának, hogy annyi szeretettel és lelkesedéssel gyakorolták és oly tökéletesen adták elő százados himnuszát. Nem is köszönet volt ez a vers igazában, inkább emlékezés a fölséges pillanatokra, ismétlése a himnusz szárnyaló gondolatainak, hogy ez az ötvennégy fiatal lélek érezze: nekik szólt a himnusz, nekik adta örökségül minden gondolatát és minden szépségét, s most nekik adja ezt a kis verset is, vegyék át, mint a futók a stafétabotot, s fussanak vele sokszázados messzeségek felé, és adják át dicsőséggel újabb és újabb nemzedékeknek.

És mikor az írók egyesületének különtermében ünnepi vacsorán látta vendégül a kar tagjait, s mindegyiknek átadta a vers egy-egy példányát, valami rég nem érzett meghatottság reszketett át rajta. Mintha Lyde simogatta volna mosolygó arcát, felharsant benne az "Exegi monumentum" jóslata, és életében most először érezte a halhatatlanság ízét lelkében.

Maga csodálkozott legjobban, mikor megint a Digentia magányában élvezte a tavasz zsendülését, hogy milyen nyugodtan tud már itt élni a régi házban, amelynek minden zuga, minden fája, minden virága Lyde emlékét idézte. Már nem fájt az emlék, csak simogatta, ha nem is tudta kitépni lelkéből a bánat legmélyebbre ereszkedett gyökereit. Már csak a teste volt beteg, de érezte, hogy hiába járta évekig a kénes fürdőket, hiába sanyargatta magát Antonius Musa kúráival: ezt a testet nem is a betegség, hanem a lélek tüze gyilkolja és égeti. És a lélek gyilkos tüzeit nem lehet hidegvíz-kúrával vagy iszapfürdővel eloltani.

De mikor írásait rendezgette, azon is élénken elcsodálkozott, hogy római tartózkodása alatt megint lírai verseket írt. Hát ez hogyan történt? - vetette fel magában a kérdést. Hiszen azt hitte, hogy örökre búcsút mondott a lírának. Ki akarta, ki tehette, hogy a néma kithara megszólalt?

Összerakta a verskéziratokat, külön fiókba tette, és megint úgy érezte, hogy nem fog többé lírai verset írni. Előszedte a költői levelek fogalmazványait, s lázasan dolgozni kezdett az Augustusnak és Florusnak készülő verses irodalmi leveleken meg verses költészettanán, az ars poeticán. Nyugodtan, egyenletesen dolgozott, nem zavarta sem ember, sem emlék, Arisztotelészt bújta, a verseket csiszolgatta, s azt hitte, hogy ez most már mindig így lesz: könyvek, versek, könyvek, versek. De egyszer valamiért be kellett mennie Lyde szobájába, s ha már bent volt, meg kellett állnia a régi váza előtt. Csak egy pillanatig állt ott, de mikor visszament a kerti lugasba, hogy folytassa a munkát, egyszerre valami olyan belső nyugtalanság harapott bele, hogy hirtelen haraggal lecsapta az íróvesszőt, földhöz vágta a viasztáblát, és dühösen felugrott az asztaltól. Nem, nem! Nem tud így élni! Hiába minden! Hiába a magányosság embere, hiába érzi, hogy egy-két jó baráton kívül nem szeret senkit, és nem érdekli senki, mégsem tud meglenni ebben a gyilkos egyedüliségben. Emberek, emberek - sikoltott benne valami, és ökölbe szorult a keze -, emberek, segítsetek!

És mintha a magányosság alattomos szövetségese lett volna minden betegségnek, egyszerre rátört a reuma, megint szédült, s most olyasmit vett észre magán, amit eddig még nem tapasztalt: kínzó fájdalmakat érzett a veséjében. Az usticai doktor bácsi csóválta a fejét, s megint csak mérsékletet ajánlott. Horatius elmosolyodott: hiszen az egész élete egyetlen mérséklet már, arany középút - ó, régen lelohadtak a dagadó vitorlák, összeomlottak az egekig vívó szenvedélyek, s már-már ott tart, hogy nincs semmi öröme, s már az egyszerűségben sem talál gyönyörűséget. Mit akar tőle ez a doktor? Aztán egyszerre világosság támadt a lelkében: igen, mikor az orvos nem tud semmit, kenetes szavakhoz folyamodik; ha már a testet nem tudja gyógyítani, a lelket igyekszik vigasztalni. Mérséklet, mérséklet! "Ne félj, doktor bácsi, meglesz, már meg is van. Én jobban tudom nálad: ez a vég kezdete, alkonyodik, öregem, csak mondd meg bátran, nem félek tőle: készen vagyok, mehetünk! - És eszébe jutott keserű kitörése Salernumban: «Megyek, Numicius, megyek!» - Hát megyek! Nincs segítség? De halál sincs, csak átmegyek oda - mint egyik szobából a másikba -, és Polluxra, boldogan és mosolyogva megyek át!"

Ettől a naptól kezdve nem engedett többet orvost a házába.

De ebben a keserű pillanatban újra felujjongott benne a sóvárgás az élet örömei után. "Ötvenéves vagyok - gondolta magában -, sietnem kell. Meghalt a szerelem, éljen az élet! Van még bor a mámorok serlegeiben, és van még tűz a borok aranyában!"

Észre sem vette, hogy megint feltört belőle a líra. Meghívót írt rég nem látott barátjának, Vergiliusnak, a bútorkészítőnek, aztán Messallának, hogy jöjjenek ki minél előbb, hagyjanak ott minden városi gondot és élvezetet, és siessenek barátjuk vigasztalására. Vergiliusnak külön lelkére kötötte, hogy hozzon illatos kenőcsöket is magával, mert jó illatok és tavaszi virágok felhőjében akar áldozni a bor istenének. Három nap múlva meg is jöttek a vendégek, és Horatius egyszerre megfeledkezett minden testi és lelki betegségéről. Tudta, hogy nagyon beteg, de úgy gondolkozott, hogy ha nem gondol rá, nem is igaz a betegség. És csupa mosolygás, jókedv és házigazdai szívesség volt ezekben a napokban.

Messalla és Vergilius nem jött üres kézzel. Vergilius meghozta a nárdust, Messalla pedig egy lányt hozott magával. Régen törte a fejét, hogyan gyógyítsa ki boldogtalan barátját Lyde emlékéből, s végül azt a megoldást választotta, hogy elment Thoraniushoz, és megvette tőle a legszebb rabszolgalányt. Magas, szőke lány volt, nagy kék szeme csodálkozva bámult a világba, rózsaszín arcán szelíd fények mosolyogtak, telt teste a jó kenyér ízét juttatta az ember eszébe. Horatius mosolyogva segítette le a kocsiról, és odafordult Messallához:

- Dicsérem az ízlésedet.

- Tetszik? - kérdezte a tábornagy.

- Nagyon - bólintott Horatius. - Érdekes lány. Bizonyosan germán.

- Az - hagyta helyben Messalla. - Szigamber. A Rajna mellől való. Csak az a baja, hogy alig tud latinul, görögül meg éppen nem.

Nemsokára ott ültek a kerti borostyánlugasban, jó falusi ételekkel megrakott asztal mellett. Diomédész sürgölődött az asztal körül, és kínálgatta a vendégeket. A lány alig evett, ijedten tekingetett maga körül, és eddig egy szót sem szólt.

- Szóval tetszik neked? - kezdte újra Messalla. - Ennek örülök, mert a lányt neked hoztam.

- Nekem? - hőkölt hátra Horatius. - Minek nekem?

- Micsoda? - hajolt felé Messalla. - Hát remeteként akarsz élni?

- Ugyan - pirult el Horatius. - Tudod, kit gyászolok. Azért nem kell nekem senki.

- Már mért ne kellene? - szólalt meg Vergilius. - Ilyen ajándékot nem mindennap kap az ember. És hát hogy értetted? Csak nem azt akartad mondani, hogy még mindig szerelmes vagy? Reménytelenül?

- De Vergilius - nézett rá szemrehányón a költő.

- Ugyan - nevetett Messalla -, csak nem vagy gyerek? - Messalla jól tudta, milyen sebet ütött Horatius lelkén Lyde távozása, és éppen azért választotta ezt az orvosságot, hogy kigyógyítsa barátját a céltalan búskomorságból. - Neked hoztam - folytatta -, csak nem utasítod vissza?

- Hát nem akarlak megsérteni, és köszönöm - mondta csöndesen Horatius. - Majd csak lesz valahogy.

- Csakhogy kimondtad a boldogító igent! - harsogta Messalla.

Horatius a lányhoz fordult:

- Mi a neved?

- Sigelinde - mondta a lány halkan, és lesütötte a szemét.

- Polluxra, nem tudnám utána mondani! - mosolygott a költő.

