NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
IV. KÖTET: A NÉPVÁNDORLÁS KORA – AZ ISZLÁM
IV. RÉSZ: GERMÁNOK
II. SZAKASZ: GERMÁN ÁLLAMALAKULÁSOK
XVII. A burgundok országa           XIX. Az angolszászok országa

XVIII. FEJEZET.
A longobárdok országa.

A longobárdok nemzeti hagyománya azt tartotta, hogy ők magukat eredetileg winnileknek nevezték, s hogy kezdetben Jütlandnak voltak a lakosai. Innen vándoroltak az Elbe mellékére, hol az úgynevezett Bardengau és Loingo területét szállották meg. E területen, mint az itteni emléknyomok mutatják, huzamos ideig kellett lakniok.

A nemzeti monda szerint hosszú szakálukról (longibarbae) kapták a longobard nevet; ma azonban már bizonyosan tudjuk, hogy a longobárd név e népre a Loingo (Leine-i gau) és a Bard nevek egybekapcsolása útján ragadt rá.

Már a markomann háború idejében szerepelnek, s úgy látszik, a II. századi nagy germán népmozgalom szorítja őket mindinkább délre. Töredékeik elkalandoznak egészen a Dunáig; de a nép zöme Bohémia és nyugati Felső-Magyarország fensíkjait tartja megszállva. A mai Trencsén helyén feküdt állítólagos városuk, Laugaricio. Első királyaik voltak: Agio fia Agelmund, Lamissio (442 körül), Leth, Gildehok és Godehok.

A történeti kútfők nem emlékeznek róla, mi részök volt a longobárdoknak a hunn hadjáratban. De Attila halála után elhagyják a fensíkokat, s Rugilandot (a mai Ausztriát) szállják meg, melynek népét csak az imént vezette át Itáliába Odovakar. Rugilandba már Klaffo vezeti le őket, kit a hetedik király, Tato követ. Ez népét tovább vezeti s a longobárdok a Duna-Tisza közén állapodnak meg, melyet a maguk nyelvén feld néven neveznek el. Itt szomszédai lesznek az északi Magyarország területén lakó heruloknak, s minthogy ezeknek adót fizetni nem akarnak, háború üt ki közöttük. A háború a longobárdok javára dől el s a herulok királya, Rodulf is elesik (508). A herulok erre a longobárdoktól üresen hagyott Rugilandban vonják meg magukat.

Ekkor már a longobárdok keresztyének voltak. A hagyomány úgy tudta, hogy Godehok és Klaffo királyaik alatt tértek át a keresztyén vallásra. Többi rokonaik példájára ők is az ariánusmus zászlai köré csoportosultak. Híres krónikásuk, Paulus Diaconus megrajzolja az ezenkori longobárdnak képét. Tarkóját simára borotválta, megmaradt haja fürtökben két oldalt lelógott arczán s homloka közepén ketté volt választva. Ruházata bő volt s jobbára lenből készült, a milyet az angolszászok viseltek, diszítésül másféle színű sáv volt szegélyein. Saruja csaknem nagyujjáig fel volt hasítva s szíjjal összefüzve. Később azután a nadrág is divatba jött, mely fölé lovaglás alkalmával gyapjú harisnyát öltöttek; de ezt a viseletet a longobárdok már a rómaiaktól vették át.


Longobárd pénzek.

Tatót, kinek Hildichis nevű fia maradt, unokaöcscse Wacho taszította le a trónról. Apja meggyilkolását megbosszulandó, Hildichis fegyvert ragadott, de leveretvén, földönfutóvá lett s kétségbeesésben a gepidákhoz menekült. Itt élt azután számkivetve haláláig. «Ez volt az oka az ellenségeskedésnek – mondja a krónikás, – mely ettőlfogva a gepidák és longobárdok közt fennállott».

Wacho mindenekelőtt a svébeket zabolázta meg, kik a gótoknak Pannoniából való elvonulása után a longobárd szállásokat fosztogatták. Azután királysága megerősítésére fordította gondját. Háromszor nősült s feleségei mind előkelő germán királyleányok voltak. Barátságát keresték maguk a gótok is, mikor Witichis királyukat 539-ben Ravennában Belizár ostromolta. De Wacho a császár jóindulatát többre becsülte és semleges maradt. Ez évben fejezte be életét s utódja a herul Silingától született fia, Walthari lett. Hét év múlva ez is meghalt s vele sírba szállt a lethingek dynastiája (546).

Volt ugyan még egy lething életben, a gepidákhoz menekült Hildichis. De a longobárdok az ő mellőzésével Walthari gyámját, a gausok nemzetségéből származott Audiont emelték a trónra. Audoin népét a gazdátlan Pannonia földjére vezette át, hova a longobárdokat a byzanczi politika csalogatta, hogy ekként Sirmium felől gátat vessen a gepidák terjeszkedésének. A keleti császárnak az volt a titkos czélja, hogy egyik népet a másik által semmisíttesse meg. S valóban már 548-ban odáig jutott a dolog, hogy a gepidák és longobárdok élethalál-harczra készülődtek.

