Nagy Zoltán (22035 bytes)

NAGY ZOLTÁN
(1884-1945)

1945. július 4-én éjszaka egy betörő osont Dr. Nagy Zoltán budapesti ügyvéd lakásába. Talán azt hitte, hogy a lakó nincs otthon. Pedig csak a felesége utazott el nyaralni, neki még dolga volt, ezért maradt itthon még néhány napra. A neszre az alvó férfi felriadt, mire a rabló egy súlyos tárggyal fejbe vágta, megölte, és a lakást kifosztotta. Ez a hatvanegy éves korában, alig néhány hónappal az annyira várt felszabadulás után rablógyilkosság áldozatául esett ügyvéd a Nyugat első nemzedékének - szerintem - egyik legjelentékenyebb költője, egykor Babits Mihály és Tóth Árpád egyik legjobb barátja és úgy vélem, művészi rangban is csaknem egyenlő társa volt, akinek valamennyiüktől különböző hangját kezdettől fogva értékelték az irodalmi körökben.

Igaz, főleg az irodalmi körökben ismerték, az olvasó nagyközönség rétegeiben csak a "vájt fülűek", a költészet árnyalatai iránt érzékenyek tudták, hogy ez az egyébként a jogászi világban tekintélyes ügyvéd egyike a kor legjobb magyar költőinek. Babits Mihály A testvér költő címet adta róla szóló kitűnő tanulmányának. Az oly kifinomult versértő Füst Milán, aki sírjánál búcsúztatta, így jellemezte: "...a csend a barátom verseiben olyan, mint egy dóm". És Füst Milán emlékezéseiből tudjuk azt is, hogy Nagy Zoltán soha életében senkiről sem mondott rosszat, még azokról sem, akik üldözték őt. De az is igaz, hogy aki csak ismerte, megszerette; noha 1919-ben a tanácsköztársaság egyik vezető közéleti személyisége volt Debrecenben, még az ellenforradalom is úgy tett, mintha nem venné észre, és Nagy Zoltán zavartalanul folytathatta Budapesten ügyvédi működését, s azok a hivatalbeliek, akik talán nem is tudták vagy alig-alig tudták, hogy költő, kivételes felkészültségű jogtudósként tisztelték.

Voltaképpen nem magyarázható sehogyan sem, hogy a közemlékezetből miért is homályosult ki neve és alakja Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Füst Milán, Juhász Gyula mellől, hiszen - számomra legalábbis - velük ugyanegy nagyságrendbe tartozik, és velük együtt sorakozik a Nyugat kezdetben Ady vezérelte, majd Babits irányította első gárdájához. Gondos és szemléletes irodalmi portréit pedig mindenestül elnyelte a feledés, holott néhány kortársáról - Tóth Árpádról, Füst Milánról, Kemény Simonról - írt esszéi az értekező próza java terméséhez tartoznak.

Érmihályfalváról származott, arról a tájról, ahol Ady is született. Debrecenben diákoskodott, ott végezte a jogakadémiát is, amikor Ady ugyanott volt újságíró. A fiatal doctor juris már 1909-ben politizál. Haladó politikus és merőben politikamentes, humanista költő. Korábban főleg gazdag nyelvezetével, a versekben megnyilvánuló kultúrával tűnik fel. Mitológiai látomások, úti élmények nyomán felbukkanó távoli tájak ködbe vesző emlékei, az élet távlatainak szimbólumai kötik a kor nemzetközi szecessziójához. Soha, sehol személyes utalás, költészetének sem ez időben, sem később nincs közvetlen életrajzi vonatkozása. Még későn támadt, végre igazi boldogságot adó szerelme és házassága sem szólal majd meg közvetlen költői vallomásokban.

Szerelmes versei is szimbólumok áttételeiben jelzik a reményeket, beteljesüléseket és csalódásokat, majd a lélek révbe érkezését.

Közben pedig Debrecenben egyre következetesebben baloldali közéleti ember: várja, majd vállalja a forradalmat. És ha nem is volt népbiztos, mint ahogy emlékezésében Füst Milán tévesen vagy költői túlzással állítja, a tanácsköztársaság vezető rétegéhez tartozott. Majd az ellenforradalom idején a megvádolt írók hatásos védője a bíróságok előtt. De még ezekben az időkben sem politikus költő. Csak a hangja komorodik el. Az ellenforradalom ténye ébreszti az eszmények elenyészésének vagy legalábbis messze eltolódásának élményére. Ezt így soha ki nem mondja, de költői hangja kifejezetten elégikussá válik, mint ugyanebben az időben Tóth Árpádé is. Magányának ars poeticáját éppen a Levél Tóth Árpádhoz című költeményében foglalja össze.