- Én más nevet adtam már neki - szólt közbe Messalla. - Phyllis a neve. Remélem, ezt hamar megtanulod.

- Mit tud ez a lány? - kérdezte Horatius. - Mire használhatja Pullia néni?

- Hallod-e - fenyegette meg Messalla -, ne sértegess, nem Pullia néninek hoztam, hanem neked.

Ebben a pillanatban a lány felsikoltott, és kiejtette kezéből a kenyeret. Meglepetten fordultak felé a többiek, s akkor látták, hogy a teknősbéka odacsoszogott a lány lábaihoz, elkapta ruháját, és konokul húzogatta.

Szegény Kleopátra azt hitte, hogy Lyde ül az asztalnál.

- Ne félj, Phyllis - csillapította Horatius -, nem bánt. - És egyszerre kegyetlenül megrohanta Lyde emléke.

- Még nem láttam ilyet - dadogta Phyllis még mindig rémülten. - Nálunk nincs.

- Szelíd - nyugtatta Horatius. - Neked adom; majd meglátod, meg fogod szeretni. Nagyon mulatságos állat.

- Hát ezt mért hagyta itt a hűtlen görög lány? - kérdezte Messalla.

- Kérlek - szólt közbe Vergilius -, ne bántsd.

- Ej - csapott az asztalra a tábornagy -, azt akarom, hogy kigyógyuljon! Majd felrázzuk egy-két udvari pletykával is.

- Persze, az ilyen begubódzott falusi medve semmit sem tud a római botránykrónikából - mosolygott Vergilius. - Bizony, mikor azt a szép verset írtad Julia esküvőjére, nem gondoltad volna, hogy jobb lenne mindjárt hatvanhat verset írni.

- Nem hiszem - mondta Horatius sápadtan. Irtózatos volt hallani ezt a szörnyűséget. Éppen a császárt éri ez a csapás, holott éppen ő hozta a legszigorúbb rendelkezéseket a házasság védelmére. És éppen a lánya, ez a csodálatos szépség, aki földi istennője lehetett volna Rómának, akit imádott a nép, s akinek szemében annyi élet, annyi tisztaság lobogott! - Szörnyűség - folytatta -, nem tudom elhinni.

- Hát menj be a városba, és érdeklődj - nevetett Messalla.

- De a császár? - hüledezett Horatius.

- A császár! - legyintett Messalla. - Magára vessen, ő az oka.

Phyllis hol az egyikre, hol a másikra bámult, az egész beszélgetésből alig értett valamit. Távoli sóvárgások fénylettek fel szemében, lelke valahol a Rajna mellett járt, a szőlőkkel arányló hegyoldalakon, kis faluban, ahol egyszerűbbek a virágok, ahol nem sötétlenek pompás píniák, és nem fénylenek ezüstös olajfák, nem csillogtatják fényes leveleiket előkelő puszpángok és büszke babérfák, de jobbak a szívek, és mások, mások az emberek. Félénk könnycsepp bújt ki a szeme szögletéből, végigfolyt az arcán, és mint cseppentett ezüst, csillant meg az asztal márványlapján.

- Mindig ilyen sírós ez a lány? - kérdezte Horatius. - Mert akkor megszököm innen. Elég nekem a magam baja. Én jókedvet szeretnék, dalt, mosolygást, muzsikát, éljen az élet! - és magasra emelte agyagpoharát. Mind a hárman egy hajtásra kiitták a borukat.

- Dehogy, dehogy - nyugtatta meg Messalla -, csak érzékeny. Hanem ennek is megvan az előnye: olyan szép ábrándos dalokat tud a maga barbár nyelvén, hogy az embernek elfacsarodik tőle a szíve. Nocsak, Phyllis, énekelj valamit!

A lány nem ellenkezett. Megrázta fejét, és a hajához nyúlt, meg akarta igazítani; de egyszerre ernyedten lehanyatlott a karja: akkor jutott eszébe, hogy térdéig érő gyönyörű haját a kapzsi Thorianus levágatta, s eladta az egyik szenátor feleségének; többet kapott érte, mint a lányért: nagy divat volt akkoriban a szőke haj, s az ilyen selymes aranyzuhatagért rengeteg pénzt adtak gazdag úriasszonyok. Hát igen, megint tudomásul kellett vennie szegénykének, hogy nincs meg a gyönyörű haja, pedig otthon Dietrich, a szálas germán legény erről a hajról ábrándozik a Rajna-parti néma éjszakákon. Dietrich - mondta magában, mintha temetne valakit, aztán fölkapta fiús fejét, messze révedt a tekintete, és csengő hangján fölszállt a dal a kert idegenségében. Szállt-szállt, halkan, könnyedén, mint riadt kis madár, valami névtelen, messze síró bánat zokogott benne, elfojtott sóvárgás reszketett a dallamában, könny és mosoly, szerelem és bánat, színek és fények, ismeretlen lelkek és tájak - így szállt az idegen dal a Digentia völgyének kemény szépségei fölött. És a vízparton a kék ruhás sisakvirágok ijedten kapták föl buta kis fejüket.

Horatius fölkelt, bement a bokrok közé, s néhány perc múlva virágos ággal jött vissza.

- Jázminvirág - mondta, és odanyújtotta a lánynak az ágat. Phyllis leült, arcához emelte a részeg illatú virágot, és nedves lett a szeme, mikor a költőre nézett, és alig hallhatóan suttogta:

- Köszönöm.

Hát bizony ez a lány nem volt Lyde, nem tudott ez semmi mást, csak érzelmes dalokat meg furcsa meséket, tudott ráolvasásokat is, ismeretlen és régi babonákat: új világ volt ez Horatiusnak, nem az ő világa.

Ezerszer újra elmondta magában: Lyde után nem következik senki, de nem is kellett mondania. A szerelem meghalt szívében, alkonyatának napjaiban már csak a régi tüzek parazsa melegítette, a kis Cinara emléke és Lyde felejthetetlen alakja. Nem akart semmit ettől az idegen lánytól, aki olvasni sem tudott, törte a latin nyelvet, és sohasem hallotta még sem Pindarosz, sem Szapphó, sem Alkaiosz nevét. De hát csak ez van a világon? Csak költészet, irodalom, filozófia, csak könyv meg könyv, nincs más? Vajon nem ér többet egy egyszerű és jó szív ezer könyvnél és minden bölcsességnél? A kis Damalisz emléke kísértett fel benne, a régi, bolond és hősies athéni éjszaka, de aztán Lydére gondolt, az egyetlen szépségre, minden idegszálában újra érezte a csodálatos lány tökéletességét - igen, ez volt az egyetlen, és ha lélekben most is együtt él vele, szentségtörés volna mást ölelni még az életben, hiszen nincs más ölelés gyönyörű, csak az, amelyben nemcsak a testek, hanem a lelkek is egységbe olvadnak, és ezt a felbonthatatlan összeolvadást, ezt a tökéletes szépséget és gyönyörűséget Lyde elvitte magával, visszahozhatatlanul.

Jó lány volt Phyllis, szeretett segíteni Pullia néninek, leste a költő minden kívánságát; csupa műveletlenség volt és csupa szív, szelídség és odaadás, hű szeméről ezerszer is Ursus kutya jutott a költő eszébe. Horatius földerült a társaságában, többé nem kínozta a magányosság, a lány pedig, mikor hetek és hónapok múlva végképpen meggyőződött róla, hogy a költő nem bántja, őszinte és hűséges szeretettel hálálta meg jóságát, és annál jobban ragaszkodott hozzá. Ott lakott Lyde egykori szobájában, sokat nézegette és csodálta a régi vázát, s mikor a költő egyszer elmondta neki Amor és Psyche meséjét, könnybe lábadt a szeme, valami kis felhő futott át a tekintetén, és hálásan nézett Horatiusra.

De voltak víg dalai is Phyllisnek, voltak jó tréfái, volt benne kedély, és sokszor csak úgy kacagott a ház hangos jókedvétől. Szerette a rendet és a tisztaságot, néha félnapokig a fürdőben ült - a költő falusi házának legnagyobb fényűzése a pompás fürdő volt, hideg és meleg medencéjével, mozaikjaival, gőzkamrájával, ahol Horatius mostanában a reumáját gyógyítgatta -, néha reggeltől estig fáradhatatlanul dolgozott: hamarosan kiderült, hogy Pullia néni jobb segítséget nem is kívánhatott volna magának. A jó néninek tetszett a lány szerénysége, egyszerű öltözködése, szemérmetessége, jósága és gyengédsége. Horatius is szívből megszerette az idegen lányt, sokszor hálásan megsimogatta az arcát, ajándékokkal halmozta el, de soha még csak kísérletet sem tett, hogy megcsókolja. Phyllis ezért szerette legjobban a költőt, és ezért érezte magát mellette elfogulatlanul és tökéletes biztonságban.