A tiszántúli vidéket és Erdélyt magába foglaló Gepidia felett ekkor Thoriswinth király uralkodott. Gyűlölettel eltelve a longobárdok iránt, Audoinnak habozás nélkül megüzente a háborút. Ősi germán szokás szerint napot és helyet határoztak, melyen a testvérgyilkos háborúnak le kellett folyni. El voltak szánva a legvégsőre, mit az is bizonyít, hogy követeket küldöttek Justinianus császárhoz; a longobárdok, mint a császári udvar legújabb szövetségesei, a gepidák pedig, mint a birodalmi határok régi védelmezői számítottak segítségére. A császár a longobárdok javára döntött; de hadait a herulok szétverték s erre a gepidák és longobárdok két évi fegyverszünetet kötöttek.


A spoletói Péter-templom homlokzata.
Longobárd építmény.

Thoriswinth látván, hogy a byzanczi udvar cserben hagyta őt, s keleten tanyázó kutrigurokat szólította segítségül. Ezek még a fegyverszünet letelte előtt megjelentek s a gepida király zavarában Moesiára úszította őket, mely tartományt azután teljesen kifosztottak. E vakmerőségre a császár segítséget küldött a longobárdoknak, kik a gepidákat 551-ben erősen megverték. E csatában Audoin fia, a vitéz Alboin saját kezével szúrta le a gepida király fiát, Thorismundot.

Alboin egyszeriben mint hős jelent meg népe előtt s a monda is felkapta a nevét. A longobárdok felhívták Audoint, hogy a bátorlelkű ifjút tegye meg asztaltársának, a mi a germánoknál a legnagyobb kitüntetés vala. «Tudjátok – mondá a hajthatatlan Audoin – hogy nálunk a királyfi nem ülhet le atyja asztalához addig, míg idegen királytól fegyvert nem kapott.» Alboin ekkor negyven elszánt társával útra kel, megjelenik Thoriswinth udvarában s előadja kérelmét. A gepidák királya barátságosan fogadja őt, meghívja asztalához s jobbja felől arra a helyre ülteti, a hol az Albion megölte Thorismund szokott ülni. A királyt lakoma közben fájdalmas emlékek szállják meg s így sóhajt fel: «Oh, mily drága ez a hely nékem; s mily gyűlöletes, a ki rajta ül!» Életben maradt fiát, Kunimundot meghatják atyja szavai, haragra lobban s gyalázni kezdi a vendégeket. A bortól ittas gepidák bőszülten ugranak fel s a longobárdok is fegyvereik után kapnak. Azonban a király ijedten pattan fel ülőhelyéről, közbe veti magát s szerencsésen lecsillapítja a fölingerelt kedélyeket. A lakoma véget ér s Thoriswinth átadja elesett fia fegyvereit Alboinnak; azután nyájasan bocsátja őt vissza atyjához, ki azonnal asztaltársáúl fogadja s megosztja vele minden jogát. Ez útjában ismeri meg az özvegy Alboin Rosimundát, Kunimund leányát, kit később vesztére feleségévé tesz.

Körülbelül egy időben húnytak el Audoin és Thoriswinth. Fiaik követik őket a trónon. Alboin megkérte Kunimundtól leánya kezét; de ez megvetéssel fordult el bátyja gyilkosától s kereken elutasította. Alboint most már nemcsak a nemzeti gyűlölet, hanem a szenvedély heve is tüzelte. Minthogy pedig a császár egyáltalán nem biztatta segítséggel, szövetséget kötött a gepidák háta mögött, az úgynevezett Kis-Scythiában tanyázó avarokkal. Az avar fejedelem sokáig tétovázott; végre megkötötte az alkut oly feltétel alatt, hogy a longobárdok átengedik neki marhájok tizedrészét és győzelem esetén övé lesz a zsákmány fele és az egész Gepidia.

Kunimund megrémülve kiáltott a császárhoz segítségért, de hiába. Magára hagyatva, összeszedte minden erejét s megindult a longobárdok ellen, hogy először velök végezzen. De alig rántotta ki kardját hüvelyéből, keletről betörtek országába az avarok s ő két tűz közé szorult. A viadal rövid volt s a gepidák teljes megsemmisítésével végződött. Az egykorúak a nagy hunn csatával hasonlítják össze; némelyek szerint 40,000, mások szerint 60,000 ember maradt a csatatéren s köztük elkeseredett küzdelem után Kunimund is, – mint egykor bátyja, Alboin kezétől. A gepidák egy része a longobárdok fogságába jutott. A szép Rosimunda is fogoly lett s Alboin feleségévé erőltette. Kunimund koponyájából pedig ivóserleget csináltatott.

Az avaroknak is kijutott a maguk osztályrésze. Elözönlötték a gepidák országát és sátraikat csakhamar felütötték a Közép-Duna és Erdély bérczei közt. Csakhamar meggyőződtek a longobárdok, hogy még veszedelmesebb szomszédokra tettek szert, mint azok voltak, a kiknek hatalmát megtörték. Nagyravágyó királyuk is újabb dicsőségre szomjúhozott. Alig mult el még tizenöt esztendeje, hogy alattvalói mint Narses szövetségesei megismerkedtek Itália szép éghajlatával; élénken emlékeztek hegyeire, vizeire és útaira s elbeszéléseik napról-napra izgatták a fiatal nemzedék képzelődését. Ezt a vágyat maga Alboin is élesztgette; mondják, hogy lakomáin a legszebb és legválogatottabb déligyümölcseket tétette asztalra, hogy népeinek ínyét csiklandoztassa. A mint pedig híre ment, hogy a longobárdok Itáliába útra készen vannak, megmozdultak Germánia és Scythia barbár törzsei s csapatosan sereglettek Alboin zászlai alá. Rokonaik, a szászok mintegy húszezeren siettek asszonyostúl, gyermekestűl a kalandos vállalatra; de szaporították Alboin hadait gepidák, bolgárok, szarmaták, pannonok, svébek és noricumiak is. A longobárd király elindulása előtt az avar kágánnal oly értelmű szerződésre lépett, a mely szerint ha a longobárdoknak nem sikerülne Itália meghódítása, az avarok tartoznak pannoniai birtokaikat visszaadni.

