Fordította és a jegyzeteket írta: Dr. Magyar László András |
Mivel az orvostudományt e helyről,[2]
tisztelt hallgatóim, gondolatgazdag és remekbe szabott szónoklatokkal, többségtek
előtt már gyakran dicsérték, mégpedig egyedülállóan ékesen szóló férfiak, érthető,
ha kevéssé bízom benne, hogy akár e jelentőségteljes témának, akár pedig a ti
várakozástoknak megfelelhetek. Hiszen egyrészt ügyetlen beszédem sem lehet méltó
e, mondhatni szent tárgyhoz, másrészt hétköznapi szónoklatom sem kerülheti el,
hogy számtalanszor hallott témájával unalmat ne keltsen. Ám mivel nem szeretném,
ha azt hinnétek, hogy eltérek elődeink üdvös szokásától, kik szerint az ifjúság
lelkét ünnepi magasztalással kell e dicső tudomány tanulására, csodálatára,
imádatára ösztönözni és gyújtani, képességem szerint magam is megkísérlem -
ha beszédem közben figyelmetek, humanitásotok[3]
támogat majd, s ha sugárzó jóindulattal fordultok afelé, kit tekintélyetek szorított
e föladat vállalására - megkísérlem tehát az orvoskar súlyát, tekintélyét, hasznát
és szükségességét, ha nem is teljességében bemutatni, ami szinte megoldhatatlan
föladat lenne, hanem csak főbb vonalaiban áttekinteni, olyasformán, mintha valamilyen
drágasággal zsúfolt és dús királyi kincstárat ablakrácson át mutatnék meg a
kíváncsiaknak.
Legfőbb dicsőségére pedig e tudománynak
a következők válnak: Először is, hogy nem szorul kommendálásra, hiszen mind
hasznos mind szükséges mivolta elégséges ajánlólevél számára e világban. Másodszor,
hogy jóllehet már oly sokszor zengték kiváló tehetségek a dicséretét,[4]
magasztalásához mégis pusztán önmagától s még a kevésbé ékesen szólók számára
is mindig új és új anyaggal szolgál, arra tehát egyáltalán nem szorul, hogy
- mint az egyéb, gyűlölködő vitákon elterjedt szokás - a többi tudomány csepülése
árán magasztaltassék. Sőt, inkább attól kell tartanunk, hogy előnyeit, melyek
sajátjai, reá jellemző s vele egybeforrott méltóságát, emberi mértéket meghaladó
fenségét emberi szó nem lesz képes visszaadni. Arra pedig gondolni sem gondolhatunk,
hogy egyebek csepülése árán, kimódolt retorikai cirkalmakkal vagy szemfényvesztő
szóáradattal lássunk dicséretéhez. Középszerű dolgokhoz illő az oly ajánlás,
mely csúfságokkal való összehasonlításon, vagy céda külsőségeken alapul. A valódi
értékeket elegendő akár a maguk mezítelenségében is fölmutatni.
Hiszen a többi mesterséget is - hogy mielőbb
a tárgyra térjünk - ősidőktől a legnagyobb becsben tartották, nem lévén egy
sem köztük, amelyik ne hajtott volna valamilyen szempontból nagy hasznot az
emberiségnek: Az orvoslás találmánya viszont oly csodálatosnak, gyakorlata pedig
az emberi nem számára oly jótékonynak bizonyult, hogy megalapítóit vagy egyenest
istennek hitték, mint például Apollónt,[5]
vagy fiát Aszklépioszt (Plinius szerint még az is megesett, hogy egyenest
bizonyos orvosi fölfedezések emeltek egyeseket az istenek közé), vagy pedig
ugyanolyan tiszteletre méltatták őket, mint az isteneket, ahogyan pl. Aszklepiadésszel[6]
cselekedték, akit mint valami illír eredetű kisistent tartottak számon s Héraklésszel
emlegettek egy sorban. S bár én nem helyeslem ezt az antik szokást, a mögötte
rejlő szándékot és ítéletet mégis helyénvalónak vélem, hiszen helyesen érzékelteti
és hirdeti, hogy a tudós és becsületes orvost lehetetlen elégségesen s valóban
méltóan megjutalmazni.
Ha ugyanis meghányjuk-vetjük magunkban, mily összetetten
sokfélék az emberi testek, mily nagy a változatosság kor, nem, vidék, klíma,
neveltetés, tanulás, életmód tekintetében, mily végtelen különbözőség tapasztalható
a sok-sok ezernyi növény közt (a többi gyógyszert nem is említve), amelyek mindegyike
más- és másutt terem, továbbá hogy hányféle betegség létezik - Plinius háromszáz
név szerint ismertet említ - nem is beszélve az egyes betegségváltozatokról,
amelyek megszámlálhatatlansága már abból is könnyen kiviláglik, ha csak a "láz"
címszó alatti változatokat fölsoroljuk (ebből az egyből aztán következtethetünk
a többire), s nem említve azokat a betegségeket sem, amelyek nap mint nap újonnan
keletkeznek, s egyenest úgy keletkeznek, mintha szándékosan indulnának háborúba
mesterségünk ellen, nem említve továbbá a több ezernyi mérgezésveszélyt, amelyeknek
minden egyes válfaja más-más halálnemmel jár együtt s más-más gyógymódot követel,
valamint nem sorolva föl a balesetek, katasztrófák, törések, égések, ficamok,
sebesülések és hasonlók mindennapi eseteit sem, amelyek szinte vállvetve küzdenek
együtt a betegségek csapataival, végül pedig meggondolva, milyen nehéz megfigyelni
az égitesteket - hiszen ha ebben járatlan vagy, gyakran méreggé lesz az szer,
mit orvosságként adsz a betegnek, hogy ne is szóljak közben a betegségek oly
gyakran csalóka tüneteiről, akár a bőrszint vizsgálod, akár a vizelet jellemzőit
fürkészed, akár pedig az érverés összhangjára figyelsz - be kell látnunk: e
kórok mintha csak egyenest arra törekednének, hogy ellenségüket az orvost becsapják
és félrevezessék! Mindenfelől csak úgy özönlenek a gondok, még beszédbe foglalni
is nehéz számomra valamennyit!
Hanem amint az előbb említettem e hihetetlen
változatosságot mind áttanulmányozni, a homályt tehetséggel eloszlatni, az akadályokat
szorgalommal legyőzni, s a föld mély zsigereibe hatolva, a természet titkait
mindenünnen kibányászva, valamennyi főből, gyümölcsből, fából, állatból, drágakőből
s végül magukból a mérgekből is az emberi életre zúduló valamennyi kórság orvosságát
kikutatni, megfelelő használatuk titkát a számtalan szerzőből, tudományos műből
sőt magukból a csillagokból is kilesni, s mindeme, mondom, oly rejtett dolgot
gonddal kifürkészni, oly bonyolult dolgot a szellem erejével megkaparintani,
oly számos dolgot emlékezetben tartani, oly szükséges dolgot a teljes emberi
nem közös hasznára fordítani - vajon nem tényleg emberi erőt meghaladó, s valóban
isteni tettnek tűnik-e mindez?
