Európa újkori szellemi orientációjának egyik legjellemzőbb vonása az ember tudományos felfedezése. Már a humanisták programjának középpontjában - mint e mozgalom elnevezéséből is kitűnik - az ember állt. A legbonyolultabb szerkezetű és működésű földi élőlény tulajdonságait az elmúlt századokban számos megközelítésben vizsgálták. A reneszánsz művészetének lényegében az ember a legfőbb tárgya. A szabadakarat és a predesztináció viszonyának problémáit kiélező reformáció éppúgy az emberi aktivitás természetét kutatta, mint a gondolatalkotás és a kifejezés árnyilait tanulmányozó korabeli filológia.

Szükségessé vált az ember újszerű természettudományos leírása is. Paracelsus ennek során, korának szinte valamennyi ismert és elképzelhető élettani-kórtani sémáját felvázolta. Az orvosi anatómia, felnőve a képzőművészetek roppant magas igényéhez, eljutott a vesaliusi alkotás szintjére.

E hosszú és sokrétű antropológiai megismerés áramában megjelentek a tudat és a lelki működések tudományos értelmezésének újszerű törekvései is.

A tudományos pszichológia előtörténetének néhány állomását érintve, elsőként az antik görög-római lélektant említhetjük, mely lényegében Arisztotelész felfogásán alapult. Ez a tan később a sztoikusok pneumatanításával bővült. További, végső kifejletében pedig elvezetett az újplatonikusok misztifikáló önszemléletéhez. Ez utóbbi lett egyik kiindulópontja Szent Ágoston vallásos tartalmú voluntarista szubjektivizmusának. A középkori egyház ezután teljesen a teológia területére korlátozta a lélekről alkotott elképzeléseket.

Változás ezen a téren akkor következett be, amikor a skolasztikus gondolatrendszerre jellemző izolált szubsztanciális lélekfogalom fellazult és a pszichológia a tudatos lelki élet leíró tapasztalati tudományává kezdett alakulni. Az új laicizált lélekfogalmat a 17. sz. kiemelkedő filozófusai körvonalazták először. Descartes érdeme az autonóm éntudat élményének híres filozófiai deklarációja ("cogito ergo sum"). A mechanikus modell szerinti determinált asszociációk tanának megfogalmazásai Hobbes és Spinoza nevéhez fűződnek. Leibniz a tudat integráló tevékenységét ismerte fel.

A 18. sz.-ban már a "természeti ember" eszményesített paradigmáját vizsgálták a tudósok. Az addig túlsúlyban levő racionális, apriorisztikus módszerekkel szemben - főként Locke hatására - a szenzualizmus és az empirizmus vált az uralkodó megközelítési módszerré. A Glisson által még a 17. sz-ban anticipált irritabilitás és sensibilitás fogalmak, Haller híres élettani vizsgálatai nyomán, észlelhető, reprodukálható jelenségként váltak ismertté. Ezzel a spekulatív lélektan először került kapcsolatba a kísérleti fiziológiával. De ez a kapcsolat akkoriban még korántsem szilárd. A legtöbb lélektani elmélet teljesen spekulatív jellegű. Ilyen volt a 18. sz. derekán igen népszerűvé vált Hartley-féle elmélet is, melyben az asszociációs tevékenység szolgált minden pszichés folyamat egyetemes magyarázatául.

Ezekben az évtizedekben igen sokat foglalkoznak ismeretelméleti alapkérdésekkel. A tapasztalati megismerés viszonya a tudathoz, a szerzett ismeretek objektív értékének problematikája, a felvilágosodás századának közepén vetődik fel teljes jelentőségében. Mint ismeretes Hume szkeptikus álláspontja ezen a téren nagy hatással volt többek között Kant filozófiájára is. A skót iskola reprezentánsai (Th. Reid, D. Stewart) a veleszületett józan, praktikus ítélőképesség posztulátumából indulnak ki. A német Christian Wolff a képességek pszichológiáját elemezte. Condillac, Lamettrie és Cabanis a francia mechanikus materialista lélektan kiemelkedő képviselői.

A korabeli tudományos lélektan igen különböző elvi alapon álló, egymással gyakran vitázó irányzatainak részletesebb taglalása meghaladná e tanulmány kereteit. Fontosabb ennél számunkra annak felismerése, hogy a szakemberek pszichológiai érdeklődése nemcsak a tudományág speciális fejlődéséből, hanem egy általános társadalmi igényből is táplálkozott. A felvilágosodott korabeli értelmiség fogékonysága, kíváncsisága a szubjektum megnyilvánulásai iránt növekvőben volt. A társadalmi érintkezés ezekben a körökben közvetlenebbé, oldottabbá vált. A szépirodalomban addig figyelembe nem vett intim érzések, szubtilis reflexiók kaptak hangot. Ez az új ember, aki Kosáry Domokos jellemzése szerint "a feudális ostobaságból, a vak emóciókból és a szorongásokból kinőtt, minden irányban finomabban fog reagálni."^[1]

Az általános lélektani érdeklődés hátterében tehát ez a roppant belső terjeszkedés, az egyéniség kiélésének új izgalmas élménye állt. De azt is hozzátehetjük, hogy ez a terjeszkedés csak befelé, az én belső régióiba irányulhatott. A társadalmi viszonyok zárt meghatározottsága az egyéniség kibontakozásának realitásait erősen korlátozta. Ez a korlátozás a nagy francia forradalom és a napóleoni korszak utáni évtizedekben csak fokozódott.

A szubjektivizmus és különösen annak tágra nyílt érzelmi színskálája a szellemi élet területein a szentimentalizmus irodalmi mozgalmában jelent meg először társadalmi mértékben és teljes jelentőségében. A szentimentalizmus irodalomtörténeti gyökereinek feltárása, az irányzat elemzése és értékelése természetesen a szakemberekre tartozik, mégis ismételten vissza kell térnünk e jelenségre, főként a bennünket érdeklő széleskörű mentálhygiénés kihatásai miatt.

A szentimentalizmus mélyen befolyásolta bizonyos értelmiségi rétegek viselkedésformáit és reagálásait. A mesterkélt, de mégis átélt artisztikus attitűdök, az érzelmeskedő tragikus pózok nem egy fiatal ember életútját torzították el, olykor pedig akár végzetes lépésekre is kényszerítenék. A szentimentális irodalmi hatások egyik legismertebb adata Goethe "Werther"-ének tömegvisszhangja. Jól érzékelteti ezt Szerb Antal: "Werther sokkal inkább egy közösségé, mint Goethe többi alkotása, sok kortársának, a szentimentális emberek egész titkos világszövetségének mondanivalóját fejezte ki. Ez a világszövetség fedezi fel, hogy a lélek nemcsak halhatatlan, hanem érdekes, élvezetes is, úgy lehet ápolni és öntözni, mint egy virágot, az embernek foglalkozása is lehet, hogy lelke van. Ezek az emberek lelküknek élnek, tanulmányozzák titkos sajátságait."^[2]

"Világszövetség"-ről van tehát szó, bár kétségtelen, hogy a Werther-láz intenzitása országonként nem volt egyforma. G. Gugitz szerint^[3] például e hatás Ausztriát kevésbé érintette. Magyarázatként részben a bécsiek "szangvinikus materializmusát" hozza fel, részben azt, hogy a wertherizmus hulláma éppen a Mária Terézia erkölcsös szentimentalizmusára bekövetkezett jozefinista reakció vidám időszakában érkezett a császárvárosba.

Ernst Fischer, osztrák irodalomtörténész, a közéletből kirekesztett polgár egyfajta kompenzáló mechanizmusaként fogja fel a szentimentalizmust: "Afeletti igyekezetében, hogy megszabaduljon sivár énjétől, hogy »kilépjen« önmagából, a magányra ítélt egyén egyre mélyebben vájja be magát önnön lelkébe. Ha a társadalom nem fogadja be többé az önmagából kitörni vágyó egyéniségét, akkor a kiürült világ, mint roppant tükör vetíti vissza az üres Én képét a tudatba. Egyéni érzelgősség lesz a társadalmi tevékenység pótszere."^[4]

Az emberi lélek gazdag árnyalatait az újkori európai kultúrában elsőként igen magas színvonalon a festészet ábrázolta. A reneszánsz néhány mesteri portréja ebből a szempontból évszázadokon át mintául szolgált. A 18. sz. dinamikus szelleme azonban már nem elégedhetett meg a mozdulatlan képi kifejezés eszközeivel. A század elején még a tárgyszerű és érzékletes, a század végére már a zeneileg tárgynélküli határozza meg az élmény karakterét. A lelki mozgások megjelenítésére a zene bizonyult a legalkalmasabbnak, mely tartalmi és formai tekintetben ebben az időszakban hatalmasan gazdagodott. Az érzelmes angol regényirodalom, a francia polgári dráma, az Ossziáni költészet és más hasonló jellegű irodalom mellett egyre inkább a zene fejezte ki és közvetítette a kor viharos érzéseit.

Ennek az új zenének társadalmi jelentőségéről igen kifejezően ír Lunacsarszkij egy Beethoven-tanulmányában. "A múlt zenéjében természetesen tökéletesebb volt a megnyugvás, belső kiegyensúlyozottsága nagyobb volt, mint az új zenéé. De a demokrácia mindent felborított, széttépett, az apa foglalkozásától messze repítette a fiút, a sikerek szédítő hajszolását indította el és megnyitotta az emberileg elkeseredett, a régi rendszert szilánkokra zúzó korszakát, amelyben minden győztesre tíz vesztes jutott - ez a demokrácia, amely az egyént magányossá, szenvedélyessé, mérhetetlen bánat hordozójává tette, amely arra kényszerítene az embereket; hogy nagy remények és vágyak, véres összecsapások és a szükség között vergődjenek és amely a kétségek és az egyenlőtlenség világába taszította őket. Ez tette a zenét végtelenül fontos, nélkülözhetetlen vigasztaló erővé, ez hozta létre a különböző tragikus és egyéni élményeknek azt a tárházát, amelyből a zene mindig meríthetett."^[5]

Az idézett sorok felvillantják előttünk az emberi tudat és érzésvilág e hatalmas történelmi válságát, melynek hátterében a technikai forradalom, a kapitalizmus kibontakozása, a növekvő társadalmi és politikai nyugtalanság, a nagy polgári forradalom eseményei feszülnek. Teljesen érthető, hogy a kor emberei e roppant terhek súlya alatt főként lelki, idegrendszeri tünetekkel reagáltak. A tömeges neurotizálódás jelenségét természetesen igen jól látták a korabeli orvosok is. És ez a probléma sokuk számára nemcsak a napi gyakorlat feladatait jelentette. Számosan közülük felismerték e jelenségek szociális alapjait és összefüggéseit. Néhányan átérezték a társadalommal szembeni felelősségüket. Ezt az érzést részben a kor filantropizmusa ébresztette, részben az a felismerés, hogy a vallás vigasztalására többé igényt nem tartó emberek lelki gondozását és gyógyítását a pap helyett immár az orvosnak kell végeznie.

Mielőtt azonban a lelki hygiéne korabeli orvosi törekvéseivel foglalkoznánk, lássuk milyen fontosabb észlelések tanúskodnak a 18. sz. második felében és a 19. sz. első harmadának évtizedeiben az idegrendszer tömegméretű működési zavarairól. Elsősorban a korabeli orvosok megállapításaiból indulunk ki. Néhány esetben azonban idézünk majd idevonatkozó laikus véleményeket is.

II.

A klasszikus kapitalizmus korai időszakának káros tömeglélektani következményeit, nem véletlenül, e történelmi folyamat hazájában, Angliában észlelték leginkább. Köztudott tényként tartották számon, hogy a Szigetországban található Európában a legtöbb elmebeteg és ott a leggyakoribb az öngyilkosság. A brit orvosok már a 17. sz. végén panaszkodnak a "hypochondria" halmozódására. Sydenham, pácienseinek egyhatodát minősítette hisztérikusnak,^[6] Cheyne pedig a nála járt betegek egyharmadát tartotta idegbetegnek. Ő nevezte e funkcionális jellegű kórcsoportot 1833-ban "angol betegségnek". Esquirol, a 19. sz. első felének pszichiátere szerint "Angliában gyűlt össze a civilizáció minden fonáksága és túlzása. Az elmebetegség is több ott, mint bárhol másutt."^[7] Azt is hozzáfűzte azonban, hogy maguk az angolok is terjesztették az érzékeny idegrendszerükről szóló híreszteléseket. Ennek ugyanis hosszú ideig egyáltalán nem volt pejoratív mellékzöngéje. A kényes, törékeny idegi habitusra való hajlam a közhiedelem szerint az előkelő körök tulajdonságának számított.

A funkcionális idegbajok egyik kiváló korabeli angol szakembere, Th. Arnold terjedelmes tanulmányt szentelt annak megállapítására, hogy miből adódnak a nemzeti különbségek e betegség morbiditási gyakoriságában. Munkájában ebből a szempontból az angol és a francia lakosság közti eltéréseket tekinti át.