«568-ban – írja az egykorú Marius püspök – Albion összes hadaival, asszonyostúl, népestűl együtt elhagyván és fölégetvén hazáját, Pannoniát, elfoglalta Itáliát.» A hódítást nagyban elősegítette a császári udvar gyámoltalansága. A kilenczven évet meghaladott Narsest, ki Itáliát biztosítani tudta a birodalom számára, irigyei folytonosan rágalmazták Justinianus császár és neje előtt. E fondorkodások következtében gyűlöltté lett neve és a császár elmozdította őt parancsnoki állásától. Narses a dolgok e váratlan fordulata után nem mert Konstantinápolyba visszatérni, sőt a monda szerint, a mikor Sophia császárné férje igazságtalanságát asszonyi bosszantással tetézte s guzsalyt és orsót küldött neki, azzal az izenettel, hogy jőjjön haza és segítsen nőcselédeinek fonni, Narses haragra gyuladva, azt válaszolta, hogy majd ő fon a számára olyan gombolyagot, a melyet teljes világéletében ki nem bogoz. Bosszúsan Nápolyba vonult s innen követeket küldött Alboinhoz, hogy hagyja oda Pannonia szegényes mezőit s jőjjön: Itália az övé.

Alboin népét Forum Julii-n, a mai Friaulon át vezette le a Po mellékére, mely nemsokára a Longobardia, majd később a Lombardia nevet vette föl. Az Itáliába vezető szorosokat nem védelmezte senki s ekként a bevonulás baj nélkül végbe mehetett. A longobárdok megkerülve Paviát, Veronának tartottak s e várost és palotáját ellenállás nélkül elfoglalták. Nem telt bele öt hónap, hogy a longobárdok megindúltak Pannoniából s Alboin hadai a hamvaiból csak nem rég föléledt Milanót is körülvették. Itália lakosait rettegéssel töltötte el a hír, hogy a betörő ellenséget nem fogja fegyver s sietve igyekeztek kincseiket hozzáférhetetlen mocsarak vagy sziklák közt elrejteni. Aquileja érseke, Paulinus, az egyházi kincseket Grado szigetére vitette és sokan menekültek a még kisded korát élő Velenczébe, mely innen fogva számította föllendülésének időpontját. Milano megnyitotta kapuit Alboin előtt s a papság Honoratus érsek élén Genua erős sánczai mögött keresett és talált menedéket.


Longobárd fejedelem koporsója.
Reconstruálva. Találták 1885-ben Givezzano falu mellett, Trienttől keletre.

Itália lakossága csak a partokon tartotta magát; ellenben az ország belseje a trentói halmoktól Ravenna és Róma kapujáig a legkisebb ellenállás nélkül a longobárdok birtokába jutott. A császár itáliai helytartója, az exarcha mindössze annyit tehetett csak, hogy szomorú szívvel jelentette Konstantinápolyba, hogy a birodalom legszebb tartományai és városai menthetetlenül veszendőbe mentek. Csak Tricinum, mai nevén Pavia állott ellent, s a longobárdok három évig nem bírtak vele. A hosszú ostrom kimerítette Alboin türelmét; iszonyú esküt tett, hogy ha beveszi a várost, kor- és nemi különbség nélkül összes lakosait kardélre hányatja. Az éhinség végre csakugyan kezébe juttatta a várost. Épen bevonulását tartotta a dühtől eltelt longobárd király, midőn lova megbotlott s levetette őt a nyeregből. Kisérete e kedvezőtlen jelben az ég haragját látta s Alboin megszelidülve hüvelyébe dugta kardját és megkegyelmezett a remegő lakosságnak. A város birtoka annál becsesebbnek tünt fel előtte, mennél nagyobb áldozat árán jutott hozzá; Milano régi dicsőségére nem hederítve, Paviát, a gótok koronázó városát tette országa székhelyévé s ez maradt azután a longobárd királyság fővárosa.