Ez időben menekül a Füst Milán említette csendhez. Túljutott a szecesszió stílromantikáján, nyelve egyszerűbb, elmaradnak a bonyolult hasonlatok, gondolatmenetei filozofikus jellegűekké válnak. A magány és a képzelet idézte képek gyönyörűségének életfilozófiája szólal meg versesköteteiben, amelyek közül az 1923-ban megjelent Elégiák már fejlődésének csúcspontját jelzik. A színvonal ettől kezdve sem hanyatlik, de új élményről nem vallanak a versek, egészen a fasizmus üldöztetéséig. Gyermekkori apró emlékek, tájélmények, mitológiai és kultúrtörténeti képek, ismeretlen istennők imádata (talán valódi szerelmek áttételes vallomásai ezek), vágyakozás valamiféle hit után és főleg a belső csend, mint a külső zűrzavar ellentéte és orvossága - ez az ő költészetének a világa. De sem öröm, sem vigasztalanság, sem igazi hit, sem igazi hitetlenség, sem dicsőítés, sem szidalom nincs ebben a lelki rezdüléseket oly árnyaltan érzékeltető lírában. Kulturált társaságokban szívesen látott, nagyon kedves modorú ember belső magánya ez, de olyan magány, amely nem kínozza, hanem vigasztalja a lelket. Egyik kései versének ez a címe: Álmomban zene. (Postumus kötete is ezzel a címmel jelenik meg 1947-ben.)

A külvilág képei ilyen álomszerűen és hangjai ilyen szűrt zeneként érkeznek el a bíróságokon oly biztonságosan ügyeket intéző, hatásos szavakkal tárgyaló ügyvéd belsőbb, költői lelkéhez.

Az egykori tevékeny forradalmár, a későbbi nagy gyakorlatú jogász, aki készséggel vállalja a haladó emberek bírósági védelmét, legbelül különbékében él ellenségeivel, sőt saját politikai nézeteivel is. És ezt a különbékét egészen a fasizmus dühöngéséig még az ellenségek is tiszteletben tartják. A Nyugat legádázabb ellenségei sem lövik mérgezett nyilaikat Nagy Zoltánra. Nincs támadási felülete. Azt pedig minden hozzáértőnek el kell ismernie, hogy a magyar költői nyelv és a csiszolt formák egyik jelentős művésze. Ez persze tisztelhető, de nem folytatható költészet. Nem hat tovább a következő nemzedékekre.

És költészetében ez a hallható, látható, tapintható csend még a személyes üldöztetés és életveszély idején sem szakad fel. Történetesen zsidó származású volt, de erre ő maga is nyilván alig gondolt, emlékképei közt sem jelenik meg semmi, ami erre emlékeztetne, vallásos vagy inkább vallásra szomjazó hangulatainak sincs köze semelyik tételes hitvalláshoz. Az az örökölt emlékvilág, amely Adyt köti a protestáns múlthoz, Babitsot a katolicizmushoz, Füst Milánt, ha nem is kifejezetten a zsidó valláshoz, de az Ótestamentumhoz - Nagy Zoltántól merőben idegen. Neki a kultúra egésze, s benne minden vallás metafizikai nosztalgiája az öröksége. Az ilyen lélek számára az antiszemitizmus átélhetetlen, akárcsak az a rablógyilkos ösztön, amely végül is megölte, akkor, amikor éppen elmúlt felőle a fasizmus ugyanilyen indulatú és indítékú közös veszedelme. Mégis: a fasizmus dühöngésekor új szimbólumként megjelenik költészetében a Zsidócsillag: az értelmetlen és érthetetlen üldözöttség kényszerű jelvénye. De megérhette, hogy eljött a felszabadulás, és az értelmetlen szimbólum elvesztette történelmi tartalmát. És kitárult a lehetőség afelé, ahová mint közéleti ember ifjúkorában elindult. De hiábavaló kérdés, hogy milyen teendők vártak volna rá a fasizmus bukását követően, és hogy vajon ez a világtörténelmi változás a hazában megtörte volna-é a nagy csendet? - Hiábavaló kérdés, nincs és nem is lehet rá válasz. Halála még értelmetlenebb volt, mintha a fasizmus áldozata lett volna... még szimbólumnak sem tekinthető.


TARTALOM