Kóroki jelentőséget tulajdonít a vallásos életben mutatkozó különbségeknek. A francia katolikusok, szerinte, nem nagyon moralizálnak, felületes, formális hitéletet élnek. A britek individuális protestantizmusa mélyebb lelkiismereti problémákkal terheli meg a vallásos embert. A szerelem is átéltebb, érzelmesebb az angoloknál, mint a franciák esetében, akiknek könnyedsége e téren közismert. A franciák állandóan készek a vidámságra, bár humoruk nem mély. Idézi Sterne-t, aki szerint a franciák "a nevetésbe beleszeretett nemzet."^[8]

Ezt a beállítást némileg bonyolítja Esquirolnak egy későbbi észrevétele, amely szerint a francia nők között több az elmebajos, mint az angol nők között. A francia elmegyógyász ennek okát elsősorban a hazájában meghonosodott rossz nevelési módszerekben látja. A lányokat főként a zene, a művészetek iránti hajlandóságra szoktatják. Túlságosan elterjedt a regényolvasás is. Az angol lányokat ezzel szemben a reálisabb házi munkákra készítik elő, magatartásuk is visszafogottabb.

Th. Arnold kidomborítja az angol üzleti élet egészségrontó következményeit, melyeknek persze a fejlett szabadkereskedelemben ügyködő honfitársai vannak leginkább kitéve. Az üzletemberek túlhajszoltsága, gyakori szorongásai ugyanúgy ártalmasak, mint a gazdagok tétlensége. Rámutat az ülő életmódból származó bajokra, a gyakori alkoholizálás, a kávézás és teázás excessusaira. A feszültségeket fenntartják az elterjedt szerencsejátékok, a fogadások tömegszenvedélye. A gazdagság hajszolásából következő érdekházasságok konfliktusai szintén az idegbetegek számát növelik.

A franciák akkori feudális kötöttségeik miatt kevesebb kockázatos egyéni üzleti vállalkozásba foghattak, ami a morbiditás alakulása szempontjából kedvező. Egyébként akkoriban közkeletű volt a felfogás, hogy a zsarnoki rendszerekben kevesebb az elmebaj.

A mentális megbetegedésekre hajlamosító másik fontos tényezőként tekintették az egyre általánosabb szellemi túlterhelést. A fokozódó versengés folyományaként ítélték el a túlzott tanulási követelményeket is. E témáról és különösen a tudósok egészségi ártalmairól S. A. Tissot írt feltűnést keltő, beható tanulmányt.^[9]

E problémák erősen foglalkoztatták Kibédi Mátyus Istvánt is. Erre vonatkozó nézeteire jellemzők a következő idézetek.

"Menyország volna bizony a' tanulást szerető embernek élete, ha ezzel magára olly sok nyavallyákat nem húzna. Ugyanis, (hogy a' sok ülésnek, gyertyázásnak és álmotlanságnak ártalmait ne említsem) midőn az erős gondolkodás az animalis spiritusokat mindenfelől az agyvelőre ronsza, és ott, mint fellyebb a' vigyázásról-is meg jegyzők, azokat meg-emészti, lehetetlen dolog a' test egyéb részeinek el-nem erőtlenedni."^[10] A terjedőben levő grafomániáról pedig ez a szkeptikus észrevétele: "Midőn másoknak szándékozol írásaid olvasásával gyönyörködtetni, te magadot a' leg-bóldogtalanabb állapotban ejteni; midőn másokat kívánsz böltsé tenni, te magadot az ő kedvekért meg-bolondítani. Gondolod é, hogy e' világon tsak te látnál-bé a dolgok velejébe?"^[11]

J. Sinclair, egy angol szerző, az egészségre ártalmas foglalkozások felsorolásakor előkelő helyen említi az állami tisztviselők veszélyeztetettségét. Úgy találja, hogy ezek között feltűnően sok az intrika, annak idegrendszeri következményeivel együtt.^[12] Hangsúlyozza emellett az egyoldalú szellemi igénybevétel káros hatásait. J. G. Spurzheim, Gall híres tanítványa és követője szerint, a papok, az ügyvédek és a művészek idegileg jóval megterheltebbek, mint a természettudósok.^[13]

Az üzleti és a társadalmi élet felélénkülése, a közlekedés technikájának és biztonságának fejlődése nyomán gyakorivá váltak a hosszabb utazások. Ennek egyik következményeként orvosirodalmi témává lesz a honvágy. Úgy tartották, hogy a leggyakrabban a svájciak szenvednek ettől a lelki ártalomtól. A berni származású Albrecht von Haller is foglalkozott a problémával. Ő elég egyoldalúan, exogén körülményekkel (klíma, táplálkozási szokások stb.), illetve az erre bekövetkező szomatikus reakciókkal magyarázta a jelenséget.^[14]

Sokat foglalkoznak a mind gyakoribb öngyilkossággal J. Ch. Reil a melankólia fajtái között külön veszi az angol variánst, melynek nincs megfogható közvetlen indítéka, pusztán életuntságból fakad.^[15] A Chr. W. Hufeland által szerkesztett orvosi szaklapban (Journal der praktischen Arzneykunde und Wundarzneykunst) 1795 és 1805 között a nosologiai irodalom 10 százalékában szerepel a hypochondria.^[16] Ő is nagy figyelmet szentel az öngyilkossági járványnak, amit a gyakori környezetváltozással, az alkoholizálással és a felfokozott élettempóval ("Schnelleben") magyaráz.^[17]

Ez a felfokozott élettempó - melyhez egyre nehezebb feltételek mellett, most már kétszáz éve vagyunk kénytelenek adaptálódni - a korabeli felismerések szerint lehetetlenné teszi az elmélyült, bizalmas emberi kapcsolatokat. Erősödnek a dehumanizáló tendenciák, a könyörtelen, sivár egoizmus, az erkölcsi kötelékek fellazulása stb. Minderről sokat olvashatunk a korabeli orvosi munkákban is. Lélektani okai között említik, mennyire általánossá vált az örömök gátlástalan hajszolása, általában az újhoz való vonzódás, amit már Descartes a szenvedély forrásaként minősített.

Tudvalevő, hogy a feudalizmus válsága jelentős ideológiai fellazulással járt együtt, mindenekelőtt a vallás dolgaiban. A világ bonyolultabbá lett. A 17. sz. embere a jelenségek egyféle kifejezését és értékét ismerte. A 18. sz.-ban a társadalmi, politikai, erkölcsi ítéletek viszonylagossága derült ki. Ugyanakkor az emberek nem álltak szilárdan a természettudományosság talaján sem. A hitüket vesztettek metafizikai igénye kielégítetlen maradt. Ezért alig volt valaha olyan kor, melyben oly tág tere nyílt a sarlatánságnak, a különböző misztifikáló tudományos (pl. a mesmerismus) és áltudományos irányzatoknak, mint a felvilágosodás évtizedeiben.^[18]

Ebben a társadalomlélektani miliőben sokszorozódott meg a vezető európai városokban az értelmiség szellemi energiája. Ennek az energiatöbbletnek teljes problematikáját, veszélyeit és lekötésének szükségességét a kor éleselméjű gondolkodói hamar észrevették. Rousseau szerint: "Minden állatnak pontosan annyi képessége van, amennyi fennmaradásához szükséges. Feleslege csak az embernek van. Hát nem különös, hogy e felesleg kell hogy eszköze legyen az ő nyomorúságának?"^[19] Hufeland vitalista orvosi nézőpontból fogalmaz: "Az ember nyilvánvalóan több szellemi résszel bír, mint amennyire ezen a földön szüksége lenne és a szellemi erők e feleslege tartja és viszi magával a testit is. Csak a testi rész oka az elhasználódásnak és a halálnak".^[20] Úgy véli, hogy a legtöbb betegségünk oka, visszaélés energiánkkal.^[21]

Ph. Pinel úgy tartotta, hogy "a társadalmi élet és a felfokozott képzelet a létezéshez megkívánt szükségleteket szinte határtalanul kitágította ".^[22] E luxusigények között említi a tiszteletre és megbecsülésre való túlságos igényességet, az anyagi javakra és a hírnévre való mértéktelen törekvést. E túlértékelésben magasztalódik fel "emberfelettivé" a szépség, a gyönyör és a szenvedés egyaránt.

Az egyéni csalódások, a közéleti konfliktusok, a kiábrándulás a társasági élet üres formalizmusából, általában a társadalommal szemben támadt ellenérzések mind indokolhatták és elfogadhatóvá tették az elidegenedett, sértett lelkű ember félrehúzódását, magányba vonulását.

Az elkülönülés szószólói régi klasszikus példákra hivatkozhattak. A sztoikusokra, Pliniusra, Ciceróra, Petrarcára és másokra, akiknek ez a reagálása elfogadható, sőt olykor pozitív tettnek számított. A felvilágosodás évtizedeiben azonban az emberbaráti, a társadalmat javítani akaró programok idejében, újra és újszerűen kellett igazolni az indokolható magánybavonulás jogosultságát. Erre már csak a Rousseau-rajongók kedvéért is szükség volt, akik mesterüket a remetéskedésben is utánozni igyekeztek.

J. G. Zimmermann, a tekintélyes német orvos külön monográfiát írt erről a témáról. Abból indult ki, hogy az érzékeny lelkű emberek számára a magány nemcsak szükséglet, hanem kötelesség. "Ilyenkor erősödnek az értelem, az akarat és az érzés szférái. Olyan segélyforrásokat találunk magunkban, melyekre sohasem gondoltnak, sztoikus bátorságot, amikor életünk látóhatára elborul".^[23]

Zimmermann természetesen elhatárolja az általa kínált, a kor emberéhez méltó magányt, az egykori anakoréták és aszkéták embertelen önkínzó barlangéletétől. Véleménye szerint azonban "még kevésbé bizonyít a magány ellen az olyan emberek kifogása, akik örökké hajlamot éreznek önmagukon kívül élni, akik minden ambíciójukkal ahhoz a világhoz tapadnak, amely a csendet és a szerénységet merő bolondságnak tartja, akik csak azért léteznek, hogy öltözködjenek vagy vendégségben forgolódjanak, akik tehát a magány előnyeiről a legkisebb fogalmat sem alkották."^[24] Igaz, ezt a szerző is elfogadja, nem mindenki alkalmas a magányra. Azok, akik "nem ismerik saját szívüket, akik nem szokták meg a munkát és a jóra való állhatatosságot, akik nem szokták meg a képzelet működését."^[25]

Ezeket a gondolatokat érzékeny, elégikus alaphangulat szövi át. A sorok között melankólia érződik, amit a szerző az emberre nehezedő legnagyobb rossznak minősít. Más helyen azonban úgy találja, hogy "léteznek éles fájdalmak is".^[26] Hasonló megnyilvánulásokat idézhetnénk a hazai rokokó költészetből (Ányos, Dayka, Csokonai stb.) A melankólia keseredés ambivalenciáját jól ismerték és élvezték a kor szentimentalizmusának beavatottjai. A párizsi szalonok színes, rokonszenves alakja, Lespinasse kisasszony egyik levelében, Gluck Orfeuszáért lelkesedve, azt írja, hogy "Lelkem szomjas az ilyenfajta fájdalomra."^[27]

A társadalmi divattá, követendő magatartásformává manipulált érzelmesség alaptónusa a melankólia. Madame de Staél, az északi verselés lényegi jegyeit kutatva, arra a megállapításra jutott, hogy "a szomorúság minden más érzelemnél mélyebben vezet az ember jellemébe és sorsába ".^[28] Victor Hugo 1827-ben a melankóliát, a régiek által nem ismert, a moderneknél viszont erősen kifejlődött érzésként írja le, mely "több a komolyságnál, kevesebb a szomorúságnál".^[29] Ezt a lelki állapotot az új kort mozgató, történeti jelenségként értékeli, mely forrása, többek között, az egyenlőség, a szabadság és a szeretet meghirdetésének is. Byron az élet nagy célját az érzelmi felindulásban látja, "érezni, hogy vagyunk, még ha fájdalommal is"^[30]

Számos példát lehetne még hozni arra, mint fogalmazták meg és igazolták az akkori irodalom kiemelkedő személyiségei a romantikában csúcsosodó érzelemkultuszt.

