NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
IV. KÖTET: A NÉPVÁNDORLÁS KORA – AZ ISZLÁM
IV. RÉSZ: GERMÁNOK
I. SZAKASZ
XI. A gótok és a nyugat-római birodalom bukása           XIII. A keresztyénség

XII. FEJEZET.
A római császárság szervezete.

Hogy a római császárság évszázadokon át daczolni tudott az ostromló viharokkal, azt nemcsak egyes kiváló császároknak, hanem annak a hatalmas szervezetnek is köszönhette, melynek szálai a birodalom minden sarkáig elágaztak s mint természetes központban, a császári udvarban egyesültek. A polgári és katonai kormányzat szabályozása körül nagy érdemeket szerzett ugyan már a tevékeny Hadrianus császár is, de a birodalom végleges szervezetének dicsősége a Diocletianus és Constantinus császárok nevéhez fűződik.

Diocletianus volt az, a ki belátta, hogy egy uralkodó nem képes a világ minden tája felől fenyegető háború rémét feltartóztatni s ennélfogva a kormányzás gondjait megosztotta. S midőn a legkiválóbb férfiakat uralkodótársaivá fogadta, nemcsak a birodalom védelmét biztosította, hanem egyszersmind a lázadás esetleges csiráit is kiölte, minthogy szabad akaratból ajándékozta meg őket azzal, a mit legjobb esetben csak erőszakkal vihettek volna ki. Azelőtt a bitorlók számát nemcsak a kielégítetlen becsvágy és a «donativum» után sovárgó hadsereg pénzszomja szaporította, hanem az a körülmény is, hogy halálbüntetés volt szabva arra a tábornokra, a kit csak a lázadásban való részvétel gyanúja is terhelt. Úgy hogy sokszor tisztán csak a büntetéstől való félelem sarkalt egyeseket arra, hogy a lázadás élére álljanak és szerencsét próbáljanak. E visszás helyzetnek Diocletianus bölcs intézkedése véget vetett.

Ez a császár akként hozott rendet a trónkövetkezésbe, hogy két augustust és két caesart állított a birodalom élére s ez utóbbiaknak, kik rendszerint fiatal emberek voltak, kellett volna az augustusok helyébe következniök. Lemondásával, a mire társát Maximianust is rábirta, kétségkívül példát akart mutatni utódainak s meg akarta menteni a birodalmat azoktól a rázkódtatásoktól, melyeket a császárok halála rendszerint előidézett. De e tervének hathatós sikerében bizonyára ő maga is kételkedett.

Az uralkodó ettőlfogva már nem csupán egyszerű polgár volt, hanem szentelt személyét a felség dicsfénye övezte. A vele való érintkezés is változáson ment át. Üdvözlése alkalmával a régi ölelés (salutatio) helyére az alattvalói térdhajtás (adoratio) lépett. Keleti szertartások honosultak meg s a legszentebb (sacratissimus) imperator megszólítása alkalmával az «isteni» és az «istenség» jelzőket használták. Addig a fő megkülönböztetés a bibor palást volt, míg a senatorok ruháját ugyanilyen színű széles, a lovagokét pedig keskeny szalag tüntette ki. Diocletianus föl merte venni a koronát, melyet az egykori rómaiak mint a királyság jelvényét mélyen megvetettek. Egyébként e fejdísz széles, gyöngyökkel kirakott fehér szalagból állott, mely a császár fejét körülövezte. A császárok pazar öltözete selyemből és aranyból való volt s még sarúikat is drágakövek ékesítették.

Minthogy a köztársaság emlékei a szent városhoz fűződtek, Diocletianus elhagyta Rómát s ezzel halálos csapást mért a senatusra, melynek helybenhagyása alá terjesztették elődei a törvényeket.

