Zsuzsa:
Amiben eleinte sokáig hinni sem mertünk, egyszer csak valóra vált. Igen, Tamás végül is megkapta a szükséges összes engedélyt, meglett a vízumunk is, és indulhattunk Japánba.
2 évet töltöttünk kint, méghozzá - amint az hamarosan kiderült - eléggé egyedülálló módon. Mert hogyan is juthat el egy magyar Japánba? A leggyakoribb megoldás: kiváltja a turista útlevelet, és a rendelkezésére álló 1-2-3 hét alatt megpróbál megnézni, magába inni mindent, amit ennyi idő alatt lehetséges. Vagy hivatalos kiküldetésben 2 nap, 1 hét alatt viszik a kollégák, kézről kézre adják - úgy kell megszöknie, hogy megvehesse a gyereknek a megrendelt rádiósmagnót, az apósnak a videókazettát és a szomszédék Pistikéjének a zenélő tolltartót. Vannak aztán a külszolgálatosok - ők általában magyarok között élnek, főleg velük érintkeznek (persze, a hivatalos teendőkön túl). És vannak végül az ösztöndíjasok, akik az esetek többségében, családdal vagy anélkül, kollégiumokban, vendégházakban laknak, ha nem is magyarok, de többnyire hasonló sorsú külföldiek társaságában. Mi ezzel szemben hamisítatlan japán környezetbe csöppentünk. Tamás az egyetemen mint vendégkutató, a japán stábbal karöltve dolgozott a kémiai laborban, japán diákokat oktatott. Én átmenetileg felhagytam dolgozó női szerepemmel, és egy japán családok lakta bérházban beálltam a tipikus japán családanyák sorába: főztem, mostam, takarítottam, uszodába kísértem a gyerekeket és fennmaradó időmben éltem a japán háziasszonyok igen mozgalmas társas életét.
Zoli fiúnk a közeli japán állami általános iskola második osztályának lett egyetlen szőke, ám hamarosan teljes értékű tanulója, Miklós pedig hamisítatlan japán óvodába járt.
Minthogy éreztük helyzetünk sajátos voltát, otthon maradt szeretteinket azonnal elkezdtük levelek tömegével bombázni. A levelek pedig hemzsegtek "a japánok így szokták, a japánok ilyenek, a japánok olyanok..." kitételektől. Mivel azonban mindketten születésünktől fogva lusta levélíró népség vagyunk, Tamás gyorsan feltalálta a "közös levél" műfaját. Félreértések elkerülése végett ez nem attól közös, hogy közösen írjuk, (ez is benne volt persze), hanem attól, hogy az olvasó - bár látszólag egyedül - többi levelezőnkkel közösen olvassa. Mert ugyan minek írjuk le külön-külön mindegyik barátunknak, rokonunknak, otthon hagyott szomszédainknak és munkatársainknak, hogy milyen Zoli iskolája és milyen a lakásunk? Úgyis csak ugyanazt írnánk, nem? Legjobb hát elküldeni mindenkinek a néhány példányban sokszorosított mini-tudósításainkat. De valahogy ez nem elégített ki teljesen minket.
Úgy két hónapja lehettünk már Japánban, amikor egy este, amint kicsiny jokohamai lakásunk asztalánál ültünk és ettük a vacsorát, Tamás ügyesen szájához emelvén evőpálcikájával egy darab paprikás krumplit, így szólt:
- Úgy döntöttem, hogy könyvet fogok írni Japánról! Mit szólsz hozzá?
Mire én, az örök ellenkező:
- Tévedsz, én írok könyvet Japánról!
Egymásra bámultunk, majd egy pillanatnyi csend után egyszerre, kórusban mondtuk ki:
- Akkor hát... közösen írunk könyvet Japánról!
A szándék megvolt, a konfliktust is feloldottuk. Ám amikor elkezdtük a részleteket boncolgatni, akkor derült ki az a meglepő tény, hogy egyikünk a női Japánt lakta be, és írná le, míg másikunk - a férfiakét. A kettő pedig messze nem ugyanaz! Tehát adva van egy női szemmel nézett női Japán, egy férfi szemmel nézett férfi Japán, de azért a női szem látja egy kicsit a férfi Japánt is és férfi szemmel is nézhető ám a női... A mi szemünk ráadásul európai, és ezen belül is speciálisan magyar!