De hallatták szavukat azok az írók is, akik az egyéniség általános kibontakozásának e nagy mozgalmában észlelték az érzelmesség túlsúlyának veszélyeit, mind az egyén, mind a társadalom harmonikus fejlődése szempontjából. Voltak akik e problémát elsősorban az esztétikum oldaláról közelítették. Friedrich Schiller például így figyelmezteti a szentimentális hangulatba belefeledkező költőket: "Az igazi művész-zseni arról ismerhető meg, hogy a legforróbb érzését az egésznek tartva fenn, az egyedivel szemben hűvösséget és tartós visszafogottságot tanúsít"... "a csupán műkedvelővel, az odavezető út fáradtsága meggyűlölteti a célt, ő oly kényelemre vágyik a megvalósításnál is, mint amilyenben a szemlélődés állapotában volt".^[31]

Az öreg Goethe 1829-ben, messze maga mögött hagyva a wertheri korszakát, a "romantikus" jelzőt a beteges szinonimájaként használja.^[32]

Az érzelmesség azonban "nem a művészetben keletkezett, s onnan ragadt rá az olvasókra, hanem a kor egyik társadalmi okokból eredeztethető tünete volt ", írja Wéber Antal. Különösen érvényes pedig e megállapítás az 1830-as évek fiatal nemzedékére "amikor a szentimentalizmus már a romantika nyelvén szólal meg".^[33] A napoleoni háborúk utáni vesztes Franciaországban, a nagy forradalom unokáinak és a császári katonák gyermekeinek kiégett lelkiállapotát Alfred Musset a "század betegsége"-ként jellemzi: "A világ urai által semmittevésre ítélve, kiszolgáltatva jöttment vaskalaposoknak, a tétlenségnek és az unalomnak, a fiatalok egyre másra visszakoztak a nagy, tajtékzó hullámok elleni küzdelmektől, melyekre valaha készülődtek. E beolajozott testíj gladiátorok lelkük mélyén elviselhetetlen nyomorúságot éreztek. A leggazdagabbak libertinusokká lettek, a középosztálybeliek odaadták magukat az államrendszernek, beilleszkedtek, akár talárban, akár karddal az oldalukon. A legszegényebbek a jéghideg lelkesedésbe vetették bele magukat, a nagy szavakba menekültek, a céltalan cselekvés irtóztató tengerébe."^[34]

Egy "megmagyarázhatatlan kínos érzés" erjesztette tehát Musset nemzedékének lelkét. De a Szentszövetség korában nemcsak Franciaország ifjúsága szenvedett e bajtól, hanem a várakozásaiban csalódott német, olasz, orosz, spanyol és más nemzeteké is. Ami pedig a győztes angolokat illeti, a "spleen" a későbbi évtizedekben is a szigetország jellemző betegsége maradt.

Az orvosok sok tapasztalatot gyűjtöttek ezekben az évtizedekben az érzelmeskedés és a féktelen egyénieskedés szertelenségeinek kórtanáról. Meglehetősen egyöntetű véleményük alakult ki erről. Ennek bemutatására elegendő lesz, ha megismerkedünk két autentikus szakember erre vonatkozó gondolataival.

Id. Lenhossék Mihály a húszas évek kezdetén mérlegeli a fantázia alkotói értékét, ami nála úgy tűnik, inkább az ábrándozás jelentéstartalmával bírt: "A fantázia (Phantasie), melyet elélt általánosan a képzelettel (Einbildung) azonosítanak, újabban a filozófiában is fontos helyet kap. Az értelem trónusára, vagy inkább e fölé emelik. Számunkra azonban ne jelentsen többet, mint exaltált (költői) imaginációt, mely az értelmes akaratra nem hallgat többé, hanem az individuális érzések kedélyhullámzásai szerint munkálkodik és olyan képeket alkot, amilyenek az érzéki világban sohasem fordulnak elő".^[35]

A romantikus költői munkamódszer e túlságosan is szigorú elutasításán kívül, Lenhossék éles, ironikus kritikát gyakorol a társasági életben sűrűn előforduló anomáliákkal szemben. Ilyen például szerinte némely fiatal szerző kihívó pökhendisége: "Nézzük csak a pelyhedző állú, tanításra kész emberek seregét, akik tudatlanságukat kölcsönvett tógájukkal próbálják elrejteni és vegyük észre a napról napra sokasodó szerzőkórságot (Auctorsucht), hogy ezen elharapódzó szellemi járványról meggyőződjünk".^[36] "Csak rá kell néznünk ezen irodalmi despoták nyüzsgésére, hogy az értelmetlen uralkodási vágy elrettentő példái szeneink elé kerüljenek."^[37] "Minthogy a művészeknél a fantázia van előtérben, az egyéb szellemi képesség ezzel szentben általában kifejletlen, a legtöbb művésznél hiányoznak a szolid ismeretek és a másjellegű tudás. (...) A fantázia egyoldalú tevékenysége visszaszorítja az értelmet és gátolja az ítélőerőt. Ez okból a legfőbb művész, a kontárok is, hajlamosak a gőgre, a nagyravágyásra s gyakran a rajongó ábrándozásra"^[38]

De hová is vezet mindez? A szerző nem hagy kétséget felőle. "Hogy mennyire megzavarhatja a túlzott önhittség az értemet, azt bizonyítják az elmegyógyintézetek, ahol sokan vannak e szerencsétlenek közül, akik túlfeszített gőgjük következtében értelmüket elvesztették. A kedélyéletre hátrányosan hat ez a szenvedély, részben a tartós feszültség miatt, részben az öncsaló önérzet és a külső világ folytonos harca miatt, mely hol kellemes, hol kínos érzéseket kelt."^[39]

Hasonló nézőpontból foglalkozott e problematikával a múlt század harmincas-negyvenes éveiben a kitűnő bécsi elmegyógyász, E. F. Feuchtersleben. Mindenesetre ő már óvatosabb a fantázia munkálkodásának megítélésében, mint Lenhossék. Nem állítja szembe az "Einbildung"-gal, és elfogadja annak fontos kreatív szerepét. Újfogalomkörrel találkozunk viszont nála, az akarati élet hibáival, ami szerinte a hypochondria egyik fő forrása. Feltűnik, hogy Feuchtersleben a melankólia helyett inkább a tágabb tartalmú és pejoratívabban hangzó hypochondriáról beszél.

Az akarati élet hibáinak következményeként manifesztálódik például a kelletlenség (Unaufgelegenheit), mely "hangulat (Stimmung) esztétikus elnevezése alatt nyerhetett polgárjogot a társadalomban. Mindenesetre léteznek hangulatok, de jaj azoknak, akiknek hangulatai vannak",^[40] jegyzi meg bibliai keserűséggel. A hypochondria szerinte ősidők óta ismert állapot, de most az okosság jegyében divatozik. "Modernné vált és tudja, hogy az egoizmus a szellem és a szabad gondolkodás jelének számít".^[41] Ugyanakkor "ezek (a hypochonderek) a medicina önkéntes jelöltjei, akik az egész betegségtanba beleásták magukat, akik könyvekből recepteket írnak a maguk számára."^[42]

Kora modern irodalmát a szerző úgy ítéli meg, hogy annak a hypochondria az egyik dajkája, és a legfiatalabb költők helyes értékeléséhez inkább orvosra lenne szükség, mint recensensre. Az ilyen költő "nyerít a melankolikus frázisok tengeréből, mellyel az elmúlt évtizedek poétái elárasztottak bennünket."^[43] Persze a tehetségtelenek csak a nagyok pózait képesek utánozni. A mesterkéltség elterjedt. "Senki sem mer önmaga lenni, pedig az egészséges állapot csak a mindennel szemben érvényesülő saját én alapjain nyugszik."^[44]

Összefoglalóan regisztrálhatjuk, hogy elsősorban Európa fejlett nagyvárosaiban, az általunk vizsgált időszakban, halmozott mértékben jelentkezett egy érzelmi-idegrendszeri instabilitás, mely főként a fiatal értelmiségiek között fordult elő. A következőkben azzal foglalkozunk, milyen orvoslélektani ismeretekkel rendelkezett a korabeli medicina, midőn e problematikával szembekerült.

III.

A 18. sz. orvosi lélektanának sok gyökere van. A legmélyebb rétegből származik az antik anima fogalom. Évszázadokon keresztül Galénosz értelmezésében fogták fel. A lélek anyagi szubsztanciája a légnemű pneuma. A lelki funkciók három szinten, a vegetatív (a növényi), az érzékelő-mozgató (az állati) és az értelmi (emberi) fokozaton történnek. A pneuma fajtái a beszívott levegőből három fő szervben, a májban, a szívben és az agyban képződnek, szétáradnak a szervezetben, ahol speciális működésüket kifejtik.

Mindez szoros kapcsolatban van a meghatározó jelentőségű alapnedvek (vér, nyálka, sárga és fekete epe) keveredésével, elhelyezkedésével, harmonikus vagy diszharmonikus viszonyaival. Ennek az erősen szomato-pszichikus felfogásnak megfelelően Galénosz mindig a fiziológiai mozzanatot tartotta elsődlegesnek. A harag megnyilvánulásának lényegét például a szív hőmérsékletének emelkedésében látta. A bosszúvágy motívumát ehhez képest csak másodlagosnak vélte.

E szemlélet egyik előnye az volt, hogy nagyrészt jól ismert, érzékelhető anyagi tényezőkre vezette vissza a testi-lelki folyamatokat. Ugyanakkor ezen alapnedvek alapminőségeket (meleg, száraz, nedves, hideg) is szimbolizáltak, illetve hordoztak. Jól használhatták tehát e rendszert a spekulációra hajló, filozofikus beállítottságú orvosok is. E koncepció emellett jól beleillett a dolgok természeti rendjéről kialakult antik természeti világképbe.

Az antik nedvkórtan és pneumatan tehát logikus egységben ábrázolták a lelki-idegrendszeri folyamatokat is. A nedvek és kvalitásaik megalapozták a lelki tulajdonságok és viselkedésformák átfogó magyarázatát. E megfigyelések kristályosodtak ki a klasszikus temperamentumok meghatározásaiban, melyek az emberismeret legtöbbet idézett, képzőművészetileg, sőt zeneileg is ábrázolt példatárát alkotják. A szangvinikus, a kolerikus, a flegmatikus, a melankolikus emberről kialakult jólismert képzetek határozott pszichoszomatikus egységben fogják össze e tulajdonságcsoportokat. Az orvos bármely pontról elindulhatott, mindig az egészhez jutott el.

Ez a szemlélet igen szívós utóéletet élt az újkori orvosi gondolkodásban is. Érdekes példa erre J. A. Unzernek, a 18. századvég egy kiváló tudósának magyarázata az öngyilkosságra való hajlamról. Úgy tartotta, hogy az nem más, mint "egy szabályos melankolikus betegség, melynek krízise a suicidium. A betegség székhelye főként a lép idegfonataiban helyezkedik el és a vastagbél bal hajlatában. Miként a többi mánia, leggyakrabban bizonyos időváltozáskor tör ki, amikor a barométer süllyed..."^[45] Ebben a lélekfelfogásban az individuális pszichének nem volt, nem is lehetett kiemelt jelentősége. Ez utóbbi a középkortól az egyházi fogalomkör lényeges része volt, élesen elkülönítve a test organizmusától. E szélsőséges dualizmus jól megfért a hivatalos felfogással. Az orvos a testet kezelte, a pap a megbetegíthetetlen és halhatatlan lelket. Amikor Descartes a tudatot megszabadította vallásos értelmezésétől és a Harvey-féle keringési modell analógiájára kidolgozta a szervezetben cirkuláló "spirituszok" sémáját, a lélektan - mint már a bevezetőben is említettük - új útra tért. De a mechanikus modellel, illetve ennek későbbi változataival az orvosok sem a bonyolult lelki funkciókat, sem a testi-lelki kölcsönhatásokat (pl. a betegségek esetében) nem tudták még kielégítően értelmezni.

E. G. Stahl hallei orvosprofesszor a 18 sz.-forduló éveiben újfajta elméletet alkotott a probléma megoldására. Elhatárolta magát a korabeli mechanikus orvoselméletektől. Abból indult ki, hogy nem lehetséges "a pneumatikus, hydraulikus, kémiai, mechanikus vagy optikai hatásmód szerint hajszálpontosan működő gépek törvényeit az élő testekre alkalmazni. Ha ezt tennénk, úgy az organizmus és mechanizmus fogalmak örökre zavarosak maradnának."^[46]

Az "organikus" meghatározásánál pedig Stahl a hippokratészi physishez és az arisztotelészi entelechiához nyúlt vissza. Szerinte a szervezetben a lélekprincípium munkálkodik, részben tudatosan, részben öntudatlanul. Ez az anima azonban szoros egységet alkot a test anyagával, attól elkülönítetten nem képzelhető el. Vezérli a szervezeti működéseket, megvédi a szervezetet a felbomlástól, mely rögtön bekövetkezik, ha a testlélek kapcsolat megszakad. A betegségek reakciókként foghatók fel, melyeket az anima a megbetegítő anyagok eltávolítására idéz elő (pl. a lázak). A lélek minősége kivetül a test kvalitásaira (temperamentumok). Az új dinamikus vitalista magyarázatrendszer később ugyan terméketlen és káros spekulációknak alapjául szolgált, másrészt azonban értékes pozitívumai is voltak. Közös nevezőre hozta és leegyszerűsítette a tisztázatlan, részben misztifikált korabeli bioenergetikai fogalmakat (energia conservatoria, energia oeconomiae corporis, ens activum, robur partium, vis plastica stb.), megkönnyítve ilymódon tárgyszerű tanulmányozásukat.