Ne vegye senki rossz néven szavaim. Ami napnál világosabb,
hadd mondjam ki nyíltan, hisz nem magamat dicsérem, hanem egy tudományt magasztalok.
Ha ugyanis életet adni Isten kiváltsága, a megadottat megvédeni a már hanyatlót
megtartani, beláthatjuk, szükségképp szinte isteni tett. Bár korábban az éppoly
hiszékeny, mint hálás antikvitás nem tagadta meg az orvosi mesterségtől még
azt sem, amit mi immár egyedül Isten kiváltságának tartunk. Hiszen úgy hitte,
hogy Aszklépiosz segítségével Tündaridész[7]
és utána többen mások is visszatértek az Alvilágból a napvilágra. Olvashatunk
arról is, hogy Aszklepiadész egy már halott, kiterített s elsiratott embert
hozott haza a halotti máglyáról az életbe. Xanthosz,[8]
a történetíró meg arról tudósít, hogy egy elpusztult oroszlánkölyköt, továbbá
egy sárkánykígyó által megölt embert is föltámasztottak egy bizonyos "halisz"
nevű növény[9] segítségével. Iuba[10]
pedig tanúsítja, hogy Africa-ban is valamilyen fővel támasztottak föl valakit.
Nem csodálkoznék viszont, ha akadnának, akik nem adnának hitelt e szavaknak.
Persze annál hihetetlenebb valami, minél nagyobb csodálatot kelt egy mesterség
iránt - mert erre törekszünk - s nyilván kénytelenek leszünk túlzásnak tartani
azt, ami túl van a valón. Bár, ami a föltámasztott embert illeti, vajon lényeges-e,
hogy a lélek isteni segédlettel kerül-e vissza a már elhagyott testrészekbe,
vagy pedig a mélyen a testbe temetett, s a felülkerekedő betegség ereje által
elnyomott lelket az orvos tudománya és gyógymódja ébreszti-e föl, téríti-e magához
s tartja-e vissza, holott kiröppenése egyébként már bizonyos lett volna? Vajon
nem szinte azonos teljesítmény-e halottat támasztani, illetve a már-már elhunytat
magához téríteni? Hiszen többeket is név szerint említ Plinius "Világleírás"-ának
hetedik könyvében, akik részint a temetőben, részint már a halotti máglyán,
részint pedig napokkal haláluk után támadtak föl. Csoda ez és a csoda bizony
csak keveseknek jut osztályrészül. De nem csodálatosabb-e még ennél is, amit
manapság nyújt mesterségünk sokaknak? Ha pedig e mesterséget valóban a Legjobb
s a Legnagyobb Istennek köszönhetjük - akinek mindent köszönhetünk - nem vélheti
senki, hogy állításaim túlzások, nem pedig igazságok.
Számos betegség ereje oly nagy, hogy bizonyosan
halálhoz vezetne, ha az orvos nem segítene rajtunk: ilyen például az idegbénulás
(stupor), ami főként asszonyoknál gyakori, a szívroham (syncope profunda), a
bénulás (paralysis) vagy a szélütés (apoplexia). Egyetlen korban vagy népnél
sem hiányoznak e tekintetben a példák. Az pedig, aki ilyenkor a támadó halált
tudományával elűzi, aki a rohamosan elhanyatló életerőt helyreállítja, vajon
nem tekinthető-e joggal valamilyen jóságos és kegyes istenségnek?
Mit gondolsz, hány ember került sírba időnap előtt,
míg az orvosi tudomány a betegségek jellegét és az orvosságok természetét kiismerte
volna? Mit gondolsz, manapság hány ezer halandó él és virul, ki meg sem született
volna, ha ugyane mesterség a születés veszedelmeinek megannyi ellenszerét s
a szülészet alapelveit föl nem találta volna? Ezért könyörög kétségbeesetten
az orvos segítő kezéért már az élet kapujában szülő és szülött egyaránt. E tudománynak
köszönheti életét az is, aki meg sem született még, hiszen az orvos akadályozza
meg a vetélést, ha az asszonyban egyébként van elég erő befogadni s megtartani
a magot, s ha egyébként, képes a szülésre. Ha tehát igaz a szólás: "Isten
az ember oltalma", akkor, véleményem szerint vagy egyáltalán nincs helye
annak a nemes görög mondásnak, hogy "Ember embernek jó szelleme", vagy
ha mégis van, éppen a megbízható, derék orvosra illik leginkább, aki nem csupán
megoltalmaz, hanem egyenest megment bennünket a vészben.
Vajon nem látszik-e tehát magánál a Hálátlanságnál
is hálátlanabbnak, s még az életre is méltatlannak az, aki az orvostudományt,
Isten mögött a második életadót, életvédőt, életmegtartót és életóvót nem szereti,
nem méltányolja, nem becsüli s nem is tiszteli? Őt, akinek védelmét soha senki
nem nélkülözheti? A többi tudományra ugyanis nincs mindig, mindannyiunknak szüksége.
Az orvostudomány viszont valamennyi halandó életében szerepet játszik. Hiszen
tegyük föl: nincsenek betegségek, s mindannyian jó egészségnek örvendünk - ám
hogyan óvhatnánk meg ezt az állapotot, ha az orvos nem tanítana ki bennünket
a hasznos és az ártó táplálékok különbségeire s a teljes életvitel helyes módjára,
mit a görögök diétának neveznek?
Súlyos teher az emberek vállán az öregkor,
amint éppúgy nem kerülhetünk el, mint magát a halált. De még maga az öregség
is sokak számára később köszönt be s könnyebben is viselhető - hála a doktoroknak.
Nem mese ugyanis, hogy az úgynevezett "kvintesszencia"[11]
segítségével elűzhető az öregség s hogy általa az ember, mintegy levetve régi
bőrét, megfiatalodik - hiszen akad erre jó néhány tanú.