Nemsokára tűrhetően beszélt latinul, és ebben az időben olyan bizalmasan mert már beszélgetni Horatiusszal, hogy minden titkát elárulta neki. Így tudta meg Horatius, hogy a lánynak vőlegénye van otthon, a sokat siratott Dietrich, akinek sejtelme sincs róla, hol sínylődik rabszolgaságban szíve szerelmese. Horatius nem szólt semmit, de a legközelebb induló futárral levelet küldött Lolliusnak, Gallia kormányzójának, aki jó barátja volt, s megkérte, hogy nyomoztassa ki abban a bizonyos Rajna menti kis szigamber faluban a lány családját, s üzenje meg nekik, hogy Sigelinde nála van épségben és biztonságban, vőlegénye pedig várja meg nyugodtan, mert egyszer csak betoppan hozzájuk. Így történt, hogy Phyllis ezután kéthavonkint levelet válthatott szüleivel és vőlegényével; igaz, hogy a leveleket nem ő írta, az is igaz, hogy Lollius sokat mérgelődött a költő szeszélye miatt, mert a tolmácsának mindig belekerült fél napjába, míg a leveleket lefordította, de mégiscsak levelezés volt ez. Boldog volt a lány, és Horatius most először érezte életében, hogy talán a legtisztább boldogság az, ha másokkal jót tehetünk.

Ötvenegyedik születésnapján ez a csöndes boldogság megint tavaszi dalban buggyant ki a szívéből. Húsz éve múlt, hogy első és legszebb tavaszi dalát írta, és most úgy érezte, mintha megtalálta volna régi magát. A régi hang volt ez, a ritmusok régi dús áradása, az életöröm és az epikuroszi bölcsesség régi méze, de volt már benne valami bús sejtelem, az alkonyat egy-egy mély akkordja muzsikált s őszi bánat búgott a vers fürge és csillogó soraiban. De szép volt ez is, és jó volt, hogy megszólalt a régi kithara, hogy voltak még hangjai az örömnek és bánatnak egyaránt. Torquatusnak küldte a verset, mint a régi tavaszi dalt Sestiusnak, a fiatalkori jó barátnak: most, az élet alkonyán is egyik legjobb barátjának küldte a késő tavasz örömének dalát. És mikor elolvasta, ujjongva érezte meg benne a régi fiatalság és az örökké sugárzó epikuroszi bölcsesség elpusztíthatatlan szépségeit, az elmúlás filozófiájának megbékítő, szelíd gondolatát. A vers végén pedig megcsillant a régi és változatlan vigasztalás: "Élvezd hát az életet, mert csak azt nem veszíted el, amit magadévá tettél itt a földön, hiszen ha egyszer bezárul mögötted Orcus kapuja, nincs olyan hatalmas isten, aki visszahozhatna boldog földi tavaszokba." És mikor letette a kéziratot, valami kimondhatatlanul édes békesség ömlött el a lelkén.

Valóságos szabadulás volt ez: egyszerre tört fel belőle az évek óta visszafojtott líra. Tiberius és Drusus császári hercegek fényes győzelmei arra indítják, hogy magasztos hangú ódában ünnepelje Augustust, akinek kormányzását diadalok aranyozzák, s akinek megadták az istenek azt az elégtételt, hogy megláthatta az új nemzedék igazi arcát, lendületét, s ebben a friss lendületben Róma, az újjáépített Róma szebb jövőjét. Éppen nála járt ezekben a napokban Julius Antonius, vele küldte be a verset Augustusnak; Antonius, Julia levitézlett barátja, egyik benső barátja volt a császárnak, és Horatius felhasználta az alkalmat, hogy Julia felől érdeklődjék nála. Antonius rejtelmesen mosolygott a költő kérdésére, és csak ennyit felelt:

- Vannak dolgok, barátom, amiket jobb el nem hinni, még akkor is, ha a tulajdon szemeddel láttad. Hallottál valamit az afrikai struccmadárról? Azt mondják, hogy ha veszedelem fenyegeti, a homokba dugja fejét, s mivel nem lát, azt hiszi, hogy őt sem látják. Hát én is inkább homokba dugom a fejemet, hogy ne lássak, és ne emlékezzem.

- Igazad van, Antonius - mondta rá Horatius elgondolkozva -, ha nem hiszi az ember a hihetetlen dolgokat, talán nincsenek is. És így jobb.

- Huszonhárom éves az egész asszony - folytatta Julius Antonius -, és olyan szép, oly megvesztegetőn kedves, hogy aki ránéz, azt kell hinnie: maga a megtestesült ártatlanság. Talán így is van. Bizonyosan álmodtam én is, hogy valaha a karjaimban tartottam. Ha valaki ilyesmit mondana neked, ne hidd. Én sem hiszem, sőt bizonyosan tudom, hogy nem volt igaz, csak a képzelet játszott velem. Ha látnád, mikor végigmegy Róma utcáin! Mindig legalább nyolctíz aranyifjú kíséri, arannyal átszőtt gazdag ruhájában olyan, mint egy fiatal istennő: sugárzik, kacag, ragyog, és a nép szinte isteníti. Szemtanúja voltam, mikor a múltkor egy szegény asszony került az útjába; karján tartotta csenevész csecsemőjét, és a hercegnő felé nyújtotta. "Áldd meg őt - könyörgött az asszony -, hogy olyan szép legyen, mint te, és olyan boldog!" "Kedves - mondta rá Julia -, Venus áldjon meg minden boldogsággal!" Megsimogatta a csecsemő mocskos kis arcát, s míg a gyerek ványadt mosollyal repesett felé, a gyönyörű asszony lekapcsolta nyakából rubinköves arany nyakláncát, és odanyújtotta a szegény koldusasszonynak. "Végy neki szép ruhát rajta, és legyetek boldogok" - mondta; én pedig láttam, hogy könnyek csillogtak szemében. A nép éljenzett, a szegény asszony leborult a hercegnő lábaihoz, és zokogva csókolgatta ruhája szegélyét. Hát ilyen.

Míg Horatius kiment a másik szobába, hogy behozza a kéziratot, Julius Antonius fölkelt, odalépett Phyllishez, aki éppen a körmeit vagdosta finom kis ollóval az ablak mellett, a gyér világosságban. Kis asztalon körömráspoly, kenőcsös és illatszeres doboz hevert előtte. Antonius odaszólt neki:

- Nagyon szép leszel, te lány - s hogy Phyllis nem felelt, folytatta: - Mért nem felelsz?

- Nem tudok én úgy beszélni, uram, ahogy ti, városi emberek szeretitek.

- De hallgatni csak tudsz? - kérdezte Antonius. Hirtelen fölkelt, odament a lányhoz, átfogta a nyakát, és meg akarta csókolni. Phyllis felugrott, mintha kígyó csípte volna meg, lecsapta az ollót, és kigyulladt arccal nézett szembe a támadóval egy pillanatig, s hogy az nem engedett, egyet lendült a karja, s hirtelen elhatározással úgy képen teremtette, hogy Antonius arcán ott maradt az öt ujja nyoma.

- Hallod-e, te kis vipera - szisszent fel a híres gavallér -, beszélni nem tudsz, azt látom, de cselekedni annál jobban! - És hiába akart haragudni, el kellett mosolyodnia, mert arra gondolt, hogy lám ez a falusi vadvirág egyszerre vadmacskává torzul, mihelyt hozzá akart nyúlni, Julia viszont sohasem vágta pofon. Ez a különbség a hercegnő és a rabszolgalány közt - állapította meg magában. És bár régi és megrögzött cinikus volt, pillanatnyilag jobb véleménye támadt a nőkről.

Alighogy Antonius elment, az Acta Diurna hírül hozta, hogy Marcus Lolliust, Gallia kormányzóját, a szigamberek egyik törzse, amely még nem hódolt be, rettenetesen megverte; a vad és harcias törzs az erdőkbe húzódott, onnan akarta kipiszkálni őket Lollius, hogy végre teljes nyugalmat teremtsen a Rajna mentén. Véres volt a csata, rengeteg a halott és sebesült, s ami a legszörnyűbb, egy ezüstsas is az ellenség kezébe került. Horatius döbbenten olvasta a gyászos hírt, rosszkedvű volt egész nap, s mikor a germán lány megkérdezte, mi bántja, elmondta neki a legiók csúfos vereségét. Soha még ilyennek nem látta ezt a lányt; fölcsillant a szeme, szinte átszellemült arccal nézett a messzeségbe, fölugrott, és vörösre gyúlt arccal kiáltotta:

- Tius, harcok istene, megbosszultad az én népemet!