Az új szervezés kiindulási pontja volt a polgári és katonai hatalom teljes szétválasztása. Ez azonban már a Constantinus érdeme, ki jól tudta, hogy ez úgy a császárra, mint a népre nézve a legüdvösb dolog. Az egyes tartományok kormányzói egész királyságokkal fölérő területeken uralkodtak, s ha alájok nemcsak az egész hadsereg, hanem az igazságszolgáltatás, rendőrség és pénzügy is tartoztak volna, természetesen sokkal veszedelmesebbekké válhattak volna a birodalomra. Míg ellenben a megosztás azt eredményezte, hogy a polgári főnök ellenőrző közege lett a katonainak és viszont, s egyik a másik nélkül semmire sem mehetett.


Areobindus consul.
Elefántcsont-tábla a zürichi városi könyvtárban.

Constantinus egész hivatalnoki hierarchiát teremtett s ennek központja volt a császári udvar (officina palatina, aula, palatium). De e hivatalnoki rangfokozatokon kívül állottak a következő méltóságok, jobban mondva czímek: A consul, kit a gloriosus (dicsőséges) megszólítás illetett, s kinek nevéről nevezték el azt az évet, melyre consulsága esett. Az első császárok alatt a senatus választotta a consulokat, de Diocletianustól kezdve a császárok maguk nevezték ki őket. Nevök és arczképök aranyozott elefántcsonttáblába vésetett s az egész birodalomba szétküldetett. Beiktatásuk nagy fénynyel ment végbe a forumon, hol széköket (sella curulis) elfoglalva, hivatalukat egy rabszolga szabadonbocsátásával kezdették meg. A beiktatási ünnepélylyel nagyszerű játékok voltak egybekötve, melyek napokig tartottak s az új consulnak tömérdek pénzébe kerültek. E miatt e méltóságra csak előkelő gazdag emberek vágyakoztak. Rangjuk egy volt a preaefectus praetorio rangjával s ők elnököltek a senatusban.

A patricius nevezet eredetileg a született nemesség megkülönböztetésére szolgált, szemben a plebejusokkal, kik közül számosan emelkedtek később a nemesek sorába. Idővel a régi patricius családok, bár a nagy császárok fölös számmal emeltek fölcseperedett családokat patriciusi rangra, kihaltak vagy elszegényedtek. Constantinus újra fölélesztette a patriciusi czímet, de csak mint személyes és nem örökölhető kitüntetést.

A polgári kormányzat első csoportját a tartományi igazgatás alkotta. Ennek élén négy praefectus praetorio állott. Ezek hatósága kiterjedt:

I. Keletre (praefectus praetorio per orientem) Konstantinápoly székhelylyel. Alája öt kerület (dioecesis) tartozott: 1. Kelet tizenöt provinciával; 2. Egyiptom előbb öt, később hat provinciával; 3. Ázsia (Asiana) tíz provinciával; 4. Pontus tíz provinciával és végül 5. Thracia hat provinciával.

II. Illyricumra (keleti része) Sirmium székhelylyel és két kerülettel, ú. m..: 1. Macedonia hat provinciával, melyek az egész görög félszigetre terjedtek és 2. Dacia (Új-Dacia) öt provinciával.

III. Italiára, melynek székhelye volt Róma. Négy kerülete pedig: 1. Észak-Itália hét provinciával, ideértve a két Rhaetiát is; 2. Dél-Itália tíz provinciával, köztük Sicilia, Sardinia és Corsica is; 3. Illyricum (nyugati fele) hat provinciával és végül 4. Afrika hét provinciával.

IV. Galliára (praefectus praetorio Galliarum), melynek székhelye Trier volt s három kerület tartozott hozzá: 1. Spanyolország (Hispaniarum), mely a Baleári szigetekkel hét provinciát számlát; 2. a hét provincia (septem provinciarum), Francziaország, Svájcz, Belgium és a Rajna balparti rész tizenhét provinciával s végre 3. Britannia öt provinciával.

A praefecturák tehát összesen 14 kerületet és 116 provinciát foglaltak magukban. Ezekhez nincsenek hozzá számítva, a mennyiben tőlük teljesen függetlenek is voltak: a) a Róma városi és b) a Konstantinápoly városi praefecturák. Továbbá közvetetlenül a császár nevében (sacra vice) kormányoztattak a proconsuli provinciák, ú. m.: 1. az ázsiai Lydia, Caria, néhány sziget és a Hellespontus, melyeknek Smyrna és Ephesus voltak székhelyei és 2. Afrika Carthagóval, melyekkel együtt a provinciák összes száma százhúszra ment.