De a medicina nem csak a testnek viseli gondját (amely az ember
hitványabb fele), hanem a teljes emberre is ügyel, még ha a lélekkel a theológus,
az orvos pedig a testtel kezdi is. Merthogy test és lélek szoros rokonsága és
kapcsolata miatt a lélek bűnei éppúgy megterhelhetik a testet, mint ahogy a
testi bajok is akadályozhatják, sőt ki is olthatják a lélek életerejét. Hisz
ki oly makacs hirdetője az absztinenciának, a józanságnak, a düh mérséklésének,
a bánat és a részegség kerülésének, a szerelem elvetésének, a testi vágyak megzabolázásának,
mint éppen az orvos? Ugyan ki győzi meg hathatósabban a beteget arról, hogy
ha életben akar maradni s az orvos gyógyító segítségét kívánja igénybe venni,
legelőbb lelkét tisztítsa meg a bűnök mocskától. Vagy tán nem ugyanő-e az, aki,
míg akár diététikus módon, akár gyógyszerek segítségével csökkenti a fekete
epe mennyiségét, növeli a szív gyöngülő erejét, segíti az agyműködést, tisztítja
az értelem szerveit, élesíti az elmét, tatarozza az emlékezet lakóhelyét s megjobbítja
a teljes lélekállapotot, nyilvánvalóan az úgynevezett "külső emberen"
át a "belső embert" is megmenti? Vajon nem segít-e a teljes emberen az,
aki az elmeháborodottat, a búskomort, a mániákust, a holdkórost és a gyöngeelméjűt
bajából kigyógyítja? A theológus azt éri el, hogy az ember bűneiből észre térjen,
az orvos viszont azt, hogy legyen még, aki észre térhessen. Hiába léteznék a
léleknek ama orvosa, ha a lélek, amelyet orvosolni kíván, már nem lenne helyén.
Ha egy istentelent hirtelen bénulás, szélütés vagy valami egyéb kórság sújt,
amely előbb rabolja el tőle az életét, mintsem annak megtisztítására csupán
gondolhatna is, vajon nem hihetjük-e, hogy az, aki őt, ki egyébként nyomorult
bűnösként kerülne sírba, bajából kigyógyítja, testileg s lelkileg egyaránt úgyszólván
a pokoltól menti meg? Hiszen olyan helyzetbe juttatja az illetőt, hol módja
lesz elkerülni az örök halált. S ugyan mit tanácsolhat a búskomornak a theológus,
ha nincs aki hallja a tanácsát? Mi indíthatja meg az eszementet, ha elébb az
orvos nem szabadítja meg fekete epéjétől[12] az
illetőt?
Az istenesség s a többi erény, amely a keresztényi
boldogság alapja, leginkább a lélektől függ, ez vitán felül áll. Másrészt viszont
a lélek a testhez kötött, és akár akarja, akár nem, a testi szervekre szorul,
józan értelmünk állapota tehát jórészt nyilván a test állapotától függ. Számtalan
embert éppen testének szerencsétlen nedvalkata (ezt nevezik a görögők kraszisz-nak[13]
vagy szüsztémá-nak), von akarata és szándéka ellenére a bűnbe, s míg
lelke, derék lovasként, hiába rángatja a zablát,[14]
hiába döfköd a sarkantyúval, a megvadult ló őt is magával rántja a mélybe. A
lélek lát, a lélek hall, de ha a szemet hályog vonja be, ha a füljáratot sűrű
nedv tömíti, a lélek hiába erős. Gyűlölhet a lélek, utálhat a lélek, ám mégis
az értelem szerveire telepedett káros nedv okozza, ha gyűlölöd, kit szeretetre
méltónak találsz, s utálod, kit utálni nem kívánsz.[15]
Platón szerint a filozófia lényege abban
áll, hogy az érzelmek az értelemnek engedelmeskedjenek - a segítő orvos éppen
erre törekszik, azért munkálkodva, hogy az embernek az a fele viruljon s döntsön,
amelynek ítéletén alapul minden dicséretes cselekvés. Ha tehát az "ember"
névre méltatlannak találjuk azt, akit vágyai állat gyanánt irányítanak, az "ember"
név méltóságát nagyrészt az orvosoknak köszönhetjük.
S mivel mindez a köz- s magánemberek esetében is igen fontos,
még mennyivel fontosabb, ha fejedelemről van szó. Az efféle ártalmak senkinek
inkább nem árthatnak, mint éppen a leghatalmasabb királyoknak. Hisz még egyetlen
kisember zavart elméje is mekkora fölfordulást képes okozni! A tanácsosok hiába
jajgatnak ilyenkor: "Ne őrjöngj, Fejedelem, térj magadhoz! " ha az orvos
tudományával magához nem tudja téríteni az akaratát és ítélőképességét vesztett
királyt. Ha Caligulának megbízható orvosa lett volna, nem folyamodott
volna őrültségében az emberi nem vesztére fegyver- és méregtárakhoz. Nyilván
ez okból általános szokás a világ valamennyi népénél, hogy a fejedelem, orvosa
nélkül, sehová sem mehet. A belátó fejedelmek ezért nem becsültek soha többre
egyetlen tudományt sem, mint az orvosit. Eraszisztratosznak,[16]
Arisztotelész vejének például - hogy a többieket ne is említsem - Ptolemaiosz,
Antiokhosz király fia, apja meggyógyításáért száz talentumot ajándékozott.
Ráadásul még a Biblia is kimondja, hogy az orvosnak meg kell adni a fizetséget,
mégpedig nem csak azért, mert hasznos, hanem azért, mert egyenest nélkülözhetetlen,
így hát, ami más derekakkal szemben csupán hálátlanság, az az orvossal szemben
istentelenségnek számít, hiszen az orvos Isten segedelmének eszközeként tudományával
azt védelmezi, ami Isten legjobb s legkedvesebb ajándéka számunkra, vagyis az
életünket.
Szüleinknek sok mindent köszönhetünk, mert
nyilvánvalóan őtőlük kapjuk az élet ajándékát. Szerintem viszont még ennél is
többel tartozunk az orvosnak, hiszen neki többszörösét köszönhetjük annak, amit
csak egy ízben köszönhettünk szüleinknek - már ha valóban nékik köszönhetjük
az életet. Mély tisztelettel tartozunk ugyanis annak, aki kiment ellenségeink
keze közül, s vajon nem kell e még jobban tisztelnünk az orvost, aki megmentésünk
érdekében naponta küzd meg életünk megannyi halálos ellenségével? A királyokat
istennek tekintjük, mert állítólag joguk van életünk s halálunk felől dönteni,
ám míg ők gyilkolni ugyan valóban képesek, életet bizony csak olymódon adhatnak,
ha nem veszik el tőlünk a meglévőt - ahogy a rabló menti meg az embert, ha agyon
nem üti - ráadásul ekkor sem adhatnak mást, mint pusztán testi életet. Mennyivel
közelebb áll hát az isteni jósághoz az a jócselekedet, amit az orvos visz végbe,
aki a már-már pokolra szánt embert tudományával, tehetségével, gondoskodásával
és hitével, szinte a halál torkából rángatja vissza? Egyéb dolgokban segíteni
kötelesség, ám test és lélek biztos veszedelmében védelmezni az embert több,
mint csupán nemes tett. Számítsd ehhez, hogy mindazt, ami az emberben jelentős,
műveltséget, erényt, adottságot s minden egyebet az orvostudomány adományának
kell tartanunk, hiszen ő azt óvja meg, ami nélkül semmi más nem létezhetnék.