Horatius nem értette, mit mondott a lány a maga furcsa anyanyelvén, s megkérdezte. De Phyllis, most első ízben, hazudott, azt mondta, hogy a vőlegényére gondolt, és rettenetesen fél, hogy Dietrich is elesett a csatában. Pedig tudta, hogy nem az ő törzse volt harcban. De hirtelen észbe kapott, hogy ha már ő nem tud Rómáért lelkesedni, legalább nem szabad megsértenie a költő érzékenységét.

Mikor megjelentek az irodalmi levelek, Horatius művészetének legérettebb alkotásai, a gáncsoskodó kritika, amely eddig a költő minden művét kikezdte, egyszerre elnémult: mindenki elismerte a költő kifinomodott és érett ízlését. Az írótársadalom és a közvélemény egyhangún megállapította, hogy a latin szellem az irodalmi elmélet terén is olyan remekművet alkotott, amely minden ízében méltó a görög mintaképekhez. Legjobban meghatotta a költőt Maecenas levele. Betegágyából írt a nagyúr, s lelkesen magasztalta Horatius könyvét. De mikor a költő olvasta, valami olyan érzés támadt benne, hogy ez a magasztalás nem Maecenas fogalmazása. Nagyon beteg lehet - gondolta magában -, bizonyosan titkáraira bízta a dolgot. A levél végén azonban saját kezű toldás volt, ezt maga a nagyúr írta, s ebben ráismert Horatius az ő stílusára. Olyan volt ez az utóirat, mint a kétségbeesett segélykiáltás. Maecenas irtózatos fájdalmairól panaszkodott, a halált emlegette, és szidta az orvosokat, akik csak addig jók, amíg egészséges az ember; lám, tudják, hogy mi a baja, és csak kapkodnak, nagyképűsködnek, de nem tudnak rajta segíteni. Agyonetették már mindenféle undok orvossággal, de csak tönkretették a gyomrát; azt érték el, hogy most már enni sem tud. Reszkettek és táncoltak a betűi, és Horatius komolyan megrémült. Azonnal válaszolt neki, és vigasztalta, megígérte, hogy hamarosan bemegy Rómába, s mellette marad, ameddig csak lehet, írt Antonius Musának, s megkérdezte, mi a baja nagy barátjának. A híres orvos kissé hímezett-hámozott a levelében, hivatkozott orvosi esküjére, s megtagadta a felvilágosítást. Ez elég volt: Horatius azonnal besietett a városba.

Éppen ekkor tért haza Augustus a germaniai harctérről, ahol sikerült kiköszörülnie a csorbát. Ebben a pillanatban a birodalomnak egyetlen háborúja sem volt, megint be lehetett csukni a Janus-kaput. A szenátus lelkesen szavazta meg a császárnak a diadalmenetet, de Augustus elhárította magától a nyilvános ünnepeltetést, ehelyett aztán a szenátus elhatározta, hogy a Mars-mezőn oltárt állíttat a béke istennőjének tiszteletére, Augustus békéjének oltárát, s örökre rendeli, hogy az oltárnál minden évben ünnepélyes engesztelő áldozatokat tartsanak. Horatius is ott volt a domborművekkel gazdagon díszített oltár felavatásán. Az ötvenkét éves költő az ünnepségre ódát írt, amelyben Augustus nagyszerű élete művét, a birodalom békességét magasztalta. Az ódát a Vesta-szüzek énekkara adta elő az oltár felavatásán, s az ünnepség végén Augustus odalépett a költőhöz.

- Nem ez Róma legnagyobb dicsősége és a mai ünnep emléke - mutatott a császár a megkoszorúzott oltárra -, hanem az, hogy vannak szívek, amelyekben fiatalon és kiolthatatlanul lobog a régi tűz. A római ódák hangja ez, barátom. Köszönöm.

- Felség - felelte Horatius meghatottan -, minél jobban korhad a test, annál nagyobb lánggal lobog a lélek. Én elértem az életem célját.

És míg a tömeg lelkesen ünnepelte a császárt és a költőt, Horatius egyedül kiment a Via Latára, átvágott a Quirinalison, és hosszú gyaloglás után megérkezett Maecenas palotájába. Még szívében zsongott az ünnep hangulata, mikor elfogultan megállt a nagybeteg ágya mellett.

Terentia ott állt a nagyúr ágya mellett, egész diadalmas és sugárzó szépségében, megdöbbentő ellentét: az ágyban fásultan feküdt Maecenas. Lesoványodott, nehezen lélegzett, időnkint eltorzult az arca, és a költő ijedten vette észre, hogy ez az arc sárga, mint a viasz. Mi lehet ez? - kérdezte magában, és mintha feleletet várna néma kérdésére, Terentia felé fordult. Az asszony lehajtotta fejét, mintha bűnbánat mardosná, s mintha önmagát vádolná, hogy most itt kell állniok a tragédia küszöbén, ennek a kivételes embernek a sírja szélén.

Maecenas alig beszélt vele. Egyszer fölvetette a szemét, hosszan nézte a költőt, a kezéért nyúlt, és mikor megtalálta, halkan csak ennyit nyögött:

- Te itt vagy. Ő is itt van, látod. Az utolsó felvonásra megérkezett - és fájdalmas mosoly torzult az arcára.

Horatius némán nézte.

Estig ott maradt Maecenas ágya mellett, aztán hazament. Az úton is, otthon is riasztó gondolatok gyötörték. Nem is mert arra gondolni, hogy egyetlen igaz és nagy barátját elveszíthetné. Pedig tudata mélyén egyre jobban megerősödött a bizonyosság, hogy itt nincs már segítség, különösen azóta, hogy Aquilától mégis sikerült megtudnia, mi a baja Maecenasnak. A mája pusztul - mondta a titkár -, és hát sajnos, menthetetlen. Az orvosok azt mondják, hogy évekig elhúzhatja, de ember már nem lesz belőle. Csak ne szenvedne annyit - tette hozzá Aquila -, irtózatos nézni, hogy ez az ember, aki maga volt a megtestesült életöröm, most milyen keservesen fizeti meg mindazt, amit az élet oly bőkezűn ajándékozott neki.

Úgy. Szóval így omlik össze az ember. Csak él, csak él, mintha örökké élhetne, nem is gondol rá, hogy egyszer minden életnek vége szakad. De minek is gondolna? - töprengett tovább. - Jobb nem gyötörni magunkat meddő kérdésekkel, amelyekre senki sem tud feleletet. Úgyis mindegy, a bölcs úgysem ábrándozik halhatatlanságról: ez az egyetlen életünk, s utána jön az örök semmi, a nagy feketeség, a könyörtelen elmúlás. Csak ne kellene szenvedni! Milyen jó is volna, ha úgy halhatnánk meg, mintha csak álomra hajtanánk fejünket, fiatalon, erőnk teljességében, talán víg lakomán hunynánk be szemünket örökre, s ölelő karokban bolond muzsika hullámain ringanánk át a sötét vizekre! Lám, milyen szép a fák őszi elmúlása: arany, sárga, rozsdabarna leveleket terítenek maguk alá pihenő szőnyegül, a gyökerekbe szívják nedveiket, s míg gallyaikon már ott duzzadnak a jövendő élet dús rügyei, a megújhodás, az örök ifjúság ígéretei, ők maguk nyugodt egykedvűséggel nézik a téli dermedést, halottak, és mégis élnek, remények és tavaszok borzonganak rostjaikban, és pihennek, pihennek, a bölcsesség fakó mosolyával vaskos törzsükben és meztelen ágaikban. Ó, ha az öregség révében ép testtel lehetne örök álomra hajtani fejünket, rügyező szívvel és dús nedvek áradásával ereinkben, ó, milyen szép is volna! De nem, furcsa végzetünk előbb roncsokká torzít bennünket, s elvegyíti porainkat az anyafölddel, mikor a lélek még lobogna, élne, ragyogna, s talán új szépségeket is tudna még árasztani magából. Phyllis hangja riasztotta fel:

- Uram, mi bánt?

- Az élet, a halál, fiacskám, mit tudom én... - felelte a költő komoran.

- Téged bánt a halál? - csodálkozott Phyllis. - Téged, aki híres ember vagy? Pullia nénitől hallottam, hogy híresebb vagy a hadvezéreknél, és Rómában mindenki tisztel. Különben láttam is, mikor tegnapelőtt együtt jártunk a városban: mindenki köszönt neked, alig győzted fogadni. Az ilyen emberek nálunk mindig mosolyognak, mert tudják, hogy haláluk után a Walhallába kerülnek.

- Hova? - kapta fel Horatius a fejét.

- A Walhallába, az istenek gyülekezetébe - mondta a lány a világ legtermészetesebb hangján. - Tudjuk, hogy ottan örök boldogságban fognak élni, lakomáznak és harcolnak az istenekkel. És gyönyörű walkűrök karjaiban felejtik földi életüket. Ó, milyen szép lehet az a másik élet! - sóhajtott fel a lány, és megcsillant az elragadtatás fénye nagy kék szemében.