Igen lényeges és progresszív eleme az elméletnek, hogy a lelki energiaforrást a test anyagától elválaszthatatlannak tartja. Ilyen szellemben foglalt állást ebben a kérdésben Chr. Richter, az irányzat egyik neves képviselője. "Az anyag vagy a test oly mértékben kerül az egyesülés folytán a lélek vonzatába, azzal úgyszólván annyira keveredik, mint ha a lélek hússzerűvé vagy anyagivá, a test viszont lelkivé válna."^[47] Következésképpen hiba ezeket a dolgokat elkülönítetten szemlélni. Tévednek, akik "a testet az orvosi, a lelket a bölcsészeti, a szellemi életet pedig a teológiai fakultás illetékességébe helyeznék és kötnék meg". ^[48]

A régi felfogás értelmében a betegséget mindig valamely heterogén anyagszennyezés vagy nedvkeringési anomália okozná. Stahl iskolája ezzel szemben leszögezi, hogy az egészséges emberben is szinte állandóan előfordul valamilyen dyskrasia, kisebb-nagyobb fokú "láz". Az egészség egyensúlya dinamikus, sohasem mozdulatlan. Richter szerint, "A pusztítás, a romlás és az elnyúlás az emberi testben természetes, sőt szükségszerű, enélkül nem is létezhet és folytatódhat. A mozgás, mely fenntartja, bizonyos mértékig naponta öl, elsorvasztva valamit a testből, de mindig pótol és ki is javít valamit".^[49]

Az egészség e dinamikus egyensúlyának fenntartója, az "oekonomia vitae" szabályozója pedig az anima. Szükségszerű, hogy a lelki mozgásokat megfelelő pihenés ellensúlyozza. Ez az élő természet egészére érvényes törvény. A nyugtalan kedélyű ember elfecsérli energiáit. A sok, de szétszórt cselekvés gyümölcse éretlen és kevés. A lélek nyugalmának orvosi jelentősége tehát ebben a gondolatmenetben kiemelkedő. A lélek "békéje" egyaránt eszménye volt a kor orvosának és a bensőséges pietisztikus lelki életet hirdető népszerű egyházi irányzatoknak, melyek hatása Stahlnál is érvényesült. A 17. századvég egyébként Európa-szerte a "pax animae", a "pax corporis" és hasonló indíttatású orvosi munkák időszaka. Ez részben a megelőző háborús megpróbáltatások hosszú korszakára jelentkező általános reakcióként is tekinthető.

A Stahl-féle anima-tan egyfajta teológiai színezetű értelmezése sokáig élt az orvosi lélektan német moralizáló irányzatában, amire a következő fejezetben még visszatérünk.

A felvilágosodás kori orvosi lélektanra meghatározó befolyást gyakorolt az irritabilitas és a sensibilitas új élettani fogalompórja, melynek egzakt kísérleti meghatározását a 18. sz. közepén Albrecht von Haller végezte el.

Az ingerelhetőség és érzékenység alapjelenségeit már a 17. sz. hetvenes éveiben tanulmányozta Francis Glisson. Észrevette, hogy az akkor uralkodó cartesiánus felfogással ellentétben, az izmok térfogata összehúzódáskor nem növekszik. Glisson az összehúzódás magyarázatára új munkahipotézist dolgozott ki, melynek az antik orvostudományban nem volt megfelelője. Szerinte az élő testszövet, illetve az organizmus általában, rendelkezik az ingerek felvételének képességével, érzéklécével. Ez a percepció lehet naturális (vegetatív), érzéklő (sensitív) és lelki fokozatú (animalis). E percepciókra bekövetkezik az érintett részek megfelelő szintű mozgása. E hipotézist a maga korában alig méltatták figyelemre, annál termékenyebbnek bizonyult nyolcvan évvel később, a speciális életjelenségek iránti érdeklődés korában. Néhányan már Haller kutatási eredményeinek megjelentetése előtt is tanulmányozták az ingerelhetőséget. Az irritabilitás és a szenzibilitás tudományos értékű definícióját azonban csak a Haller féle állatkísérletek eredményei tették lehetővé. Kitűnt, hogy az ideg- és izomelemek elszigetelten is képesek funkcionálni. Ez elvi ellentétben állt Descartes holisztikus biológiai szemléletével.

Beigazolódott tehát az életjelenségek részenkénti, analitikus vizsgálatának roppant heurisztikus értéke. Haller újszerűen leírt élő gépezete, a pszichikumnak mint szervezett anyagnak koncepciójához vezetett el. M. Jarosevszkij kiemeli, hogy "így vált a biológia a determinista tudatelemzések alapjává".^[50]

Haller felfedezéseinek közvetlen hatása igen nagy volt, de szándékával nem mindig egyező irányban. Az irritabilitás és szenzibilitás fogalmait többnyire különböző vitalista általánosítások alátámasztására használták.

A 18. sz. hetvenes éveiben W. Cullen az edinburghi anatómiai iskola vezetőivel együttműködve új nervista elméletet dolgozott ki. Eszerint valamennyi belső betegség az idegi tevékenység zavarával függ össze. Az idegpályákon haladó "nervous power" hatásmechanizmusa emlékeztet a régi Friedrich Hoffmann-féle "aether" működése sémájára.^[51] Mindenesetre mindkét esetben spekulatív "felülről építkező" elméletről van szó. Cullen inaugurálta a "neurozis" kifejezést, a mainál jóval tágabb, elmosódott értelmezésben.

Különlegesen tartós és kiterjedt hatást gyakorolt a nervizmusnak a J. Brown-féle leegyszerűsített változata. Ő, mint ismeretes, a nem lokalizálható belbetegségeket az idegrendszer ingerelhetőségi állapotából és az ingerhatások intenzitásából, ezek aránytalanságából vezette le. Ezen az alapon csupán két betegségcsoportot, szténikus és aszténikus kórformákat ismert. Ebből következett a terápia is, ami gyenge vagy erős ingerhatású anyagok, étrend, fizikai kezelések alkalmazásából állt. Brown szerint a betegségek túlnyomó többsége az aszténiás csoportba tartozik, köztük a nyugtalan, neurotikus állapotok. E pacienseinek ingerlő gyógyszereket, étert, alkoholt, kámfort, fűszereket, friss levegőn való mozgást, forró italokat stb. ajánlott.

Sokat írtak már a brownizmus triviális leegyszerűsítésének ma már alig érthető, mégis évtizedekig tartó népszerűségéről. El kell fogadjuk, hogy ez az elmélet a kor egyik orvosi alapfelfogását vulgarizálta. Brown 1788-ban halt meg, és tanítása a múlt század első harmadában különösen német területen még elevenen hatott. Az ingerelhetőség és ingerreciprok mozgássémát a felvilágosodás kori medicina - ezen belül az orvosi lélektan - jellemző felfogásaként tekinthetjük. Azok is elfogadták, akik egyébként J. Brown orvosi működéséről rossz véleménnyel voltak.

Jelentősen hatott a korabeli orvoslélektani nézetekre az angolszász empirikus asszociációs pszichológia, mely D. Hartley angol orvos nevéhez fűződik. Feltevése szerint az életműködések alapja a szervezet anyagi részecskéinek folytonos rezgése. Ez a mozgás létezik a periférikus idegekben, a gerincvelőben, az agyvelőben egyaránt, közvetíti a különböző érzeteket. Ezek a rezgések jelentik a tudatossá vált eszmék fiziológiai bázisát is. Az érzékszervek rezgései nem fejeződnek be az agy állományában, hanem továbbhaladnak a mozgásszervekhez és ott fizikai változásokat idéznek elő. Mind általánosabbá vált a pszichofizikai kölcsönhatások tényének elfogadása.

A Gall-féle frenológia a lelki tulajdonságok anatómiai lokalizációját feltételezve, sokat ígért a 19. sz.-forduló orvosi lélektana számára is. Sajnos az ezzel kapcsolatos várakozások a gyakorlatban nem igazolódtak.

IV.

Az orvoslélektani ismeretek gyarapodása a 18. sz. utolsó évtizedeiben két fontos orvosi szakágazat érlelődését siettette, az elmegyógyászat és a lelki hygiéne kibontakozását.

A pszichiátria korabeli fejlődéstörténetének - e tanulmány tematikus súlypontját és kereteit tekintetbe véve - csupán akkori avantgarde irányzatát vázolhatjuk fel. Meg kell elégednünk a progresszív párizsi iskola, illetve reprezentánsai, Ph. Pinel és E. Esquirol felfogásának és gyakorlatának rövid, lényegi áttekintésével.

A felvilágosodáskori és a "romantikus" elmegyógyászatban két, elvileg eltérő patogenetikai koncepció létezett. A "szomatikusok" a lelki zavarokat az elsődleges testi elváltozások (főleg az agy) következményének tartották, amint azt J. Chr. Reil akkoriban sokat idézett megállapítása is kifejezi: "A különböző lelki zavarok a lelki szervként működő agy dinamikájának specifikus-sajátságos sérülései, melyek ezáltal állandó jellegű tünetekben összegeződve ismerhetők fel".^[52] Ez az irányzat a múlt századi német pszichiátria haladó vonalát alapozta meg, melynek K. M. Jacobi, J. Chr. Nasse és köztük a legnagyobb, W. Griesinger voltak kiemelkedő reprezentánsai.

A másik koncepciót az úgynevezett "pszichikusok" képviselték. Ők tagadták a lélek függését a test organizmusától. A lelket anyagtalan és halhatatlan szubsztanciának fogták fel, amely nem dezorganizálódhat a testi betegségek mintájára. A lélek zavarait etikai jellegű konfliktusokra vezették vissza. A lélek nem az agy funkciója, hanem az agy a gondolkodás eszköze. Abból indultak ki, hogy a szenvedélyek korlátozzák a lélek szabad mozgását, a betegségek ebből adódnak. "A szenvedély, a rögeszme, a bűn beteges állapotaiban az ember, gyakran anélkül, hogy tudná, megtagadja természetét, melyben minden a tudat legmagasabb kibontakoztatására törekszik. Az ember nem nyugodt, ha nem szabad", írja az irányzat legtöbbet idézett vezető egyénisége J. Chr. A. Heinroth.^[53] Egy másik neves "pszichikus", K. W. Ideler szerint az elmebaj a kórosan fokozódott individualitás következménye. Ez az irányzat, mint azt Rotschuh is kiemeli, túlhangsúlyozta a lelki zavarok morális hátterét, ugyanakkor a pszichoszomatikus kórmechanizmust egyáltalán nem dolgozta ki.^[54] Ez a moralizáló elmekórtani szemlélet egyébként széles körben hatott. Befolyásolta többek között Hufeland és id. Lenhossék orvosi gondolkodását is.

Az erkölcsi élet lélektani megítélésében ebben az időszakban erősödtek azok a nézetek, melyek az erkölcsös magatartás alapvető indítékai között a gyönyör, a szép iránti vonzódást, sőt az ön- és fajfenntartó ösztönöket domborították ki. Ezek a felismerések akkor már nem voltak teljesen újak, de ezt az értelmezést az asszociációs, empirikus lélektan új érvekkel erősítette.

Serkentette még a pszichiátria fejlődését az a filantropikus érdeklődés és határtalan társadalmi optimizmus, mely különösen a felvilágosodás első évtizedeit jellemezte. Ennek megfelelően ebben az időszakban a kóroktani vizsgálódásokban nagy figyelmet szenteltek a szociális intrapszichikus viszonylatoknak. Az az izoláló, individualizáló orvosi megközelítés, mely később minden klinikai diszciplínában, így az elmekórtanban is meghonosodott, csak a múlt század második felében vált általánossá.^[55]


Rátérve a 19. századfordulón kibontakozott párizsi pszichiátriai iskola szerepére, elöljáróban megállapíthatjuk, hogy az a fenti kóroktani elméletek kérdésében egyik irányban sem kötelezte el magát. Pinel különösen tartózkodott a teóriáktól. Ez az ő esetében, az elvi empirikus alapokon álló tudós számára nem is lehetett másként. Egy helyen állást foglalt abban, hogyan is kell a 18. sz. végén megírni egy tudományos orvosi munkát: "A gondolatok bizonyos lendületével, a vélekedések józan szabadságával és főleg a rendszerezés és megfigyelés szellemében, mely a természettudományok minden részében uralkodik. És (a szerző) nem lehet tekintettel semmiféle egyéni szempontra, valamely hatalmas testület érdekére sem. A tiszta és bátor emberszeretet hozza létre az ilyen művet."^[56]

A korabeli francia szenzualisták mellett (Condillac, Cabanis), erős hatással volt még Pinelre az angol empirikus iskola, különösen A. Crichton egyik fontos munkája.^[57] Pinel alapgondolata a tárgyilagos elfogulatlanság követelményéről szinte szó szerinti idézése a neves angol elmeorvos sorainak. "Az emberi szenvedélyek az állati ökonómiának egyszerű megnyilvánulásai. A moralitásnak vagy az immoralitásnak bármely eszméje nélkül. Egyszerű kapcsolatban állnak létezésünk princípiumaival, melyekre előnyös vagy hátrányos befolyással lehetnek."^[58]

E felfogás szelleméhen, Pinelt nem foglalkoztatták különösebben a lelki betegségek "közeli" vagy "távoli" okai. Azt ajánlotta, hogy az orvos tanulmányozza minden ember eredeti adottságait, szervezetének egyéni minőségeit, ingerelhetőségének állapotát, az ezzel összefüggő életfunkciók erősségét, a régebbi betegségeit, a belülről és kívülről ható potenciákat, melyek az aktuális jelenségeket és tüneteket kiváltják.

Éles szemű, nagy gyakorlattal rendelkező orvos volt. A kórképeket keletkezésük, kifejlődésük folyamatában észlelte és elemezte. Mint a jó klinikusok általában, észrevette a prodromák finom jeleit. Felhívta a figyelmet, hogy a kórképek manifesztálódását megelőzően, az érzelmi élet már zavart lehet. Úgy találta, hogy a pubertás előtt, morális okokból nem kezdődik elmebaj. A "morális" okok nála, a francia szakirodalom szóhasználatával egyezően, inkább pszichológiait jelentettek (túlzott várakozások, gőg, vallásos fanatizmus, bánat, félelem, szerelmi csalódás stb.).

