Somlyó Zoltán (21322 bytes)

SOMLYÓ ZOLTÁN
(1882-1937)

Somlyó Zoltán költői életműve előtt tanácstalanul ül az olvasó, de néha nemcsak az életmű, hanem egy-egy költemény előtt is: hogyan is lehet értékelni ezt a művészegyéniséget, akinek egyes verseiből, olykor csak versszakaiból, néha csak kiragadott soraiból egy igazi nagy költő arcképét lehetne megrajzolni, miközben más verseiből, versszakaiból és olykor még a remekművekbe is becsúszó közhelysorokból vagy fordulatokból egy útszéli verselgető, egy igazán rossz költő képe ugyanolyan érvénnyel megrajzolható. Ha emlékezetem nem csal, talán az egész magyar költészetben nincs még egy ilyen egyenetlen egyéniség.

Bizonytalan az irodalomtörténeti helye is. Jó néhány verse a Nyugatban jelent meg, mégsem tartozik ahhoz a Nyugat-nemzedékhez, amely Ady mellett új útra indította a magyar irodalmat. Kosztolányi és Karinthy a legjobb barátai közé tartozott, Kosztolányi kétségtelenül hatott is rá, de nyelvezete, kifejezésmódja a legtöbbször közelebb áll Heltaiék múlt század végi nyelvhasználatához, és frivolsága is nemegyszer rokon Heltai kabaréköltészetével, de Heltai jobban tud művészien frivol lenni, mint ő. Az olvasó elképed attól is, hogy aki ilyen merészen vállalja az erotikát, hogy tud ilyen érzelgős sanzonközhelyeket leírni. Vannak Somlyó-versszakok, amelyek egy életen át elkísérik az olvasót, aki más esetben indokoltan feldühödik ugyanennek a finom poétának stílustalan laposságain. Bohém és felelőtlen volt, tetszelgett "az átkozott költő" maga választotta szerepében - és közben szociális felelősséggel írt néhány költeménye a munkásmozgalmi antológiák díszhelyére kívánkozik, miközben a Tanácsköztársaság idején írt lelkes indulói jelszavakat megrímelő sablonok, amelyekhez képest szerintem még Csizmadia Sándor rigmusai is magasabb színvonalat jelentenek. Egy életen keresztül lebegett ég és föld között, ihletett pillanataiban a klasszikusok mennyországáig szárnyalt, rossz óráiban alatta maradt a táncdalszöveg-író mesterembereknek is. Persze hogy nem fogadta be a műgondra oly kényes Nyugat, habár nem egy versének helyet adott. És az is természetes, hogy nem fogadta be az irodalmi alvilág, hiszen az igazi nagy költészetből látogatott le közéjük, noha nem egy versét a bulvárújságok és a ponyva színvonalú képeslapok közölték. Költészetének értékrendjét Kosztolányié és Farkas Imréé közé kell sorolni, sőt ha egy kicsit túlozhatok a szemléletes jellemzés kedvéért: helye valahol Ady és Hazafi Verai János közt van. (A talán tájékozatlan olvasó kedvéért, csupán ismeretterjesztés okából hadd közöljük, hogy Farkas Imre volt a század első felének leglimonádébb, leghígabb költője, a postáskisasszonyok és varrólányok kedvence; Hazafi Verai János pedig a múlt század közismert dilettáns klapanciagyárosa, aki némi készpénzért bárkinek bármiről verset rögtönzött a legelképesztőbb sekélyesség és költőietlenség színvonala alatt).

Nos, ez a különös költői sors szakadatlan szegénységben, örökös napi gondok közt telt el. Somlyó dunántúli kispolgárok fia volt, és diákkorától fogva semmiféle kedvet nem mutatott olyan rendezett, pénzkereső élet iránt, amilyet szülei elképzeltek a számára, amikor igen szerény anyagi lehetőségeik ellenére taníttatták a könnyen tanuló fiút. Nagykanizsán elvégezte a középiskolát, leérettségizett, megtanult németül és franciául, de azonnal elment újságírónak, hogy elég szabad ideje maradjon verseket írni. Nem volt azonban jó szerkesztőségi munkaerő; ha éppen írni támadt kedve, vagy kávéházi társaság marasztalta, vagy szerelmi találkája adódott - nem ment be a laphoz, vagy nem készítette el a leadásra váró cikket. Ráadásul nyughatatlan természete folytán hamar megunta vagy a munkahelyét, vagy az egész kisvárost, ahol dolgozott. Ezért azután az első világháború előtti években végighányódott Magyarországon. Főbb állomásai: Fiume, Nagyvárad, Szeged, Pécs, Szabadka. Viszonylag legtovább Szabadkán élt. Ott is jelent meg első verseskönyve, húszéves korában. Jellegzetesen századfordulói, sokjelzős, túl cifra, keveset sok szóval mondó szecessziós költemények ezek. De az már nyilvánvaló, hogy költőjük biztonságosan kezeli a verset, csak azt nem tudja még, hogy mit és hogyan írjon. Már költő, csak még nem nőtt fel.