Így aztán lassan megérett a könyv szerkezetének ötlete. Miközben rendszeresen gyűjtögettük az anyagot (most már tudjuk, külön a női és külön a férfi anyagot), szorgalmasan születtek közös leveleink is, amelyek nem is maradtak (mindig) válasz nélkül. Mi pedig néha kétségek között hánykolódtunk, vajon érdekli ez otthon az embereket? Hiszen otthon most mindenki iszonyúan el van foglalva inflációval, adóívvel, pártokkal, Nagy Imrével. Kell akkor nekik a tokiói Császári Palota, Takesita vesztegetési botránya, a nagy szumóbajnok, Futahaguro kizárása a szumóversenyekből? Érdekel akkor bárkit, hogy milyen egy japán lakás és ki kezeli a családi kasszát? De a közös levelekre érkező, újabb leveleinket sürgető válaszok arról győztek meg bennünket, hogy igen. És minél több időt töltöttünk már el ott, egyre jobban éreztük, hogy igenis, ezt meg kell írni. Magyarország mostani helyzetét látva, újra itthon, különösen úgy érezzük, hogy írni kell arról az országról, amelyet bár állandóan földrengések és tájfunok pusztítanak, mégis mindig fantasztikus tempóban újjáépül és folyamatosan gyarapodik; írni kell erről az országról, amelynek alig van megművelhető földje és nyersanyaga, mégis a világ gazdasági élvonalába került; le kell írni, hogy Japán, amely iszonyú körülmények között elvesztette a világ legborzalmasabb háborúját, és ráadásul történelme során először került idegen megszállás alá, hihetetlen gyorsaságú "westernizálódása" közepette hogyan őrizte meg hagyományos tradícióit és kultúráját is, hogyan szerezte vissza nemzeti méltóságát, miközben a világ békéjének élharcosai között van. Általánosságban persze mindezt sokan tudjuk, de le kell írni a részleteit, hogy talán tanuljunk belőle. Hogy álmélkodjunk, és egy picit a dolgok mögé is beláthassunk. Közben pedig szabaduljunk meg néhány illúziótól is: ne gondoljuk azt se, hogy ez egy problémamentes ország, ahol még a fán is mikroprocesszoros automata kenyérsütő terem; másrészt senki ne higgye tovább, hogy a japán ember "primitív ázsiai", aki még mindig a nyereg alatt puhítja a szukijakit.
Japánról a legtöbb embernek a kimonó, az ikebana, a teaszertartás, vagy például a karate jut eszébe - ha nem éppen a videó, a computer vagy az autó. Könyvünkben persze lesz szó ezekről is, de nem elsősorban a "csodákról" akartunk írni. Szerettük volna megmutatni, mit lestünk el a hétköznapi Japán hétköznapi életéből, és a csodákról csak annyit mesélünk, amennyiben a hétköznapok részévé váltak. Ám a csodák is és a hétköznapok is - a mi csodáink voltak és a mi kis családunk hétköznapjai. Úgyhogy ez is bekerült a könyvünkbe.
Tamás:
Mit tehetnék én hozzá ehhez az előszóhoz? Természetesen, mindenben egyetértek a feleségemmel, és tanúsítom, hogy a könyv születése körül minden úgy volt, ahogy ő leírta. A feladat, ami a bevezetőben nekem maradt: kitérni még néhány technikai jellegű részletre.
Könyvünk tagolása azonnal feltűnik bárkinek, aki kezébe veszi a kötetet. Egy-egy fejezet: egy-egy levél, majdnem az eredeti, szöveghű formájában. Hogy egyértelmű legyen, ki is éppen a szerző, ezt a szövegrészek elején diszkréten csak egy-egy zárójelbe tett betűvel jelöltük. Tehát (T) az én szerzőségemet, (ZS) Zsuzsáét jelöli. Legtöbbször egy levelet csak egyikünk írt, de előfordul néhol egy-egy betoldott részlet a másikunk tollából is. (Ha azonban valaki nem tudna eligazodni a sok egyes szám első személy között, és ebben eltérő stílusunk sem segítené, ne törődjön vele! Nem veszít vele semmit.)