De Alboin nem sokkal élte túl Itália meghódítását. Mielőtt országát megszervezhette volna, asszonyi bosszúnak lett az áldozata. A veronai királyi palotába lakomára gyűjtötte össze fegyvertársait; a fényes lakoma jó kedvvel töltötte el a társaságot, víg muzsika-szónál egymásután ürültek a boros kupák. Alboin is belemerült az ivásba s a falernumi és rhaetiai borok csakhamar elvették az eszét. Már részeg volt, mikor előparancsolta a Kunimund koponyáját, ivókészletének legbecsesebb darabját. A győzelmi jelvényt a longobárd főemberek diadalittas mámorral üdvözölték. Az embertelen király pedig oda kiáltott a pohárnoknak: «Töltsétek színig borral; adjátok oda a királyasszonynak, hadd gyönyörködjék atyjában!» Halálfélelem fogta el a dühtől sápadt Rosimundát, de erőt vett magán. «Uram királyom akarata legyen meg!» – így szólt s ajkához emelte a kelyhet. De magában fogadást tette, hogy e gyalázatot csak az Alboin vére moshatja le. Undorral eltelve férje iránt, szerelmével Heldichist, a király egyik fegyverhordozóját kínálta meg. Őt választotta ki bosszúja eszközéül. Heldichis azonban nem bízott magához s társat kívánt. A testőrök közt akadt egy Peredeo nevű, kit a titokba beavattak. Hogy pedig a királyné Peredeo részvételét is biztosítsa, olyan tettre szánta el magát, mely az aljasságnál is alábbvaló volt. Peredeonak volt az udvarhölgyek közt egy kedvese; Rosimunda egy éjjel szerepet cserélt ezzel, s mikor már kéjvágyát kielégítette, fölfedezte magát Peredeo előtt. Egyúttal értésére adta, hogy a királyné meggyalázását vagy a Peredeo vagy az Alboin halála moshatja csak le. A tiszt természetesen inkább akart lenni részes, mint áldozat s szolgálatát felajánlotta a királynénak. Csakhamar megjött az alkalom a terv kivitelére. 573 jun. 28-án Alboin ebéd után bortól hevült állapotban ledőlt nyugodni; hűtlen felesége mintha nyugalmát akarta volna biztosítani, elzáratta a palota kapuit s eltávolította az őröket. Mikor azután Alboin elaludt, Rosimunda bebocsátotta felbérelt embereit s ezek a királyra vetették magukat. Az ajtónyitásra felriadt Alboin, kardja után kapott, csakhogy azt előzőleg hüvelyébe szegezte Rosimunda. Majd egy zsámolyszéket ragadott fel, de ezzel nem védhette magát sokáig s az orvok tőrdöfései hamar végeztek vele.


Longobárd vassisak, aranyozott bronz díszítéssel.
Találták a civezzanói sírban.

Kunimund leányának betelt a kívánsága; de öröme nem sokáig tartott. Hű gepida testőrsége szívesen elismerte volna őt és kegyenczét uralkodónak; de a longobárdok hangosan követelték királyuk gyilkosainak szigorú megbüntetését. Rosimunda most hazája ellenségeivel szövetkezett; leányával, a két hálótárssal, hű gepidáival s a veronai palota ékszereivel Ravennába menekűlt s Longinus exarcha karjaiba vetette magát. Híre már megelőzte s az exarcha nem nagy fáradsággal férkőzött kegyeibe. Rosimundának most már terhére volt Heldichis; szabadulni akart tőle. A mit sem sejtő embernek méregitalt nyújtott s ez a serleget ajkához emelte. Az ital ízéből azonnal következtethette, hogy mérget vett be. Tőrét a királyné szívének szegezve, ráparancsolt, hogy a maradékot igya meg. Így pusztultak el mindketten, majdnem ugyanegy időben. Alboin és Rosimunda árván maradt leányát az exarcha Konstantinápolyba küldte.

Alboin utódjává a Paviában egybegyűlt longobárdok a derék Klefet (573–575) választották meg. De nem telt bele másfél év s a longobárd királyi trónt új orgyilkosság mocskolta be; Klef is egyik szolgájának tőre alatt vérzett el. Fia, Authari, kiskorúsága alatt, tíz évig, betöltetlen maradt a királyi méltóság s a longobárdok hatalma 35 herczeg vezetése alatt mindinkább terjedt. Ezek szakadatlan harczot folytattak a frankokkal és byzantinusokkal, kik végre szövetkeztek egymással. A legnagyobb zavar tetőpontján foglalta el a trónt Authari (584–590).

Itália lakosai szünet nélkül ostromolták a császárt segítségért. «Ha nem tudsz bennünket megszabadítani a longobárdok ostorától, – így szóltak hozzá, – szabadíts meg bennünket legalább az éhinség szenvedéseitől.» A derék Tiberius császár meghallgatta kérésöket s Egyiptomból egy hajó gabonát szállíttatott Róma falai közé, melynek lakossága szerencsésen elűzte a barbárokat a város alól. De ez a segítség nem sokat használt az állandó veszedelemmel szemben. A senatus és a papság ekkor összeszedte régi gazdagságának még meglevő romjait, mintegy 3000 font aranyat, s ezzel az ajándékkal új követséget küldött Konstantinápolyba. Azonban a császári udvart a persa hadjárat foglalkoztatta s a méltányos Tiberius a küldött ajándékot a főváros védelmére rendelvén, nem adhatott a követségnek okosabb tanácsot, mint hogy vagy vesztegessék meg a longobárdok vezéreit, vagy pedig vásárolják meg a frank királyok segítségét. E közben a longobárdok Rómát újra ostrom alá fogták s Ravenna elővárosát, Classét is bevette a spoletoi herczeg. Mauritius császárt, ki időközben elfoglalta a trónt, újabb követség ostromolta s a római főpap küldötte, Gergely diaconus, a későbbi nagy pápa, a vallás iránt való kötelességek fegyverével igyekezett reá hatni. A császár engedett a sürgetéseknek s elhatározta, hogy elődjének rendszabályait folytatni fogja. Ajánlatot tett a frank királynak, Childebertnek, hogy 50,000 arany fizetése fejében törtjön be Itáliába, mire ez annál hajlandóbbnak mutatkozott, minthogy a longobárd herczegek gyakori beütéseikkel sok kárt okoztak neki.