Véleménye szerint a következő tényezők hajlamosítanak leginkább elmebetegségekre: 1. örökölt adottságok, 2. rossz szociális körülmények, 3. egyenetlen életmód, 4. heves szenvedélyek (harag, ijedtség), 5. gyengítő, deprimáló szenvedélyek (bánat, félelem, bűntudat), 6. túl heves pozitív szenvedélyek (váratlan nagy öröm), 7. a melankolikus alkat, 8. a szomatikus állapotból következők (a menses kimaradása, aranyérvérzések, láz, puerperium agysérülések, alkoholos-intoxicatio). Ismerte a nyugdíjazottak átállási nehézségeiből adódó pszichopátiát, a vallásosság és az ösztönök konfliktusainak ilyen természetű következményeit.

Betegségbeosztásában négy lényeges kórformát különített el: 1. a mániát (delíriummal vagy anélkül), 2. a melankóliát, 3. a dementiát, 4. az idiótiát. A mánia esetében az emelkedett hőmérséklet, a mozgáskényszer, az erőszakoskodások, a falánkság, a hiperszexualitás jellemzőek. A gondolkodás teljesen zavart is lehet, de az őrjöngés jellemzőbb, mint a kisiklott észjárás és a téves ítéletek. Döntő a karakterváltozás. Ebből lehet a prognózist is felállítani. Pinel meghatározta az úgynevezett "Folie raisonnante"-ot, melyben a gondolkodás részben megtartott. A melankóliában a beteg egy dologra koncentrál és depressziós hangulatban van. A demens ember zavart, cselekvése motiválatlan. Az idióta érzelmi és akarati szférái fejletlenek.

A definitív kóros koponyaelváltozásokat általában a gyógyíthatatlanság jeleként értékelte.

Pinel mélyen elítélte azokat, akik az elmebajosokat egyszerűen bűnösnek tartják. Úgy vélte, ha így lenne, a városok tele lennének tébolydákkal. A terápiában a pszichológiai gyógyításra helyezte a hangsúlyt. Ezt ideálisan, humánus szellemű intézményekben, speciálisan képzett orvosok közreműködésével képzelte el. A munkaterápiában is jó lehetőségeket látott. A kinin, az ópium, az érvágások és a fürdők alkalmazását csak tüneti kezeléseknek tartotta. A kényszereszközöket elvetette, mivel azoktól sohasem tapasztalt jó eredményt. Véleménye szerint, ha a betegek egymásban kárt tehetnének, úgy őket abban kíméletesen meg kell akadályozni. A kényszerzubbony használatát csak rövid időre engedélyezte. Megtiltotta a sokkoló kezeléseket is.

Ez utóbbiakat a korabeli pszichiáterek többsége gyakran alkalmazta. Az ellenkező erős hatások jótékony mechanizmusát feltételezve, megpróbálkoztak a "kijózanító erős ingerekkel ". Ezek között szerepeltek durva ijesztgetések, hidegvízkúrák, fürdetés békákkal teli hordóban stb. Erasmus Darwin a róla elnevezett forgószékben addig forgattatta a beteget, amíg az orrvérzést nem 'kapott. A pácienseket éheztették, volt úgy, hogy kasztrálták is. A gyógyszerek közül a kámfort, a beléndeket és a digitáliszt adták előszeretettel.

Pinel utóda, Esquirol nemcsak kiemelkedő, emberséges orvostudós volt, hanem kitűnő oktató és szervező is. 1817-ben ő tartotta az első pszichiátriai kurzusokat. Behatóan foglalkozott a normál és a pszichotikus állapot közti átmeneti tünetekkel. Megkülönböztette az illúziót és a hallucinációt. Jól látta az elmagányosodás, az elidegenedés (az "aliénation" a franciáknál az elmebaj szinonimája), a rossz társadalmi szituációk kórtani jelentőségét. Ugyanakkor a nagy francia forradalomban szerzett tapasztalataiból arra a következtetésre jutott, hogy az akkori események nem indukáltak több elmebetegséget, inkább csak motiválták a kórképeket.

A civilizáció hatásáról általában az volt a véleménye, hogy mivel az növeli "az érzések eszközeit ", sokak számára túlságosan sok és gyors benyomást okoz. De ez önmagában nem a civilizáció hibája, mert az életet egyúttal kényelmesebbé is teszi, hanem a gyakori visszaéléseké. Ezzel összefüggésben válságban látta a pedagógiát, a házasságot és általában az erkölcsi életet.

Nézete szerint az elmebajok sokasodása részben a diagnosztika javulásával függ össze és azzal, hogy ilyen esetek egyre könnyebben és gyakrabban jutnak intézetekbe.

Betegségbeosztása lényegében egyezik Pinelével. A kóroktanilag mérlegelhető tényezők közül a következőket emelte ki: 1. klíma, 2. évszakok, 3. életkor, 4. nem, 5. temperamentum, 6. foglalkozás, 7. életmód. A művészek életmódját ő is veszélyeztetettnek tartotta. Szerinte az erős képzeletű embereknek nagy szükségük van szenzációkra. Életvezetésük következésképpen egyenetlen, rendetlen.

A már fentebb említett "morális" okoknak szintén nagy aetiológiai jelentőséget tulajdonított. Készített egy kimutatást arról, hogy beteganyagában milyen arányban szerepelnek ezek a kiváltó faktorok között. Eszerint a lelki fájdalmak 105, a viszonzatlan szerelem 46, politikai problémák 14, fanatizmus 8, rettegés 38, féltékenység 18, harag 16, anyagi tönkremenetel és szerencsétlen sorsfordulatok 77 alkalommal derültek ki a kórelőzményekből.^[59]

Esquirol kezdeményezte és szerkesztette meg az első elmebeteg-törvényt, melyet 1838-ban fogadtak el. Ez szolgált mintául Európában a későbbiek számára is. Esquirolnak nagy része volt abban, hogy a pszichológiai és szomatikus irányzatok Franciaországban nem távolodtak el úgy egymástól, mint például Németországban.

Sok kitűnő tanítványa volt. Köztük E. J. Georget, aki főként arról lett nevezetes, hogy barátjának, a nagy festő Gericault-nak lehetőséget adott arra, hogy a párizsi Salpetriéreben elkészíthesse a bolondokat ábrázoló remek képeit.

V.

A pszichiátria mellett a lélek hygiénéje volt az az orvosi tudományágazat, mely a 18. sz. orvosi lélektanára épült.

"Az orvostudomány egyetlent hasznos ága az egészségtan"^[60], állapította meg Rousseau. Okkal mondhatta ezt, mivel a 18. század medicinája valóban ezen a területen terjeszkedett a legtovább. Maradandó eredményei a közegészségügyet gazdagították. Ezek között a varioláció és a vakcináció a legjelentősebb teljesítmények.

A társadalom egészségének védelmére összpontosító orvosi beállítottság a felvilágosodás korának gyümölcse. Gyökerei egyrészt a filantropikus indíték, másrészt a jól felfogott államérdek. Az egészségvédelmi szakirodalom a 18. század második felétől Európa-szerte megsokszorozódott. Hazánkban is ez volt a helyzet. Az 1750-es években Magyarországon már mintegy 25 orvos jelentetett meg e tárgyban ismeretterjesztő könyveket.^[61] De nemcsak hazai orvosok, hanem pedagógusok, lelkészek és más értelmiségiek is közreműködtek a közegészségügy színvonalának emelésében.^[62] Az egészségvédelmi orientáltság egyben kóroktani kérdéseket is felvetett. Id. Lenhossék Mihály a múlt század első éveiben úgy találta, hogy a levegő, a hőmérséklet, az ételek és italok kórokozó szerepéről szerzett ismeretek sokat gyarapodtak, ám "sokkal tökéletlenebb bepillantásunk azon befolyások hatásmódjába, melyek gondolkodásunk változásaiból, morális állapotunkból következnek". "Senki sem kételkedik a szenvedélyek és a kedélyindulatok hatalmas befolyásában, melyek hol mint jótékony gyógyszer, máskor mint romboló és halálos méreg hatnak ránk..." "A betegségek túlnyomó része, melyeknek az emberi nem alá van vetve, a beteges kedély következménye."^[63]

Tehát a lelki élet legingatagabb szférája, az érzelmek és az indulatok kerültek az orvosi vizsgálódások fókuszába. Ez annál inkább lényeges volt, mivel az értelmi-érzelmi kiegyensúlyozottság a felvilágosodás korának vezető eszményei közé tartozott. A kor az emberi jólét megvalósulásának alapfeltételét a racionális életvezetésben látta, mind az egyéni, mind a társadalmi élet dimenzióiban.

A korabeli mentálhygiénés írások formai szempontbál két típusba sorolhatók. A régebbi, hagyományos megoldás az volt, hogy a lelki-érzelmi élet egészséget érintő problémáit a "res non naturales" keretei között, annak részeként tárgyalták. A másik, a későbbiekben alkalmazott forma, az egyes kiemelt kérdések (pl. életkor, nem, foglalkozás és egyes tulajdonságok jellemző kóros lelki következményei stb.) különálló monografikus feldolgozása. E témák differenciálódása, elemzésük és kifejtésük színvonala idők folyamán jelentősen növekedett. Az addig elhanyagolt részletkérdések nagyító alá kerültek, a szakirodalom itt is specializálódott és egyre tudatosabban a praktikus szempontok szerint épült.

A következőkben ismertetendő két neves hazai szerző idevonatkozó írásai egy-egy példát szolgáltatnak e feldolgozási típusokra.

Kibédi Mátyus István, Küküllő vármegye főorvosának köszönhetjük az első magyar nyelvű egészségvédelmi orvosi munkát. Rövid változata 1762 és 1766 között jelent meg. Ez volt a "Diaetetica, az az a' jó egészség megtartásának módját fúndamentomosan eléadó könyv ". A második, jóval bővebb, hat kötetes mű (" Ó és új diaetetica, az az, az életnek és egészségnek fenn tartására és gyámolgatására, Istentől adattatott nevezetesebb Természeti Eszközöknek a’ szerint való elé-számlálása, a' mint azokra reá kaptak, és eleitől fogva mind ez ideig magok károkra vagy hasznokra vélek éltek az emberek... ") 1787--1793 között került forgalomba.

Mindkét diaetetika, azonos felépítésben, sorra tárgyalja a levegő, az ételek és italok, a mozgás-pihenés, a szervezet nedvforgalmának témáit. Ezután pedig az egészhez viszonyítva nem számítva a külön monográfiaként tekinthető táplálkozástani II-V. köteteket - mintegy tizedrésznyi terjedelemben szól "az elmének indulatairól, az egészségre nézve".

Elemzéseink során megismerkedhetünk majd a szerző világnézetével, természettudományos műveltségével, mely egyben némi fényt vet a korabeli magyar vidéki értelmiség legjobbjainak színvonalára is. Idézzük még itt, Kibédi Mátyus szavaival, mi indokolhatta az ilyen jellegű munka megírását: "Mikor jó egészségünk vagyon, úgy éhünk mintha Nyavallya sem volna e' Világon: ha le-betegszünk, sírunk-rívunk, fához fűhöz ragaszkodunk hogy meg-gyógyulhassunk: de ha meg-gyógyulhatunk, miből jött volt reánk a' nyavallya, és hogy lehetne azt másszor elkerülni arról olly módon senki nem is gondolkodik"^[64]

Id. Lenhossék Mihály, Esztergom vármegye főorvosa, a pesti, majd a bécsi egyetem élettan professzora, 1825-től az ország protomedikusa, 1808-ban adta ki Pesten német nyelvű munkáját, mely az emberi szenvedélyekről szól ("Darstellung der menschlichen Leidenschaften"). 1824-ben, erősen megnövekedett terjedelemben és sok új elemmel kibővítve jelent meg Bécsben a téma korszerűbb feldolgozása (" Darstellung des menschtichen Gemüths in seinen Beziehungen zum geistigen und leiblichen Leben ").

Érdemes idéznünk e munka második, 1834-es kiadásának előszavából. Az elmúlt évtizedekre visszatekintve, Lenhossék megállapítja, hogy "a szellemi és kedély élet szokatlan mozgékonysága tapasztalható, mely számos egyénnél a kedély kóros izgatottságában, az akarat, a vágy valamint az értelem közötti heves harcban nyilvánul meg. A szabad értelmes akaratot szenvedélyek és kóros vágyak [Suchten] béklyózzák. Kínos egoizmus, önszeretet, elvakult büszkeség és nagyravágyás nyomják el az erkölcsöket és a kötelességtudatot, a hitet és a vallást. A valódi emberszeretet gyorsuló eltűnése, a haladó szellemi kultúrával nyilvánvaló ellentétben álló értelmi eltévelyedések, a polgári társadalom igazi értékeit, illetve azok tagjait, csakúgy mint az egyéni jólétet egyre inkább fenyegetik".^[65]

A szerző e munkáját a szülők, a pedagógusok, a hivatali vezetők, az antropológusok, a fiziológusok, a patológusok, a gyakorló orvosok és a művelt közönség figyelmébe ajánlja.