A szövegben a japán szavakat, neveket mindenütt a magyar helyesírás szabályai szerint írtuk le. Ezt azonban fájó szívvel tettük, mivel az a benyomásunk, hogy ez az átírás sokkal nehézkesebbnek, bonyolultabbnak tünteti fel a japán szavakat, mint amilyenek valójában. Ennek oka a sok kétbetűs mássalhangzó, hogy a "dzs"-t ne is említsem. Zavaró a magyarban sokszor hibásan beidegződött kiejtés is, amelynek legszebb példája mindjárt az itthon tévesen rövid első ó-val írt "Tokió", ami helyesen "Tókjó"! Arról nem is beszélve, hogy a magyar leírással az ember ritkán találkozik, annál gyakrabban azonban az angol átírással: külföldre szánt japán írásokban, árukon, Japánról szóló könyvekben, térképeken, műszaki leírásokban stb. Az érdeklődő olvasó részére a függelékben megadtuk a könyvben előforduló japán szavak angol nyelvű átírását is, és, minthogy menet közben erre nem mindig van lehetőség, rövid magyarázatot is fűztünk hozzájuk. Az angol átírásban különben (ó borzalom, ebből is akad többféle!) a japán kormány által is szorgalmazott ún. módosított Hepburn-féle átírás szabályait követtük, nyomdatechnikai okokból egyetlen csekély pót-módosítással: a hosszú "á, í, ú, é, ó" jelölésénél az átírásnál szokásos vízszintes ékezet helyett a magyar ékezetet tartottuk meg.
Hogy pedig teljesen összekavarjuk a helyzetet, az olyan szavakat, amelyeknek angol átírása már Magyarországon is bevett, mi is ilyen módon használjuk. Igen furcsán hatna például, ha a nálunk is jól ismert SANYO cég nevét SZANJÓ-ként emlegetnénk.
Mindketten:
Végezetül illendően szeretnénk köszönetet mondani mindazoknak, akik segítettek vagy támogattak bennünket a könyv elkészítésében.
Köszönjük Ohtaki Hitoshi professzornak, a Tokiói Műszaki Egyetem (Tokyo Institute of Technology, japánul Tokió Kógjó Daigaku) munkatársának, hogy lehetővé vált ez a csodálatos két év Japánban, és hogy ezen idő alatt nemcsak szakmai, hanem rengeteg emberi támogatást is nyújtott számunkra. Végtelenül hálásak vagyunk japán barátainknak, akik befogadtak bennünket, számtalanszor segítettek a napi élet apró-cseprő ügyeiben és szélesre tárták előttünk ennek az oly nehezen megismerhető világnak a kapuját (és közben tudtukon kívül bár, de főszereplőivé váltak könyvünknek). Szorgalmas rokonaink, barátaink és ismerőseink azzal támogattak legjobban, hogy amíg Japánban voltunk, közel 500 levelet írtak nekünk, és ennél kb. 50-nel több megírására kényszerítettek bennünket.
Külön köszönetünket fejezzük ki mindazoknak, (elsősorban Monspart Éva barátunknak, a Magyar Nők Lapja munkatársának), akik hazatérésünk után ennek a könyvnek az összeállítására sarkalltak bennünket.
Most pedig kérjük az olvasót, próbálja beleélni magát egy japán bemutatkozási ceremónia utolsó pillanatába. Képzelje el, hogy mi most mindketten mélyen meghajolunk, szemünket közben szemébe mélyesztjük, és egyszerre mondjuk: "dódzo, jorosiku o-negai-simaszu!" Ami valami olyasmit tesz, hogy "Kérem, fogadjon bennünket szíves jóindulatába!"
Budapest, 1989.
Laczkó Zsuzsa és Radnai Tamás