Szegény kis tudatlan barbár lány - sajnálkozott magában Horatius, aztán hangosan kérdezte:

- Te hiszel az ilyen mesékben?

- Nem mese ez, uram - tiltakozott Phyllis -, apámtól s anyámtól tudom, ők pedig nem hazudnak.

- Boldog vagy, Phyllis - sóhajtott a költő -, hogy hinni tudsz a halál szépségében. Én csak szeretnék hinni benne.

- Egyáltalán ne gondolj rá, uram - mondta a lány melegen. - Mért halnál meg? Azért, mert beteg vagy? Néha a kisgyerekek is betegek, s mégis öreg emberek lesznek belőlük. Belőled is öreg ember lesz.

- Öreg vagyok máris - mosolygott Horatius.

- Majd hetvenéves korodban mondd ezt - kacagott fel a lány. - Csak kacérkodol a koroddal. Ha igazán öreg ember leszel, sohasem fogod emlegetni.

Horatius meglepetten nézett rá. Érdekes, micsoda egyszerű és ősi bölcsességek laknak az ilyen tanulatlan lányok lelkében! Ilyeneket mondott valaha régen a kis Damalisz, és a jó Cinara is ilyen bölcsességgel aranyozta be az életét. Úgy látszik, az ilyen romlatlan és kultúrától meg nem mételyezett lelkekben tisztább és egyszerűbb igazságok élnek, mint a filozófusok bölcsességeiben.

Talán meg is feledkezett volna gyötrő gondolatairól, ha minduntalan nem figyelmezteti Maecenas állapotának rosszabbodása az elkerülhetetlen végre. Igaz, reumája meglehetősen nyugton hagyta ezekben a hónapokban, de a veséje annál jobban kínozta. És ehhez is csak annyit értettek az orvosok, mint Maecenas májbajához. Horatius egyre bizonyosabban és egyre sötétebb sejtelemmel érezte, hogy nemsokára rá kerül a sor.

Éppen a Palatinuson járt Phyllisszel, hogy megnézzék Róma legnevezetesebb látványosságát, az Indiából érkezett tigriseket. Addig még nem láttak Rómában tigrist, és most, hogy a mapurai maharadzsa ezt a kettőt ajándékba küldte Augustusnak, egész Róma itt tolongott a Palatinuson, a vadállatok vasrácsos ketrece mellett. Egyszerre csak harsány kiáltás vágott a tömegbe:

- Helyet a császári futárnak!

A rendőrök sietve nyitottak rést a közönség tömegében, s a futár lihegve rohant be a palota kapuján.

- Mi történt? Mi történt? - kérdezték a tömegben ijedten.

Nemsokára izgatott katonatiszt rohant ki a palotából. Horatius ismerte, Vinicius volt, a császár főhadsegéde. Csak annyi időre állt meg a költő mellett, míg ennyit mondott neki: "Agrippa meghalt" - aztán rohant tovább.

Meghalt Agrippa - nyilallt a költőbe a szörnyű hír -, az ötvenegy éves Agrippa, a császár sógora, a birodalom büszkesége és legerősebb támasza, annyi csata diadalmas hőse! Agrippa! Hát mi történik itten? Hát mért maradnak el mellőle a legjobbak, Róma legnagyobb reménységei, Vergilius, Gallus, Tibullus és most Agrippa, a birodalom kardja, a hadsereg szeme fénye? És Maecenas! Maecenas is készül a rettenetes útra, keserű mosollyal és torz fájdalmakkal az arcán! De hiszen Agrippa makkegészséges volt! Szörnyű! Hát egyedül kell maradnia? "Egyedül, egyedül - mondta magában fásultan -, hát jó, nincs tovább. Hát mosolyogjunk, ha nincs tovább! Még egy csókot, még egy dalt, még egyszer koszorút a fejemre, és így nevessük szembe a halált!"

De bizony nehezen ment az a mosolygás. Együtt zokogott Rómával Agrippa temetésének káprázatos gyászpompájában, s míg a császár megrendítő gyászbeszédét hallgatta, a szívében mintha gyászdobok kongták volna tompán és konok egyhangúsággal: "Évoé, halál, évoé!"

Meddő és fásult évek következtek, munkátlan és sivár napok, és szinte ünnepszámba ment, ha néha-néha egy-egy lírai vers fakadt a tollából. Napjai nagyobb részét Maecenas mellett töltötte, elmesélte neki a friss híreket, néha pletykákat is hozott, de sem őt, sem Maecenast nem érdekelte már igazán semmi. Mégis mindig mosolyt erőltetett magára a nagybeteg ágya mellett, így akart lelket önteni belé, fölrázni ijesztő fásultságából, s ha lehet, megszépíteni élete alkonyát. Maecenas nagy ritkán fáradtan elmosolyodott, igazán nem lehetett tudni: a költő tréfáján s a pletykákon mosolyog-e, vagy Horatius tettetett jókedvén és igyekezetén. Bizony, maga Horatius is érezte ilyenkor, hogy ez már nem a régi Maecenas belülről fénylő mosolya, hanem a kiábrándult ember fölényes és gúnyos mosolygása, torz és bölcs kritika, amely mintha már a túlsó partról fénylene ide sötéten, mint valószínűtlen aszfodélosz, a facies Hippocratica sárga függönye mögül.

Nem tudott már szabadulni a várostól. Valami olyan érzése volt, hogy mihelyt kimegy a birtokra, azonnal valami szörnyű dolog fog történni. Igyekezett elfoglalni magát, feljárt az írók egyesületébe, ahol szinte áhítatos tisztelettel fogadták. Fent volt sokszor Marcius Censorinus is, a konzul, aki új Maecenasa volt Rómának, mióta a nagyúr tehetetlenül vergődött betegágyában. Horatius az új írónemzedék bőkezű és lelkes pártfogóját gyönyörű versben ünnepelte harminchetedik születésnapján, amelyet a konzul az íróegyesületben tartott meg. Bensőséges, meleg ünnep volt, elhalmozták Censorinust ajándékokkal, de mikor Horatius felolvasta versét, Censorinus meghatottan lépett hozzá, mélységes tisztelettel szorította meg a kezét, és úgy mondta:

- Büszke vagyok rá, hogy Róma büszkesége méltónak tartott arra a tollra, amely Augustust és Maecenast halhatatlanná tette. Ez a legszebb ajándék, amit életemben kaphattam.

- Kegyelmes uram - felelte Horatius -, én vagyok a legboldogabb, hogy a római irodalomnak új Maecenasa támadt. Most érzem, hogy nem éltem hiába.

- Micsoda? Éltem? - csattant fel Lamia hangja. - Talán élünk még, cimbora? No, majd a vacsoránál megtanítalak rá, hogy mi az élet!

Majdnem hajnalig tanítgatta Lamia a költőt, s most megint úgy érezte Horatius, mintha az a sok gond és töprengés, ami az utóbbi években kínozta, mind csak képzelődés volna: régi hangulatok édesedtek fel benne, fiatalnak érezte a lelkét, új dalok muzsikáltak szívében, és volt az éjszakájának egy pillanata, mikor egészen boldognak érezte magát, és valami eddig ismeretlen melegséggel és vágyakozással gondolt Phyllisre. De mikor másnap rokkantan ébredt, s a szédülés kínozta, egyszerre lelohadt benne az éjszaka lidérctüze. Ágyban maradt egész nap, s míg Phyllis a borogatásokat rakta rá, hálás tekintettel nézte a lányt, s elszégyellte magát tegnapi gondolatai miatt.

Télen nem is tudott megmaradni a városban: tovább járta a kénes fürdőket. Phyllis mindenhova hűségesen elkísérte, és önfeláldozón ápolta. Ezen a télen, ötvenhat éves korában, úgy megrokkantak a lábai, hogy néha napokig járni sem tudott. Mikor Albula kénes fürdőjébe indult Phyllisszel, december elején, úgy kellett feltenni az utazókocsiba. A fürdőn valamicskét javult az állapota, legalább járni tudott. Csak a vesefájdalmai nem szűntek. Az orvosok annyit megállapítottak, hogy vesekövei vannak, és műtétet ajánlottak, de erről Horatius hallani sem akart.

Még ki sem tavaszodott egészen, mikor a fürdőből hazament a birtokra, utókúrára. De ez a tavasz nem a kökörcsinek és a gólyahírek színes himnuszával várta, hanem komor ciprusággal; mikor megérkeztek, Pullia néni a halálos ágyán feküdt. A költő odatérdelt az ágy mellé, simogatta az áldott öreg kezet, amely még egyszer fölemelkedett fáradtan, végigremegett kisfia fején, aztán örökre lehanyatlott.