Egy harmadik proconsuli provincia volt Achaia (Korinthus székhelylyel), melyet a keleti Illyricum praefectus praetoriója igazgatott. A proconsulok azonban rangra és méltóságra nézve a hat praefectusnál alantabb állottak.

A praefectus praetoriók általában alkirályoknak tekinthetők. Ők hirdették ki a császári törvényeket s bizonyos esetekben ők maguk is bocsátottak ki rendeleteket. Tőlük a császárhoz fölebbezésnek nem volt helye; de nyitva állott a folyamodás (supplicatio) útja. Azonban úgy a folyamodást, mint esetleg a perújítási kérvényt a praefectusnál kellett benyújtani. Egyébiránt a praefectus életnek és halálnak ura volt s bírságokat szabhatott, csakhogy ezek az ötven font aranyat (mintegy 50.000 kor.) meg nem haladhatták. Az alsóbb tisztviselők térdet hajtottak előtte s maga a császár a palota kapujáig ment ki eléje. A Kelet, valamint Egyiptom praefectusának volt külön megtisztelő czíme is; amaz Comes Orientis, emez praefectus Augustalis nevet viselt. A praefectusok alatt minden egyes kerületben külön helyettesek – vicariusok – voltak.

Az egyes provinciák élén külön kormányzók állottak, kik a praefectus praetorio hatósága alá voltak rendelve s birói hatáskörrel voltak felruházva. A provinciák közül, melyeknek száma, mint láttuk, 116 volt, hármat proconsulok, harminczhetet consularisok, hetvenegyet praesidensek és végül ötöt correctorok igazgattak. Mindezek a clarissimi czímet viselték. Törvényszéküktől részint a vicariushoz, részint a praefectus praetorióhoz lehetett fölebbezni. Ők szabták ki a testi büntetéseket, s a főbenjáró perekben élet és halál felett itéltek; de nem állott hatalmukban pénzbirságokat kiróni vagy a büntetést számkivetésre változtatni. E bírságok alkalmazása, mint a melyekben a megvesztegetésekre nagyobb tér nyílt, a praefectus praetorio hatáskörébe tartozott. A részrehajlás elkerülésére törvény gondoskodott arról, hogy senki a maga szülőföldjén bíró nem lehetett és sem ő maga, sem fia abból a tartományból, melyre birói hatásköre kiterjedt, feleséget nem vehetett, sem birtokot nem vásárolhatott. Egyébként a tartományi kormányzók kinevezését, a praefectus praetio javaslatára, a császár tartotta fenn magának. Hogy pedig mily óriás méretű lehetett a jogszolgáltatás, az abból is kitűnik, hogy a keleti praefectus praetorio törvényszékén nem kevesebb, mint százötven, az alexandriai vicariusén ötven és a Comes Orientis-én negyven ügyvéd volt alkalmazva. Egy 386. évi törvény rendelte, hogy a vicariusnak háromszáz alkalmazottjánál (apparitores) többje nem lehet.

A központi vagyis a császári udvari igazgatás élén a magister officiorum állott. Körülbelől azt a szerepet töltötte be, a melyet ma a miniszterelnök. A pénzügyek kivételével, melyek tőle függetlenek voltak, hatáskörébe tartozott a törvényhozás és alkotmánygyakorlat tiszte, az összes állami tisztviselők felügyeletével együtt, továbbá a külügyek, igazságszolgáltatás és közigazgatás. Ezenkívül valószínűleg ellenőrző hatalmat gyakorolt a hadügyekben is. Hozzá fordultak először az idegen országok követei, kiknek a császárnál kihallgatást eszközölt ki. E kihallgatásokon függöny mögé rejtőzve (velum) ő is résztvett. Alája voltak rendelve a testőrök, kiket fegyverzetük szerint különböztettek meg, u. m. scutarii, sagittarii, clibanarii, gentiles. Ezeket nem csupán a palotai díszőrség tisztének betöltésére és az udvar fényének emelésére alkalmazták, hanem közülök szemelték ki azokat a tisztviselőket, a kiktől jogvégzettséget nem követeltek. Kezdetben csak a harczokban kitűnt és arratermett katonák közül válogatták ki őket; később azután, különösen Justinianus császár udvarában, már nem voltak egyebek, mint fényes egyenruhába bujtatott udvari szolgák. Számuk eredetileg 3500 embert tett s e szerint egy-egy schola ötszáz embernek felelt meg. Zsoldjuk azonban jelentékenyen nagyobb volt, mint a közkatonák zsoldja.