A civezzanói longobárd fejedelmi sírban talált fegyverek, eszközök és dísztárgyak.


1. Arany mellkereszt.


2. A kardhüvely szádja.


3. Szíjcsat.


4. Szíjvég.


5–6. Szíjveret: innenső és hátsó lapja.


7. Szíjveret.


8. Szíjvég.


9. Szíjvég.


10. Karperecz vasból.


11. Olló.


12. Véső.


13, 14. Kardok (spatha).


15. Lándzsacsúcs.


16. 17. Nyílvégek.


18–19. Nyilvégek.


20. Füles tál.
Némely tárgyak más civezzanói sírokból

Azonban a longobárdok új királya vitéz katona volt s háromszor is visszaverte a frankok támadását. A harmadik beütés már a végsőig fokozta a frankok dühét s rettenetes pusztítást vittek véghez a szerencsétlen tartományban. De mielőtt a császári hadak egyesülhettek volna, dögvész gyengítette soraikat s ekkor meg kellett elégedniök, ha Autharitól a visszavonulásra engedélyt kaphattak. Azután sikerült az exarcha törekvéseit is meghiúsítania s így birtokába jutott Itália egészen Reggio de Calabróig, hol a hagyomány szerint Authari a tengerparton e szavakkal szúrta a földbe lándzsáját: «Eddig terjed a longobárdok országa!»


Theodelinda királyné fésűje és legyező-tartója.
A monzai dóm kincstárából.

A longobárd lovasság szellemét a hagyomány a daliás Authariban testesítette meg. Első jegyesének, egy merovingi herczegnőnek halála után a bajor király leányának kezére vágyott s ennek atyja, Garibald, nem is adott neki kosarat. Azonban Authari megúnva a hosszas tárgyalásokat, egy napon titokban elhagyta palotáját s a bajor udvarhoz induló követséghez csatlakozott. A követség fogadtatása alkalmával az ismeretlen idegen is a király trónja elé járult s a longobárd király barátjának adta ki magát, mint a ki azt a bizalmas kiküldetést nyerte, hogy a menyasszony bájairól személyesen győződjék meg. Theodelindát atyja előhívatta, hogy a követnek bemutassa s ez néhány percznyi révedezés után Itália királynéjáúl üdvözölte őt s hódolattal fölkérte, hogy leendő alattvalóinak egyikét kinálja meg egy kupa borral. Atyja megadta erre az engedélyt s Authari a kupát kiürítvén, visszadta a herczegnőnek. Azonban észrevétlenül megérintette kezével arczát s e modortalanságra a leány fülig pirult. Este azután Theodelinda elpanaszolta komornájának, hogy az idegen milyen szerénytelenül viselte magát; s a komorna azzal vigasztalta, hogy ilyen vakmerőséget csak leendő férje, a király követhetett el, ki szerelmére teljesen méltó. A bajor király a követséget kegyesen elbocsátotta s a határig kíséretet rendelt melléje. Alig értek a követek Itália határára, midőn Authari bárdját hatalmas erővel és ügyességel vágta bele egy fa törzsökébe. Azután a bámuló bajorok felé fordúlva, ezt mondta: «Így sújt a longobárdok királya.» Mikor azután a frankok Garibaldot szorongatták, leányával szövetségeséhez menekült s a lakodalom fényes ünnepélylyel Veronában ment véghez. A nép nagyon megszerette a királynét, s bár ő maga buzgó katholikus volt, férjét nem térítette el ősei hitétől. Egyébiránt egy évi házassága után meghalt Authari.

Az özvegy kiránynénak a nép szabadságot adott, hogy válaszszon magához való férjet, a kit azután a longobárdok is elismernek királyukul. Okos emberek tanácsára a királyi vérből származó turini herczeget, Agilulfot választotta, s 591. november havában kelt vele egybe. Az új királynak első dolga volt, hogy a frankokkal, majd az avarokkal is békét kötött. A longobárd herczegek egy része azonban nem akarta őt elismerni; a spoletói herczeg magát Rómát is ostrom alá fogta, mely alól csak a pápa személyes közbenjárása tudta őt eltávolítani. Csakhamar Agilulf is odajutott seregével. Róma falai közt éhinség tört ki, a pápa újra közbevetette magát s a főváros csak gazdag ajándékok adása és évi adófizetés árán nyert kegyelmet. Agilulf most a lázongó herczegek ellen indult s egymásután megfékezte őket.


Theodelinda királyné fogadalmi koronája és Agilulf király keresztje.
A monzai kincstárból.

Közben a byzantinusokkal is meggyűlt a király baja, kikkel hiába próbált békére lépni. A harcztér színhelye Dél-Itália lett; egymásután foglalták el a longobárdok Capuát, Crotont és Locrit, sőt maga Nápoly is veszedelemben forgott. Végre a pápa fáradozása 598-ban fegyverszünetet hozott létre. Azonban 601-ben újult erővel tört ki a harcz; Agilulf leánya is az exarcha fogságába kerűlt. A longobárd király mindamellett folytatta az előnyomulást, s mikor már Ravennát is fenyegette, az új exarcha, Smaragdus békét ajánlott s minden zsákmánynyal egyetemben visszaadta a király leányát is. Végre újabb összeütközések után 609-ben Phokas császár és Agilulf közt létrejött a béke; a longobárd királyság határait megállapították, s a kijelölt területet a császár a longobárdok jogos birtokának ismerte el.


