Palágyi Lajos (18787 bytes)

PALÁGYI LAJOS
(1866-1933)

Palágyi Lajos úgy lépett az irodalom porondjára, mint "az első magyar szocialista költő". Ezért kellett bűnhődnie évtizedekkel később, amikor már réges-rég nem volt szocialista, sőt nem is hitt a szocializmus megvalósíthatóságában, csupán emberi részvéte állította a világ minden nyomorgója és megalázottja mellé. Amikor hatvanhét éves korában meghalt, már rég nem kellett a polgári világnak, mert szocialista "volt", és rég nem kellett a szocialistáknak, mert elfordult ifjúságának hitétől; nem kellett a konzervatívoknak többé-kevésbé mégis haladó eszmevilágáért, de nem kellett a Nyugatnak sem, mivel forma- és kifejezésvilága túlontúl a XIX. század örökségéhez kötötte. Magányosan, nyomorúságban, már életében szinte elfeledve halt meg, noha az irodalom néhány értője akkor is tudta, ma is tudja, hogy egyéni hangú, tétovázásai közt is mindig becsületes szándékú, néhány versében igazi jó költő, és élete korábbi szakaszában fontos irodalomtörténeti jelenség volt.

Élete nyomorral kezdődött, nyomorral végződött; ami közötte volt, az is örökös küzdelem a szerény kenyérért, hiszen társadalmi "karrierjének" csúcsa a tanítóképzői tanárság volt, és azt már a legrégebbiek is tudván hirdették, hogy "quem dii odere - paedagogum fecere", vagyis, akit az istenek gyűlölnek, abból pedagógust csinálnak. Palágyi Lajos pedig még költészetének jó részében is pedagógus, a nép nevelője és oktatója akart lenni.

A tanítás megszállottságát úgy látszik születésével hozta magával. Apja falusi tanító volt, akit hatóságai mindig oda helyeztek, ahol éppen oktatóhiány volt, ezért minden gyermeke más-más faluban született, a későbbi költő például Óbecsén. A fiúgyermekek közül ketten is tehetségesnek, tanulni és tanítani akaróknak bizonyultak. Az idősebbik, Menyhért, később a haladó irodalom harcos kritikusa, Petőfi és Madách értő magyarázója, majd a filozófia egyre ködösebb elméletekhez vonzódó professzora, végül német egyetemi tanár, aki a már végképp reakcióba fordult német idealizmus tekintélyeként halt meg Darmstadtban 1924-ben, hatvanöt éves korában. A kritikus-filozófus fivér ismeri fel és ösztönzi öccse költői tehetségét. Együtt indulnak a nagyvilágot jelentő fővárosba tanulni, minél többet tanulni. Nélkülözésekkel küzdve, házitanítóskodva, újságok külső munkatársaiként végzik az egyetemi éveket. Odatartoznak Vajda János kávéházi asztalának társaságához, összebarátkoznak Reviczkyvel és általa a Pestre ritkán vetődő Komjáthy Jenővel is. A két Palágyi fivér kezd ismert nevű lenni az irodalmi világban: Menyhért indulatos kritikáival, Lajos a költeményeivel. Harcosan állnak szemben a Gyulai Pál képviselte "népnemzeti" maradisággal, de nem kapcsolódnak a Kiss József szerkesztette A Hét akkori modernjeihez sem. Ekkor még haladóbbak annál a nagyvárosi polgári irodalomnál is, amely A Hét körében veszi fel a küzdelmet, a provincializmus ellen. Közel állnak a szocializmushoz, sőt Palágyi Lajos kifejezetten szocialistának vallja magát, és verseinek jó része a Népszavában jelenik meg. A szociáldemokraták is úgy tartják nyilván, mint a végre megszólaló első magyar szocialista költőt, a proletariátus énekesét. Legkeményebb, sőt legnyersebb költeménye, A marha lázító tiltakozás a katonai sorozások ellen. Első két verseskötete, ha nem is következetesen, de összhatásában harcos szocialista költőnek mutatja.

De már a kilencvenes években bekövetkezik a költői törés. Ennek alighanem a legfőbb oka Palágyi Menyhért végzetes hatása öccsére. Amíg a haladó kritikus maga sem idegenkedik a szocializmustól, addig Palágyi Lajos lelkesen azonosul a szocialistákkal, hanem amikor az egyre tekintélyesebb filozófiaprofesszor nemhogy a marxizmussal, de még Hegel eszméivel is szembefordul, öccse, aki mesterének tudja híres tudóssá emelkedő bátyját, megtorpan. A nyomor iránti mélységes részvét, a küzdelem az elnyomottak felszabadításáért, és a végzetes hatású fivér egyre következetesebb szocializmusellenessége a költőben komor, szatirikusságában is sivár reménytelenségbe torkollik. Már nem hisz az emberiség felszabadításában társadalmi cselekvés útján. Egyetlen reménye a pedagógia, amely hite - illetve vágya - szerint lassanként megjavíthatja az emberiséget.