Ha pedig mindazt, ami az emberért van s magát az embert is az orvos menti meg,
nyilvánvalóan mindennek nevében az orvost illeti a hála. Ha valójában nem is
élhet az, aki a kórok fenyegetésében él, s nem élhet az sem, akinek nem óvja
meg, vagy adja vissza egészséges életét az orvos, nem illő-e elismernünk, hogy
ez utóbbi szinte életre szülője a betegnek? Ha pedig a halhatatlanság valóban
kívánatos dolog, hát éppen az orvosok életet meghosszabbító tevékenysége az,
amely, amennyire csak lehetséges, e kívánságunkat valóra váltja.
Érdemes-e mármost itt a közismert példákat
fölhozni, Püthagoraszt,[17] Khrüszipposzt,[18]
Platónt, a cenzor Catot,[19]
Antoniust,[20] Castort,[21]
azzal a számtalan emberrel egyetemben, akik közül többen orvosi megfigyelések
alapján életüket, betegségektől menten, anélkül hosszabbították meg száz évnél
is tovább, hogy képességeik hanyatlottak, emlékezetük megzavarodott, érzékeik
pedig eltompultak vagy meggyöngültek volna? Vajon nem jeleníti-e meg immár itt
és most mindez a remélt halhatatlanságot? Maga Krisztus a halhatatlanság
forrása és egyedüli birtokosa halandó, ám betegségektől ment testet öltött egykor.
A kereszttől nem borzadt, de a betegségektől igen. Vajon nem lenne-e csodálatos,
ha Fejedelmünket erőnk szerint ebben is követhetnénk? Az apostolokról is olvashatjuk
ugyan - akik közt pedig alig akadt, aki ne élt volna hosszú életet -, hogy megölték,
legyilkolták őket, ám betegségeikről nincsen szó soha. S akárhogyan is történhetett
ez - amit nekik áldott mivoltuk biztosított, azt adhatja meg nekünk az orvostudomány.
Úgy vélem ugyanis, nem kell hallgatnunk azokra, akik éppoly tudatlan mint szemtelen
módon azzal szoktak előhozakodni, hogy az erény végső próbája a betegség, mert
abban a tévhitben élnek, hogy Pált súlyos fejfájás gyötörte volt, noha
ő csupán a lelki kísértést, vagy ami még valószínűbb, a gonoszok nehezen elviselhető
áskálódását nevezte betegségnek. Pál ráadásul az apostoli adottságok
közt a gyógyítás adottságát is megemlíti.
Már az is jelentős mértékben növeli az orvoslás
dicsőségét, hogy a császári törvények felsége és a pápai határozatok tekintélye
is önként veti alá magát az orvosok ítéletének, például a nemi érettség, a születés
és a mérgezések kérdéseiben, továbbá a házassággal kapcsolatos néhány kérdésben
is.[22] Újfajta fölmagasztalása ez az orvostudománynak!
Emberi életekről dönt a bíró, ítélete mégis az orvos véleményétől függ. Ha például
a pápai kegy kedvez valakinek, csak akkor kedvez, ha az orvosi szakvélemény
is támogatja ebben. A római pápa pedig, a törvény szerint, orvosi szakvélemény
alapján dönti el, hogy a püspököt, akit bűnös és rettentő betegsége miatt váltottak
le, el kell-e mozdítani püspöki székéből vagy vissza kell-e helyezni oda. Szent
Ágoston meg teljesen az orvosok döntésére bízza mit kell tenni, esetleg
még a beteg akarata ellenére is. Ugyancsak ő írja, hogy az orvost megillető
honoráriumot, vagyis tudománya és fáradsága bérét, jogos erőszakkal is elvenni
attól, aki visszatartja azt, éppúgy, mint a jogtalan tulajdonostól, vagy attól,
aki rosszhiszeműen kaparintja meg a másét.
De azoknak is gyakran adnak az orvosok tanácsot,
akik engedélyezett ráolvasásokkal űzik ki a gonosz démonokat az emberek testéből,
például olyan betegségek esetében, amelyek rejtett okokból károsítják meg az
egyes érzékszerveket vagy a szellemet s olyannyira démoni eredetű kóroknak tűnnek,
hogy csak a legtapasztaltabb orvosok képesek eldönteni, vajon afféle "testesebb"
démonokról van-e szó (a démonok ugyanis sokfélék lehetnek), akik orvosi beavatkozásra
is reagálnak, vagy pedig valamilyen betegség hatolt-e be olyannyira a lélek
legmélyebb rejtekeibe is, hogy szinte már a testtől függetlennek látszik. Kérlek
titeket, hallgassatok türelemmel, míg az ennek igazolására szolgáló számtalan
példa közül egyet, amelynek magam voltam tanúja, elbeszélek.
A hírneves orvost, Panaceust[23]
ifjúkoromban jól ismertem. Ő a jelenlétemben gyógyított meg egy Phylarius
nevezetű, spoletói származású embert, aki bélférgei miatt újfajta őrületbe
esett, úgyhogy ha épp rohama volt, tökéletesen beszélt németül, amire egészségesen
- köztudomásúlag - soha nem volt képes. Akadt-e az orvostudományban járatlanok
közt olyan, aki ne hitte volna, hogy ezt az embert démon szállta meg? Ám Panaceus
egy egyszerű és könnyedén elkészíthető orvossággal mégis kigyógyította őt elmebajából.
A beteg persze, miután meggyógyult se nem beszélt, se nem értett többé németül.
Ha viszont valaki az illetőt ennek ellenére, továbbra is megszállottnak tartaná,
az azután a lehető legnagyobb dicsőséget szerezné az orvostudománynak, hiszen
ezek szerint még a gonosz démonok is engedelmeskednek neki, s amint az életmentésben,
ugyanúgy az ördögűzésben is szolgálója és vetélytársa az istenerőnek.
Akadtak persze akik Panaceus e cselekedetét
a mágia művének tartották, hanem én még e vádaskodásukat is úgy fordítom, hogy
mesterségünk dicsőségére és becsületére váljék: hiszen Panaceus ezek szerint
olyasmit tett, amit az átlagember puszta emberi erővel nem hisz végbevihetőnek.
A régi időkben tehát, mikor a mocskos haszonlesés
és a szennyes vágy még nem rontott meg mindent, joggal állott - egyedül valamennyi
között - az orvosi mesterség különös becsben szent és magasztos férfiak, hatalmas
királyok és híres szenátorok előtt, s joggal nem volt az emberi nem számára
egyetlen mesterség sem értékesebb. Hiszen még a nagy Mózes sem egyéb, hanem
- mint mondják - orvosi elvek alapján osztályozta az étkeket. Az ősi görögök
Orpheusza[24] is állítólag írt a növények
gyógyhatásairól. Homérosz pedig, aki kétségkívül egyedülálló forrása
az ismereteknek, növényismertetésekben és az orvoslás dicséretében ugyancsak
gazdag. Ő írta le számunkra a "mólü"-t[25]
is, amely Homérosz szerint a legértékesebb, mérgek ellenében leghatásosabb
növény. Felfedezését a költő Hermésznek tulajdonítja: az istenség evvel védte
meg az ő Odüsszeuszát Kirké mérgével szemben. Ugyancsak Homérosz ajánlja
lakomák alkalmával a "nephentesz"-t,[26]
amely a bút és bánatot űzi el. Továbbá gyakran emlegeti tisztelettudóan Makhaónt,
Paiónt, Kheirónt, Podalirioszt,[27] mint az
orvostudomány nagyjait, kiknek tudása őszerinte nem csak egyes hősökön, hanem
magukon az isteneken is segített. Evvel nyilván arra akart utalni, hogy még
a legfelsőbb uraknak, fejedelmeknek is szükségük van az orvosok védelmére, illetve
hogy felismerjük: még azoknak a sorsa is az orvosok kezében van, akik mindenki
más élete s halála felől dönthetnek.