A turini Palazzo delle Torri tornya.

Uralkodásának vége felé az avarokkal is hadakozott Agilulf. Majd a herczegek hatalmának megtörésére fordította minden erejét, ezek több izben fellázadtak s félő volt, hogy a fiatal királyságot halomra döntik. Agilulf némelyeket közülök megöletett, másokat börtönbe vettetett, úgy hogy lassanként sikerült a belső békét is helyreállítania.


Theodelinda királyné diptychona. «Theca Aurea.»
A monzai dóm kincstárából.


Rothari Edictumának egyik lapja.
Kézirat a szt-galleni apátság könyvtárában.
Transcriptiója:
LXXVII. De haldius et servus menisteriales, de illos viro menisteriales, qui docti domui nutriti, aprouati sunt. LXXVIII. Si quis haldium alienum aut servum menesterialem percusserit, si vulnus aut libor apperuerit, pro una ferita conponat sol. unum, si duas fecirit, dit solidos dao, si tres ficerit, dit solidos tres si quattuor ficerit, dit solidos quattuor, si vero amplius duraverit, non numerentur.
Fordítása:
77. Az itáliaiakról (vagyis a hódoltakról) és a ministerialisok szolgáiról, továbbá azokról, kiket otthon tanítanak, táplálnak és nevelnek. 78. Ha valaki valamely idegen itáliait vagy valamely ministerialis szolgáját megsebzi, ha a seb súlyos, egy sebhelyért egy, kettőért két, háromért három, négyért négy solidust fizessen. Ennél több sebhely nem veendő tekintetbe.

Azonban Spoleto és Benevent még mindig daczoltak a király hatalmával s Agilulf e miatt kénytelen volt országa súlypontját északra helyezni. Itt feküdt Monza is, melyet a Theodelinda nagyszerű építkezései tettek nevezetessé. 602-ben szenteltette föl a Keresztelő sz. János tiszteletére épített székesegyházat, melyet alapítványokkal, ereklyékkel és gazdag fölszereléssel látott el. Kincstárában helyeztette el azt a koronát, a melyet Krisztus keresztjének egyik szögéből készíttetett (593). Ez volt a híres longobárd vaskorona. E székesegyház közelébe építtette híres palotáját, melyet a longobárd történetből vett festmények diszítettek. Az ariánus központtal, Paviával szemben Monza lett a katholicizmus székhelye. Jóllehet maga Agilulf nem tért át a katholikus vallásra, mindazáltal a térítők munkáját nem akadályozta, sőt sz. Columbanus buzgalmát is elősegítette jóindulatával.

Azonban mindez megváltozott fia és utódja, Adelwald alatt (615-625), kit anyja már katholikusnak neveltetett. Minthogy a térítés nagy erővel indult meg, polgárháború tört ki s a lázadók élére a turini Ariowald lépett, ki elől Adelwald a ravennai exarchához menekült, hol nemsokára méreg vetett véget fiatal életének.

Ariowald (625–636) után, ki felesége, Theodelinda leánya, Gundeberga révén rokonságban volt az uralkodó családdal, a vitéz és igazságszerető Rothari foglalta el a trónt (636–652). Uralkodásának legkimagaslóbb ténye volt, hogy 643-ban összeiratta a longobárd jogszokásokat s e törvénykönyvet az országnagyok és a nép hozzájárulásával megerősítette. A keleti gótok törvényeivel ellentétben Rothari egészen mellőzte a rómaijogelveket, de azért a longobárdok törvénykönyvéről a szaktudósoknak az a véleménye, hogy sokkal sikerültebb, mint a többi barbárok e nemű alkotása. Szigorú büntetéseket tartalmazott az uralkodó élete s az állam biztossága elleni merénylőkre, de főelve volt az alattvalók személyének és vagyonának védelme. Nagy gondot fordított a női becsület megoltalmazására és kárhoztatta a boszorkányokban való hitet. Rothari türelmet tanúsított a katholikusok iránt s országában mindinkább tért foglalt az egyedül üdvözítő hit. Alig volt város, hol az ariánus püspök mellett ne lett volna ott a katholikus püspök is, sőt Pavia ariánus püspöke maga is áttért. A király pedig Keresztelő szent János basilikájába temettette magát.


A longobárd vaskorona.
A monzai dóm kincstárából.

Halála után a herczegek nagy zavarokat támasztottak s fiát, Rodoaldot (652) hat hónapi uralkodás után meggyilkoltatták. Ekkor a longobárdok Theodelinda unokaöcscsét, Aripertet (653–661) választották királylyá, ki alatt a katholicismus diadalra jutott.


Egy lap Rothari Edictumának kéziratából.
A szent-galleni könyvtárban.