Lenhossék e munkái nemcsak a köztük eltelt évtizedek arányában érettebbek a klasszikus diaetetika szellemében értekező Kibédi Mátyus műveinél. Abban is különböznek azoktól, hogy a provinciális erdélyi viszonyokkal szemben, a jóval elevenebb nyugat-magyarországi és a bécsi városi életet tükrözik. Érzékeltetik a forradalmi eszmék és a napóleoni háborúk nyomán felfokozódott lelki erjedést, az érzelmek és szenvedélyek viharzását. E tárgykörről a szerzőnek igen sok árnyalt mondanivalója volt. És nemcsak a lélektani jellemzés síkján, hanem élettani-kórtani összefüggésben is.

A két magyar orvostudós szemléletét párhuzamba állítva, vizsgálódásaink három kérdéscsoportra irányulnak. Vizsgáljuk: 1. az emberi pszichéről, annak szerkezetéről és működéséről vallott nézeteiket, 2. a szenvedélyek és kedélyindulatok orvosi megítéléséről kialakult felfogásukat, 3. véleményüket a megelőzés és a gyógyítás lehetőségeiről.

Ad 1. Kibédi Mátyus lélekfogalma összetett, két részből áll. Az alacsonyabbrendű "testi lélek" és ókori "spiritus naturalis" és a "spiritus vitalis" összevonásaként fogható fel. A felsőbbrendű vezérlő "okos lélek" a Stahl-féle "animához" áll közel. Az utóbbi szabad akarattal rendelkezik és felelős a "testi lélek" igényeinek megvalósulásáért: "Szabadságában van az érzékenységeket regulázni, az az, hogy által-látván a dolgok rendiből előre minémű rossz, vagy illetlen dogok fognak majd elé-kerülni, azok előtt az érzékenységeket elfordítsa, vagy bé-zárja és szép, jó és tisztességes dolgokra függessze..."^[66]

Az irányítás lényegében az indulatok feletti uralkodás kérdése. Ezek forrása az emberi nagyravágyás, az isteni állapot elérésének törekvése. "Ez a ki tett tzélnak el-érésében való erős vágyás vagy kívánság, és az erre szükséges eszközöknek megszerzésében az ártalmasoknak el-hárításában való szorgalmatos igyekezet már az a' mi Indulatnak mondatik az elmében."^[67]

Annak ellenére, hogy e barokk vallásos megközelítésben az indulatok a bűn állapotából származtathatók, Kibédi Mátyus erőteljesen hangsúlyozza, hogy az indulatok az élet nélkülözhetetlen mozgatói. "Az Ember is Indulatok nélkül soha semmi terhetske dologhoz nem fogna; azt végig ki nem folytatná, ha az Indulatoktól nem ösztönöztetnék, és az okossághoz menne elébb mindenkor tanáts kérdeni."^[68]

Az orvos dolga - az összefüggések ismeretében - visszaszorítani a rossz indulatukat, melyek a temperamentumból, az elme betegségeiből, hibás szokásokból, tudatlanságból erednek és utat nyitni a hasznosaknak.

Id Lenhossék Mihály, ugyanezeket a problémákat sokkal differenciáltabban, az anatómiai és élettani viszonyok figyelembevételével válaszolta meg. Vele ezért hosszabban kell foglalkozni.

Következetes vitalista: "Nem a testünk nyers materiális anyaga, hanem testi szerveink vitalitása, - az általános erőknek az organikus formákból és keveredésükből létrejött különleges módosulatai - valamint a szervezetben kibontakozó és a különböző polaritásokban megnyilvánuló életanyag közvetítenek a test és a lélek között."^[69]

Ám ez a vitalizmus, Lenhossék felfogásában, nem üres metafizikai általánosságban mozog, hanem az egyes szervek és szervrendszerek anyagi felépítéséből indul ki. Ezek jellemző funkcióit leíró munkahipotézis. Ebben a szemléletben John Hunter és Bichat hatását érzékelhetjük, akik az életfolyamatokat a szervezet részeire lokalizáltan, speciális megnyilvánulásaikban próbálták megragadni.

E vizsgálatok során alakult ki az a Lenhossék által is elfogadott nézet, hogy a paravertebrális ganglionok, egyrészt reprezentálják és vezérlik a vegetatív tevékenységeket, másrészt közvetítik a "testi tudat"-ot, amit másként közérzetnek nevezünk.

Jóval nehezebb kérdés volt ennél a magasrendű tudati tevékenység, a szellemi élet megfelelő értelmezése. A Habsburg birodalomban a 19. sz. első évtizedeiben az uralkodó világnézet nem engedhette meg a teológiai tanításokban foglalt lélek-princípium mellőzését az orvosi szakmunkákban. Ez a megbetegíthetetlen és halhatatlan lélek jelen van Lenhossék modelljében is. Jelen van, de izolálódva: "Nem a lelek végtelen ereje, hanem az anyagtól elválaszthatatlan térbeli energia kötődik térbeli adottságokhoz. Énünk testi része, szellemi lényünkkel csak azáltal kerülhet közösségbe, hogy energiája valahol koncentrálódik és mint tisztán dinamikus jelenik meg."^[70]

Az értelmi tevékenységek e koncentrációs területe, "sensorium commune" ja, az agy és a gerincvelő. Az alulról jövő vegetatív "testi tudat" érzékelései és a magasrendű "lelki tudat" funkciói a hierarchikusan elképzelt rendszer középső rétegében találkoznak: "A testi és a lelki élet e gyújtópontja [Brennpunkt] a leglényegesebb az emberi egyéniségben."^[71] "A kedély a legemberibb az emberben."^[72] "A kedély a testi pszichikai tudatosság személyiségünk kedvező vagy kedvezőtlen viszonyairól."^[73] Ezek az idézetek megvilágítják előttünk miért szentelt a szerző, évtizedeken át oly nagy figyelmet e témakörnek. Távlatban tekintve pedig megállapíthatjuk, hogy ilyen és hasonló felismerésekkel kezdődött a későbbiekben oly fontossá vált tudatalatti indulati-akarati szférák felfedezése az orvostudomány számára.

Az érzelmi-indulati funkciók, logikusan szintén megkövetelték a maguk anatómiai lokalizálását. Erre kínálkozott a szív hagyományosan emlegetett kapcsolata az érzelmi élettel. Igaz, a medicina haladása itt is érvényesült. Lenhossék, amikor az érzések "sensorium commune"-járól szól, nyomatékosan megemlíti, hogy egyes kórboncnokok a melankolikusoknál, mások a bűnözőknél komoly szív- és éranomáliákat találtak. Véleménye szerint ezek a leletek tudományosan igazolhatják az olyan közkeletű kifejezéseket, mint "keményszívű, vajszívű, szűkkeblű" stb.

Említettük, hogy a szenvedélyekre való hajlam előmozdítói között Kibédi Mátyus hivatkozott a temperamentumokra. Ezt a lehetőséget Lenhossék is számításba veszi. Ő azonban az antik, klasszikus típusok helyett Ernst Platner klasszicizáló beosztását ajánlja. Eszerint létezne az attikai vagy szellemi, a lyd vagy állati, a római, a heroikus és az erőtlen fríg temperamentum, illetve alkategóriáik.^[74]

Az érzelmi-affektív élet dinamikájának értelmezésében, Lenhossék felhasználja a brownizmus alapfogalmait. Ez kiderül az életfunkciók általános törvényszerűségeinek ismertetésekor is. Lássunk ezek közül néhányat: "Mindent élettevékenység a hozzátartozó szerv megfelelő képességét tételezi fel. "... "Minden élettevékenység megköveteli a maga ingerét." ... "Az élettevékenységek intenzitása az irritáció és az irritált szerv erejével egyenlő. "... "Az élettevékenységek sokféle oppozícióban és szimpatikus viszonyban állnak egymással. Az egészség állapotában ezek az együttműködések szabályosak, harmonikusak és folytonosak."^[75]

Ad 2. A szenvedélyek osztályozásának alapja Kibédi Mátyus Istvánnál azok szubjektíve pozitív vagy negatív töltése. A velük járó kellemes vagy kellemetlen közérzet egyben az egészségre való hatásukat is jelzi: "Valamint magában az Elmében az Indulatok két ellenkező kút fejekből follynak, úgy-mint a' jó-kedvből és úralomból, úgy tapasztaljuk, hogy a' szerint a' Testben-is két féle, egymással ellenkező változásokat okoznak. A reménység, bizodalom, szeretet, öröm, gyönyörködés, mind nagyobb nagyobb jó kedvel járnak, e' szerint a' vért-is és az inakban lakó spiritusokat mind nagyobb mértékben fel-indítják: még pedig úgy, hogy azoknak az egész testben szabadabb, vígabb járások légyen, és a belső részekről a' külsőkre siessenek." ... "Az utálás, irigykedés, gyűlölés, félés, szomorkodás, kesergés, kétségben esés, s' a' t. a nagy únalomból jönek, hasonlóképen megzavarják a' vérnek és spiritusoknak rendes járását, de az elsőkkel épen ellenkező módon."^[76]

A "jó kedvből" fakadó indulatokkal bátran éljünk. "Minden vétek aránt való gyanuság nélkül, a Természetnek minden gyönyörűségeivel, mértékletesen; tsak arra vigyázzunk, hogy ne talám, midőn testünköt keletinél bővebben gyönyörködtetjük, Lelkünk jóvoltáról el-ne felejtkezzünk."^[77]

Meg is határozza a túlságos öröm káros élettani következményeit. Úgy tartja, ilyenkor sok spiritus elillan, erre gyengeség, melankólia következi. Hivatkozik itt Sanctoriusra, aki szerint az örömtől fokozódik a perspiratio insensibilis. Ugyanakkor a szerző rosszallását fejezi ki az örömöket megtagadó zord moralisták és Tartuffe-ök ellenében.

Érzékletesen írja le a negatív indulatok vegetatív következményeit: "... elszárasztják a testet, meg-erőtlenítik az inakot, ki-szívják a' tsontoknak velejét; a' májjat és lépet meg-dagadoztatják, a' hószámot, és arany ért meg-rekesztik, sárgaságot, idétlen szülést, hypochondriaca nyavallyát, melancholiát, colicát, scorbutot... " stb. okoznak."^[78]

Színesen ecseteli a harag kórélettani drámáját: "A harag mindenkor hirtelen való erős meg-szomorodáson kezdődik: innen egy pillanatra vissza is veri a' vért a' belső részekre. De ott mintha puska port gyújtanának fel benne, olly szörnyen felbuzdítja, és olly iszonyú sebességgel rohantatja azt azon pillanatban a külső részekre, nevezetesen pedig a főre, melly miatt a' spiritusok-is ott öszve zavarodván, minden rend és törvény nélkül tsapodnak mindenfelé."^[79] Egyidejűleg a megrekedt nedvek megsavanyodnak, csípőssé lesznek, emiatt epebaj, skorbut stb. keletkeznek.

A patológiai értelmezés itt tehát a hagyományos jatromechanikai és jatrokémiai sémák összeegyeztetéséből adódott. A témakör különben közel állt Kibédi Mátyus Istvánhoz. Az élettani-kórtani történések alapjául szolgáló korabeli elméleti modellt, az irritabilitás problematikáját, valamint a melankólia pszichoszomatikus kölcsönhatásait a szerző már az utrechti egyetemen, 1756-ban megjelentetett két disszertációjában részletesen elemezte.^[80]

A szellemi túlterhelés veszélyeiről és hiábavalóságáról kialakult véleményével a II. fejezetben foglalkoztunk.

A szenvedélyekről szólva, id. Lenhossék Mihály az elhatalmasodó egoizmus központi problémájából indul ki. Szerinte ez "a rossz karakter uralkodó princípiuma, mely az emberiesség valamennyi jó érzelmét elnyomja, a jóakaratot, a figyelmességet, a szeretetet és az együttérzést."^[81] Áttekinti a szenvedélyek fokozatait: a megkívánást (Begierde), az indulatot (Affekt) és a kóros szenvedélyt (Sucht).

A kórossá növekedett szenvedélyek között megkülönbözteti az érzéki és a szellemi természetűeket. Az utóbbiak áldozatai között találhatók azok a tudósok is, akik értelmük túlfeszítésével, "pszichés szenvedélyükkel" teszik tönkre egészségüket. A szellemi szórakozások megszállottjainak csoportjában említi Lenhossék a tánc őrültjeit és a mindenre elszánt hazárdjátékosokat. Az esztétikai örömök kóros habzsolására is vannak példák. Ilyen a regényolvasásba való mértéktelen elmerülés, akkoriban főként unatkozó, ráérő nők szokása: " Az olvasási kórság legtöbbször a szellenti tevékenység hiányában. az értelem képességének elégtelenségében gyökeredzik. A szellemileg szegény és rest szentélyekben nincs meg a fogalmak készlete, amely hiány alkalmatlanná teszi az embert a megbízható szellemi munkára, vagy akár arra, hogy önmagával foglalkozzék."^[82]

Különleges jelentőségűnek tartja Lenhossék a "kóros kiterjeszkedés" (Erweiterungssucht) szenvedélyét. Ez nemcsak a primitív önzés megnyilvánulásait, hanem általában a személyiség hatókörének tágítására az egyén kedvező helyzetének fokozására irányuló törekvéseket foglalja magában. Ebben a heterogén, de azonos célra törő vágytendenciában egymás mellé kerülnek: a mértéktelen becsvágy és tetszeni vágyás, a harácsolás és a kapzsiság túlzásai, a hatalmaskodás szenvedélye. Itt említi a szerző a szabadságra törő féktelen vágyakozást is, mely szerinte gyakran csak az uralkodni akarás leplezett formája.

