Kozma Andor (23895 bytes)

KOZMA ANDOR
(1861-1933)

Kozma Andort az irodalomtörténet odasorolja a "népnemzeti" konzervativizmus végső képviselői közé; kései időszakának mértéktartó, de mégis az ellenforradalommal azonosuló érzelmi töltését visszamenőleg is jellemzőnek vélik; népszerűségét előbb Gyulai körében, utóbb Rákosi Jenő körében bizonyító erejű bűnjelként értékelik; és az sem vált utólagos megítélésének javára, hogy az indulatosan reakciós Bárd Miklósnak (akit Kozma Ferencnek hívtak) az öccse volt. Mindez a látszat valóban ellene vall - de az ítélet mégis téves. Kozma Andor ugyanúgy szemben állt a népnemzeti maradisággal, akár Heltai Jenő, Arany János költészetéhez ugyanúgy az Őszikéknél csatlakozott, mint A Hét egész köre. Maga is munkatársa és eszmetársa volt A Hét ifjú költőinek a kilencvenes években.

Abból a nemesi világból származott, amely áhítatos érzelemmel őrizte 1848 emlékét, de józan gyakorlatisággal állt a kiegyezés mellé. Társadalmi eszményük a polgárosodó haza volt. Ebből a körből került ki a század végső negyedének liberális közhivatalnok-rétege és azok a vállalkozóbb kedvű, nemesi hagyományokat érzelmesen őrző, de a nemesi életformán túllátó és túllépő kivételek is, akik kifejezetten polgári foglalkozást kerestek. Kozma Andor apja főügyész volt, ő maga pénzügyi-kereskedelmi pályára készült, biztosítási szakember lett, és élete folyamán hosszú évekig volt a legnagyobb magyar biztosítótársaság főtitkára. De közben újságíró, méghozzá a polgárság kifejezetten liberális, tehát viszonylag - sőt a nyolcvanas-kilencvenes években nemcsak viszonylag - baloldali szárnyán. Az egyértelműen polgári liberális demokrata Az Újság hamar népszerű munkatársa, majd Kiss József körében az akkori irodalmi haladás főorgánumának, A Hétnek költői közt képviseli a programszerűen városi költészetet. Útja legalábbis első évtizedeiben, szinte kihívóan ellentétes bátyjáéval, aki kétségtelen tehetséggel, de eleve nemesi-reakciós indulatokkal következetesen képviseli előbb a maradiságot, majd az ellenforradalmat. Ez az idősebbik fivér - aki Bárd Miklós néven volt a hivatalos úri Magyarország ünnepelt költője - ugyan mérnöknek indult, de hamarosan hivatásos katonatiszt lesz, tábornokságig viszi, hűséggel szolgálja Ferenc Józsefet is, Horthy Miklóst is, tajtékozó gyűlölettel áll szemben már a liberális demokratákkal is, még indulatosabban a szocialistákkal, maga a testet öltött népellenesség és ellenforradalmiság. Bár furcsa módon kifejezőeszközeiben közelebb áll a szimbolistákhoz, még a Nyugathoz is, mint A Hét polgári hevületű, a szociális problémákra érzékeny és polgári viszonylatokban haladó költői.

A két Kozma fivér útja nagyon is jellemző a nemesi világ tájékozódására a polgárosuló hazában. Kozma Andor Az Újság hasábjain Koboz aláírással verses heti krónikákat ír, amelyekben ironikusan, néha egyenest szatirikusan kommentálja a politikai eseményeket. Ezt a verses politikai csúfolódást, amely közeli rokonságban áll az ugyanakkor kibontakozó, vidáman kritikus szellemű hazai kabaréköltészettel, Kozma Andor és Heltai Jenő kezdi. Ehhez a jó verselőkészség, a friss újságírószellem és némi nélkülözhetetlen ellenzékiség mellett humorra is szükség van. Kozma Andor pedig ötletesen friss humorú tud lenni. A Borsszem Jankó című divatos vicclap is szívesen közli az irodalmi és politikai élet jelenségeiről rögtönzött, csattanós verseit. Az irodalmi világban szállóigeként terjed szójátékos szatírája a zseniskedő ifjú költőkről, akik egymást dicsérik a viszont-dicsért reményében:

Dicsérik egymást kölcsönben:
- Uram, lángész lobog önben,
- Uram, önben
nemkülönben!...

A kilencvenes években megjelent verseskötetei jellegben és jelentőségben Heltai Jenő, Ignotus és Makai Emil ugyanebben az évtizedben megjelent verseskönyveivel egyenrangúak, és politikai szellemben is ezekkel rokonok. Még érzelmes vallásossága sem különíti el a vallási emlékekhez ugyanúgy ragaszkodó Kiss Józseftől vagy Makai Emiltől; és a századforduló idején a liberális költő és olvasó számára nem jelent különbséget, hogy ez a vallásosság keresztény vagy zsidó hittanórákon nevelkedett.