Soroljuk-e még, hogy ugyane költő, az Iliász
11. könyvében az orvosi hivatást a messze legszebb dicshimnuszra méltatta? Azt
mondja ugyanis: "Egyetlen orvost is többre kell becsülnünk, mint nagy tömegét
a többieknek." Másutt meg az orvost úgy jellemzi, hogy "mindenben művelt"-nek
nevezi őt, leplezetlenül kimondva a tényt: ez a mesterség nem egyik vagy másik
tudományon, hanem valamennyi tudomány ismeretén és áttekintésén s a pontos gondolkodás
mellett széleskörű tapasztalaton is alapul.
A szamoszi Püthagorász, akit az antikvitás
afféle szentnek tartott, állítólag remek könyvet hagyott az utókorra a növények
tulajdonságairól. Platónt, Arisztotelészt, Theophrasztoszt,[28]
Khrüszipposzt, a cenzor Catot és Varrot,[29]
akik mindegyike azon szorgoskodott, hogy e tudományt belefoglalja tanulmányaiba
vagy életművébe ne is említsük itt, de vajon a pontoszi királyt, Mithridatészt,[30]
nem inkább orvosi jártassága tette-e híressé s emelte-e igazi nagysággá, mint
- egyébként dúsgazdag - országa, vagy csodálatos, 21 nyelvet felölelő nyelvtudása?
Mithridatész ugyanis - mint Plinius írja - orvosi tanulmányokat, gyógyszerészeti
munkákat és recepteket is hagyott hátra titkos iratai között: egy kiváló terjékfajta
még ma is az ő nevét viseli. Mostanság általában a kockázás, a vadászat és a
viccmesélés számít királyi időtöltésnek. A római nép egykori vezetői azonban
mindig is azt tekintették a legfontosabbnak, hogy újfajta gyógynövényeket importáljanak
messzi országokból s ekképpen gyarapítsák az orvostudományt, de bizony a római
népnek magának, az akkori világ urának sem volt ennél kedvesebb foglalatossága.
Meg hát Krisztus, valamennyi tudomány atyja és fejedelme sem jogásznak, rhétornak,
filozófusnak vallotta magát, hanem orvosnak, hiszen egyhelyütt önmagáról szólva
tagadja, hogy azoknak lenne orvosra szükségük, akik jól vannak, másutt meg szamaritánusként
olajat és bort önt a sebre, és földdel kevert köpetet ken a vak ember szemére.
Vagy nem tudjuk-e, hogy Krisztus, mikor még ismeretlen volt e világ előtt, nem
arannyal, hatalommal, hanem betegségek gyógyításával nyerte meg lassacskán az
emberek szívét és lelkét. Amit pedig Ő, Istenként, puszta akaratával vitt végbe,
azt az orvos, a maga képessége szerint, a gyógymódjával próbálja utánozni. De
az orvos sincs teljesen híján az isteni erőnek, hiszen a gyógyítás hatalma Istentől
származik. Krisztus sem látta el fontosabb útravalóval az apostolokat, mint
avval a tanáccsal, hogy vendéglátóikat legelőbb e gyógyerő segítségével kötelezzék
le, vagyis - mondja ő - gyógyítsák meg bajaikat és kenjék meg őket olajjal.
Mikor Szent Pál egy kevés bor fogyasztását javallja az ő Timotheusának,
hogy gyöngélkedő gyomrát rendbe hozza, vajon nem folyamodik-e nyíltan az orvostudományhoz?
S ugyan miért csodálkoznánk az apostol esetén, hiszen a titokzatos dolgok kutatói
szerint még Rafael[31] angyal is azért
kapta nevét, mert kigyógyította vakságából Tóbiást? Ó, mily mennyei és
valóban szent tudomány ez, ha isteni lények is tőle nyerhetik nevüket!
A halandók mindegyike más és más mesterséget tanul,
az orvosi azonban az egyetlen, amelyet mindenkinek meg kell ismernie, mely mindenki
számára szükséges. Ám mennyire ferde az emberi ítélet! Mindenki tudni akarja,
melyik pénz valódi, melyik hamis, nehogy apró-cseprő ügyekben rászedhessék,
de avval senki nem törődik, hogyan óvható meg a Legértékesebb. Ha pénzről van
szó, senki nem hisz a más szemének, élet és egészség kérdésében viszont - ahogy
mondani szokták - vakon követi mások ítéletét. Pedig, bár a teljes tudományt
tökéletesen csak kevesek ismerhetik - mégpedig azok, akik egész életüket egyedül
az orvoslás tanulmányozásának szentelték -, e részével, nevezetesen az egészség
megóvására vonatkozó résszel, illendő lenne mindannyiunknak tisztában lennünk.
Az is igaz viszont, hogy a bajok egy része nem a tudományból magából, hanem
egyes aljas orvosok tudatlanságából vagy nagyravágyásából eredeztethető.
A barátság neve mindig is, még a vad és barbár népek
körében is szent és tisztelt volt. A legjobb barátnak pedig azt tartották, aki
jóban rosszban egyaránt hű maradt társához, hiszen úgy rajzanak a barátok, míg
jól mennek a dolgok, mint nyáron a fecskék, ha meg rosszul mennek, ugyanúgy
is röppennek tova mint ők, ha beköszönt a tél. Mennyivel derekabb barát hát
az orvos, aki - mint a szeleukisz-madarak, akikről azt tartották, hogy a Casius-hegyiek
soha máskor nem láthatták őket, csak akkor, ha a segítségükre volt szükségük
a termést pusztító sáskák ellenében[32] - aki
tehát, ha minden jól és vidáman folyik, soha meg nem jelenik, baj esetén viszont,
vagyis mikor még a feleség és a gyermek is gyakran magára hagyja az embert,
például elmebaj, bőrbaj, járvány idején, egyedül tart ki a beteg mellett, s
ráadásul nem is hiába tart ki, mint a többség, hanem ottléte segítséget is jelent,
támaszt a bajban lévőnek. Az orvos az, ki sokszor a saját életét kockára téve
vív meg a betegséggel. És bizony még hálátlanságnál is súlyosabb, ha azok, akiket
egy ily barát segítsége ment meg, veszély múltával képesek acsarkodni az orvosra,
ahelyett, hogy atyjuk gyanánt tisztelnék és becsülnék. A közönséges barátot,
akivel csak köszönőviszonyban vannak, vendégségbe hívják, mindazt, aki dörgölődzik
hozzájuk, bizalmukba fogadják, de az igazi barátnak, mihelyt nincs rá szükségük,
hátat fordítanak - de talán éppen azért is fordítanak hátat, mert belátják,
hogy az ő szolgálatait sohasem tudnák érdemeihez méltóan meghálálni.