A longobárd foglalásnak az volt a legnagyobb hibája, hogy nem tudott erős államszervezetet létrehozni. Az ország több herczeg között oszlott fel s ez a körülmény, bár egyesek hatalmát erősítette, mindazáltal a hódítás betetőzését megakadályozta. A trónöröklés rendje nem lévén szabályozva, a királyválasztás többnyire forradalommal ment végbe s a herczegek a szerint, a mint az egyes trónkövetelők pártjához szegődtek, mindig több és több kiváltságot szereztek; így azután nem csoda, ha Benevent és Spoleto herczegei teljesen függetlenekké lettek. Szemök előtt mindig csak a maguk érdeke lebegett s a királyoknak nagy küzdelmébe került, hogy őket zászlóik alá kényszerítsék, midőn akár a görögöket Olaszországból kiűzni, akár a rabló frankokat megzabolázni akarták. Nem volt tengeri erejök, melylyel a császárt Itáliától elvághatták volna, s a mi szintén nagy baj volt, nem bírtak összeolvadni a meghódított lakossággal, mely mindig idegeneknek tekintette őket. Ezért nem tudták a longobárd királyok megnyerni a papság jóindulatát sem s országuk a bukást el nem kerülhette.


Adelwald király függőkeresztje.
A monzai dóm kincstárából.

Hosszú belső harczok után a longobárdok Liutprandot választották királylyá (712–744). E jeles király főtörekvése az volt, hogy Itáliát a longobárd felsőbbség alatt egyesítse s e czélját a herczegek hatalmának megtörése, a byzantinusok kiűzése és jó törvények alkotása által vélte elérhetőnek. E mellett békességet szerzett a frankokkal és avarokkal, kik törekvését könnyen meghiúsíthatták volna.

Minthogy a keleti császárt és a pápát a képrombolás ellenséges viszonyba helyezte egymással, Liutprand hozzá fogott Itália egyesítéséhez, a minek főfeltétele volt Róma elfoglalása. 726-ban fegyvert fogott, elfoglalta Narnit, majd Ravenna kikötővárosát, azután Aemilia tartományát s 729-ben már Róma alatt táborozott. Az örök város aligha állott volna ki tartósabb ostromot. A veszedelem tetőfokán II. Gergely pápa kivonult a király elé s annyira a lelkére beszélt, hogy Liutprand a pápa lábaihoz borúlt s megigérte, hogy visszavonul. Sz. Péter sírjánál azután letévén magáról köpenyét, kardját és koronáját, buzgón imádkozott; majd kiadta a rendeletet a haza-takarodásra. Bármi volt is légyen a politikai ok, mely Liutprandot Róma elfoglalásától visszatartotta, annyi bizonyos, hogy hatalmának megerősítésére soha kedvezőbb alkalom nem kinálkozott. Mennyivel más folyamatot vett volna Olaszország sorsa, ha a longobárd királyok Rómába tették volna át székhelyöket!

Spoleto és Benevent herczegei a pápával szövetkeztek, mi a királyt új föllépésre késztette. Kétszer is megjelent Róma közelében, elpusztította környékét; majd leverte az elpártolt herczegeket s helyöket a maga embereivel töltötte be.


Oszlopfő a S. Giorgio Inganna poltron templomban.

Liutprand élete vége felé unokáját, Hildeprandot társul fogadta maga mellé, ki azután utódja lőn; de e «gonosz embert» néhány hónap múlva a nép elűzte a trónról. Minthogy a királyi családból nem maradtak leszármazottak, a longobárdok a friauli herczeget, Rachist választották királylyá (744–749). Ez római érzelmű uralkodó volt; húsz évre békét kötött a pápával. Azután a byzantinusok ellen fordult s Perugiát fogta ostrom alá. Azonban Zachariás pápa megjelent táborában s rá bírta szándéka megváltoztatására. A longobárdok ekkor elfordultak tőle, lemondásra birták s Rachis barátcsuhát öltvén magára, Monte-Cassinóban vonta meg magát.


Vízvezetés és híd Spoleto mellett.
Állítólag Liutprand hídja; valósággal pedig a XI–XII. századból.

A longobárdok most öcscsét, a nemzeti érzésű Aistulfot koronázták királylyá (749–757). Alatta a királyi hatalom újra emelkedett. 751-ben elfoglalta Ravennát és a Pentapolist, azután Róma alá vonult. A várost körülvette és erősen szorongatta; hiába kérlelte őt II. István pápa: két követét – apátokat – klastromba küldte. Mikor az ünnepélyes körmenetek sem használtak s a császár is érzéketlen maradt, a pápa a frank Pippinhez folyamodott. Ez azután Droktegang apátot küldötte hozzá biztató levéllel. Majd egy másik frank követség is érkezett, melynek feladata az volt, hogy a pápát Galliába kísérje. Aistulf nem merte a pápát elfogatni, mert ez a frankokkal való háborúra vezetett volna. Így esett azután, hogy a frank király és a pápa közeli barátságra léptek; s e barátság végzetessé vált a longobárd királyságra nézve.

A pápa hálából megkoronázta Pippint s egyszersmind patriciussá tette. A frank király pedig parancsolólag felszólította Aistulfot, hogy ne merészeljen többé ellenséges indulattal római területre lépni, sőt hogy követeléseitől álljon el. A longobárd király e felszólítást visszautasította, mire Pippin, a pápától kisérve, megüzente a háborút. A frankok levervén a feltartóztatásukra kirendelt longobárd sereget, Aistulfot Paviában bekerítették. Végső szükségében Aistulf nem tehetett egyebet, mint hogy aláirta az eléje tett föltételeket, melyek a lehető legsúlyosabbak voltak: ú. m. a frank fensőbbség elismerése, a római és byzanczi szerzeményekről való lemondás s végül kárpótlás a pápa jogaiba való beavatkozásért. Azonban alig vonta ki Pippin a lábát Itáliából, Aistulf megszegve a szerződést, újra Róma alatt termett, s 756. elején bekerítette a várost. A pápa ismét Pippinhez folyamodott, ki másodszor is átkelvén az Alpokon, Pavia mellett lealázó békeföltételekre szorította a longobárd királyt. Aistulf most már tényleg visszaadta az exarchatus- és a Pentapolishoz tartozó városokat, a királyi kincstár egyharmadának és évi adónak kiszolgáltatására kötelezte magát s megesküdött, hogy a frank uralom ellen soha nem fog többé fegyvert. E megaláztatást azonban Aistulf nem sokkal élte túl; lezuhant lováról és szörnyet halt.


