Gvadányi József (54092 bytes)

GVADÁNYI JÓZSEF
(1725-1801)

Gvadányi népszerűsége szerintem irodalomtörténetünk egyik alig magyarázható rejtélye. Mert az ugyan jól érthető, hogy durva humorában és minden haladástól rettegő magyarkodásában az egykorú és későbbi műveletlen, szűk látókörű, szőröstül-bőröstül reakciós parlagi nemesek hahotázva és kurjongató helyesléssel elgyönyörködtek... De azt nem értem, hogy az oly következetesen forradalmár Petőfi mit szeretett a Martinovicsék vértanúhalálán kárörvendő, a legfélénkebb nemesi szabadságábrándokat is indulatosan elutasító nyugalmazott lovassági generális avultan született költészetén. És az oly kényesen jó ízlésű Arany János mit szeretett ezen a trágárságokat hajhászó, ízléstelen versáradaton...?

Még ha elismerem is, hogy Egy falusi nótáriusnak budai utazása című főművében - különösen annak első felében - van valami jóízű bumfordiság, amely Zajtay uramat, a peleskei nótáriust némiképpen Göre Gábor, sőt talán még Dörmögő Dömötör elődjévé is teszi, költője - számomra legalábbis - akkor sem más, mint fura kuriózum a magyar felvilágosodás nagyszerű, jövőket előkészítő irodalmának tőszomszédságában. És a jó ízlésű, előre néző kortársak - Bessenyei, Kazinczy - indokolt viszolygó bosszúsággal olvasták a nagyon is korlátolt öreg poéta bőbeszédű kirohanásait a kor minden értelmes és nagyon is szükséges haladó törekvése ellen. És azt se feledjük el, hogy Gárdonyi idővel nagyon is restellte azt a Göre Gábort, aki a legegyenesebb utóda Zajtay uramnak. A gyermekek számára írt Dörmögő Dömötörben pedig Sebők Zsigmond kedves, őszinte szeretettel, de mégis kritikával ábrázolt típust teremtett.

No persze Zajtay a mű elején még helytálló szatírának is tekinthető. De ahogy előrehalad a cselekmény, ez a kicsúfolt figura eszménnyé válik, a szerző szócsövévé, a nemesi magatartás példaképe lesz. Önkéntelenül győz a valóság: a korlátolt költő azonosul korlátolt hősével. Úgy vettem észre: a mai olvasó bár itt-ott elismeréssel szemelgetheti ki magának Gvadányi sikerült zsánerképeit, végül is többet bosszankodik az egyre ellenszenvesebb történeten, mint amennyit gyönyörködhet a kivételes részlet-telitalálatokon. Pedig ez a nótáriustörténet még a legjobb írása a poétává öregedett generálisnak, és egyéb művei közül legföljebb csak a Rontó Pál néhány, a pikáró- (vagy kópé-) regényekre emlékeztető s nyilván onnét is vett részletét tudom unalom vagy bosszúság nélkül olvasni. A többit, az életmű java részét hol ízléstelenségek, hol maradi kirohanások áradatának tartom. És mégis szólni kell Gvadányiról, hiszen Petőfi és Arany szinte gyöngéd szeretettel emlékszik alakjára, és jó egy évszázadon át a legnépszerűbb magyar költők közé tartozott.

Kiféle-miféle szerzet volt hát ez a gróf Gvadányi József?

Valamikor I. Lipót rémuralommal teljes uralkodása idején egy olasz őrgrófi család pénztelen, kalandor leszármazottja, Alessandro Guadagni felcsapott zsoldos tisztnek a Habsburg császári hadseregbe. Előbb várkapitány lett, majd generálisságig vitte a magyarokat féken tartó hadseregben, benősült a gazdag Forgách grófok családjába, szolgálatai és arisztokrata sógorsága révén maga is grófi rangot szerzett, majd a hírhedt 1687-i országgyűlésen, amely végképp gyarmati sorba alázta Magyarországot, a császárhű és immár itt földesúrrá lett Guadagniak mint Bécs megbízható hívei magyar honosokká, magyar arisztokratákká avattattak. Az utódok az olasz nevet már magyarosan Gvadányinak írták, és nemzedékről nemzedékre örökítették a feltétlen Habsburg-hűséget. És a császár megbízható főtisztjei voltak az egymás után következő emberöltőkben. Ennek a címet, birtokot és honosságot szerző hajdani zsoldos tábornoknak a dédunokája, a mi Gvadányi Józsefünk is negyvenhárom éven keresztül szolgálta katonaként a császárt, majd hatvankét éves korában lovassági tábornokként ment nyugalomba. Akkor újra megnősült, hazavonult szakolcai birtokára, s élete hátralevő tizennégy esztendejében vidáman élt, hegedült magának és ismerőseinek...