A kóros mértékű szeretetből és gyűlöletből vezeti le a féltékenység és a bosszúvágy beteges elfajzását.

A szélsőséges szenvedélyek ismertetését követően Lenhossék a mindennapi életben gyakori indulatokat és szenvedélyeket jellemzi. A beosztás szempontja nála is a kellemes és a kellemetlen érzelmi töltésű megnyilvánulások elkülönítése. Ez a pozitív és negatív minősítés az egészségre való kedvező vagy kedvezőtlen befolyás feltételezését is jelentette. Lenhossék szemlélete itt lényegében ugyanaz, mint amit Kibédi Mátyus Istvánnál megismertünk; Lenhossék elemzése azonban sokkal aprólékosabb, konkrétabb, és mint már említettük, támaszkodik korának anatómiai, élettani, kórtani eredményeire. Ebben a tekintetben különbség mutatkozik az 1808-as és az 1824-es feldolgozás között is. Az elsőben a szenvedélyek társadalmi-politikai összefüggései kiemeltebbek. A későbbi munkában a szakszerű orvostudósi tárgyszerűség dominál.

Végighaladva az örömhöz és a szeretethez kapcsolódó pozitív érzelmek, valamint a szomorúság, a gyűlölet és az irigység indulatainak, szenvedélyeinek változatain, a szerző gyakran utal pszichoszomatikus összefüggésekre. "Amíg a fennhéjázó ember a maga közegébe zárva, értelmetlen vágyait kívülről is táplálhatja, addig ő egy felizgatott és gyulladásos megbetegedésekre hajlamosító állapotban van. Amennyiben azonban megalázásokat, lealacsonyító helyzeteket kell elszenvednie, úgy egy fajta ernyedt állapotba kerül, melyben különféle idegi ártalom jöhet létre."^[83]

Ellentétes ezzel a szerelem hatása: "Bizonyos betegségekre melyek az ideg és az érrendszer csökkent működésére, a szekréciók gátoltságára, a növekedési folyamatok általános vagy helyi zavaraira vezethetők vissza, gyógyító hatású [t.i. a szerelem]. Ide tartoznak főként a menstruáció anomáliái, a sápkórosság, a hisztéria, a hipochondria és minden fajta idegbetegség."^[84]

A szomorúság rontja a vérkeringést, nedvpangásokat, szédülést okoz, általános gyengeséget idéz elő. Ilyen állapotban a sebek is rosszul gyógyulnak. Így értelmezhető, a kórházakban sínylődő, honvágytól gyötört katonák között, a gyakori üszkösödés, valamint a hosszú ideje hajózó tengerészek skorbutja. A lehangoló szenvedélyek meggyengítik a vér "plasztikus erejét" is. Hasonló módon, negatív irányban befolyásolják a nyál, a gyomornedv, az epe elválasztását. De fordítva is igaz: "Mindazon körülmények, melyek megviselik a testet, a rossz táplálkozás, a vérvesztés, idült betegségek, az embereket tartósan vagy akár örökre félénkké, szűkkeblűvé teszik."^[85] Elsősorban a szív, a tüdő, az idegek (különösen a ganglionok betegségei) okoznak hisztérikus, hipochondriás kórképeket. Közismertek a tuberkulotikusok kedélyingadozásai.

Lenhossék megkülönböztetett figyelmet szentelt a haragnak, amit már Crichton is "önfenntartó szenvedély"-ként említ. Többnyire negatív élettani hatása van, de renyhe testi-lelki állapotokban sokszor hasznos (Inzitierende Potenz). Köszvény, bénulásos állapotok esetében is meglepően jól hathat. A harag élettani következményeiről írja: "Az élénkebb vérkeringéssel, a tüdőkben felgyorsult oxidációs folyamattal egyidejűleg nemcsak a szervezet hőmérséklete, hanem annak elektromossága is feltűnően fokozódik. Ennek jelei: az ember hajának emelkedése, a szőrzet borzolódása, bizonyos állatok tüskéinek, tollának ágaskodása."^[86]

Miután a harag kimeríti a légzést támogató izomtevékenységet is, a vénás vér felhalmozódik, a vér oxigénigénye megnő. Ekkor megindul a máj kedvező tendenciájú működése, az epetermelés bőséges lesz. Ezáltal a vérben csökken az éghető salakanyagok mennyisége. Így tehermentesíti a máj a légzési munkát. Egyébként Lenhossék a csökkent respirációval együttjáró széndioxid felhalmozódást, Prout-ra hivatkozva említi.

Ad 3. Mint az orvostudomány történetében oly gyakran megfigyelhető, a magas színvonalú, alapos kórmeghatározást ritkán követi megfelelő értékű és hatékonyságú terápia. Itt is ez volt a helyzet. Egyébként a megelőzés és a gyógykezelés lehetőségeinek megítélésében került egymáshoz a legközelebb a két kitűnő magyar orvostudós.

Kibédi Mátyus István szerint az indulatok irányításában úgy kell eljárnunk, hogy "azok a' mi egészségünkben kárt ne tehessenek, hanem kívánatos hasznot hajthassanak".^[87] A kóros indulatok forrásai között a rossz szokások és a tudatlanság befolyásolhatók. Ami az elsőt illeti, a gyermekkori hatások sorsdöntőek. "Ollyan az ember elméje, mint a' viasz, menyben a' míg lágy, szép, rút figurát egyaránt könnyen belé nyomhatsz; de minekutánna meg-keményült, nem könnyen törlöd-ki belőne. Így a' gyermeket-is jóra, rosszra könnyen szoktathadd; de ha meg-vénült, nehezen irtod a' rosszat-ki az ő elméjéből."^[88] Nagyot hibáznak azok, akik ijesztik, gyakran szidják és verik gyermeküket, de azok is, akik "nyalánkságra, kevélységre, káromkodásra tanítják, bosszú-állásra, verekedésre ösztönzik, mások vélek meg-nem becsültetnek..."^[89]

Érdemes még idéznünk Kibédi Mátyusnak, a tudatlanság hátrányairól szóló bölcs gondolataiból: "Rabja, szolgája bizony a tudatlan ember a' maga fene indulatainak. Mert 1. Nem levén az ő elméjének mivel múlassa magát, szüntelen e' világi és testi tövisses dolgok körül kell bíbelődnie: most az vagy amaz dologban ejthető nyereségen törekedik.' most tzéljából vaki el-esésén aggódik: most törvénytelenül mások dolgában elegyítvén magát szégyenkedik.' most ettől vagy amattól lött megbántódását hánytorgatván, mérgelődik; vagy másnak bóldogabb világi szerentséjét vizsgálván irigykedik..."^[90]

Célszerű tehát tanulni, ha mértékkel is. Főként morális filozófiát, fizikát és metafizikát (ez utóbbit a babonák ellen), továbbá történelmet, a virtusok példáinak felidézésére. Ajánlja, ismert erős hangulati hatásai miatt, a muzsikát, a tartalmas színdarabokat és kinek-kinek a temperamentumához illő költészet élvezését. Fontos, indulatot csillapító képességet tulajdonít a sikerült, harmonikus művészi képábrázolásoknak, "mert amikor azokat a néző gondosan elnézi, s magát azokkal egybe hasonlítja, mint valami tükörben, egészen kinézi abból a' maga hibáit vagy virtussait."^[91] Az indulatok kormányzására pedig a leghasznosabbnak véli a teológiai könyvek olvasását. A heves, vagy a leverő szenvedélyek aktuális gyógyítására - a megfelelő gyógyszereken kívül - az ellentétes irányú indulatok felkeltését, azok okos alkalmazását tanácsolja.

Id. Lenhossék Mihály is úgy találta, hogy a kedélyállapotok "ellentétességén és kölcsönös hatásaira épülnek a morális nevelés, továbbá a lélektan elvei, a kedélyélet profilaxisai és terápiája, mind az egyén, mind a társadalom vonatkozásában."^[92] A lélek orvosa az asszociációs törvények ismerete alapján gyógyít.

A lelki hygiéne alapjának pedig Lenhossék is a helyes gyermekkori nevelést, a célszerű irányítást tartotta. Ez megegyezett a kor közismert, sokat hangoztatott pedagógiai elveivel. A lelki egészségvédelmi törekvések célja az emberben lappangó pozitív, konstruktív tulajdonságok kibontakoztatása volt. A korabeli szépirodalom is felfedezi a gyermekkori élmények és benyomások gyakran sorsdöntő fontosságát. Sorra megjelennek a főszereplő belső fejlődését bemutató, elemző "Entwicklungsroman"-ok. Akkoriban főként az evolúció individuális megnyilvánulásai foglalkoztatták a természettudományosan gondolkodó embereket is.

Lenhossék szintén vallja a nevelés kardinális jelentőségét az érzelmi-indulati élet torzulásainak megelőzésében. Megemlíti például, hogy az előkelő családok tagjainál sokszor tapasztalható gőgös magatartás nem veleszületett - mint sokan gondolják -, hanem a rossz nevelés eredménye. Ezt azután később csak türelmes, tapintatos felvilágosítással lehet jó irányba terelni. Gúnyolódó, kicsúfoló megjegyzésekkel semmi esetre sem. A gyakran előforduló, erőszakos, megalázó gyermekfegyelmezési módszereket is erősen kifogásolja. Ezek gátolják a testi és lelki energiák kifejlődését, az organikus működéseket, közvetve pedig betegségeket okozhatnak. A szerző szerint a pedagógia eszménye "az értelem és a szív magasabb képzése ", mely "az ember morális érintkezési pontjait végtelenül kitágítja ".^[93] A nevelés konkrétabb célja pedig, "a mi költői álmodozó időnkben... a túlságosan elrugaszkodott képzelőerőt mérsékelni, rátermett üzletembereket képezni és a tudományokat megőrizni, hogy azok ne torzuljanak álomképekké és rajongássá, lealacsonyítva a féktelen fantázia üres játékszereként".^[94]

A kedély befolyásolásának eszközei között Lenhossék különös figyelmet szentel a tájkép és a zene lélektani hatásainak. A tájképről írja a következőket: "Egy szép romantikus vidék, melyet valamely különféle tárgyakat ábrázoló festmény távlatban elénk tár, felkelti képzeletünket, felkelti kedélyünket és kellemes érzületeket varázsol bennünk, melyek legalább is néhány pillanatra, valamennyi kellemetlen érzést eltávolítanak szívünkből (napfelkelte, tengerszoros; hegyek stb.)".^[95] Lenhossék azonban arra is figyelmeztet, hogy a természetben való gyönyörködésnek is léteznek kóros túlhajtásai. "Ez a fajta rajongás (Schwämerey)valamennyi életszférára hátrányosan hat. Túlságosan igénybe veszi a kézelő erőt, tompítja az érzéket a polgári és társasági élethez tartozó minden dolog iránt. Ez a szenvedély a figyelmet a maga tárgyára irányítja és alkalmatlanná teszi az embert a gyakorlati élet gondolataira és cselekvéseire."^[96]

Ami a zene és az érzelmek kapcsolatát illeti, a szerző felsorolja a hangközök, a hangszínek, a ritmusok hangzásélettani hatásait. Hangsúlyozza azonban a lényeget: a zene  "a lélek beszéde... A zene és a dal az emberi érzetek, érzések, indulatok és szenvedélyek velünk született hangzásainak utánzatai... ilymódon erőteljesen alakítják érzéseinket és megragadják képzeletünket ".^[97]

Mind Kibédi Mátyus István, mind id. Lenhossék Mihály sokat idézik a görög és a római auktorokat. Alig hihető, hogy ezt csak műveltségbeli hivalkodásból tették volna. A klasszikusok számukra is - mint tudós kortársaik számára általában - az eszményesített múltból üzenő, erőt adó ősök. Olyanok, akikben az emberi faj létét biztosító erények, a távlatokban gondolkodó tisztánlátás még töretlen. A 19. sz.-forduló embere már teljes mértékben felfogta, hogy az egykor örök érvényűnek remélt társadalmi normák meginogtak. Többen a kor legjobb orvosai közül felismerték azokat a veszélyeket, melyek az európai társadalom e viharos átalakulásában az ember testi és lelki egészségét fenyegették. Láttuk, mit tehettek az érzelmi-indulati élet tömegesen fellépő feszültségeivel szemben. Legjobb tudásuk szerint meghatározták e jelenségek természetét, elemezték mechanizmusát, hogy azt megismerve, úrrá legyenek felette. Arra törekedtek, hogy az értelem és az. erkölcs erejével megszilárdítsák az emberi tartást.

Summary

In the mid-eighteenth century, there was an ever increasing interest for scientific psychology in Europe. The phenomena of the mind were studied through several approaches. Hartley's theory popularized the idea that the phenomena of the psyche are accounted for the activity of association. Haller's famous animal experiments of irritability and sensibility established the link between psychology and physiology.