A Verona melletti Policella-völgyben levő S. Giorgio Inganna poltron templom folyosója.
Longobárd építmény 720-ból.


Folyosó-részlet a S. Giorgio Inganna-Poltron templomban.
Verona mellett, a Policella-völgyben.

A királyi pálczát erre a tusciai herczeg, Desiderius ragadta magához. De Rachis is elhagyta monte-cassinói magányát s újfent király akart lenni. A pápa és a frankok a Desiderius jelöltségét támogatták s csakugyan ő jutott a trónra (757–774).


Pemmo friauli herczeg, Rachis király atyja oltárának oldalfala.

Jóllehet Desiderius megigérte a pápának, hogy birtokait békében hagyja, mindjárt uralkodása kezdetén pusztítani kezdte területét s a császár kegyét és szövetségét kereste. A pápa, ekkor I. Pál, megint Pippinhez folyamodott s Desiderius a frank követségnek kötelező igéretet tett, hogy sz. Péter utódjának minden jogos kivánságát teljesíti s területét visszadja. De igérete csak írott malaszt maradt; a longobárd király fiát kormányzótársul vevén maga mellé, hozzálátott ereje gyarapításához. 767-ben meghalt I. Pál s a pápaválasztás hallatlan zavarokat idézett elő. A megválasztott pápát a longobárdok, kiket a rómaiak segítségül híttak, letették, s új pápát ültettek a trónra. Ezt meg a rómaiak nem fogadták el s a nemesség most a longobárdok ellen fordult. Ekközben Pippin özvegye átkelt az Alpokon s Desiderius leányát, Desideratát eljegyezte Károly fiának. Ez a körülmény a pápát arra bírta, hogy titkon Desideriushoz közeledjék, ki csakugyan Rómába jött s István pápát felszabadította a nemesi párt békói alól. De a barátság közöttük nem sokáig tartott.


A San Pietro in Asti keresztelőkápolnája.

A frank király változtatott politikáján; Desideratát visszaküldötte Paviába, s mikor Desiderius az újonnan választott Hadrianus pápa ellen föllépett, az exarchatust pusztította s Rómát is fenyegette, Károly országa nagyjai tanácsára elhatározta, hogy a pápa ismételt sürgetésére megindul a longobárdok ellen. Két hatalmas sereget szervezett s ezekkel neki vágott az alpesi szorosoknak. Heves ellenállás után eljutott Paviáig, hol Desideriust ostrom alá fogta. Longobárdország szétzüllését előmozdította, hogy a spoletói herczeg a pápához pártolt s neki hűségesküt tett, Benevent pedig egészen elszakadt s függetlenné vált. Pavia erősen tartotta ugyan magát, de az egész ország lassanként a frankok kezébe került, sőt elesett a hatalmas Verona is. Végre 774. junius havában nyolcz hónapi ellenállás után éhség és ragály megadásra késztette Desideriust. A longobárd urak királyukkal együtt a győző lábához vetették magukat, ki másnap hymnusok és dicséretek hangja mellett vonult be a városba. A szerencsétlen longobárd királyt Károly Frankországba vitette, hol mint a corvey-i klastrom elhagyatott lakója imádkozással és bőjtöléssel töltötte el hátralevő napjait.


Longobárd fejedelmi nők byzanczi viseletben.
VIII. századi domborművek a cividalei kápolnában.

Ettőlfogva Károly «a frankok és longobárdok királyának» nevezte magát s a longobárdok megadással viselték sorsukat. Megkisérlette ugyan a szerencsét, byzanczi segítséggel, Desiderius fia, Adelchis, de Károly, kit a pápa idejekorán értesített, Itáliában termett, leverte őt s az elpártolt városokat frank őrséggel rakta meg. Spoleto herczege is meghódolt 779-ben; ellenben Benevent herczege, a művészet- és tudománykedvelő Arichis, bár idővel ő is hűséget fogadott, megőrizte függetlenségét s Benevent mint az egykor nagyhatalmú Longobárdország megmaradt része, később sem mondott le önállóságáról. Károly 781-ben harmadszor is megjelent Itáliában s Pippin nevű kiskorú fiát tette meg a longobárdok királyává. Szervezte az országot is; mint birodalma többi részeiben, itt is grófokat állított az igazgatás élére s a hadügyet frank mintára rendezte be. A longobárd állam helyreállítása érdekében tett későbbi kisérletek végkép hajótörést szenvedtek a frankok és a pápa közt mindinkább megerősbödött szövetségen.


A S. Giorgio Inganna poltron tornya.

Alboin népének ereiben sokáig csergedezett még germán vér; de idők folytán kihalt a longobárdokból származásuknak emléke s végkép olaszokká váltak.