Mikor visszajöttek a Bandusiától, ahol Pullia nénit a kis Cinara mellé fektették örök pihenőre, Horatius meghökkenten döbbent rá, hogy a derék Bavius mennyire megöregedett. Ritkán nézett tükörbe, de most titokban előkereste Phyllis fémtükrét, és belenézett. "Polluxra - robbant ki belőle a rémült meglepetés, félig hangosan -, hiszen egészen ősz a hajam!"

Cervius szomszéd, akivel sokat üldögéltek, és nagyokat hallgattak a ház előtti márványpadon, a simogató tavaszi napsütésben, nem látta ilyen tragikusan a dolgokat. Az ő haja is hófehér volt már, de bizony ezen cseppet sem kesergett.

- Ez a dolgok rendje, barátom - mondta rendíthetetlen nyugalommal. - Mit akarsz? Ittál az örök ifjúság forrásából? Nem? Hát akkor ne beszélj. Szép az öregség is, mikor elalszanak a szenvedélyek, lelohadnak a tüzek, s az ember ennek az áldott ősznek minden napját az istenek különös ajándékának érzi.

- Epikurosz - mondta Horatius halkan, s aztán hangosan folytatta: - Igazad van, Cervius, ez az egyetlen bölcsesség.

- Hát akkor ne nézz többet a tükörbe - fejezte be a szomszéd, és legyintett egyet.

Hát nem nézett a tükörbe, de azért nem érezte fiatalabbnak magát. Járni alig tudott, s ha megmozdult, elviselhetetlen fájdalmakat érzett a veséjében. Egyik kezébe botot fogott, a másik karját Phyllis karjába öltötte, s így tett naponta néhány lépést a kertben. Nem érdekelte az újság sem, csak Phyllis távoli és csodálatos meséit hallgatta szívesen. Valami egészen más, egészen új világ káprázott fel a szemei előtt, és mintha az ő szívéből szakadt volna az a sóvárgás ismeretlen tájak és boldog szigetek felé, amely a szőke lány minden szavát átfűtötte.

De egyik nap levelet hozott a posta. Terentiától. Csak két sor volt az egész levél: "Siess hozzánk, Maecenas még egyszer látni akar." Horatius azon nyomban befogatott, s Diomédésszel, Phyllisszel és elválhatatlan botjával lóhalálában vágtatott Rómába. A palotában nagy volt az izgalom, az előcsarnok teli volt kliensekkel, szenátorokkal, orvosok jöttek-mentek, egy szolga jeges vödörrel rohant a betegszobába, Vinicius ezredes jött a császár nevében érdeklődni; ezüstpáncélja vakítón villant a terem komor feketeségében. Horatiusnak tisztelettel utat nyitottak, s mikor Phyllis karján eltűnt a betegszoba ajtaja mögött, összesúgtak az emberek, és a fejüket csóválták. Most Antonius Musa lépett ki a szobából, és széttárta karjait, mintha ezt akarta volna mondani: "Tehetetlen vagyok, mindennek vége." Éppen egy pillanattal előbb jelentette ki Maecenas, elhaló hangon, de határozottan, hogy nem engedi meg Antonius Musa utolsó kísérletét, hogy felváltva forró és jéghideg vízben mártsa meg a testét. Már félig a láz delíriumában vergődött, s az orvos javaslatára csak ennyit suttogott:

- Nem. Úgyis mindegy.

Horatius megilletődötten állt meg az ágya mellett; Maecenas megismerte, hosszan ránézett, aztán utolsó erejével megfogta a kezét. Az ágy fejénél Aquila el-elcsukló hangon olvasta a nagyúr végrendeletét, amelyben Augustust tette meg általános örökösévé. A titkár tompa hangja kísértetiesen kopogott a terem fülledt csendjében. Horatius csak akkor figyelt fel rá, mikor a maga nevét hallotta: "Horatiusról ne feledkezzél meg - hangzott a végrendeletnek Augustust illető része -, és úgy gondolkodjál róla, s úgy szeresd, mint ahogy én szerettem." Horatius ebben a pillanatban térdre rogyott az ágy előtt, és forró arcát rátapasztotta a haldokló hideg kezére. Rettenetes pillanatok voltak. De egyszerre a láz mintha elnyugodott volna, Maecenas elmosolyodott, megszorította Horatius kezét, aztán jéggé fagyott ajkán a mosoly, és fölakadt a szeme. Terentia élesen fölsikoltott.

Odakint Asinius Pollio csöndesen megjegyezte:

- Hogy sikoltoz ez a hisztérika, s micsoda krokodiluskönnyeket fog sírni a temetésen! Pfuj!

- Mit csodálkozol? - kérdezte a szomszédja. - Most éppen Maecenast szereti. Négyszer vált el tőle, négyszer költözött a császárhoz. Maecenas négyszer vette feleségül. Hát csak sikoltozhat?

- No, őfelségétől sem éppen a legszebb baráti cselekedet volt, hogy a leghűségesebb embere feleségét vette el - dohogott Messalla.

- S méghozzá négyszer egymás után - szólt közbe Pollio. - Ez egy császártól is túlzás!

A halottas menetben Róma minden gyászpompája kibontakozott. Megrendítő volt a gyászének, a siratóasszonyok sikoltozása, fenséges a papság végeláthatatlan sora és a komoran lépkedő díszszázadok ütemes lábdobogása a tompán búgó gyászzene hangjaira. A bíborszínű és hímzett díszruhák, a vörös szegélyes tógák, a csillogó egyenruhák, a szenátorok, polgárok és kliensek sűrű tömege, mint színes folyam, hullámzott a magas katafalk körül. És a gyásznak ebben a fenséges, komor pompájában, mint földre szállott istenség, emelkedett a tömeg fölé a szószék márvány ragyogásában, az arany és bíbor sugárzásában a császár, a császár!

A halotti bestédben ott csillogott a szónoki művészet minden drágaköve. Szem nem maradt szárazon. A tömeg némán fejet hajtott. Horatiust rázta a hangtalan zokogás.

A temetés után napokig nem mozdult ki házából. Mégis, a jó Phyllis csodát művelt: mikor egy hét múlva Messalla meghívta a költőt magához, baráti vacsorára, Horatius nem is nagyon ellenkezett. Kis társaság volt együtt a tábornagynál, csak a legszűkebb baráti környezet. Vacsora közben egyszerre csak Messalla odafordult a költőhöz:

- Azért ne hidd, drága Flaccusom, hogy egyedül maradtál!

- Messalla, öreg barátom - szólalt meg a költő fáradt mosollyal -, bizony egyedül vagyok, nagyon egyedül. Úgy élek már odakint a tanyán, mint a kivert eb. Mindenki itt hagyott. És most ő is..., igen..., ő is, és szentül hiszem, hogy az asszony miatt. Nem is akart meggyógyulni. És én is... miatta...

- Hát nem tudod elfelejteni Lydét? - kérdezte a tábornagy.

- Csak őt nem tudom elfelejteni, mást már mindent elfelejtettem. Elfeledtem azt a szörnyű esztendőt, amikor egyszerre veszítettem el szegény Tibullus barátomat és lelkemnek jobb felét, Vergiliust. Már Propertius tüzes és szenvedélyes versei is elmosódnak az emlékezetemben, csak Lyde dala cseng át az évek messzeségén, s egy régi versem bánata búg a szívemben.

- A Galatea-vers - szólt közbe Verrius Flaccus.

- Az - biccentett Horatius. - Abban a versben búcsúztam el tőle. Utolsó este együtt zokogtuk végig, és még most is szívembe hasít keserves sírása, mikor ezeket a sorokat olvasom:

Galateának neveztem ebben a versben: Galatea volt a hajó, amely örökre elvitte tőlem. Messalla - nyögött fel -, én ebbe halok bele.

- Nono - csillapította Hyginus -, gondolj a filozófiára, Epikuroszra.

- Én túl vagyok már a filozófián és az elveken, édes öregem - mondta rá a költő keserűn -, én elérkeztem minden filozófia legmélyebb igazságához, az apátiához.

- Én másnak ismerlek a verseidből.

- A verseim megmaradnak, de én már elszakadtam tőlük - legyintett a költő. - Én már csak ember vagyok, szenvedő ember, és nemsokára én is elmegyek.

- Nem mégy sehová - szólt rá erélyesen a tábornagy. - Itt maradsz velünk, aztán mi megyünk ki hozzád. Ne hagyd el magad, Flaccus, régi harcos! Philippinél, Brutus seregében, ó, de más voltál! Huszonegy éves fejeddel legiót vezényeltél, és milyen tűzzel! Ezredes, szégyelld magad!

- Az ezredes meghalt Brutusszal, Messalla, csak az ember maradt meg. Azazhogy az se, hiszen csupa roncs vagyok - és lehorgasztotta a fejét.