És alighanem itt kell keresni költői törésének másik okát. Tanítani akart, és végre viszonylagos gondatlanságban élni, írni, gondolkozni. A nyilvántartott szocialista pedig műveltségének és képességeinek megfelelő tanári állást nem kaphatott. A megtért bárányt azonban befogadják az akolba. Megkapta a kinevezést, méghozzá oda, ahová kívánkozott: tanítóképzőbe, hogy nevelje azokat, akik szétszéledve az országban, az egész népnek továbbadják, amit tőle hallottak. Előbb a sárospataki, majd 1901-től kezdve a budapesti tanítóképző tanára lesz. Polgári mértékkel mért jólétet ugyan ez sem ad, de az eddigi nyomorúság után mégis gondtalan életet. Költészete azonban egyre kesernyésebb. Tudja, hogy a szocialisták árulónak tartják, a polgároknak pedig gyanúsan szocialista érzelmű. Megalkuvásáért önvád gyötri, magamagának akarja bizonyítani, hogy nem hisz a szocializmus megvalósíthatóságában. Magányos úton című verseskönyvében vállalja a sehová nem tartozást, a pesszimizmust. Az átélt emberi nyomorúság egyetlen vigaszának a "végtelenhez" felemelkedő lelki élményeket hirdeti. Ez a magatartás ugyan némiképpen Komjáthy metafizikai szárnyalásának folytatása, de a XX. században már - a költő jóakaratától függetlenül - reakciós töltése van. Még megszólal olykor vádló antikapitalizmusa (Robbanás a gyárban), egyik legjobb költeményét - a Mesevárat - egy az övéivel szembeforduló ember lelkifurdalásáról írja. De költészetének egészéből az világlik ki, hogy nem hisz az emberi társadalom szakadatlan jobbá válásában. Így jut el az egyedülálló, a senkihez sem tartozó ember magasztalásáig. Egy lírai szépségekkel teljes drámai költeményben, Az ifjú szerzetesben (a kilencvenes években) ábrázolja a töprengő embert, akit a világtól való elfordulás vezet a boldogság élményéig. A verses drámát a Nemzeti Színház bemutatta, s habár alig-alig színszerű, irodalmi körökben sikere volt, de tudomásul vették belőle a költő sehová sem tartozását, egyik irodalmi kör sem érezhette a magáénak, de ő sem talált olyan kört, amelyhez csatlakozhatott volna. Az ő igazi baráti köre, amelyben gyökeredzett - Vajda, Reviczky, Komjáthy - már rég nem élt, az élő irodalom belőlük indult, de már előbbre tartott. Talán csak A Hét körében találta volna meg a helyét, de Kiss József eleve idegenkedett tőle. Korábban a szocialista Palágyi baloldalibb volt, mint Kiss József, később a Tüzeket és a Knyáz Potemkint író, forradalommal rokonszenvező Kiss József volt már baloldalibb, mint a hitetlen, magányt vállaló Palágyi. Kiss József sohase volt kifejezetten politikus költő, de együtt fejlődött a korral, és legalábbis 1918-ig egyre radikálisabb lett, míg a forradalmárnak induló Palágyi előbb visszafelé lépett, azután mozdulatlanná gyökereződött. (És Kiss József jobb, nagyobb költő volt nála, és ezt Palágyi nehezen viselte el.)

Pedig művészete még fejlődőképes volt. Mindig is volt hajlama a szatirikus kritikához, számos verse csattanóra élezett. Kezdetben néha bőbeszédű megfogalmazásai egyre jobban tömörítettek, s végül eljutott odáig, hogy csak a csattanókat írta meg, vagyis szellemes epigrammaköltő lett belőle. Van három olyan kötete is, amelyben kizárólag epigrammák olvashatók.

A forradalmakat értetlenül élte át. Mégis a forradalmak bukása lett a végzete. A győztes és bosszúszomjas ellenforradalom senkinek sem felejtette el a múltját. És Palágyira ráragadt "az első magyar szocialista költő" címkéje. Most ezen a címen állították fegyelmi elé, és megfosztották tanári állásától, még a nyugdíjat is megtagadták tőle. Szinte antik stílusú sorstragédia: bűnhődni egy eszméért, amelyet rég megtagadott. És kezdődött újra a nyomor: írni éhbérért, öregedő fejjel küzdeni a betevő falatért. 1926-ban ugyan megjelentek válogatott költeményei (hála az irodalmi értékekért emberöltőkön át megszállott lélekkel harcoló Vajthó Lászlónak, aki kiverekedte és sajtó alá rendezte ezt a kötetet). A gondoktól azonban ez sem szabadítja meg, de költészete mindhalálig gazdagodik, még keserű humora sem hagyja el. És habár nyelve mindiglen is megmarad a XIX. század örökségénél, költészetének egésze sokszínű, amelyben a szerelem és a természet is lélekhez szóló érzelmeket közvetít, és élete végén találkoznia kell egy olyan élménnyel is, amelyre az ellenforradalomig és fegyelmi ügyéig nem is gondolt: hogy ő zsidó. Az az alapállás, ami kezdettől fogva természetes volt a számára, hogy magyar költő, problémamentesen magyar hazafi, egyszerre szembekerült vádlóinak számára érthetetlen és átélhetetlen állításával, hogy nem is magyar. Az amúgy is magányos lelket ez a helyzet végképp légüres térbe hajította. Kikhez szóljon ezután? Egyre inkább csak magához szólt, és valójában már nemcsak elhagyatva, elfeledve, de a világon kívül élt, amikor a bontakozó világfasizmus kezdetekor testileg is meghalt.

Tragikomikus igazság, hogy ez a végképp magányos, végül sehová sem tartozó és semmiben sem hívő, utat semerre sem mutató, kétségbeesett lélek volt "az első magyar szocialista költő". Mert ez a címke, méghozzá nem is jogosulatlanul, rajta ragadt.


TARTALOM