A magister officiorum alá tartoztak az agentes in rebus, vagyis az ügynökök. Bevallott tisztök volt a legfontosabb állami eseményeknek, mint consulválasztásoknak, császári győzelmeknek, új törvényeknek stb. kihirdetése az egyes provinciákban. Később politikai megbizottak és kémek váltak belőlük. A legügyesebbeket curiosi néven az udvar hosszabb ideig meghagyta állomáshelyükön, s általában mindnyájan katonai szervezetet alkottak. Számuk a keleti birodalomban 248 tisztet, 250 altisztet és 750 közembert tett. A mensores a császár utazása alkalmával kvártélycsinálók voltak, a lampadarii pedig ünnepélyes meneteken fáklyákat vittek. Ők is a magister officiorum alá voltak rendelve.

De az ő felügyeletére voltak bízva a császári irodák (scrinia) is. Ezek összesen négy ügyosztályba soroztattak s köztük az első, scrinium memoriae, a közjogra vonatkozó ügyekkel foglalkozott. A második volt a scrinium epistolarum, melynek feladata a diplomatiai levelezés vitele volt. A libellorum az igazságügyet s végül a dispositionum a császári rendeletek ügyét intézte. A három előbbinek élén egy-egy magister scrinii, az utolsóén pedig egy comes állott.


Császári tisztviselő emléktáblája.
Római felirat Vesontióból: IOVI POENINO Quitus SILVIVS PERENNIS TABELLarius COLONiae SEQVANORum Votum Solvit Libens Merito.

Végre a magister officiorum rendelkezett a szertartásmesterrel és személyzetével (officium admissionum), a cancellariusokkal, kik magasabbrendű őrök voltak, a fegyvercsináló műhelyekkel, tolmácsokkal stb.

A központi igazgatásnak második organuma volt a quaestor. Míg a magister officiorum csak irásbeli úton tehetett a császárnak előterjesztéseket, a quaestor a maga jelentéseit szóbeli úton tette. Legelőbb is vele közölte elhatározását a császár, ő azután röviden megfogalmazta az ügyiratot s ennek alapján készítették el a végleges aláirni valókat. Ennélfogva különösen a törvényalkotás terén volt a quaestornak nagy befolyása. Két könyv volt a gondozása alatt: a laterculus minor-ba vagyis a kisebb könyvbe beiktatták a hadseregre vonatkozó rendeleteket, ellenben a laterculus major a tartományi és központi igazgatásnak volt a naplója.

A pénzügyek vezetése a comes sacrarum largitionum feladatát tette. Ide tartoztak az egyenes és közvetett adók, természetbeli szolgáltatások, kereskedelem, kincstár, bányászat és pénzverés, magtárak és állami ruhatárak. Tömérdek tisztviselő állott szolgálatára s minden provinciában külön pénzügyigazgató (comes largitionum) működött. Ezek mellett az ellenőrködés tisztét a rationalis, a számvevőséget a tabulariorum magister töltötte be.

A közjövedelmeken kívül, melyeket a korlátlan hatalom felett rendelkező császárok tetszésök szerint kivethettek és beszedhettek, voltak magánbirtokaik is, melyeket a comes rerum privatarum által kezeltettek. E birtokok némely része elődeikről vagy még a köztársaságról szállott rájok; de legnagyobb részéhez elkobzás utján jutottak. Uradalmaik császári kastélyokból (divinae domus), föld- és erdőterületekből s majorságokból állottak, melyek rendszerint bérbe voltak adva. Nagy jövedelmeket hajtottak a bányák, melyeket az egész birodalomban a császárok kezeltettek. Ide tartoztak a császári ménesek is. A tisztviselő kar hasonló szervezettel volt berendezve, mint a pénzügyek igazgatásánál.