- Márpedig a vacsorámat nem engedem elrontani - csattant fel Messalla. - Most aztán elég a kesergésből! Most én vagyok a rex bibendi, és ezennel nagyivást vezényelek.

Azért kissé nyomott maradt a hangulat: a régi jó barátok nem tudták közömbösen nézni a költő eltorzuló arcát, vergődését a jókedv és a gyász között, minduntalan kiütköző testi fájdalmait. Ez volt az első alkalom, mikor Horatius, Phyllis biztatására, már éjféltájban hazament. Még így is fájdalmakról panaszkodott másnap, és egy egész keserves hétnek kellett eltelnie, míg Phyllis kivihette a birtokra.

Szomorún vált meg római házától, s mikor Diomédész bezárta a kaput, a költő még egyszer visszanézett, mintha örökre búcsúzott volna tőle. Szemerkélt az eső, sűrű reggeli köd fátyolozta a Clivus Orbiust, s mikor az utazókocsi mellett elsuhantak az ébredő házak derengő körvonalai, Phyllis ijedten vette észre, hogy a költő csukott szeméből könnyek szivárognak. Megsimogatta a fejét, felszárította az önkéntelen könnyeket, és halkan mondta:

- Ne félj, otthon jó lesz, meglátod.

- Minden jó lesz nemsokára - suttogta a költő, és hálásan megszorította a lány kezét.

Soha ilyen furcsa őszt! Látszólag éppen olyan, mint a többi volt, annyi év óta itt kint a Digentia ezüstös völgyében, s mégis mennyire más! November közepe felé járt az idő, s máris olyan hideg volt, mint máskor tél közepén. A falevelek aranybarna szőnyege pocsékká ázott a folytonos esőben, az őszi virágok meghaltak, mielőtt kitombolhatták volna minden szépségüket, rossz volt a szüret is, fanyar a bor, és gyilkos ködök rágták a völgy békességét és az emberek tüdejét. Furcsa, furcsa volt ez az ősz!

Szeptember harmincadikán halt meg Maecenas, s azóta ilyen különös a világ. Sötétek és kísértetiesek a napok, és nyugtalanok az éjszakák. Mintha tompa kábulatban élne, nincs semmi emléke erről a másfél hónapról. S idekint, ebben a mindig mosolygó völgyben vajon mi történt három hét óta? Egyhangún kopog az eső odakint, s ha eláll, az ereszről csorog tovább ütemesen, s mintha minden cseppje az agyát fúrná, mint barlangok csepegő vize a köveket. És milyen fullasztó a levegő a szobákban! Néha azt hiszi, hogy megfojtja ez a fulladt és áporodott meleg. Igen, az idén korán be kellett fűteni, különben a nedvesség átjárná még a csontjaikat is; most pedig izzik a padló, és izzanak a falak a központi fűtés gőzétől. Semmi sem jó már, úgy látszik: a világban megbomlott minden régi rend, valami készül itt, valami rettenetes, homályosan érzi is, csak nem tud, nem mer nevet adni neki. Igen, most megvilágosodik benne a sejtelem: szinte látja a Párkákat, látja, amint Atroposz fölemeli tragikus ollóját, hogy elvágja az élete fonalát. Csak bátran, bátran - biztatja -, hisz úgyis olyan vékonyka már az a fonál!

De még előbb tenni kellene valamit. Csak olyan nehéz elhatározni magát rá. Itt csütörtököt mond minden filozófia, fölhorkan az életösztön, fellobognak az utolsó lángok, az élet viaskodik a halállal, és követeli a maga jogait. Ó, milyen jó volna maradni még! Még egy csókot - muzsikált a lelkében -, még egy pillanatát az isteni mámoroknak! Hiszen szép volt az élet, gazdag volt, ó, átkozott és irigy élet: az egyik kezével ideadta Lydét, a másikkal visszavette. És mégis szép volt, minden vívódásával és gyászával, minden küzdelmével és sikerével, minden vergődésével és kudarcával, szép volt a harc és a vér, szép volt a szerelem és a barátság, és szép volt a költészet, minden mámorok legédesebbike! Évoé, élet - muzsikált benne - évoé, nem tartozunk egymásnak semmivel, hadd jöjjön Kharón csónaka, és röpítsen ismeretlen vizek titkos partjai felé!

Ott ült naphosszat Lyde szobájában, s mellette Phyllis, kifogyhatatlan jóságával és csöndesen csörgedező meséivel. És ha véget ért a mese, a költő fáradtan mutatott az asztalon heverő könyvre - a lírai versek könyve volt, benne a nemrégiben megjelent negyedik könyv is, s a régi dalok halkan zsongtak benne, mint titkos kaptárban láthatatlan méhek -, a lány fölvette a kötetet, s kikereste belőle azt a verset, amelyet mindennap fel kellett olvasnia a költőnek, mióta Maecenas temetéséről hazajöttek. Olyan volt már ez, mint misztikus szertartás az Ízisz-hivők templomának rejtelmes és megejtő csendjében. És Phyllis hiába szabadkozott, hiába küszködött a könnyeivel mindennap, hogy tompítsa a vers hasogató fájdalmát, a költő türelmetlenkedett, és soha nem engedte el a szertartást. Halkan és meghatottan olvasta a lány:

Ilyenkor nem esett több szó köztük, s ha Bavius bejött, ő is szótlanul ült le, és velük együtt hallgatott. Csak november huszadika táján változott a szertartás. A költő hirtelen megszólalt a vers után:

- Bavius, holnapra hívd meg Cervius szomszédot meg az usticai doktort, fontos dolgom van velük.

Másnap öten ültek együtt Lyde szobájában. A költő némán feküdt párnái közt, mellére horgadt a feje, s mikor a vers elhangzott, sokáig magába mélyedten hallgatott: látszott rajta, hogy erősen gondolkozik. Egyszerre megszólalt:

- Cervius, ott a kis asztalon a papiros meg a tinta, hozd ide, és írd, amint tollba mondom.

A szomszéd szó nélkül engedelmeskedett: már régen sejtette, mi következik.

Horatius félig felült, és lassan, egyhangúan mondta tollba végrendeletét. Vagyonának általános örökösévé, mint hűséges jó barát, Augustust tette, s arra kérte, legyen végrehajtója utolsó akaratának. Baviusnak hagyományozta a szőlőt és az olajfaerdőt, ebből gondtalanul megélhet; Phyllis a készpénzvagyon tekintélyes részét kapta, hogy hazamehessen távoli hazájába. Minden hű szolgájának hagyott valamit, és ezenfelül intézkedett, hogy Bavius és Phyllis azonnal visszanyerje szabadságát. Mikor befejezte, fáradtan dőlt hátra, de akkor már Bavius is, Phyllis is ott térdelt mellette, és könnyekkel áztatta bágyadtan lehullt kezét.

- Bavius - szólalt meg a költő halkan -, köszönöm, amit értem tettél, köszönöm, hogy nekem áldoztad az életedet. Légy boldog, és ne feledkezzél meg a bandusiai sírokról.

- Uram - mondta rá Bavius akadozva -, ne beszélj így. Ki mondta, hogy itt hagysz bennünket?

- Én érzem, Bavius - és a költő megszorította a hű szolga kezét. - Ne felejts el. Te pedig - fordult Phyllishez -, ha boldog leszel messzi hazádban, gondolj rám a távoli Rajna víg szüretjein. Az én alkonyatomat bearanyoztad: adjanak érte neked a te isteneid minden jót és olyan boldogságot, amilyent a jó szíveddel megérdemelsz. Mi a neved?

- Sigelinde - mondta a lány halkan.

- Sigelinde - most hibátlanul ki tudta mondani a furcsa idegen nevet -, Sigelinde, isten veled!

A doktor ijedten ugrott fel:

- Ne izgasd fel magad, drága barátom. Maradj nyugton.

- Igen, doktor. Én már mindjárt a nyugalom révébe érek. Ne törődj velem, írjátok alá a végrendeletet.