The Basic questions of epistemiology were treated by many authors. The relation of experimental cognition to the mind, the problematics of objective value of acquired knowledge were questions which arose in full significance in the century of the Enlightenment. Hume's sceptic standpoint in this field had a great influence, among others on Kant's philosophy. The representatives of the school of Scot (Th. Reid, D. Stewart) started from the postulate of innate, common sense practical judgement. The German Christian Wolf studied the psychology of the faculties. Condillac, Lamettrie and Cabanis were outstanding representatives of the psychologic trend of French mechanistic materialists.

But the interest in psychology was increasing not only among professionals at that time. In the intellectual circles of society, there was in general a growing susceptibility towards the manifestations of human subjectivity. Social contacts became more direct, more informal and easier. Hitherto neglected intimate feelings, subtle reflections found expression in the literature of the age. The man of the Enlightenment stepped out of the traditional system of thoughts the Church had provided for the inner life. In the background of general psychologic interest there lay the new exciting experience of recognizing the self. Subjectivity and the broad scale of feelings it opened up was expressed and spread by sentimental literature and by music much enriched in its means of expression.

The harmful influence of early capitalism on mass psychology was first perceived in the home of this historic process, England. British physicians complained as early as the end of the 17th century about the accumulation of hypochondria. Sydenham diagnosed one-sixth of his patients as hysterics. Cheyne said that one-third of his patients suffered from nervous disease. He called this group of functional ailments as the "English malady" in 1733.

The author presents certain contemporary works treating the characteristics and possible causes of the above mentioned pathologic symptoms.

Th. Arnold emphasized the health risks of English business life. He attributed the symptoms of the stresses caused by concurrence, the unhealthy ways of urban life, among others to excessive tea and coffee drinking and gambling. He also tried to explain why these clinical pictures were more frequent with the English than with the French and referred to differences in lifestyle, temperament and intensity of religious life.

The growing number of suicides was a much treated problem at that time. J. Chr. Reil, when classifying the types of melancholia, took the English variant as a type of its own having no direct and concrete cause just spleen. Hufeland explained the epidemic of suicide with the frequent changes of environment, alcoholism, and the speeded rhythm of life.

Contemporary medical literature spoke much about the unbridled pleasure-hunting, the uncritical affinity to novelty, the loosening of moral bounds, about dehumanizing tendencies in general.

Private disappointments, public conflicts, disillusionment of empty formalism of social life, aversions to society could all justify and explain for the withdrawal of the alienated man with his hurt psyche. The advocates of seclusion could refer to old classical examples, but in the decades of the Enlightenment, in the period of philantrophic social programs, this rejecting attitude had to find a new sort of justification.

J. G. Zimmennann wrote a monograph on this subject. He started from the thought that for sensitive people the solitude is not only a necessity but a duty. It is in solitude that the spheres of intellect, will and sentiment grow in strength. This seclusion had of course different motives than that of the self mortificating anachoretes and ascetics.

Many of the medical men of the Enlightenment and Romanticism analyzed the excesses of sentimental, artistic manners, pathetic sorrows and sensibilities, much spread and having great influence among the circle of intellectual youth. These pathologic manifestations - following the appearance of Goethe's "Werther"- were received rather critically by medical and lay men of sound instinct. In the 1830s the depression of the youth in defeated France was described by Musset as the malady of the century. The characteristic state of mind of this generation - manipulated also by contemporary literature - in Europe at large was melancholia and hypochondria.

The increase of the knowledge on medical psychology in the Tast two decades of the 18th century hastened the rise of two medical disciplines, the development of psychiatry and mental hygiene.

Out of the history of evolution of contemporary psychiatry this paper deals only with the main traits of the pathologic concept and clinical practice of the Paris avantgarde trend, headed by Pinel and Esquirol. The author points out the outstanding professional results and deeply humanist character of this trend.

The development of mental hygiene in Hungary is presented here through the related writings of two excellent Hungarian experts, István Kibédi Mátyus and Mihály Lenhossék, Senior. 

István Kibédi Mátyus (1725-1802), chief medical officer (physicus) of Küküllő county was the writer of the first health book in the Hungarian language. Its brief version called "Dietetics" was published between 1762 and 1766. The second, much longer version came out in six volumes between 1787 and 1793 under the title "Old and New Diatetics". Both dietetic Works have the same structure, treating one after the other the subjects of air, food and drink, motion and recreation, the fluids of the organism. After all this, in tenth extension, he treats the "passions of the mind as these relate to health ".

Mihály Lenhossék, Sen. (1773-1840), chief medical officer of county Esztergom, professor of physiology at the University of Pest, later at Vienna, "protomediacrts regii" from 1825, published his work in German on the human passions in Pest, in 1806 (Darstelhmg der menschlichen Lerdenschralien) In 1824 an enlarged and revised version was published in Vienna (Darstellung des Gemüths in seinem Beziehungen zum geistigen und leiblichen Leben). Comparing the concepts of the two Hungarian authors, this paper concentrates on three questions.

1. The interpretation and pattern of mental life, of intellectual-emotional functions.
2. The classification and medical judgement of emotions and their motives.
3. The possibilities of prevention and cure.

JEGYZETEK

1. Kosáry D.: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Bp. 1980. 270.

2. Szerb A.: A világirodalom története. Bp. 1973. 455.

3. Gugitz G.: Das Wertherfieber in Oesterreich. Wien, 1908.

4. Fischer E.: A romantika lényege. Bp. 1964. 19.

5. Lunacsarszkij, A. V.: A zene világában. Bp. 1975. 100.

6. Ackerknecht, E. H.: Kurze Geschichte der Psychiatrie. Stuttgart, 1957.

7. Esquirol, E.: Des maladies mentales. Bruxelles, 1838. I. köt. 25.

8. Arnold, Th.: Beobachtungen über die Natur, Arten, Ursachen und Tlerhütung des Wahnsinns oder der Tollheit. (Ford.: Ackermann, J. Chr. G.) Leipzig, 1784.

9. Tissot, S. A.: Von der Gesundheit der Gelehrten... Augsburg, 1777.

10. Kibédi Mátyus István: Ó és új diaetetica.... VI. köt. Pozsony, 1793. 700.

11. Kibédi Mátyus L: i. m. 709.

12. Sinclair, J.: Handbuch der Gesundheit und des langen Lebens. (Ford.: Sprengel, K.) Amsterdam, 1803.

13. Spurzheim, J. G.: Beobachtungen über den Wahnsinn. (Ford.: Embden, E.) Hamburg, 1818.

14. Kibédi Mátyus I.: i. m. 686.

15. Reil, J. Chr.: Über die Erkenntnis und Kur des Fiebers. Wien, 1802. 309.

16. Schwanitz, H. J.: Die Theorie der praktischen Medizin zu Beginn des 19. Jahrhunderts. Köln, 1979. 27.

17. Hufeland, Chr. W.: Makrobiotik Leipzig, 1823. 49.

18. De Francesco, G.: Der Scharlatan. Ciba Zeitschr. 1936. 4. 7. 37.

19. Rousseau, J. J.: Emil vagy a nevelésről. Bp. 1957. 66.

20. Hufeland, Chr. W.: i. m. 137.

21. Birtalan Gy.: Személyi egészségvédelem és mentálhygiéne a 18. sz.-ban. O. H. 1982. 123: 10. 607-610.

22. Pinel, Ph.: Philosophisch-medizinische Abhandlung über Geistesverirrung. (Ford.: Wagner M.) Wien, 1801. 22.

23. Zimmermann, J. G.: Ueber die Einsamkeit. Frankfurt-Leipzig, 1785. III. köt. 127.

24. Uo. 88.

25. Uo. 142.

26. Uo. 196.

27. Madácsy L.: Francia irodalmi szalonok. Bp. 1963. 104.

28. Sensine, H.: Chrestomatie Francaise du XIXe siécle. Lausanne, 1914. I. köt. (Mme de Stael - De la litterature du Nord) 21.

29. Horváth K.: A romantika. Bp. 1965. (Victor Hugo - Cromwell előszó) 222.

30. Engel, E.: Byrons Tagebücher und Briefe. Berlin, 1904. 33.

31. SchiIlers Werke (Kurz, H. Hrsg.) VII. (Über die notwendigen Grenzen beim Gebrauch schöner Formen) Leipzig, é. n. 433.

32. Rónay Gy.: A klasszicizmus. Bp. 1978. (Goethe -- Eckermann beszélgetések 93.) 260.

33. Wéber A.: A szentimentalizmus. 13 p. 1981. 14.

34. Sensine, H.: i. m. (Alfred de Musset - Le mal du siécle.) 115.

35. Id. Lenhossék Mihály: Darstellungen des menschlichen Gemüths. 1. köt. Wien, 1834. 98.

36. Id. Lenhossék M.: i. m. II. köt. 108.

37. Uo. 180.

38. Uo. 341.

39. Uo. 345.

40. 40 Feuchtersleben, E. F.: Die Diätetik der Seele. Wien, 1851. 71.

41. Uo. 127.

42. Uo. 128.

43. Uo. 137.

44. Uo. 140.

45. Unzer, J. A.: Medizinisches Handbuch. Leipzig, 1794. II. köt. 1046.

46. Stahl, G. E.: Über den mannigfaltigen Einfluss von Gemütsbewegungen. Halle, 1695. XXII. köt: 50.

47. Richter, Chr. F.: Erkenntniss des Menschen sonderlich nach dem Leibe und natürlichen Leben. Leipzig, 1741. 80.

48. Uo. 412.

49. Uo. 470.

50. Jarosevszkij, M.: A pszichológia története. Bp. 1968. 215.

51. Kaiser, W.: Hallesche Physiologie im Werden. Beiträge zur Universitätsgeschichte. Halle 1981/39.

52. Reil, J. Chr.: Rhapsodien über die Anwendung der psychischen Curmethode. Halle, 1803. 299.

53. Heinroth, I. C. A.: Lehrbuch der Störungen des Seelenlebens. Leipzig, 1818. 29.

54. Rotschuh, K. E.: Konzepte der Medizin. Stuttgart, 1978.

55. Kaiser, W.-Trenckmann, U.: Christian Fríedrich Nasse. Wiss. Z. Univ. Halle, XXIX, 80 M.H.2. 65-89.

56. Pinel, Ph.: i. m. 50.

57. Críchton, A.: An inquiry into the nature and origin of mental derangement. London, 1798.

58. Pinel, Ph.: i. m. 19.

59. Esquirol, E.: i. m. 31.

60. Rousseau, J. J.: i. m. 35.

61. Friedrich I.: XVIII. századi magyar nyelvű kiadványok a gyermekek ápolásáról és neveléséről. Comm. Hist. Antis Med. (1975), 73-74, 27.

62. Antall J.: Az egészségügyi felvilágosítás és egészségnevelés Magyarországon a 18-19. században. Comm. Hist. Antis Med. (1979), 86, 25.

63. Id. Lenhossék, M.: Darstellungen der menschlichen LeidenschaftenPesth, 1808. (Bevezető)

64. Kibédi Mátyus I.: Diaetetica Az Az a' jó egészség megtartásának módját fondamentumosan előadó könyv. Kolozsvár, 1 62. (Bevezető)

65. Id. Lenhossék, M.: Darstellungen des menschlichen Gemüths. Wien, 1834. (Bevezető)

66. Kibédi Mátyus I.: Ó és új diaetetica... Pozsony, 1793. VI. köt. 601.

67. Uo. 572.

68. Uo. 577.

69. Id. Lenhossék, M.: Darstellungen des menschlichen Gemüths. Wien, 1834. 1. köt. 107.

70. Uo. 430.

71. Uo. 133.

72. Uo. 135.

73. Uo. 137.

74. Uo. 382.

75. Uo. 28.

76. Kibédi Mátyus I.: Ó és új diaetetica. Pozsony, 1793. VI. köt. 604.

77. Uo. 614.

78. Uo. 626.

79. Uo. 649.

80. Mátyus István: Elméleti-gyakorlati értekezés az általános és beképzelt búskomorságról. Utrecht, 1756. máj. 12.; Mátyus István: Positiones medicae inaugurales de irritabilitate et quibusdam aliis medicinae capitibus. Utrecht, 1756. jún. 11. (mindkét munka dr. Farcady Elek kéziratos fordításában). Itt is megköszönöm Spielmann József professzor úrnak, hogy figyelmemet e munkákra felhívta és lehetővé tette, hogy a kivonatos fordítás másolatát megtekinthessem. (a szerző)

81. Id. Lenhossék, M.: Darstellungen des menschlichen Gemüths. Wien, 1834. I. köt. 556.

82. Uo. II. köt. 129.

83. Uo. 346.

84. Uo. 407.

85. Uo. 452.

86. Uo. 539.

87. Kibédi Mátyus I.: Ó és új diaetetica, Pozsony. 1793. VI. köt. 604.

88. Uo. 721.

89. Uo. 722.

90. Uo. 728.

91. Uo. 739.

92. Id. Lenhossék, M.: Darstellungen des menschlichen Gemüths. Wien, 1834. II. köt. 48.

93. Uo. 428.

94. Uo. 105.

95. Uo. I. köt. 487.

96. Uo. II. köt. 123.

97. Uo. I. köt. 493.