Ezzel a négy miniszterrel bezárult az első rangosztály. Utánuk következett az udvari főjegyző, a primicerius notatorium. Az ő vezetése alatt volt a nagy könyv (laterculus major), mely az összes polgári és katonai kinevezéseket tartalmazta. Hivatala főként bizalmi állás volt s nem csupán az iktatásra szorítkozott, hanem a betöltendő állásoknak alkalmas erőkkel való ellátására is. Természetesen az ő keze alatt is megfelelő számú segédszemélyzet működött.

A nagy hivatalok kifejlesztették a római birodalomban a rangkórságot és a czímek után való kapkodást. A nagy családok kihaltak, a személyes érdemet és az egyéni kiválóságot megszüntette a császárok kénye s helyébe az alárendeltség érzetét hozta be, mely egészen a csúszás-mászásig alacsonyodott. Életbe léptek a rangosztályok s minden rang a legszigorúbb pontossággal volt meghatározva. A főtisztviselők hivataluk elfoglalása alkalmával külön jelvényeket kaptak, melyeket a hivatalos helyiségekben kifüggesztettek s ünnepélyes alkalmakkor maguk előtt hordoztattak. E jelvényes táblákon rendszerint az uralkodó császár arczképe, továbbá diadalkocsik, az egyes tartományok képes ábrázolata, a hadcsapatok nevei, zászlói stb. voltak feltűntetve. Öltözet, környezet és magatartás mind arra czélzott, hogy a főhatalom képviselői mennél mélyebb tiszteletet ébreszszenek.

A rangosztályok a következők voltak: 1. Illustrisek, a kik közé a praefectus praetoriók, a két főváros praefectusai, a magister militumok, a főkamarás és a négy birodalmi miniszter tartozott. 2. Spectabilisek: a comesek, primiceriusok, proconsulok, vicariusok, tartományi tábornokok. 3. Clarissimusok: a provinciák kormányzói és a senatorok mind. 4. Perfectissimusok, kiknek rangját pénzen is meg lehetett vásárolni s végül 5. Egregiusok, kik a legalsó fokon állottak. Azok, a kik a tényleges szolgálattól megváltak, czímüket és rangjukat továbbra is megtartották s vacantes lett a nevük. Ellenben honorarii nevet viseltek azok, a kik csak czímet kaptak s valóságos tisztviselők nem voltak.

Augustus kormányzati rendszerében a tartományok élén álló kormányzók fejedelmi hatalommal voltak felruházva, úgy hogy a polgári és katonai legfelsőbb tiszt kezökben egyesült. Ha a pártütésre kedvök kerekedett, nem kellett messze menniök, minden eszköz rendelkezésökre állott. Innen van, hogy Commodius idejétől kezdve Constantinus uralkodásáig közel száz kormányzó tűzte ki a lázadás zászlaját. Nagy Constantinus vette ki a praefectus praetoriók kezéből a katonai hatalmat s két magister militum közt osztotta meg, egyiket a gyalogság, másikat a lovasság fölé rendelvén. Mind a ketten függetlenül vezérelték hadoszlopaikat s kinevezésüket a császár kezéből vették. Számuk csakhamar megkétszereződött, mikor a birodalom nyugatira és keletire oszlott; midőn pedig a legfontosabb négy határnak: a Rajnának, a Felső- és Alsó-Dunának és az Euphratesnek védelmére is ugyanolyan ranggal és czímmel főtábornokok neveztettek ki a birodalom haderejét utóljára nyolcz lovassági és nyolcz gyalogsági főtábornok vezérelte. Ezek parancsnoksága alatt 35 comes és dux állott, kik közt az volt a különbség, hogy amaz megkülönböztetésül arany övet kapott s annyi fizetést, hogy 190 legényt és 158 lovat tarthatott. Egyébiránt szigorúan meg volt nekik tiltva, hogy a polgári közigazgatás dolgaiba avatkozzanak, ellenben a fegyelmet a katonák felett függetlenül gyakorolták. Kétségtelen, hogy a két hatalmi tényező szétszakítása gyengítette a birodalom erejét, de biztosította az uralkodók nyugalmát.