Ha az az ember ér a legtöbbet, aki a köznek
legtöbbet használ, hát ez az a tudomány, amit minden érdemes férfinak ki kell
tanulnia. Ha pedig akadnak olyanok, akik a dolgok értékét inkább anyagi hasznukon
és az általuk elérhető nyereségen kívánják mérni - bár az orvostudomány szentebb
annál, semhogy efféleképpen méricskéljük - nos, a mienk még ebből a szempontból
sem alábbvaló mint a többi tudomány. Soha nem volt ugyanis semmi gyümölcsözőbb
és hamarosb hasznot hajtó, mint emez. Eraszisztratosz, akiről az imént
már megemlékeztem, Ptolemaiosz királytól, Kritobulosz[33]
pedig Nagy Sándortól kapott állítólag hatalmas, szinte hihetetlen jutalmat.
De hát miféle jutalom lehetne elég nagy annak, aki oly főt mentett meg, akinek
üdvéért sok-sok ezer ember ment már a halálba. Minek említsem itt a Cassiusokat,
Carpitanusokat, Aruncusokat, Albutinusokat,[34]
akik - Plinius szerint - a princepstől és a közemberektől egyaránt hatalmas
összegeket kaptak? De hát minek hozunk föl példákat a régi időkből, mintha nem
akadnának ma is jó páran, akiket e tudomány krőzusi kincsekkel halmozott el?
A Szónoklat és a Költészet legföljebb a legkiemelkedőbbeket tartja el.[35]
A zenész, ha nem zseni, éhezik. A jogász, ha nem kiváló, sovány kenyéren él.
Egyedül az orvostudomány tartja el és látja el mindazokat, akik reá adták fejüket.
Sőt, bár számtalan résztudományból, végtelen mennyiségű ismeretből áll az orvostan,
még az is gyakran megesik, hogy egyik-másik gyógymódon valami hülye szedi meg
magát. Hiábavalósággal tehát semmiképp sem vádolható ez a tudomány! Ráadásul
a többi mesterségből nem is mindenütt lehet megélni. A rhétor a szarmaták közt
nyeli az éhkoppot, a birodalmi jog szakértője meg Angliában.[36]
Az orvos viszont bárhová kerül a Földön, tisztessége mindig követi, s mindig
lesz "útravalója" is, egyetlen tudományra sem illik tehát inkább a görög
közmondás: "A tudományt az egész világ tartja el "
Hanem Plinius, vagy valószínűleg
mások, akiket idéz, éppen ezt hánytorgatják fel, vagyis, hogy az orvosi kenyérkereső
mesterség.[37] Igaz, ami igaz, többre érdemes
ez a tudomány, mintsem hogy kereset és haszon után fusson - ez az alantas mesterségek
dolga. Mégis csúf hálátlanság éppen rajta számonkérni a fizetségét, rajta, akit
lehetetlen méltóképp megfizetni. A legkiválóbb orvosok, akár az istenek, ingyen
és kérés nélkül is gyógyítanak. Ám az isteni jótettet el nem ismerni, már arcátlanság.
Az igaz orvos ugyan nem törődik semmit a honoráriummal, te viszont megérdemelnéd,
hogy hihetetlen hálátlanságodért a törvény sújtson le rád.
Mármost nem titok számomra, hogy e nemes tudományt egykor
a régiek is sokat szapulták, s hogy ma is egyes tudatlanok sokat gyalázzák.
Catonak sem nyerte el a tetszését, neki ugyan nem eleve a dologgal volt
baja, hanem, színrómai létére, nem állhatta az orvostudományt, mint jellegzetesen
görög, feltörekvő mesterséget. Meg aztán oly nagyra becsülte a puszta tapasztalatot,
hogy az orvoslást még tudománynak sem tartotta. De hát ő még a teljes görög
filozófiát is ki akarta a városból tiltani. Úgy gondolta ez a faragatlan ember,
hogy az emberi szervezet megtisztításához elegendő a káposzta és a gyakori hányás
és noha az orvosok esküdt ellensége volt, testi erejét, állítólag, egyszerű
orvosi megfigyelései segítségével késő öregségéig töretlen sikerült megőriznie.
Azt is mondják, hogy egyedül az orvosok
gyilkolhatnak teljesen büntetlenül. Ha ez igaz, a jó orvosok még figyelemreméltóbbak:
hiszen bár alkalmuk lenne nem csupán büntetlenül, de még pénzért is ölni, ők
mégis a gyógyítást választják. Képesség kérdése, hogy mit tudnának, de hogy
mit nem akarnak, az már erkölcs dolga.
A borisszák poharazgatás közben gyakran előhozakodnak
a szólással: "Aki az orvosi előírások szerint él, nyomorultul él. " Mintha
bizony szétrepedni az italtól, belerokkanni a nemi életbe, püffedni a sörtől,
vagy álomba temetkezni maga volna a boldogság! De ugyan mi értelme is lenne
szónoklattal cáfolni e himpelléreket, hiszen amúgy is eléggé megbánják, hogy
oly szemtelenek voltak mesterségűnkkel szemben, mikor majd köszvénytől meggörbedve,
paralízistől bambán, idő előtt elhülyülve, s fiatalon megvakulva, mint egykor
Sztészikhorosz,[38] e korábban szapult
tudományt, bár megkésve, de ők is visszasírják. Jóságos tudományunk azonban
még e méltatlanokon is szívesen segít - már ha tud.
Vannak, akik az ó-komédiából vett fordulattal
az orvosokat "szarevők"-nek[39] nevezik.
De vajon nem válik-e még ez a név is dicsőségükre, hiszen csak hogy az embereken
bajukban segítsenek, tudományuk magasságából akár a mocsokig is leereszkednek.
Ha ugyanis az orvosok ugyanolyan sértődősek lennének, mint amilyen szégyentelenek
e gúnyolódok, bizony úgy hullanának az emberek, mint ősszel a legyek. Hanem
ennek a hivatásnak megvan az a - jó királyokkal közös - tulajdonsága, hogy cselekvőképessége
ugyan jó, de hallása rossz.
Mint az általában lenni szokott, az orvosi
rendben is akad, aki magát orvosnak vallja, jóllehet minden inkább, mint orvos.