Másnap Cervius szomszéd még három urat hozott be Usticából, és most az öt tanú előtt megtörtént Bavius és Phyllis felszabadítása. Utána a költő mintha megnyugodott volna: gyaloghintóba emeltette magát, és körüljárta a birtokot, mintha minden rögtől, minden fűtől, minden bokortól külön akart volna elbúcsúzni. Éppen derűs nap volt, enyhén csókolgatta arcát a búcsúzó napsugár, és mintha a fák is feléje integettek volna: bizonyos, hogy aki értette az élettelen tárgyak nyelvét, hallotta, hogy meghatottan búcsúznak a költőtől. Búcsúztak tőle a fák, a bokrok, a virágok, amelyek száradtan hajlongtak száraikon, búcsúztak a völgyek és hegyek, és búcsúzott a Bandusia: most olyan volt a forrás minden cseppje, mintha patakzó könny volna. "Kristályvizű forrás, isten veled!" - mondta a költő halkan, és egyszerre földerült az arca: régi tavaszok felejthetetlen muzsikája zsongott fel pillanatra szívében. És mikor ott álltak a síremlék előtt, csak nézte-nézte a hideg márványlapot és a fehéren derengő oszlopot, és senki sem hallotta, amint vonagló szájjal mondogatta magában:

"Cinara, kicsi kék encián, hallod-e a hangomat? Vársz-e engem? Vagy csak ez a nefelejcsszemű idegen lány hiszi, hogy van élet a síron túl is? És igaz, hogy Epikurosz tanítványa nem vágyakozhat halhatatlanságra? Igaz, hogy ti is por és hamu vagytok már a forró föld televényében, s ha én is meghalok, még az emlék sem marad meg belőletek? Hát meddig él az ember? Hát minden szépség, gondolat, ragyogás elmúlik örökre, vagy folytatódik, mint az együgyű nép hiszi, túl a Styx fekete áradatán, az elysiumi mezőkön? «Nem pusztít a halál engem egészen el, és túl sírom ölén, lelkem örökre él» - így mondtam egyszer, és vajon így van-e? Ó, milyen jó volna egy kis bizonyosság! Cinara, Pullia, Lyde, hát mért nem üzentek, mért nem üzentek?"

Óra hosszat álltak ott vele a sír csöndességében, és csak akkor indultak haza, mikor Phyllis észrevette, hogy hátrahanyatlott párnáira, és csöndesen elaludt. Otthon aztán ágyba fektették. Egész éjjel lázban vergődött, nem használt semmi borogatás, semmi csillapító orvosság. Irtózatos fájdalmai lehettek, mert egy percig sem tudott nyugodtan maradni; egyetlen vad hánykolódás volt az éjszakája. Bavius és Phyllis virrasztott mellette.

November huszonhetedikén reggel, hatnapos vergődés után, egyszerre megnyugodott. Éppen akkor érkezett meg az orvos. Megvizsgálta a beteget, rámosolygott biztatón, erős bort rendelt neki. Aztán kiment. Csak az atriumban kezdte csóválni a fejét, s mikor Bavius aggodon megkérdezte a beteg állapota felől, komoran ennyit mondott:

- Készüljetek el a legrosszabbra. Rám itt nincs már szükség.

Phyllis föltámogatta a beteget, s Horatius nagy nehezen kiitta a bort. Pillanatokra jóleső melegség ömlött végig tagjain, még gyilkos fájdalma is elült, de aztán hirtelen visszahanyatlott. Most órákig feküdt így, csak néha reszketett meg a keze, s mintha keresett volna valamit, úgy tapogatott a semmiben. Néha fájdalmasan felnyögött, aztán kisimult az arca, ajka remegett, és apró, éles hörgések szakadtak a melléből. Lélegzete egyre jobban zihált, melle úgy járt, mint a fújtató.

Hirtelen felnyitotta szemét, oldalt fordult, és meglátta Lyde vázáját az ágya mellett. Meleg és megbékélt mosoly ömlött végig arcán, kinyújtotta kezét, és remegő ujjakkal simogatta a váza hideg domborulatát. Mosolygott, mosolygott, és Phyllis ijedten nézte ezt a félelmetes és rejtelmes mosolygást.

Odahajolt a költő fölé. Horatius mosolyogva emelte fel bal kezét, átfonta a lány nyakát, magához vonta utolsó, bágyadt erejével szőke fejét, és halvány csókot lehelt a homlokára. Csak Phyllis hallotta, amint mosolygó ajkán felbuggyant az utolsó halk sóhajtás:

- Psyche...

Aztán lehullt a két karja, az egyik magával rántotta a vázát: a drága emlék megbillent, s mielőtt még Phyllis utánakaphatott volna, lezuhant a földre, és ezer darabra tört.

Bavius és Phyllis leborult az ágy mellett; Bavius lehajtotta fejét, és a költő hideg kezét szorongatta, Phyllis nagy kék szeme kerekre tágult, s úgy nézte könnytelen zokogással a merev és mosolygó arcot. Mint a tengeri kagyló boltozatos háza, úgy zúgott és zsongott körülöttük a csönd, és ki tudja, milyen megfejthetetlen és nyugtalanító titkokról beszélt? De a költő, minden titkok tudója és szerelmese, aludt már, és csak mosolygott megbékélten és rejtelmesen.

Bavius fölkelt, halkan kiment a szobából, s aztán két bronzserpenyővel jött vissza. Meggyújtotta bennük a tömjént, fehéren lobbant a füst, és illatos ködök titokzatos, halott függönyét borította a mosolygó halott ágya fölé.

Aztán megint kiment Bavius, s kisvártatva kopácsolás tompa zaja hallatszott: most szegezte fel a vörösfenyő- és cipruságat a ház kapujára. Jöttek-jöttek a béresek, a birtok rabszolgái, Ménász, Püladész, Fannia, Diomédész, szepegő gyerekeikkel, s könnyezve álltak meg a füstfelhőkön imbolygó ágy előtt.

Phyllis, a messzi, ködös Észak ismeretlen leánya, siratta a gyűlölt és diadalmas Róma költőjét.

Sercegett a tömjén, most már feketén szállt a füst, lomhán kóválygott a szoba fülledt levegőjében, zokogás csuklott fel, nesztelen léptekkel a halál járt Lyde szobájában, és a halott költő, a boldog költő csak mosolygott, fehéren és rejtelmesen.

Odakint csöndesen megeredt az eső.

A görög nevek tolmácsolásában az akadémiai helyesírás megkövetelte fonetikus átírást alkalmaztuk, de változatlanul hagytuk a magyarban meghonosodott Athén (Athénai helyett) stb. alakokat. A római szereplők beszédében kénytelenek voltunk azonban egyes görög neveket latinos alakjukban meghagyni, vagy néhol, a miliőtől függően görög (pl. Aszklépiosz, Héraklész stb.), ill. latin (Aesculapius, Hercules stb.) formában közölni. A magyar szókincs szerves részévé vált latin földrajzi neveket és kifejezéseket (Szicília, Szardínia, kliens, konzul, szenátus, szenátor stb.) magyar formájukban adjuk.

Quintus Horatius Flaccus született Venusiában, i. e. 65. dec. 8.
Caius Cilnius Maecenas született i. e. 64
Caius Julius Caesar Octavianus Augustus sz. i. e. 63. szept. 23., megh. i. sz. 14. aug. 19.
Marcus Vipsanius Agrippa sz. i. e. 63
Titus Livius történetíró sz. i. e. 59., megh. i. sz. 17
Horatius Rómában tanul i. e. 58-49
Horatius Brutus seregében i. e. 44-42
A második triumviratus i. e. 43
A philippi csata i. e. 42
Horatius birtokát elveszik i. e. 41
Horatius adótiszt i. e. 41-33
Asinius Pollio (sz. i. e. 76, megh. i. sz. 5) diadalmenete i. e. 39
Horatius megismerkedik Maecenasszal i. e. 38
Asinius Pollio könyvtárának megnyitása i. e. 39
A brundisiumi út i. e. 37
Megjelenik Horatius szatíráinak első könyve i. e. 35
Horatius birtokot kap Maecenastól i. e. 33
Az actiumi csata i. e. 31
Horatius megismerkedik Octavianusszal i. e. 30
Megjelenik a szatírák második könyve i. e. 30
Varius Thyestesének előadása i. e. 29
Megjelennek Horatius epódoszai i. e. 29
A palatinusi könyvtár alapítása i. e. 28
Octavianus megkapja az Augustus címet i. e. 27
Cornelius Gallus öngyilkossága i. e. 26
Augustus meghívja Horatiust magántitkárnak i. e. 26
Messalla Corvinus (sz. i. e. 63) diadalmenete i. e. 26
Marcellus és Julia esküvője i. e. 25
Aelius Gallus arábiai expedíciója i. e. 24
Megjelenik Horatius lírai verseinek első három könyve i. e. 23
Murena kivégzése i. e. 23
Megjelenik Horatius leveleinek első könyve i. e. 20
Vergilius 51 éves korában meghal i. e. 19
Tibullus 36 éves korában meghal i. e. 19
A százados ünnep i. e. 17
Augustus megkapja az élethosszig tartó korlátlan főhatalmat i. e. 17
Marcus Lollius veresége i. e. 16
Propertius 35 éves korában meghal i. e. 15
Megjelenik Horatius leveleinek második könyve i. e. 14
Az Ara Pacis Augustae felavatása i. e. 13
Marcus Vipsanius Agrippa tábornagy halála i. e. 12
Megjelenik Horatius lírai verseinek negyedik könyve i. e. 12
Maecenas halála i. e. 8
Horatius halála i. e. 8. november 27.