Constantinus volt az, ki a hadsereget két részre osztotta, t. i. palotai (palatini) és határőri katonaságra. A palotai katonák nagyobb fizetést kaptak s különféle kedvezményekben részesültek. Állomáshelyök a tartományi városokban volt kijelölve s a katonatartás terhe e városok polgáraira nehezedett. Azonban béke idején a katonák elhanyagolták kötelességeik teljesítését s a polgári élet nyújtotta élvezetekbe merültek. Lealjasító iparvállalatokba bocsátkoztak, vagy pedig a fürdők és színházak kéjeibe temetkeztek, s míg a birodalom alattvalóit örökös rettegéssel töltötték el, ők maguk a barbárok közeledésének hírére reszkettek. Jóval terhesebb feladat hárult a határőri katonaságra, mely a császároktól nagy gonddal fentartott birodalmi limeseken állomásozott. Noha szolgálatuk sokkal fárasztóbb volt és nagyobb éberséget kivánt, mint a sorkatonaságé, mégis kétharmadával kevesebb fizetésben és jutalomban részesültek. Ennek azután mindvégig az volt a következménye, hogy e katonaság elégedetlen volt s a legszigorúbb intézkedések mellett is elhanyagolta a fegyelmet. A császárok félénk politikája idézte elő, hogy az egykor óriási legiók kicsinyekre zsugorodtak össze, míg ellenben számuk aránytalanul megnövekedett. Constantinus utódai 43 lovas és 114 gyalog hadtesttel rendelkeztek s ezek közt legió volt 70, segédcsapat 44. A határőrségi állomások száma a keleten 145, a nyugaton pedig 160 volt, vagyis összesen 305.

Az óriási gépezetnek, a minek a római birodalmat tekinthetjük, legnagyobb bajt az újonczozás és az adóbehajtás okozott.

A hadtestek szaporítása és a minden oldalon fenyegető veszedelem örökösen megkövetelte a hadkiegészítést. A határokon letelepített népek, melyek földeket kaptak művelés végett, egyszersmind annak a föltételnek is alávetették magukat, hogy férfiakká serdült fiaikat katonának adják. Ha ezt nem tették, vagyonuk, sőt nem ritkán életük elvesztésével bűnhődtek. Ime, már itt kezdett a hűbéri rendszer gyökereket hajtani. Minthogy azonban a telepesek nem adhattak elegendő katonát, a tartományokból is újoczozni kellett, s mindenki, a kinek fekvő birtoka volt, tartozott fegyveres szolgálatot teljesíteni. Ha maga nem akart katonának beállani, szabadságában állott helyettest állítania vagy magát drága pénzen megváltania. A megváltás összege személyenként negyven darab aranyra rugott. Általában a katonáskodástól borsódzott az emberek háta s ha csak lehetett, kibújtak alóla. Itáliában sok fiatalember, hogy a szolgálattól meneküljön, levágta jobbkezének mutató újját. Az ilyen testcsonkítást elkövetőket a nép gúnyosan murcus néven illette. A franczia poltron szó is innen ered (pollice truncatus).


A Lex Salica egy lapja hasonmásban.
(St. Gallen, apátsági kvtár. cod. 731.)