Ha tehát akadnak is, akik orvosság gyanánt mérget adnak, vagy akik nyereségvágyból
vagy becsvágyból rossz tanáccsal látják el a beteget, mi lehet igazságtalanabb,
mint egyes emberek vétkéért a teljes tudományt kárhoztatni? Vannak a papok közt
is, akik házasságot törnek, még a szerzetesek közt is előfordulnak gyilkosok
és kalózok, de mi köze mindennek az önmagában véve tökéletes valláshoz? Nincs
oly szent hivatás, amely ne tartana el néhány gazembert. Foglaljuk imáinkba,
hogy minden fejedelem olyan legyen, amilyennek annak kell lennie, aki e névre
méltónak tartható. a fejedelemség intézménye azonban nem ítélhető el csak azért,
mert egyesek e címen ellenséges martalócok módjára bánnak a közzel. Bár csak
valamennyi orvos is valódi orvos lenne, akkor aztán nem lenne alapja a görög
szólásnak: "Sokan legeltetnek, de kevesen szántanak". Bárcsak minden
orvosra jellemző lenne ama szentség, amelyet Hippokratész ünnepélyes
szavakba foglalt esküjében követel meg kollégáitól! Ha pedig tapasztalatunk
szerint sokan semmibe is veszik ezt az eszményt, attól még nekünk törekednünk
kell felé.
Ám mivel e tárgyról oly bőven lehetne beszélni,
Kiváló Hallgatóim, hogy belátható időn belül aligha végezhetnénk vele, továbbá
mivel meg kívánom tartani a beszéd elején tett ígéretemet is, úgy gondolom,
itt az ideje, hogy az orvostudomány valamennyi itt elhangzott dicséretét befejezésül
összefoglaljam.
Tehát: Sok minden akad ugyan, amit csupán régi mivolta tesz
értékessé, ezt a mesterséget azonban - valamennyi közt elsőként - a szükség
szülte meg. Ha a tudományokat föltalálói fémjelzik, ennek föltalálása mindenképp
az istenek művének tartható. Ha a tisztelet növelni képes a tekintélyt, hát
egy más tudomány sem részesült oly sokfelé s oly hosszú időn át ekkora tiszteletben.
Ha a legjelentősebb emberek elismerése bárkit is naggyá tehet: hát ez a tudomány
a legnagyobb királyoknak, a legkiválóbb férfiaknak szerzett gyönyörűséget, mi
több, nevet. Ha valóban az a szép, ami nehéz: hát ennél a tudománynál nincs
fáradságosabb, hiszen annyi részismeret, annyi kutatás szükséges minden részletéhez.
Ha pedig a dolgokat méltóságuk szerint ítéljük meg, ugyan mi lehet magasztosabb,
mint Isten jóságát megközelíteni. Ha hatékonyságuk szerint ítélünk: ugyan mi
eredményesebb vagy nagyobb hatású, mint az, ha a teljes, biztos pusztulás elébe
néző embert az életnek visszaadjuk? Ha viszont szükségességük szerint rangsoroljuk
az értékeket, ugyan mi lehet olyan szükséges, mint az, ami nélkül nincs sem
élet, sem születés? Ha szempontunk az erény, lehet-e az emberi nem megmentésénél
erény nagyobb? Ha a haszon a fontos: ennél sem hatalmasabb, sem fontosabb haszon
el nem képzelhető. Ha pedig a nyereségre gondolunk: ha nem e tudomány a legjövedelmezőbb,
akkor bizony az emberek igen hálátlanok!
Nektek tehát, kiváló férfiak, melegen gratulálok, hiszen
a legszebbik hivatásban van alkalmatok kitűnni. Titeket pedig, derék ifjak arra
buzdítalak, teljes szívvel vállaljátok, s minden erőtökkel szolgáljátok e tudományt,
amely néktek becsületet, dicsőséget, tekintélyt és vagyont szerezhet, s amellyel
ti viszont barátaitoknak, hazátoknak, valamint az egész emberi fajnak hajthattok
hasznot, mégpedig nem is akármilyet.
Ennyi.
JEGYZETEK
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Declamatio Erasmi Roterodami in laudem artis medicae. Ebner, Fritz (Hrsg. und Übers.) Sprendlingen, Holzhäuser und Mühlhause, 1960 - az 1518-as első kiadás reprodukciója.
Az encomium nagyjából a főmű, az "Encomium moriae" (A balgaság dicsérete) megírásával egyidőben, 1510-ben született, s valószínűleg Angliában, Cambridge-ben vagy Oxfordban hangzott el első ízben, ám csak 1518-ban jelent meg nyomtatásban, "In laudem amis medicae declamatio" címmel. (Desiderii Erasmi Opera Omnia ed. J. Clericus. Lugduni Batavorum, 1703. I. 286-296.) Erasmus a beszédet, mint az a declamatio műfajában szokásos volt, fiktív helyzetből kiindulva - magát is az orvosok közé sorolva - fogalmazta meg (ennek azonban semmi valóságalapja nem volt).
A "humanitas" a korabeli szóhasználatban nem csupán emberség, hanem inkább klasszikus, rhétorikai és etikai műveltség és érdeklődés, lehetetlen magyar szóval pontosan visszaadni. (Lásd: Kristeller, Oskar: Humanizmus és reneszánsz. Bp., Magvető, 1980.)
Például Hippokratész (De arte), Galénosz (A jó orvos filozófus is), Petrus de Abano (Encomium medicinae) vagy Marsilio Ficino (De laudibus medicinae). A téma azonban közkedvelt declamatio-toposz is lehetett a korban.
Erasmus a görög neveket is latin átírásban használja (Apollo, Asclepius stb.), mi ezen az egység érdekében változtattunk, követve az akadémiai helyesírást.
A bithüniai Aszklepiadész (Kr. e. 1. sz.) volt Celsus szerint Rómában az első tanult orvos. Ő alapította meg a római methodikus iskolát. Nem illír, hanem bizonyára lydiai görög származású volt.
Tündareusz, mitikus spártai király, egyike azoknak az embereknek - pl. Kapaneusz, Lükurgosz, Glaukón, Órión; Hippolütosz stb. - akiket Aszklépiosz föltámasztott. Graves, R.: Görög mítoszok. Bp., Európa, 1981. I. 284. (50 f.)
Xanthosz, Kr. e. 5. sz.-i történetíró, a Lüdiaka c. munka szerzője. Erasmus természetesen nem őt, hanem, mint mindig, ezúttal is Pliniust idézi.
Halisz-Plinius (Nat. Hist. 25. 2.) írja le ezt az eseményt, csakhogy az eredeti szövegben "balisz" olvasható.
Iuba, Kr. e. 1. századi afrikai származású latin történetíró.