Persze nem ekkor kezdte a verselést. Már diákkorában is könnyedén írt bármiről latin disztichonokat. Katona korában anekdotákat szedett versekbe tiszttársai mulattatására, és versekben rögtönzött pohárköszöntőket. Az iskolában tanult latin költőkön kívül ismerte a magyar irodalom néhány poétáját, és a kor német költőitől is olvasott egyet-mást. Sőt a francia irodalomban sem volt egész járatlan; valószínűleg német fordítások révén, mert franciául nem - vagy alig-alig - tudott. Igazi nagy olvasmányélménye Gyöngyösi volt. Ezt a nemesi körökben oly népszerű barokk epikust tartotta a legnagyobb magyar lángelmének, Vergilius és Ovidius mellé állította. Eszményképe volt, verselésben is őt akarta utánozni, noha belőle nagyon is hiányzott Gyöngyösi barokk eleganciája. A Murányi Vénusz költője igazán nem volt az az óriás, akinek a maradi nemesség látni és mondani szerette, de képekben gazdag, jó technikával verselő, választékos költő volt. Gvadányiból pedig hiányzott az elegancia, hiányzott a költőiség. Néhány parodisztikus kísérlet után - amelyek közül a legjobb egy magyarul törve beszélő német főhadnagy nyelvzagyvaságának kigúnyolása - első nagyobb terjedelmű humoros műve: A pöstyéni förödés. Anekdoták a gyógyfürdő életéből négyes rímű versekbe szedve. Trágár történetek, férfitársaságban való felolvasásra. A parlagi nemesurak bizonyára jókat nevettek a gusztustalan históriákon, de már például Kazinczy undorodott tőle. Bessenyei és barátai, akik tisztelettel és szeretettel fordultak a náluk idősebb verselő arisztokraták, Orczy, Ráday felé, nem tekintették maguk közé valónak Gvadányit. Nemcsak politikai ellentét volt közöttük, legalább olyan nagy volt az ízlésbeli ellentét is.

Ez az ellenszenv kölcsönös volt. Gvadányi országrontóknak, ellenségnek tudta és hirdette az egész felvilágosodást. Egész költészete az előjogait féltő, a legcsekélyebb újítástól is rettegő, legelmaradottabb és legostobább nemesi réteg életérzését és véleményeit fejezte ki. Gvadányi és a vele egyetértők számára csak a nemesség volt a magyarság. Aki az időszerűtlen előjogok ellen akár csak megjegyzéseket tett, külföldieskedő volt a szemükben. És a külföldieskedéstől már csak egy lépés a rebellió, a felségsértés, a hazaárulás.

De Gvadányinak külföldmajmoló, rossz magyar az is, aki nem visel zsinóros ruhát, aki férfi létére nem hord bajuszt, aki csokoládét eszik, divatos táncokat jár, vagy színházba megy. De nem kevésbé háborítja fel, ha nem nemes - légyen bár szegény jobbágy vagy módos polgár - nemesi öltözékre emlékeztető mentét ölt. Törvénybe szeretné iktattatni a magyar viselet kötelező voltát. S mindez jól megfér a feltétlen császárhűséggel. Csak akkor riad meg, amikor II. József társadalmi reformokra készül. Ekkor ő is lelkes nemesi ellenállóvá válik - a külsőségek erejéig és a reformok körömszakadtáig vállalt ellenzéséig. Költészetének ez a magatartás a lényege. Ezért érezte annyira a magáénak az előjogait féltő nemesség.

Természetesen gyűlöli az egész felvilágosodást és főleg főbűnöseit, a franciákat. Annál különösebben hangzik, hogy lefordítja - nyilván német szöveg közvetítésével - Voltaire XII. Károlyát. Voltaire azonban haladó nézeteit fejtette ki a svéd király történetével kapcsolatban, Gvadányi pedig éppen az ellenkezőjére változtatja a mű szellemét, a maga reakciós véleményeivel helyettesítve Voltaire igéit.

Az életmű sok kötetre terjedő. Ahol politizál, ott eleve elavult; ahol anekdotázik, ott jórészt ízléstelen, durva; nagy néha sikerül valami esetlen báj a népéletből vett zsánerképekben. Ezt a patriarkális népközelséget érezték később - merő tévedésből - afféle korai népiességnek. Nem az! A földesúr ironikus szeretete csupán az őt vakon szolgáló szolganép iránt.

Formájában pedig görcsösen ragaszkodik a Gyöngyösitől örökölt nehézkes négyes rímeléshez. Kezdetben még Bessenyeiék párrímeit is külföldmajmolásnak tekinti. Csak élete vége felé hajlandó ő is végre a változatosabb párrímes megoldásokra. A Rontó Pált már francia módin, párrímekben írja. De főműve, az Egy falusi nótáriusnak budai utazása még következetesen négyes csoportrímekben meséli el Zajtay uram történetét, amely a kezdeti, néha valóban mulatságos gúnyképből végül a nemesi reakció hitvallása lesz, és mint ilyen, fáradttá és fárasztóvá is válik. Zajtay azonban éppen ezzel az ostoba hitvallással lett a nemesi korlátoltság önarcképe: a nemesség eszményt látott benne. És éppen ezért nem lehet Gaál József kitűnő zenés komédiáját (1835-ből!) Gvadányi dramatizálásának tekinteni. Éppen ellenkezőleg: A peleskei nótárius a nemesi eszménynek ismert falusi jegyző kigúnyolása: reformkori kritika Zajtay uramékról. És ez a legelső magyar "musical" nagyon népszerű. Aki jót nevetett rajta, el is felejtette, hogy Gvadányi mondanivalója homlokegyenest ellenkező. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Petőfi Gaál József komédiájából szerette úgy Gvadányit, már nem is gondolva arra, hogy a mulatságosan indult elbeszélő költemény mivé vált, mire Zajtay felérkezett Pest-Budára. Arany észrevette, alapos elemzéssel meg is írta. Ezért nem értem máig sem, hogy mit szeretett rajta? Nyilván nyelvezetének olykor mégis atmoszférateremtő jó ízeit.

Persze, a kor ismeretéhez szükséges Gvadányiba is beleolvasni. Néha mosolygunk is közben. De aki Bessenyeit és társaságát, Kazinczyt és körét vagy akár a mindig oly emelkedetten komoly deákosokat megszerette, az aligha láthat egyebet az öreg nyugalmazott generálisban, mint egy fölöttébb kétes ízlésű, bumfordi humorú, korlátolt vénembert.


TARTALOM