Az adók mennyiségét az államháztartás szükséglete szabta meg. Az adót maga a császár állapította meg, s erre vonatkozó rendelete minden tartomány fővárosában, szeptember első napját megelőző két hónapon át, ki volt függesztve. Ez volt az úgynevezett indictio, vagyis bejelentés. Ha azonban az állam kiadásai túlhaladták a rendes adókból befolyó jövedelmet, superindictio (új bejelentés) néven új adót vetettek ki. Sőt a császár néha praefectus preatoriókat is felhatalmazta, hogy rendkívüli adót vethessenek ki és hajthassanak be, ha az állam szükségletei úgy kivánták. A rendeletek végrehajtása két részre oszlott, ú. m. az adókivetésre és az adóbehajtásra. Az adókivetés a praefectus praetoriók és vicariusaik dolga volt, az adóbehajtás pedig egész sereg tisztviselőre nehezedett, kik részint a császári pénzügyminiszternek, részint a tartományi kormányzóknak tartoztak felelősséggel. A legfáradságosabb feladat a decurióknak jutott, mint a kik a végrehajtói szerepet töltötték be. A császári földeket kivéve, minden fekvő birtok adóköteles volt s az adókulcs tizenöt évenként tartott becslés (census) alapján állapíttatott meg. Ezért azután indictiónak nevezték a 15 évi időközt és a középkori oklevelekben sűrűn előfordul az indictio 1., 3., 10. stb. éve.


Díszbe öltözött római hadvezér az V. századból.

A földadó azonban idők folytán átváltozott fejadóvá. Az adókimutatások, melyeket a tartományi tisztek a pénzügyigazgatási központba felküldöttek, az adózó alattvalók számát és tartományra eső adóösszeget tüntették ki. Már most az utóbbi számot elosztották az előbbivel s ily módon meg lőn állapítva, hogy a tartományban hány adózó fő van s egy-egy főre mennyi adó esik. A szegények, kiknek csekély vagyonuk volt, többedmagukkal tettek egy fejet vagy adórészletet, míg a vagyonosra birtoka arányához mérten több részlet is esett.

Minthogy pedig a kereskedők és iparosok ez adó alól mentve voltak, a császárok rájok különálló adót vetettek. Ez adó az üzleti nyereségre volt alapítva s minden negyedik évben vált esedékessé. A neve lustralis contributio volt s egyformán nehezedett a drágagyöngyökkel kereskedő hajótulajdonosokra, mint a falusi szatócsokra, a nagy haszonnal dolgozó uzsorásokra, s a bájaikat árúba bocsátó kéjhölgyekre. Ez adó behajtásában a tisztviselők kegyetlen pontossággal jártak el s Zosimus történetíró szerint a polgárok remegve várták a negyedik év közeledtét, a mikor a legkeservesebb erőfeszítések árán iparkodtak adójukat előteremteni. A fizetni nem tudókat testi büntetések érték, mígnem Constantinus emberszerető szíve a kínpadot börtönbüntetésre változtatta.

Mindazáltal ne gondoljuk, hogy a római birodalom s a császárság csupán az emberiség elnyomorítására alakult intézmény vala. A császárok politikája, mint azt Thierry Amadé oly találóan vázolja, oda irányult, hogy a birodalom határai közt ledöntsék azokat a korlátokat, melyek az egyes népeket elválasztották egymástól, hogy elsimítsák a fajok és országok közt levő különbségeket, hogy mindenütt terjeszszék a világosság és a társadalmi eszmék egyformaságát, hogy előmozdítsák, a helyi szükségletek szerint, itt a kereskedést, amott a földmivelést vagy az ipart; és a mi a mezei gazdaságot illeti, hogy kedvezményekben részesítsék a tartomány viszonyaihoz képest a termelés egyik vagy másik ágát, itt a gaboneneműek és a bor termelését, amott az állattenyésztést, másutt a különleges vagy fényűzési czikkek előállítását. Rómainak lenni annyit tett, mint az emberiség civilizált részéhez tartozni, tagja lenni egy társadalomnak, melynek birtokában volt minden ismeret s az anyagi életnek minden kényelme. A Romanitas és Romania szavak éles ellentétben állottak a Barbaria szóval s egyszersmind megkülönböztették a művelt embert a műveletlentől.

A művelődés székhelyei a városok voltak s e tekintetben a vezetést a birodalom hanyatlása idején Itáliától Gallia vette át.