Quinta essentia - eredetileg a lélek elnevezése (a négy első essentia a tűz, a víz, a föld, a levegő, vagyis a négy őselem volt). A középkortól azonban mindenféle, az eredeti anyag lényegét megőrző párlatot így neveztek. (Pl. quinta essentia vini azaz, aqua primi entis.) Különösen az alkímiában és a kemiátriában volt kedvelt fedőnév.
A Galénosz által rendszerbe foglalt és a 16. században még javában uralkodó humorálpathológia szerint a betegségeket valamelyik testnedv - a vér, a phlegma, az epe vagy a fekete epe, másnéven melankholé - túltengése okozza. Az elmebajt az utóbbi számlájára írták.
Kraszisz, latinul temperamentum, az antik nedvtan egyik alapfogalma, Galénosz külön munkát írt róla. (De temperamentis. In: Claudii Galeni: Opera Omnia. Ed. C. G. Kühn. Lispsiae, 1821. Vol. I. 509-694.) A kraszisz a négy minőség, a nedves, száraz, hideg és meleg keveredéséből és kombinációiból jön létre s alapjában határozza meg az alkatot és az egészséget. Az eukraszia, vagyis a kraszisz-ok egyensúlya eredményezi az egészséget, a düszkraszia, az egyensúly felbomlása pedig a betegséget.
Platóntól kölcsönzött kép.
Furcsa, hogy Erasmus a testet tekinti meghatározónak a szenvedélyek szempontjából. Bár valószínűleg ez a primátus más lelki funkciókkal kapcsolatban nem áll fönn.
Eraszisztratosz, a keószi, Kr, e. 250 körül élt, az ún. szolidárpathológia képviselője volt s a peripatetikus iskolához tartozott. Időrendi okokból sem lehetséges, hogy Arisztotelész veje lett volna.
Püthagorasz (Kr. e. 6. sz.). Szamoszi származású délitáliai filozófus.
Khrüszipposz. (Kr. e. 282-209), görög filozófus, író.
Cato - maior vagy censor (Kr. e. 234-149) római államférfi, író.
Antonius - Talán a Kr. e. 20 körül élt sikeres római orvos, Antonius Musa, róla tartották, hogy 90 évet élt meg egészségben.
Castor - Valószínűleg az a Kr. e. 1. századi római botanikai író, akit Plinius használt forrásul műve 20-27. könyvéhez. (Plinius Nat. Hist. 25. 2.)
E vonatkozásban lásd: Zacchias, Paulus: Quaestiones medico-legales. Ed. J. D. Horstus et G. Franckus, Frankfurt am Main, Bencard, 1688. 605-622.
Panaceus - ún. beszélő név - a görög "panacea" szó, "mindent gyógyító"-t jelent. Akár az egész declamatio, ez a név is fiktív. Phylarius is nyilván kitalált személy.
Galénosz említ egy pharmakológiával, mérgekkel foglalkozó Orpheusz nevű szerzőt, (Claudii Galeni Opera Omnia. Ed. C. G. Kühn. XIV. 144.), illetve Plinius is ír róla (Plin. Nat. Hist. 20-32., 25. 12.) - ám ez az orvos semmiképpen nem volt azonos a mitikus hérosszal és dalnokkal. Az is lehetséges, hogy álnéven terjesztett orvosi iratról van szó. Mindenesetre Orpheuszt Ficino is említi a maga encomiumában.
Mólü - Allium Moly Linnaei, fokhagymaféleség - valóban Homérosz említi először. A fokhagyma és hagymaféléknek a scrotumra, a herezacskóra emlékeztető alakjuk miatt volt a hiedelem szerint "varázslatellenes" hatásuk.
Nephentesz. Helyesen: nepenthesz. Plinius által is említett (Nat. Hist. XXI. 21.) kábító hatású növény, a középkorban gyógyszerkeverék neve is, később pedig a laudanum opiatum nevű nyugtató és kábítószer "fedőneve". Egyébként Karinthy Frigyes is írt krokit egy "nephentesz" nevű, érzékeny lelkű virágról.
Makháón és Podaliriosz Aszklépiosz fiai voltak, a sebészet föltalálói: az Iliászban fontos szerepük van. Faión, Apollón isten egyik, gyógyítóerőre utaló neve. Kheirón tudós kentaur volt, Aszklépiosz - és Héraklész - tanára, aki orvosi tudományáról is híres volt.
Theophrasztosz. (kb. Kr. e. 270-286), görög filozófus, az Athéni Akadémia második vezetője. Több természettudományos mű szerzője.
Varro (Kr. e. 116-28.) római polihisztor.
Mithridatész Eupatór, pontoszi uralkodó (Kr. 134-63.), állítólag nem 21, hanem 22 nyelvet beszélt. A Mithridatum és a Theriaca (terjék) nevű legendás gyógyszerek föltalálója.
Rafael - A név "röfó-Él" azt jelenti "Isten gyógyítója".
szeleukisz-madarak. Plinius (Nat. Hist. X. 27.) szerint az egyiptomi tengerparton található Casius-hegységben élő csodálatos madarak.
Kritobulosz - (Kr. e. 4. sz.) Makedón (II.) Fülöp orvosa, állítólag egy nyílvesszőt sikeresen távolított el a király szeméből. Később Nagy Sándor mellett is említik. (Plinius: Nat Hist. VII. 37.)
Cassius; Carpitanus, Aruncus, Albutinus-Plinius által említett neves római orvosok.
A középkori mondóka szerint: "Dat Galienus opes, dat Justinianus honores, at genus et species cogitur ire pedes." Azaz: Galénosz (az orvostudomány) kincseket, Justinianus (a jog) pedig tisztségeket ad, de a nemnek és a fajnak (vagyis a bölcsészetnek) gyalog kell járnia.
A szarmaták tulajdonképpen a lengyelekkel voltak azonosak a korabeli szóhasználatban, mégsem valószínű, hogy Erasmus őket akarta volna bántani - itt a "szarmata" kifejezés bizonyára csak vad nép-et jelent. (A "szarmatákon túlra" kifejezés a korabeli latinban kb. azt jelentette, hogy "a fenébe".) A második utalással kapcsolatban föltehető a kérdés: ezúttal nem önmagára akart-e célozni Erasmus?
Innen következik a korábbi szatírák, declamatiok cáfolata. Elsősorban Cato és Plinius vádjai kerülnek terítékre.
Sztészikhorosz. Görög lírikus (Kr. e. 6. sz.). A legenda szerint öregkorában Sztészikhorosz elveszítette szemevilágát - ami pedig az orvoslás szapulását illeti, Erasmus talán Rhradiné c. költeményére céloz.
szarevő - görögül szkatophagosz. A kifejezés az ökomédiában már több helyütt előfordul (Epikharmosz 63., Krobülosz 7., Menandrosz 828., Arisztophanész: Plutosz 706.) Arisztophanésznél pl. egyenest Aszklépiosz jelzője.
* Megjelent: Orvostörténeti Közlemények 158-165. (1997-1998) 43. 75-87.