Ezután éri az akkor még nem régóta hallott Reviczky hatása. Reviczky ez időben minden valamirevaló kezdő költőre hatott. Adyra ugyanúgy, mint Heltai Jenőre. Kezdetben úgy látszik, hogy Somlyónál ez a hatás Heltaiék felé fog vezetni. Hangja közeledik a Hét városi költészetéhez, különösen Makai Emil könnyed hangjához. De nemsokára már elkanyarodik az induló Nyugat felé, nyilván Kosztolányi hatására. 1910-ben Szegeden jelenik meg Dél van című kötete. Ez már az érett költőre vall. Általános irodalmi elismerés fogadja. Méltán. Jó néhány verse a Nyugat költőinek magas szintjéig ér. És kihallható belőlük egy senki másra nem jellemző hang, amely majd következő verseskönyvével kijelöli helyét és értékrendjét igen-igen közel a Nyugat első nemzedékének Ady mellett felsorakozó, bár Adytól merőben különböző legjobbjaihoz.

A további kötetek már akkor jelennek meg, amikor a költő budapesti lakos: Az átkozott költő (Megbeszélések az Istennel), Északra indulok, Sötét baldachin és Kenyér ABC. Ezekben kialakult az a sajátos költői magatartás, amely általában jellemző költészetére. Ezt a magatartást póznak vagy szerepvállalásnak is nevezhetjük, csakhogy egy olyan szerep póza, amelyet valóban él: a társadalom szélére sodródott, örök anyagi gondok közt élő, a bohém életformát vállaló, egyszerre kissé tiszteletre méltó, kissé megvetendő művész, lángoló erotikájú szerelmek hőse és áldozata, aki közben gyönyörűségét találja a bánatokban, szenvedésekben is, és önvádjait áthárítja Istenre, akivel amolyan meghitt viszonyban van, mint afféle idősebb jó baráttal. Ez a bizalmas istenhit nem hasonlít semelyik tételes valláshoz, de nem is a voltaire-i felvilágosodás személytelen, intellektuális, filozófiai istenfeltételezése, s még csak nem is a spinozai panteista elragadtatottság. Egy tulajdonképpen igen primitív vallásosságpótlék nemegyszer igazán mély érzelmű, finoman költői megfogalmazásban. Ez a naiv teológiátlan bizalmasság egy személyes, de afféle pesti kávéházi bölcsre emlékeztető istennel valójában nagyon is közel áll nagyon sok városi kisember mindennapos metafizikájához. Éppen ez a varázsa Somlyó Zoltán istenes költészetének, amely meglátásom szerint éppen akkor a leghatásosabb, amikor a legprimitívebb. Ez az Isten a vágyainkban és reményeinkben mibennünk élő jóbarát-kép, akit szeretnénk ismerni, szeretnénk egy ilyen nagybácsit vagy atyai jóakarót, akivel kibeszélhetnénk magunkat. De ugyanígy hatásosak erotikus költeményei, amelyek a legtöbb egészséges férfi ábrándozásainak megfogalmazásai. Ez az egész költészet, éppen legjobb, igazán értékes alkotásaiban a kisember napi gondjainak, ábrándjainak, valóságainak és reménytelen vágyainak kitűnő formakészséggel átvarázsolt világa: a színtelen életek átszínesítése. És a tízes évek elején megjelent köteteiben érte el ez a költészet igazi magas színvonalát.

Majd jöttek a forradalmak. Somlyó lelkesedik értük, de inkább a forma, mint a mondanivaló igaz átélésének értékével. Forradalmárversei - javarészt közhelyek. A forradalmak után, az ellenforradalom nyomasztó éveiben sokkal őszintébb, átéltebb az azonosulás a megalázott emberekkel. Hiszen ő maga is egyre megalázottabb. Rendes jövedelme nincs, nagy családot kell eltartania. Fordít, ha akad rá kiadó. Oda ír, ahol megfizetik. Egyre inkább rutinjára bízza magát. Ettől kezdve kevés az igazi jó költeménye, ámbár az a nagyon kevés, ami a szegények iránti részvétet vagy a túl korán érkező öregedésélményt fejezi ki, olykor mégis eléri saját régi színvonalát. Mégis, mint nem jelentéktelen érdekességet kell megemlíteni verses epikáját, elsősorban az első világháború idején írt verses önéletrajzát, a Nyitott könyvet, amely a kor írói és újságírói életéről is némi szatirikus felhanggal teljes költői dokumentumnak tekinthető, és A titkos írás című versesregényfélét, amely életében csak újságfolytatásokban jelent meg, és könyv alakban már csak a mi emberöltőnkben, sok évvel halála után látott napvilágot.

Élete végső másfél évtizedében egyre jobban kireked az irodalomból is, a társadalomból is. Szépprózája nem volt jelentékeny, költészetét agyonnyomták a gondok. Amikor már igazán "átkozott költő" volt, amikor a társadalmonkívüliség már túlontúl valósággá lett, nem tudta művészi szerepként játszani. Hamar megöregedett, ötvenöt éves korában halt meg. Nem volt elég önkritikája, nem volt elegendő önbecsülése, nem tisztelte eléggé saját igazi tehetségét. Ezért nem tartozik a Nyugat költőinek első sorába. Pedig véletlenül sikerült remekművei mégis az ő közelükben jelölik ki irodalomtörténeti helyét. De az is igaz, hogy ebből a nagyszerű költőnemzedékből ő termelte a legtöbb selejtet.


TARTALOM