Galliában a városok magas virágzásra emelkedtek. Vespasianus idején számuk mintegy ezerkétszázat tett s köztük sok kiváló volt, így Massilia (Marseille), mely alapíttatását görög gyarmatosoknak köszönhette. E korban már túlhaladta fényben és gazdagságban Narbo (Narbonne) városa, hol a proconsul székelt s a kereskedelmi forgalmat nagy kikötő bonyolította le. Kevesebb lakossága, de szép amphitheatruma volt Nemaususnak (Nmes), míg Tolosa (Toulouse) tudományos intézményeivel vívott ki magának előkelő helyet. A szorgalmas lakosokkal dicsekedő Arelate (Arles) a Rhne torkolatánál mindinkább nyert jelentőségben. A «galliai kis Róma», a hogy Ausonius elnevezte, még az ötödik században lerakodó helye volt Spanyolország, Gallia és Afrika árúczikkeinek. Honorius uralkodása alatt székhelye lett a nyugati tartományok praefectusának s circusi ünnepélyein a frank királyok is résztvettek. Nem messze tőle terült el Vienna (Vienne), melyet az a megtiszteltetés ért, hogy az Alpokon túli városok közül első küldhetett Rómába senatorokat. Versenytársa a nagymultú Lugdunum (Lyon), melynek saját katonai rendőrsége volt, a mit kivüle csak a birodalom székvárosa mondhatott el magáról. Mint északi és középső Gallia fővárosa, központja volt a közigazgatásnak s csomópontja a fő országutaknak. De midőn Septimius Severus csapatai feldúlták, vesztett régi jelentőségéból s a negyedik század végén már nem számították a nagy városok közé. Lutetiát (Páris) csak amphitheatruma és császári palotája tette nevezetessé s későbben az a körülmény, hogy a frank királyok székhelyökűl választották. Említést érdemelnek még Durocortorum (Rheims), Aventicum (Avenches), Eliumberum (Auch), Arvernum (Clermont) és Burdigalia (Bordeaux), mely utóbbi a negyedik században jutott nagy virágzásra s egyike volt Gallia legnagyobb kereskedő városainak.


A nîmes-i amphiteatrum folyosója.

A császároktól alapított és istápolt felsőbb iskolák mellett a galliai municipiumok vetekedve állítottak kisebb iskolákat. Az előkelő galliai körökben divatossá lett a tudomány kedvelése s gazdag családok saját költségükön tartottak szónoklati és bölcseleti tanárokat. Főkép az ékesszólás volt az, melyben a gall ifjúság szép sikereket ért el. Gallia irodalmi férfiai közt legnagyobb hírnevet hagyott maga után Ausonius, ki nemcsak mint szónok, hanem főkép mint költő volt kiváló. Kortársai Virgiliushoz hasonlították őt s prózájáról azt tartották, hogy «Cicerói mézzel van bekenve». A természet festésében vetekedett vele Rutilius Numatianus, ki szép versekben írta le Rómából Galliába tett utazását, midőn mint Róma praefectusa beleunva a hivataloskodásba, odahagyta Itáliát, hogy halála előtt még egyszer lássa Tolosát, gyermekkorának bölcsőjét.

Rutilius e költeményében meghatóan búcsúzott el Rómától. «Hallgass meg Róma, királynője a világnak; hallgass meg engem, emberek és annyi istenek anyja, kinek templomai által közelebb jutottunk az éghez…Jótéteményeid, mint a nap, áldást sugároznak az egész világra…Különféle sok nemzeteknek egy hazát teremtettél; áldják uralmad igáját, kik kezdetben küzdöttek ellene. S midőn a legyőzötteket törvényeidben részesíted, egy várost teremtettél abból, a mi előbb egy egész világ volt. Óh istennő, a római világ minden távoli zuga hymnust zeng a te dicsőségedre. Szabadok vagyunk a te békés jármod alatt. Rád nézve kisebb dolog az uralkodás, mint az, hogy érdemessé tedd magadat az uralkodásra; tetteid nagysága felülmulja nagyszerű rendeltetésedet is».

Azonban, mikor a költő ekként énekelt, már halaványodni kezdett eszményképe. A római társadalom meghajolt egy eszme előtt, mely átvette tőle nemzeteket hódító szerepét.

Ez eszme a keresztyénség volt.