Kozma leginkább abban különbözik fiatal költőtársaitól, hogy alkata a legkevésbé lírai. Ha nem politikai vagy irodalmi szatírát ír, érzelmeit tárgyiasabban, gyakran kifejezetten epikusan fogalmazza meg. Ezzel kapcsolódik legerősebben az Arany János-hagyományhoz, illetve az Arany-hagyományt folytató Kiss Józsefhez. Leghíresebb költeménye, a Karthagói harangok műfajilag verses novellának mondható, de talán az egész századfordulón a legszebb hitvallás 1848 emléke mellett: tragikus, finoman pszichologizáló, igen szemléletes és kitűnő verseléssel megfogalmazott történet a volt honvédtiszt és forradalmi képviselő történelemtanárról, akinek emlékezetében összekeveredik a tananyag adta pun háború története a tanítani tilos világosi nemzettragédia emlékével.

Csak aki jól ismeri azoknak az évtizedeknek - 1867 és 1914 között - polgári tudatvilágát a negyvennyolcas emlékek és a hatvanhetes valóság mindenáron való összeegyeztetésével, az értheti meg, hogy oly sok értelmes polgár tudott egyszerre Habsburg-ellenes és közben Tisza-párti lenni nemhogy Tisza Kálmán, de még Tisza István éveiben is. A polgárság és a polgárosodni akaró nemesség jó része a Tiszákban a polgárosító erőt vélte felismerni. Hiszen nemcsak Jókai - aki úgyszólván akarata ellenére sodródott kormánypártivá -, hanem Mikszáth is Tisza-párti képviselő volt, miközben ugyanennek a világnak realista kritikusa tudott lenni. Csak így érthetjük meg, hogy Kozma Andor, a verses politikai szatírák és a Karthagói harangok költője, a polgárosodás reményével nézte Tiszáék álliberalizmusát, amit a hatalom elismerően vett tudomásul, olyannyira, hogy 1910-ben még képviselőt is csináltak belőle. De mint a hivatalos úri Magyarország képviselője, túl tud lépni még Kiss Józsefen is azzal, hogy azonnal felismeri és elismeri Ady költői nagyságát és a Nyugat jelentőségét. Nem zavarja, hogy a parlamentben a kormánypárt oldalán ül - elítéli, megbélyegzi a társadalmi egyenlőtlenséget, és egyértelműen szemben áll a földesúri reakcióval, az agrárproletariátus embertelen kizsákmányolásával. Talán az lett volna a természetes, ha a haladó költők szembefordulnak vele kormánypárti helyzetéért, a kormány pedig megtagadja kétségtelenül a haladással rokonszenvező eszmevilágáért ehelyett az következett be, hogy az ellenzék, beleértve a Nyugatot is, elismerte költői tehetségét, eszmeileg szövetségesüknek látták, a jobboldal pedig ünnepelte, hogy "modern" költő létére mégis kormánypárti. Ezt a helyzetet is tudomásul kell venni ahhoz, hogy valamennyire is megértsük az 1914 vagy még inkább az 1918 előtti Magyarország ellentmondásait.

A törést Kozma Andor életében a forradalmak hozzák. Se nemesi hagyománya, se polgári világnézete nem azonosulhat még Károlyival sem, de se negyvennyolcas hagyománya, se demokrata eszményvilága nem engedte, hogy utólag olyan tajtékzó gyűlölettel forduljon a proletariátussal, szocializmussal, sőt még a haladó polgársággal is szembe, mint bátyja, a tábornok-költő. De a 67-es Magyarország felbomlását sehogy sem tudta lélekben átélni. A forradalomtól félt, de az ellenforradalom eszközei visszariasztották. Ettől kezdve visszavonul a közélettől még a költészetében is. A következő években leginkább műfordításokban éli ki kitűnő verselőkészségét és nyelvi gazdagságát. Lefordítja a teljes Faustot. A számos magyar Faust-fordítás közül - azt hiszem - ez a leghívebb, legszebb és színpadon a legjobban mondható. Majd lefordítja Lenau Faustját is. - A húszas években írt három elbeszélő költeményt, két hőskölteményszerű múltidézést a magyar előidőkről (Turán, Honfoglalás) és egyet Petőfiről. Ezeknek már csak a nyelve és verselése vall a mesterségéhez kitűnően értő művészre, de nem élteti egyiket sem a mögötte álló költő: nem tudott már kora ellen haladó lenni, de nem tudott hivő ellenforradalmár sem lenni. Valamikor világos, okos tanulmányokat is írt (a legjobbakat Arany László-ról, Gyulai Pálról, Eötvös Józsefről, Kiss Józsefről). A húszas években még sikerül egy Arany Jánosról szóló érdekes költői arcképe. De a hetvenedik éve felé közeledő Kozma Andor valójában elhallgat.

Nincs is igazán megfelelő helye irodalomtörténetünkben. Pedig nemcsak jó költő, hanem virágkora idején - a kilencvenes években - még jelentékeny költő is volt. De nem tartozott igazán sem ide, sem oda, s a politikailag is határozottan tagolódó magyar irodalomban képe így csak elmosódott körvonalakkal maradt az utókorra.


TARTALOM